EPA Budapesti Negyed 55. (2007/1) Mak: A morális pánik < > van Rooden: Vallás és szekularizáció...
Félik-e még az Istent a Prinsengrachton?
________________
GEERT MAK

 

"Gyerekkoromban - mondta a férfi, amikor Zaltbommelnél jártunk -, egyszer belebújtam egy fűvel teli ládába, szinte belefúrtam magam. Sose felejtem el. Az az illat, az az akolmeleg! Hogy én milyen boldog voltam!"

A szokatlanhoz jó adag megszokott szükségeltetik. Ahhoz, hogy egy város lélegezni kezdjen, vidék, töménytelen sok vidék kell.

Egy átlagos városi piacon - például azon, amely a Lindengrachton van - a kereskedők nagy része kívülről jön. A tojásárus Ermelóból, a virágkertész Vijfhuizenből, a baromfitenyésztő Puttenből, a halas Volendamból, a pék Zaandamból, a zöldségtermelők hajnalok hajnalán Wormerből és Beemsterből kelnek útra, a sajtkészítők pedig Woerden környékéről jönnek. Ez a város hátországa.

A legkülönbözőbb tevékenységeket végző hátországok képezik a városi gazdaság "természetes élőhelyeit".

1540 körül az edami városatyák már azt írták, hogy "Amszterdam városa a fővárosunk, az ő közösségébe tartozunk". És így a hátországok és a nagyvárosok évszázadokon át egyfajta háborúközeli állapotban éltek. E felállásban csak az elmúlt évtizedekben következett be változás. Szinte minden nagyobb vállalat a városok szélére költözött. A belváros más funkciót kapott, központi szórakoztató- és tanácskozócentrummá, kulturális és kereskedelmi csaták és találkozások helyszínévé vált. Itt székelnek a bankok, az ügyvédi irodák, a könyvelő-, a tanácsadó-, illetve a reklámcégek, és egyre gyakrabban a kiköltözött vállalatok vezérkarai is. Napjainkban a nyugat-európai városközpontok legfőbb ereje sokszínűségükben és sajátos dinamikájukban rejlik, és ez így van Amszterdam esetében is.

Más a helyzet a távolabb fekvő vidékkel.

A mai Hollandiában a támogatások és szociális juttatások olyan kiterjedt rendszere működik, hogy nemigen látunk rá a város és mondjuk a fríz tejtermékekre szakosodott területek, a betuwei gyümölcstermesztő régió, az üvegházi termelésből élő Westland és a brabanti sertéstelepek közötti valódi kapcsolatra. Az viszont egyértelmű, hogy azok a falvak, melyek a város számára még mindig kizárólag sajtot vagy almát, vagy paradicsomot, vagy karajt termelnek, teljesen ki vannak szolgáltatva a városiak kénye-kedvének - a technológiai változásokról nem is beszélve. Ki gondolta volna egy negyedszázaddal ezelőtt, hogy a Lindengrachton ugyanannyiba kerül majd a francia sajt, a spanyol alma vagy az olasz paradicsom, mint a frieslandi, a westlandi és a betuwei termékek?

Sok a prosperáló vidéki gazdaság, de rendkívül ingatag lábakon állnak, mert egyetlen termékre épülnek, és minden azon áll vagy bukik, hogy azt el tudják-e adni a városnak.

"Mintha az a gazdasági kapcsolatok alkotta szövedék, mely összeköti a várost a maga hátországával, a városi terület határán elemeire hullna" - írja Jane Jacobs, a kiváló amerikai városkutató. "A különböző alkotórészek - a piacok, a munka, a technológia, a szállítási módok és a tőke - leválnak a hálózatról, és saját útjukat járják, önmaguk szabta irányokat vesznek. Ily módon a városok a távoli régiókban torz és különös gazdaságokat teremtenek."

A város és vidék közötti viszonynak mindig is szerves része volt az önkény és a félelem.

Amszterdamot Ureterp, Lemmer, Groningen, Goeree-Overflakke látja el, de az ellátóterületek közé tartozik Rodosz, Isztambul, Fés, Tétouan és Oujda is.

A mai városlakó utazókedve és szórakozhatnékja a Földközi-tenger mentén hatalmas monokultúrákat teremtett, amelyek sorsát egyre inkább az átlag amszterdami nyaralásra fordítható pénze határozza meg. A nehéz munkákra a város a tizenhatodik században a Waterlandból, a tizenkilencedikben az elmaradott Oldenburgból és Vesztfáliából, a huszadik század ötvenes éveiben pedig Groningen, Drenthe, Friesland, Zeeland és Limburg városaiból és falvaiból toborozta magának a munkaerőt. A hatvanas és hetvenes években aztán a török és marokkói munkások, illetve a Kelet-Európából és Afrikából érkezett illegális bevándorlók vették át a stafétabotot. Nélkülük sohasem készültek volna el és nem járhatták volna a tengereket a távol-keleti kereskedelemre szánt hajók, a tizenkilencedik században nem épült volna ki a kikötő, nem tartották volna karban az utakat és leálltak volna a futószalagok. Ezek az emberek a város alkotóelemeivé váltak, de még mindig ott él bennük a vidék. Beszippantja őket a város, de kis közösségeik biztonságot nyújtó falain belül még nem hagyják kialudni a lángot.

Távol a várostól, a zaltbommeli torony mögött, sőt még azon is túl, ott lakik Paul. Családostól, barátostól az ártérben, a gáttól több száz méterre, egy kis dombon, melyen három ház és egy régi malom áll.

Télen, amikor eső hull a szürke égből és megárad a folyó, mintha szigeten élnének, mert a fák, a kerítés, az ól és minden, ami körülveszi őket, víz alatt áll. Néha még az is előfordul, hogy csak vízálló nadrágban tudnak belépni a nappaliba. Nyáron viszont egy kis paradicsom ez, ahol csirkék kapirgálnak, juhok és kecskék legelésznek, virágba borul a kert és a kis gyümölcsös, hajók járnak a távolban, és a kinti nagy asztalnál egész nap maga készítette almabort kortyolgathat az ember.

Aztán hétvégén e kis közösségben felpörög az élet. Százasával címkézik és rakják rekeszekbe az üvegeket, majd amikor eljön a szezon, jönnek a környékről a frissen szedett almákkal és körtékkel teli ládák, és szombaton, amikor hajnal hasad, megrakott kisteherautó indul keletnek a gáton, hogy kicsivel később észak felé vegye az irányt. A jármű birkák és a holtág vizében álldogáló tehenek mellett halad el. Aztán turbolyák és boglárkák következnek, majd a régi téglagyár, melynek lépcsőjén tizenegy macska szundikál. A kanyart szegélyező öreg tölgyek mögött ott virít a fehér gátőrház, melynek út felőli homlokzatát megkopott, vörösszínű kotta, egy elfeledett dal hangjegyei díszítik.

Paulnak standja van az amszterdami Noordermarkton. A Noorderkerk templom árnyékában árul almából és körtéből maga préselte "Paradicsomi lét", maga készítette almabort, gyakran nagyobb tételben almát és körtét is, meg néha szilvát, de azzal sok a baj, mert a Noordermarkt Hollandia legszigorúbban védett piaca. Itt csak maga termesztette vagy készítette termékeket árulhat az ember.

Ez a gazdapiac azoknak a piacoknak az egyenesági leszármazottja, amelyek korábban behálózták a várost, azoké a tej-, tojás-, hal- és zöldségpiacoké, melyekre a környező településekről a csatornákon át naponta érkezett áru. A sok száz dereglye legénységét a szó szoros értelmében legények, halasok, zöldségesek és tejtermelőgazdák alkották. Egy ommeni termelő növényeket árul, egy ruinerwoldi termesztő friss fűszereket, a sajt és a tojás egyenesen a fríz Wijnewoudéből jön, a zöldség a Beemsterből és a Veluwéről, a Paul melletti standon pedig Jeanne vadvirágokat kínál. Láttam egy suriname-i asszonyt, aki a létező legegyszerűbb módon mérte le az élő csirkét. Megfogta a madarat a szárnyánál, felemelte, majd ide-oda lóbálva a szemével megsaccolta. Hirtelen rádöbbentem, ilyet a városlakók már legalább száz éve nem láthattak.

Ez a piac a város és a vidék közötti szabadkereskedelmi övezet, de csak kevesen tudnak igazán jól megélni belőle. Jeanne a virágaival körülbelül heti két-háromszáz gulden forgalmat bonyolít, és ha ebből levonjuk a költségeket, nagyjából öt guldenre jön ki az óradíja. Egy nyári szombaton Paul körülbelül ötszáz guldent keres, de ezért majdnem egy héten át robotol, télen pedig jó, ha a fele összejön. De világéletében gazdálkodni akart, Jeanne pedig él-hal a virágokért. Mögöttük átellenben egy a fríz homokvidékről származó kecsketenyésztő kínál kis méretű sajtokat. Odahaza hatvan fehér kecskéből álló nyája van. Nyáron kinn legelnek, télen istállóban, vastag szalmán tartja őket. Egy nap kétszer fej, etet, sajtot készít, csomagol, kerítést javít, kaszál, kihordja a trágyát. Nagy a tülekedés a standnál, a városiak ízlelgetik a fűszeres és a faszénen készült sajtot meg a kecskecamembert-t. Nagyon finom borral, mondogatják egymásnak, és különösen remek erősebb desszertborokkal.

Egy férfi halad el Jeanne standja előtt. Egy pillanatra megáll, odadugja az orrát a csokrok és a virágok közé, majd szippant egy nagyot. "Mint régen", mindössze ennyit mond.

A piac mögött áthatolhatatlan védőfalként áll a Noorderkerk. Régi, kopott, málladozó falú épület, de a megrepedt ablakok mögött minden szombaton és vasárnap még mindig felhangzik az orgonaszó. A gyülekezet egyik fiatal tagja létrán áll, és egy transzparenst akaszt a bejárat feletti rozsdás ankervasakra. Egy presbiter figyeli. "A templom nyitva van", ez áll a vásznon.

A Noorderkerk az utolsó olyan templom a városban, amely a Gereformeerde Bondsgemeente[1] tulajdonában van. Tholen, Goeree-Overflakkee, Spakenburg és Putten[2] jelenik meg általa Amszterdam szívében. Az utcán a heroin és az euthanázia engedélyezéséről zajlik a vita, a falakon belül pedig arról folyik óvatos diskurzus, hogy legyenek-e énekek az istentiszteleten. Odakinn minden trafikban árulnak pornót, a templomban viszont még beszélni sem szabad a férfiak és nők házasság nélküli együttéléséről.

A gyülekezet tagjai között sok az olyan, aki nem ebben a városban született, de azért vannak "ősamszterdamiak" is. "Ha nem köti ide a munkája, egy ortodox keresztény szívesebben lakik máshol", mondta nekem több gyülekezeti tag is, amikor a piacon járva benéztem a templomba. De azért vannak pozitívabb vélemények is. "Akármilyen is ez a város, azért itt gondolkodnak az emberek", mondta egy lány, aki kávéval a kézben sétálgatott.

Egykor özönlött a köznép a Noorderkerkbe, de a szigorú kálvinisták kiválása, a belváros elnéptelenedése és a növekvő elvallástalanodás után nem sokan maradtak. A nyilvántartásban még nagyon sok név szerepelt, de az aktív tagok száma nemigen haladta meg az ötvenet. Napjainkban a vallás olyan tabu lett a városban, mint amilyen a szex volt a viktoriánus korban. Mégis mindenütt találkozni kisebb csoportokkal, szektákkal, fészekaljnyi közösségekkel, amelyek gyakorolják a hitet. A Noorderkerkben is újra gyarapodik a gyülekezet. Egy fiatal hívő, akivel itt találkoztam, egyenesen katonai fogalmakkal írta le a helyzetet. "Harcról" és "kötelességről" beszélt: "Úgy állunk itt, mint az első vonalakban küzdő Gideon csapat. Most itt húzódik a front", mondta. A templom kapujában álltunk egy szeptemberi szombat délután, és onnan néztünk ki a piaci standokra, a bevásárló szatyrokkal sétálgató nőkre és férfiakra, a beszélgető párokra, az üzletekre, a kávéházakra és a Prinsengracht magas, meredek homlokzataira. A délutáni napban verebek csiripeltek, kicsit már megsárgultak a fák, de a piacon még a zöld uralkodott, az őszirózsa, a margaréta, a sok violával teli színes láda.

Novemberi vasárnap, reggel háromnegyed tíz van, amikor először megyek el istentiszteletre. Szürke és hideg az idő, a belvárosban csak sirályokat, galambokat és egy kósza marokkóit látni. A templom körül néma csend honol, az ablakokon sápadt sárga fény szüremkedik ki.

Egyszer csak a téren egy sötétbe öltözött nő tűnik fel. Előrehajol, úgy tolja a babakocsit a macskaköveken. A tolórúd mögött is ül egy gyerek. Hallom, ahogy énekelnek, és mennél közelebb érnek, annál hangosabban lálálázik a gyerek. Az anya az orgona hangjaira énekel. Siet és a zötyögő babakocsi mögött zsoltár foszlányokat liheg: " Jöjj hát, gyere velünk és tedd, mit mi!"

A régi kapubejárón át nagyjából egyszerre lépünk be a templomba. Odabenn a padok, akár az ostromló sereg, körbefogják a szószéket, mely az oldalfalhoz támaszkodva magasodik felettük. De amikor az ember már benn ül, olyan, mintha a padok meghitt családi kört alkotnának a lelkész körül.

Amúgy a Noorderkerk fantasztikus egy építmény: szürke pillérek, vöröstégla falak, hullámos padló, mely alatt valószínűleg még mindig több száz elfeledett amszterdami teteme hever. A sarkokban, korlátok és válaszfalak mögött, más egyházi épületek maradványai porosodnak, székek, padok és oldalára fektetve még egy lebontott templomból kimenekített szószék is.

Egy szempontból a Noorderkerk mindenképp egyedinek számít, hisz azon kevés műemlékek egyike, melyeket még mindig nem újítottak fel.[3] Ha valaki szeretné tudni, hogyan nézett ki egy templom a korábbi évszázadokban, a ragyogóra fényesített Westerkerkben és az alaposan elrestaurált, majd parti-központtá átalakított Nieuwe Kerkben nemigen lesz okosabb. Egyedül a Noorderkerkben nyikorognak még az ajtók, az orgona mögötti helyiség pedig még mindig olyan, mint amikor három markos férfinak kellett taposnia az orgonát működtető bőrfújtatót, és még a WC kampók is a múlt századból valók.

A maga fénykorában a templom bizonyára csodálatos épület volt. Bizonyos jelekből ez még ma is látható. Európában az első templomok egyike volt, melyet kifejezetten protestáns istentiszteletekre terveztek. Ezért került középre a szószék, ezért került rá a tölgyfából készült hangvető, ezért olyan kiváló az akusztika. A tizenkilencedik században többféleképp is ártottak az épületnek: kicserélték a szószéket, eladták a gyertyákkal világító, gyönyörű csillárt, a tölgyfából készült boltívekre pedig vastag, szürke festékréteget kentek. De a templom még mindig megőrzött valamit abból a zárt és bensőséges légkörből, mellyel Johannes Vermeer és Pieter de Hoogh festményein találkozhatunk.

A Noorderkerk lényegében mindig a tizenhetedik század gyermeke maradt, és ez nemcsak magára az épületre igaz. A prédikációk veretesek, a Bibliát a régi 1637-es fordításban olvassák fel, és a Huub Oosterhuis által kidolgozott nyelvi újításokkal itt még véletlenül sem találkozhatunk.

A homályos boltívekben még ma is úgy öblösödnek a szavak, mint három évszázaddal ezelőtt és a lelkész ki is használja ezt. "Nagyszerű," suttogja a mikrofonba. "Nagyszerű", emeli meg a hangját. "Nagyszerű", dörög bele a visszhangzó templomba és mindenkit a székéhez szegez. Nem ódzkodik a politikától sem, Oroszország, Dél-Afrika, minden és mindenki sorra kerül. "Amikor átsétáltok a Dammon, amikor ültök a villamoson, vajon nem az jut-e eszetekbe, hogy »pásztor nélküli bárányok«"? suttogja. Majd megemeli a hangját, és így folytatja: "Amszterdamban már csak a lakók három százaléka jár templomba. Kilencvenhét százaléknak már nincs temploma. Senki sem gondozza a lelküket. Adhatsz nekik tanácsot, de a Félelmetes és Szűk Kapun nem segítheted át őket."[4]

Odakinn még mindig sötétszürke az idő. Lassan itt a karácsony. A templomban is jéghideg van. A csillárok sárgás fényében némán ül a gyülekezet, kétszázötven lélek, a férfiak fekete vagy szürke kabátban, a nők kalapban, néhány diák és egy-két diakonissza. Egy elől ülő lány elnyomja az ásítást. A lelkész a "bűnről" és arról prédikál, hogy "hozzácsapódtak a Baál-Peorhoz".

"Könyörgünk Hozzád a városért, amelyben élünk." Illetlen dologra vetemedek, amikor a könyörgés alatt nézelődök. A presbiterek mereven lehunyt szemmel ülnek. Mások kezükbe temetik az arcukat. Néhányan mélyen lehajtják a fejüket, szinte rá a padra. Csak a gyerekek forgatják a fejüket. Majdnem minden gyerek nézelődik. Bámészkodnak, ránevetnek, rákacsintanak egymásra. Mintha a templomban életre kelne egy játékokat rejtő, poros szekrény, és egyetlen nagy, titkos nézelődésre szőtt összeesküvés résztvevői volnánk. Másfél óra múlva mindenki ismét odakinn áll, a lélek megerősödött, de a test még a kabátban is didereg. Ugyanaz a templom, ugyanazok az emberek, ugyanazok az arcok, mint amit 1890 táján egy téli napon Braakensiek a Noorderkerk lépcsőjén rajzolt. Csak mi egy századdal később élünk, és azóta minden megváltozott.

A Hollandiát, sőt Nyugat-Európát megosztó legnagyobb szakadék a város és a vidék között tátong. De sok amszterdaminak elég egy-két nemzedéket visszamennie, hogy megtalálja azt a pillanatot, amikor megtörtént a vidékről városba való átmenet. Szülők, akik rögtön a háború után felköltöztek Twentéből,[5] mert a város jobb esélyeket kínált. Egy anya, aki gyerekfejjel otthagyta Drenthét, miután csődbe ment apja parasztgazdasága. Nagyszülők, akik a tizenkilencedik század végén megpróbáltak elmenekülni a Friese Woudenben[6] uralkodó nyomorból. Szép lassan kiszakadtak a családból, lefoszlottak róluk a szokások és hagyományok. Ezeknek a töréseknek a következményei néha még ma is észrevehetőek.

Ha az évszázadok folyamán valami meghatározta e várost jellegét, akkor az minden bizonnyal a bevándorlás volt.

A tizenhatodik század végén elözönlötték a várost a Németalföld déli részéből érkező menekültek, mindenekelőtt a zsidók és az antwerpeniek, akik az éhínség és a spanyolok elől menekültek ide. Őket követték a hugenották és a német kereskedők. Az 1880 és 1900 közötti időszakban a három északi tartományból hetvenötezer ember költözött el, és többségük Amszterdam felé vette az irányt. Az áradat ezután sem szűnt meg, sőt más tartományok is gondoskodtak utánpótlásról.

Országon belül zajló népvándorlás volt ez, mely különböző intenzitással egészen a huszadik század ötvenes éveiig folytatódott. Aztán véget ért a családok szétrajzása. A mezőgazdaságban szinte alig maradt valaki, az ország nyugati és keleti fele között pedig csökkent az életszínvonalbeli különbség. Ráadásul elkezdett változni a hollandok értékrendje. A munkánál és a jövedelemnél fontosabb lett például a kellemes lakóhely, ahol az ember otthon érzi magát. De az egyedülállók mind a mai napig egyfolytában jönnek. Aki egy groningeni faluban él, és tönkremegy a házassága, fogja magát, és új élet reményében Amszterdamba költözik. De ugyanígy cselekszik az Achterhoekban[7] élő lány is, aki konfliktusba kerül a szüleivel, vagy a brabanti, aki rádöbben, hogy homoszexuális. A húszas éveik elején járó amszterdami fiatalok háromnegyede nem itt született és nem is itt nevelkedett. Szinte nincs is olyan amszterdami, akiben ne egy bevándorló szíve dobogna.

A vidéki életről a városira való átállás mindenkinél másképp zajlott. A húszas években két szociológus, Thomas és Znanicki több száz olyan levelet elemzett, amelyet Amerikába kivándorolt lengyelek írtak. Az ezekben észlelt változások részben még mindig érvényesek bárkire, aki vidékről városba költözik, és ilyen szempontból mindegy, hogy Frieslandból vagy Marokkóból származik-e az illető. A levelekből kiderült például, hogy a kivándorlók számára egyre fontosabbá vált a saját életük, és egyre kevesebb érdeklődést tanúsítottak a család egészének sorsa iránt. Átalakult a pénzzel és a szórakozással kapcsolatos gondolkodásuk is. Már nem ítélték el, ha valaki puszta szórakozásra költ - városban ez teljesen természetes, de tökéletesen ellentétes az átlag paraszti életet jellemző óvatossággal és takarékossággal. A levelekből az is kiolvasható volt, hogy a siker utáni vágy, amely a városi lét egyik sajátja, egyre fontosabb lett. Ez éles ellentétben áll az adott valóság elfogadásával, amit a hazulról, a paraszti világból érkezett levelek sugalltak. Végül pedig a kutatók azt vették észre, hogy a levelekben megragadható értékek és normák a "minőségi" felől a "mennyiségi" felé mozdultak el. Más szóval, a bevándorlók és gyermekeik szemében már nem a tárgy, hanem annak ára lett a fontosabb.

Ezek lengyel levelek, de bármelyik újdonsült városlakó írhatta volna őket. A bevándorlókat évekig, néha nemzedékeken át foglalkoztatja, hogyan lehet a hagyományos normákat valamilyen módon összhangba hozni a város dinamikájával. Néha a bevándorlónak sikerül kompromisszumot találnia, néha a kábítószer és az ital jelent számára a kiutat, néha teljesen elmagányosodik, néha pedig teremt egy saját, külön világot magának, amelyből, ha csak napi vagy heti néhány órára is, kizárhatja a várost.

Amikor a Noorderkerkben az istentiszteletet követően kávézásra kerül a sor, igen színes társaság társalog a töredezett és felpúposodott sírköveken. Az átlagos gyülekezeti tagok mellett, akik néha Amszterdamból, de többnyire a városon kívülről jönnek, jár ide például egy örmény család, egy volt drogos és egy görög-ortodox asszony is - legalábbis ezt láttam, amikor néhány vasárnap elmentem a templomba. Egy nyugdíjas hölgy elárulta nekem, hogy ő tulajdonképp evangélikus, de szeret ide járni. "Itt szeretet van, uram". Rendszeresen járt a saját templomába is, míg be nem zárták. "Azt hiszem, mecsetet csináltak belőle."

De Vries úr, az orgonista lejött és részletesen bemutatta nekem a hangszerét. Elmondta, hogy apjához hasonlóan elsősorban az orgona vonzotta ide. "Nem a prédikáció, hanem az orgona kedvéért jöttem." De a zöld függöny mögül látta és hallotta, milyen volt itt, mielőtt a Gereformeerde Bond átvette a templomot. A régi templomban telente tőzegszag terjengett. Az üres templom - "Volt egyszer egy istentisztelet, amelyen a lelkésszel és a presbiterekkel együtt tizennégyen vettek részt." A hatvanas évekbeli templom - "Egyszer magnóról meghallgattuk egy leányanya történetét. Igen szomorú volt." A kórusok - "Nem sokra jutottunk, csak az időt pazaroltuk."

Beszédbe elegyedtem Bruggeman úrral, az egyik presbiterrel. "Nézze", mondta, "ha úgy gondolkodnánk, ahogy a Veluwen szokás, ebben a városban nemigen tudnánk megvetni a lábunkat. Persze közöttünk is vannak olyanok, akik ellenzik, hogy a nők nadrágban járjanak. De hát hol nincsenek szélsőségek?"

Felesége Utrechtből származik. "Nálunk, odahaza, vasárnap nem volt szabad biciklizni, szóval én ilyen családban nőttem fel. Mindenre volt szabály, ezt csináld, azt csináld!" Amszterdamot felszabadulásként élte meg. "Ha itt élsz, rájössz, hogy Isten megbocsátóbb, mint gondoltad. Nem azért van, hogy rémisztgessenek vele. Nálunk odahaza olyasmikre esett a hangsúly, amik itt mellékes dolgoknak számítanak. Törekszünk rá, hogy betartsuk a parancsolatokat, nem csak úgy élünk a világban, de a szabályok sokkal inkább belülről jönnek."

De azokkal az anyákkal, akik nem kötöttek házasságot, vetettem közbe, annak idején ebben az egyházban sem mindig bántak kesztyűs kézzel. "Butaság volt", feleli Bruggeman asszony. "Én ilyenkor azt mondom: Gyermekem, gyere közénk!" És ha egy fiú rájön, hogy a hasonneműekhez vonzódik? Bruggeman úr: "Nem helyeslem, ellenkezik a Biblia tanításaival. De megpróbálunk segítő kezet nyújtani." A feleség elmeséli, hogy a lányának van egy homoszexuális ismerőse, aki nem is vallásos. "Már évek óta ide jár. Remek fickó."

És ha valaki házasság nélkül él együtt a partnerével? Bruggeman asszony: "Helytelen, helytelen. Véletlenül épp tegnap telefonált az egyik fiú, hogy itt van nála vidékről a barátnője, és nem alhatnának-e nálunk. Még a látszatra sem ügyelt." Bruggeman úr: "Az efféle együttéléseknek igyekszünk véget vetni. Egyszer egy fiú hónapokig lakott nálunk. Innen házasodott."

A beszélgetés a kávéházra, a mozira és egyéb világi dolgokra terelődött. Ezek már a Noorderkerkben is rég nem számítanak tabunak. "Mindenki maga alakítja ki a véleményét és egy adott pillanatban maga szab határt önmagának", mondta a házaspár. Odajött hozzánk a lányuk is. "Baráti köröm kivétel nélkül olyanokból áll, akik nem járnak templomba. Nekik a templom semmit nem jelent, én viszont nagyon szeretem. Egy ilyen vasárnap csodálatos nyugalmat ad. Tudja, ők azt hiszik, hogy a templombajáró az az ostoba fajta, aki hosszú fekete ruhában csendben üldögél az irodai íróasztalánál. Én viszont teljesen normálisan nézek ki és a viselkedésemben sincs semmi furcsa. Nem is tudnak hova tenni."

A presbiter ifjú korában volt egy időszak, amiről nem szívesen beszél. Úgy kezdődött, hogy eljött hazulról, és Amszterdamba költözött. Akkor egy ideig hanyagolta a templomot. "Tudja, nagyon zárt világból jöttem." Aztán elhallgatott. "Mondjuk úgy, hogy kicsit meg akartam ismerni a világot", szólalt meg végül. "Akkoriban nem úgy volt, mint manapság." Kicsit zavarba jött. "Munka után a kollégákkal poharazgattam." Megint elhallgatott. "Néha elmentem moziba, színházba..."

A legkellemetlenebb hideg ellen szőnyegeket terítettek a padlóra, mindannyian vastag kabátot viseltünk, és a műanyag kávéspoharat markolászva melengettük a kezeinket. A gyerekek a szószék körül szaladgáltak. Ekkor borzasztó dráma előszele csapott meg bennünket, a lelkész legkisebb fia egyszercsak sehol sem találta a Mikulásra kapott Matchbox autóját. Kollektív rémület támadt. De az autó gyorsan megkerült. Beszorult két, megkopott feliratú sírkő közé.

Egy reggel meglátogattam a Noorderkerk lelkészét. A város déli részén egy csendes utcában lakott. A hívek a város legkülönbözőbb részeiből jönnek. Miközben másutt csökken, náluk, az ortodox keresztyéneknél ismét nő a látogatók száma, bár azt is el kell ismerje, hogy az igazán fiatalok már nem járnak templomba. "Őket egyszerűen elveszítjük. Itt már nincs egyetlen ép család sem, mindből hiányzik egy fiú vagy egy lány."

Katekizációval, ifjúsági csoportokkal, kávézóval próbálták megtartani a fiatalokat, hogy legyen új sarj a jövőre. Nagyon nehéz volt megfelelő élettársat találni. A fiúk többsége végül egyházon belülről házasodott, de továbbra sem könnyű keresztyén lányokat találni. Az ifjúsági szövetség szervezte Windroos konferenciákon elég sok hosszútávú kapcsolat szövődött.

Gyülekezetének tagjai többnyire a Trouw - "túl balosnak találják" - és a Reformatorisch Dagblad - "túl jobbosnak találják" - című napilapokat olvassák. Általában néznek tévét - "a többség a konzervatívabb, a kisebbség a liberálisabb keresztyén adásokat, és egyébként sem élnek elszigetelt életet a városban. Van köztük tanár, ápolónő, diák, néhány rendőr, az egyik férfi pedig a kompon dolgozik."

"El kell fogadnunk, hogy a kisebbséghez tartozunk, kisebbségi nézeteket vallunk és kisebbségi normákat követünk", mondta.

"Van úgy, hogy felhívnak a Veluwéről, vagy Zeelandból és megkérdezik: »Nagytiszteletű úr, a fiunk Amszterdamba megy egyetemre. Nem tud-e véletlenül egy kiadó szobát, ahol biztonságban lakhatna?« Egy hét sem telik bele és a gyerek már el is tűnt a süllyesztőben."

Gyülekezetének tagjai jobban fel vannak vértezve az efféle veszélyekkel szemben. "Ortodoxok, de amszterdami ortodoxok."

Ezt észre is veszem, amikor egy péntek délután benézek a templomban tartott kávézással egybekötött heti összejövetelre. Mintegy húsz fiatal beszélget ötös csoportokban a Bírák Könyve hetedik részéről: "A ki fél és retteg, térjen vissza és menjen el a Gileád-hegységről." Szóba elegyedek néhányukkal, és aztán én is résztvehetek a beszélgetésben.

Gracia - másodikos középiskolás - sóhajtozik és felfújja a rágógumiját. "Itt rejlik a prófécia kezdete", mondja Cris rettentő komolyan. Gracia a kezébe temeti az arcát. "Uram, köszönjük, hogy vasárnap házadban ismét találkozhatunk", imádkozik Richard. Gracia felpattan, mert játék következik.

A játék a következőképp zajlik: a lányok leülnek egy-egy székre, a fiúk mögéjük állnak, egy szék üresen marad, és az a fiú, aki emögött áll, megpróbálja kacsingatással átcsábítani valamelyik lányt. A folytatás csupa szaladgálás, sikoltozás, kacagás, visongatás. "Csak a vállnál szabad megfogni!" kiabálja Richard.

Aztán társasjáték és ping-pong következik.

A rákövetkező héten együtt esznek, majd tekéznek. Havonta egyszer a hitoktató elhozza a gitárját és énekelnek. Most feltesznek egy swinges lemezt. "Gospel zene", mondja Chris, "Itt csak gospel zene van."

Ezalatt a pultnál heves vita alakul ki a zsoltárokról és az énekekről. "Az énekek nem a Bibliából származnak, így istentisztelet alatt nem is énekelhetjük őket", magyarázza nekem Chris. "Micsoda hülyeség!" vágja rá felháborodottan a szomszédja. "Akkor Jézusról sem énekelhetünk, mert a zsoltárok az eljövetele előtt születtek." "Ha valamit nem akarnak, egyből rávágják, hogy ellentétes a Bibliával." "Félrevisz", ez a kedvenc szavuk. Meg az, hogy "elszabadul a pokol". "A konzervatívok mindent meg tudnak akadályozni. Mindenki fél a vitától."

Gracia másik három lány társaságában az egyik sarokban áll. Hajlongva ringatóznak. Candy Dulfert utánozzák.

"S a hullámok a templom törzsét ostorozzák. S a hívek reszketve figyelnek. Mert oly nagy szükségük van a hit nyújtotta táplálékra." A hitoktató egy traktátust olvas fel. Amikor Spaarndammerbuurtben belépek a Hebron nevű közösségi házba, épp véget ért az egyedülálló kerületi lakosoknak biztosított ingyenes hidegvacsora. A két hosszú asztal mellett negyven férfi és nő ül. Többségük idős, de néhány gyermek is szaladgál a helységben. "Mily jó barát a mi Jézusunk!" éneklik.

Az asztalon kenyér, gyümölcs, almaszirup, kolbász és csokireszelék. A terem leginkább egy apró templomra hasonlít. Néhány asszony papucsot visel, erektől duzzadt, pipaszár lábukra barna harisnyát húztak. Sokan kötögetnek. Egy botos öregasszony le-föl sétál. A többiek söprögetnek és felmosnak.

Az egyik sarokban egy hegyes orrú, fekete körszakállat viselő fiatalember ül. Mintha nem is létezne számára a külvilág, annyira belemélyed a bibliai szövegbe. "Ha annakokáért helye van Krisztusban az intésnek" olvassa. Suttog, halkan, szinte csak magának énekli a szavakat, és felsőtestével akaratlanul ide-oda ring.

A Családi és egyéb Összejövetelek szolgálatára szánt Énekeskönyvből énekelünk:

A felhők közt susog

Egy oly kedves név

Majd

Odafenn lakozik egy pompás hely

Oh, mily szép, oh, mily szép!

Egy asszony, akinek víztől puffadt és fásliba bugyolált a lába, együtt ring a többiekkel. Egy kissé zilált külsejű nő állandóan azt kiabálja: "Kávérajongók, kávérajongók!" A hitoktató rövid prédikációt tart, és aztán jöhetnek a kérdések. "Néha jobb életük van azoknak, akik nem hisznek, mint azoknak, akik igen. Hogyan lehetséges ez?"

Az egyik asszony tacskója kitépi a pórázt a gazda kezéből. "Hogyan bánt Isten az emberekkel, amikor Jézus még nem született meg?" A hitoktató azt mondja, hogy erre nem tud válaszolni. "De ugye hogy nagyon istentelenek voltak", szól közbe az egyik férfi, "volt erről még egy film is."

Van Boven úr ül mellettem. Beszédbe elegyedünk. Egész életében a városi köztisztasági vállalatnál dolgozott, de most leszázalékolták, és az elmúlt hónapokat a pszichiátrián töltötte. "Annyira megrémültem, uram, szombaton. Berobbant a kályhám. Jöttek a tűzoltók. Égett mindenfelé."

Azt kérdi, meg tudnék-e írni neki egy nyilatkozatot. Hogy összeszólalkozott a szomszédasszonyával. Hogy ezt elismeri. De nem tehet róla, borzasztóan meg volt rémülve. A tűzoltók is tanúsíthatják. Tisztelettel, P. van Boven.

Ismét vasárnap van. Felmehetek De Vries úrral az orgonához. Köhög, ahogy megy fel az apró lépcsőkön. Mint mindig, ma is túl korán érkezett. A kocsiban még hallgatta egy kicsit a rádiót. Dörmögve nézi meg az orgona melletti hőmérőt. Öt fok. Kihúz egy sor regiszterkapcsolót. Prinzipal, bourdon, prestant, vox humana és még valami. Előredől a vastag a téli kabátban, és játszani kezd. "Amikor tényleg fagy, váltogatom a kezem, az egyikkel játszom, a másikra ráülök, aztán meg fordítva."

"Békesség legyen a te erődítményeidben és bőség a te palotáidban", énekli a gyülekezet.

Miközben az orgona mögött várjuk, hogy véget érjen a bibliamagyarázat, elmeséli, mennyire imádja a régivágású, nem-ritmusos zsoltárokat. "Néha én is összeütök egyet."

"Megalázkodunk előtted, Uram", mondja a lelkész. Odalenn ül az angyalszőke Gracia. Ásít egyet. De Vries matat valamit a regiszterkapcsolókon, kinéz egy pillanatra a függöny mögül, megkocogtatja a hőmérőt. "Egy fokot süllyedt."

A gyülekezet egyik tagja odalopakodik Bruggemanhoz. "Joh, nézd már meg! Jéghideg levegő jön a fűtőnyílásból, itt valami nem stimmel." A sötét presbiteröltönyt viselő Bruggeman lemászik a pincébe, és elforgat néhány kart. Ismét öt fok van.

"És bízzuk magunkat ..."

"Istenre", fejezi be a mondatot De Vries. "Már adom is a levegőt, mert megint mi következünk."

"És hátra van még néhány közlemény. December 19-én szombaton karácsonyi dalokat énekelünk a Noordermarkton. Gyertek el mindannyian! A mai díszítőcsokrot pedig elküldjük..."[8]

"Gyerünk már!" mormogja De Vries és az utolsó mondatok alatt karjait mint két nagy, szürke szárnyat a klaviatúra fölé tartja, majd amikor a lelkész befejezte mondandóját, ráejti őket a billentyűkre.

Ismét elcsendesedik az épület. A kezek összefonódnak vagy az arcokra tapadnak. A lelkész pedig így könyörög: "Az elmúlt héten úgy bolyongtunk, mint az elveszett bárányok. Noha vétkeztünk, maradj velünk, Uram! Mert bár eltévelyedünk, akár a bárányok a bokrok közt ..."

Odakinn, egy gyanakvó tekintetű macskát leszámítva, mely az út túloldalára siet, egy lélek sem jár. Az égen szürke felhők kergetik egymást. Az egyik lakóhajó tetején borzas tollazatú gém áll mozdulatlanul. Csupaszak a fák, a virágtartókban elszáradt virágok, a járdán pedig az utolsó halott levelek hevernek, megbarnulva, vizesen. Egy galamb ücsörög az egyik homlokzati vonóhorgon. Várakozik, behúzza a nyakát, tollait felborzolja a szél.




[1] Ez a huszadik század elején alapított egyház az erősen konzervatív "ortodox protestáns" irányzat mellett kötelezte el magát, mely a hatvanas évekig - létszámához képest - nagyon komoly hatással volt a holland közgondolkodásra (a fordító megjegyzése).

[2] Az említett települések az ortodox irányzat fellegvárainak számítanak (a fordító megjegyzése).

[3] Az írás az 1992-es állapotokat rögzíti. A templomot azóta már teljesen felújították (a fordító megjegyzése).

[4] A "Szűk Kapu" C. H. Spurgeon (1834-1892), angol baptista prédikátor "Around the Wicked Gate" című, protestánsok körében népszerű könyvére utal (a fordító megjegyzése).

[5] Twente katolikusok lakta tájegység az ország keleti, Németországgal határos részén (a fordító megjegyzése).

[6] Friese Wouden markánsan önálló arculattal rendelkező tájegység Frieslandban (a fordító megjegyzése).

[7] Tájegység Hollandia keleti, Németországgal határos részén (a fordító megjegyzése).

[8] A templomot minden istentisztelet alkalmával új virágcsokorral díszítik, melyet azután üdvözlet gyanánt a gyülekezet elküld valamelyik ágyhoz kötött vagy beteg tagjának (a fordító megjegyzése).

EPA Budapesti Negyed 55. (2007/1) Mak: A morális pánik < > van Rooden: Vallás és szekularizáció...