Márczi Imre

Értelmiség és/vagy biztonság?... 
helyett... 
Lenni vagy venni?

Az emberi történelem a létért folyó harc története ugyanúgy, ahogy a mindennapi élet is az. Az eszközök, a harcmodor változik, de a cél egy: Hozzájutni mindahhoz, ami az élet fenntartása, továbbvitele számára fontos. Az anyagi javak előteremtése, az egészség megőrzése az ember számára is ugyanolyan feladat, mint az állatvilágban, és nagyjából hasonló ösztönös késztetés áll mögötte. A magasabb rendű, csak az ember világához tartozó értékek esetében ez a kényszer nem, vagy csak áttételesen működik. Így elsősorban a biológiai-materiális dolgokban véli megtalálni az ember létének fő támaszát. Az étel-ital, ruha, lakás, egészség mellett azonban a szabadság, a hit, a tudás, a szeretet is olyan emberi szükséglet, amit nemigen lehet nélkülözni.

A birtokolt dolgok azonban elveszíthetők. Ez még bizonyos értelemben a szellemi értékekre és a szeretetre, szerelemre is érvényes. És az élet végén ott a halál, amely minden élő sorsa és amely ellen az élet ösztönösen tiltakozik. Az elveszíthetőség, a létbizonytalanság kihívásaira az ember a történelem során alapvetően háromféle választ adott. Az egyik a mértéken felüli birtoklás, a felhalmozás. A másik a misztika, a harmadik az egzisztencializmus.

A felhalmozást alapvetően a technika tette lehetővé, és együtt jár a hatalommal, erőszakkal, mert a felhalmozott javakat, kiváltságokat meg kell védeni azokkal szemben, akik ki vannak rekesztve azokból. Az ily módon megszerezhető anyagi biztonság ellentmondásos, mert könnyen elveszíthető. Ugyanakkor az ember biztonságigényét csak ritkán elégíti ki. A misztika ezzel szemben a valóság mögött álló Teremtőre, a lét forrására hivatkozik, és tökéletes megoldást jelent akkor, ha zárójelbe tudjuk tenni az evilági létet, és azt egy másik, ez után következő lét előjátékának fogjuk fel. Az egzisztencializmus elutasítja a túlvilági létet és azt mondja, hogy az ember akarata ellenére ki van szolgáltatva a lét szeszélyeinek, és ez ellen lényegében semmit sem tehet. A nihilizmus levonja a következtetést: Ennek az életnek nincs értelme. 

Az élet ennek ellenére újratermelődik és fejlődik, vagyis változatos, új formákat hoz létre -- mit sem törődve a biztonsággal. Az ember alatti világban a létezés szerves formáit, az élővilág szövetét, szövetségét eddig lényegében nem veszélyeztette semmi. Csupán az ember érzi magát fenyegetve. Ennek végső oka a létben elfoglalt sajátos helyzete, ami részben adottságaiból (értelem stb.), részben tevékenységeiből, választásaiból (öntudat stb.) adódik. Az ember az idővel egyre távolodik attól a természettől, amely létének alapja, és ezért egyre kevésbé érzi, hogy élete biztonságban van. 

A hatalom, birtoklás révén nem lehet visszaállítani az ember létbe ágyazottságát. Ma már látható, hogy a hatalom, a technika, a birtoklás megóv ugyan bizonyos veszélyektől (a fogyasztói lét biztonsága), de hatalmas, az egész világra kiterjedő kockázat árán. Ez egyrészt a hatalom és erőszak értelmetlen felhalmozásából, másrészt -- ennek következményeként -- az ökológiai egyensúly megbontásából adódik.

A misztikus-vallási válasz tiszteletre méltó, aszketikus életvitelt feltételez. De mit tegyen az, aki korunk egyáltalán nem misztikus kihívásai között kénytelen naponta újratermelni (jócskán elidegenedett) létének alapjait? És mit tegyen az, aki az egzisztencializmus realizmusával szemben mégis vállalja az életet -- esetleg nem csak a maga egyedi létét, hanem a környezetét is? Lehet-e otthon az ember a világban? Van-e alapja a túlélésbe, a szebbjövőbe vetett makacs hitnek?

Aki mostanság e hazában szertenéz, kísértést érezhet nemmel válaszolni. De aki él, az remél, aki itt él, az itt remél. Lehet valós alapot állítani ennek a reménynek? Az alábbiakban erre próbálunk választ adni.

A romló gazdasági, anyagi helyzet, a multinacionális pénzvilág ránk telepedése, a kiszolgáltatottság fokozódása, a szociális viszonyok romlása, a tolerancia fogyása rossz jelek. A munkanélküliség, a feleslegesség érzése a biztonság olyan hiányával jár, ami önpusztító magatartásformák elburjánzásához vezet. A hatalom, birtoklás révén megszerzett látszólagos biztonság kiváltságos szűk réteg előjoga.

A létharmónia visszaállítása a lét megértése, a létformák ismerete és az azoknak megfelelő magatartási minták kialakítása, életünkbe való beépítése útján valósítható meg. A kultúra, a szimbolikus formák működtetése lényegében erről a létharmóniáról szól. Az ebben gyökerező életszemlélet nyomán olyan életmódot folytathatunk, amely lényegéből adódóan sokkal kevésbé veszélyeztetett, mint az anyagiakra épülő. Ellene mondani látszik ennek, hogy Magyarországon ma soha nem tapasztalt méretű értelmiségi munkanélküliségnek nézünk elébe. Érthető: a ránk telepedő idegen gazdasági hatalmak hozzák magukkal az apparátust; ebben a játszmában kultúrának, értelmiségnek nem sok hely marad. A kultúra műhelyei -- mára inkább menedékhelyei -- egyre rosszabb feltételek között működnek. Az országban felhalmozott tudás, szellemi kincs -- szoftver -- túlnyomó része működésképtelen. Van, aki egyenesen feleslegesnek ítéli. Cinikusan azt mondhatnánk, hogy az értelmiségiek egzisztenciális ellehetetlenülése, térvesztése magától megoldja ezt a kérdést néhány éven belül. Akik ilyen kérdéseket vetnek fel, kiszorulnak a társadalom peremére. Bizonyos tekintetben a médiaharc is erről szól: Az anyagi biztonság, jólét, fogyasztás evangéliumával tölteni fel az agyakat, hogy senki ne foglalkozzon olyan kérdésekkel, melyek túlmutatnak az itt-és-most-jó-nekünk szűk és épp ezért hamis horizontján. A magyar kultúra illetve értelmiség szanálása? A kérdés drámai, de nem minden alap nélkül való. Ha lemondunk a szellemi formák műveléséről, a gondolkodás, a lélek, az érzelmek napi létünkben megerősítő funkcióiról, mi marad? Ráolvasással az elvont létbe kapaszkodni, mondogatván, hogy nincs baj, túléljük, lesz még szőlő, lágy kenyér...?

Legyünk gyakorlatiasak. Próbáljuk meg pénzzel működtetni a szellemet, kultúrát! Abban az értelemben, hogy a rendelkezésre álló egyre kevesebb anyagi forrást arra használjuk, hogy minél több gondolatot, ötletet, alkotást, hitet hozzon létre. Ez ellentmondásosnak látszó vállalkozás és Faust, Münchhausen báró és persze C. P. Snow jut az ember eszébe. De egy valamirevaló értelmiségi a lelkét is eladja, hogy létrehozhassa azt az általában erősen középszerű opuszt, amiért e világra jönnie érdemes volt.

Ne akarjunk mi sem többet, de ne érjük be kevesebbel se. A dal lehet kissé hamis, csak szóljon. Most épp arról, hogy milyen formákat és anyagi alapokat lehet teremteni a veszélyeztetett, de még meglevő értelmiségi alkotóerő részére.

Az anyagi biztonság önmagától alig teremt kultúrát. Egy ilyen szükséghelyzetben, amiben a magyar kultúra ma van, "rá kell segíteni". Erre vállalkozik a Magyar Kulturális Szövetség, amikor létrehozza azt a konstrukciót, amelyben az önkéntes nyugdíjbiztosítás kiegészül a kulturális vállalkozásokat segítő garancia-alappal és egy segélyezési rendszerrel. Ez minden aktív, nyugdíjas, munkanélküli, egzisztenciájában sérült vagy veszélyeztetett értelmiségi számára anyagilag megalapozott alkotó tevékenységet kínál fel. A pályázati rendszerben működtetett, többnyire ösztöndíjként adott juttatás mozgásban tudná tartani azt a hatalmas szellemi alkotóerőt, "humán-szoftvert", amely e hazában a mai napig felhalmozódott. Ez egyrészt valódi létbiztonságot nyújthatna az egyén számára, másrészt ezúton tömegesen lehetne megoldani olyan, a helyi és tágabb közösség számára létfontosságú Kulturális-szervezési feladatokat, amelyekre pillanatnyilag nincs erő. A kulturális intézményrendszer (pl. művelődési házak) szanálásával sem kellene annyira sietni; kiderülhet, hogy nemcsak bulik, butikok, raktározás céljára használhatók, hanem ma is otthont adhatnak olyan programoknak, amelyekre -- uram bocsá' -- fizetőképes kereslet is van.

Egy efféle jól működtetett szervezet hatékonyan tudná ellensúlyozni az értelmiség térvesztését. Amikor az értelmiség állami intézményei, illetve intézményes foglalkoztatása megszűnik, nem marad más. Tudomásul kell venni, hogy csak magunkra számíthatunk. Fanyalgás helyett be kell rendezkedni az új viszonyok között, és új stratégiát kell találni a Disznófejű Nagyúrral folytatott örök reménytelen, mégis reményteljes harchoz.