EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Szántó I.-Tábori: Nyomor és bűn... < > Gellért: Egy pesti detektív naplójából
A legveszedelmesebb szédelgés
________________
KONT A. SÁNDOR

 

"... Pár évvel ezelőtt tisztes öreg özvegyasszonynyal találkoztam egy ügyvéd barátom irodájában. Sirva adta elő panaszát.

Hat hónapja lesz - mondá többek között - hogy megjelent nálam két ur, kik magukat X bankház megbizottjainak adták ki; kik nekem - mint mondták - szerencsés hirt hoztak. Meglepetve fogadtam őket, mivel soha életemben nem volt összeköttetésem bankárokkal s a nevezett bankháznak hirét sem hallottam. Kifejezést is adtam e meglepetésemnek. De azok az urak elmondták, hogy a bankház ismer engem jól, tudakozódásai után meggyőződött, hogy becsületes nő vagyok, adósságaim nincsenek s ezért elhatározta, hogy "megtisztel" engem egy 500 forintról szóló eredeti járadéktervvel, melylyel biztos nyeremény van összekötve s melyre nézve a szükséges törlesztéseket igen csekély havi összegekkel lehet eszközölni. Mondtam az uraknak, hogy szegény asszony vagyok, egyedüli biztos jövedelmem az a kis nyugdíj, melyet boldogult férjem után kapok s az ily pénzmanipulatióhoz nem is értek. De az urak nem tágitottak, egyik még mintegy neheztelve kérdezé, hogy talán csak nem akarom visszautasitani ezt a nagylelkü adományt, mely lehetővé teszi, hogy könnyü szerrel nagy vagyonhoz juthassak. Addig beszéltek mig magam is örvendezni kezdtem a nagy szerencsének, mely ért; kinyilatkoztattam, hogy kész vagyok a bankház nagylelkü adományát elfogadni. Erre ők azonnal több ivet irattak alá velem - ugy hiszem, egy váltó is volt közte -- s megnyugtattak, hogy mindez csak formalitásból történik, mivel a rend ugy kivánja, ők különben teljesen megbiznak bennem hogy a fizetéseket pontosan teljesitem.

Mindent elhittem nekik, oly édes-mázos szavakkal; tudósan tudták előadni. Bár ne hittem volna, most boldog volnék. Mindjárt a papir átvétele alkalmával 50 forintot kellett lefizetnem; azután három hónapon át minden hó elsején 30-30 forintot vittem be a bankházba. Papiraimra nagyon büszke voltam. Kendőbe burkolva imakönyveim mellé tettem s ugy vigyáztam reá, mint a szemem fényére. Nem is volt semmi aggodalmam, a bankháztól minden hónapban kaptam 3-4 frankot, melyről azt mondták, hogy pénzem kamatai, legfeljebb csak azon csodálkoztam, hogy a bankháznak, melyet a nálam járt urak oly nagyszerűnek mondtak igen kis irodája volt, 5-6 ember alig férhetett belé.

A harmadik hó letelte után egy nap kora reggel két elegans ur jelent meg nálam. Ugy mutatták be magukat, mint a bankház igazgatói, azt mondták, hogy csak revidiálni jöttek s ezért adjam elő járadékomat. Megijedtem s bemutattam a papirokat. Megnézték s azután elővettek egy más igen gyönyörüen kiállitott járadék-tervet, melyre negy betükkel az volt irva, hogy 1 000 forintos járadék s tudtomra adták, hogy a mult heti sorsolás alkalmával én már a második osztályba jutottam, minek következtében a bankház egy nagyobb járadékkal tisztel meg, mely nem egy, hanem két biztos nyereménynyel jár s mely havonként 6 arany frankot jövedelmez. Most azonban 150 forintot kell fizetnem, hogy a beigtatási költségek, mint ők mondották, fedeztessenek. Elmondtam, hogy ily nagy összeg készpénzem nincs, de azért nem hagytak nyugton azt mondták hogy valamit okvetlenül kell fizetnem, a hátralékot pedig ők fogják nekem előlegezni s helyettem befizetni. Megköszöntem jóságukat s ujra aláirtam az elém tett váltókat s nyomtatott iveket. Szerettem volna azokat átolvasni, de az uraknak egyszerre sietős lett a dolguk; igy csak futólag tekintettem beléjök, különben is megnyugtattak, hogy az egész csak formalitás s mindenben megegyezik azzal, a mi a nálam hagyott járadék-terven feljegyezve áll. Átadtam ekkor az uraknak 30 forintot s megigértem nekik, hogy az "előlegezett" összegért adott váltót a jövő hó elsején beváltom. Hogy ezt megtehessem, elzálogositottam ékszereimet s ezenkivül nővéremtől kértem kölcsön 40 frtot.

A részletfizetést ezután is pontosan teljesitettem s semmi akadály nem volt. Mivel azonban a sok fizetés miatt egészen kifogytam pénzembő1; gyakran voltam zavarban, a napokban elhatároztam, hogy rejtett kincsemet rövid időre zálogházba viszem. S uram, mi történt velem? Mikor ott a járadék-tervet bemutattam, a pénztárnok elnevette magát, tudtomra adva, hogy az én értékpapirom nem ér egy "fabatkát" sem, csalók kezébe kerültem, pénzemet sohasem kapom vissza, sőt meg kell fizetnem az aláirt váltókat is. Most itt vagyok, tanácsoljon ügyvéd ur, mit tegyek.

Ez volt az özvegyasszony panaszának lényege. Az ügyvéd első sorban a rendőrséghez folyamodott, onnan a bünfenyitő törvényszékhez; innen a járásbirósághoz utasitották. Hasztalan. Lépéseinek eredménye nem volt, a törvény a rendkivül ravaszsággal szerkesztett járadék-terv kibocsájtói ellen nem tehetett semmit, sőt még azt sem tudták megakadályozni, hogy a bankház által a váltótörvényszéknél beperelt fedezeti váltókat a szegény özvegyen árverés utján be ne hajtsák. Összevéve több mint 500 forintot kellett a szegény, asszonynak fizetnie s ennek fejében nem kapott absolute semmit vagy legfeljebb azt a drágán megfizetett tudatot, hogy hazánkban nyilvánosnak nevezett banküzlet emberei szabadon rabolhatnak a nélkül, hogy a büntető igazság sujtoló karjától lehetne tartaniok."

Károlyi, Morvay és Mérei, Bp., 1882. 10-13. old.

EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Szántó I.-Tábori: Nyomor és bűn... < > Gellért: Egy pesti detektív naplójából