Otto Nadel

Grundlagen

A kert a megszelídített idő. Időakvárium, melyben kedvünkre szemlélhetjük az érintetlenül szövődő folyamatot. Születés, elmúlás történik a szemünk láttára, s ami a legfontosabb az egészben: anélkül, hogy bele kellene avatkoznunk.

Édeni emlék a kert -- kicsiny kegytárgy. Gyakorlatilag nem való semmire, ahogy a kopott bőrfotelre applikált csipke sem. De másságával vagy szépségével tudatosítja környező világunk abszurd voltát.

Soha nem kertészkedtem, én csak nézni, élvezni szerettem ezt a titokzatos televényt. Mindig lenyűgözött megbonthatatlan és mégis minden pillanatban esendő és kiszolgáltatott védtelensége. Ahol minden megfér egymás mellett, és ahol az elmúlásnak is értelme van.

Az erdő nem kert, mert nincsen benne az ember keze nyoma. Még csak a teremtés ötödik napja. Erdőben járva mindig illetéktelennek érzem magamat.

De ugyanígy nem érdekelnek a gyümölcsösök, szántók és veteményesek. A rabszolgaságba hajtott növények.

A régi, elhagyott kerteket szeretem. Ahol nem kell beszélni. Mert egy friss kert mindig párbeszéd ember és növény között. Párbeszéd, melybe udvariasan bekapcsolódhatok. De nem érdekel. Az ő ügyük... Az elhagyott kúriák, kastélyparkok -- ezek valók nekem. Kiszáradt, gyomverte szökőkutak, elveszett sétányok, korhadt pergolák... És én már otthonosán ülök egy tönkön. És hallgatom. Mert ez a kert nem kertészét dicséri unos-untalan, hanem mesél, mint kedves, halk szavú anyóka, aki anyám, nagyanyám lehetne. Belőle származom. Túl vagyok szépségen és esztétikai fogalmakon -- az út elején vagyok. Megint itt, ahol minden egyértelmű, és éppen ezért nem kell, hogy bárminek is értelme legyen. Andalítón ringat, zsongít, duruzsol -- meséje én magam vagyok --, miközben lassan eltűnök, ahogy fölém terül s rám hajol. 

(Eredetiből fordította: Zöldy Pál)