Kiss Károly

Mibe kerül a környezetvédelem?
Mese az erényről és a bűnről

Kedves Olvasó, aki most arra számítasz, hogy számsorokat, statisztikákat fogok felvonultatni annak illusztrálására, hogy milyen rengetegbe kerül a környezetvédelem, csalódni fogsz. Mert azonnal előrebocsátom a választ: az a fajta környezetvédelem, melyet én pártolok, semennyibe sem kerül. Persze az, amire a legtöbben gondolnak, igen drága, sőt megfizethetetlen.

Világméretű szemfényvesztés

A nyugati piacgazdaságok úgy működnek, hogy hatalmas tömegű anyagból és energiából készült termékekkel és szolgáltatásokkal árasztják el a világot, s a hátra maradt hulladékot -- mint gazdag lakoma maradványait -- megpróbálják ártalmatlanítani, megsemmisíteni, vagy egyszerűen eltüntetni a szem elől. Eközben jóvátehetetlen károsodásokat okoznak a bioszférában. A műszaki fejlődésnek köszönhetően persze az egyre tökéletesedő gépek és technológiák jobb hatásfokkal (azaz kevesebb energiával, anyaggal és hulladék hátrahagyásával) állítják elő a termékeket. Ez abban az általánossá vált trendben is megnyilvánul, hogy a nemzeti termék (GDP) egy egységének előállításához egyre kevesebb energiára és anyagra van szükség. De ennek kapcsán rögvest el kell oszlatnunk egy tévhitet. E tendenciából sokan azt a következtetést vonják le (nem csak manipulatív célból, hanem gyakorta önmegtévesztően), hogy ezért a nyugati piacgazdaságok a fenntarthatóság felé haladnak. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz, ugyanis az összes felhasznált anyag és energia mennyisége még mindig nő (mert a fajlagos felhasználás mutatói nem javulnak annyira, hogy kompenzálják a gazdasági növekedés összes energia- és anyagigényét). Márpedig egy olyan világban, ahol a klímakatasztrófa veszélyének megállításához az ásványi tüzelőanyagok felhasználását azonnal legalább kétharmadával kellene csökkenteni, azok növekedése a fenntarthatatlanság irányába visz. Ennek megfelelően a képződött hulladék mennyisége sem csökken (legfeljebb csak az egy termékre jutó részük).

Az elmondottakat jól érzékelteti az alábbi példa: az Egyesült Államokban 1966 és 1986 között a műszaki fejlődésnek köszönhetően az egy személygépkocsitól személygépkocsi-állomány viszont ugyanezen húsz év alatt több mint megkétszereződött, tehát az összes szennyezőanyag-kibocsátás nem csökkent, hanem tovább nőtt.

A műszaki fejlődés a hulladékok, szennyező anyagok kezelésében sem hoz végleges megoldást. Az történik, hogy -- miután a gyárkéményekre, vagy a motorok kipufogójára szerelt katalizátorokkal meggátolták a szennyező-anyagok levegőbe jutását -- most a koncentrált, szilárd mérgek elhelyezéséről kell gondoskodni. Sok műszaki ember számára a "reciklálás" az a bűvös szó, mely mindent anyag összegyűjtésének és újrafelhasználásának tagadhatatlan a gazdasági racionalitása. A gyakorlatban azonban a reciklálás bűvszava újabb lökést ad a gátlástalan fogyasztásnak és az eldobható termékek gyártásának azzal, hogy elaltatja a környezettudatos, s az eldobható termékek vagy csomagolások vásárlásától tartózkodó fogyasztók éberségét: ha valami reciklálható, akkor nem kell félni a környezeti következményektől. Ennek a világméretű szemfényvesztésnek a mintapéldányai azok az amerikai és nyugat-európai gyorsétkezdék, melyekben nem csak a pohár és s tányér, de már az evőeszközök, sőt a tálca is műanyagból és papírból van (tehát távozáskor tálcástól, mindenestől mindent a szemétbe kell dobni), ugyanakkor azzal hivalkodnak, hogy "környezetbarát" a technológiájuk, mivel "reciklálnak". (A fogyasztói társadalmak pazarlását -- jól tudjuk -- az teszi lehetővé, hogy hatalmas gazdasági erejükkel olyan cserearányok érvényesülését kényszerítik rá a világpiacra, melyek az energia, a nyersanyagok és a természeti erőforrások árát irreálisan alacsonyan tartják, s így gyorsítják a Föld természeti kincseinek felélését és ökológiai egyensúlyának megbomlását.)

Mindezeket a példákat azért hoztam fel, hogy érzékeltessem: a fogyasztói társadalmak -- bármit állítsanak is magukról -- nem javítják, hanem tovább szennyezik a környezetet, egyre nagyobb visszafordíthatatlan károsodásokat okoznak, s így megfizethetetlenül nagy annak a számlának a végösszege, melyet ki kellene egyenlíteniük. (A kérdés persze ennél bonyolultabb, mert több vonatkozásban is észlelhető, hogy a fejlett ipari országok környezete javul. Ezeknek a lokális eredményeknek azonban a globális ártalmak további fokozódása, s a glóbusz más részeinek fokozottabb szennyezése az ára: a kéményes gyáripar kitelepítése a harmadik világba, a mérgező anyagok exportja.) Hollandia azon országok egyike, amely környezetének védelmére igen nagy súlyt fektet, s részletes távlati környezeti programokat dolgoz ki. Nos, a húszéves környezetvédelmi (azaz rekonstrukciós, az okozott károkat helyreállítani kívánó) terv költségei 260 milliárd dollárt (!) tesznek ki.

Magyarország a világranglistán

És most folytassuk a mi helyzetünkkel. Jelenleg 20 milliárdos külső adósságunk visszafizetése is reménytelennek tűnik. De ha áttérünk a fogyasztói társadalmak pazarló, a környezetet felemésztő szokásaira, vajon hogyan, miből fogjuk törleszteni a környezeti számlát (még, ha jelentős műszaki fejlődést és gazdagodást tételezünk is fel)? Magyarországon sokan vallják azt, hogy a környezetre elég lesz akkor "áldoznunk", ha majd elég gazdagok leszünk. De leszünk-e eléggé gazdagok ahhoz, hogy -- ha a konzumerizmus útját követjük -- valaha is felszámoljuk a környezeti károkat és ártalmakat? A fogyasztói társadalmak keretében maradva nem Magyarország, de sokkal gazdagabb Hollandia, vagy bármely más fejlett ipari ország sem lesz soha abban a helyzetben, hogy lépést tartson pazarló fogyasztása környezeti ártalmainak a felszámolásához szükséges költségekkel.

A környezetvédelmet ma Magyarországon azért sem lehet elodázni, mert akut, tömeges ártalmak léptek fel. A fővárosban például az elmúlt húsz év alatt kétszeresére nőtt a tüdőrákos megbetegedések száma, és mivel a rákkeltő anyagok csak hosszú idő (15-20 év) elteltével fejtik ki hatásukat a szervezetben, a mostani megbetegedések a jelenleginél még lényegesen kevésbé szennyezett környezet hatásának eredményei. Ennek ismeretében elgondolni is félelmetes, mennyi rákos megbetegedés lesz fővárosunkban egy-két évtized múlva. Húsz év alatt a -- főleg ólomszennyezésre visszavezethető -- tanulási zavarokkal (diszlexiával és áldiszlexiával) küszködő gyermekek száma tizenötszörösére emelkedett, s már 30 százalékukat érinti! A magyar népesség az öngyilkosság és az alkoholizmus után a rákos megbetegedések számát tekintve is a világranglista élére került (melyek okozói között igen nagy súllyal szerepelnek a környezeti ártalmak). Semmiképpen sem várhatunk tehát, "amíg elég gazdagok nem leszünk."

A racionális termelés

Mit tehetünk, ha nincs (feltehetőleg soha sem lesz) elég pénzünk a környezetvédelemre, s az nem halogatható tovább? Van megoldás, s az annak a felismerésében rejlik, hogy a környezetvédelem elsősorban nem pénz, hanem fogyasztási szokások, értékrendek és termelési struktúrák kérdése.

Jól tudjuk, hogy a fejlett ipari országokban a termelés szférájában rendkívül nagyfokú a racionalizálás és a takarékosság. Minden egyes terméküket lényegesen kevesebb energia-, anyag- és munkaerő ráfordítással állítják elő. (A termelő kapacitások kihasználása viszont már a konjunktúra függvénye.) Így alakulhatott ki az, hogy Magyarországon a visszaesés előtti években (1989 volt az utolsó "békeév") közel ugyanannyi volt az egy főre eső, szénegyenértékben mért energiafogyasztás, mint a sokkal gazdagabb Ausztriában és Svájcban (3735 kg, szemben a 4000 kg körülivel; Amerikában pedig 9500 kg!). Ebből világosan adódik a teendő: a termelés szférájában a nyugati racionalitást kell meghonosítanunk, a fogyasztásban viszont nem szabad az ottani, mérhetetlenül pazarló modellt követnünk.

Termelési és műszaki kultúránk nyugati szintre emelése nem kerül pénzbe? -- kérdezhetnék erre azonnal a kétkedők. Természetesen rengetegbe kerül, de be kell látnunk, hogy ezt a modernizációt akkor is végre kell hajtani, ha környezetünknek zéró jelentőséget tulajdonítunk. Az ugyanis a nemzeti túlélés alapvető feltétele. A mai (pontosabban a mára már jelentős részben leépült) gazdasági szerkezetét azért nem lehetett tovább fenntartani, mert olcsó energiával és anyaggal váló táplálásának megszűntek a feltételei, termékeit pedig a világpiac nem vette át. Tehát a termelés oldalán az a sajátos helyzet állt elő, hogy a környezetvédők és a csupán gazdasági racionalitást szem előtt tartó technokraták törekvései szükségképpen egybeesnek. Annál nehezebb lesz viszont egyetérteni a fogyasztás, az értékrendek területén.

Óránként három kilométer

A környezetkímélő, azzal harmonizáló fogyasztás részben alacsonyabb szintű, de főleg más. Vegyük példának a motorizációt. Ha kikerülhetetlen adottságnak tekintjük, hogy a személygépkocsi-állomány ezer lakosra jutó szintjét a jelenlegi 190-ről a nyugat-európai 300-400, sőt 500-as szintre kell emelni, akkor rengeteg autópályát, benzinkutat és parkolóházat, hidakat, alul- és felüljárókat kell építenünk. Közpénzek híján a megvalósításra a koncessziós megoldás kínálkozik, mely állami költségvetési garancia nélkül nem jön létre, és a vége az -- mint a külföldi példák mutatják --, hogy a költségvetési garanciára szükség is lesz. Nincs az a pénz, amellyel érdemben csökkenteni lehetne az így létrejövő környezeti ártalmakat: az állandó és mindenhová elérő zajt, az autópályák mentén húzódó földsávok elszennyeződését, az összefüggő ökoszisztémák szétdarabolásából eredő természeti károkat, az épített környezetben keletkező rengéskárokat és elszennyeződést stb. (A klímakatasztrófa következményeiről nem is szólva, melyek -- minden jel és előrejelzés szerint -- az átlagnál jóval súlyosabban fogják érinteni Magyarországot, és kihagyva olyan szempontokat, mint a tájesztétika, a városok és az ország elcsúfítása, az elviselhetetlen forgalom.) A forgalom egyre inkább a közutakra terelődik át, emiatt a vasút és a tömegközlekedés drágább lesz, így a forgalom még inkább a közútra terelődik...

Nyugati zöldek (de egyre több átlagpolgár is) irigykedve néznek hazánkra, mert itt még nem épült ki az autópályák mindent behálózó rendszere, a vasút még viszonylag ép (habár leépülése már elkezdődött), a tömegközlekedés jól fejlett.
 

A Sámson Kft. öblösüveggyártó sora 
MTI-fotó, H. Szabó Sándor

Ha az autósok megfizetnék mindazt a kárt és ártalmat, melyet egészségünkben, az épített és a természetes környezetben okoznak (1991-es adatok alapján végzett számításaink szerint ehhez az üzemanyagárakat legalább kétharmaddal kellene emelni), akkor a rendkívül ártalmas motorizáció visszaszorulna, az árarányok pedig a vasút és a tömegközlekedés javára billennének. Ez egyre növelné forgalmukat és rentabilitásukat, lehetőségük lenne a fejlesztésre, s egy olyan modern közlekedési és szállítási rendszer alakulna ki, melynek a környezeti ártalmai összehasonlíthatatlanul kisebbek lennének. Az alacsonyabb autóforgalom mellett a parkolási igény is kisebb lenne (egyébként a motorizációs infrastruktúra bővítése nem megoldja, hanem generálja a forgalmat), s így Demszky Gábornak sem kellene az EBRD-tőI kölcsönt kunyerálnia, Lévay Leventének pedig a kispesti polgárok adóját felhasználnia, hogy parkolóházakat építhessenek.

Sokak számára a kényelmi szempontok állnak mindenek előtt. De lássuk be, kényelmünket nem érvényesíthetjük mások (és saját magunk) egészségének kárára, s az egészséges, nyugodtabb városok, melyekben kényelmesen lehet sétálni, korzózni, kompenzálnák e "veszteséget". Az, hogy autóval gyorsabban lehet közlekedni, már régen a tévhitek lomtárába tartozik. A sebességnek ugyanis nem a fizikai, hanem a társadalmi képletével kell számolnunk. Ez esetben a megtett utat annak az időnek a megfelelő részével osztjuk, melyet munkában kell eltöltenünk ahhoz, hogy megkeressük az autóra valót, a benzinre valót, a biztosítási és karbantartási költségeket. Ivan Illich Amerikára végzett számításai szerint ez a sebesség kevesebb volt az óránkénti 5 mérföldnél, Pavics Lázár hazai adatokkal 1991-ben végzett kalkulációi pedig -- az akkori átlagfizetés mellett -- 2,9 km/h sebességet mutattak ki(!).

Oltja-e a víz a tüzet?

Egy környezetkímélő fogyasztási struktúrában kisebb az anyagi javak aránya (és így azok termelési hátterének környezetszennyezése is kisebb), és jóval nagyobb az oktatás és képzés igénybevétele. a szórakozásra és felüdülésre, sportra fordított idő -- azaz csupa olyan foglalatosság, mely a környezetet egyáltalán nem vagy csak kevésbé terheli meg.

A fogyasztási szokások az életmód és az értékrend megváltozása pozitív eltolódásokat vált ki a termelési struktúrában is. A kevesebb helyváltozáshoz fejlettebb informatikai hálózat tartozik. Ez az igazán modern infrastruktúra, nem az autópályák. A meg nem újuló természeti erőforrások megdrágulása újabb ipari forradalmat indít majd el az energiatermelésben, az energiakímélő technológiák és termékek gyártásában, a megújuló energiaforrások kiaknázására alkalmas berendezések előállításában. Ezek válnak majd igazi húzóágazattá az informatikával egyetemben (az autógyártás és vegyipar már ma sem az). Így jutunk majd el egy olyan gazdasághoz és társadalomhoz, ahol a környezet védelme nem az okozott károk helyreállítására fordított, illetve az e célra előteremtett pénz mennyiségével, hanem azzal mérhető, hogy a kialakított fogyasztási értékrend és gazdasági szerkezet mennyire környezetbarát, mennyire harmonizál a természettel. (E modellnek persze sok más összetevője is van, amelyekről itt most nem szóltunk. Igen fontos például a mezőgazdasági tevékenység minél szélesebb körű, részleges vagy teljes létformává váló elterjesztése, a kertes, családi házas és decentralizált települési szerkezetek kialakítása, a nemzetközi munkamegosztás abnormálisan szállításigényes, manipulált fogyasztói igényeket kielégítő formáinak leépítése, a regionalizmus minden szempontból történő megerősítése, olyan technológiák meghonosítása, melyek a természeti folyamatokkal harmonizálnak, azokkal egymást erősítve érvényesülnek stb.)
 

Optimista sertéstenyésztő -- egy kétszáz férőhelyes disznóhizlalda tulajdonosa
MTI-fotó, Németh György

Amilyen könnyű a fentiek igazságát belátni, olyan nehéz a folyamatokat ilyen irányba terelni. Az emberi kényelmesség s felelőtlenség, a jövő veszélyeinek "velünk született" lebecsülése már önmagában is épp elegendő hátráltató tényező lenne. De ehhez járul a tájékozatlanság és a konzumerizmus fenntartásában érdekelt hatalmas tőkeérdekeltségek médiamanipulációi. Meng-ce ókori kínai filozófus Lukács András által közzétett példabeszéde szerint "Az erény éppen úgy le tudja győzni a bűnt, mint ahogy a víz le tudja győzni a tüzet. Manapság azonban úgy gyakorolják az erényt, mint aki egy pohár vízzel akar megmenteni a tűztől egy kocsirakomány rőzsét, és amikor a lángok nem hagynak alább, kijelenti, hogy a víz nem tudja legyőzni a tüzet. Ebből aztán nagyszerűen táplálkozhat a bűn, az erénynek pedig elkerülhetetlen pusztulás a vége."

Így van ez valahogy a környezetvédelemmel is. Akik minden személyes érdek nélkül támogatják, akik kiállnak mellette, azoknak nincs pénzük, véleményük és kritikájuk nem jut el a frekventált tájékoztatási eszközökön át a tömegekhez. Akik pedig dúskálnak az anyagiakban, a tömegek manipulációjával, torz, önveszélyes értékrendek kialakításával és a természeti javak és ökoszisztémák végzetes pusztításával jutnak egyre többhöz.

Ha egy kormányzat érdemben foglalkozna a kérdéssel: vajon mi lenne a legcélszerűbb intézkedés a környezet védelmében, én azt tanácsolnám: adóztassa meg alaposan az autók, vegyszerek és divatcikkek reklámját, azokat, amelyek csupán a fogyasztásra serkentenek, és juttassa eszközökhöz a környezetvédőket, hogy legalább olyan arányban rendelkezzenek tájékoztató-befolyásoló hatalommal a tömegkommunikációban, mint amazok. A hazai környezetvédő mozgalmak számára azonban manapság még csak nem is pohárral, hanem gyűszűvel mérik e lehetőségeket.