Ioan Bowen Rees

Az identitás megőrzése

"Akik magasra értékeljük a kis nemzeteket és a kis közösségeket, nem a bezárkózó Tibethez mérjük őket. Ellenkezőleg: a világot a szövetségek szövetségének, a nemzeteket pedig a közösségek közösségének igyekszünk tekinteni."

Egy közigazgatási szervezeti egység alapját képező közösség meghatározó tényezője a valamihez való tartozás érzete. Ennek az érzésnek többnek kell lennie merő szentimentalizmusnál és magában kell foglalnia a részvétei felelősségét és lehetőségét is. A valamihez való tartozás érzése végső soron maga is szubjektív jelenség, ennélfogva a közösségeknek maguknak kell megtalálniuk saját identitásukat, azt nem pótolhatják rögtönzött népszavazások vagy felmérések. A valamihez való tartozás fogalma a legmélyén egyfajta (szerzett vagy örökölt) történelmi érzéket, valamint egy közös jövő megteremtésére irányuló törekvést foglal magába.

"A halottakat nem lehet megfosztani szavazati joguktól." Simone Weil a múlt kitörlését emlékezetünkből a lehető legsúlyosabb bűnnek nevezi, s hozzáteszi, hogy a múlt megőrzésének "fixa ideának" kell lennie. Egy nemrégiben megjelent Európa-tanácsbeli beszéd viszont azt állítja, hogy a nyilvános részvétel mindaddig eredménytelen marad, amíg létre nem jönnek "a kultúrtörténet és a kultúrszellemiség központjai". A problémát a társadalom örökkön örökké mozgó mobilitása jelenti. A jogban a halottakat nemcsak megfosztják szavazati joguktól, de helyükre olyan újoncokat emelnek, akiknek nem volt alkalmuk kifejleszteni magukban a helyi identitást. Most természetesen nem a helyi politikai közösség fontossága ellen érvelünk, hanem a mobilitás ellen. Még azokon a területeken is, ahol el kell fogadnunk a mobilitást, a vita arra irányul, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a valósághoz hű közösségi érzés kialakítása. Jó látni, hogy Nyugat-Németországban a vállalatoknak dolgozóik lakóhelyén is, és a gyár telephelyén is adót kell fizetniük.
 

A változatosság gyönyörködtet

Abból, hogy a közösség fogalma szubjektív természetű, az következik, hogy a közösségeknek a legkülönbözőbb méretekkel kell rendelkezniük. A változatosság legalább olyan szép, mint a kicsi, de a valamihez való tartozás érzete tagadhatatlanul intenzívebb egy kisebb szervezeti egységben, ahol mindenkit számon tartanak. A helyi hatalom ideális méretéről akkor beszélhetünk, ha urai vagyunk saját szemétdombunknak. A nagyméretű hatalmi szervezetért síkra szálló viták nagyrészt túlzóak voltak a legutóbbi hivatalos jelentésekben. Nem vonható azonban kétségbe annak igazsága, hogy a méret előnyöket rejthet magában. Csaknem mindenki egyetért azzal, hogy a kórházaknak nagyobb körzettel kell rendelkezniük, mint a körzeti orvosoknak, a gimnáziumoknak, mint az általános iskoláknak, ha másért nem, hát azért, mert a szaktanároknak és a szakorvosoknak nem lenne elegendő diákja, illetve betege egy kisebb területen. Ivan Illich most ugyan kétségbe vonja az iskolák és a kórházak létjogosultságát -- sok minden van abban, amit az oktatásról mond --, de többségünknek még jó pár évig számolnia kell ezeknek az intézményeknek a létezésével. Mindenesetre ahelyett, hogy állást foglalnánk a méretről folytatott vitában, sokkal fontosabb, hogy pár szót ejtsünk magáról a vita jellegéről. A nagy szervezeti egység és a kis szervezeti egység nem képezi egymás alternatíváját. A Föld maga is valamilyen egység lesz mindig is, csakúgy, mint a legkisebb választókörzet, bármilyen politikai színezetet öltsön. Nem a szervezeti méret a meghatározó, hanem a kis, a közepes és a nagy kapcsolatának milyensége. Azok közülünk, akik magasra értékeljük a kis nemzeteket és a kis közösségeket, nem a bezárkózó Tibethez mérjük őket. Ellenkezőleg, a világot a szövetségek szövetségének, a nemzetet pedig a közösségek közösségének igyekszünk tekinteni. A köztünk és elődeink között meglévő lényegi különbség abban rejlik, hogy széles körű szervezeti egységek felépítésére törekszünk, melyek azonban nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé irányulnának, Proudhonhoz hasonlóan az önkénnyel szemben a szerződéses kapcsolatok mellett törünk lándzsát. Elismerjük a szomszédainkkal és a világgal szembeni felelősségünket, de nem vagyunk képesek elviselni -- még a legkisebb választókörzetben sem --, hogy Proudhon szavaival: *comme population conquise*-ként kezeljenek bennünket.
 

A nagyobb szervezeti egységek provinciálisabbak

További tisztázásra vár, hogy a provincializmusnak ma már semmi köze sincs a választókörzetekhez. A szűklátókörűség problémáját az elmúlt évtizedekben a feje tetejére állították. Az emberek a Balkán legelhagyatottabb pontján is képesek házilagosan barkácsolt antennákkal fogni a televízió adását. Gwyneddben vagy Dyfedben sehol sem okoz nehézséget a walesiül beszélő gyerekeknek, hogy olyan angol tudásra tegyenek szert, mintha Angliában nőttek volna fel. Ugyanakkor a tömegtájékoztatásnak olyan hatása van, hogy Gwynedd és Dyfed (a walesi nyelv két hídfőállása) egyik részén sem könnyű a gyerekeknek saját anyanyelvüket elsajátítaniuk. A helyzet most olyan kusza, hogy a gyerek hajlamos a banális dolgokat szélesebb látóköréből, a lényeges dolgokat pedig saját szűkebb közösségéből meríteni. A vidéki Wales nagy területein egy bizonyos életkoron túl gyakorlatilag minden gyerek el tud énekelni -- walesi fordításban -- egy Schubert által megzenésített Goethe-verset. Ennek az az előzménye, hogy a Heidenröslein nemrégiben szerepelt az Urdd National Estedd-fodon, ami egyfajta kiütéses verseny, melynek első fordulója rendszerint az osztályteremben zajlik. Hányan képesek ezek közül a gyerekek közül jobbat tanulni a világ-televízióból, mint a Starsky és Hutch élvezetét?

Paradox módon csak a kis szervezeti egység elég nagy ahhoz, hogy közösséggé ötvözze a különböző szakmájú, érdeklődésű és intelligenciájú embereket. Az új provincializmus nyomait a központosított hivatásos szervezetekben, a szakszervezetekben és a nyomásgyakorló csoportokban kell keresnünk. S ismét csak a nagy politikai szervezeti egységek tulajdon mérete és bonyolultsága kényszeríti rá őket, hogy széles körű autonómiát biztosítsanak a különböző szolgáltatásoknak és foglalkozásoknak. Egy kis szervezeti egységnek sokkal nagyobb esélye van arra, hogy mikrokozmosszá válhasson. Vajon nem gazdagítja-e jobban a walesiek életét saját önkormányzatuk, mint a vízügyek vagy a British Rail önkormányzata?
 

Mi tekinthető haladónak?

Végső soron sokunk azért hisz a kisközösségek hatalmának kiterjesztésében, mert hisszük, hogy a szabad ember megszületése mindennél fontosabb. Fontosabb még a természeti környezet megőrzésénél is, mely leginkább illik ehhez az embertípushoz. Ha a prioritásokat illetően a szabad emberek és a mi véleményünk nem mindig egyezik, akkor el kell fogadnunk a dolgokat úgy, ahogy vannak. Mindig van valami kockázata annak, ha az emberek több szabadsághoz jutnak. De még rövid távot tekintve is, egy dolog miatt a hatalom átruházása a kis közösségekre messze nem tekinthető teljes összeomlásnak: a közösség a saját területére kiterjedő elsődleges felelősséggel egy új és a korábbitól eltérő szerepet fog betölteni, és a szerepváltozás gyakran vezet az attitűdök megváltozásához is. A demokratizálódás nagyobb nyomást fejt majd ki az irányban, hogy az állampolgári ismeretek valamennyi iskola alaptanrendjének részét képezzék.

S az is természetes, hogy ha a befolyásos emberek szigorú központi törvénykezés révén nem tudják elérni, hogy szabad idejüket az érintetlen vidéki tájon töltsék, akkor más módszerekhez folyamodnak. Ha nem tilthatják meg egy gazdálkodónak, hogy lakókocsi-tábort nyisson, akkor fizetnek azért, hogy ne tegye ezt. Más szavakkal, a hangsúly az autoriter módszerekről a szerződéses módszerekre tevődik át a társadalmi szabályozásban. Érdekes esettel szolgál Crisons svájci kanton példája, mely csíráját hordozza a fejletlen országrészek fejlesztése sokkal igazságosabb módszerének. Majd harminc évvel ezelőtt egy vízenergiával foglalkozó társaság szerette volna egyik tervébe belefoglalni a Silserseet, ezt az egyedülállóan szép környezetben lévő tavat. A tó tulajdonosa, Sils Maria helyi közössége gyakorlatilag teljes hatalommal rendelkezett a döntést illetően, s nagyon csábítóan hatott rá a létesítmény által remélt rendszeres jövedelem. A környezetvédő szervezetek viszont pénzt gyűjtöttek, túllicitálták a vállalat ajánlatát, s egy olyan egyezményt hoztak tető alá a közösséggel, hogy a tó nem fejleszthető az elkövetkező 99 évben. Nemcsak a táj képét őrizték így meg, hanem egy elszegényedett vidéki közösséget is lényeges anyagi segítségben tudtak részesíteni. A vidékieknek mindig résen kell lenniük a városi vagy hivatalnoki hivatkozásokkal szemben, melyek elfogadott mintákat emlegetnek: az ilyen beszéd jórészt merő álszenteskedés. A városiasodás semmi ellenszolgáltatást nem nyújt, s egy olyan világban, mely népessége élelemszükségletének csak egyharmadát képes megtermelni (amerikai szabványok szerint), a hegyvidéki táj megőrzésének tisztességes és értelmes módja az intenzív gazdálkodás nyereségesebbé tétele, és nem az állattartás, a lakókocsi-táborok üzemeltetése vagy akár a bányászat.

Bár az igazán demokratikus közösségek hajlamosak a maradiságra, vajon tudható-e előre, hogy hosszú távon mi bizonyul majd haladónak? 1911-ben Grisons kanton (egy népszavazáson alapuló demokrácia) elfogadott egy törvényt, mely elrendelte: "bármiféle fajta automobil, utasszállító jármű, teherautó vagy motorbicikli ki van tiltva a kanton valamennyi országútjáról". 1925-ben enyhítettek a rendelkezésen az olyan közszolgálati járművek javára, mint például a mentőautók. 1932-ben miután olyan vádak érték a kantont, hogy Európa legelmaradottabb régiója -- a grisonsiak végül is feloldották a tilalmat. Csaknem negyven év telt el, s a svájci városok ismét tilalmat kezdtek elrendelni a belső égésű járművekre, s mára már több mint ötven forgalommentes város van a svájci föderációban. Nagy-Britanniában a városi közlekedéssel foglalkozó tervezetek városonként gyakorlatilag százmilliókat visznek el. Nyugat-Európa egészét véve, a jelenlegi adatokkal számolva -- a Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet) adatai szerint a század végére a világ olajának 73 százalékára lesz szükségünk az atomenergia növekvő felhasználása mellett. Ki állíthatja ma, hogy Grisons népe szellemi sötétségben élt, mikor 1911-ben betiltottak a gépjárműveket?

Nagy-Britanniában a helyi közigazgatási szolgáltatások lefaragását kikényszerítő pénzügyi válság a természeti források világméretű válságának közvetett következménye, ami valószínűleg egyre súlyosabbá válik. Ugyanakkor az erkölcsi értékek válsága arra indítja az embereket, hogy mind többet várjanak el mind kevesebbért. Mivel semmilyen kormányzat nem képes mindent megteremteni, amit az emberek elvárnak tőle, alapvetően fontos megőrizni a helyi közösségeket mint aktív politikai szervezeti egységeket. Az ilyen szervezeti egységben legalább némi remény van arra, hogy életben tartható legyen az önsegítés szelleme, a helyi identitás és a büszkeség. A walesi nyelv dialektusainak, valamint az angolul beszélő Wales különböző közösségei speciális identitásának megőrzése sokkal többet jelent kardcsörtetésnél vagy önző érdekeknél. Nem reménykedhetünk egy emberközpontú európai vagy világközösség megteremtésében mindaddig, míg ki nem fejlesztjük a gyakorlati közösségi érzést minden kis helységben. A világ most minden kis közösséget a hatása alá von, ideje, hogy a kis közösségek is befolyásolják a világot.

Fordította: Strbik Csilla
Forrás: N. Albery-M. Kinzley (Szerk.): How to Save the World.
Wellingborough : Turnstone, 1984. p. 139-143.