Sípos (S) Gyula

Egység és/vagy Szövetség?

A teremtés-elv két változatának egyike -- amely ma különféle változatokban nagy karriert futott be -- az Egységet hangsúlyozza, miszerint lehetséges az átlépés az emberiből az istenibe. A másik szakadékot lát Teremtő és a teremtmények között, amelyet a Teremtő hidal át oly módon, hogy Szövetséget köt teremtményeivel. Az Egység elképzelését elsősorban a keleti tanokból ismerhetjük, bár az elképzelés szinte minden kultúrában megjelent, míg a Szövetségtan a zsidó-keresztény kultúrák sajátossága. Ezek vizsgálatához egészen a kezdetekig, az egész világ létrejöttének különböző elképzeléseiig kell visszamennünk. Látni fogjuk, hogy a két nagy elképzelés gyökeresen más keletkezési folyamatból indul ki, s ennek eltérő következményei vannak.
 

Az Egység elképzelése

A keleti kultúrákban az ősi tanítások minden létező örök körforgásáról beszélnek. Minden meghal és minden megújul, az emberi élet is az újraszületések sorozatán megy keresztül.[1] Az emberi élet szenvedés, ahol az előző élet jó és rossz cselekedetei által előre meghatározott úton kell haladni. E rendszerben nem marad hely a szeretet és az együttérzés számára. Ez a reménytelenség filozófiája.[2] (Természetesen a keleti ember sem tudta megtagadni az örökéletű lelkébe írt szeretetet. Olykor meg-megjelenik tanításában a szeretet és a részvét, de mindig csak véletlenszerűen, és a tanrendszerben nem jut jelentős szerephez. Ezzel szemben áll a zsidó-keresztény tradíció, amelynek központi tanítása: szeresd Istenedet teljes szívedből, teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat...) A nagy világkorszakok szintén örök körforgásban követik egymást, az istenek maguk sem halhatatlanok, hanem a korszakokkal együtt elmúlnak. A hindu mitológia szerint például egy világnap 8 milliárd 640 millió földi évvel egyenlő, s világévek sorozata követi egymást...

Láthatjuk, itt csak látszólagos kezdetről beszélhetünk -- látszólagos teremtésről; az élet folyama saját törvényszerűségei szerint halad tova. E törvényeknek minden és mindenki alávetett. Nincs kívülállás, nincs elkülönülés. A görögöknél végzet, az indiaiaknál karma, de mindegy, hogy minek nevezzük, e szükségszerűség fog egységbe minden létezőt.

Az ember azonban nem tud remény nélkül élni. Az Egység elképzeléseiben ezért mindig van legalább egy út, amely valamilyen fejlődéshez kapcsolódik. A kilépés a szükségszerűségek birodalmából csak egy nagyon nehéz. különböző fokozatokon keresztüli fejlődés árán valósulhat meg. (A Szövetségtanban ez az átlépés ingyenes ajándék, amely Jézus Krisztusban kapható és érthető meg.) Tehát nincs elvileg áthidalhatatlan szakadék az állati, emberi és isteni lét között. Ezen az úton -- a tanító, guru, megvilágosodott mester avagy isteni megtestesülés vezetésével -- a személyiség kihunyásával bele lehet olvadni a Nagy Egységbe, s így meg lehet szüntetni a létkörforgást. Ez azonban csak keveseknek sikerülhet rövid idő alatt, a többiek a sokezer újjászületésen keresztül juthatnak el idáig.

E fejlődés elképzelése szempontjából a mai népszerűsítő tudományos ideológia képmása ennek az ősi elképzelésnek -- így ezek egymásnak nem alternatívái, legfeljebb kiegészítői. Nem véletlen, hogy az evolúció gondolatkörében nevelkedett ember könnyebben elfogadja e tanokat, mint a Teremtés gondolatát.

Gyümölcséről ismerni meg a fát. Ha helytálló az Egység-elmélet, akkor jó gyümölcsöt -- azaz igaz filozófiát és helyes gyakorlatot -- terem. Ha rossz, akkor a gyümölcse sem éltető. Most nézzük, milyen kultúrák fakadtak az Egység fájáról. Az eleve létező egység gondolatának illusztrálására itt India, Kína és a görög szigetvilág példáját említjük.
 

India

Az indiai szubkontinensről két olyan nagy vallási kultúra származik, amely ma jelentős hatást gyakorol az európai kultúrára. Az egyik az egész indiai mitológiát magába foglaló bráhmanizmus, a másik az ennek gyökereiből táplálkozó, de Gautama Sziddhárta személyéhez köthető buddhizmus.
 

A bráhmanizmus

Az indiai mitológia annyira sokrétű és szétágazó, hogy rövid áttekintése is könyveket tölt meg. "Fenséges és visszataszító, primitív és kifinomult annyira közvetlenül egymás mellett található benne, mint sehol másutt. Délen az egyik nagyszerű, művészileg tökéletes templomban ősi rítusok teljes pompájával ünneplik Sívát, közben félrefordulva egy aszkéta, rudráksa-bogyobóÍ készült olvasóját morzsolgatva az ujjai között, mormolja a szent formulát: Sivo 'ham, Sivo 'ham (én vagyok Síva)... Közvetlenül a szentély mellett kis templom áll, benne vad, rikító színekkel kimázolt istennőszobor, amely elé gyermekáldás után sóvárgó asszonyok bábukat tesznek, hogy megnyerjék segítségét. Benáreszben (...) nap mint nap visszataszító üzletelés figyelhető meg a nagy fürdőlépcsőn: papok, fakírok és kereskedők versengenek egymással a legváltozatosabb módszerekkel, hogy a jámbor zarándokok pénzét kicsalják. Kis gyülekezeteknek egy szádhu magyarázza az upanisadok vagy a Gítá bölcsességét, vagy Krisnáról és Rámáról mesél ősi legendákat, pár lépésre tőlük egy kútnál a benne lakó szent kobrának mutatnak be áldozatot, odébb az elefántfejű, lógó hasú Ganésa durván kifaragott kőszobra áll. A Kalkuttával szomszédos Kálíghátban Kálí-nak mutatnak be véres kecskeáldozatot..."[3] (Kálít bizonyos esetekben csak emberáldozattal lehetett kiengesztelni. Ez ma már tilos, de bizonyára még nem tűnt el teljesen...) Vannak kiemelkedő istenek, de nincs Egyetlen Isten, nincs rendszer, inkább az egész olyan, mint egy kavargó örvény, melyben hol ez, hol az bukkan fel, vagy mint egy őserdő, amelynek buja gazdagságán alig lehet átvergődni.

Többezer isten, démonok, félistenek, emberek és nem emberi lények élnek és küzdenek ebben a rendszerben. Az istenek pontos számát még ők sem ismerik, hiszen a megvilágosult emberek is istenekként születhetnek újjá az önmegváltás folyamatában. Az istenek egy világnapig élnek, a nagy éjszaka beálltával elmúlnak. Maga Brahmá sem él örökké, élettartama ezer világév, egy világév pedig 360 világnap. Óriási időtávolság ez, de mégis véget ér. A következő ezer világévben majd új Brahmá uralkodik a létezés folyamatán.

A világ újra és újra megteremtése a nyugalommal kezdődik. A világéjszaka mindent elborító sötét tengerének színén összecsavarodva nyugszik a Végtelenség kígyója, s rajta álomba merülve pihen Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója. Álmában megrezdül benne a gondolat, felébred és lát -- ebben a pillanatban megindul a mozgás az addig mozdulatlan ősanyagban.

Visnu köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, s benne ült Brahmá, a teremtő erő. Körül akart tekinteni, de nem moccant meg, hanem négy arca keletkezett. Gyökerét azonban nem látta, ezért úgy gondolta, Egyedül ő létezik, és a lótusz a világmindenség. Aztán gondolkozni kezd, hogy honnan van a lótusz, s meditációjának végén felderengett benne a kép, a Világ Gyökerének képe. Hódolva fordult hozzá, s kérdezte meg, hogy mi a teendője. Bensejében hallotta a választ: Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét! Ő ezt megtette, s "határtalan erő töltötte el, s a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét meghatározott célra irányította. (...) Így született a Három Világ. Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá."[4] Ám Brahmá egyedül érezte magát, ezért teremtett négy ősszellemet és rájuk parancsolt, hogy folytassák a teremtés művét. Az első teremtés eredménye azonban Rudra lett, egy fékezhetetlen és pusztító isten, aki végül legyőzi önmagát, tökéletessé és a Jóga Urává lesz.

Brahmá létrehozta a tíz Életfakasztót és önmagát is kettéválasztotta, hogy szaporodni tudjon. A világ lassan benépesült, főleg az egyik életfakasztó, Kasjapa és feleségei jóvoltából. Mindenen a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye uralkodik. Ezt nevezik Karma-tannak, amelyből alig lehet szabadulás, mindent béklyójába fog az örök szenvedés, a reinkarnáció, az életbe való újjászületés. A jelen korszakkör végén eljön Visnu isten kilencedik megtestesülésében (az előzőek: hal, teknősbéka, vadkan, ember-oroszlán, törpe, Csatabárdos Ráma, a dicső Ráma, Krisna), Kalki néven, mint szigorú tekintetű, ragyogó ifjú, koronával a fején és szárnyas paripán, kezében karddal, és véget vet a kornak, elpusztítja az erőszakosságba merült Földet. Beáll a minden korszakkört lezáró nagy éjszaka, ám egyszer ennek is vége szakad, s elindul útjára a korszakok sorának új folyamata.

Ebben a rövid összefoglalásban sok mindent felfedezhetünk, ami mára nagy népszerűségre tett szert, bár sokszor kicsavart és ellenkezőjére fordított értelemben. A "teremtés" olyan elképzelését, amelyben az Egyből kiáradó szellemek (emanációk sora) folytatják is, és megrontják a teremtést; a gnoszticizmust, ami szerint a tudás lépcsőin egyre feljebb jutva, titkos tudásokat megértve tökéletesedünk; az önmegváltás tanát, az okkultizmust és a mágiát, amely a természet és az istenek erejét a saját céljai érdekében használja fel stb.

A hinduizmus mindent kínál és semmit sem követel. Nem kell hinni a személyes istenben, de nem is kell elutasítani, mint a buddhizmusban. Az egyénre bízza annak eldöntését, hogy panteista (a világ gyakorlatilag azonos az istennel), teista (személyes istenben való hit) vagy ateista (mindenfajta isten létét tagadó) akar-e lenni. Nincs szigorú előírás az életvitelre. Van, aki húst eszik, van, aki vegetáriánus. Van, aki vad orgiákon vesz részt, van, aki szigorú aszkézist gyakorol. Az üdvösségnek rendkívül sok útja létezik számukra, de egyik kultuszt sem tartják kizárólagos feltételnek hozzá. A világ történetét nem egyszeri, megismételhetetlen eseménynek tartják, hanem az önmagát megújító világ örökkévalóságában hisznek.

Eddig az "elmélet", amit akár toleránsnak és elfogadhatónak nevezhetünk. Ennek azonban egyik nagy ára a jól meghatározott bűn fogalmának hiánya, és a szeretet fogalmának perifériára kerülése. A "gyakorlat gyümölcse" is azt igazolja, kegyetlen tolerancia ez. Hideg, babonás önző és csak a saját üdvösségével törődő. (Hiszen mindenki csak a saját sorsában élhet, s azt sem igen változtathatja meg.) Szidhatjuk nyugodtan az angol gyarmatosítást és sok tekintetben jogosan. De ők próbálták meg először felszámolni a rituális emberáldozatot, az asszonyok -- férjük halála utáni -- elégetését, a gyermekházasságot, a rendkívül merev és szigorú kasztrendszert, valamint a babonáknak és hiedelmeknek azt a légióját, amely béklyóba zárta és félelemmel telivé tette az indiai ember életét.
 

A buddhizmus tanítása a kezdetről és a végről

A régi hindu regékben Visnunak csak kilenc Avatárájáról, megtestesüléséről beszéltek, de a történelmi korban a bráhman papok egy része még egyet hozzácsatolt, utolsó előttinek, és ez a megtestesülés Buddha lett volna.

Buddha azonban valóban élt, Gautama Sziddhártának hívták, és egy kis indiai királyság királyi családjából származott. Fiatalemberként elindul, hogy megkeresse a létkörforgásból kivezető utat. Először jógamestereknél tanítvány, majd önálló útra lép, s így nyeri el a megvilágosulást. Ekkor veszi fel a buddha, felébredt nevet. A buddha lényege az, hogy saját erejéből szerzi tudását és nem isteni kinyilatkozásból. "Én magam szereztem meg a tudást, ki követőjének nevezzem magam? Nincs tanítóm, én vagyok a senkihez sem mérhető tanító."[5]

Tanításában tagadja az örök anyagi atomok létezését, amelyekből a testek összeállnak, tagadja a halhatatlan lelkek létezését, amelyek a test pusztulása után is tovább élnének, és tagadja bármely ősszubsztancia létét, amelyből teremtés, emanációk sora vagy evolúció útján létrejött volna minden szellemi és anyagi. Az egyén, a külső és belső világ egyszerű elemekre esik szét, amelyek állandó kavargásban vannak, bár egymáshoz kapcsolódásuk szigorú törvényszerűségeknek van alávetve. Amit mi személyiségnek látunk, az ilyen elemek, dharmák kötege, amely az egység látszatát kelti. Ez egy örök folyamat, amelyben az elpusztult egyén dharmái új kapcsolódásban alapjai lesznek egy új személyiségnek, a régi jó és rossz cselekedeteitől függően.

Erre a tanra a "lélekvándorlás" szó is csak akkor alkalmazható, ha lelken nem valami szilárd, elpusztíthatatlan szellemet értünk, hanem szellemi elemek változékony összességét, amelyek fizikai burkukat egy testben találják meg. Beszél túlvilági lényekről az égben és szellemekről, kísértetekről a pokolban, de ezeket is múlandóaknak tartja. Minden múlandó, minden szenvedéssel teli, minden eltűnik. Beszél megváltásról. de ezen a teljes feloldódást érti, tehát a dharmák és a létkörforgás megszűnését és örök nyugalmat ebben a megsemmisülésben.

Kína

A kínai vallásosságot a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus határozta meg, kiegészülve a rengeteg titkos szektával, amelyek hol csak a magánéletet, hol a politikát is befolyásolni kívánták eszméikkel. A konfuciánus gyakorlati, életigenlő, józan és a boldogságot e földi világban kereső szemlélete meghatározó, kiegészülve a tao miszticizmusával és népi varázslásával -- és azzal a tengernyi babonával, amit a három nagy rendszer együtt "kitermelt". A föld és a nép benépesült istenekkel, félistenekkel, hősökkel és démonokkal, akik a legkülönbözőbb emberi és állati alakokban kísérthetnek, jelenhetnek meg. Ezért az ember állandó védelemre szorul, amit a legkülönbözőbb praktikákkal, varázslásokkal, amulettekkel, a házak mögé épített "kísértetfalakkal" lehet elérni. Istene van minden városnak, ezt rendszerint a császár nevezte ki, általában a város elhunyt hivatalnokainak egyikét. Őket ugyanúgy megillette az étel-, ital- és állatáldozat, a könyörgés, mint a többi istent. Elmondhatjuk, hogy minden istent a császár nevezett ki, a Jáde Császárt is, az égi birodalom urát, aki valamikor szintén földi ember volt.

A világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely szüntelen mozgásban van. A világot egyesek szerint Sang ti (a legfőbb uralkodó) tartja fenn, aki a sarkcsillagon lévő bíborpalotában lakik. Igen keveset tudni róla, személyes tetteiről nem beszélnek a mítoszok. Mások szerint Tien, az Égbolt a legfőbb princípium, a "tízezer lény apja", míg a Föld az anya. A Tao a bölcs utat jelenti, amely célhoz vezet, a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ezeknél már eltűnik minden személyes vonás, csupán "erőkről" lehet beszélni. A két őserő a jang és a jin, a meleg és a hideg, a jó és a rossz, amely állandó mozgásban, körforgásban van, amelynek során átmennek egymásba. A jó lények a jang-ból, a rosszak a jinből származnak. Láthatjuk, hogy itt is minden folyamatosan teremtődik, újjáalakul és elvész.

A kínai írásos kultúra rendkívüli gazdagsága a legkülönbözőbb nézetek egymás mellett éléséről tanúskodik. Általában elmondható, hogy a konfucianizmus a társadalmi életet szabályozta, míg a tao előírásai és varázslásai az ember belső életét szolgálták.
 

Görög szigetvilág

"Kezdetben csak Khaosz, a tátongó üresség létezett, belőle vált ki Erebosz, az alvilági Sötétség, és Nüx, a fekete Éjszaka. Aztán megszületett Gaia, a széles mellű Föld, a világmindenség megingathatatlan alapja, s önmagából hívta létre Uranoszt, az Eget. Akkor már megjelent minden élet ősforrása, a Szerelem a világban, az Ég a Föld után kívánkozott, s Gaia a százkezű Hekatonkheireket, az egyszemű Küklópszokat és a Titánokat hozta a világra. Okeanosz volt a legidősebb a Titánok közül, Kronosz a legfiatalabb; közéjük tartozott Hüperión és Theia is, Észnak, a Hajnalnak, Héliosznak, a Napnak, és Szelénének, a Holdnak a szülei, valamint Lapetosz, Prométheusz és Epimétheusz atyja, és Mnémoszüné, az Emlékezet istennője. Okeanosz felesége volt az aranykoszorús Téthüsz, Kronoszé Rheia, Lapetoszé pedig Themisz, az igazság jövőbelátó istennője."[6]

E rövid idézetbőI is látható, hogy a görög mitológiában szinte minden fontosabb jelenségnek, helynek istene van, illetve a kettő azonos. Kronosz az idő, Uránosz az ég, Gaia a föld -- halhatatlan istenek, és közben olyan fogalmak, amelyekkel a világ magyarázhatóvá és megérthetővé válik. Ehhez tartozik Olümposz, a halhatatlan istenek lakhelye, Hádész, ahová a megholtak jutnak, Tartarosz, amely az alvilág legmélyebb régiója, és végül messze nyugaton a Boldogok Szigetei, ahol a legyőzött Kronosz uralkodik az üdvözült halottakon. És rengeteg -- egymással civakodó, kiegyező, szerető, gyűlölő, nemző -- isten, félisten, nimfák, kentaurok, szörnyek. És emberek, akik közül Héraklészról tudjuk, hogy tetteivel, a földi szörnyek legyőzésével -- a földi békesség megszerzésével -- kiérdemelte a halhatatlanságot. A többiek halálakor bizony odakerül a nyelvük alá a pénzdarab (obulus), amellyel Kharónt, az Alvilág révészét fizetik ki, amikor átviszi őket a Sztüxön, az alvilági szent folyón.

Az emberek először az aranykorban éltek, amikor még Kronosz uralkodott rajtuk. Nem volt öregség, az emberek fiatalok maradtak egészen a halálig, ami könnyű álomként jött el hozzájuk. Amikor meghaltak, jó szellemek lettek Zeusz akaratából. Ezután következett a már silányabb ezüstkor, majd a rézkor. A rézkor gonoszsága után jött a Héroszok kora. ők laknak haláluk után gondtalanul a Boldogok Szigetein.

Az ötödik kor a vaskor. Ezt a kort is el fogja pusztítani Zeusz, és utána újra az aranykor következik.

*

Mindhárom nagy rendszerről elmondható, hogy -- bár történtek erre erőfeszítések, különösen a spekulatív görög filozófia talaján -- nem alakult ki bennük a mai értelemben vett módszeres tudomány. Az elméleti elgondolásokat és a gyakorlati tapasztalatot nem tudták módszeresen továbbadható formában rögzíteni és továbbadni. Intuitív felismeréseik minden nagyszerűségük ellenére ezért nem válhattak széles körben megtermékenyítő erővé. A szeretetlenség és a tudatlanság árja mindig elszigetelte és/vagy elmosta a legjobb felismeréseket is. (A szeretet és az ismeret szoros kapcsolatáról a későbbiekben még lesz szó.)
 

Szövetség elképzelése

A kezdetekre vonatkozó, fent kifejtett gondolatoktól különbözik a zsidó hagyomány és az ószövetségi Szentírás. Ez az első olyan leírás, amely nem csupán világosan és egyértelműen meghatároz egy kezdetet, de ezt egyetlen Isten szeretetből fakadó teremtő aktusaként írja le, világos és egyértelmű végről beszél a dicsőséges Messiás eljövetelével.

A zsidó-keresztény hagyomány -- amelyet leegyszerűsítetten és mesés elemekkel dúsítva az iszlám is átvesz -- gyökeresen különbözik az eddig leirt történetektől. Egyetlen Isten teremt, és nem is alkot/szül/hoz létre több istenséget. A világ nem a jó és rossz valamilyen harca eredményeképpen jön létre, hanem az egyetlen Isten műveként, aki az egész teremtésről azt mondja: jó, s az emberről, hogy igen jó. Az embert saját képére és hasonlatosságára, férfivá és nővé teremtette. Az embereknek szabad akaratuk van. Szabadon fordultak el Istentől, mert hittek a gonosznak, az Istentől elfordult szellemi lénynek. A világ végén Isten helyreállítja az eredeti egységet közte és teremtményei között, megszűnik a halál és minden fájdalom. Nincs örök körforgás, a világnak kezdete és vége van. Nincs reinkarnáció, egyszer élünk, aztán meghalunk és ítélet alá kerülünk. Innen vagy a kárhozat helyére, a pokolba jutunk, vagy a tisztítótűzbe, ahonnan már a mennyországba juthatunk. A tiszta életű szentek rögtön a mennybe jutnak.

A kezdetről így ír a Szentírás: "Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: *Legyen világosság*, és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap."[7] A következő napokon Isten sorra megteremti az eget és a tengereket, a szárazföldet, a növényeket, a napot és a holdat, az összes élőlényeket, s végül a hatodik napon az embert. Isten újra szólt: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog." Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok játok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog." (...) Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap. Így készült el a föld és az ég minden benne levővel együtt. Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett. Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után. Ez a története az ég és föld teremtésének, ahogy az lefolyt."[8] (Tegyük hozzá, az antik világbán máshol ismeretlen volt a heti pihenőnap. Éppen ezért az izraelitákat lusta népségnek tartották, mert a hetedik nap szentségét és munkatilalmát megtartották.) Ez a Szövetség első leírása.

Ugyanezt az Újszövetségben a János evangélium a következőképpen írja le, immár Jézus központi szerepére utalva: "Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világit a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. (...) A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy az Isten gyermekei legyenek. (...) S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. (...) Mindnyájan az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van." (János 1.1-18)

A bűnbeesés alóli megváltás tehát Jézus által jött el. Ádám és Éva hitt a kígyónak, aki bizalmatlanságot keltett Istennel szemben, hazugsággal vádolta őt, és mindentudást, örök ifjúságot és halhatatlanságot ígért az emberpárnak, ha esznek a tiltott gyümölcsből. A bukás következtében az ember a hatalmát, amelyet Istentől kapott, alárendelte a gonosznak, így az hatalmat nyert a világ és az ember felett. Isten üdvözítő tervében azonban eleve szerepelt a Messiás -- Jézus Krisztus, a Krisztus szó felkentet, messiást jelent --, aki ellenáll a gonosz minden kísértésének, ezzel megtöri annak hatalmát, az Atyát kiengeszteli, és lehetővé teszi mindenki számára az üdvözülést. (A világ nagy része azonban elutasítja a személyes kapcsolatot Istennel, a bűn felé fordul. Ezért végül Isten megítéli az egész világot és örökre megtisztítja a gonosztól. Ez e világ vége, amely törvényszerűen következik az elbukásból. Hogy ez mikor és hogyan következik be, arról számos leírás, prófécia, jel található...)

Ha az ember helyét és szerepét nézzük ebben a Szövetségben, akkor először a következőt olvashatjuk: "Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze." (Ter. 2,15) A gazdatiszt szerepét bízta rá, aki a gazda "távollétében" igazgatja, pásztorolja és gyarapítja gazdája birtokait.

Az ember azonban nem tudott helytállni hanem elfordult a "Gazdától", akitől mindent kapott. Ezzel "bűnbe esett", ami után rögtön megkezdődött a bűnök áthárítása, a felelősség eltolása. "Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: *Hol vagy?* Ő így válaszolt: *Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.* De ő így szólt: *ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?* Az ember így válaszolt: *Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.* Az Úristen megkérdezte az asszonyt: *Mit tettél?* Az asszony így felelt: *A kígyó vezetett félre, azért ettem.*" (Ter. 2,8-13) A kígyónak már nincs kire mutatnia...

El kell hagyni a Paradicsomot, azt a helyet, ahol az Isten és az ember együtt lehetett, illetve ahol az ember színről színre, valóságosan láthatta és tapasztalhatta a közösséget a Teremtővel és minden teremtményével. Az ember gyenge, újra és újra elbukik, egyre súlyosabb vétkekkel.

"Ekkor az Úr megkérdezte Káint: *Hol van a testvéred, Ábel?* Ő így válaszolt: *Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?* Erre ő ezt mondta: *Mit tettél? Vedd tudomásul, hogy öcséd vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön.* Káin így szólt az Úrhoz: *Túl nagy a büntetésen ahhoz, hogy el tudjam viselni. Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rám talál, megölhet.* Azonban Isten jelet tett Káinra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje. Káin azonban elbujdosott Isten színe elől..." (Ter. 4, 9-16)

Isten újra és újra Szövetséget köt az emberrel. Hiába, hogy látta az ember gonoszságát, amellyel elpusztít mindent maga körül, hiába, hogy el akart törölni minden élőt a földről az özönvízzel, mert "Noé azonban kegyelmet talált az Úr szemében". (Ter. 6, 8) A víz leapadása után megerősíti, a szivárványról szólva: "Ez annak a szövetségnek a jele, amelyet létrehoztam köztem és minden földi lény között". (Ter. 9, 17) És így tovább: Ábrahám, Izsák, Jákob (Izrael) mind örökösei a szövetségnek. Isten népet választ ki, hogy a sötétségben világosságot gyújtson és nyilvánvalóvá tegye szándékát. De nem értették, és újra és újra elbuktak és pusztítottak. Akkor Isten maga jött el, hogy Szövetségét újra nyilvánvalóvá tegye, mert "úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen". (János 3, 16)

Négy olyan jellegzetessége van még ennék a tanításnak, amelyik megkülönbözteti a többi eredetmondától. Az egyik az, hogy az Isten szerető Isten, aki szeretetében teremtette az embert, és át akarja hidalni az embert tőle elválasztó bűn szakadékát: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak." (János 3. 16-17) A másik jellegzetesség a személyes kapcsolat lehetősége a szerető Istennel, a harmadik a bűn fogalma és annak határozott körülírása, a negyedik pedig a "prófétai szó", amely rengeteg jelet ad. Ezek kiemelik ezt a tanítást a mesék, mondák és megsejtések birodalmából, és sajátságos, személyes tapasztalattal igazolható, objektív leírássá teszik.

*

Tulajdonképpen a teremtéstan a válasz arra a kérdésre is, hogy miért Európában alakult ki a modern értelemben vett tudományosság. Úgy tűnik, épp az Egység gondolata nem engedte a mai értelemben vett megismerés kibontakozását. A félelem, hogy megbánthatnak valamilyen szellemet, a sokezer istenség egyikét, béklyóba verte őket. A titokzatosság és kiszámíthatatlanság -- hiszen minden kis esemény beláthatatlan lavinát indíthat el -- gátat emelt a következetes (következtetéses) gondolati rendszerek elé. Ez nem kedvez az ellenőrizhető és utána alkotható tudásnak. Tulajdonképpen minden ilyen rendszer megmerevedett egy bizonyos szinten, nem volt képes az új problémákra válaszolni. (Mielőtt végigsorolnánk mindazt a sok jó dolgot, amit a hagyományos társadalmakról, hagyományos orvoslásról, hagyományos termelési módokról, hagyományos hagyományokról hallottunk és beszéltünk, jegyezzük meg: minden előnyük és eredményük ellenére sem voltak alkalmasak arra, hogy leküzdjék vagy legalább befolyásolni tudják a járványokat, éhínségeket, a magas halálozási arányszámot vagy akár a háborúkat és hatalmi rendszereket.) Csak a Teremtés és a Szövetség elképzelése ad szabadságot az embernek. Felszabadítja a félelmek alól -- így bátran kísérletezhet. Mivel az idő benne lineáris és nem körben forgó, tehát alapvetően mindig valahonnan valahová tart, ezért lehetővé teszi a céloksági, következtetéses gondolatmenetek kibontakozását és tapasztalati ellenőrzését. Eközben meghagyja, sőt (elvileg) felerősíti a személyiség felelősségérzetét. És megajándékoz egy olyan fogalommal, amely által értelmet nyer minden élet: a szeretettel.

Egy paradoxonnal állunk szemben. Elvileg az Egység útja mindenki számára elérhetővé tenné a kilépést, azonban a tan tartalma -- örök körforgás, kiszolgáltatottság s sorsnak, csak kevesek által megvalósítható módszerek, a sokistenhitből fakadó félelmek -- gyakorlatilag csaknem lehetetlenné teszi a kibontakozást. A Szövetségben elvileg minden teremtmény kiszolgáltatott a személyes Teremtőnek, azonban a tan tartalma -- a Szövetség ingyenes, a Teremtő és munkája megismerhető, követhető és utána alkotható--modellálható -- teret biztosít a kibontakozásnak.

Mindkét rendszerben vannak pozitív vonások. Mély bölcsesség húzódik meg az Egység gondolatkörében, felismeréseik és intuitív meglátásaik, művészetük és gyakorlati eredményeik sokszor hatottak megtermékenyítően a Szövetség kultúráira. Ami mégis a Szövetség felé húzza a megoldást keresőt, az az alábbi összehasonlításból látszik világosan.
 
 

Az Egységben

-- mindenki "teremtmény",
-- a "teremtményi" közösség eleve meglévő és meghatározott,
-- "összeláncolt", azaz egymással szemben nem szabad, -- a tagok között nincs minőségi különbség, -- szükségszerűségéből fakadóan az egyedi élő személyes felelőséggel csak kevéssé terhelt (gondoljunk csak az indiai utcákon heverő haldoklókra, akik mellett közömbösen mennek el az emberek, mivel azok csak saját karmájukat töltik be. Teréz anyának kellett odamenni, hogy szeretettel és megértéssel magához ölelje ezeket a szerencsétlen kitaszítottakat...
-- az emberi személyiséget és cselekvést csak korlátozottan elismerő (a görögöknél ez a személyiségnek állampolgárként való meghatározását és az ebből fakadó alávetettséget is jelenti...)
 

A Szövetségben

-- A szeretetben Teremtő és a teremtmények közötti kapcsolat szabadon adott és szabadon elfogadható, -- a személyes felelősséget erőteljesen hangsúlyozó, -- az embernek adott belátó gondolkodás és a szeretetben nyugvó megismerés által átlátható és megérthető.
Azaz, csak a Szövetség beszél világosan a szeretetről mint alapértékről minden teremtmény iránt, az ember szabad akaratáról, arról, hogy bűnt követhet el önmaga és minden társa ellen, hogy felelősséggel tartozik önmagával és társaival szemben, illetve, hogy ezt számon is kérik rajta.
 

Jegyzetek
[1] A keleti ember is sejtette, hogy örökéletű lelke van. Ennek megértését kutatva jöttek létre azok az impozáns, szépen felépített filozófiai rendszerek, amelyek pontról pontra meghatározzák a létkörforgást, valamilyen módon magyarázzák a jó és a rossz létét és a tettek következményeit. Ilyenek a hindu mitológiából kisarjadó különböző rendszerek, a jóga elmélete, a tao és a buddhizmus is. Erre alapoznak az asztrológia és az okkult, titkos tanok különböző iskolái is.
[2] Ma a New Age (új kor) mozgalom ideológusai, az új guruk és mesterek az eredeti tant ellenkezőjére fordítják. Ma az újjászületés tana (a reinkarnáció) a halállal való szembenézés elkerülését, a sikerek és élvezet végtelenbe nyújtását, egyfajta erkölcs nélküli reményt nyújt hálás olvasóinak. Végső soron önzővé és felelőtlennevel, s bevezet a spiritizmus, a gnosztikus és okkult tanok összekevert (szinkretizmus) és testre szabottan kínált, csábító de igen veszélyes világába. Világvége helyett Új Korról (New Age) beszélnek, a Vízöntő koráról (asztrológiai alapon), amely most jön el, vagy már el is jött...
[3] Glasenapp: Az öt világvallás, Budapest, 1984., 15. oldal
[4] Indiai regék és mondák, Budapest, 1963., 24. oldal
[5] Mahávaggá, (1,6,7). Idézve: Glasenapp, 75. oldal.
[6] Görög regék, Budapest. 1967, 21. oldal
[7] Ter. 1.1-5. Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Budapest, 1991.
[8] Ter. 1.26-2.4.