Ferber Katalin
Racionalitás és valóság
A japán bürokratikus irányítás természete

A modernizáció japán meghatározásából egyenesen következik a nemzeti identitás sajátos, intézményesített önvédelmi folyamata. "A győzelem valószínűsíthető, de nem lehet kicsikarni" (Sun-Tzu)

A japán gazdaság hetvenes évek óta híres sikerei megnövelték a szigetország iránti érdeklődést. Különösen amerikai közgazdász- és üzleti körökben vált népszerűvé Japán "modell"-szerű tanulmányozása. Az állami beavatkozásnak vagy inkább a bürokratikus szakapparátusnak a gazdaságban betöltött szerepe azonban -- egyetlen monográfiát kivéve -- ma is "mostohagyermeke" a társadalomtudósoknak. Ennek nem pusztán az az oka, hogy a japán gazdasági "csoda" tudományos előítéletek generálója. Van az előbbivel szorosan összefüggő, elméleti magyarázat erre, ez pedig a piacgazdaság elmélete.

A japán fejlődés talán az egyik legjobb példa arra, hogy az úgynevezett ideális szabadpiac, az Adam Smith (és későbbi követői) által megfogalmazott "láthatatlan kéz" elmélete és gyakorlata döntően a korabeli fejlett gazdaságok ideológiája volt. Sem a 19. századi Bismarck-i program (vaj helyett ágyú), sem az Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének fejlesztése nem ezen az elméleten, hanem a Friedrich List-féle, mai kifejezéssel: közgazdasági relativizmuson alapult. Ennek lényege, hogy a fejlődésre és a felzárkózásra nincs semmiféle "panacea". Sem a szabad verseny, sem pedig az állam gazdaságfejlesztő eszközei nem általánosíthatóak; az adott ország belső és külső feltételrendszere, no meg a mindenkori hatalmi csoportok érdekei döntik el, milyen "elegy" bizonyul sikeresnek a világpiacon.

A japán (bürokratikus) gazdaságirányítás nem pusztán piacgazdasági szemlélet alapján történő elemzésére Chalmers Johnson tett először sikeres kísérletet. Egyetlen tárca, a Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium fél évszázados (1925-1975) története alapján bizonyítja, hogy a japán gazdaság nem angolszász típusú piacgazdaság.

A monográfia természetesen nem összehasonlítás, de a szerző következtetéseinek nagyrész a (volt) szocialista tervgazdaságokkal való összehasonlításra készteti az olvasót. Az asszociáció alapja éppen a japán bürokratikus irányítás pragmatizmusa és rugalmassága; ebben az értelemben a szigetország miniszteriális alkalmazottai nem tartoztak egyetlen elméleti iskolához sem, minden olyan elméletet és technikát alkalmaztak, legalábbis Johnson szerint, mely az adott helyzet adott problémáját megoldhatta. "A szovjet típusú gazdaságok tervei ideológiaiak -- a japán állami irányítás racionális " -- így szól Johnson egyik konklúziója.

Johnson munkájának állításait első megjelenése óta vitatják. A vitázók többsége implicit, vagy éppen explicit módon azt állítja, hogy a japán gazdaság piaci alapon működik, s az állam gazdasági szerepe minimális. A szakképzett bürokratikus gazdaságirányítás szerepe Johnson bírálóinak véleménye szerint fontos, de nem döntő tényező. Az érvek az egyes szektorok "önálló" fejlődésétől, egészen a japán és az amerikai gazdaság(!) konvergencia-elméletéig terjednek.

Chalmers Johnson szemléleti újítását azonban, ismereteim szerint, máig sem vitatta senki. Johnson állítása maga is egy vita terméke; s e vitában máig egyedül van. Ez a hetvenes években megindult vita arról szólt, mennyiben piaci alapú a japán gazdaság? Johnson monográfiája azt bizonyítja, hogy a hagyományos, piaci versus állami gazdaságirányítás ellentétpár hamis; a japán gazdaság az is-is esete. Johnson szemlélete éppen ezért korszerű a korábbi angolszász közgazdászok munkáihoz képest, mert a Friedrich List-i relativizmuson alapul; nincs csak állami beavatkozás által generált fejlődés (vagy ha van, akkor az ideologikus; lásd a szocialista tervgazdaságok történetét), mint ahogy nincs csak szabad versenyen alapuló sem. Japán második világháború után "csodaként" aposztrofált felzárkózása arra példa, hogy az állam gazdasági szerepe a piaci szereplők irányítását jelenti, nem pedig azok megsemmisítését.

A szigetországban nagyon sok területen nem volt, s ma sincs "piac", emiatt verseny sincs, mert a japán gazdaságirányítás vezetői ma sem tartják helyesnek a piacra bízni ezen területek működését. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Japánban a bürokratikus irányítás nem használja ki a piacgazdaságokra jellemző működést éppúgy, mint a tervgazdaságokét vagy a harmincas évek korporatív tervezési technikáit. Azonban a gazdaságirányítás racionalitása a japán sikerekben meghatározó, s egyúttal ez a japán "szisztéma" korlátainak magyarázata is.

A bürokratikus irányítás -- Johnson már említett definícióját ismételve -- Japánban nem ideologikus, hanem racionális. Hogy milyen típusú racionalitás ez? Nem a tervgazdaságban ismert központi elosztás és újraelosztás "egyenlősítő" ideológiája, hanem a semleges szakapparátus szakmai racionalitása. De miért eredményez ez hatékony, magasan fejlett gazdaságot, ha eszközei hasonlóak a centralizált szocialista tervgazdaság eszközeihez?

A fenti kérdések válasza nem az állami és magántulajdon különbsége, mert a japán gazdaság háború utáni fejlődésében az állami tulajdonú szektoroknak meghatározó szerepe volt, s csak a magántulajdon elenyésző része rendelkezett piaci környezettel és versenyfeltételekkel, egészen a hetvenes évek végéig.

A bürokratikus elit

A modern bürokratikus irányítóapparátus megteremtése a szigetország történetének egyik legnehezebb és legsikeresebb korszaka volt; az ország csaknem két és fél évszázadig tartó önkéntes elszigeteltségének végét jelentette. A Meidzsi korszak néven ismert, s az 1850-es évektől meginduló modernizáció lényegében az amerikai kormányzat követelésére, vagyis külső nyomásra indult meg.

Az ország akkori vezetése a külső és belső fenyegetettség hatására igen gyors intézményi modernizációt tűzött ki célul; vagyis a "civilizált" Japán megteremtése volt a feladat. A korabeli, elsősorban európai, angol és amerikai tapasztalatok gondos összegyűjtése után a kormányzat legfontosabb feladata a gazdaságilag erős, s így önvédelemre képes ország megteremtése volt. Az utolérni és túlszárnyalni jelszava nem huszadik századi. A 19. század végi Japánban ezt fogalmazta meg az akkori elit mint legfontosabb társadalmi mozgósító ideát. Ennek érdekében a nemzet egységesítése, a társadalmi kasztok kereteinek lazítása és a gazdasági növekedés egyaránt intézményesített, állami eszközöket igényelt. A "reformok" története gazdagon feldolgozott. Itt legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy a már ismert tényeket az eddigi szemlélettől némileg eltérő szempontok szerint rendezzük. Ilyen szempont például az, hogy milyen alapelvek irányítják a mai japán gazdasági "utolérését", ha a világ második legfejlettebb gazdasági hatalmáról van szó.

Természetesen a múlt századi vagy a két világháború közötti időszak más modernizáció célokkal és eszközökkel jellemezhető, mint a hatvanas és hetvenes évek. Ez az elemzés azonban a folyamatosság elemeit vizsgálja, s ennek az az oka, hogy a japán racionális gazdaságirányítás eszköztára saját hagyományaira épít. A háború utáni gazdasági utolérés és felzárkózás programja -- mert volt ilyen, több is, egészen 1980-ig -- azért volt sikeres, mert mindvégig ragaszkodott a japán gazdaság egészének védelméhez, a külfölddel, azaz a legfejlettebb gazdaságok csoportjával szemben. Néhány szektor, a bank vagy a biztosítási üzletág egésze 1995-ig szigorú állami (pénzügyminisztériumi) korlátozások mellett "nyithatott" csak, mert nem volt alkalmas, legalábbis a bürokratikus irányítás megítélése szerint arra, hogy a nemzetközi feltételek mellett is működőképes maradjon.

Egy kis történelem

..."egy elmaradott ország előnyös helyzetben van, mert tanulhat a fejlettektől és elkerülheti tévedéseiket" -- írta 1896-ban egy japán bürokrata. A Meidzsi-kor egésze (1868-1912) mindvégig a Nyugatra tekintett mint megtanulandó, követendő példára, s éppen a Nyugattól tanultak nyomán, no meg a gazdasági, oktatási, egészségügyi fejlődés következtében egyre világosabb lett az az ellentmondás, amely a japán tradíciók, azaz az ország függetlensége és a Nyugatról importált ismeretek terjedése között fennállt.

A Meidzsi-kormányzat legfontosabb feladatainak egyike egy meglehetősen tagolt, európai összehasonlításban merev feudális szisztéma felülről kivitelezett átalakítása volt. (Ekkor született a mai egységes japán nyelv, mely addig nem létezett, de a legszegényebb réteg nagy része, a parasztság is ekkor kapott családi nevet.) A gazdaság egészének modernizálása azonban korántsem volt a társadaloméhoz hasonlóan nehéz; a japán gazdaság elszigeteltsége ellenére viszonylag fejlett kereskedelemmel, infrastruktúrával és ipari termeléssel rendelkezett.

A korszerű bürokrácia megteremtése Japánban a korabeli európai (elsősorban német és francia),valamint a kínai tapasztalatok sajátos adaptációjából jött létre; a külföld elmélete és gyakorlata a japán igényeknek megfelelően került "beépítésre". A kulcs a politikailag semleges, személytelen, azaz döntéseit pusztán szakmai alapon kialakító apparátus létrehozása volt. Mivel a korabeli földbirtokosok (szamurájok) éppúgy integrálandóak voltak az új rendszerbe, mint az agrárnépesség, a kereskedők vagy a kézművesség, úgy kellett megteremteni a nemzeti bürokráciát, hogy az ne csak legitim, de társadalmi értelemben működőképes legyen. Másként fogalmazva: a kormányzatnak a bürokrácia működőképessége érdekében nemcsak komoly társadalmi ellenállással kellett megküzdenie, de eszközöket, vagyis ideológiát, s annak intézményeit is létre kellett hoznia. Az ideológia adott volt: a japán nemezt egysége, vagyis a nacionalizmus mint a kor modernizációs eszméje. A japán nacionalizmus a japánság isteni eredetét a császárral mint e nemzet egységének képviselőjével kötötte össze. Az 1889-ben elfogadott első japán alkotmányban a császárság a japán népszuverenitás megtestesítőjeként került megfogalmazásra.

A császárság sem a múlt században, sem pedig jelenleg nem ismeretlen intézmény a világ európai és ázsiai országainak némelyikében. Ami a japán tennó intézményét sajátossá teszi, az a császárság azonosítása az állammal, illetve ezen keresztül a nemzettel. A császárság (tennoszei) intézménye 1890-től 1945-ig, Japán háborús vereségéig sajátos integrációs szerepet töltött be a társadalomban; a legfőbb legitimációs állami főhatóság és a nemzeti szuverenitás megtestesítője volt

A japán bürokráciakiépítésének egyik, azaz legitim pillérét a császárság intézménye biztosította, ez azonban még nem jelentette sem társadalmi elfogadottságát, sem pedig működőképességének megteremtését. A társadalmi elfogadottság érdekében a bürokratikus apparátus képzésére létrehozott császári elitképző oktatási intézmények (szám szerint kettő: a tokiói és a kiotói), illetve ezen intézmények teljesítményelvű elitválogatása képviselte a "közérdeket" ; a két intézmény jogi karán a minisztériumi és helyi kormányzati apparátus alkalmazottainak kétharmadát oktatták 1945-ig. Az elitoktatás létrehozása, valamint a szakapparátusba való bekerülésre méltó jelöltek kiválogatása (az egyetem felvételi vizsgáin) biztosította, hogy a majdani bürokrata nem magánérdekből, hanem a köz nevében, s kizárólag a köz javára fejti ki tevékenységét a minisztériumok valamelyikében. A modern bürokrácia megteremtése a világon mindenütt a társadalom integrálása érdekében működik; az integráció alapelve és ennek kivitelezése, azaz technikája azonban országonként más és más.

Japán modernizációjában az oktatás szigorúan a kormányzati apparátusban való részvételre készített elő, s ez egyúttal garanciát jelentett a leendő kormányzati alkalmazott politikai semlegességére is. A császárság intézménye legitimálta a bürokrácia hatalmát, a bürokratikus intézmények tagjait az elitoktatás legitimálta, s a közérdek képviselői és megvalósítói a köz bevonása nélkül, hatékony módon érvényesíthették "semleges" szakképzettségen alapuló hatalmukat. Japánban így a múlt század közepe óta az ország jövőképének formálói a gazdasági és politikai elitcsoportokkal közösen működtették az ország egészét. Nyilvánvaló azonban az is, hogy a modern társadalmakban bármily fejlett is az adott bürokrácia, hosszú távú integrációs tevékenysége működésképtelen társadalmi konszenzus nélkül. A japán bürokratikus, politikai és gazdasági elitcsoportok, valamint a társadalom közötti konszenzust egészen a második világháború végig az állam és a nemzet közötti azonosság biztosította. Az állam és nemzet közötti azonosságjel a japán császár (mint intézmény) isteni eredetével, s legfőbb legitimációs hatalmával függött össze. A császár-állam-nemzet közötti "átfedések" rendszere komoly terhet jelentett mindenfajta baloldali politikai mozgalom számára is.

A császári intézmény a Meidzsi-alkotmányban rögzíti, hogy a japán eredete isteni, földi képviselője pedig a császár. A parlament és a szakapparátus tagjai egyaránt a császártól kaptak felhatalmazást (és felmentést), így a legitim kormányzati szervek legitim volta lényegében szakrális volt. Az el- és beszámoltathatóság mint a modernkori politikai demokráciák minimális követelménye, Japánban az állami bürokráciát tekintve nem létezett (ma sem létezik, legalábbis a parlament felé). A második világháború után ez a sajátos császári alapú intézményrendszer volt a legfőbb akadálya a nürnbergi perrel azonos komolyságú felelősségre vonási eljárásnak Japánban.

Folyamatos múlt

Közismert történelmi tény, hogy a japán nemzeti alapú racionális bürokrácia -- a császárság intézményével együtt, mely az előbbit legitimálta -- a második világháború elvesztésével háborús felelősséget viselt. Az amerikai megszállók szerint Japán demokratizálásának kulcsa a császárság intézményének eltörlése és a háború folytatásáért felelős politikai (s részben bürokratikus) elit felelősségre vonása és megbüntetése volt. Az amerikai demokratizálás ezen a téren nem sikerült; a bürokrácia nagy része megőrizte, sőt bizonyos értelemben megerősítette és kiterjesztette korábbi befolyását. Paradox módon éppen a hadügyi tárcák megszűnése nyomán támadt "űrt" töltötték be. Ami pedig a császárság intézményét illeti, ott mindössze formai változások történtek. Az amerikai megszálló hatóságok szempontjából, érthető módon, a császárság de jure módon megszüntetendő intézmény volt; így az új alkotmány garanciát jelentett arra, hogy a császárság által "láthatatlan" módon támogatott, s kapitulációra kényszerített militáns Japán a múlté legyen. Ugyanakkor a japán nemzeti "identitás" császári szimbólumrendszere érintetlen maradt, mert ennek radikális betiltása az amerikaiak szerint veszélyekkel járt.

A Meidzsi-kormány 1890-es alkotmánya helyett új született, de nem a császárság intézménye, valamint ennek az államhoz és a nemzeti szuverenitáshoz való viszonya tekintetében. Yosida Sigeru egykori kormánytag, majd miniszterelnök így emlékezett erre: "...az új alkotmány szerint a Császár az állam és a nemzeti szuverenitás jelképe, nem pedig a nemzeti szuverenitás megtestesítője, ahogyan az a Meidzsi-alkotmányban szerepelt. Jogilag népszuverenitásról van szó, melyet a régi alkotmány a Császárral azonosított. Mindez azonban csak formai változás; számunkra a japán Császár szerepe ugyanaz, mint eddig mindig volt történelmünkben." S egy mai, friss szemléletű kritika a jelenlegi alkotmány ezen pontjáról: "Úgy tenni, mintha a jelenlegi császárság intézménye merő jelkép lenne, önmagában is szellemes, hiszen az a hatalom, mely jelképrendszerében él, a leginkább beágyazott a társadalom mindennapjaiba, azaz a legkevésbé megingatható."

Az amerikai megszálló hatóságok intézkedéseinek egyik legfontosabbja, az új alkotmány, tehát nem csorbította a japán politika szuverenitását, s részben emiatt nem kérdőjelezhette meg a népszuverenitás legitim alapját sem.

A nacionalizmust, mely a tizenkilencedik század Európájában éppoly fontos felzárkózási, mozgósító ideológia volt, mint a Meidzsi-időszak japán társadalmában, nyilvánvalóan az akkor nagyon is valóságos nyugati gyarmatosítástól, majd a 20. században a szomszédos Kínától való "félelem" motiválta; önvédelmi ideológia volt. Japán beilleszkedése két évszázados önkéntes elzárkózás után a világba állandó veszélyezettséget jelentett (s jelent ma is) a japán függetlenség szempontjából. Ezért a japán nacionalizmus múlt századi vagy második világháború utáni "korszerűsített" formái ebben a tekintetben önvédelmiek, még akkor is, ha ez a nemzeti intézmények működése alapján nem nyilvánvaló.

Itt most nem térhetünk ki a japán nacionalizmus történetére, csupán ideológiájának legfontosabb elemeit említhetjük meg: a Meidzsi-kor felvilágosult reformkora Japán civilizációjának megvalósítását az egyének hazaszeretetével (kokutai) azonosította. A 20. század Japánja ennél sokkal tovább lépett. Az Ázsián belüli gazdasági terjeszkedés ideológiája a japán etnikum felsőbbrendű, "tiszta", "homogén", "fehér" sajátosságait állította a nemzetideológia középpontjába. A szélsőséges, faji ideológiai elemektől sem mentes japán nemzetmítosz agresszív, az ázsiai népek ellen irányuló funkciója a háború elvesztésével, 1945-ben megszűnt.

Pax Japonica

A háború utáni újjáépítés, mely 1952-re befejeződött, s az a tény, hogy Japán az Amerikai Egyesült Államok szövetségesévé vált a kommunista Kínával szemben, új lehetőségeket biztosított Japán számára a fejlett világban. Ez a kor sok tekintetben hasonlít a Meidzsi-korszakra; Japán helykeresése, ennek módjai az ötvenes évektől egyértelműen gazdasági eszközökkel zajlottak, e korszakot joggal nevezi néhány történész a gyorsított gazdasági növekedés (GDP-nemzedék) időszakának. A nemzeti identitás gazdasági nyelven növekedést, a Nyugat -- akkor döntően az Amerikai Egyesült Államok -- utolérését, az életszínvonal emelését jelentette.

Az ötvenes évek sok tekintetben a "visszarendezés" korszaka, s a harmincas évek eszköztárának, ideológiájának korszerűsített alkalmazása volt. Japán megőrizte függetlenségét a háború elvesztése és a megszállás ellenére, nem került sor komolyabb, a társadalom nagy részét érintő felelősségre vonásokra, s az elveszettnek tűnt nemzeti identitás rehabilitálása sem váratott sokáig magára.

A gazdasági felzárkózás e korszaka az oktatástól a tömeg médiumokon keresztül egészen a szakmai képzésig egy éveken át újraépített, pacifikált nemzetmagyarázat mellett működött, mely az ötvenes évektől a kilencvenes évkig újra meg újra megerősítést nyert. Egyrészt a külföld elismerő csodálata, másrészt a japán társadalom lassú gyarapodása, életkörülményeinek javulása újrafogalmazásra kényszerítette a régi kérdést: mit jelent Japán a világ számára?

Az ideológia pacifikált formája adott volt: a japán nép homogenitása, nemzeti karakterének egyedisége és különleges adottságai, melyek természetesen magyarázatot adnak Japán gazdasági sikereire is. Az úgynevezett Nihondzsinron-vita, mely újra meg újra fellobban Japánban, s mely nagyjából a japánsággal kapcsolatos karaktermagyarázatok körül zajlik, nem feltétlenül negatív. Arról szól, hogy Japán nemzetközi gazdasági sikerei milyen módon engedik a japán kulturális hagyományok, azaz a japán nemzeti identitás megőrzését. Ebben a tekintetben a Nihondzsinron-irodalom fontos adalék ahhoz, hogy ez a dilemma milyen megalapozatlan elméleteket, s milyen intézményesített gyakorlatot provokál Japán 19. századi megnyitása óta. Szó sincs konvergencia-elméletről, hiszen ez a vita -- jóllehet bizarr formában de -- éppen azt bizonyítja, hogy Japán nem kíván hasonló lenni azokhoz az országokhoz, melyek a technológiát, a know-how-t és még sok mást mint tudást Japán számára is biztosították.

Ami pedig a nemzettudat sajátos megjelenési formáit illeti, ez a nem ázsiai országokban szinte mindig értetlen csodálkozást vált ki. Íme néhány példa az utóbbi évekből: 1993: Japán kereskedelmi tárgyalások a marhahúsimport liberalizálásáról; a japán emésztőrendszer eltér a nyugati emberekétől, azaz a japánok nem képesek az importált húst megenni. 1996: Daiwa bankbotrány New Yorkban; a japán alkalmazott tulajdonképpen nem "igazi" japán, mert az USA egyetemén végzett, s régóta él az USA-ban. 1996: a kóbei földrengés; egy amerikai önkéntes orvos-ápolónő csoport munkáját sem a központi, sem a helyi hatóságok nem támogatják; az amerikaiak nem kezelhetnek japán sérülteket, nincs erre japán hatósági bizonyítványuk. A sorfolytatható; a példák azonban remélhetően elegendőek arra, hogy a jelenlegi japán nemzettudat fenntartásának néhány módszerét érzékeltessük...

A "pacifikált nemzetmítosz" állításai a következők:
-- a japán etnikum homogén, más etnikumok az országban nincsenek;
-- az etnikum homogenitása "más-ságot" jelent a világ összes többi etnikumához képest.

Természeten a mai Japán lakossága ugyanúgy sokféle etnikum keveredéséből jött létre, mint sok más modern nemzet a világban. Az etnikai homogenitás hangsúlyozása, iskolai tananyagként szerepeltetése, intézményi megjelenítése a "származás" szerinti öndefiníció s ennek meglehetősen tisztázatlan érvei arról tanúskodnak, hogy a nemzeti identitás fenntartása sajátos ideológia alapján történik. (Ez egyúttal annak a gyanúját is felveti, hogy az identitás állandó intézményi újrafogalmazása valójában az identitástudat ingatagságáról árulkodik). Japán ma kevésbé homogén, mint egykor; nemcsak az országban élő, jogfosztott koreai, kínai leszármazottak egymilliós népessége, de az úgynevezett ainuk, okinawaiak, valamint a japán "származású" de páriaként eltűrt burakumin népesség ugyanígy az "ők", és nem a "mi" kategóriájába tartoznak. A gyermekkori iskolai és lakóhelyi szocializáció alapértékei a nemzeti identitás tudatosításában élenjárók; vagyis arra a kérdésre, hogy ki a japán, mit jelent japánnak lenni, a fiatalok elsöprő többsége ugyanazt a választ adja. Japánnak lenni annyi, mint japán eredetűnek lenni, vagyis az, aki nem Japánban él, de japán szülők gyermeke, az a közvélekedés szerint nem japán.

A japánság tehát különleges etnikum, s a Nihondzsinron-vita a japán embereknek más képességeket tulajdonít, mint a világ bármely más etnikuma. (Példa: a japán agy berendezkedése más, a japán orr funkciói eltérnek a többi nemzet orrától stb.) Japán "nemzetköziesedése" -- korábban nyugatiasítása, jelenleg amerikanizációja -- a múlt század óta szinonim fogalom volt a modernizáció megvalósításával. Ez pedig a külföld technikai tudásának elsajátítását jelentette, s ma is ezt jelenti.

A modernizáció japán definíciója egyenesen következik a nemzeti identitás sajátos intézményesített önvédelmi folyamata. Japánnak lenni nem pusztán nyelvi vagy származási definíció kérdése, japánnak lenni csak Japánban lehet. A külföldi ismeretanyag elsajátítása ma is csak azokban a formákban elfogadható (konform), melyek nem sértik a japán kulturális hagyományokat, vagyis erősítik a nemzeti identitástudatot. Végül Japán önvédelmének egyik legfontosabb eleme a nyugati elvárásoknak és "ízlésnek" megfelelő, ahhoz leginkább illeszkedő Japán-kép exportja.

A nemzetmítosz modernizációval párhuzamos erősödése, az oktatás, nyelv, társadalmi érintkezés mindennapi formáinak megőrzése a már említett valódi ellentmondást próbálja áthidalni, ez pedig a külföld (Nyugat, USA) hatásainak belföldi adaptálása, illetve az adaptálás módja. Az adaptáció hogyanjáról azonban csak akkor kaphatunk megfelelő alaposságú képet, ha néhány, a mindennapi élet érintkezésében alapvető fogalom társadalmi funkcióit ismerjük. Az első fogalompár a tatemae-honne, míg a második a szoto-ucsi.

A tatemae a nyilvánosság előtti konform viselkedést, illetve megnyilvánulást jelenti. A honne a személyes, külső kontroll nélküli viselkedés. Ugyanígy a szoto-ucsi ellentétpár, mely a belső és külső tér japán nyelvű megjelölése, a társadalmi tér kettéválasztása. E kettősség nem egymás ellentettje, éppen ellenkezőleg; a japán társadalom normái, értékei e kettős fogalom- és magatartás-rendszerrel éppen azt fejezik ki, hogy e két dolog feltételezi egymást. Az egyén saját csoportját természetesen belső (ucsi) szférának, míg a csoporton kívül állókat szoto, azaz más szférának tekinti. Az is természetes, mint azt Brian McVeigh elemzése bizonyítja, hogy a tatemae, azaz a szociálisan elvárt viselkedés csak akkor funkcionál, ha az egyén számára létezik egy nem a külső elvárásoknak megfelelő, azzal konform tér is, ahol lehetősége van a kötött szabályok nélküli viselkedésre.

A fenti dualitás jelentősége -- a nemzetmítosz alapdilemmáját ismerve -- kétségtelen. Világos az is azonban, hogy a társadalom működése, a mindennapi érintkezés és annak motivációi nehezen ismerhetők fel, ha nem saját fogalomrendszeréből indulunk ki. Az persze a külső szemlélő számára nehezen érthető, hogy e kettős szemlélet: ők-mi, funkcióim-én, külsők-hozzánk tartozók stb. hogyan eredményezi az etnikum homogenitásának mítoszát, valamint a társadalom harmonikus, békés (karakterológia!), egyedülállóan konfliktusmentes együttélését?

A japán bürokratikus intézmények hatékony társadalmi integrációs képessége közismert a szociológusok számára. Az integráció formái azonban kevésbé; annak ellenére, hogy a japán intézmények az oktatástól a munkahelyen át a nyugdíjas korig szinte minden szakaszban intézményesítik az egyén életét. Az iskolában az úgynevezett személyi lappal, mely titkos, s a tanuló személyiségének bizonyos elemeit (csoporthoz való viszony, társadalmi munka) minősítik; az erre ráírt pontszám ugyanannyit számít a következő oktatási intézménybe való felvételkor, mint a tantárgyi teljesítmény. A hatvanas évektől kezdve a japán alapoktatás valamennyi intézménye iskolánként egy rendőri alkalmazottat is foglalkoztat. Az ország minden városi és vidéki településén, valamennyi közlekedési csomóponton (állomáson) rendőrőrs van. (Ez a helyzet a világ legnagyobb városában Tokióban is.) A lakosság és a polgári élet rendőri összefonódása Japánban egyedülálló. A rendőri szervek valóban a rend fenntartói, a lakosság pedig folyamatosan együttműködik a szervezettel; lakókörzetenként önkéntes rendőri munkát végeznek (elsősorban a nyugdíjasok és az otthon maradó háziasszonyok).

A nagyvállalatok belső működési rendje szinte másolata a minisztériumi szervezeti rendnek. A belépő kezdők mindegyike a vállalat tréningjén sajátítja el a szakmát, s ez még a mérnökök, sőt az orvosok esetében is így van. A vállalatoknál bevezetett TQC (Total Quality Control), mely ma már világhírű, a japán szociológusok szerint nem más, mint a gyárban, üzemben dolgozók munkatevékenységének teljes körű ellenőrzése, ide értve a munkaórák alatti szüneteket is.

Az egyéni lét magas szinten történő intézményes, ráció alapján történő szervezése biztonságos, kiszámítható, feltehetőleg ebből ered a Japánt külföldön övező mítoszok egy része.

A racionalizált tevékenység, mely kevés teret enged a spontaneitásnak, gazdaságilag hatékony, de ez a szervezett racionalitás abból az implicit feltételezésből indul ki, hogy az egyéni cselekvések mindegyike valamilyen módon ésszerűsíthető.

Ami a racionális tevékenységgel kapcsolatban szembeszökő, hogy a bürokratikus racionalitás és az egyes egyének racionalitása igen közel áll egymáshoz. A korábban említett kettősség, azaz a mi-ők körön belüliek-körön kívüliek, társadalmilag elvárt és "spontán" (egyéni) viselkedés mindkét pólusa intézményesített. Ebben a tekintetben a kilencvenes évek japán társadalma nem egyszerűen egy modern társadalom, Japán a jövő társadalmainak egyik lehetséges "modellje". Az egyén helye a legkisebb lakóközösségben is szervezett; az iskolában nem pusztán a tanulmányi eredmény, hanem az iskolai szervezetben elvárt magatartás együtt kerül értékelésre, a rend fenntartása nem pusztán a rendőri szervek, de a lakosság intézményesített feladata is, és a sor folytatható...

A szervezetileg nem integrálható csoportok is reprodukálják a szervezett környezet "rendjét": jószerivel csak krimikből ismert japán jakuza szervezetek mindegyike szigorú hierarchiával működik, de a társadalom egyik leginkább kitaszított csoportja, az ipari napszámosok közössége is hierarchikus rendbe tagolódik.

A fenti, rövid felsorolás azt próbálja illusztrálni, hogy a szervezett, racionális alapon intézményesített vízió valósággá válik, s a "gazdaságilag erős, így önvédelemre képes" Japán ma már nem elképzelés, hanem realitás. Ezen a ponton viszont nem nehéz a japán társadalom harmonikus, csoportorientált és konfliktuskerülő magatartását összekapcsolni a nemzeti homogenitás, valamint a japán karakterológia mítoszával, hiszen mindkettő egyaránt ugyanazon célt szolgálja: a politikai-gazdasági-bürokratikus elit vízióját arról, mit jelent tartamilag Japánban a köz érdeke.
 

BIBLIOGRÁFIA
1. Andrew E. Barshay: State and Intellectual in Imperial Japan, The Public Man in Crisis. University of California Press. 1988.
2. Kent E, Calder Crisis and Compensation. Princeton University Press. 1988.
3. Multicultural Japan, edited by Donald Denoon et al... kötetben; Gavan McCormack; Kokusaika; Impediments in Japan's Deep Structure, Cambridge University Press, 1996.
4. Chalmers Johnson: MITI and the Japanese Miracle. The Growth of Industrial Policy 1925-1975. Charles Tuttle Co; 1986 Tokyo. 
5. B. C. Koh: Japan's Administrative Elite. University of California Press.
1989.
6. Peter J. Katzenstein: Cultural Norms and National Security. Police and Military in Postwar Japan. Cornell University Press, 1996.
7. Democracy in Contemporary Japan, Yoshio Sugimoto: The Manipulative bases of 'consensus' in Japan. Hale and Iremonger 1986.
8. Gavan McCormack: The Emptiness of Japanese
9. Brian McVeigh: Life in a Japanese Women's College. Learning to be ladylike. Routledge. 1997.
10. The Japanese Civil Service and Economic Development. in: Bernard S. Silberman: The Structure of Bureaucratic Rationality and Economic Development in Japan. Clarendon Press. Oxford. 1995. 
11 .Shigeru Yoshida: The Yoshida Memoirs. The Story of Japan in Crisis. (Prime Minister of Japan; 1946-47, 1949-55) 139. p. Greenwood Press. 1961.
12. Ann Waswo: Modern Japanese Society. 1868-1994. Oxford University Press. 1994.
13. Teruhisza Horio' Educational Thought and Ideology in Modern Japan, University of Tokyo Press. 1988.