Czakó Gábor

Világfasírt

Egy tűrhetően beállított konzumtársadalomban a kukás és a császár egyaránt fasírtot eszik. Jól megy soruk. Tengersok fölösleges holmi csillog körülöttük, ezért ritkán veszik észre, hogy épp az hiányzik, ami létszükségletük volna. Jókat harapnak a hamburgerből és elmorfondíroznak a percenként fölsikált kőpadló fényétől ihletve: lám, a legutolsó húsdarabkára is jutott rendesen fűszer, só, szárított zöldség, paradicsomszósz, kellően átsült az egész, a salátalevélben egyenletesen oszlik el a C-vitamin, mint a kólában a buborék, mint az általános választójog ostobák és zsenik, manipulálók és orruknál fogva vezetettek között. Igazán eloszolhatna a gyanú is, mit fertőzi folyton az embert, hogy talán mégse? Talán még sincs a helyén? Ki? Ő? A tökkelütött főnök biztosan nincs. Aranka, a nője, aki az iktatóból süvített föl osztályvezetőnek, no hagyjuk. Én pedig -- rólam végképp egy szót se.
 

A Rend

Isten gondolata. Isten gondolata átjárja a Teremtést, megszabja a természeti törvényeket, az elemek, a dolgok és lények helyét, arányát, mozgását, fejlődését, elmúlását. Az emberét is, különös figyelemmel és szeretettel, hisz az egész Teremtés urává tette. Az emberben nyer földi értelmet a rend, benne kapcsolódik össze a lét fizikája és metafizikája, rajta keresztül árad szét a világra a Teremtő mosolyának áldó derűje.

A rend belülről működik, a szellemünkön, a lelkünkön át. Oly természetesen, ahogy levegőt veszünk a bőrünkön keresztül. Ez ma, az ezredvégen, a Gazdaságkor általános pogányságában titkos tudás. A közös életrend lappangó őrei ismerik, ám az ő szavuk alig érthető a pénz- és tudományvallás szaknyelv-dialektusain veszekedők és az információvihar hajótöröttjei számára. Azok figyelnek rájuk legkevésbé, akiknek kellene, akik fortyognak-fájnak örökké, akik nem lelik honjukat a hazában, mert állandóan méltatlanságoktól szenvednek. Ki nem ütközik oktalanul, aki nincs a helyén? Még a milliárdosok is. Senki sem látott közülük egyet sem, aki fölkiáltott volna: lesz, ami lesz, abbahagyom. Nem szerzek tovább, inkább megkeresem a helyem. 

A Gazdaságkor előtti társadalmak

működését -- Hamvas Béla kifejezése -- a közös életrend szabályozta. A három nagy és örök emberi törekvés: az életösztön, a fajfönntartás és a boldogságvágy bár egybekapcsol bennünket, ugyanakkor állandó forrása összeütközéseinknek, hisz annyiszor véljük úgy, hogy csak egymás rovására tudunk élni, szaporodni, boldognak lenni. Hanem egy negyedik vágy egyesített -- már amíg hatott -- : a közös életrend ethosza. Függetlenül attól, hogy valaki hercegnek született, posztókereskedőnek, jobbágynak, vándordiák lett vagy leprás, mind tudott a lét metafizikai kiterjedtségéről és üdvözülni akart. Az ateizmus Róma bukásával másfél ezredévre kiment a divatból. Mondhatjuk úgy is, hogy az ateizmus szellemi szintjét egész az újkorig elvétve vállalta valaki. Az úgynevezett eretnekek és boszorkányok vagy a hivatalostól eltérő módon imádták Istent, vagy másként nevezték, vagy elbukott, babonává süllyedt kultuszokat űztek. Az üdvösségvágyában egységes Európa lakója egységes szakrális és szociális rendre törekedett az újkorig. Biztonságban érezte magát: tudta, hogy Isten szolgálatában járva mezőn, műhelyben, csatatéren őt igazán nagy baj nem érheti. Akkor sem, ha szenved, akkor sem, ha meghal. Sokszor betegen és nyomorban, de verseny, vagyis örökös határsértés helyett rendben élt, hiszen senki sem üdvözülhet egyedül, még kevésbé a másik rovására. A "győztesek" a Végtelentől kapták jutalmukat, mindnek jutott a sikerből végtelenül sok.

A népesség az újkorig igen lassan gyarapodott, sőt itt-ott, némelyik országban hosszadalmas hadakozás, járványok, éhínségek idején fogyott is, mint Franciaországban a százéves háború, Magyarországon a török világ és az osztrák fölszabadítás idején. A szaporulat aránylag könnyen illeszkedett be az ősi keretek formáiba. A nevelés legfontosabb célja éppen a közös életrend értékeinek elsajátíttatása volt: viselni az osztályhelyzetből eredő jogokat és kötelességeket és Isten képmását. Továbbadni az őstudást, hogy Ádám és Éva óta ismerői vagyunk a rendnek: jónak és gonosznak, tudjuk, mi hitvány, mi alávaló. Az értékek hierarchiájára -- mint belső rendszerre -- épülhetett az ilyen-olyan ismeret és társadalmi kapcsolat.

Az emberiség létszáma 1750 és 1990 között 730 millióról 5246 millióra emelkedett. Ezen belül az európai lakosság megháromszorozódott 1800 és 1914 között. A falvak és a kisvárosok szerves kapcsolatvilágából kiszakadt tömeg-morzsa indivídumok otthon = kultúra(!) helyett a metropoliszokban vakító és pőre civilizációt találtak. Ennyi nép már képtelen volt beilleszkedni, ahogy azt Ortega is megállapította majd hetven éve a Tömegek lázadásában. Tömeggé porlott, ahogy a rendetlen sokaságot nevezzük. Más szóval olyan egyének halmazává, akik Isten képmását levedleni igyekszenek, vele személy mivoltukat és közösségüket -- mindazt, ami az embert idáig beleszőtte az egységes szakrális és szociális rendbe. 

Az államok védekezésképpen kötelezővé tették a népoktatást, szaporították a középiskolákat-egyetemeket, a hadseregek áttértek a sorozásra, hogy az iskolarendszer fasírozójából kimaradt épkézláb fiatalembereket beillesszék, ha másként nem megy, betörjék a "rendbe". De hol volt már a rend?! 

A tizennyolcadik. században megtörtént a gazdaságkori fordulat. A feudális kereteket szétroppantották a "fölvilágosult" szabadságtörekvések, erodálódott a közös üdv-terv, végül lekerült a napirendről. A sokmilliárd egyén egymással küzd az üdv, a Végtelen kegye helyett véges, evilági martalékért. A világ egyszerre zsugorodott össze s tágult ki. A pár száz éve még helyhez kötötten élő lakosság ma benyüzsgi a glóbuszt, már a világűrbe is kimerészkedik, óriási fizikai terek nyíltak meg előtte, ám a szellem tere bezárulóban van. A Végtelen, mely valaha a zsellérkunyhóknak is határtalan tágasságot adott. A földi röpülés ára az orfikus, a transzcendens kapcsolatok megtagadása volt...

Az új kor új szakrális terében -- a piacon -- új eszmék sefteltek. Eltorlaszolva a közös mennyei hazába vezető utat. Dizájnosan lengnek a multik színes lobogói, lelkes fiatalok színes graffitiket spriccelnek a barikád betontömbjeire a tömegcikkgyártás szabályai szerint. A térzene a humanizmus verbunkosával toborozza sovén törzsi háborúba és/vagy osztályharcba a tébláboló tömeget. Ugyan mit jelenthet, hogy korunk gladiátorai jelmezükön nem Istennek vagy szívük hölgyének jelét próbálják diadalra vinni, hanem valami cuccét: autóét, cigiét? Talán nincs is különbség Isten, egy mosópor vagy Lucifer között? Nem létezik hierarchia? Lám, a szó is legföljebb suttogva ejthető. A korszerű egyén kívül atléta, izmos és kvarcbarnított, lélekben csetlő-botló, aki nem tudja azt, ami a szívébe van vésve. Még hogy ő ismerne különbséget jó és gonosz között? Rágalom. Roppant kínos helyzet.

Az európai kultúra és civilizáció e folyamatban végzetesen kettészakadt és az utóbbi elfoglalni látszik az egész földkerekséget. Ahova beteszi a lábát, ott rombolja a rend láthatatlan és fölszíni formáit, bontja a maga pőre üzleti érdekei végett a helyi hagyományokat, szétzilálja a közösségeket, hiszen ezek gátjai a gyors tőkemozgásoknak, a piac, a termelés színváltásainak, a Dolgok uralmának. Az emberek, az áruk és az eszmék szabad áramlását hirdeti, mégis falat épít a materiális világ és a szellemi közé, hisz az utóbbiból érkező gondolatok ellentmondanak a "Dolgok logikájának". Természetesen nem gonoszságból garázdálkodik, mit tud ő ilyesmiről, hisz maga is Dolog. Okos Dolog. Éppen ezért bolond volna kardot rántani; a fejlődés és a demokrácia mágikus álarcában sasszézik. Azt hazudja, hogy a szent, az isteni, a valóságos rend csak egy a sok lehetséges közül. Hisz a hierarchia eleve ellentétes a demokráciával, amin persze távolról sem csupán az emberek egyenlőségét kell érteni. A helyzet ennél komolyabb; ami ma demokráciának hívatik, az mindenekelőtt a Dolgok, az áruk egyenlőségét jelenti. A szabadság ugyancsak. A liberális Szabadság és Egyenlőség éppoly csalétek, mint a bolsevik. Arra szolgál, hogy megvesztegessék az orrán túl nem látót; döntési méltóságot bízva a manipulálhatóra. Az egyenlőség és a szabadság -- e két, valaha emberi tartomány -- immár a Dolgok birtoka, a gyártásé, a kereskedelemé, egyik sem tűrhet szellemi, vagy akárcsak morális mértéket-korlátot, vagyis rendet! Máskülönben hogyan foroghatna a piacon oly sok embernyuvasztó áru? Naná, hogy demokratikusan, vagyis közakaratból, mert igénylik a fogyasztók. A leváltott valóság helyén, a tömegmédia mű-terében bolyongók, a konzumidióták. Lehet-e véletlen, hogy eltűnt az oktatásból a "szívképzés" programja, amely a gyermek erkölcsi immunrendszerének, a jót és a rosszat fölismerő őstudásának fejlesztését célozta, helyette az "értéksemlegesség" lózungja uralkodik, épp e tudás elhomályosítása végett. Más szóval a belső elrendetlenítése érdekében. Hogy ne legyenek a lelkében olyan értéktámpontok, melyekhez új ismereteit viszonyíthatná, hierarchizálhatná, vagyis rendezhetné. És amelyek meghaladásával, följebb emelésével élete nemes, belső pályaívét építhetné.

Nem az európai kultúráról van szó. Az mára köddé vált -- talán nincs is. Ahány egyén, annyi életrend. Alkalomadtán népszavaznak arról, hogy megölhessék tulajdon gyermekeiket, betegeiket vagy szüleiket.

A kultúra 

igáját -- rendjét(!) -- lerázott győztes civilizáció maga a rendetlenség. A huszadik. században két állam-kísértet gyötri a népeket: a náci-, a bolsevista vagy éppen a kábítószer-kereskedő bűnöző állam, illetve a részvénytársaság , vagy káefté -- szóval a vállalat-állam. Az előbbiben diktátor, helyesebben a despota ukáza szerkesztett önkényes és alkalmi hierarchiákat emberek, dolgok és eszmék számára. Sokan, eredetileg jó szándékú emberek is, azért lettek nácik vagy kommunisták, mert a liberalizmussal járó bomlást képtelenek voltak elfogadni; rendre vágytak. Nem vették észre, hogy a Vezér, a Nagy Tanító által ígért rend hazugság. A gigászi -- mengelei! -- emberkísérletek a társadalom teljes átrendezésére egyrészt káoszhoz vezettek, másrészt céljukat illetően sem-miben sem különböztek a liberális rendetlenségtől. Mefisztó személyesen sem írhatott volna különb forgatókönyvet. 

Százmilliók masíroztak katonásan haláltáborokba, kényszermunkára és munkakényszerbe, szavazófülkébe -- világuralom, illetve kommunizmus fedőnevű mennyországok reményében. Az osztályok helyet cseréltek: ami lent volt, fölülre került és fordítva. Tulajdon szerint, fizikailag, de szellemileg is. Az erény bűn lett, a bűn erény: a hazaárulás, a lopás, az ölés. A kútmérgezés errefelé már föl se tűnt: senki se gondolt semmit, amikor szennyvizét a kútjába vezette. A náci- és bolsevikszocializmus eltakarította a liberalizmus legjobb művét, az alkotmányt is. Jogi "újítása" éppenséggel az ex-lex: a törvényhozás az abesszin makaó szabályait követi utólagosan és az illegitim diktatúra pillanatnyi érdekei, pontosabban szeszélyei szerint.

A pillanatnyilag bukottnak látszó despotizmusokról lerítt a rendetlenség: háborúk, osztályharc, koszos folyók, eldurranó atomerőművek, olajban fuldokló tajga. "Környezetszennyezés" -- szokták szépítgetni az elszabadult Dolgok rémtetteit. Mi más következhetne, ha az ember kilép a belső rendből? Ha nem műveli a Teremtést, mert uralkodói hatalmát és kötelességét kiadta haszonbérbe a Dolgoknak, a Gazdaságnak. 

A liberálkapitalizmusban előnyösebb szerződést kötött. A szétválasztás jegyében elkülönítette az államot a tizenkilencedik századi szent haza álomtól és vállalati alapra helyezkedett. Az ország káefté, vagy részvénytársaság. A vasfüggönyt megtartotta a két zóna között, de Piac istennőt szerződtette forgalomirányítónak. Piac istennő pedig okosabb a Gestapókkal Egyesített Tervhivatalok valamennyi zsarujánál és aktakukacánál. Például a nyomok elmaszatolására létrehozta a környezetvédelmi iparágat; újabb üzlet és újabb mohó habzsolója a természet javainak. A Dolgok forgalmában bevezetett piaci rend természetesen nem emberi, tehát nem szellemi, nem valóságos. Legföljebb olyannak látszik, ha az ember elfogadja. Ez persze a lehetséges legsötétebb és legcinikusabb anarchiát jelenti: azt, hogy az ember van alul és a hajlakk, az intim betét, a dzsídípí fölül. A társadalom belső rendje fölszámolva. A rendszer azonban óriási, eszközei közül még rengeteg működik. A bomladozó kultúra kétségbeesetten pótolná az elveszett értékeket. A bölcsesség hiányát kapkodva foltozza tudománnyal: lám, a múlt századi kapitalizmus nyílt brutalitását csak-csak leszerelte a közgazdaságtan segítségével és jócskán szerzett mézet is a madzagra. A tisztaság helyett föltalálta a higiénét -- remekül bevált. Ha nincsen közös életrend, otthonlét, vagyis többé nem emberi tér a kultúra, akkor legyen kulturált a vécé. S lőn. A mézes liberalizmus közben -- immanens relativizmusával -- elemészti a belső rend látható alapját, a tiszta erkölcsöt, s az "megvész", mint az állam talpköve. Jöjjön hát a jog, hátha az képes kívülről megtámasztani Rómát. A liberális demokrata állam így a rovarhoz hasonlatos, amennyiben vázrendszerét kívül viseli. Szellemi tér, közös ihlet, üdv-terv alkotása helyett csupa külső megoldást ajánl. Érdekegyeztetést, törvényi szabályozást. Boldogság helyett boldogulást: részvényesi vagy igazgatói karriert. Egyik rendezőelve a pénz, maga a tökéletes szerkezettelenség, ha szabad ily képzavarral élni. A pénz ugyanis strukturálatlanabb a homoknál, vagy a szélcsöndes levegőnél. Az egyik dollár akkor sem különbözik a piacon a másiktól, ha kopottabb, ha tíz évvel később nyomták. Ellentétben a tojásokkal és a verebekkel, a pénznek nincsen se arca, se realitása, mivel könyveléstechnikai absztrakció. Matematikai, statisztikai elvonatkoztatás, mint a választásokon leadott voks, a jogi, a vállalati állam másik legitimizációs forrása. Ez is szerkezettelen, mert nem mutatkozik mögötte ember; nem tudni, hogy a szavazónak a föltett kérdésről halvány fogalma se volt, vagy éppen biztos tudása. A gyermekek még tudják, hogy ha jót akarnak focizni, akkor nem matematikai alapon kell két csapatra oszlani...

A hajdani kultúra rommezején Gazdaságkor üzemei példátlan tömegben gyártanak a régi kultúra megnyilvánulásaihoz a megtévesztésig hasonlatos árucikkeket. Elszólásszerű őszinteséggel audiális, vizuális stb. művészetnek nevezik a portékát. Valóban nem szellemi, hisz nem a szellemhez szól a termék, nem is az észhez, mint a krimi, hanem zsigeri; az érzékszerveket cukkolja, a szemet, a fület, a gyomrot, a májat. A kultúrcuccok szerkezete, vagyis hierarchiája akár a fasírté. A fasírté pedig olyan mint a diszkózenéé, ami egyezik a pornófilm dramaturgiájával, ami viszont nem különbözik a posztmodern "szöveg"-regény belső rendjétől. Alapállásuk iránya: arccal a kassza felé. Ennyi millió ment be a hüllő-filmbe, annyinak kell kijönnie. Az a rendező a legjobb művész, aki a legnagyobb inputot produkálja.

A piruló ősz láttán Krúdy így kérdezett: Ki csókolta meg az erdőt? 

A közös életrend tudóinak műveit a metafizikai mélység hierarchizálta. A katarzis, mondjuk a görögök után azóta, hogy ők szavakat kerestek és találtak arra, hogy az ember a mű metafizikai terébe lépve bűneire ismer, elfordul tőlük és megtisztul. Szophoklész, József Attila, Bach és gazdaságkori utódaik-követőik Eufémia romjai közt bujkálnak. Néhanapján elkelnek áruvédjegyként, de leginkább nyersanyagként használatosak, macskaköröm nélküli idézetként. Mint az elvetélt magzatok a szövettenyészetekben. Eredeti, különösen kortárs alkotásuk, ha jó, ha katartikus, akkor piacképtelen a bulvármédia versenyében. Ötszáz példány, eldugott pincegaléria, néhány lelkes muzsikus félig-meddig titkos örömzenéje egy régi templom kórusán. Avítt hangszerekkel, kellő számú próba, gázsi, a siker reménye nélkül.

A siker a plébekkénekesé, a plébekkíróé, a félévenként izmust váltó festőké. Nem irigyeljük őket. A siker az ő világuk, piaci kategória. Akár a barbiember, aki gyártmányaik fogyasztására nevelődött csecsemőkora óta, aki elkeseredve hagyja ott felvonás közben a III. Richárdot, mert hasztalan próbálkozott, nem sikerült egyszer sem jóízűt röhögnie.

A gyönyörű persze legyőzhetetlen. A pincében is gyönyörű, akkor is, ha csak a Mester és Margaritája látja.

A glóbusz 

otthontalan ember-milliárdjainak föltálalt fasírt-gasztronómia egyszerre csábít a rend látszatával, vagyis kvázi-kultúrával, kvázi-művészettel és a sikerrel. Mindez akár egy lehetne. Elég eldobni a poros hagyományt, és utánozni a rajzfilm-kacsát, a Terminátort, az idegen mondatokon flick-flackozó posztmodern regényszerkesztőt. Ha átlátnánk a Dolgok karneválján, a rákgazdaságon, a bábeli zűriparon, föl kellene tennünk a kérdést: miféle rend és kultúra és miféle siker tulajdon otthonunknak a kirablása, a Föld erőforrásainak kiélése, bolygónk lakhatatlanná tétele? Egyetlen adat. Tudnivaló, hogy az energiafölhasználás általában egyenesen arányos valamely gazdaság teljesítményével. Nos, ha ma minden földlakó "amerikai szinten" élne=fogyasztana -- végtére is ez a rák-gazdaság mennyország ígérete --, tehát annyi energiával fűtené a légkört, amennyivel egy "amerikai", akkor a világ 1994-es energiatermelését kb. öt és félszeresére(!) kellene emelni. Miközben tudjuk, hogy már a mai energia-szennyezés is megingatta a Föld, a Gaia hőszabályozó rendszerét, ökológiai egyensúlyát. Vallási nyelven ez a történet Isten legyőzéséről szól -- képmásának, az embernek az elbuktatása által. Mert csak az ember, a Teremtés gazdája képes földúlni a Teremtés rendjét. 

Mély és jelképi értékű, hogy a köznapi beszédben az élet és a fogyasztás egymás szinonimái lettek. A hogyan élsz kérdés annyit tesz, hogy mennyit fogyasztasz? Véletlenül sem vonatkozik a boldogságra, a lelki nemesedésre, benső emelkedésre, vagyis a transzcendens-, az üdv-helyzetre, más szóval a rendre. Éppen ellenkezőleg. És a büszke válasz értelme az, hogy igen, nekem megszaladt, pukkadásig zabálok, tengernyi kárt, pokoli rendetlenséget okozok a Teremtésben. 

Mindazonáltal a rend

maradt a helyén: Isten gondolata ma is átjárja a Mindenséget. Időtlen idők óta áll a dolgok, a lények, az ember alávetettsége a törvényeknek és az ember metafizikai szabadsága. Akkor se változik, ha senki sem mer tudni róla. Mi veszett el? A mi részünk és biztonságunk: a tudás és törekvés, hogy megértsük és megéljük Isten gondolatát. Vagyis a rendet.

Az iskolából kivert gyermeknek a házitűzhely lehetne a menedéke, a rend bázisa. Ám a fasírtevés csábító. Higiénikus, gyors, kényelmes. Az eszcájg fertőtlenítve, a kaja deszakralizálva, a kóla pezseg, a kiszolgáló srácok helyesek. A fogyasztás módja a pontosan olyan demokratikus, mint a diszkótánc: nem kell hozzá semmiféle előképzettség, tudás. A fasírt ehető éjszaka, csukott szemmel, ellentétben a csirkével, a hallal, vagy a rántott levessel. A fasírtevők fülében állandó gépzene lüktet: meg ne tudják, hogy hovatovább fasírttá rágcsálják magukat...

Törökkő, 1995. október-november


 
William S. Ruben, a National Broadcasting Co. kutatási igazgatója 1984-ben egy kongresszuson arra biztatta a reklámozókat és reklámügynökségeket, oktassák ki a nézőket arról, milyen fontos támogatni azokat, akik hirdetési díjakkal járulnak hozzá a televíziós adó fenntartásához; vagyis tartsák fontosnak a tévéreklámok megtekintését. Ez a nézők hazafias kötelessége.
Reklám Gazdasági T. 1991/209. sz.