Sajó Tamás

A diósgyőri főutca jelentésváltozásai

Egy hajdanvolt város főutcája, amely a közvélemény számára a város identitásának alapvető jelképévé vált, és ennek az identitásnak a változásaival változtatta szerepét és arculatát, mára egy nagyváros peremkerületének elhagyatott és elkerülendő mellékutcájává vált. A főutca jelentésváltozása mögött lezajlott történéseket a szerző a város lakóival folytatott beszélgetések során és a korabeli újságok, községi elöljárósági jelentések, szemtanúfeljegyzések, térképek, helytörténeti munkák tanulmányozása alapján követte nyomon.

Két évvel ezelőtt, az 1989-es év egyik csípős februári napján fotózni érkeztem Diósgyőrbe, így találtam rá az első világháborús emlékműre. A főutcától balkéz felé, lejjebb, a Szinva partján állt, avarral borított kis parkban, azon a háromszögű hiátuson, amely a Táncsics téri házaknak patakra lefutó kertvégei és a patakpart között adódott. Öregember jött arra, hosszan kivárta, míg minden oldalról megörökítem az emlékművet, majd felvilágosított: "Azt tudja ám, hogy nem itt volt az a szobor! Hanem a Táncsics téren, ott, ahol most az orosz katonáknak van a sírja!"

A hatalomváltásnak ez az ősi gesztusa már akkor sem önmagában nézve tűnt figyelemreméltónak, még kevésbé ma, amikor egy egész nemzeti szoborpark változtatja meg helyét, vagy legalábbis feliratát. Igazi érdekessége abban állt, hogy kulcsot kínált annak vizsgálatához, milyen országos eszmények segítségül hívásával formálják egy kisvárosi közösség identitástudatát az erre hivatott erők, milyen helyi hagyományokra támaszkodhatnak ezek adaptálásában, és milyen lojalitásokat erősítenek meg, vagy reakciókat keltenek ezáltal a különféle helyi közösségekben.

A város lakóival folytatott beszélgetések során és a korabeli újságok, községi elöljárósági jelentések, szemtanúfeljegyzések, térképek, helytörténeti munkák tanulmányozása alapján. Az emlékmű sorsának felgombolyítása közben egyre inkább a tér kötötte le a figyelmemet, a tér, amelyen egymást váltották a különféle elesettek emlékművei. Ez a tér és a belé torkolló városi főutca alkották azt a színpadot, amelyen emlékművek, ünnepségek, épületek képében közszemlére tétettek a közösségi identitás különféle csoportok alkotta megfogalmazásai, amely a közvélemény szemében maga is a város identitásának alapvető jelképévé vált, és amely, így ennek az identitásnak változásaival együtt változtatta szerepét és formáját. A fenti három kérdésre a történelem során adott válaszokat is a diósgyőri városközpont története keretezi.

A középkori településmag

-- középpontja még a vár volt, amelyet a XIV. századtól kezdve említenek a források. 1340-ben Károly Róbert feleségének, a lengyel Lokietek Erzsébetnek a javadalma, Zólyom mellett a másik fontos állomás a Szepesség és azon túl Krakkó felé a Sajó völgyén át vezető úton. 1342-ben Nagy Lajos birtoka, aki lengyel királlyá koronázása (1370) után Buda mellett második székhelyként használja. Aranykorként emlegetik ezt a helyi történet írói és formálói, amikor sok más mellett "Diósgyőrben írták alá [1381. november 26-án] a torinói békét, amelyben Velence kötelezte magát, hogy függősége jeléül minden vasár- és ünnepnap felvonja az Anjouk liliomos lobogóját a Szent Márk téri zászlóoszlopra." (Czeglédy 1985)

A vártól nyugatra jobbágytelepülés jött létre, amely a gótikus templom körül, a patak által lemetszett félkörben alakult ki. A nagy szerepet játszó szőlőkultúrát a XIV. században Felsőgyőrött királyi hívásra letelepedő pálosok honosították meg.

Bár Nagy Lajos halálával, a lengyel--magyar királyság megszűntével az udvar Budára költözik, a vár királynői javadalom, vadászkastély marad, melyet 1526-tól kezdve zálogos-bérlők igazgatnak.

1563-tól a bérlet protestáns családok, jobbára erdélyi szimpatizánsok kezébe kerül, s 1619 és 1655 között az erdélyi fejedelemséghez tartozik. Erdélyben a kálvinizmus bevett, sőt támogatott vallás, Diósgyőr urai pedig még ezen felül is kedveznek a reformátusoknak. Enyingi Török István várkapitány, a szomorú emlékű Török Bálint unokája olyan jelentős adományt tett az eklézsia javára, hogy még az 1760-as években is a templom alapítójaként emlegették. Feltehetően ezért helyezték el epitáfiumát a templom belső falán. A kálvinizmus annyira megerősödik, hogy 1766-os tanúságuk szerint a községben 1563 és 1718 között "az katolikusoknak plébánusuk ílletve közönséges Isteni Tiszteletre való exercitiumuk nem vólt". (Vármegyei adatfelvételi bizottság jelentése, 1766)

A középkori templom és paplak is az új vallás szolgálatában áll egészen 1590-ig, amikor egy török portya során tűzvész martalékává válnak. Az eklézsia akkor a vár védelmébe költözik: a Szinva pallójának északi hídfője mellé, ahol a miskolc-felsőgyőri út elágazik a vár felé. A várhoz még közelebb kerülni már nem lehetett, mert a vár körüli védelmi sáv megállította a település további közeledését. Az itt fából épült kis oratóriummal veszi kezdetét a Szinva északi partjának betelepülése.

Bár az 1686-os impériumváltozás Diósgyőrt mint articularis helyet meghagyta protestáns vallásának szabad gyakorlásában, és a békeidő beálltával megkezdődött a vallási központ visszaköltözése a településközpontba, állandósul az eklézsia zaklatása a katolikus zálogos-bérlők részéről, sorra veszik el épületeiket és javadalmaikat. 1742-ben végül a zálogbérlet az egri káptalan kezébe kerül, amely a "puszta templomot" újjáépítteti, Enyingi Török István epitáfium-tábláját, mint a bukott rendszer emlékművét, "a kőfalba bérakattya", s egy évre rá földesúri hatalmánál fogva a "templomot, parochiát, oskolát s a földnek felét" a református egyháztól átveszi. Helyette uradalmi telket ad parókia és iskola céljára a miskolci út mentén, az oratóriummal átellenben. A reformátusok így a mezőváros addigi központjából végleg kiszorulnak a lakott terület peremére, kezdetét veszi a központ polarizálódása katolikus fel- és református alvégre.

1755-ben a diósgyőri uradalmat gróf Grassalkovics Antal kapja meg zálogba Mária Teréziától. A gróf, mint új szerzeményein mindenütt, itt is parvenühöz illő buzgalommal lát építkezéshez. Miután a vár állapotát túlontúl leromlottnak ítéli, "dominális ház", új uradalmi központ építésébe fog a református parókia és iskola közvetlen szomszédságában. Az 1750-es évek végén áll már a Grassalkovics által meghonosított, franciás barokk U-alaprajzot másoló "nagy udvar", keleti szárnyán a dominális házzal és konyhával, a nyugatin a börtönnel és présházzal, az udvar végében az istállónak kialakított északi szárnnyal.

Az 1760-as években, mint az építkezés lendületéből már sejthető volt, az uradalmi központ tovább kíván terjeszkedni. Az ilyen irányú törekvéseknek útjában álló református parókiát és iskolát, mint uradalmi telkeken állókat visszaveszik, és helyükbe építik az új számtartói házat.

Az egy emberöltőn belül két drasztikus helyváltoztatást is megélt református egyház végleges megoldásra törekszik, egy új, lehetőség szerint központi fekvésű vallási centrum, azaz templom--parókia--iskola együttes kialakítására. Helytartótanácsi jóváhagyás és vármegyei vizsgálat után az uradalom kijelöli az új templom helyét, amely nem egészen felel meg az eklézsia várakozásának.

1769 és 1771 között felépül a ma is álló református templom az uradalom által kijelölt telken, vele egy időben az egyház telket vásárol a szomszédban, parókiát és iskolát építenek; a XVIII. század végére földjei, de főleg borbéli jövedelmei, időközben megszerzett kocsmatartási engedélye révén szolid virágzásra jut, rendszeresen támogat erdélyi kollégiumokat, külföldön tanuló ifjakat, szegényebb hazai egyházközségeket.

Az ilyenformán a község két szellemi központjának számító két templom között pedig a következő száz évben kifeszül a főutca, a közösségi élet kerete, tengelyében a "nagy udvarral" s az előtte, a vár utcájának betorkollásánál, az egykori protestáns oratórium helyén kialakuló terecskével. A várutca a Szinva hídján át érte el itt a főutcát; a híd innenső, a protestáns alvég felé eső karfája mellé a katolikus egyház e jelentős pont fényének emelésére, valamint a halászok, molnárok munkájának és a hirtelen árvizektől gyakorta fenyegetett egész községnek pártfogolására Nepomuki Szent János kőszobrát állíttatta, amely egyúttal jótékonyan enyhítette a helynek ekkoriban még feltehetően elevenen élő református emlékét.

Diósgyőr és Miskolc

között alapítják meg 1868-as kormányrendelettel a helyben fellelhető szénre és vasércre alapozott új vasművet, melynek feladata az országos vasútépítési konjunktúra vaséhségének csillapítása. A vasmű Diósgyőrhöz tartozik, a vasgyári kolónia -- Újdiósgyőr -- háború utáni megszervezéséig a munkások nagy része is innen jár ki, a bányászok pedig még azután is a régi településen laknak. Ezzel párhuzamosan virágzik fel, majd válik országos bankjegy-nyomdává a lillafüredi papírgyár is. A község hirtelen felduzzad, a parasztgazdaságok mellé munkástelepek épülnek, polgári és egyházi körök alakulnak nagy számban. A gyárak anyagilag is éreztetik hatásukat: állami adójuk egy része a községet illeti. A megnövekedett öntudatú község új bevételeinek nagy részét fordítja reprezentációra, azaz elsősorban a főutca városiasítására. Ennek első és legjelentősebb mozzanata 1899. november hó 22-én az új községháza felavatása az utca felső végén, a katolikus templommal szemben.

Ezzel egy időben rendeli el "a képviselőtestület, hogy a város belterületén a Szinva patakon lévő rozzant fahidak helyett vasfelszerkezetű hidak építendők", ezenfelül "a város főutczájára 10 lámpa felállítását".

A főutca jelentőségét egészen a világháborúig leginkább emelő esemény a villamosvasút bevezetése lett. A miskolci iparkamara, a vasgyár és a pénzügyminisztérium által tervezett Miskolc-Újdiósgyőr vonal Diósgyőrig történő meghosszabbítását határozza el a községi képviseleti közgyűlés a helyi elöljáróság indítványára: "Jóllehet a Miskolczon tartandó e tárgyú értekezletekre Diósgyőr község meghívást nem kapott, ez azonban nem jelentheti azt, hogy mi e kérdésnél érdekelve nem vagyunk, de arra meg egyáltalán nem szolgálhat okúl, hogy Diósgyőr község a néző szerepét öltvén magára, legsajátabb érdekeinek ápolását elmulassza, existentiájának, jövőjének biztosítását alárendelt kérdésnek minősíteni engedje...

Mondja ki a közgyűlés, hogy Diósgyőr községnek Miskolczczal való vasúti öszszeköttetését óhajtja, az öszszeköttetés érdekében anyagi áldozatot hozni is kész stb." (Diós-Győr... 1903)
 
 

A főutca Fotó: Sajó Tamás

Mint az indítvány érezni engedi, a háttérben egy nagy, a község egész e századi fejlődését meghatározó tendencia húzódik: Diósgyőr elkeseredett rivalizálása Miskolccal. 1989: "E vót a baj, hogy minden pénz ODA folyt be, és mindent elkebelezett! Hol az adót -- mert ugye adót fizetett a vasgyár, mind a kettő -- és Miskolc város kebelezett el mindent, Diósgyőrnek meg nagyon kevés jutott..." (J. J.)

Ha a község nem akarja, hogy Miskolc őt magát is bekebelezze, kénytelen minden lehetséges eszközzel emelni saját tekintélyét. Erre utal a középkori eredetű "mezőváros" cím makacs használata a hivatalos jelentésekben, noha Diósgyőr aktuális közigazgatási státusa nagyközség; és erre 1917-től kezdve a tényleges várossá válás szorgalmazása. Erre a hatalmas koncepciójú tervek: kultúrpalota építése négy és fél milliárdból, sőt színházé három és fél milliárdból -- mely utóbbi ellen egyébként a színház-monopóliumot élvező Miskolc élénk sajtótámadást indít.

A dolog természetéből fakadóan a község felfedezi saját múltját. Kezdi úgy tekinteni önmagát, mint "szebb napokat látott községet, mely a magyar történelem folyamán nem egyszer az európai politika irányításának központja volt, de a háborút megelőző évtizedekben jóformán teljesen elvesztette jelentőségét." (Magyar Jövő, 1929. jún. 17.)

A falu hátterébe szorult vár, mint ama szebb napok tanúja, a község figyelmének előterébe kerül. Megjelennek róla az első ismertetők; ezek tartalmazzák a helyi sajtóban hirtelen nagy mennyiségben forgalomba hozott diósgyőri Nagy Lajos- és Mátyás-legendák jó részét. A község nevezetes pontjai az Anjouk emlékével itatódnak át, mint az 1935-ben, százkilenc éves korában kiszáradt mogyorófa, amelyet a helyi lapok nekrológjaikban, mint Mária királyné által ültetettet siratnak el. Helyén a község emlékmű felállítását határozza el.

A Műemlékek Országos Bizottsága által 1890 óta szorgalmazott várfelméréseket és ásatásokat a helybéliek eleinte meglehetős passzivitással vették tudomásul; a miskolci napilapok több ízben hírül adják, hogy Diósgyőr község elmulasztotta a munkából reá háruló feladatok határidőre történő teljesítését. A 20-as évekre azonban megváltozik a helyzet.

A folyamatban, amelynek során a község a várat ismét beemeli saját életébe, fontos állomás az 1925-ös év, amikor azon városok sorában, amelyek autonómiájuk hangsúlyozására megfestetik a városháza falára múltjuk egy dicső darabját, Diósgyőr is pályázatot ír ki egy nagyszabású festményre a diósgyőri várról. A pályázat nyertese, Bartus Ödön, a miskolci művésztelep tagja, két és félszer két méteres munkáját rendeltetési helyére kerülése előtt a község kérésére a miskolci városházán Miskolc város közönsége előtt is közszemlére teszi.

A község múltja által inspirált közösségi műalkotások sorában említhetjük még a Vár Étteremben kiállított Diósgyőri Madonna domborművet és a valaha a főutca és a Vince utca sarkán állt Lantos vendéglő falát díszítő diósgyőri várrekonstrukciót és vadászati jelenetet is.

Diósgyőrnek gyökerei kutatásában nagy támaszára lesz, hogy múltja hirtelen az ország vezetése számára is fontossá válik, köszönhetően földrajzi helyzetének ("a magyarnak maradt Felvidék központja" -- Magyar Jövő. 1926. május 13.), Közép-Európa történetében játszott egykori rövid, nosztalgikusan szép szerepének, de legfőképpen a hozzá tartozó Lillafüreden épített kormányüdülőnek, a Palota Szállónak.

A háború után Bethlen István szorgalmazza a magyar királyi kormányüdülő megépítését Nagy Lajos és utódai nyaraló-palotájának közelében, ő rendel el mélyfúrásokat egy, a szállót körülvevő tó kialakítására, majd ő állítja le a fúrást 1929-ben, a gyógyvíz felszínre törésekor, félve, hogy esetleg gyógyüdülővé alakítják a kormányszállót. A bástyás-pártás romantikus várfalgyűrűket imitáló teraszok harmonikusan egybecsengenek Sztehlo Ottó műépítésznek a helyi lapokban többször reprodukált, fantáziadús diósgyőri várrekonstrukciójával.

Azon túl, hogy tekintélye megnövekedett, gyakorlati haszna is fakad Diósgyőrnek a kormány váratlanul feléje forduló figyelméből: a Palota Szálló fellendülésével állami költségen kiépül a Miskolc--Diósgyőr--Lillafüred műút. Hatása a községre mind érzelmi, mind gyakorlati szempontból nagy volt: "Az 1927-ik évben nemcsak a középítés, hanem a községen átvonuló s államivá tett útépítés is megindulva, megváltozott a község főutcájának képe, közelebb hozott bennünket Miskolc és Lillafüredhez." (Diós-Győr...1928.)

"Ez Diósgyőrnek a fontos uccája vót."

A két templom között húzódó főutca jelentősége elsősorban abból fakad, hogy házai szinte kivétel nélkül valamilyen közösségi funkciónak is otthont adtak.

A református templom mellett épült meg az egyházi elemi iskola eleinte egyszintes, majd a 20-as évek fellendülésével kétszintesre bővült épülete. Vele átellenben állt a vasgyári szövetkezet fióküzlete. Innen felfelé haladva üzletek következtek: László fodrász, Kotvász néni tejcsarnoka, Sneider boltos kereskedése, "ez osztán később magyarosította a nevét Schönre" (B. S.), egy rác kereskedő telke. Azután a posta és a postamesteri ház, mellette a bankház. "Közvetlen utána talál egy lebontott épületet, csak egy támfal van még meg... az volt Diósgyőr híres kávéháza. (B. S.)

Itt állt az 1905-ben épült gyógyszertár, mellette a szintén háború előtti polgári iskola. Sarkán kicsi ház: "ez a mai órás épület, ez eredetileg egy hadirokkant katonának volt a juttatása, egy trafik volt, ebben a trafikban úgy hívták a tulajdonost, hogy Szurmai bácsi... oszt diákok, oda jártunk, hogy Szurmai bácsi, tinta kell, vagy toll kell, vagy füzet kell..." (B. S.)

Az egykori koronauradalmi épületet, a Nagyudvart állami elemi iskolának alakították át, a börtönszárnyban az igazgató és a tanárok, az istállók helyén a kisegítő személyzet lakásaival. A volt számtartói házat Derczényi körorvos, Diósgyőr költője lakta haláláig, utána Hlobenszky állatorvos kapta meg. Még feljebb volt egy másik trafik, "Jármai hölgy tulajdona", majd "egy Kreiser nevű likőrgyáros, akinek a gyártelepe itt volt Diósgyőrben". (B. S.) A 36-os számú ház még 1945 után is sokáig a Polgári Dal- és Olvasókörnek, Diósgyőr egyik legtekintélyesebb egyesületének a helyiségeként szolgált.

Még feljebb: "csodálatos hentesüzlet volt... ami most is felülmúlná biztos akármelyiket, maszek volt, hát persze hogy maszek vót, de olyan csempézett gyönyörűség volt... volt itt fodrász, ékszerész. volt itt órásmester, volt itt ruhásbolt..." (J. J.)

A községházával szemben állt "az úrikaszinó": Vendéglő az Arany Szarvashoz. Állandó cigányzenekara volt és szigorúan megválogatott törzsvendégei: "Tisztviselők, mérnök, orvosok, tanítók, papok, kártya, biliárd -- csak egy iparos volt, Bolla Ferenc mészáros, mivel ő Dolyák Mihály tűzoltóparancsnok veje volt". (Balázs 1986.) Átellenben, a községháza két oldalán is egy-egy vendéglő állt: lejjebb "Sarkadi János fűszerbolt és kisvendéglő, ennek nem voltak törzsvendégei, csak rövid időre néztek be ide a vendégek", feljebb pedig, a főjegyző háza után a ma is álló, annak idején főleg iparosok látogatta "Jóska bácsi kocsmája", ahol: "a forgalom, az érdeklődés nagy volt, mert ahogy emlegették, "kaszírnőt" is tartott' és ez vonzó volt a férfiak számára". (Balázs 1986)

Az egyes üzleteken, egyleti helyiségeken kívül maga az utca is fontos találkozóhelye volt a falu lakosságának. "De még az sétálóutca volt a mi fiatalkorunkban! az a régi Árpád utca! Ottan vasárnap délután úgy sétáltak, mint most Miskolcon, a sétálóutcán! Mindenki kiöltözve, a legszebb cuccokat felszedtük, oszt ki fiatal, ki idősebb, mentünk a templomba... aztán azt vártuk, hogy ki áll a sarkon, meg hogy ki megyen, szóval ez volt a szórakozás, nem a tévé!... Délelőtt-délután mentünk a templomba... nem biztos, hogy hallgattuk. mit mond a pap, de azért néztük, hogy ki van ott, ki fog megvárni bennünket, ugye... mer hát a vasárnap, az ünnep vót! Még most is, ha tartjuk, ha nem tartjuk, csak úgy igazítjuk magunkot, hadd legyen vasárnap, ne csak a húslevesből tudjuk meg!" (J. J.)

Helyszíne lett a főutca a közösségi ünnepeknek is. Ezek közül a legfontosabbak az első világháború végéig a katolikus egyház templomon túlnövő szertartásai: "Hát azok körmenetek voltak! Azok ilyen... vallásos... az hogy Úrnap... az hogy áldozócsütörtök... az hogy augusztus huszadika... azt a katólikusok mindig ünnepelték. Itt fejül mentünk be.... a Jóska bácsi kocsmájánál. és úgy jöttek ki a református templomnál. és vissza a főutcán és... hát ott volt az ünnepség... és búzaszenteléskor, az május utósó vasárnap volt, kimentünk egészen a Kiliánig... És ott volt a legszebb búza kifejlődve, és akkor mindenkinek a kezébe kéve... aztán a ceremóniát nem ismerem, de tudom, hogy mentek, és hogy rengetegen voltak mindig a körmeneten! Sőt húsvét, a feltámadás is, azt mindig körbejárták. Mindig a Kuruc utcán le és fel a főutcán... Aztán volt a Szinva-parton a búcsú. A Szinva-parton is, meg arra is. a templom előtt, ott felfele. A Mária-oszlop körül. A hídtól már kezdődött. A hídon alóltól, ahogy a várnak alól megyünk be, ott. ahol volt egy Szent János szobra..." (J. J.)

Az első világháború végéig a katolikus egyház volt tehát, amely a főutca három hangsúlyos tere közül kettőnek emlékművel, Mária-oszloppal és Nepomuki János-szoborral arcot adott. Kétszáz éven át ezek szabályozták a közösségi ünnepeket és magyarázták a hétköznapokat.

A honvédszobor

a közösségi emlékművek újabb, polgári típusa csak a háború után jelenik meg.

Már a világháború első éveitől kezdve szokásba jött országszerte emléket állítani a falvak hősi halottainak; kezdetben ezt magánosok, a gyászoló családok tették; gyakran többen fogtak össze egy-egy temetői emlék vagy úti feszület felállításában. A mozgalom csakhamar állami irányítás alá került: az 1917. évi VIII. törvénycikk, majd ennek alapján az 1924. évben kiadott belügyminisztériumi rendelet intézkedik arról, hogy minden község vagyoni helyzetéhez mérten emlékművel vagy márványlappal örökítse meg a hősök emlékét.
 
 

Vendéglő az Aranyszarvashoz, Diósgyőr híres kocsmája
Fotó: Sajó Tamás

Az emlékállítási akció első, spontán fázisa Diósgyőrben az egyes felekezeteken belül szerveződik. Elsőnek az izraelita hitközség véseti márványba elesett fiai nevét: "Hosszú időn keresztül viseltük némán a vádak és rágalmak súlyát, de most tetemre hívjuk a rágalmazókat. Ám lássuk, hogy nekünk is vannak drága halottaink." (Schvarcz Jenő igazgató emlékbeszéde, helyi lapból)

1926-ban, az első országos emlékállítási konjunktúra idején a katolikus egyház is szoborral emlékezik meg a falu hősi halottairól. A szobor, felirata szerint, ugyan Diósgyőr összes hősi halottainak, özvegyeiknek és árváiknak állít emléket, Jézus Szent Szíve szobor lévén azonban kifejezetten katolikus indíttatású. Füstös Pál apátplébános, a község és az egyház erős támasza, az emlékműállítás buzgó pártfogója megfontoltan választotta meg az emlék helyét: a főutca közepén, az egykori gazdasági udvar előtti téren, a Nepomuki Szent János-szobor helyén, amelyet nem sokkal azelőtt a Mária-oszlop védelmébe vontak vissza.

A választás kétségtelenül helyes volt. A tér így megtartotta katolikus jellegét, sőt meg is erősítette azt, a barokk víziember-pátrónus halványuló tiszteletét új, népszerű kultuszfigurával helyettesítve; egyszersmind az egész lakosság nevében lépve fel, újrafogalmazta a katolikus egyház meghatározó szerepét a közösség életében, amit a község vezetése a szobor környezetének méltó parkosításával támogatott.

A fordulat, a község hősi halottai emlékének kisajátítása érzékenyen érintette a református egyházat, amely ekkor Horthy Istvánt tudhatja egyházgondnoksága élén. ők már 1917 óta gyűjtést folytattak az emlékműre; a pénz értéke azonban az infláció következtében annyira lecsökkent, hogy csak 1926-ban, a katolikus emlék felállításával egy időben, a községi képviselőtestület határozatával és anyagi támogatásával vált lehetővé a szobor megrendelése.

A "feleségétől és gyermekétől búcsúzó, hadba induló, sapka nélküli honvéd szobrának leleplezése és átadása 1928. június 10-én délután 4 órakor, csendes, napsütéses időben történt". Az ünnepi beszédek sorra megemlítik az emlékmű történelmi jelentőségét: "Több mint ötszázezer azoknak a hősöknek a száma, akik a haza védelmében életüket vesztették, és a szélrózsa minden irányában alusszák örök álmukat. E hősök között volt ama 221 diósgyőri magyar vitéz is, akinek emlékére Diósgyőr község közönsége e szobrot emelte, háláját, kegyeletét, elismerését és csodálatát kívánva ezen emlékmű által kifejezni irántuk. És nemcsak legjobb, legbátrabb fiaink sokaságát vesztettük el a háború alatt, de szegény szerencsétlen hazánk teljesen megcsonkíttatott, és darabokra szaggattatott..." (Dr. Deseőffy Aurél m. kir. kereskedelemügyi minisztertanácsos, kerületi országgyűlési képviselő)

Tetten érhető, hogyan válik a magánkezdeményezésű, kegyeletes megemlékezést célzó hősihalott-emlékből a magyarság hadierényeit dicsőítő, a történelmi igazságtalanság kiigazítására buzdító, államilag jóváhagyott honvédemlékmű.

Felállításával kellő hangsúlyt kapott a főutcának ez az alsó végpontja is, ahol Miskolc felől érkezett az ember a városközpontba.

A tér jelentőségét növelte, hogy itt kerültek megrendezésre a rendszeressé váló állami ünnepek március 15-én és október 6-án. A községi egyesületek itt mutatták be templomi felszentelés után jubileumi zászlóikat. Halottak napján az elesettek hozzátartozói gyertyákat helyeztek el a talapzaton. Emléküknek az év többi napján is kijárt a tisztelet: rendelet írta elő, hogy a község lakói a szobor előtt elhaladva felé fordított tekintettel, a férfiak kalapemeléssel, a diákok "fővetéssel és tisztelgéssel" (B. J.) adózzanak neki.

Szorosan az emlékmű által megtestesíttetni kívánt gondolathoz kapcsolódott az 1940 körül felállított országzászló is. Prototípusa a "hős városban", Szegeden Horthy dicsőséges bevonulásakor felállított Országzászló volt, amely két évtizeden át félárbocon lengett, emlékeztetve ezzel nemzeti nagylétünkkel szembeni adósságunkra. A két évtized alatt országos szimbólummá, iskolai dolgozatok örökzöld témájává vált: így történt, hogy amikor az 1938-as, majd 1940-es bécsi döntések következtében a szegedi Országzászlót jelképes időtartamra felvonták, számos község ugyanebben a formában kívánta örömét kifejezésre juttatni. Ehhez a 30-as évek végi országzászló-állítási kampányhoz csatlakozott Diósgyőr is. A zászlót a Nagyudvar előtti téren állították föl, amelyet a Jézus Szíve-honvédemlékmű már eleve hazafias hangulattal itatott át. A Gróf Tisza István téri honvédszobor így az eszmei rokonság mellett komoly vetélytársat kapott: a hazafias szimbolika, amelynek hangsúlya eddig a református templom elé esett, most inkább ide, a katolikus szobor által meghatározott térre koncentrálódott: annál is inkább, mert ettől fogva az ünnepségeket is rendszeresen itt szervezték.

A főutca üzleteivel, hivatalaival, szórakozóhelyeivel, az itt zajló társadalmi élettel, az azt irányító egyházi jelképekkel, és az erre rátelepülő hazafias emlékművekkel a 40-es évekre végső pontjára ért a diósgyőri központ szimbolikájának egyik fejlődési iránya, az, amelyik -- minden külső befolyás ellenére is -- a község önállóságának adott kifejezést.

A háború után

ez a tendencia megváltozik. Mindjárt a harcok elcsitultával történik két olyan esemény, mely a későbbi városfejlődés szempontjából meghatározóvá vált. A honvédemlékmű sorsát befolyásolja, hogy ide temetnek el talán harmincat a december eleji környékbeli harcokban elesett szovjet katonák közül. Az pedig az egész község sorsát eldöntötte, hogy a valamivel korábban felszabadult Miskolc egy hosszú rivalizálásra pontot téve magához csatolja Diósgyőrt. Ezzel megkezdődik a község lassú hanyatlása.

A központban ez egyelőre csak apró változásokban nyilvánul meg. Az elhurcolt zsidók üzleteit mások veszik kézbe, a községháza kerületi tanácsként tovább funkcionál. A háború előtti szimbolika első nagyobb szabású redukciójára 1949--50-ben kerül sor: "Az ország zászlója... hát azt felkapálták, odatették a nyilvános vécét egy időre..." (J. J.)

És a nyilvános vécévé alakított térről a katolikus egyház maga veszi be a Jézus Szíve-szobrot a templomkertbe. A honvédemlékmű és a református iskola címeréről leverik a koronát. Az egyesületeket jórészt megszüntetik, helyiségeiket állami kézbe veszik. Az egyházi ünnepek visszaszorulnak a templomba. Csupán a honvédszobor előtti állami ünnepek maradnak meg:

1949-től a párt irányítása szerint a közeli intézmények és üzemek rendszeresen a szobornál tartották az ünnepélyt április 4-én, november 7-én és december 3-án. "Ilyenkor koszorúkat helyeztek el a három tömegsírnál" (Balázs 1987) -- tudniillik a szovjet katonák három sírjánál, melyek a téren kívül, a katolikus és a református temetőben feküdtek. A tér tehát nem a honvédemlékmű, hanem a hozzá kötődő felszabadító-motívum miatt tarthatta meg jelentőségét, a hangsúly persze az utóbbin volt. 1954-ben emlékművet is avattak a sír fölött, vörös csillaggal koronázott sírkövet. Egy évtized múlva pedig az egykori jelentését elvesztett, sőt politikailag zavaróvá vált honvédemlékművet el is távolítják innen. áthelyezik a volt református iskola mögé, a Szinva partjára.

Az áthelyezés csupán apró részlete egy nagy városrendezési koncepciónak: a Kuruc utcát műúttá építik ki, tőle északra pedig, a majorságok, a zsidónegyed és a szántóföldek helyén tízemeletes lakótelepet és új városközpontot alakítanak ki.

Miskolc városnak eme román típusú falurendezési koncepciójában érdemes felfigyelni arra, hogy bár el kívánja törölni az egész főutcát, mely még a 60-as években is beszédes tanúja a község egykori önállóságának, sőt, el az egész települést, egyetlen elemét mégis megtartja az egykori szimbolikának: a várat. Persze ha akarná sem törölhetné el, de nincs is szüksége' rá: saját szimbolikája részévé értelmezi át: "Ne felejtsük el: Diósgyőr ma már Miskolcnak egy része, III. kerülete. Meglátogatásakor elkerülhetetlen, hogy utunk -- hacsak nem Egerből jövünk -- ne vezessen át Magyarország második legnagyobb városának, dinamikusan fejlődő, egyik legnagyobb ipari centrumának hossztengelyén, a Szinva völgyének évezredes útján". (Kardos László: A diósgyőri vár és környéke. Bevezető. Kiadja a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Idegenforgalmi Hivatal. Sajtó alá rendezte: Magyar Hirdető Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központja, Miskolc.)

Bár a régi városrész végül is megmaradt, ma már nem több mint egy peremkerület külső területe. A főutca, amely valaha településsé szervezte, elveszítette központ-jellegét. A kerületi tanács a hajdani községházából 1971-ben Újdiősgyőrbe költözött, az épületet azóta három kisebb gyár bérli. Az üzletek négy kivételével bezártak, funkcióikat az új városközpont szolgáltatóházai vették át. A forgalmat a kitágított Kuruc utca szívta el a főutca hajdani nevével (Árpád utca) együtt. És az állapotok romlásának ütemében tűntek el az utca régi lakói; helyükre az 1966-ban megszüntetett ősi cigánytelep családjait költöztették. A más lakáskultúrájú cigányság betelepülése a házak állagának gyors leromlásához vezetett; jelenlétük ugyanakkor ellenszenvet vált ki a régi község nem-cigány lakosságából, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a főutca kiitatódjék az emberek mindennapi életéből és elveszítse korábbi jelentőségét.

Három generáció nyilatkozatai a János utcai gazdálkodó negyedből:

"Mi kerülővel mentünk ám még a főutcára! Kerülővel, drága! Az tudja, hogy milyen? Lemegyünk itt a Szinva-parton, és a Szinván keresztül van egy kis híd, azon keresztülmegyünk és úgy!" (J. J. 30-as évek)

"Mi meg, lányok, ahogy a Kilián[gimnázium]ból jöttünk hazafelé, sokszor, ha szép idő volt, nem szálltunk villamosra, hanem összekaroltunk, úgy sétáltunk fel, végig a főutcán. Tehettük, mert... mert olyan családból voltunk, hogy... tehettük, no!" (R. I. 60-as évek)

"Hogy én? Jajj, Isten őrizz, hogy mennék én a főutcára este? Még nappal sem merek egyedül!" (R. K. 1989)

Epilógusként

el kell még mondanom: a honvédszobrot idén ismét áthelyezték, ezúttal a főutca másik oldalára, az eddigihez hasonló csendes parkba, ahová jól odalátszik az eredeti helyén keresztülzúgó új Árpád utcai forgalom. A címerre visszaállították a koronát, és a lakosság meg van elégedve a fejleményekkel.

Talán ez az a reményteljes pont, ahol kilépve a főutca változásaiból, sorainkat a jó vég érdekében az egykori diósgyőri Elöljáróság bizakodó szavaival zárhatjuk:

"s amidőn jelentésünk elfogadását, a tek. Képviselőtestület további jó indulatú elfogadását kérjük, jelentésünket ezen óhajtásunkkal végezzük, hogy szeretett magyar hazánkat, Diós-Győr ősi városát az egek ura a beköszöntött 2-ik ezredév folyamán anyagi és szellemi jólétben fejlessze és virágoztassa föl!

Diós-Győr, 1899. deczember 31-én"