EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Kortsák J: A temetőben < > Schöpflin A: Temetés után
Farkasrét
________________
KRÚDY GYULA

A farkasréti temetőben volt egy régi sír, amelyből esténkint fuvolaszó hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára, a régi sír tájékán kért találkozót a hölgytől, akit szíve mélyéből igazán és őszintén szeretett.

A sírban egy olyan ember lakott, akire már a legvénebb sírásók sem emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmúlt század közepe táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, akinek ibolyakék szeme és csipke napernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró virágok voltak, és a félcipő szalagocskái mindig fehér harisnyára tapadtak. Olyan arca volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kispadon a sír mellett, és látszólag arra figyelt, amit a sírból mondogattak neki... De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kispadok, és a kispadok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szívűek voltak az emberek, a nők, és azért tudták szólásra bírni a másvilágra költözötteket.

Igazság szerint egy színházi zenész feküdt a sírban, a színtársulat még Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban, esőben, viharban, és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor fehérpap volt, és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét. A társulat Zircen színházat játszott... A magányos szobácskát elhagyta a páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett, a fuvolás inni kezdett, és mámoros fővel bandukolt a budai hegyoldalakban, ahol bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost ríkattak meg, és a cinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba. Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a fuvolás részére a tavaszi szél, amely az ispotályokat szellőzteti.

— És később az ibolyaszemű megbánta tettét, és üres, unalmas vasárnap délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten — magyarázta Kamill az imádott hölgynek, midőn a kispadon helyet foglaltak, hol egykor bő és apró virágú szoknyában üldögélt egy színésznő, akiből tán árvalányhaj lett azóta a budai hegyek oldalán.

— A nők nagyon szeretnek megbánni! — fűzte Kamill az előadást. — Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harminc esztendeig gyóntatott egy híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás. Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.

— Húsvétkor — felelt a hölgy, aki olyan finom, megsárgult csipkéből volt, amilyent apácasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok számára. Barna volt, mint az ópium füstje, amint sötét gomolyagban a mennyezetre száll, és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a nyári délutáni álom.

— Húsvétkor, asszonyom — ismételte Kamill. — A legjobb hely a gyónásra Máriabesnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakállt hordanak, és a rossz gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöld kapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi, és a nők énekelnek, és táncolni tanítják a fiatalembereket. A valcert madame Josephine-nél tanultam, és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn a ház egyik tagja, bizonyos Vilma, patkánymérget ivott csekélységemért. Elmegyek újra a házakba, ahol fiatal koromban laktam, ahová öreg és komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és biliárdjátékos társaságában hajnalonkint besurrantam. "Keress magadnak szeretőt a házban — mondta mentorom —, nincs jobb dolog a világon, mint alkonyattal felébredni, és a cipőt, ruhát finoman megtisztítva találni, friss ing fehérlik, és gyöngyvirágszaga van a női monogramos zsebkendőnek. A francia borbély a fésülés végeztével gyöngéden megborotválja fáradt arcodat, a fürdőbe sok kölnivizet önt kedvesed, csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini tájékán..." Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, aki leánykereskedelemmel foglalkozott. Életet, bölcsességet, megnyugvást és bátorságot tanultam tőle. Szívem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és búskomoly kedvemet, amely hasonlatos a nyári éjhez, amelyben messziről zeneszó hangzik holdas víztükörén, és boldogságomat abban a hitben, hogy jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem finomságára és szívem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott... Az ágyam mellett ült, és halovány arcomat nézte. A fülembe súgta, hogy télen, tavasszal játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet fogta, és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha ön elhagy, nemsokára — mert hisz bizonyosan elhagy —, ismét elmegyek a bölcsesség, csendesség házaiba, ahol éppen azért van oly nyugodalom, mert a szerelmet nem veszik komolyan.

Kamill elhallgatott, és az imádott nő kezét megcsókolta.

— És miről beszélgettek mindig? — kérdezte megindult hangon a hölgy, aki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a francia könyv.

— Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem dala a "Földiekkel játszó égi tünemény..." volt.

— És nagyon boldog volt? — hangzott visszafojtott hangon a kérdés.

— Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő öregségemig olyan házban lakom, ahol a nők magas sarkú papucsban és selyemingben járnak. Azazhogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a Nemzetibe, ha régi és érzelmes francia darabot játszanak. Kutyákat tartunk majd... Nagy, bolond, boglyas komondorokat, amelyeknek olyan hűséges és megbízható szemük van, mint a gyermekek imádsága.

— Térjen vissza — mondta a hölgy. — Én csupán egy hóbortos, képzelgő és nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam, és szívem oly egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, amely még nem látott embert, mégiscsak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel, fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit, és megverni engem, ha rosszalkodom... Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a szememben.

— Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért — felelt Kamill, és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi dalt fújt.

Krúdy Gyula: Farkasrét (1913).
In: Szerenád. Válogatott elbeszélések 1912-1915.
Budapest, Szépirodalmi, 1979. 221-223. old.

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Kortsák J: A temetőben < > Schöpflin A: Temetés után