EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Fodor L: Tabáni temető < > Krúdy Gy: Öreg író alkonya
Margitka
________________
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Esti Kornéllal fiatal korunkban sokat csavarogtunk egy elhagyott budai temetőben, ahova már nem temettek senkit. Verőfényes délutánokon naponta itt találkoztunk. Olvastunk, sőt írtunk is a padokon, a sírhantokon, a hosszú fűben heverve, mindaddig, míg a csősz ki nem tessékelt bennünket.

Ismertük a halottak hallgatag városát. A fejfákat és a sírköveket is, melyekről régimódi, különös neveket silabizáltunk le.

Egyszer, mikor a sírok utcáiban bolyongtunk, megpillantottunk egy vasrácsos kriptát, melynek borostyánnal befuttatott sírlapja fölött kevély gránitoszlop hirdette aranybetűvel az egykor bizonyára virágzó, hatalmas család elhunyt tagjait, vagy tíz-tizenöt nevet, felül a családi címerrel.

A vasrácshoz támasztva fakeresztet találtunk, ezzel a fölírással: Margitka, élt egy napot.

Margitka húsz évvel ezelőtt halt meg, szintén a családhoz tartozott, de — nem tudni, mi okból — nevét már nem vésették a gránitoszlopra, s az árva kis fejfájával mintegy kirekesztve állt a sírontúli családi boldogságból. Ezt mind a ketten méltánytalannak tartottuk. Az, aki egy napot élt, éppoly ember és lélek, mint az aggastyán vagy a matróna.

Alighogy eltávoztunk a temetőből, Esti egy kávéházban a cím- és lakjegyzékből s a telefonkönyvből megállapította, hogy a családnak ma is él egy hozzátartozója, egy dúsgazdag nagyiparos személyében. Tintát, papírt kért, s ezt a levelet intézte hozzá:

Nagyra becsült uram, nyomatékosan fölszólítom, hogy szegény Margitka nevét haladéktalanul vésesse föl a család sírkövére. Ismeretlen tisztelője, Esti Kornél.

Ő már ekkor kedvelte az ilyen fanyar-gyerekes, ördögien-kotnyeles ötleteket, s annál inkább ragaszkodott hozzájuk, mennél kevesebb céljuk volt.

Egy hét múlva a rokonnak nyílt levelezőlapot küldött, melyre felül egy könyöklő angyalkát rajzolt, s az angyalkát maga színezte ki rózsaszínre, a felhőt világoskékre. Alája ákom-bákom betűkkel mindössze ennyit írt:

Margitka.

Néhány napra rá jelenlétemben telefonon szólította föl a nagyiparost. Vékony cérnahangon, ahogy az egynapos angyalkák beszélhetnek, ezt mondta:

— Kálmán bácsi, ne feledkezz meg rólam.

Természetesen erre az izenetére s a leveleire egyáltalán nem kapott választ. Mi már rég meg is feledkeztünk a gyászos-bolond tréfáról. Egy késő őszi napon azonban a temetőben kószálva döbbenten álltunk meg a családi kripta előtt.

Fehér munkakabátban, létrán, kőfaragó dolgozott ott vésővel-kalapáccsal. Margitka nevének utolsó betűjét véste ki. Aztán be is aranyozta.

— Lásd — szólt Esti, boldogan és elégedetten, hogy Margitkát végre bepártfogolta a családi közösségbe —, mégiscsak hatalmas a gondolat. Ez pedig nem is volt gondolat, csak afféle szeszély. De most itt van szilárd gránitban, érzékelhetőleg s kézzelfoghatólag, semmiféle vihar se mossa le róla, és ragyog, mindörökké.

Kosztolányi Dezső: Margitka.
In: Novellák. Harmadik kötet. Budapest, Szépirodalmi, 1957. 224-226. old.

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Fodor L: Tabáni temető < > Krúdy Gy: Öreg író alkonya