Leopold Kohr

Az akadémikus fogadók

Az 1983-ban alapított új típusú londoni "egyetem" (Academic Inn) ötletét a szerző alábbi írása sugallta.

A fasiszta rezsimek uralomra jutása idején Európában a tudósok munkájuk folytatása érdekében menedéket kerestek azokban az országokban, ahol az egyetemeket a kormány nem befolyásolta. Például Franciaországban, Kanadában, az Egyesült Államokban. De azóta egy új és sokkal nagyobb veszély fenyegeti a szabad tudományos tevékenységet. Ez pedig az a nyomasztó igény, amely a kirobbanó dimenziókban fejlődő tömegtársadalmak oldaláról lép fel, és amelyet az oktatás terén csak hatalmas egyetemek révén lehet kielégíteni.

Bár a tömegtársadalmi igények nem kevésbé romboló hatásúak a tudomány számára, mint a zsarnoki kormányok, fojtogató hatásukat nem lehet olyan egyszerűen elkerülni, mint a fasizmus alatt egy másik országba menekülve. Egyetlen ország sincs ma már, amely ne osztozna az egyetemek nagyságából származó fojtogató gondban. A problémát földrajzi értelemben csak egy másik bolygóra való meneküléssel lehetne megoldani.

Mégis van egy utolsó kiút. A tudománynak nem földrajzi, hanem intézményi értelemben kell új helyet keresnie; nem egyik bolygóról a másikra, hanem az egyetemről egy olyan intézménybe kell menekülnie, amely (a) fizikai kereteinek korlátai miatt immunis a túlzsúfoltságból eredő feszültségekre; (b) immunis az ideológiai nyomással szemben is, mivel olyan a kisugárzása, amely oldó hatással van a megkövesedett gondolatokra. Ez az intézmény -- a humán tudomány utolsó menedéke -- a fogadó.

Az orwelli értelemben vett tömegesen erőszakolt konformitás elbátortalanító súlyának hatása alatt a szabadság érzete eltűnhet a városházákból, a templomokból, az egyetemekről, a színházakból. De amint belépünk a fogadóba -- a szó eredeti értelmében vett utolsó közösségi épületbe, mely egyben az első ilyen jellegű intézmény volt -- és elkezdjük kortyolgatni az italunkat, máris érezzük, hogyan szabadulunk meg fokozatosan életünk nyomasztó félelmeitől, és egyre szabadabban fejezzük ki gondolatainkat, mindaddig, amíg e szorongást feloldó és megnyugtató falak között tartózkodunk.

A többiek is igy érzik majd, akik csatlakoznak az "ivócimborák" közösségéhez. Ebben a toleráns és tolerálandó hangulatban megfelelőek a feltételek arra, hogy egy tudományos, felszabadult beszélgetés éledjen fel, amelyben a cél nem az, hogy meglévő pozíciónkat védjük, hanem hogy az igazsághoz vezető új utakat megtaláljuk és ismeretlen távlatokat fedezzünk fel. 

Az sem számít, ha az egyik "ivócimbora" titkos ügynök és csak a kémkedés kedvéért csatlakozott. Ahhoz, hogy feladatát jól el tudja látni, neki is innia kell, ő is oldott hangulatba kerül, toleráns és igazmondó lesz, mint ahogy az egy osztrák csendőr esetében történt a Schusnigg rezsim alatt. Amikor az egyik borospincében letartóztatott valakit azért, mert az illető azt mondta a kormányra, hogy "tetves", a következőt válaszolta a vonakodó vétkesnek, aki azt állította, hogy nem az osztrák, hanem a kínai kormányról beszélt: "Ne hazudjon, öregem. Csak egyetlen tetves kormány van -- a miénk. Le van tartóztatva."

A kocsmai asztal barátokat teremtő hatása miatt, ami egyrészt a "cimborák" igazmondásában nyilvánul meg, másrészt abban, hogy nagy esélyt ad arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk az igazsághoz, a fogadó a filológiának nemcsak utolsó menedéke. Valójában ez volt az a hely, ahol a humán tudományok megszülettek.

A nyugati világ első egyetemei, az ókori Athén első egyetemei asztaltársaságokból fejlődtek ki. A mai napig a tudományos alkotást szimbolizáló egyik legszentebb intézmény a szimpózium. A szó görög eredetű, "együtt ivást" jelent (syn = együtt, a pinein pedig az ivásra utal). Sőt a híres angol jogi egyetemeket még ma is "inn"-eknek hívják -- Lincoln's Inn, Gray's Inn --, amelyek kiválóan megfeleltek akadémikus fogadóknak, hiszen a diploma fő követelménye nem az volt, hogy a diáknak ennyi meg ennyi vizsgát kellett sikeresen letennie, hanem egy bizonyos számú vacsorán kellett megjelennie, sőt mint egyikük bánatosan megjegyezte, a vacsorát el is keltett fogyasztaniuk. Ilyenformán nem meglepő, hogy Samuel Johnson, az egyik legnagyobb "fogadótudós" megjegyezte: "Semmi más olyan nem született még meg az emberek agyában, ami olyan nagy boldogságot okozna, mint egy jó taverna", és hozzátehetnénk, hogy olyan sem, ahol ennyi bölcsesség született volna.

Azonban ahogy Ortega y Gasset tömegeket forradalmasító kora tönkretette az egyetemek lételemét, a tavernák éltető eleme is elpusztult. Extra-parlamentáris találkozóhelyből folyékony nyugtatókat osztó, gyorsított újratöltő állomásokká váltak, ahol a virslihez mustár mellett televízióval is szolgáltak. Ahelyett, hogy vendégeiket kiemelték volna az arctalan személytelenség poklából, úgy dobták őket vissza az utcára, hogy még kevesebb egyéniségük maradt.

Az első feladat ahhoz, hogy létrehozzuk azt, amit Akadémikus Fogadónak nevezhetünk, és amely a tudományos gondolatok szülőháza lehet, az, hogy visszaadjuk a jó taverna lételemét, ami azt jelenti, hogy nemcsak jó ennivalóval, jó itallal, jó kiszolgálással és jó szállással kell rendelkeznie, hanem a jó beszélgetésre is megfelelő légkört kell nyújtania.

Az utóbbi biztosításához három követelménynek kell eleget tenni korunkban, melyben a jó hangulatból nem következik a spontaneitás és a kezdeményezőképesség, ahogy az Samuel Johnson korában természetes volt.

1. Először is a vendégeknek biztosnak kell lenniük abban, hogy mindig jelen lesz két vagy három olyan személy, akik fellobbantják a gondolatok, a párbeszéd, a beszélgetés, a vita szikráját. Az egyetemi tanrendekhez hasonlóan, amelyben az áll, hogy Johnson professzor ebben a szemeszterben hétfőn és szerdán délelőtt tart nyelvészeti előadást a 17-es teremben, az Akadémiai Fogadó tájékoztatja az étlapon az érdeklődőket, hogy Samuel Johnson minden nap délután ötkor fogyasztja el sörét vagy koktélját a kettes asztalnál.

Ez lenne az egyetlen kötelezettsége. Semmi program, semmi más kötöttség, bármelyik vendég leülhet az asztalához vagy más a johnsoni körhöz tartozó asztalhoz, akár csak néhány napra, hétre vagy hónapra tartózkodik a fogadóban. Ha a "sztárnak" nincs kedve a beszélgetésre, puszta jelenléte is inspirálhatja az asztaltársakat a társalgásra. Ha mégsem sikerül megfelelő hangulatba kerülniük, azért örömüket lelhetik egy csendes órában a kandalló tüze és a poharukba töltött aranysárga sörön átvilágító lenyugvó nap sugarai mellett. Ebből az elgondolkodó hangulatból vagy élénk beszélgetésből láncreakciószerűen elindulhat a társalgás egészen vacsoráig, illetve a késő esti órákba nyúlva.

2. A második követelmény a vendégekre vonatkozik, akiknek nem feltétlenül kell tudományos felkészültséggel rendelkezniük, mint ahogy egy kegyhelyhez zarándoklók sem mind végeznek teológiát. De ahogy az a zarándokok esetében is igaz, vonzalmat kell érezniük az Akadémikus Fogadó iránt, nemcsak a sistergő sültek és a kiváló kiszolgálás miatt, hanem a hely szelleme, a "genius loci", a beszélgetés légköre kell, hogy magával ragadja őket, akár aktívan, akár csak passzív szemlélőként vesznek részt benne. Ennek a vonzerőnek olyan erősnek kell lennie, hogy olyan messziről is a fogadóba csábítsa őket, ahogy a franciákat egy jó "bouillabaisse" (kb. halpaprikás) képes arra rávenni, hogy a fél országot átutazzák érte, nem annyira a gyomornedveikre tett hatása miatt, hanem azért, mert a jó étel felett mindig élénk beszélgetés kezdődhet. Az Akadémikus Fogadó vendégének az az ismertetőjele, hogy élénk és érdeklődő, aki tudományos "töltéssel" rendelkezik, de nem feltétlenül tudományosan "képzett".

3. Végül az Akadémikus Fogadónak olyan építészeti adottságokkal kell rendelkeznie, amely lehetővé teszi, hogy betölthesse különleges feladatát. Ideális helyszínt kell biztosítania számos előre meg nem beszélt találkozónak, amelyek statisztikailag is elengedhetetlenek ahhoz, hogy különböző gondolatok kereszteződjenek és újak születhessenek. Nem véletlen, hogy az oxfordi és Cambridge-i kollégiumok egyik legkellemesebb helyisége a gazdagon díszített nagyterem volt, valamint a társaságinvitáló nagy ebédlő, ahol a tudósok evés-ivás mellett együtt, gondolkodhattak az egyetemet és egyben a fogadót szimbolizáló pazar építészeti alkotás stimuláló hatása alatt.

Az egyetlen kérdés az: Vajon az Akadémiai Fogadó ötlete elég vonzó lehet-e annyi embernek, hogy megvalósítása a gyakorlatban is elérhető legyen? Már két évtizede népszerűsítem ezt az ötletet, és eddig még nem találkoztam senkivel, akit ne hozott volna azonnal lázba egy ilyen intézmény megvalósításának gondolata.

Ez nemcsak a tudósok számára lehet vonzó, akik végül is már hosszú ideje érzik azt a hatást, amelyet a munkakörülményeik dimenzióinak megnövekedése -- túl sok diák, túl nagy tanszék, túl tág fizikai környezet -- gyakorol az erőtlen tudományos szabadságra, amely megfelelő fegyverzet hiányában nem képes egy ilyen nyomásnak ellenállni. Az átlagembernek is vonzó lehet egy ilyen hely, ahol a jó kedélyű informalitás hatására kedvet kap ahhoz, hogy részt vegyen egy ilyen posztgraduális képzésben, amelyre a hagyományosan ajánlott formális feltételek mellett nem vállalkozna.

Valóban, az ötlet olyan azonnali pozitív érdeklődést váltott ki, hogy egy skót hölgy, tudomást szerezvén a még meg sem született Akadémikus Fogadóról, azonnal két (három- és ötéves) fia felvételét kérte, hogy időben helyet biztosítson számukra, ahogy az a Harrow és az Eton kollégiumok esetében szokás, ahova születésükkor íratják be a gyerekeket. És a néhai Howard Gossage, az amerikai reklámipar géniusza meg is kezdte az ötlet gyakorlatba való átültetését egy szeminárium-sorozattal, melyet a "Faboltozatú

Fogadó" keretében tartott 1969 januárjában. Ha nem következett volna be korai halála néhány hónappal később, semmi kétségem sincs afelől, hogy a prototípus bevezetésével az Akadémikus Fogadó ötlete olyan gyorsan elterjedt volna a világon, mint a zenei fesztiválok, miután Salzburgban és Bayreuthban sikeresen kipróbálták őket.

És végezetül itt van a pénzkérdés. Az Akadémiai Fogadó egyik fő előnye, amely megvédi attól, hogy a pénzt biztosítók beleszóljanak tevékenységébe, hogy ez egy fogadó. Ez azt jelenti, hogy miután megalakult, nem adományokból tartja fenn magát, hanem a hozzáértő fogadós tevékenységből szerzett jövedelemből, ami azt is jelenti, hogy beszélgetés mellett jó ételeket, italokat, kiszolgálást és szállást kell ajánlania. Ha a szolgáltatói tevékenység képes azt biztosítani, hogy jó nevű énekeseket alkalmazzanak azok számára, akiket a zene vonz, akkor azt is lehetővé kell tennie, hogy neves beszélgetőpartnereket foglalkoztathassanak, hogy vonzzák azt a tömeget, amely élvezni fogja a társalgási lehetőségeket, amint megtudja, hol lelhet rá.

A legfőbb pénzügyi gondot ilyenformán nem az akadémikus fogadók fenntartása, hanem felállítása jelenti. Ez sem jelenthet különösebb nehézséget, ha meggondoljuk, hogy az intézmény második fontos vonása -- amellett, hogy egy jó taverna -- az, hogy egy magas színvonalú akadémikus vállalkozás. Ezért minden bizonnyal elérhető az, hogy a tanulás és a tudás kiterjesztésében érdekelt alapítványok meggyőzésével elő lehet teremteni azokat az alapokat, amelyekre egy ilyen intézmény prototípusának létrehozásához szükség van egy olyan korban, amikor a humán tudományok a tömegek számára elérhetően itt lelhetik meg végső menedéküket.

Az érdeklődő művelődési alapítványok mellett valószínűleg azok pénzügyi támogatását is meg lehet nyerni, akik a legközelebbi kapcsolatban vannak a fogadókkal, akik az alapvető nyersanyagokat szállítják számukra -- a serfőzőkét, a szőlőtermelőkét, a szeszfőzőkét. Ezek néha lelkiismeret furdalásban szenvednek, mivel nevüket szeszes italok készítésével asszociálják, ezért -- ahelyett, hogy a köz tiszteletét követelnék, amiért napi nyomorúságaikat johnsoni örömökkel enyhítik -- már jó ideje azzal próbálnak lelkiismeretükön könnyíteni, hogy olyan kulturális tevékenységeket támogatnak, mint a St. Louis szimfonikus zenekar működtetésére vagy a csodálatos koppenhágai Carslberg múzeum, remélve, hogy nevük így inkább Beethovent vagy Praxiteles-t idézi fel, mint egy pohár "gonosz" sörét.

Ha a szeszes italok gyártói ennyire készségesen hajlandók rá, hogy zenekarokat és kiállításokat támogassanak, amelyek nincsenek kapcsolatban az itallal, akkor még inkább készeknek kell tenniük egy olyan kulturális intézmény, mint az Akadémikus Fogadó támogatására, ahol a szimpózium szent szellemében az "együtt ivás" a tudósok alkotási formájának egyik legősibb módja. (Ezért van például az, hogy a híres Princeton Intézetben -- Princeton Institute of Advanced Studies -- a tudós kollégák egyetlen kötöttsége az, hogy italukat közösen kell elfogyasztaniuk a nagyteremben.)

Ha az első Akadémikus Fogadó egy neves serfőző vállalat segítségével alakul meg (amelynek lehetőleg a nevét is viselné, ahogy a koppenhágai múzeum is a Carlsberg nevet viseli), akkor a verseny törvényszerűségei szerint a többi sört és szeszes italt előállító cég is pszichológiai kényszert érez majd arra, hogy kövesse az alapítót. Hasonló okok motiváltak abban is, hogy miután az első bárban felállítottak egy televíziót, a többi is gyors egymásutánban követte a példát.

Röviden, nem az Akadémikus Fogadó működtetése jelent anyagi problémát, hanem megalakítása, pontosabban csak a prototípus létrehozása.

Nem nehéz megérteni, hogy a nagy egyetemek természetüknél fogva miért ellentétesek a tudományos alkotó tevékenység jellegével. Az egyetemesség helyett a specializációt kell minél magasabb fokra emelniük, amelynek következtében szem elől vesztik a többi részt. A társalgás spontaneitása helyett, ami az intellektuális gondolatcserék statisztikai gyakorisága következtében nagy gondolatok megszületését eredményezi, a tervezés és szervezettség rituális rendjét éltetik, ami ugyan szükséges a gondolatok kifejtéséhez, de gyakran megakadályozza azok megszületését. Az egyéni sokszínűség helyett, ami a szabad részecskék véletlenszerű ütközése következtében alkotó energiákat szabadít fel, a merev szerkezeti egységek megalakítását szorgalmazzák, amelyek különböző ideológiai áramlatokhoz kötődnek.

Így a statisztikai törvényszerűségek alapján, ha egy egyetemi közösség tagjainak 5 százaléka tartozik azok csoportjához, akik hisznek abban, hogy az egyetemen a hatalom/erőszak elvét kell alkalmazni -- ahol a hatalom körülbelül annyira produktív, mint a templomi hitközösség esetében, ha engedményeket akarnak kicsikarni az ÚrtóI --, akkor ez az 5 százalék egy kisebb, 500 diákból álló egyetem esetében 25 főt jelent, 1000 diákból ötvenet, 2000-ből százat, ami csak olyan, mint a levesben a só, ízt ad az oktatási intézménynek.

De egy 20 ezer fős egyetem esetében ez az 5 százalék már ezer főt jelent, ami már olyan tömeg, amely ha megszerveződik, elég nagy ahhoz, hogy "ne megízesítse, hanem tönkretegye a levest", még ha az összes többi összefog és ellenáll is. A társadalmi gravitáció törvényszerűsége értelmében ezek szervezett csoportokba tömörülhetnek, amelyek ellen nincs törvényes ellenállási forma, abban az értelemben, ahogy a nem diktatórikus felépítésű államokban a kormány intervenciójának veszélye kiküszöbölhető; ugyanis a kormányokkal ellentétben, a szervezett bandákat nem lehet a törvény erejével megfékezni.

Jellegzetes példa az 1970 márciusában történt felkelés a Puerto Ricó-i egyetemen, ahol, de tulajdonképpen máshol is, nem a kormány, nem a rendőrség, nem a kormányzat, nem a kapitalizmus vagy az imperializmus lépett fel a tanítás, a tanulás, a kutatás szabadsága ellen. A diákok szervezett bandái, mint imperialista megszálló csapatok, foglalták el a tantermeket, torlaszolták el annak a templomnak kapuit, ahol nem az erőszaknak, hanem az igazságnak kellene uralkodnia.

Ökológiai értelemben a nagy egyetemek a túlzsúfoltságot ideológiai kartellek kialakulását segítik elő az egyéni tudományos munkásság támogatása helyett, amelynek égisze alatt pedig a leggyengébb hajtásnak is esélye lenne a túlélésre, ezért ez az elsődleges oka a tudományos szabadság teljes tönkretételének, ami egyben az egyetem pusztulását is jelenti, hiszen mint a neve is sugallja, az egyetemnek minden szellemi próbálkozásnak otthont kell adnia, nemcsak azoknak, amelyeket hatalom támogat, vagy amelyek az ügyeletes többség ízlésének megfelelnek.

Forrás: How to save the world. Wellingborough: Turnstone, 1984. 13-21. o. 

Fordította: Strbik Csilla