EPA Budapesti Negyed 38-39. (2002/4-2003/1)
 

Breviárium-II. (1.rész)


178.
Budapest, 1921. aug. 12.

Kedves jó Uram,
bizonyára nagyon jól tudja, hogy Önt nem érheti semmi olyan dolog, sem kellemes, sem kellemetlen, amely iránt én ne érdeklődnék melegen és szeretettel. Ezért talán tautológia is, amikor most szépen odaállok az ajtaja elé és üdvözlöm abból az alkalomból, hogy el kellett érnie ötvenedik születése napját. Az alkalom az Ön életfilozófiájához illő: szomorú esemény, amelyet mosolygó rezignációval vesz tudomásul, akit ér a gratulálók serege, amely nem tudja kellően elleplezni örömét azon, hogy ő gratulál és nem neki gratulálnak - ez teljesen Heltai Jenő stílusában van komponálva. Ön, aki olyan szépeket tudott írni az élet múlásának melancholiájáról, meg fogja találni ennek a mostani évfordulónak a humorát is és sértetlenül fogja átvinni az ötvenedik évhatáron a belső fiatalságát, amelynek lényegét kortársaink közül senki sem tudta magába annyira épen konzerválni, mint Ön. Csak arra kérem, engedje meg nekem, hogy ezután is olyan hű olvasója és tisztelője maradhassak, amilyen eddig voltam mindig, első munkáinak megjelenése óta.
   Egy év múlva megyek én is Ön után az ötvenbe - várjon meg az állomáson.
   Szeretettel üdvözli régi híve és olvasója
            Schöpflin Aladár


179. Heltai Jenő
- Ötvenedik születésnapjára -

Régóta az a gyanúm, hogy mindazok között, akik ma életükről Magyarországban a nyilvánosság előtt írásban számot adnak, Heltai Jenő a legokosabb ember. Abban az értelemben írom le a szót, hogy okos ember az, aki jól tud élni. Semmit távol nem tartani magától, ami az életben jó, és minden rosszat lehetőleg visszaszorítani, úgy forgatni magában, hogy rosszasága mennél kevesebb fájdalmat okozzon. Élvezni minden szépet kedveset, de elkerülni mindent, ami csúnya és kellemetlen, és ha mégis találkozni kell vele, hát kiközömbösíteni azzal, hogy rádobja a humor szivárvány-leplét. Óvakodni a nagyképűségtől, ami a legnagyobb ostobaság a világon és inkább elviselni a frivolitás vádját, amely nem egyéb, mint a nagyképűek irigysége azok ellen, akik élni tudnak. Menekülni onnan, ahol a frázis fertőzete pusztít, amely olyan, mint az aranka nevű növény - kipusztít maga körül minden célszerű és hasznos tenyészetet. Nem taszítani el magától semmi örömet, akár a pénz, akár a szerelem, akármi más adja, de nem kerülni egyiktől sem függő helyzetbe, megőrizni mindig a férfiember fölényét azokkal a dolgokkal szemben, amelyek az életben hozzá ütődnek. Nem vetni magát alá semmi szenvedélynek, mert a szenvedély az embert kivetkőzteti önmagából s olyanokat csináltat vele, amiket nem is ő csinál, csak a következményeiket kell viselnie. Nem ambicionálni semmit, mert az ambíció meghamisítja az embert, holott mindenki annyit ér, amennyire igazi tud lenni. Megérteni mindent, amit megérteni érdemes, de nem ítélni, mert az ítélet nem lehet igazságos. Honnan veszi ember, magával és a világgal tehetetlen lény, azt a bátorságot, hogy ítéljen, mikor nincs az az egyszerű dolog a világon, amit teljesen, maradék nélkül meg tudna érteni? Meglátni minden érem másik oldalát, mert úgyis valószínű, hogy mind a kettőre hamisságot vésett a véső és mert disztichonból jobban lehet epigrammát kihozni, mint egy sor hexameterből. Nem félni a szomorúságtól, mert ha félek tőle, csak annál biztosabban rámjön, ha meg keblemre ölelem, talán mégis ki tudok hozni belőle egy mosolyt. Ez mind az okosság dolga, amely végeredményben nem egyéb, mint fölény az élettel szemben. Heltai Jenőben többé-kevésbé mindebből megvan valami.
   Egész életében mindent távol tudott magától tartani, ami szelleme harmóniáját megzavarta volna. A sötét, korlátolt fanatizmussal talán nem is tudna egy utcában lakni. Gyűlölködni ostobaságnak tartaná, okos ember sajnálja azt, akit az oktalan gyűlöl. Haragudni sem tud, pedig nem is akarja, hogy igaza legyen. Csak elfogadja az embereket, úgy, amilyenek, úgyse maguk tehetnek róla. Ki hallotta őt politizálni? A közélet cirkuszában jobb publikumnak lenni, mint aktornak - még így is éppen elég port vernek a szemébe, és így is éppen elég rossz illat kerül az ember orrába. Az emberen segíteni nem lehet, tehát nem érdemes izgatódni a sorsán - minden keserűséget bele lehet szorítani egy epigrammába s ezzel ezzel elhárítani magától.
   Az irtózás mindattól, ami ember-boldogítás, politikai és társadalmi agitáció, lárma és heves gesztus, disputa és nagyképűség - az okos kételkedés mindabban, amit az emberek nagyra tartanak -, alapjában véve a lenézés minden ellen, amit az emberek társadalmi konvenció, frázisba csomagolt érdek, hiúság és rosszakarat tégláiból falul építenek a józan megértés, a természetes igazság elő - Heltai Jenőt arra vitte, hogy egy külön világot teremtsen magának. Ezt a világot írja meg regényeiben és novelláiban. Ebben a világban nincsenek nagyképű, sűrűvérű emberek, itt mindenki könnyen él, mert csak a pillanatnak él, mindenki nagyon egyszerűen és őszintén beszél és cselekszik, mert olyan a levegője, hogy csak egyszerűen lehet benne beszélni és cselekedni.
   Nem nagyon erényes világ ez a Heltai világa, ha erkölcsbíró beletéved, bizony pórul jár benne, de a képmutatók száműzve vannak belőle, itt mindenki olyannak mutatja magát, amilyen valóban. Rosszaságot nem követ el senki benne, ennek a fogalma is ismeretlen ebben a boldog, kedves világban, de mindenki mindig kész mindenféle apró csirkefogóságra. Nincsenek itt nagy erények, mert az erény pathetikus és majdnem sohasem őszinte, de bűnösök sincsenek, mert a bűn csúnya, szomorú és ostoba. Egy újfajta Elyzium ez, amelynek mezőin súlytalan, gondtalan és mindig vidám teremtések kergetőznek. Néha elborul a napsütés és hűvös szél fut végig a boldog mezőn, ilyenkor a mulatozóknak lekonyul a feje és megérinti őket a múlandóság fájdalma, szemükben ravatali koszorúvá lesznek a mező virágai, de aztán megint kisüt a nap: ha elmúlik az öröm, az ifjúság, az élet, annál inkább sietni kell élvezni, amíg itt van. Senki olyan szépen és őszintén nem tud visszavágyni az elmúlt ifjúságba mint Heltai, és senki sem tiszteli úgy az ifjúságot akkor is, amikor az övé már elmúlt, mint ő. Azt hiszem, ő titokban azt tartja, hogy csakis a fiatal ember, az igazán ember, csak az tud élni s aki túl van az ifjúságon, annyit ér, amennyit meg tudott őrizni belőle magában.
   A savoir vivre művészetét érti Heltai legjobban valamennyiünk között, ez az, ami őt kiemeli mindazok közül, akik ma magyarul írnak. Keserűség, harag és fanatizmus nélküli író, aki megtalálja a maga teljes kifejezését, és ezzel az élet enigmájának megoldását egy szomorúan ironikus vagy egy könnyelműen vidám mosolyban.
            Schöpflin Aladár


180.

Lloyd Bank
Részvénytársaság
Titkárság
Budapest, 1921. augusztus 12.

Drága, jó uram!
Azt olvasom, hogy 50 éves lett. Remélem, ez is egyike az Ön kitűnő tréfáinak. Amennyiben nem volna az, szívből gratulálok Önnek és minden szeretetem kifejezése mellett üdvözlöm!
   Szerető híve
            Füst Milán


181.
De János ifjú maradt.
Talán éppen azért, mert pályája legelején a komoly János néven szólongatták őt barátai; talán azért, mert bölcs mérsékeltséggel osztotta föl éjszakáit és nappaljait, több időt töltött könyvei és íróasztala mellett, mint sikerek emésztő nyilvánosságában; nem szédült meg a múzsától, amely olykor démoni mohósággal, ruháit is eldobálva követeli a szerelmet, de nem lett embergyűlölő sem, mint némely költők, akik fiatalkori ideáljaikban csalatkoztak. Én mindig komoly megjelenésű, tartózkodó viselkedésű, minden örömet kis és választékos kortyokban élvező, a bánatot bölcsen megértő férfiúnak láttam őt, aki az emberek között járván mindig derűt és humort gondolt magában, de ezt nem mondja senkinek. Az örök ifjúság titkát harmonikus világfelfogásával hamarabb megtalálta ő, mint az aranycsinálók az aranyat. Korán megtanult pipázni és hazamenni, amikor legvidámabb volt a mulatság; nem hordott kalapot, amely mellé a lármás sikerek tolla volt tűzve, ellenben csendesen kiment az ajtón, ha közönség vagy írótársai ünnepelték; talán sohase mondott el pohárköszöntőt, amelyben névnapjaikat ülő hatalmas urakat ünnepelné, de észrevett aprószenteket, akik az irodalom küszöbén bátortalanul álldogáltak. Vívódásait, bánatait, fellengős álmait nobilitásból mindig elhallgatta, sikereiről mindig oly csendeskés egykedvűséggel értesült, mint a madárkereskedő, akinek kanárimadarát dicsérik. Flegmatikus volt, mint egy nyárspolgár, és szenvedélyes, mint egy kertész. Gyűjtött barátokat, könyveket, álmokat. Most ötvenedik évében bízvást fölvehetné ismét a hadnagyi ruhát, mert kedve és bölcsessége éppen olyan pontosan tartják a mérleg serpenyőit, mint valaha.
   Napjainkban, amikor őrült tekintettel is járnak az irodalom kétségbeesettei, amikor a csalódottak csak a sötétség beálltával mernek elmenni a világos ablakok alatt, amikor a töretlen akarásúak majdnem a háztetőkre is felmásznak, hogy észrevétessék magukat; megnyugvással, eredményesen, jótékony megelégedéssel nézünk az ifjú Heltaira, aki nem veszített egyetlen hajszálat és mesterfogást sem hosszú pályáján, a magyar írók viszontagságai közepette. Ő az a tavalyi tokaji bor, amelynek szürcsölgetésére elszökik a fájdalom macskája a szobából; ő az a piros, kora őszi reggel, amikor még sajnálnak búcsút venni a fecskék a telegráfdrótoktól; ő az a csendes, rendes, meggondolt férfiú, amint magunkat szeretnénk elképzelni, ha belépünk halk otthonunkba.
         
(1921)


182. Fürdőkádban

Ma reggel boldogan és megelégedetten ültem be abba a mű-márvány mű-kádba, amely mű-háziuram mű-jóvoltából mű-fürdőszobámat díszíti. A fürdés nekem lelki megtisztulás is, ilyenkor elmélkedek, elmélyedek, bölcsességem ilyenkor termi legszebb virágait. Majdnem azt mondhatnám, hogy ilyenkor vágom föl ereimet, mint a régi rómaiak.
   Ma reggel boldog és megelégedett voltam.
   A húsvét elmúlt anélkül, hogy egyetlen ünnepi mellékletet elolvastam volna, itt a tavasz, itt a nyár, tegnap este már a szabadban vacsoráztunk, és a katonabanda a legszebb magyarba lopott angol nótákat játszotta. Egyszóval; örültem az életnek, örültem magamnak.
   Talán el is bizakodtam egy kicsit. Véletlen, éppen ma, a fürdőkádban, gondolataim visszakóvályogtak a múltba. Eszembe jutott, hogy ez újságírói pályám húszadik tavasza; eszembe jutott, hogy ez alatt a húsz év alatt elég szorgalmas voltam, írtam legalább ötezer cikket, jót, rosszat vegyesen, alig bántottam valakit, és mégis sikerült egypár jóbarátot szereznem. Ellenséget is annyit, hogy ne kelljen szégyellnem munkásságomat.
   Meg voltam magammal elégedve úgy is mint íróval, úgy is mint becsületes emberrel, akinek sikerült nagyon sok adósságot megfizetnie, még többet csinálnia. Büszkén gondoltam arra, hogy egyetlenegyszer sem akartam képviselő lenni, egyetlenegyszer sem ajánlottak tagnak az irodalmi társaságokba, szóval ma, negyvenéves koromban, szeplőtlenül állok a közvélemény előtt. Megdicsértem magamat azért is, hogy mindig örültem, ha mások valami szépet csináltak; mit kerteljek, végtelenül el voltam ragadtatva magamtól. És valamelyes meghatottsággal mondtam ma reggel, a fürdőkádban:
   - Nem vagy zseni, az igaz, műveid nem fognak túlélni, de derék ember és jó fiú vagy! Ezt be fogják vallani mindazok, akik nem ismernek; talán még azok is, akik ismernek.
   Ellágyulásomnak ebben a gyönyörű pillanatában valami zavaros beszédet hallottam. Fürdőszobám szomszédos a szomszéd fürdőszobájával, két ablakot keskeny zsák-udvar választja el egymástól. Hála a mai mű-építkezés mű-falainak, megértettem minden szót, mely odaát a másik fürdőszobában elhangzott.
   A nevelőnő mosdatta a szomszédék négyéves fiacskáját. Úgy látszik, ez nem ment simán, mert egyszerre csak haragosan fölkiáltott:
   - Ha nem hagyja magát szépen mosdatni, mindjárt behívom a Heltai bácsit az ő nagy hasával, aki megeszi a rossz gyerekeket...
   Megdermedtem. Ez húszesztendei munkásság jutalma, ez minden eredmény, tisztesség, közhivatal, népszerűség, amit elérnek sikerült. Mumus vagyok az Ügynök utcában!
   Egy kicsit kijózanodva léptem ki a fürdőkádból.


183. Dal

Az életem javát már eltemettem,
Az ifjúságom elmaradt mögöttem,
Mint vén koldus mögött a sánta eb.
A maradékbul éldegélek holtig
S ha meghalok, ki mondja majd, hogy volt itt
Valaki, százezreknél becsesebb?

Ki mondja? Senki. Senki meg nem értett.
Igaz mértékkel nékem sose mértek,
Megcsaltak és kifosztva állok itt.
Ki bánja? Mindegy. Nem fáj. Nem panaszlom,
Hogy múzsám és a többi csókos asszony
Másoknak adta legjobb csókjait.

Rablók, hódítók, költők és királyok
Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok,
Nem izgat vágy és nem hevít a hit.
Oda nem adnám semmiért nyugalmam
És csak magamnak dúdolgatom halkan
A bölcs lemondás fanyar dalait.


184.
Ha igaz, ma este végre színrekerül egy vígjáték, amely négy év óta tengeri kígyó gyanánt húzódik végig az újságok színházi rovatán. Hol itt merült föl, hol ott, hol emitt adattam elő, hol amott, hol sehol. Ha a rovatvezető kifogyott a hírekből, 'A kis cukrászdá'-ról mindig lehetett valamit írni, csak úgy, mint szebb időkben a fiumei cápáról és a szerencsétlen parasztról, akit a farkasok kiettek a csizmából. Lelke mélyén minden színházi ember meg volt győződve arról, hogy 'A kis cukrászda' nincs, nem volt, és sohasem is lesz meg.
   Talán ez is lett volna legokosabb, meghagyni ezt a vígjátékot legendának, mu¬musnak, nagyreményű és sajnálatos töredéknek, soha el nem készülő remekműnek. Szívesen megtettem volna, de későn jutott már eszembe. Legközelebbi vígjátékommal talán kipótolom ezt a mulasztást.
   A darabról már több újságban nyilatkoztam, mindegyikben másként. E nyilatkozatokból vonva le a Magyar Színpad számára a darab tartalmát: 'A kis cukrászda' azt akarja szemlélhetővé tenni, hogy bármilyen édes dolog legyen is egy cukrászda, azért mégsem fenékig tejfel. A habos torták árnyékában is sok keserűség lappang és - bármily hihetetlen! - vannak emberek, akiket egy nagy cukrászda sem boldogít.
   Az is lehet, hogy nem ez a darab tartalma. Ebben az esetben bocsánatot kérek tévedésemért.

185. A kis cukrászda
Első felvonás, ötödik jelenet

MASA: Mi jót hozott, Braemer úr?
BRAEMER: Mi jót hozhat egy cukrász ezekben a nehéz időkben? A házbért nem hoztam, az az egy biztos.
MASA: Borzasztó!
BRAEMER: Ki tehet róla? Én nem. Én szívesen fizetnék, ha volna miből - de nincs. Az üzlet nem megy. Tessék elolvasni az újságokat: a kisipar haldoklik. A kis cukrász nem bírja az iramot. Nincs konjunktúra. Az emberek nem járnak cukrászdába, mert az élet anélkül is elég keserű. És ha már járnak, semmi esetre sem jönnek ide az isten háta mögé, ebbe az átkozott budai kis utcába, ebbe az istenverte kis cukrászdába, egy félórára a villamosmegállótól! Hol volt az eszem, mikor ezt a boltot kibéreltem? Én nem tudom. (Homlokát törli a zsebkendőjébe)
MASA: Kedves Braemer úr, én nagyon sajnálom magát, de értse meg: negyedik éve... és még egy krajcárt sem láttam... egy fillérjét sem! Ha legalább a hátralékot próbálná törleszteni, apránként, hogy a jó szándékát mutassa. Hiszen egy vagyonnal tartozik! Nem is tudom hamarjában...
BRAEMER: Ötvennégyezer koronával! Pontosan ötvennégyezerrel.
MASA: No, látja! Ha legalább egypár ezer koronát lefizetne! Tizet... ötöt... kettőt.
BRAEMER: Nagyságos asszony, sose fáradjon. Nekem nincs pénzem. Én nem azért jöttem. Én azért jöttem, mert már unom. Én csődbe megyek, föladom az üzletet, engem tessék innen kidobni; ami itt marad utánam, két Braemer-torta és három képviselőfánk, az a nagyságos asszonyé, fogyassza el egészséggel, és ejtsen egy könnycseppet a síromra, mert én még ma fölakasztom magamat.
MASA: (rémülten) Jézus Mária!
BRAEMER: Föl én, mint egy rongyot! Bezárom a boltot, lehúzom a rolót, aztán szervusz, élet! Egy cukrásszal kevesebb! Braemer bácsi volt, nincs. Csak ezt akartam mondani, és most már megyek is. (Föláll) Úriember voltam világéletemben, úgy gondoltam, mégsem illik búcsú nélkül elköltöznöm a nagyságos asszony házából. Kezét csókolom, alászolgája. (Összeüti a bokáját, meghajol)
MASA: Az istenért, Braemer úr, nem ment el az esze?
BRAEMER: Elment az már akkor, amikor idejöttem ebbe a szerencsétlen házba: Kétpacsirta utca 13! Tetszik érteni? Tizenhárom! Nem vagyok babonás, de már sokat gondolkoztam azon, hogy nem a tizenhármas számnak köszönhetem-e balszerencsémet!
MASA: Még csak ez kellett!
BRAEMER: Annyi szám van a világon és éppen erre hibáztam rá!... No mindegy, most már úgyis hiába! (Összeüti a bokáját, meghajol) Nagyságos asszonyom! (Indul)
MASA: Megálljon! Megálljon, szerencsétlen! Hova siet?
BRAEMER: Mondom... (Jelentős mozdulat)
MASA: Most rögtön?
BRAEMER: Most rögtön. Csütörtök van, ma kell elintézni, mert holnap péntek - és pénteken nem kezdek semmiféle új vállalatba. (Összeüti a bokáját)
MASA: (idegesen) Ne üsse össze a bokáját! Legalább a bokáját ne üsse össze!
BRAEMER: Ahogy parancsolja! (Összeüti a bokáját)
MASA: (mint fentebb) Borzasztó! Mit csináljak magával?
BRAEMER: Semmit. Nem lehet már rajtam segíteni.
MASA: Hátha mégis? Hátha halasztást adnék? Máskor is adtam már! Talán még az egyszer...
BRAEMER: (legyint) Minek? Unom én azt a sok halasztást. Mirül jó az?
MASA: Mirül? Folytathatná a mesterségét!
BRAEMER: Miből? Tessék megérteni: a kisipar haldoklik. Ez egy reménytelen dolog, egy ilyen kis cukrászda, Budán, a Kétpacsirta utcában!
MASA: El kellene adni!
BRAEMER: Ki veszi meg? Gyönge kis bolt ez, kezét csókolom. Nem bírja az iramot. Az asztalok rongyosak, a székek még rongyosabbak. Az az ütött-kopott pult, az a vacak üvegszekrény - mit ér az egész? Hetvenezer koronát, nyolcvanezret a mai rossz pénzben? Mondjuk, hogy valaki kizárólag az én kedvemért megőrül és ad érte százat, abból a nagyságos asszony kielégíti magát, és nekem marad negyvenhatezer korona, koporsószegre, ha ugyan kapok ennyiért egy tucatot. Mit keresek én ezen? Csak a nagyságos asszony jár jól, én akkor is fölakaszthatom magamat! (Össze akarja ütni a bokáját és meggondolja a dolgot)
MASA: Hát, nézze, ha vevője van, adja el. Az ötvennégyezer korona nem sürgős, fizesse ki a felét, a többit majd megadja.
BRAEMER: Ó, a nagyságos asszony angyal! Tessék elhinni, az egész harmadik kerületben nincs még egy ilyen angyal! Ez éppen a baj! Az én szívemnek is van határa, én már nem bírom tovább nézni, hogy négy év óta egy krajcárt sem fizettem. Ezt nem lehet, kérem, ezt egy tisztességes cukrász nem tűrheti tovább - azért is hagyom itt a boltot. (A hangja elcsuklik, előveszi a zsebkendőjét, szemét törülgeti)
MASA: (idegesen) Braemer úr, ne sírjon... Csak azt ne! Nem bírom nézni, ha egy cukrász sír. Akkor inkább üsse össze a bokáját.
BRAEMER: (mint fentebb) Kérem, azt is lehet! (Szolgálatkészen összeüti)
MASA: Hát mit csináljak magával? Megpróbáltam mindent, beleegyeztem abba is, hogy átadja a boltot, eladja...
BRAEMER: (mint fentebb) Nincs vevő rá. És nem is kell. Semmi sem kell. Unom. Unok én már mindent. Rajtam csak egy módon lehetne segíteni...
MASA: Talán én adjak pénzt magának?
BRAEMER: Szakasztott erről van szó, kezét csókolom! De különben...

MASA: Ne hamarkodja el! Hogy pénzt adjak magának, ez új és szokatlan. Nem mondom, hogy nem teszem, de...
BRAEMER: (fejét vakarva) Hiszen lehetne rá valami formát találni... Legrosszabb esetben a nagyságos asszony bejönne egy kis pénzzel az üzletbe, társnak.
MASA: Hát ha maga egyedül sem tud belőle megélni, hogy éljünk meg ketten?
BRAEMER: Úgy, ahogy eddig. Én rosszul, a nagyságos asszony jól.
MASA: Nem, Braemer úr, ez nem jó.
BRAEMER: Vagy tessék megvenni! Odaadom százezer koronáért, ahogy mondtam. Csinálja a nagyságos asszony egyedül!
MASA: Én? Nem értek hozzá.
BRAEMER: Tessék valakit alkalmazni, valami szorgalmas, megbízható embert - mondjuk engem! Tisztességes fizetéssel, részesedéssel, hogy legyen miért dolgoznom. Majd meg tetszik látni: nem olyan utolsó dolog egy kis cukrászda, Budán, a Kétpacsirta utcában. Jó hely ez! Tizenharmadik szám, a villamos mellett, közel a Margit hídhoz.
MASA: A kisipar haldoklik!
BRAEMER: De még nem halt meg!
MASA: (nevet) Minek nekem ez a cukrászda?
BRAEMER: Minek? Minek? Hát persze. A nagyságos asszony szép és fiatal, háza van, pénze van, autója van, aztán vígan él és nem dolgozik...
MASA: (nagyon kedvesen) Kedves Braemer úr, mi köze hozzá?
BRAEMER: Semmi, nagyságos asszony. Csak felelek arra, hogy minek a nagyságos asszonynak ez a cukrászda. Hiszen tetszik tudni, milyen rettenetes ma a gazdasági helyzet! Mit ér a pénz? Minden többet ér, mint a pénz - egy bolt nem rossz dolog. Nem okosabb, ha a nagyságos asszony érdeklődik egy kicsit valami iránt, dolgozik egy kicsit ezekben a cudar időkben, akár mulatságból is? Ki tudja, mire lesz jó egyszer ez a kis cukrászda?
MASA: Nézze, Braemer úr, ezt nem lehet így egykettőre elintézni és most igazán más dolgom van. Fél négy, és maga úgyis csak hat órakor akarja... (Megrázkódik) Jaj, Istenem, nem! Nézze, jöjjön vissza egy óra múlva! Egyszer maga is adhat nekem halasztást!
BRAEMER: Isten neki! De csak a nagyságos asszonynak! (Összeüti a bokáját, meghajol; el a fenéken)

[Egy óra múlva]

BRAEMER: (belép) Kezét csókolom! (Össze akarja ütni a bokáját, de észbe kap) Bocsánat.
MASA: Jó estét, kedves Braemer úr! Üljön le! Iszik egy pohár konyakot?
BRAEMER: Szívesen.
MASA: (tölt neki) Rágyújt? (Cigarettával kínálja)
BRAEMER: Köszönöm. Kedves egészségére. (Iszik)
MASA: Köszönöm.

Braemer rágyújt. Kis szünet

MASA: Hát, kedves Braemer úr, mi újság? Mi újság, amióta nem láttuk egymást?
BRAEMER: Semmi különös, nagyságos asszony. Mi újság lehet Budán, a Kétpacsirta utcában? Semmi!
MASA: Annál jobb. Hát, mint már telefonon is mondtam, most ráérek, most elintézhetjük a mi kis ügyünket. Még egy pohár konyakot?
BRAEMER: Szívesen. Ne tessék fáradni, egyszerűbb, ha ide veszem az üveget. (Maga elé állítja, tölt)

Masa eléje tolja a cigarettásdobozt is

BRAEMER: Hálás köszönet! Kedves egészségére! (Iszik)
MASA: Köszönöm. Hát, kedves Braemer úr, gondolkoztam és rájöttem arra, hogy igaza van.
BRAEMER: No ugye, nagyságos asszonyom? Tudtam előre!
MASA: Ön nem tud itt boldogulni, ön azt mondja, nincs más megoldás, mint az, hogy megvegyem a cukrászdát. Hát nem bánom, megveszem, annyiért, amennyit kért: százezer koronáért. Látja, nem is alkuszom. Ötvennéggyel tartozik, a felét levonjuk, kap még hetvenhármat. Rendben van?
BRAEMER: (fejét vakarja) Jaj, nagyságos asszony, baj van!
MASA: Baj van?
BRAEMER: Tudniillik mialatt a nagyságos asszony gondolkozott, én is gondolkoztam; és mialatt a nagyságos asszony rájött arra, hogy nem tudok a cukrászdával boldogulni, én rájöttem arra, hogy talán mégis csak tudok; és mialatt a nagyságos asszony elhatározta, hogy megveszi, én elhatároztam, hogy nem adom el.
MASA: Micsoda? Nem adja el?
BRAEMER: Nem, kezét csókolom. Mi lesz velem, ha eladom? Öregember vagyok - most keressek más pályát?
MASA: Node hát... hiszen azért megmaradhatna a cukrászdában, én is úgy gondoltam. Maga fogja vezetni, tisztességes fizetést kap, részesedik a haszonban - így beszéltük meg.
BRAEMER: Igen, igen, de... Öregember vagyok, kérem, mindig a magam ura voltam, most, vén napjaimra kezdjek mást szolgálni? Nem nekem való az, kérem...
MASA: Node Braemer úr!
BRAEMER: Nem, nagyságos asszony, ne tessék engem rábeszélni. Egy óra előtt, nem mondom - de most... Lehetetlen!
MASA: Tehát mégis történt valami?
BRAEMER: Nem, kezét csókolom, nem történt semmi - de hetvenháromezer korona nem pénz az ilyen elsőrangú üzletért.
MASA: Szép kis elsőrangú üzlet! Egy pár rongyos asztal...
BRAEMER: Engedelmet kérek, az asztalok nagyon jó karban vannak!
MASA: Egy pár rongyos szék...
BRAEMER: Bocsánat, a székek kifogástalanok, tavaly húzattam át!
MASA: Az az ütött-kopott pult, azok a vacak üvegszekrények...
BRAEMER: A pult testvérek között is megér harmincezer koronát, az üvegszekrény a dupláját!
MASA: Azt mondta, az egész bolt nem ér többet hetvenezer koronánál - meg kell őrülnie valakinek, hogy százat adjon érte!
BRAEMER: De ha valaki megőrül, és csak százat ad érte, nem kell nekem is megőrülnöm, és százért odaadnom!
MASA: Tőlem annyit kért!
BRAEMER: Akkor, amikor a nagyságos asszony nem akarta megvenni. De mihelyt meg akarja venni...
MASA: Kétszázat kér! Nem, Braemer úr! Segíteni akartam magán, de úgy látszik, fölösleges. Annál jobb! Örülök, hogy most már nem lesz öngyilkos. Mert nem lesz az, úgy-e?
BRAEMER: Nem, kezét csókolom.
MASA: És csődöt sem mond?
BRAEMER: Nem, kezét csókolom.
MASA: Hát mit fog csinálni?
BRAEMER: Azt gondoltam, hogy ha már a nagyságos asszony olyan jó volt és még az egyszer halasztást akart adni, isten neki, belemegyek a halasztásba.
MASA: Azt már nem, kedves Braemer úr. Közben én is meggondoltam a dolgot.
BRAEMER: Tessék? A nagyságos asszony... egy angyal... Az lehetetlen!
MASA: Az angyalnak is vannak határai. Nem, kedves Braemer úr, nem adok halasztást. Nem mondom, egy óra előtt - de most... Lehetetlen!
BRAEMER: Így tetszik ápolni a haldokló kisipart?
MASA: Négy év óta egy krajcárját sem láttam, nem várok tovább. Vegye tudomásul, hogy november elsejére felmondom a boltbérletet. Ehhez, azt hiszem, jogom van. Vagy nincs?
BRAEMER: Van, de a nagyságos asszony nem fogja megtenni, mert... Mert...
MASA: Mert?
BRAEMER: Mert mindjárt olyat teszek, amit még sohasem tettem!
MASA: Bánom is én! Mi az, amit még sohasem tett?
BRAEMER: Mi? Az, hogy fizetek!
MASA: Micsoda?
BRAEMER: Fizetek, nagyságos asszony! Tetszik érteni? (Kivesz három ezrest) Háromezer koronát fizetek. Tessék parancsolni! Azt tetszett mondani, fizessek legalább kétezer koronát - hát én hármat fizetek. Nyugtát is hoztam róla, tessék aláírni.
MASA: Nohát! Braemer úr fizet? Vége a világnak!
BRAEMER: Igenis, fizetek! Velem nem lehet, kérem! Megvenni a boltot? Fölmondani? Nem, ilyen olcsón nem tetszik tőlem megszabadulni!
MASA: De BRAEMER: úr, ez már mégiscsak... Hiszen ön akarta! Kell is nekem a maga vacak cukrászdája! Adja ide a pénzt meg a nyugtát!
BRAEMER: El tetszik fogadni?
MASA: De mennyire! (Az íróasztalhoz megy)
BRAEMER: (fejcsóválva) Ezt már mégsem hittem volna a nagyságos asszonyról.
MASA: (aláírta a nyugtát és visszahozza) Lát majd különb csodát is. Beszélek az ügyvédemmel. Igenis, beszélek vele! És a bérletet mégiscsak fölbontom. Ha valaki így hálálja meg a jóságomat!
BRAEMER: Nem értem, miért haragszik a nagyságos asszony! Ahelyett, hogy örülne, hogy végre fizetek! (Emelt hangon) Pontosan fizetek, elsején, többet mint amennyit kérni tetszett, mert én becsületes ember vagyok!
MASA: Már túlságosan hosszú idő óta az. És (az ebédlőre mutat) nekem vendégeim vannak, tehát...
BRAEMER: Ó, kérem! (Összeüti a bokáját) Nagyságos asszony!
MASA: (fagyosan) Jó napot, Braemer úr.
BRAEMER: (az ajtóban megfordul) Nagyon sajnálom, hogy így fordult. De, ha a nagyságos asszony olyan makacs...
MASA: (fölháborodva) Még én vagyok makacs?
BRAEMER: Velem lehet alkudni, kérem. Százezer koronát mondtam, de az nem szentírás - egy párezer korona ide vagy oda...
MASA: Oda?
BRAEMER: Ide!
MASA: Nem, Braemer úr! Se ide, se oda, kétszáz, se száz, se öt, se kettő, ingyen se kell a cukrászdája. Beteg vagyok, ha rágondolok.
BRAEMER: Tessék elhinni, én is. (Indul, megáll) Százötven?
MASA: (idegesen dobol az ujjaival) Kilencven?
BRAEMER: (fölháborodva) Kilencven? No már bocsánat, sértegetni nem hagyom magamat! Kezét csókolom! (El)
MASA: Jó napot!


186. Nemes verseny, vagy a tökéletes ház

1.
Élt egyszer ebben a gyönyörű fővárosban két kitűnő háziúr. Nevezzük el ezt a két embert, a régi élclapokból szerzett tapasztalásaink alapján Kövérinek és Soványinak. Kövéri, mint neve is jelzi, hosszú sovány ember volt. Soványi ellenben alacsony, kövér. Különben hol maradna a humor, az az áldott jó humor, a melyet olyan kitűnő eredménynyel hamisítanak már Budapesten?

2.
Kövéri és Soványi furcsa viszonyban voltak egymással. Gyűlölték egymást és ezt nagyon különös módon mutatták meg. Ha Kövéri valahol egy házat épített, Soványi nem nyugodott addig, míg szemközt sokkal hatalmasabb palotát emelt. Viszont, ha Soványi valahol nagy titokban egy telket vásárolt, Kövéri még nagyobb titokban megvásárolta a mellette fekvő telket. Állandóan farkasszemet néztek egymással, mint régmúlt időkben két hegy ormáról az ellenséges várak.

3.
Egy szép napon Kövéri elhatározta, hogy véglegesen lefőzi Soványit. Fejbeüti úgy, hogy többé ne térjen magához. És épülőfélben levő házára, a melyet augusztus elsején akart a lakóknak átadni, a következő plakátokat ragasztotta ki:
   Itt augusztus elsejére még nehány kisebb-nagyobb lakás kiadó. Hall, olvasó-szoba, városi és házi telefon, lift, cselédlift, vacuum-cleaner a házban.
   Soványi olvasván ezt a plakátot, gyorsan intézkedett. Félóra múlva hasonló tartalmú plakát ékeskedett az ő házán is, azzal a különbséggel, hogy ő a föntnevezett előnyökön kívül még teherliftet, villamot és gázt, állandó hideg és meleg vizet és szabad tapéta-választást is biztosított lakóinak.

4.
Kövéri megvakarta fejét, de nem tágított. Másfél óra múlva már interurbán telefont és fürdőszobát gázfűtéssel ígért. Ezzel azonban nem érte be. A plakátot kiegészítette a következőkkel:
   Vendéglő a házban. Kávéház a házban. Mészáros, hentes, fűszeres, gyógyszertár a házban.
   És a kezét dörzsölgette. Mert Soványinak nem volt gyógyszertára.
   Azonban Soványi nem csüggedt el. Új plakátja így festett:
   Orvos a házban. Ügyvéd a házban. Közjegyző a házban. Férfi- és női divatkereskedés a házban. Mozi a házban.
   És a kezét dörzsölgette. Mert Kövérinek nem volt mozija.

5.
Kövéri most már dühöngött.
   - Mit lehetne csinálni, hogy Soványi bosszankodjék?
   Rövid tanakodás után földerült az arca. A plakátot megtoldotta ezzel az egy mondattal:
   A kényelem netovábbja: izraelita imaház és koporsó-raktár a házban.
   Soványi pár pillanat múlva megadta erre a feleletet:
   A kényelem netovábbja: orvos, ügyvéd, közjegyző, férfi és női divatkereskedés, mozi a házban. Vendéglő, kávéház, mészáros, hentes, fűszeres, gyógyszertár, izraelita imaház és koporsó-raktár két lépésnyire a szomszéd házban.


187. Színházavatás
A Fővárosi Színház mai megnyitó előadásán elmondja: Gombaszögi Frida

Sötét idők gyászával bús szívében
Ünnepre gyűl ma árva Budapestünk.
Ünnep! Öröm! Mikor volt? Ó, be régen.
Azóta csak szenvedtünk és elestünk,
De tudtuk azt, hogy történjen akármi,
Van két erős karunk, szívünk, agyunk.
Lesz hát erőnk még egyszer talpraállni
És megmutatni: bármilyen parányi
Nemzet vagyunk, de nemzet és vagyunk!

Vagyunk. Leszünk. Megint a régi fényben,
Vad fordulókon átsegít hitünk.
Vagyunk. Leszünk. Mi dolgozunk keményen,
Ahol más rombol, ott mi építünk.
Lassan, szerényen. Ma kis fecskefészket
Szent fecskéidnek, isteni Művészet,
Holnap, ki tudja, mást, többet, nagyobbat.
Holnap?... ki tudja, mit hozhat a holnap
S munkánk jutalma: egy jóságos óra,
Milyen reményt vált gyönyörű valóra?

Ez az út, amelyen menni kell!
Együtt, előre, összefogva mind.
A messzeségből így jutunk közel
A célhoz, mely felé szemünk tekint.
Ez az út, a munka büszke útja,
Ember csak az, ki bátran végigfutja,
Verejtéket, vért és életet áldoz,
Farag gerendát, vagy csak egy téglát hoz
A rombadőlt, imádott régi házhoz,
Amelyre így derül pazar, csodás
Élet, dicsőség, fény, feltámadás.

Mi is ezt tesszük: aki bágyadt,
Mi vetünk annak puha ágyat,
A gondokat itt hadd pihenje ki,
Egy kis felejtés itt virul neki.
Mikor a játék tündérkertje tárul,
Mi gyógyítjuk meg azt, kit sebe éget
És mi töröljük le a verítéket
Munkában izzó, fáradt homlokárul,
A szenvedőt elringatja dalunk,
Mosolyt fakasztunk és vigasztalunk.
Így lesznek ragyogók a szürke esték,
Ó boldog munka! Drága kötelesség!
Komédiások, mi, szegény cigány-had,
Ezzel szeretjük s szolgáljuk hazánkat.

Sötét idők gyászával bús szívedben,
Ünnepre gyűlsz ma árva Budapest.
Áll az új színház, már függönye lebben,
Legyen valóban ünnep ez az est.
Szálljon az ég Urához hő fohász:
Maradjon ünnep háza ez a ház.
Szép magyar szónak, magyar muzsikának,
Magyar színészeknek szent csarnoka,
Legyen belőled száműzve a bánat
S minden, mi csúnya, rossz és mostoha.
És ti, kiket szavam köszönt,
Ti idelent, ti odafönt,
Urak, nemurak, gazdagok, szegények,
Amit adunk, azt jószívvel vegyétek.
A szándék jó, s a jószándék ajándék,

Föl a függönyt! És kezdődjön a játék!


188. Diogenes

A bölcs Diogenes fényes nappal égő lámpával járkált a népes utcákon.
   - Mit csinálsz? - kérdezte jó barátja.
   - Embert keresek - mondta a bölcs.
   Az éjszaka már régen leszállt, és Diogenes még mindig bolyongott. Egy félreeső utcában megint eléje került a jó barát.
   - Még mindig embert keressz, bölcs Diogenes? - kérdezte áhítattal.
   - Nem - mondta a bölcs -, most már asszonyt keresek.


189.
1923-ban nősül újra. Ötvenkét éves. Az új feleség - Gách Lilla -, akivel azután harmincnégy évig él együtt, végre a megfelelő élettárs, aki megfelelő körülményeket teremt szakadatlan munkájához.


190.
Korok, nemzedékek, emberek vállalkozásán keresztül talán az egyetlen, ami változatlanul az emberiség érdeklődésének középpontjában maradt: a nő. Az asszony, női szépség, női lélek. A korokkal együtt más és más alakot öltött a nő maga is. A divat szeszélyes variálódásával együtt, úgylátszik, változik a női lélek struktúrája is.
   Vajjon a mai nő megfelel-e még annak az asszonyi ideálnak, amely évezredeken keresztül az emberiség lelkében élt?

Heltai Jenő
íróasztalánál ül, szájában az elmaradhatatlan szivar, szemén csontkeretes szemüveg. Mikor beszélni kezd, szeme fölé tolja az üveget. Szeme néhány pillanatig belemered a levegőbe. Először lassan, szaggatottan törnek fel szavai, majd gondolatok, új gondolatokat szülnek, vitatkozik magával, kérdéseket tesz fel és felel rájuk.

   - Ez a probléma olyan mély, olyan fontos, hogy könyvet kellene írni róla, könyvet, regényt. A mai nő nemcsak külső megjelenési formáiban változott meg, hanem megváltozott, mégpedig előnyösen megváltozott lelki struktúrája is. Mert a rövid haj nem divatot jelent. A rövid haj más, több. A rövid haj tisztaság, egészség, higiénia, felszabadultság, szabad mozgás, szépség és így lehetne folytatni akármeddig. Én úgy érzem, hogy a nők hajának levágása az utóbbi évszázad legfontosabb eseménye. Nagyobbat és többet tettek ezáltal a nők, egyenjogúsításuk, élethez való jogaik érdekében, mint amennyire feministák könyvtárnyi vitairata, ezernyi beszédje képes. A nők megszabadították magukat az évszázadok során rájuk aggatott cafrangoktól. Elindultak az egyedül felfelé vezető útra, az útra, mely az igazság felé vezet. Az élet célja pedig az igazság keresése.
   Leteszi a szivart, hosszú pipára gyújt, beburkolózik a gomolygó füstfelhőbe.
   - Az asszony ma már nemcsak pár, feleség, hanem élettárs. Élettárs, aki megosztja a férfival a gondokat, aki vállvetve küzd a küzdelemben, akinek szüksége van erejére, idejére és idegére. A rövid hajjal és a mai öltözködéssel tömérdek elpazarolt energia szabadult fel és vált produktívvá.
   - Egy nagy, hatalmas lépéssel mentünk előre a végcél, az ideál felé. Korlátok dőltek le, leplek hullottak le, a meztelenség szépsége felé indulunk. Hamis cafrangok pusztulása, perspektívát mutat a paradicsomi állapotok visszatérése felé. Meztelen test és meztelen lélek sejtetni enged egy boldogabb jövőt, amikor senkinek nem lesz leplezni és takarni valója, amikor visszatér a szépség örök értékű kultusza.


191.
Mi érdekeset tapasztaltam külföldön?... Szerintem Budapest számára egy igazi külföldi szenzáció van és ez: Heltai Jenő. Az utóbbi hónapokban végigjártam a külföldi metropolisokat és csodálatos, hogy mindenütt rábukkantam Heltai Jenő nyomára. Heltai a magyar irodalmi külügyminiszter! Csöndben, itthonról végzi munkáját, levelez, propagál - harcol. Nagyszerű munkát végez Heltai. Önzetlen és - eredményes munka. Hirdeti és fáradhatatlan küzdelmek között valósítja meg azt a szent tervet, hogy a magyar írókat minél nagyobb számban ismertesse meg és ismertesse el a külfölddel. Lapoknál, színházaknál, a filmek telepein, mindenütt találkoztam Heltai munkásságának nyomaival. Mondhatom, őszintén mondom, az egész irodalmi világ hálával és szeretettel fogadja Heltai bámulatos propagandáját. Beszélek erről, mert szeretném, ha itthon is tudomást szereznének azok a hangosak, akik semmit sem tesznek arról a Heltai Jenőről, aki csöndben, minden hangos szó nélkül mindent megtesz ennek a nagy magyar ügynek alázatos szolgálatában.


192.
Büszke vagyok arra, hogy nemcsak különféle hazai színházakban, hanem külföldön is, Bécsben, Londonban, Berlinben és Párizsban sok előadást sikerült átaludnom. Fájdalom, nem min¬dig zavartalanul. Életem későbbi éveiben ugyanis férfias erényeim koszorújába beleillesztettem a horkolást is. Egyszer a bécsi opera egyik páholyából harsogtam túl a zenekart, pedig nem volt könnyű: a Bolygó hollandit játszották. Őszintén megvallva bántott is, hogy a páholyban ülő hölgy megneheztelt rám egy kicsit, ahelyett, hogy elismerőn méltányolta volna ezt a rendkívüli teljesítményt.
   Ehhez képest igazán gyerekjáték volt csak számomra, hogy egy párizsi kis színházban Rameau-t és Lullyt elnémítsam. XVIII. századbeli kis operákat játszottak ebben a színházban, a szereplők pásztorok és pásztorlánykák voltak, Boucher és Watteau idilljei elevenedtek meg a színpadon, és az elmúlt idők ódon hangszerei cincogtak az öt-hat emberből álló vékony kis zenekarban. Alig kezdett Colette Colinnal évődni, én egészséges mély álomba merültem. Nem hiszem, hogy túlságosan sokáig aludtam. Valaki megérintette vállamat. Amikor kinyitottam szememet, halálos csönd volt körülöttem... a muzsika elnémult, az énekesek a rivalda előtt fölsorakozva, tenyerüket ellenzőnek tartva szemük fölé, kíváncsian meredtek a nézőtérre. Az egész közönség engem nézett. Fölálltam, meghajoltam és kifelé indultam. A közönség viharosan tapsolt... nagyobb sikerem volt, mint a szereplőknek.


197. Prof. Pax

Prof. Paxszal Bécsben ismerkedtem meg, egy szédítő táncpalotában, amelyben a lárma a drágasággal, a piros és zöld villamoskörték az unalommal, a hölgyek pedig az urakkal ölelkeztek. Ez már abban a félelmetes korban történt, amikor Amerika átküldte fekete ördögeit a haldokló Európába, hogy pokoli muzsikájukkal érzéstelenítsék a veszendő fehér embert mindenféle kizsigereltetés számára. A fehér plasztrónos négerek vijjogva verték a dobot, nyúzták a szakszofont, szemüket forgatták, fogukat vicsorították, és a dzsessz dobogója körül, kis amerikai zászlók árnyékában, pezsgős vödrök között, kábultan táncolt a rossz valutájú, nemzetközi csürhe. Vérszomjas pincérek cikáztak ide-oda a páholyok és az asztalok között, a főpincér, Lord Chamberlain maszkjában, előkelőn, de könyörtelenül csalt, és a virágárus lány, aki bágyadt mosollyal kínálta nyugtalanító orchideáit, a virágárus lány fiú volt.
   Ebben a gőzben egy sovány, nyurga, szőke fiatalember állt meg az asztalom előtt, könnyedén meghajolt, jóakarón, majdnem leereszkedőn nézett rám és megszólított:
   - Nem tetszik már emlékezni rám?
   - Nem.
   Lepittyedt szájjal - amivel talán sértődött csalódását akarta némán is hangsúlyozni - egy másodpercig hallgatott. Azután kecses meghajlással bemutatkozott.
   - Professzor Pax vagyok. Tanár Pax. A legkeresettebb tánctanár Bécsben. Mint tangókirály is ismeretes. Saját egyéni figurák és egyéb kitalálások, első díjjal kitüntetve a táncmesterek tavalyi nemzetközi kongresszusán Brüsszelben. Szerkesztő urat még Budapestről ismerem, a régi Csikágó-kávéházból, hol mint szivaros fiú, pikáns levelezőlap árus és Lajos kezdtem pályafutásomat.
   - Pax Lajos?
   - Egyszerű Lajos, minden nélkül. Pax művészi álnév, mint Goethe. Professzor és tanár szintén művészi álnév, hólyagok számára...
   Széles, megvető mozdulattal a nyüzsgő tömegre mutatott. Mindenki hólyag volt neki, csak én voltam kivétel, szerkesztő úr, régi ismerős, Csikágó-kávéház, Budapest. És ahogy fél szemmel rám pislantott, csakugyan emlékezni kezdtem, igen, így nézett rám sok évvel ezelőtt a Csikágó-kávéházban is, amikor titokzatosan suttogta:
   - Friss csemege érkezett Barcelonából.
   Vagy Párizsból, vagy Lyonból, vagy Veronából, ahonnan mindenféle gyanús postafiókokon keresztül a pikáns levelezőlapokat beszerezte. A háború, amely annyi szép életet lökött sírba, ennek a gyönyörű iparnak sem kegyelmezett meg. Egyszerű Lajos nemzetközi összeköttetései a világ valamennyi nyelvén csütörtököt mondtak, és mire az emberiséget a háború borzalmaitól megváltotta a béke kegyetlenkedése, Prof. Pax régen nem érdeklődött többé a postafiókok rejtelmei iránt. A sors, a Nagy Medvetáncoltató, addig koplaltatta, amíg kínjában ugrálni kezdett. Akkor észrevette, hogy ezzel kenyeret is lehet keresni. Így lett tangókirály. Volt benne valamikor régen, a postafiókok idejében egy kis sunyiság, de annak nyoma sem maradt kifogástalanul borotvált, sápadt, sőt az elszenvedett gyötrődések révén egy kicsit átszellemült arcán. Igaz, hogy kábító frakkjához és fényszóró lakkcipőjéhez más arcot nem is viselhetett volna.
   Cigarettával kínáltam. Óvatosan a mellényzsebébe csúsztatta, és mentegetőzve mondta:
   - Most nem gyújtok rá. Tetszik hallani? Tangó!
   És hátramutatott a dzsesszre, amely abban a pillanatban fogott bele a galíciai származású, panaszos-kéjes, álargentínai muzsikába. Az asztalok között, a parketton már táncoltak is. Prof. Pax fürkészőn körülnézett, aztán még egyszer rám pislantott:
   - Ha megengedi, föltáncolok önnek egy nőt.
   És már el is tűnt a tömegben, de csakhamar újra fölbukkant, egy lila ruhás, magas, karcsú, szőke, majdnem fehér hajú démonnal. Szürke szeme volt a démonnak. Csinos volt.
   Professzor Pax és a démon szorosan egymáshoz tapadva, a profik jéggé fagyott, mozdulatlan arcával, üres tekintetével hajladozott és térdelt egymásba, két lélektelen parkettcsiszoló gép, amely összerakhatatlanul ketté válik abban a pillanatban, amikor a muzsika búcsúnyögése elhangzott. Ám Prof. Pax tánc közben mégis rám-rám nézett olykor, mintha azt kérdezné:
   - Mit szól ehhez a lila nőhöz?
   És biztos mozdulatokkal csillogtatta felém - egy kicsit talán a régi pikáns levelezőlapok emléke gyanánt - azokat a kincseket, amelyekkel partnerét a kegyes sors megajándékozta: a pöffeszkedő keblet, a diadalmas csípőt, és a lila selyemharisnyával hivalkodó, izmos lábat. Lassan-lassan megértettem, mit jelent az, hogy Prof. Pax föltáncol egy nőt valakinek.
   Amikor a tangót befejezte, megint odajött hozzám. Meghajlás.
   - Meghívja ön a hölgyet egy pohár pezsgőre?
   - Szívesen. Önt is.
   Újabb meghajlás. És a hölgy ott is volt már, messziről nyújtotta felém a kezét:
   - Miss Elena vagyok.
   Angolnak hazudta magát, azt remélte, hogy legalábbis svédnek nézik, pedig cseh volt. Németül beszélt, de értett valamicskét magyarul is. Halkan énekelte: "Fekete, fekete, fekete." Nevetett. Ivott. Ivott. Nevetett. Prof. Pax is ivott, de a világért sem nevetett volna. Sápadt, merev, udvarias és előkelő maradt. Amikor poharát fölemelte, a kisujja elvált a másik négytől. Félreállt, mintha undorodna ettől a ronda társaságtól. Amikor a dzsessz megszólalt, fölállt, meghajolt, táncolni ment. Mind valami automata, akiben a muzsika megnyom egy gombot. A hölgy ottmaradt. Nevetett. Ivott. Már az első korty pezsgő után térdemre fektette a lábát. Gépiesen, meggyőződés nélkül, hivatalból. Automata volt ő is, mihelyt leültették egy férfi mellé, működni kezdett. Prof. Pax gombja a muzsika volt. Prof. Miss Elena gombja a férfi.
   Prof. Pax néha visszajött érte, elvitte egy fordulóra. Nagyobb biztonság okáért még néhányszor föltáncolta nekem... nem lehet tudni, hátha véletlenül mégis elhanyagolt egy-egy kiemelkedőbb részletet? Hellyel-közzel rám sandított, meg vagyok-e vele elégedve? És ha véletlenül nem figyeltem táncukra, nyomban visszahozta a hölgyet, és más táncosnőt keresett. Aggodalmasan vigyázott arra, hogy hű maradjak a feltáncolt hölgyhöz. De arra is, hogy az hű maradjon hozzám. Tekintetével kormányozta a terem túlsó sarkából is. És amikor a hölgy egyszer mégis táncra perdült egy idegen úrral, rosszallón csóválta a fejét, anélkül, hogy a foksztrottot azért egy másodpercre is abbahagyta volna. A hölgy, egy kicsit sértődötten jött vissza, és részletesen elmagyarázta nekem, hogy csak azért táncolt, mert jobb lába, amelyet addig tiszteletre méltó türelemmel pihentetett a bal térdemen, tökéletesen elzsibbadt. Vallomását azzal hitelesítette, hogy most bal lábát tette a jobb térdemre.
   Azonban mielőtt az is elzsibbadhatott volna, Lord Chamberlain megjelent az asztalomnál, és miközben a világítás lebágyadt a felére, rendkívül gyorsan, rendkívül nagy számokat írt egy darab papirosra.
   - Záróra! Záróra! - süvítették a pincérek.
   A terem rohamosan kiürült, a hölgy az öltözőbe sietett a köpenyéért meg a kalapjáért. Prof. Pax rám nézett, nagyot nyelt, megint rám nézett, és egy kicsit bizonytalanul megszólalt:
   - Ragaszkodik ahhoz, hogy a hölgy hazakísérje?
   - Nem.
   Prof. Pax könnyedén meghajolt. Arckifejezése nem változott meg, sápadt és fagyos volt most is. De hangjában enyhe megkönnyebbülés volt, amikor azt mondta:
   - Jobban is szeretem. A hölgy ugyanis menyasszonyom.


194.
Valamikor órákig bámészkodtam a könyvkereskedés kirakata előtt. Elolvastam minden könyvnek a címét, írójának a nevét, az ablak üvegén és a könyv borítékán keresztül ismerkedtem, barátkoztam, bizalmaskodtam velük. Lassan-lassan fölfedeztem, azért állok ott, hogy a könyvek bámuljanak engem, megsúgják egymásnak: ez az, ő az, a dermesztőn nagy író! Ma szemérmesen, szemlesütve surranok el a könyvkirakatok mellett, egy pillantást se vetek rájuk, vigyázok arra, hogy észre se vegyenek... régóta tudom már, hogy nem érdeklem a könyveket.


195.
Emlékszem arra a kurta, alig emelkedő útszakaszra Pompejiben, amelynek elején Heltai Jenő - sok-sok évvel ezelőtt - hirtelen megállt:
   - Hegyre nem megyek - jelentette ki mosolyogva és hagyta a kis társaságot, menjen előre, kíváncsiskodjon, lásson.
   No, igen: bölcs kényelmében, költői nyugalmában ezt tette Heltai Jenő nem egyszer az életben is: hagyta a kapaszkodókat, a szellem, a közélet ifjú-vén turistáit, hadd törtessenek eléje, föléje, ő csak álldogált alul békésen, csendben, s a jóég tudja, miként csinálta: többet látott, jobbra, balra maga körül a múltból, s a jövőből, mint mindazok, akik már-már úgy érezték, hogy közel járnak az éghez. A hegyre is ő ér fel előbb - miféle varázslattal?... Nem töprengek a tehetség testetlen szárnyalásának rejtélyén, éppúgy nem, mint ahogyan nem kutatom titkát hosszú, okos hallgatásainak, amelyeknek beszédes csendjébe egy-egy elejtett szavával néha fénytderítőbben világított be, mint mások kötetnyi tűzgyújtásukkal.
   Ez történt olaszországi kóborlásunkon is, amikor társaságunkkal úgy jártunk ki-be a trecsentó, kvatrocsentó, meg a röneszansz kincsvilágába, mint odahaza a törzskávéházunkba vagy megszokott trafikunkba. Csak a gyomrunk honvágyával nem bírtunk - amíg egy római magyar vendéglős megkönyörült rajtunk. Olyan paprikáscsirkével (persze csipetkével) kedveskedett derék honfitársunk, hogy - attól koldultunk. Mit kell erre mondani okosat, szépet, udvariasat és mégis igazat?
   János (félévszázada így becézi a magyar irodalom Heltai Jenőt) enyhe mélabúval halászott ki a tál seszínű levéből egy nyiszlett combocskát:
   - Csirkvecsonto - állapította meg tömény műértelemmel egyetlen szóban. Mi ezerrel sem tudtunk volna többet mondani és találóbbat. Nagy elkeseredésünkben mi egyebet tehettünk? jóízűen, nagyot nevettünk. De ez legalább valóban jóízű volt.


196. A Dunától a Szajnáig

A Szajna túlsó partján, a Sorbonne és a Panthéon környékén, ahol az égbolt kisvárosiasan sötét már, a Rotonde és a Dôme márványasztalai körül magyar diákok, piktorok, újságírók, írók lézengenek, tudásra és szépségre szomjas és kenyérre éhes lelkes fiatalok, tehetségesek és szegények, akik mind arról álmodoznak, hogy meghódítják és térdre kényszerítik ezt a falánk és kegyetlen Várost és azon keresztül az egész világot. Joguk van ehhez az álomhoz. Tehetségünk mértéke, hogy milyen jövőt álmodunk ki magunknak. Aki sohasem rajongott hercegnőért, a varrólányt sem érdemli meg. Ezek a fiúk dolgoznak és reménykednek, elesnek és megint föltápászkodnak és körmükkel akarnak rést vájni azon a francia falon, amely a kínai falnál is fenyegetőbben állja útját minden idegennek. Itt-ott sikereket is aratnak, de ebben a rettenetes munkájukban tökéletesen magukra vannak hagyatva, senki sem segíti őket. Abból a féltő gondosságból, amellyel Franciaország szemmel tartja minden fiát, akármilyen messzire vetődött is tőle, abból nekik semmi sem jut. Hatvanezer magyar él ma Párizsban, diák, művész, munkás, szétszórva, magára hagyatva, hazájától és egymástól elszakadva, inkább egymással szemben állva, csakúgy, mint mi itthon, egy kis magyar város a nagy francia városban. Szabad-e nem törődnünk ezekkel a véreinkkel?
   Nem támadom a párizsi magyar követséget, sőt ellenkezőleg. Aminthogy ez a cikkem nem is vonatkozik kizárólag Párizsra, hanem egyformán a világ minden nagy városára, ahol magyarok élnek és magyar iparkodások vajúdnak. Berlinben, Newyorkban ugyanez a helyzet. Ott sem vádolhatnék miatta senkit. Párizsban pedig személyesen győződtem meg arról, milyen lelkesedéssel, milyen megértő melegséggel fáradozik báró Korányi Frigyes minden magyar törekvés révbejuttatásán. És hányszor fut zátonyra egy-egy gondolata, ötlete azért, mert szegények vagyunk. Művészi, irodalmi tervek megvalósítására nincs pénz. Magyar egyesület, magyar könyvtár nyélbeütésére nincs pénz. Kell, hogy legyen. Nem szabad, hogy idegenben élő magyarjaink végül nekünk legyenek idegenek, örökre elvesszenek számunkra. Szükségünk van rájuk a magyarság, a magyar kultúra érdekében, amelynek előretolt harcos csapatai ők. Támogatnunk kell munkájukat azzal, hogy gondjukat viseljük, vigyázunk rájuk, biztatást, segítséget tőlünk kell kapniok, mert más ugyan nem segít rajtuk. Kell, hogy erre pénz legyen, ahogy mindenütt van rá. Kell, hogy az idegenbe vetett magyar számára a követség mindenütt az otthont jelentse, a legtökéletesebb biztonságot, a legnagyobb védelmet, a legodaadóbb támogatást. De kell az is, hogy a követség minden magyar üggyel és emberrel azonosítsa magát, ahogy azt megteszik szerencsésebb országok szerencsésebb fiaikkal.
   A fiatal magyar diplomáciának még nem lehetnek elegendő tapasztalatai ezen a téren, de ez az az út, amelyen haladnia kell. Szakítania kell a Ballplatz végzetes tradícióival és közvetetlenebb kapcsolatokat kell keresnie az eleven élettel. Amíg a külföld azt fogja látni, hogy nem törődünk saját értékeinkkel, az övéit sem fogja ránk bízni. Csak magyar értékeinken keresztül kapcsolódhatunk bele a világ életébe és mivel ezek közül az értékek közül a legkönnyebben a kulturálisak vihetők ki, íróink, tudósaink, művészeink révén kell ezt a kapcsolatot megteremtenünk. Ezek az értékek - most magam is láttam Párizsban - olyan ismertek, és a még nem eléggé ismertek olyan könnyen ismertekké tehetők, hogy gyilkos hibát követnénk el, ha nem fognánk össze azoknak a támogatására, akik idegenben a magyar nép megbecsüléséért harcolnak.
   Küldjük külföldre mindazokat az íróinkat, művészeinket, tudósainkat, akiktől az ország számára várhatunk valamit, hadd próbálják megcselekedni ugyanazt, amihez a franciák olyan nagyszerűen értenek: a maguk tehetségén keresztül érdeklődést ébreszteni az egész ország tehetségei és szépségei javára. Ne sikkasszuk el diadalainkat és ne örüljünk kudarcainknak, dolgozzunk mi is az egységes magyar munka jegyében, ahogy a franciák. Ehhez természetesen elsősorban az kell, hogy magyar és magyar között ne legyen más különbség, mint az, hogy kinek a munkája értékesebb? Művészeink diplomáciájával talán többet fogunk elérni, mint diplomatáink művészetével.


197. Heltai Jenőt és Molnár Ferencet a francia becsületrenddel tüntették ki
Doumergue köztársasági elnök a Légion d'Honneur lovagjainak
nevezte ki a két világhírű magyar írót
Heltai Jenőt a budapesti francia követség már hivatalosan értesítette a kitüntetésről

Párizsi tudósítónk a francia külügyminisztériumban szerzett értesülése alapján igen nagyjelentőségű eseményt közöl velünk táviratilag. Doumergue, a francia köztársaság elnöke, a francia külügyminiszter előterjesztésére Heltai Jenő és Molnár Ferenc magyar íróknak a francia becsületrend, a Légion d'Honneur érdemrendjét adományozta. A köztársasági elnök rendelete, amellyel Heltai Jenőt és Molnár Ferencet a francia becsületrend lovagjainak nevezte ki, január 14-én kelt.
   A francia becsületrendnek, amellyel a két világhírű magyar írót kitüntették, több fokozata van és ezek közül hagyományos szokáshoz híven az első fokozatot, a lovagi fokozatot (chevalier) kapták meg Molnár Ferenc és Heltai Jenő.
   A két magyar író francia kitüntetése igen nagy jelentőségű esemény.
   A háború után most történik meg első ízben, hogy magyar állampolgárt a francia becsületrend lovagjának neveznek ki, és ez a kitüntetés annál értékesebb, mert ezúttal a magyar irodalomnak szól és két olyan magyar írót ér, aki a magyar névnek a külföldön mindenütt becsületet és tiszteletet szerzett. Molnár Ferencnek a Hattyúját a minap mutatta be Párizs legelőkelőbb, második állami drámai színháza, az Odeon, és a Molnár-premier teljes sikert aratott. Heltai Jenő a háború befejezése után elsőnek vette fel ismét a francia-magyar irodalmi összeköttetést és különösen a magyar színműirodalom propagálása terén szerzett hervadhatatlan érdemeket.
   Párizsi tudósítónk értesülését megerősítették a budapesti francia követségen is. Ma délelőtt egyébként a francia követség hivatalosan értesítette Heltai Jenőt, hogy a becsületrend lovagjává nevezték ki irodalmi munkásságáért és a francia-magyar irodalmi összeköttetések ápolása terén szerzett érdemeiért.


198.
Tekintsünk el a személyektől, a mától s igyekezzünk a magyar irodalomtörténet távlatába állítani ezt a mindenképp örvendetes és megtisztelő tényt, hogy M. M. François Molnár és Eugene Heltai megkapták a ruban-t.
   A nagy Kazincy, aki kis magyar sajkáját a Goethe-féle nagy, német noébárkához kötötte, a magyar irodalomnak műfajilag, művészi kifejezésben, módszerben és stílusban német kereteket szabott. A magyar irodalom ő alatta s még aztán is jó ideig olyan függvénye volt a német irodalomnak, mint a régi Provence Itáliának, mint a finn a svédnek, mint a dán a porosznak. Már Petőfi és Arany, sőt még előbb Vörösmarty ebbe a német keretbe angol és francia szellemet hoztak Victor Hugo, Béranger, Shakespeare és Byron útmutatása nyomán. Azért olyan izgatóan érdekes a Petőfi-Arany korszak, mert ezt az angol és francia szellemet csak annyiban és addig szívta át, amennyiben és ameddig együtthangzó volt a magyar múltból és magyar népiből merített örök emberi és mégis kuruc művészi igazságokkal. (Röviden csak a skót és magyar népballadának az Arany-balladákra gyakorolt hatására utalok.)
   A XIX. század vége aztán annyira angol és francia szellemmel együtthangzó magyarsággal gyúrta meg a Kazincy-féle német kereteket, hogy éppen Heltai és Molnár fellépésének idején furcsa és érdekes vegyi bomlás állott be: a német keret eltűnt, helyébe francia, kisebb mértékben (lásd Mikszáth) angol lépett, hogy a franciasággal és angolsággal már homogénné olvadt új-magyarságot keretezze.
   Ezt a homogénné olvadást - örök dicsősége! - Arany vitte végbe úgy, amilyen módon például Attila Európa ura lett s nem szűnt meg hun lenni.
   Heltai és Molnár generációja kiszórta a magyar irodalomból a német műfajokat, művészi kifejezést, módszert és stílust és végérvényesen az angol-francia nyugathoz csatolta a magyar irodalmat. Ez az az idő, amikor eltűnik Pestről a német brettli, vicc, hálóspakás újságírás, amikor a kotzebuei szellem eliszkol Moliere, sot Courteline elől, amikor megszületik a magyar kabaré, magyar chanson, amikor a sváb-zsidó-magyar Budapest megtanul német otrombaságok helyett franciás érzelmes-gúnyos finomságokon mosolyogni. Ez az az idő, amikor a németes beszély-t felváltja a maupassant-i novella, amikor a hétmérföldes csizmákban járó németes regényeket kiszorítják a daudet-ien könnyű és új magyar regények, amikor a magyar nevetés franciás csengést kap. Az amúgy is kinőtt német keretek minden vonalon való lerombolásában elsőrangú szerepe volt Molnárnak és Heltainak, akiknek vékony vörös szalagja nemcsak személyi érdemek jutalma, nemcsak baráti tény a francia kormány részéről, hanem - mint az előbbiek rámutattak - történelmi események és érdemek regisztrálása és elismerése.

199.
Őszinte, bensőséges ünneplésben részesítették pénteken este Heltai Jenőt, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete elnökét, abból az alkalomból, hogy a francia a kormány a becsületrenddel tüntette ki. Úgyszólván valamennyi ismert színműíró és zeneszerző megjelent a Fészek művészklub zöldtermében tartott igazgatósági ülésen, amelynek egyetlen tárgya Heltai Jenőnek az egyesület díszelnökévé való választása volt. Ezt az indítványt Harsányi Zsolt ügyvezető igazgató tette, és méltató szavait viharos tetszés fogadta. Az egybegyűltek közfelkiáltással az egyesület díszelnökévé választották Heltai Jenőt, aki negyedik a díszelnökök sorában.


200.
A Színházi Élet is boldogan csatlakozott a gratulálók hatalmas táborához, mely Heltai Jenőt sietett üdvözölni abból az alkalomból, hogy az Elnök urat a francia becsületrend lovagjává nevezték ki.
   - Ami a becsületrend lovagjává történt kinevezésemet illeti: hát bizony, be kell vallanom, nagyon jól esett. És azt hiszem, nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy talán kicsit meg is érdemeltem annak a sok francia irodalmi munkának Magyarországon való ismertetésével, amelyet műfordítói munkásságommal és az Athenaeum élén végeztem. Száznál jóval több színdarabot ültettem át magyar nyelvre, németből, olaszból és franciából és ezeknek körülbelül kilencven százaléka francia darab volt. De ezenkívül a legjelesebb francia elbeszélőknek kiadási jogát is én szereztem meg az Athenaeum számára.
   Már most, hogy ezt a munkásságot kissé elvonatkoztassam magamtól: úgy vélem, hogy aki egy idegen nemzet kultúráját ismerteti, az a nemzetének is szolgálatot tesz. Mert hiszen ép a franciáknak tett szolgálataim révén volt jogom kérni, hogy ők is karolják föl a magyar irodalmat. És hogy ez máris eredménnyel járt, ennek bizonysága, hogy a kiadók, színházak, közoktatásügyi miniszter, akiknek figyelmét a magyar írókra fölhívtam, a legnagyobb érdeklődéssel fordulnak felénk és én meg vagyok győződve, hogy ez a kapcsolat mihamarabb nagyon gyümölcsöző lesz.
   Mialatt Heltai Jenő beszél, egyre berreg a telefon; ismerősök, jó barátok, közéleti előkelőségek ostromolják szerencsekívánságaikkal. Minden pillanatban meg kell szakítania a beszélgetést, hogy köszönetet mondjon.
   Miközben búcsúzóul kezet szorít, ezt mondja:
   - Csak semmiféle hivatalos ünneplést ne!... Én az ilyesminek sohasem voltam barátja...
   Szinte elpirul, amikor kipillant az előszobába, amely tömve van gratulánsokkal.
   Pedig Heltai Jenőnek nincs miért pirulnia.


201.
A Les Nouvelles Litteraires című francia hetilap, mely Franciaországnak legelterjedtebb irodalmi lapja, legutóbbi számában hosszabb interjút közöl Heltai Jenővel. A Nouvelles Litteraires heti 300 000 példányban jelenik meg, és szerkesztőjének, Lefebre-nek és Martin Du Gard-nak irodalmi pozíciójánál, de a kiválóan szerkesztett hetilap megközelíthetetlenségénél fogva is vezető szerepet visz a francia irodalmi életben. A Heltai Jenővel foglalkozó cikk címe a következő: Franciaország nagy barátja, Heltai Jenő. A Charensol aláírással szignált közlemény, amely Heltai legújabb karikatúráját is közli, a következőket írja.
   - A külügyminisztérium legutóbb többeket tüntetett ki a becsületrenddel, s ezek sorában egy Franciaországban kevéssé ismert név tűnik fel. Ennek a névnek hordozója Magyarország egyik legnagyobb írója, Heltai Jenő, a költő, regényíró, elbeszélő, drámaíró, újságíró. Heltai munkássága meghaladja a harminc kötetet, és emellett 120 színdarabot fordított magyarra és évek óta vezeti Budapest legnagyobb kiadóvállalatát, az Athenaeumot.
   - Végtelenül szeretem Franciaországot - mondotta nekem M. Heltai. - Harminc évvel ezelőtt Párizsban éltem, amikor is egy nagy magyar napilapnak voltam a tudósítója. Jól ismertem Oskar Wildet, Emil Zolát és sok mást a francia írók közül. Azóta is rendszeresen visszatérek évente két-háromszor Franciaországba. Ezt bizony a háború alatt sajnos nem tehettem. A háború - hiszem valószínűleg tudja - rendkívüli súlyos helyzetbe sodorta Magyarországot. A mi számunkra a háborús periódus már tizenkét éve tart, és a trianoni béke, amelynek revíziója szükségképpen úgyis előbb-utóbb bekövetkezik, rettenetesen elszegényítette és tönkretette hazánkat. Hogy egyetlenegy példát említsek: a háború előtt több könyvem 120 000 példányban is elkelt, ma sohasem haladják túl a 3000-es példányszámot. Nagy hiba, hogy Franciaország ennyire semmibe veszi Magyarországot. Nem törődik írói keserves helyzetével, pedig ez az, amely nem engedi meg neki, hogy továbbra is Párizsba jöjjenek dolgozni, Párizsba, mely a háború előtt a magyar irodalom főiskolája volt.
   - Franciaország hatalmas befolyást gyakorolt a magyar irodalomra, az olyan egyéniségek, mint Maupassant, Dumas, Charles Baudelaire, mélységes hatással voltak regényíróinkra, drámaíróinkra és költőinkre. A francia forradalom óta, amely a német befolyást kiszorította, az összes nagy francia költők ismertek és népszerűek nálunk.
   - Hogy magamról is mondjak valamit, megemlíthetem, hogy alig van jelenkori francia színpadi szerző, akinek legalább egy darabját nem fordítottam volna le. A színház mindig nagyon érdekelt, darabjaimat mindenfelé játszották, Amerikában is. Magyarországi megalapítója vagyok a színházak nemzetközi szövetségének, melynek Firmin Gémier volt a kezdeményezője.
   - Magyarországon egész sereg nagytehetségű drámaíró dolgozik ma, így Molnár - önök is ismerik a Liliomot és a Hattyút -, Lengyel, Zilahy, Vajda, Harsányi, Szenes stb. Mind mostanáig önök nagyon kevéssé ismerték a magyar irodalmat, azonban a közel jövőben a Rieder-kiadócég egy érdekes antológiát fog közrebocsátani a magyar novellaírókról, azonkívül megismertet a francia közönséggel két kiváló regényírónkat, Móric Zsigmondot és Karinthy Frigyest.
   - Vajon a francia írók műveit is lefordították már magyarra? - kérdezte az interjúvoló.
   - Hogyne - felelte Heltai. - Önök nem is képzelik, hogy mennyire ismert az Önök irodalma minálunk. Költőik közül néhányan, így például Verlaine és Baudelaire olyan művészi fordításban jelentek meg magyarul, hogy tökéletesen visszaadják a mű formai szépségét. Szükségtelennek tartom elmondani, hogy mennyire szeretik nálunk Zolát, Maupassant és Franceot, de a mai írók közül is nagy kedveltségnek örvendenek többek között Benoit, Carco, Girausoux, Lacretelle, Morand és André Gide.


202. Comedie française

Amikor Festetich grófot megtették a Nemzeti Színház igazgatójának, Ivánfi Jenővel, a színésszel, a franciák nagy barátjával kiutazott Párizsba, hogy megnézzen néhány színházi előadást és a Nemzeti Színház számára is vásároljon egy-két színdarabot. Tanulmányútjukban elvetődtek a francia Nemzeti Színházba, amelynek igazgatója, Jules Claretie viszont nagy barátja volt a magyaroknak, a Petőfi-szobor leleplezése alkalmával Budapesten is járt, magyar tárgyú regényt is írt. Kitüntető szívességgel fogadta a két magyar vendéget és az egyik fölvonásközben fölkalauzolta őket a színpadra. Festetich gróf körülnézett és hogy színházi tudását megcsillogtassa a francia igazgató előtt, kissé feddőn azt mondta:
   - A színpad kicsi.
   Claretie egy pillanatig elmélázott... Keresztülcikázott az agyán Moliére, Corneille, Racine, Voltaire, Victor Hugo, Musset és még egy-két francia írónak a neve... azután szerényen, majdnem mentegetőzőn azt mondta:
   - Nekünk elég nagy.


203. Heltai Jenő egyfelvonásosai

Heltai Jenő három kis vígjátékával művészete irodalmi értékeltetésének fordulópontjához ért. A meleg érdeklődésen, mellyel a közönség ez alkalommal az író alakját körülvette, a kritika csaknem egyértelmű hódolatán - egymásba botló jelzőkkel ugyan és nagy zavarokkal az osztályozás körül - le lehetett mérni: Heltai Jenő túllépett az irodalmi gourmandok féltékeny megbecsülésén, az újságok nyelvén szólva beérkezett. Nem a jubileumok részletfizetésre alapított politikai korifeusok által beszervezett meghajlása ez az olvasóközönségnek az ünnepelt író előtt, hanem egy egész író és egész élet pompás munkája a maga értékeivel, mágneses erejével most teljesedett ki a közönség előtt. Anélkül, hogy e három egyfelvonásos színpadi vagy irodalmi értékét érinteni akarnók, meg kell állapítanunk, hogy ez a nagyon meleg s klasszikus rangsorba emelő érdeklődés nem a daraboknak szólt, hanem a darabok ötletéből, mint egy ünnepi alkalomból, Heltai Jenő egész irodalmi működésének.


204.
Az Arcok és álarcok gyűjtőcím, három egyfelvonásos foglalata. Első közülük a Karácsonyi vers, Heltai régebbi munkája, amely most diadalmasan állja ki az idő próbáját. Üde, friss, eleven, ötletes és mulatságos, akárha ma íródott volna. Finom, szellemes nyitány, amelynek Leitmotivja a Parnasszusról leszállított költő panasza. Igazi atelier-darab. A nyárspolgár fantáziáját ingerlő titok leleplezése: miképpen, milyen kicsinyes, nyűgös, pénz-gondos realitás talajából nő ki a poézis aranyfája? Vidám tréfa, kedves játék, futó mosolygás, az egész egy csepp alig érezhető, szemérmesen elbújtatott keserűség, amely szikraként pattan ki a valóság és költészet acél-kova ütközéséből.
   A pompás nyitányt, a mozarti könnyedségű fioriturát tömör, elmélyült tétel követi: Az orvos és a halál. A költő hangja ugyan megtartja ironikus árnyalását, de mondanivalói, járék közben, szinte észrevétlenül nőnek, súlyosodnak. Maeterlinck varázsa bűvöli meg a nézőt, mikor az elöregedett halál a kegyelmes úr, az orvosprofesszor operálókése alá hajtja a fejét. Ám nem a hatásról van szó. Heltai költői nagysága emelkedik itt a belga költő zsenije mellé, maeterlincki köd, misztikus homály nélkül. Klasszikus egyfelvonásosának fő erőssége éppen a rajz, a körvonal élessége, tisztasága, mondhatnám józansága. A szanatórium híres sebésze meg akarja ölni a halált, hogy halhatatlanná tegye magát és az emberiséget. S ez a halál nem álomkép. Valóságos öregember, fáradt és beteg, aki műtétre szorul. Palotájában az örök inga, amelynek minden lendülete életek kialvását jelzi, a gyilkos operáció után meg is áll egy pillanatra. De a megölt halálnak örökébe lép a fia, s az inga újra megindul. A tanárt pedig nem halhatatlansággal, hanem emberhez méltó honoráriummal, pénzzel fizeti ki az új kegyelmes úr. Mindez a legegyszerűbb, leghétköznapibb dialógusokon keresztül kristályosodik drámává és költészetté, tökéletes játékban, amelynek főszereplője - a legfeszültebb várakozás pillanataiban - egy megálló inga. Ennek az egyszerű vasdarabnak realitása egyszerre borzongva érezteti meg az élet és halál minden titokzatosságát. Itt, ebben a momentumban, ezekben a természetes, mindenki számára érthető, szinte maguktól adódó kifejezési formákban a költészet legnagyszerűbb erői feszülnek. Kimondhatom: ez a darab remekmű. Remekmű, amely a modern magyar drámaírás nevezetes történelmi dátumává avatta a szombati bemutatót.


205. Heltai Jenő párizsi útjáról, a Szerzők Egyesületének gyökeres átformálásáról

Heltai Jenő külföldi útjáról Budapestre érkezett. Milánó, Nizza, Párizs, Marseille voltak ennek az útnak az állomásai. Heltai Jenő a következő nyilatkozatot tette munkatársunk előtt:
   Több napig tartózkodtam Párizsban és résztvettem a Szerzői Egyesületek Nemzetközi Szövetségének ülésén. Magyar résztvevő én voltam ott, azonkivül Huszka Jenő, a szövegirók és zeneszerzők egyesületének elnöke.


206. Heltai Jenő darabjával nyílik meg egy új párizsi színház

Párizsból jelentik: Choisy, a Grand-Guignol színház egyik igazgatója, megvált a Grand-Guignol vezetésétől és új színházat nyit. Szeptember első napjaiban nyílik meg a fényesen berendezett, modern színpad és Choisy igazgató most közli a megnyitó műsorán szereplő három darab címét. Ezek között van Heltai Jenőnek Az orvos és a halál című egyfelvonásos színjátéka is, amelyet a Vígszínház mutatott be néhány esztendővel ezelőtt. A Francia Színpadi Szerzők Szövetsége értesítést küldött Budapestre a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületéhez és kérte, hogy a darab szerzői jogát szerezzék meg a színház számára Heltai Jenőtől. Az újdonságot Adorján Andor fordította franciára egy kiváló francia író társaságában.


207. Heltai Jenő tíz kötete

Ha a jövendő történetfilozófusa kellő távolságból szemlélve nyugtalan korunkat, osztályozni és ítélni fog, nem kerülheti el a megállapítást: a XX. század első negyedében nagyszerű és heroikus típusokat teremtett az élet új törvénytáblák alkotóit, hősöket és tudósokat, de ezzel egyidőben szinte teljesen kivesztek a derűsek és egyeztetők, az équilibre et mésure, vidám igazságának képviselői, eltűnt a bölcs. És akkor messzire átvilágító kivételként meg kell említenie Heltai Jenőt, aki egy élet rengeteg munkája után Magyarországon bizonyára egyedül őrizte meg az istenek különösen kegyes ajándékát a lélek szavakba foglaltató derűjét.
   Egyenleges fénnyel árad ez a halk mosoly abból a tíz kötetből, amely Heltai Jenő 35 éves irodalmi munkásságának alkalmából a nagy gyűjteményes kiadás első sorozataként most jelent meg az Athenaeum kiadásában. Ez a tíz könyv (Versek, Az asszony körül, Írók, színésznők és más csirkefogók, Family Hotel, Színes kövek, Színdarabok, Az utolsó bohém, Jaguár, A 111-es papírkosár) csupán részlete Heltai Jenő ouvre-jének, s még így is önmagában zárt egység, a megértés és megértetés nagy összefoglalása, mosolyos jóság az egyre hidegebbé dermedő világban.
   Az irodalomtörténet már meghatározta Heltai Jenő helyét és hatását a magyar irodalomban. Első versei formai és tartalmi felszabadulást jelentettek a klasszicizáló epigonok üres páthosza alól. Színes prózája, mélységek felett járó könnyedsége, a magyar nyelv stílusművei közé sorozza s színpadi munkássága elhatározó módon befolyásolta az utána következő írói generációt. Egyetlen széles ív Heltai Jenő útja a Kató dalok-tól, Az orvos és a halál-ig, s ez az ív múltat és jelent, tradíciókat és új irányokat köt össze - harmincöt esztendő után is töretlen fénnyel ragyogva. Hosszan lehetne írni Heltai Jenőről, az élet pedagógusáról, aki nézni és látni tanította az embereket, s a valóság eddig észre sem vett területeit mutatta meg: a könnyű kalandok mélyén elrejtett melankóliát, pillangósorok futó boldogságát és fájdalmait, a sírásba forduló mosolyt, a szenvedést, amely nevetni tud saját pátoszán, a kis és nagy dolgok örök összefonódását, a folyton áradó élet végtelen ritmusát, amelyet ő kottázott le a legszebben.
   Aki meg akarja keresni azokat az elemeket, amelyekből Heltai Jenő mindig friss művészete összetevődik, első pillanatban meglepődve látja e művészet részeinek sok paradox ellentétét. Végtelen differenciáltság, árnyalatok, fél szavak, a levegőben megállt mozdulatok, páratlanul finom megérzése egyfelől, s gyermekmosolyú egyszerűség a másik oldalon, amely örök elcsodálkozással nézi a jelenségvilág riasztó sokszínűségét: ez a kettős forrás öntözi frissre Heltai Jenő művészetét. És meg fogja találni benne azt is, ami ezt az írót kiemeli az analizáló esztétika szabályai közül, s szinte testi közelségbe hozza mindenkihez, meg fogja találni ajándékozó közvetlenségét, a bölcs derűs jóságát, amely még a bűnt is csak azért keresi, hogy mielőbb megbocsáthassa...
   Az alkotó élet gazdagságát és jelentőségét azok a szélesen gyűrűző hatások mérik, amelyek munkássága nyomán keletkeztek. Ebből a szempontból nézve alig van magyar író, aki több joggal lehetne büszke eredményeire Heltai Jenőnél. A magyar közönség kulturális horizontját saját területén ő szélesítette ki nyugat felé, a latin szellemet kristályos tisztaságában magyar nyelven ő szólaltatta meg, és évtizedek óta Heltai Jenő az irodalmi Magyarország nagykövete külföldön. Hogy ez a nemzeti presztízs, vagy akár a hivatalos politika számára mit jelent, ma már talán fölösleges magyarázgatni, de a magyar kultúra minden időkre szóló háláját is biztosította a maga számára Heltai Jenő, mikor az irodalmi propaganda nehéz és hálátlan feladatát vállalta egyszerre két felé: Magyarországon a nyugat, nyugaton Magyarország érdekében.
   Termékeny és mindent megértő bölcsességgel dolgozott Heltai Jenő harmincöt esztendőn keresztül, termékeny és megértő szeretet fogadja e reprezentatív író reprezentatív tíz kötetét, amelyben az élet orgonájának valamennyi regisztere egymás után szólal meg. A jóság, megértés és bölcs segíteni akarás tesz bennünket igaz emberré - vallja Heltai Jenő, akinek ünneplése - s kell-e méltóbb ünneplés, a tíz kötetnél? - egyben ünnepe a magyar írónak és a magyar olvasónak.


208. Népszerűség

Valamikor régen, boldog költőnövendék koromban bölcs mondásokat írtam én is, mint többi jeles kortársam, akit Oscar Wilde elegáns elméssége megmételyezett. Ezeket a bölcs mondásokat úgy fizették, mint minden igazságot: rosszul. Rendkívül sok bölcsességet kellett termelnem, amíg egy szerény vacsorára valót össze tudtam elméskedni. El is felejtettem valamennyit, egyetlenegy maradt meg csak emlékezetemben. Ez a mondás így hangzott:
   - A népszerűség a halhatatlanság aprópénze.
   Ez a mondás hosszú írói pályámon afféle kegyetlenül pontos mérleg volt műveim fürdőszobájában. Valahányszor fölfedeztem, hogy baj van a halhatatlansággal, azzal vigasztalódtam: mindegy, legalább népszerű vagy. És valahányszor kiderült, hogy még csak népszerű sem vagyok, mindig megállapítottam, hogy rossz a mérleg, a bölcs mondás annyit sem ér, amennyit a könnyelmű kiadó annak idején fizetett érte.
   Nem vagy halhatatlan. Rendben van! Nem vagy népszerű. Bánom is én! De nevedet csak ismerik? Idestova ötven év óta írsz, verset, regényt, színdarabot, újságot. Öreg vagy, kövér vagy, elnök vagy, alelnök vagy, családapa vagy, nagyapa vagy. Majdnem kormányfőtanácsos vagy. Négyszobás lakásod van Budán, adót fizetsz. Bent vagy a telefonkönyvben, a lexikonban, még az irodalomtörténetben is. (Módjával.) Arcképed megjelenik az újságok képes mellékletén. Anekdoták szállingóznak rólad. Elmés megjegyzéseidet szájról szájra adják:
   - Jót mondott minap H. J. ...
   Egyszóval elérted azt, ami elérhető: ismert ember vagy. Nem vagy nagy ember, nem vagy nagy költő, nem vagy halhatatlan, nem vagy népszerű, olyan valami vagy, ami ennél kevesebb is, több is; ismert ember vagy.
   Ha az volnál! De még csak az sem vagy.
   Szerkesztőségi szobám asztalán itt fekszik egy Pest környéki vendéglősnek a levele. A kedves vendéglős elmeséli benne, hogy megjelent nála H. J. író úr, a P. H. munkatársa, és Herceg Ferenc, Csathó Kálmán és Zilahy Lajos műveit kínálta neki csinos alumíniumállványra fölszerelve, két pengős havi részletre. A kedves vendéglős azon tépelődik, hogy jóllehet H. J. úr okmányokkal igazolta, hogy ő az, csakugyan azonos-e H. J. íróval?
   Kedves vendéglős úr, ne tépelődjön tovább! Nem azonos. H. J. író pirulón és szégyenkezően megvallja, hogy nem emelkedett föl még az önzetlenségnek arra a tiszteletre méltó fokára, amelyen az író írótársainak műveit Budapesten és környékén részletekre eladni iparkodik, és a könyveikhez való csinos alumíniumállványt is mindjárt házhoz szállítja. Ez egy másik H. J. Egyike azoknak a félelmetes és gonosz H. J.-knek, akik egy-egy író álarcában minduntalan fürdő-kedvezményekért jelentkeznek, kölcsönkérnek, házasságot ígérnek, és a jóindulatú emberekkel más efféle tréfaságokat űznek, abból a józan és egészséges szemszögből nézvén a dolgokat, hogy
   a) az írót amúgy sem ismeri senki,
   b) az írótól minden kitelik, ennélfogva a közönség nem lepődik meg akármit hall is róluk; végül
   c) az írónak mindenből haszna van, még a kellemetlenségből is, mert legföljebb megírja, és azon is keres.
   Ötven év óta írok. Hány évig kell még írnom, amíg Budapest környékén nem lesz többé vitás, azonos vagyok-e azzal a könyvügynökkel, aki alumíniumállványon kínálja részletre előkelő írótársainak a műveit?


209.
Ülök Az Est szerkesztőségében; 1927 koratavasza. Mondja Mikes Lajos, szerkesztőm és főnököm: - A kiadójával beszéltem magáról. Tudja tulajdonképpen, hogy ki a maga kiadója?
   - Heltai Jenő, az Athenaeum igazgatója - mondom bizonytalanul.
   - Azt mondja - folytatja Mikes -, hogy maga egy jó alak. Eddig még a színét sem látta magának, pedig azt hiszem, illenék odatolnia a képét. Nemsokára megjelenik verseskönyve, a Lihegő erdők. No, jöjjön le velem, látni akarja magát.
   Megvallom, bizonyos szorongás fogott el hirtelen. Egyrészt, hogy most egyszerre találkozni fogok valakivel, aki (egy mai fiatal számára el sem képzelhető) tekintélyben állott előttem és az irodalmi közéletben; másrészt, hogy ilyen illetlenül későn mutatkozom be annak az embernek, aki (van-e fogalma valakinek, hogy mit jelentett ez akkor?) első verseskötetemet adja ki; - a nagy kiadó, az Athenaeumban! - és aki, mint Mikes szavaiból kiolvasom, némi rosszallását is fejezte ki magatartásom felett. Könnyű utólag mosolyogni, mint ahogy Mikes, akkor számomra érthetetlenül, mosolygott, mikor ezt megmondtam neki: de féltem a rögtönzött találkozástól (mondom, mulatni könnyű): féltem Heltaitól.
   Lemegyek hát Mikessel. Ott ül Heltai a Metropol étteremben, kivételesen egyedül, a felesége nélkül; mindig együtt ebédeltek akkoriban Mikessel, a kiváló és nagy hírű írónak ugyanis nem volt megfelelő lakása, ahol főzni is lehet. Testes mivoltában, derűsen, mosolyogva ült Heltai az asztalnál, vastag szivarral a szájában, és apás-kollegiális, és valamilyen cinkostársi érzést árasztó jovialitásával, jóságos fényben úszó szeme kíváncsi pislogásával nézte az elővezetettet.
   - Örülök, hogy mégis megismerlek; már ideje volt, mi? - és nyújtotta kezét, kissé köhintésszerű kedves nevetéssel kísérve szavait. - Na, jól van, ülj le, öregem. Nem akarsz egy szivart? - nyújtja felém.
   - Nem dohányzik - mondja helyettem Mikes; de hogy a híres mikesi kajánság ne maradjon el, hozzáteszi: - Ő csak iszik. - Egy utóbbi esetre célzott nyilván, amikor Krúdy Gyula az igazi költővélevés titkairól oktatott gyakorlatilag és kissé túlontúl hatásosan a Kispipában.


210. Dráma a drámában

Este, a józsefvárosi diplomata-klubban.
Stop Jeremiás Hugó, nyugalmazott nikaraguai vezérőrnagy, hanyag mosollyal dobta félre a Standard-ot és hiányzó bal lábát keresztbefonta a jobbon.
   - Miért mosolyog, őrnagy? - kérdezte a patagóniai attasé, miközben rágyújtott egy termetes havannára.
   - Képzelje csak - felelte az őrnagy -, azt olvasom az újságban, hogy Triesztben valaki rágyújtott egy Dráma cigarettára, mire a cigaretta sisteregni és szikrázni kezdett. A cigaretta tulajdonosa földhöz vágta a furcsa dohányrudat, amely ekkor nagy durranással fölrobbant. A pénzügyigazgatóság lepecsételte az összes Dráma cigarettákat, megszüntette eladásukat és megindította a vizsgálatot.
   - Furcsa - szólt Bobinoff gróf, a kamcsatkai ügyvivő, miközben szomszédja térdig érő vörös szakállát simogatta. - Furcsa, de nem szokatlan a dohány történetében. Mindnyájan szenvedélyes dohányosok vagyunk, mindnyájan találtunk már szivarban, cigarettában oda nem illő, sajátságos tárgyakat.
   - Valóban - szólt a Felhő parancsnoka -, a grófnak igaza van. A léghajó csak félóra múlva indul, addig mindenki elmondhatja e téren szerzett tapasztalatait.
   Jim, a néger szolga puncsot hordott körül, és a kamcsatkai ügyvivő hosszabb szünet után így törte meg a hallgatást:
   - Hasonló esetem volt a hetvenes évek végén Versecen, egy Hölgy cigarettával. Rágyújtottam, de legnagyobb csodálkozásomra nem akart égni. Másodszor is rágyújtottam, erre kellemetlen bűz áradt ki belőle. Fölboncoltam, és egy faggyúgyertyát találtam benne...
   - Ez semmi - szólt a patagóniai attasé. - Önök bizonyára gyakran olvasták már, hogy a strucc gyomrában szivart találtak. Nos kérem, én 1884-ben egy britanika gyomrában strucctojást találtam... Még szerencse, hogy nem szívtam el, mert a melegtől a strucc kikelt volna...
   A Felhő parancsnoka, a merész léghajós szelíden mosolygott:
   - Ezelőtt harminc évvel a virzsiniai dohányültetvények felügyelője voltam. Egyszer elvesztettem a kapukulcsomat. A dolog nem volt fontos, egy pár hét múlva meg is feledkeztem róla. Közben léghajós lettem, ide kerültem - és tegnapelőtt, uraim, mit találok egy virzsiniában? Kapukulcsomat, amelyet harminc év előtt elvesztettem. Ha nem hiszik, nézzenek ide.
   És elővette óriási kapukulcsát, amely a meghatottság könnyeitől megrozsdásodott.
   Most olyan valaki szólalt meg, aki eddig mélyen hallgatott. Ez az eszkimó-konzul volt, tisztes agg, akinek - mint szívesen szokta elbeszélni - két karját Szevasztopol ostrománál tévedésből elvitte egy golyó, és csak Szarajevó bevételénél hozta vissza egy másik. E kitűnő férfiú, hosszú bolyongásai alatt, cigarettákban és szivarokban a következő tárgyakat találta: egy nemezkalapot, három gőzfürdőjegyet, egy bedugaszolt palackot (amelyet a 46-ik szélességi és a 82-ik hosszúsági fok alatt dobtak a Csendes-óceánba), a milói Vénusz szobrát, egy lombfűrészt, egy heringes hordót, egy háromkötetes német-francia szótárt, egy eleven teknősbékát, egy kötélhágcsót, egy trikót, egy parókát, hat gallért és egy kitömött borzot.
   Mikor az öregúr befejezte mondókáját, Stop Jeremiás Hugó, nyugalmazott nikaraguai vezérőrnagy félénken állt föl.
   - Uraim - kezdte remegő hangon, - nem is igen tudom, merjem-e elmondani, mit találtam ezelőtt négy évvel, január 19-én (a napját is pontosan tudom) egy Szultán cigarettában...
   A kamcsatkai ügyvivő összeráncolta homlokát, és gúnyosan intett a patagóniai attasénak:
   - Az őrnagy ismert hazugságainak egyikét akarja föltálalni...
   - Uraim - folytatta az őrnagy -, akár hiszik, akár nem, a jelzett napon a jelzett cigarettában néhány szál dohányt találtam...
   - Hazudik - ordított föl az eszkimó konzul, és kirántotta revolverét. Az őrnagy sápadtan, de nyugodtan állt helyén.
   - Hazudik - kiáltották mindannyian...
   Az őrnagy erre megnyomott egy villamos gombot, és az egész palota a föld alá süllyedt.


211. Mi a rohadt almája?

Megkérdeztük a magyar írókat: milyen szenvedélyeknek hódolnak írás közben? Meglepetten tudtuk meg, hogy minden írónak van rohadt almája.

Heltai Jenő:
Szivar, meg pipa nélkül nemhogy írni, de élni sem tudok. Rengeteget dohányzom. Egyiket a másik után szívom el. Erről a szokásomról, amely már-már főfoglalkozásommá válik, még a legutóbbi betegségem sem tudott leszoktatni.


212. Körkérdések

Midőn a húsvét közeleg,
S fogy a hideg, nő a meleg,
Tüzében a tavaszi napnak
Mohón rügyeznek és fakadnak
A körkérdések.

Ilyenkor író és szinész,
Felső, színésznő, épitész,
Szociológus, feminista
Előtt hever egy hosszú lista:
A körkérdések.

A fővárosi napilap
Egy-egy nagy problémát kikap
Rejtelmeidből, szörnyű Élet,
És megszületnek - nincs kímélet -
A körkérdések.

"Melyik az év legjobb lova"
"Szokott utazni? Miért? Hova?"
"Hogy hívták a kedves nagyatyját?"
Ezt kérdezik és ezt kutatják
A körkérdések.

"A kedvenc színe micsoda?"
"Kedvenc írója kicsoda?"
"Mily jogokat ad ön a nőknek?"
Ilyesmik ellen érdeklődnek
A körkérdések.

És férfi, nő, agg, fiatal,
Ilyenkor mind ír, mind agyal,
Nyilatkozik, vall, véleményez,
A legvadabb járvány ma - tény ez -
A körkérdések.

Mindenki ezzel van tele,
Mindenki már beteg bele,
Úgy a vidék, mint Budapest is,
Jobban terjednek, mint a pestis
A körkérdések.

Ők uralkodnak ez okon
A húsvéti hasábokon;
A politikát és a tőzsdét,
A sportot, színházat lefőzték
A körkérdések.

Uralmuk eltart egy napig,
Aztán nyugodtan alhatik,
S karácsonyig maradhat veszteg
Az a sok ember, kit kikezdtek
A körkérdések.

Midőn karácsony közeleg,
S nő a hideg, fogy a meleg,
Jegében s jegyében a télnek
Újra születnek, újra élnek
A körkérdések.

Hajh, kutyavásár vén Budán
Egyetlenegyszer volt csupán,
De virágoznak, s hozzá bőven,
Kétszer is minden esztendőben
A körkérdések.


213.
Az emberi arc a homo sapiens testi berendezésének legérdekesebb része. Nemcsak azért, mert nagyon sokan és nagyon sokszor erről ítélik meg az embert, hanem azért is, mert az arc, ez az első bemutatkozása az embernek, elgondolkodtat bennünket. Az arcukról kérdeztük meg az itt sorban nyilatkozókat. Voltak, akik nevetve adtak választ, mások komolyan beszéltek, a feleleteket itt adjuk...

Heltai Jenő kékfüstű pipával a szájában mondotta:
   - Eddig sohasem tanulmányoztam az arcomat, úgy, hogy hosszas előkészületet kellene tennem ahhoz, hogy nyilatkozhassam róla. Azonban azt hiszem, hogy ma már nem volna érdemes a dologgal foglalkozni s ezt a kérdést jóval előbb kellett volna hozzám intézni. Fiatal koromban többször mondták, hogy valamilyen nagy emberhez hasonlítok, de senki sem tudta melyikhez. Én titokban azt reméltem, hogy én vagyok az a nagy ember... de aztán rájöttem arra, hogy tévedtem. Hogy általánosságban mégis valamit mondjak az arcomról: az arcom olyan kövér embernek az arca, ki valamikor sovány volt. De belül ez az arc még mindig egy sovány ember arca, ami idővel egyszer, nem remélem, hogy túlságosan hamar - ki is fog derülni.


214.
Sokan nevettek később azon a Heltai-szellemességen, amikor a Színházi Élet körkérdésére, hogy hol és mikor szeretne élni, azt válaszolta:
   - Itt és most - ha lehetne.


215.
(A Magyarország tudósítójától.)
Mint ismeretes, a rendőrség tegnap betiltotta a Royal-Orfeum műsorán szereplő Ó, régi szép idők című egyfelvonásost, amelynek szerzője Egyed Zoltán. A hatóságoknak először az Ó, régi szép idők csak egy bizonyos részei iránt volt kifogása, később azonban úgy találták, hogy az egész darabot be kell tiltani. Ezért a kis egyfelvonásost levétették a műsorról. A szerző az ügyet rögtön bejelentette a Színpadi Szerzők Egyesületének és orvoslást kért sérelmére.
   Munkatársunk beszélgetett Heltai Jenővel, a Színpadi Szerzők Egyesületének elnökével, aki az Ó, régi szép idők betiltásáról és a Színpadi Szerzők Egyesületének álláspontjáról a következőket mondotta:

   - Az ügyet magát teljesen még nem ismerem, annyit tudok, hogy a szerző bejelentette nekem sérelmét és orvoslást kért. A Színpadi Szerzők Egyesülete szerdán igazgatósági ülésen fog foglalkozni ezzel az üggyel. Azonban általánosságban igenis lehet beszélni, mert most ezúttal is leszögezhetem a Színpadi Szerzők Egyesületének azt a régi álláspontját, hogy a legteljesebb mértékben tiltakozunk mindennemű illetéktelen beavatkozás és minden cenzúra ellen.
   - Az Ó, régi szép idők betiltása csak meg fogja érlelni és erősebbé fogja tenni ama elhatározásunkat, hogy ezután a legnagyobb eréllyel lépjünk fel az ilyen túlkapások ellen és általában az ellen, hogy hozzá nem értő egyének tehessenek intézkedéseket és tilthassanak be darabokat, amelyhez szerintünk csak azoknak van joguk, akik akármilyen vonatkozásban is az irodalomhoz tartoznak.


216.
Tudunk még egynéhány olyan esetről, amikor a rendőrség más darabok előadásába is beleavatkozott, s csak úgy adta beleegyezését a további előadásokhoz, hogy a szövegen szigorúan végrehajtották a rendőrség által megkövetelt módosításokat. A rendőrségnek és a színháznak ez a furcsa és sokak által bizonyára érthetetlen kapcsolata, ha jól tudjuk, sehol máshol nincs a világon, csak itt nálunk, Budapesten. Érdekesnek tartottuk, hogy a kérdésben nyilatkozatot kérjünk a közvetlenül érdekeltektől.

Heltai Jenő, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke:
A színpadi irodalom csak tökéletes szabadságban fejlődhet és bontakozhat ki. Ez a tökéletes szabadság a háború óta mind szűkebb térre zsugorodott össze és tulajdonképpen csak az marad ma már büntetlenül, ha az író támadja az - írót! Minden más támadás, vagy csak célzás is rettenetes érzékenységekbe ütközik, és még azelőtt az olvasó, vagy nézőközönségben a megfelelő numerus clausus arányában volt egy pár kritikus, addig ma a kritikusok óriási tömegében elvétve akad csak egy-egy olvasó vagy néző. Fenyegető az ellenőrzés minden oldalon és a hivatalos cenzúránál sokkal súlyosabban nehezedik az irodalomra százféle felelőtlen cenzúra. Ez a levegő nem kedvez az irodalomnak. A színpadi irodalom ma már csak játék. Csak játszani szabad! Kedves, együgyű mulattató, vagy megríkató dolgokat lehet csak írni. Minden komolyabb igazságkeresés a ma életéhez való hozzászólás csak a legóvatosabb formában, hangfogóval történhet. Vagyis már maga az író által is meghamisítva kerülhet csak a közönség elé.


217. "A színházak tekintélyükkel és súlyukkal állítsák talpra a magyar irodalmat!"
Nyilatkozat a szemérmes írókról, a közönséggel való frivol játékról,
Bisson, Flers és társai legyőzéséről és - a mai magyar irodalom válságáról

AZ ÚJSÁGÍRÓ: Heltai Jenő, a szerzők elnöke. Tábornok az írók között. Akinek szavára figyelnek, aki elől van a harcban és aki mindig legutolsónak kapja az elismerést. Itt van jóságos, mosolygós arca előttem. Azt mondom: Kérem, szólaljon meg, elnök úr. A mellén a kitüntetésekkel, egy nagy irodalmi múlt dekorumaival és a kezében a karddal, az élő eleven tollal. Mondja meg, hogy mi van itt? Nézze meg a színházakat. Egyik oldalon a budapesti színházak. A másik oldalon a magyar drámairodalom. Középen ön, elnök úr. Szabad hallani a szavát.
HELTAI JENŐ (gondolkodik egy kicsit): Hát akkor írd! Kétségtelen... a magyar drámairodalom hanyatlást mutat. Aki visszagondol arra a lendületre, amellyel ez az irodalom tizenöt évvel ezelőtt olyan hihetetlenül tört a magasba és előrevitte a magyar színpadokat, annak meg kell döbbenni. Megdöbbent érdeklődéssel és szomorúsággal kell azon tűnődnünk, hogy mi az oka annak, hogy a magyar irodalom pár év óta stagnál?
AZ ÚJSÁGÍRÓ (ebben a pillanatban érzi, hogy kemény, súlyos szavak következnek).
HELTAI JENŐ (bólint): Hát nézzük a háborút követő politikai viszonyokat. Jött egy cenzúra. Nem hivatalos cenzúrát értek alatta. A felelőtlen cenzúrát. Az ad hoc cenzúrát. Hát ez nem kedvezett a dolgoknak. Nem kedvezett az a generális támadás sem, amely bizonyos pesti drámairodalommal és bizonyos drámaírókkal szembehelyezkedett. Az irodalomnak semmi haszna nem volt azzal, hogy jelszavak döntöttek arról, miféle írót szabad olvasni, előadni, nem olvasni, nem előadni? (Erélyesen.) Természetes itt sok író elkedvetlenedése, elnémulása. A színházak fölött úrrá lett valami bizonytalan érzés. Megfosztották a színházakat attól a lehetőségtől, hogy mást is produkáljanak, mint olyant, ami minden mélyebb nyom nélkül múlik el, eltűnik, nem számít. Problémák? Mai élet? Amiből azelőtt táplálkoztak az írók, amiből ma annyi külföldi író él? Itt ezeknek a tárgyalása lehetetlenné vált. Egyetlen színház sem merte megkockáztatni, hogy problémákkal jöjjön. (Ezt egészen ugyan nem lehet tőlük rossz néven venni, belátva a rossz helyzetet s a körülményeket.)
AZ ÚJSÁGÍRÓ (érzi, hogy most neki a színházak pártjára kell állani, a színházak érveire kell gondolni. Ebben a pillanatban úgy gondolatban kimaszkírozza magát színigazgatónak.)
HELTAI JENŐ (folytatja): Hallunk konszolidációról, amelyet nemcsak politikai, gazdasági és biztonsági, de művészi értelemben is várva-várunk. Kétségtelen, hogy javulás van, bár az olyan esetek, mint ami például a Nagyasszony-nyal történt, nem igen válnak hasznára az ügynek. Mondom, mégis jelentékeny a javulás, de remélem, hogy ez fokozódni is fog. Ha ez teljes lesz, akkor a színházaknak tudomásul kell venni: nekik is hozzá kell járulni a levegő megtisztításához. És csak az igazi irodalom és művészet szolgálatában dolgozhatnak.
AZ ÚJSÁGÍRÓ (most már mintha valóságos színigazgató lenne): Igen ám, elnök úr, de hát nincs magyar író. Én beszéltem két igazgatóval, mindegyik odaszegezte a tőrt: Hozzon jó magyar darabot, előadom. Mi van itt kérem?
HELTAI JENŐ (határozottan): Ezt így nem lehet felfogni. Máról-holnapra nem lehet elképzelni, hogy megváltozzanak azok a megkötöttségek, amelyek lefogják az író kezét. Itt el kell jönni annak az időnek, amikor az író azt mondja: Újra érdemes dolgozni. (Szünet. Heltai Jenő egy kéziratcsomót simogat végig az ujjával.) Mit csinálnak az új emberek? A fiókjuknak dolgozzanak? Reménytelen dolog soha nem kerülni színre. A darab azért van, hogy előadják. Akkor lesz tökéletes mű, ha színpadot kap. Na és? Irodalom alatt a világért sem azt kell érteni, hogy olyasvalamit kell írni, amit nem lehet előadni. Egy színdarabot ellenben igenis meg lehet tölteni irodalommal. Millió példa van erre! Előfordult már, hogy nem ártott a darabnak az, ha véletlenül író írta.
AZ ÚJSÁGÍRÓ (egészen pesti színigazgató): Na de kérem. A közönség! Csak nevetni akar. Annak csak vicc kell.
HELTAI JENŐ: Micsoda beszéd ez? Mert ilyen darabokkal nem jelentkeznek az írók? Persze, hogy nem jelentkeznek. Hiszen itt nincs színházi krízis, nincs színészi krízis, csak írói krízis van. Én látom és tudom, hogy az írók szemérmesek, azért nem beszélnek a maguk bajáról. Azt is, hogy a magyar drámairodalmat nem lehet megítélni arról a pár emberről, akik itt színre kerülnek. Tömeg van az ismeretlenségben. Nem titkos drámaíró. Hiszen folyton házalnak a darabjaikkal. Nyilvános drámaírók ezek. Vagy nem találkoznak kellő bátorsággal, vagy elkedvetlenednek...
AZ ÚJSÁGÍRÓ: Hát akkor elnök úr, ne haragudjék meg, ha megkérdezem: Ön például miért határozott úgy, hogy: Nem írok darabot?
HELTAI JENŐ (egy pillanatig gondolkodik, mintha habozna, azután megvillan a szeme és erélyesen mondja): Igenis. Én elkedvetlenedtem a színpaddal szemben. A színpadi írónak egyetlen sarkantyúja van, a siker. Az előbbi darabjának a sikere. Ez azonban a színház megbecsülésétől függ: hogyan tálalják, mit csinálnak vele! Nálunk uzsoragazdálkodás folyik a darabokkal. Kivévén a Nemzetit, itt valami színrekerül, azután örökre eltűnik a feledésbe! Akár siker, akár nem siker. Nincs repríz, mint külföldön, ahol egy darab egymásután négy színházban is színrekerül. A legnagyobb probléma előtt áll az író. Csak nagy sikert írjunk? Hát ez senkinek sem sikerül! Most már nem magamról beszélek. A siker s a bukás hullámvonal. Ölelkezik egymással. Egyik sikertől könnyű esetleg eljutni a másik sikerig! De egyik bukástól a másikig, ez már nem tréfa. Különben is a színházi bukás nem olyan nagy szégyen, mint amilyennek hangzik. Éppen azért, mert az előadáshoz az író csak a felét adja tehetségének. A dolog másik része a színházé! Mikor, hogyan, a közönségnek milyen hangulatában adja elő a darabot? Itt az író nem hibás sohasem. Hogy a színházak liberálisabbak lehetnének, az természetes! Ezzel a munkaprogrammal, amit látok, azt hiszem, bajosan kel életre a magyar irodalom, mert most aztán egész őszintén kimondom, a színházak talpraállítása attól függ, hogy hogyan állítják talpra először a magyar drámairodalmat? Áldozatok árán is dolgozniok kell ezért, mert különben ők maguk is bele fognak pusztulni.
AZ ÚJSÁGÍRÓ: Megint a közönségre hivatkoznak. A közönségnek nem kell az irodalom, a közönség nem tűr problémákat a színpadon.
HELTAI JENŐ (legyint egyet): A közönséget a vitába belevonni frivol játék. Nagyon jól láttuk, hogy a közönség éppúgy beveszi a Peer Gyntet, a Cyranót, mint ahogy megtapsolja a bohózatot, vagy az operettet. A közönség mulatni akar a színházban. Ez nem azt jelenti, hogy röhögni. Mulatság az is, hogy nemes, előkelő karaktereket látok a színpadon. A mulatságban éppúgy benne van a meghatódás, mint a nevetés. És egy meghatott pillanat éppúgy elszórakoztat, mint az élet leggroteszkebb, legkomikusabb színpadi feltálalása. A közönség szívesen álmodozik valami olyan szépet, amit az életben sohasem lát vagy kap. Miért legyen ez a szép a legordenárébb, a legolcsóbb?...
AZ ÚJSÁGÍRÓ: Tehát hogyan képzeli el a jövőt?
HELTAI JENŐ: Nagyobb liberalizmust. Próbálkozzanak, kísérletezzenek. Még ha áldozatokba kerül is! Volt itt idő, amikor ezt nem bánták meg. Harminc évvel ezelőtt virágját élte Budapesten Sardou, Bisson, Flers és Caillavet (mint fiatalok). Ha valaki akkor azt mondja, és konkurenciát csinálok ezeknek az uraknak magyar írókkal, akkor azt kinevetik. Pedig ugye megjött? Nemcsak a magyar színpadokról szorultak ki ezek az írók, sőt már ott voltunk, hogy a magyar írók is helyet kaptak és kapnak francia színpadon. A magyar irodalmat, akármilyen nagy szerepük is volt ebben a magyar színészeknek, mégis a Vígszínház, a Magyar Színház előadásai vitték egészen ki a külföldi színpadokig. Ne oldják meg tehát a kérdést csak kísérleti színpaddal. Ne kerüljék meg délelőtti előadásokkal, matinékkal. A budapesti színházak a tekintélyükkel, az erejükkel, felkészültségükkel súlyukkal támogassák a magyar irodalmat! Állítsák talpra az írókat. Önmagukat támogatják. Én ennél többet nem mondok!
AZ ÚJSÁGÍRÓ (feláll. Nézi Heltai Jenőt, amint nekitüzesedett, kipirult az arca, amint beszéd közben néha valami melegebb érzéstől elfátyolosodott a hangja. Nézi ezt a jóságos arcot és szó nélkül meghajol. Elolvasták, amit Heltai Jenő mondott? A színész tanulja meg kívülről! Az igazgató rámáztassa be. Ha darabot választ, akkor előbb gondoljon Heltai Jenő szavaira. Ezekre a nem is szavakra. Vajjon meghallgatják-e Heltai Jenőt?)


218. A betiltott Heltai-darab

Szerdán este bemutatót tartott az Andrássy úti Színház, amelynek során fölújította Heltai Jenő és Szirmai Albert egy kis operettjét, amelyet ugyanebben a színházban húsz évvel ezelőtt több mint százszor játszottak egyfolytában. Pénteken délelőtt végzést kapott a rendőrségtől az Andrássy úti Színház igazgatósága. Ezzel a végzéssel a rendőrség betiltotta a kis operett előadásait. A végzést megmásítani nem lehetett. A színház igazgatósága fellebbezést nyújtott be a belügyminiszterhez. És péntek este, amikor már minden kísérlet meghiúsult, hogy a betiltott egyórás operett előadását legalább addig engedélyezzék, amíg a fellebbezés ügye elintézést nyer, a színház igazgatósága ismét műsorba iktatta a Szövetségesek című vígjátékot, amelynek főszerepét Huszár Károly játszotta el. Huszár Károly a Yes premierje után, tizenkét órakor érkezett a színházhoz, amikor már a színházat megtöltő közönségnek egy része dühösen eltávozott a színházból, dühösen, mert közülök sokan látták már a múlt műsorban ezt a darabot Huszár Károllyal, sokan pedig azért, mert nem akartak tizenkét óra után is a színházban ülni. Mivel most már nem igen lehet arról gondoskodni, hogy a betiltott darab helyett egyenlő értékű új darabot állíthassanak be a műsorba, ezt az új műsort, hacsak a belügyminiszter által hétfőn delegálandó bizottság másképpen nem dönt, hamarosan le kell venni a napirendről, aminek viszont, a színház igazgatóságának kijelentése szerint, az lesz a következménye, hogy az Andrássy úti Színházat ebben a szezonban körülbelül egy hónappal előbb kell bezárni, mint ahogyan tervbevették.
   Igen, úgy áll a dolog, hogy az Andrássy úti Színház idei szezonja, ha ez a betiltás érvényben marad, tíz nap múlva befejeződik és a színház színészei - vis majorról lévén szó - elszéledhetnek a nagyvilágba nagyobbrészt pénz és kenyér nélkül, de legnagyobbrészt - családostul. Miért? Mert egy rendőrtisztviselő két nappal ezelőtt beült a színházba és Heltai Jenő operettjére, amely húsz évvel ezelőtt több mint százszor került színre ugyanebben a színházban, ugyancsak a budapesti közönség és ugyancsak a budapesti rendőrség szemeláttára és füle hallatára - most kimondotta, hogy az illembe és a közerkölcsbe ütközik.
   Képtelenség még csak rágondolni is, hogy ez a mostani gyakorlat továbbra is fennmaradhasson. Nem azért, mert az adott esetben az Andrássy úti Színház esetleg kénytelen szélnek ereszteni idő előtt színészeit és alkalmazottait, hanem azért, és csakis azért, mert annak eldöntése, hogy egy színdarab előadható-e vagy sem, ha már a közönségen, az írón, a színigazgatón kívül azt másnak is el kell döntenie, nem döntheti el egyetlen rendőrtisztviselő, de megnyugtatóan nem döntheti el száz rendőrtisztviselő sem. Ennek párja nincs az egész világon. Londonban van cenzúra, de a cenzúra élén egy irodalmilag képzett, elismert tekintélyű íróember áll, akinek cenzortársai szintén irodalmi tekintélyek. És még ez a cenzúra sem arravaló Londonban, hogy elpusztítsa, hanem egyedül arra, hogy - óvja a színházakat. Amerikában is van cenzúra. Ott a cenzúrabizottság tagjai - színigazgatók és írók. Másutt nincs cenzúra. De mindenütt van egy vágy, hogy színrehozhassák a legjobb - magyar darabokat. Azoknak az íróknak a darabjait, akiket itt egy-egy rendőrtisztviselő kénye-kedve vagy tévedése egyszerűen betilthat, és akiknek betiltása miatt egy-egy színház mukkanás nélkül egyik napról a másikra, úgyszólván helyrehozhatatlan károkat szenvedhet. Ha csak erre van szükség, akkor minden úgy jó, ahogy van.


219.
- Miért, miért? Miért tiltották el Heltai Jenő remek kis darabjának, az Enyém az első csóknak az előadását? Ezt a darabot húsz esztendővel ezelőtt adták először s akkor hónapokon keresztül volt műsoron. Senki nem botránkozott meg rajta - de hogyan is botránkozhatott volna meg valaki azon, amit Heltai Jenő ír? Hiszen, ami ennek a költőnek a lelkéből kiárad, az mind csupa finomság, előkelőség, ragyogás, tisztult ízlés és pallérozott gondolkodás! Bármilyen témát érintett még eddig a tolla, az mind azonnal olyan tiszta fényben ragyogott, akár a hegyi patak tükre. Természetesnek találta tehát mindenki, hogy ezt a kis színdarabot, amelynek előadását most eltiltották, abban az időben tüntető szeretettel fogadta a közönség.
   Miért kellett ennélfogva most eltiltani ennek a darabnak az előadását? Mi történt azóta? A darab szövege betűről-betűre ugyanaz, ami húsz évvel ezelőtt volt. A mai kor ízlése változott volna meg talán? Kényesebb és rátartóbb-e ez az ízlés, mint 20 évvel ezelőtt volt? Amin akkor szórakozni tudott a közönség, az most felháborítóan erkölcstelen lenne? Hiszen éppen a mostani hivatalos erkölcs őrei hirdetik úton-útfélen, hogy a morál meglazult, a lélek szabadosabbá vált s amitől a béke boldog idejében utálattal fordultak el, azt most könnyedén magukhoz ölelik. Nem valószínű tehát, hogy a mai erkölcsi felfogás ne tudná akceptálni azt, amit húsz év előtt helyesnek talált.
   Inkább az az igazság, hogy a bürokrácia változott meg. A béke boldog idejében a bürokrácia megmaradt a maga keretei közt. Akkor tudta, hogy egy színdarab erkölcsösségéről vagy erkölcstelenségéről a közönségnek kell ítélkeznie, nem pedig a rendőrségnek. A felfordulások után a bürokráciának is fejébe szállt a vér. Érthetetlen, hogy mi keresnivalója lehet a rendőrségnek egy olyan darab körül, amelyet Heltai Jenő jegyzett? Mi köze lehet hozzája? Ha ezen a darabon nem is lenne ott a békebeli közönség osztatlan helyeslésének a pecsétje, még akkor se lenne szabad a cenzúra késével hozzányúlni - akkor garancia a Heltai Jenő neve.
   De így van az! A cenzúrának éppen az a természete, hogy nem ismer korlátokat. Ezért nem szabad a bürokrácia kezébe semmiféle cenzurális jogot letenni. Reméljük, hogy az illetékes hatóság jóvá fogja tenni ezt a hibát s Heltai Jenő darabja előtt felvonja azt a sorompót, amelyet soha sem lett volna szabad leereszteni.


220. Újra játsszák Heltai-Szirmai-operettjét az Andrássy úti Színházban
A legdrágább jegy 6 pengő

Tegnap este lényegtelen változtatásokkal ismét műsorra került az Andrássy úti Színházban Heltai Jenő és Szirmai Albert betiltott operettje. Két mondat kivételével a belügyminiszter jóváhagyta az egész szöveget és valószínű az a feltevés, hogy ezt a két mondatot is csak azért húzta ki, hogy a rendőrséget ne dezavuálja teljes mértékben. Most, hogy ennek a kellemetlen ügynek az aktái lezárultak és az Andrássy úti Színházban tegnap este a közönség tomboló tetszése mellett került színre a kis operett, el lehet árulni, hogy a dolog sokkal súlyosabb következményekkel járt volna, mint az gondolták.
   Mint értesülünk, a Színigazgatók Szövetsége, a Szerzők Egyesülete és a Színész Szövetség egyöntetű eljárást indít a cenzúra túlkapásai ellen és legközelebb együttes ülésen jelenti be tiltakozását.


221.
Már régen folyik itt a harc akörül, hogy magyar vagy külföldi szerzők uralkodjanak-e a magyar színpadon. Ebbe a vitába most beleszólt három új magyar darab, három új magyar siker. Mit jelent ez a magyar dráma szempontjából, a magyar kultúra szempontjából? Heltai Jenő ezt mondja:
   - A magyar drámaírás most új nagy lendületet kap. Talán igazam volt, amikor nemrégen azt mondottam, hogy tulajdonképpen csak azért beszélünk most a magyar dráma hanyatlásáról, mert küszöbön van már az új fellendülés. A helyzet már régen megérett arra, hogy a magyar drámáért tegyenek már valamit a színházak. Annyi bizonyos, hogy a magyar színházak kissé el voltak kényeztetve, mert hiszen a múltban mindig a legkitűnőbb darabokat kapták a magyar íróktól.
   Most, hogy a külföldről gyakran meglehetősen gyönge darabok érkeznek, a színházak belátják, hogy a magyar drámairodalom termése még mindig erősen fel tudja venni a versenyt a külföldivel. Azt hiszem, belátják már a színházak azt, hogy nem veszedelmes többé magyar darabot előadni, nem kell hozzá százszázalékos biztonsági alap, mert hiszen a külföldi darabok sikerének biztonsági alapja is csak látszólagos.
   A válság nem a nívósüllyedésben van, erről tulajdonképpen nem lehet beszélni. Különbséget kell tenni drámaíró és drámaíró között. Vannak drámaírók, akik azért írnak, mert mondanivalójuk van, és ezt csakis a drámai formában tudják a legtökéletesebben kifejezni. Vannak viszont drámaírók, akik csak azért írnak darabot - hogy éppen darabot írjanak. Ezek a darabcsinálók. És ha van válság, ez csak a darabcsinálók számára van, akkor, ha nem találják el a közönség pillanatnyi ízlését, ha elszámítják magukat. Az igazi drámaírók számára soha sincs válság. Ha az igazi író mindig csak arról ír, hogy Jancsi szereti Juliskát és hogy Juliska viszont szereti, vagy nem szereti viszont, ebben mindig lesz valami, ami érdekelni fogja az embereket, ami mondani fog valamit a számunkra.
   Így vélekedik Heltai a magyar dráma mai helyzetéről. És most a dolog elméleti része után a gyakorlati következik. Megkérdezzük Heltait, hogy szándékozik-e a közeljövőben darabot írni. Mosolyogva felel kérdésünkre:
   - Mindig szándékomban van darabot írni és sohasem jutok hozzá. Nincs rá időm... Annyi dolgom van újabban, amióta belecsöppentem az irodalmi közügyekbe és a magyar írók nemzetközi propagálásába, hogy bizony alig van időm magamnak dolgozni. Az az érzésem, hogy egyelőre még tudok használni a magyar irodalom ügyének és többet használok azzal, hogy a magyar írókat külföldön propagálom, mintha magam is darabot írnék a magyar közönségnek.
   És itt most határozott ellenvéleményt kell bejelentenünk Heltai Jenő szerény kijelentésével szemben. Felbecsülhetetlen értéket jelent a magyar irodalom számára az ő lelkes propagáló munkája: de legalább is annyit használ Heltai Jenő irodalmi munkássága is. Egy új Heltai-darab, egy új Heltai-regény: kell-e ennél hatásosabb, szebb propaganda a magyar irodalom számára?


222.
Amikor Heltai Jenő elfoglalta a Belvárosi Színház igazgatói állását, az a hír terjedt el, hogy a népszerű író lemond a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületében viselt elnöki tisztségéről. Heltai is kijelentette, hogy írótársai rendelkezésére bocsátja az elnöki állást. A színpadi szerzők azóta többször tárgyaltak erről a dologról, és a legteljesebb egyöntetűséggel arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Heltai Jenő távozásába semmiképpen nem mennek bele. Még arról sem lehet szó, hogy Heltai ideiglenesen is elhagyja a helyét. Minden író változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy Heltai Jenő maradjon a testület élén.

227. A Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének jubiláris közgyűlése ismét Heltai Jenőt választotta elnökké

A Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete hétfőn este tartotta a Fészek Körben huszonötödik közgyűlését. Az elnöki asztalnál Heltai Jenő, az eddigi elnök, Csathó Kálmán és Huszák [Huszka] Jenő foglaltak helyet. A közgyűlést Heltai Jenő rövid, meleghangú beszéde nyitotta meg. Vázolta a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének eddigi történetét, és elmondotta, hogy egy baráti vacsorázó társaságból fejlődött ki ez az egyesület olyan hatalmassá, hogy ma már világviszonylatban is nemcsak megállja helyét, hanem vezető pozíciót foglal el. Az egyesületnek nincs vagyona, állandóan óriási harcokkal küszködik azért, hogy legalább az adminisztrációs költségeit előteremthesse, azonban erkölcsi téren huszonöt év alatt rendkívüli haladást mutathat fel. Heltai Jenő külön és hangsúlyozottan jelentette ki, hogy ő és alelnöktársa, Lengyel Menyhért, amikor a szezón elején átvették a Belvárosi Színház igazgatását, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének első igazgatósági ülésén lemondtak elnöki, illetve alelnöki állásukról, mert az volt az érzésük, hogy a színigazgatói és elnöki állás egymással inkompatibilis. Heltai Jenő lemondott elnöki állásáról, azonban bejelentette, hogy a világ szerzőinek ez év májusában Budapesten tartandó kongresszusa előkészítő munkálataiban a legtevékenyebb részt vesz, és mint a kongresszus alelnöke, a kongresszus ügyeit vezetni fogja.
   A Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének igazgatósága ezt a bejelentést tudomásul vette, és megkért engem és Lengyel Menyhértet - mondotta Heltai Jenő -, hogy az ügyeket a közgyűlésig mint elnökök vezessük, és majd a közgyűlés döntsön, mint amely fórum egyedül illetékes erre, kettőnk lemondása ügyében.
   Heltai Jenő nagy tetszéssel fogadott beszéde után dr. Molnár Jenő főtitkári jelentését terjesztette elő, és rendkívül meleg szavakban emlékezett meg Heltai Jenőről, az egyesület elnökéről, aki ebben az állásában a legodaadóbb működést fejtette ki és a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületét világviszonylatban is a legelsők sorába emelte.
   Dr. Molnár Jenő nagy tetszéssel fogadott beszéde után Boross Mihály terjesztette elő az egyesület pénztári jelentését, és azután az új tisztikar megválasztására került a sor. Huszka Jenő, mint a jelölőbizottság elnöke, előterjesztette a jelöltek névsorát, amelyet a közgyűlés egyhangúan el is fogadott. Tüntetésszerű taps követte az új elnök nevének bejelentését. Az új elnök ismét Heltai Jenő lett, aki elfogadta ezt a megbizatást, és a közgyűlés tagjai hosszú percekig állva tapsoltak a könnyekig meghatódott kiváló írónak. Alelnökök Csathó Kálmán, Harsányi Zsolt, Huszka Jenő, Lengyel Menyhért és Móric Zsigmond lettek, igazgatósági tagok: Zilahy Lajos, Martos Ferenc, Nádor Mihály, Török Rezső, Zágon István, Vitéz Miklós és Emőd Tamás lettek. Főtitkár dr. Molnár Jenő, pénztáros Boross Mihály és ellenőr Stella Adorján lett. Bizottsági tagok: Békeffy István, Boross Elemér és Mihály István. A közgyűlés elfogadta Halász Ernő határozati javaslatát, amely javaslat annak szorgalmazását kéri, hogy a kormány a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete egy-egy tagja számára évenként tartson fenn helyet a külföldi nagy városokban létesitett Collegium Hungaricumokban.
   A közgyűlést Heltai Jenőnek, az újonnan megválasztott elnöknek köszönő szavai zárták be.


224. Heltai Jenőék öt esztendőre bérelték ki a Belvárosi Színházat

Az egész színházi világban osztatlan örömet keltett az a hír, hogy Heltai Jenőék érdekeltsége újból kibérelte a Belvárosi Színházat. Ez a kis színház Heltai Jenő, Lengyel Menyhért és Bródy Pál vezetése mellett a múlt szezónban kitűnő munkát produkált. Magyar szerzőik darabjait exportálták, fiatal írókat is megszólaltattak, és ami ennek a rezsimnek a legnagyobb érdeme volt: megismertette a magyar közönséget több tehetséges, fiatal színésszel, akiknek alkalmat nyújtott arra, hogy képességeiket csillogtassák a kis színpadon.
   Az ötesztendős bérlet módot nyújt a kitűnő vállalkozóknak arra, hogy berendezkedjenek és kellőképpen szervezkedjenek. Úgy értesülünk, hogy a jövő szezónra már több kiváló magyar író darabját kötötték le, és már megkezdték a tárgyalásokat a magyar művészgárda sok jeles tagjával. Gaál Franciska, aki legutóbb csaknem százszor játszotta ebben a színházban a Fruska címszerepét, a jövő szezónban is vendége lesz a Belvárosi Színháznak.


225. Heltai Jenő lemondott a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnöki állásáról
Nyilatkozik lemondásának okairól és a most lezajlott kongresszus eredményeiről

Huszonöt év óta áll fenn a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete. Az első elnök Bercik Árpád, a második Herceg Ferenc, a harmadik Molnár Ferenc és a negyedik Heltai Jenő volt. Ma már Heltai Jenő sem elnöke a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének. Lemondott elnöki állásáról.
   A Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének tizenöt éve elnöke Heltai Jenő. Az egyesület életének első tíz esztendeje a megalakulás ideje volt, nem volt sokkal több ez az egyesület, mint barátok gyülekező helye - az egyesület igazi munkája akkor kezdődött, amikor Heltai Jenő fáradhatatlan agilitása egyre több és több eredményt produkált. Heltai Jenő legfőbb érdeme az volt, hogy létrehozta a legszorosabb külföldi kapcsolatokat, és a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének az egész világon igen nagy tekintélyt szerzett. Öt esztendő óta állandóan azon fáradozott, hogy a világ színpadi írói nálunk rendezzék kongresszusukat. Ebbeli küzdelme teljes eredménnyel járt, annyira, hogy ugyanakkor, amikor a világ színpadi szerzői nálunk kongresszusoztak, itt tartották meg a szerzők szerzőjogi kongresszusát is. Most, hogy Heltai Jenő lemondott az elnöki állásról, a legobjektívabb kriktika szemüvegén keresztül is megállapíthatjuk, hogy elnöki munkássága és ennek a munkásságnak eredménye túlnőtt azon a kereten, amelyet a magyar írók ennek a díszes állásnak eleinte szántak. Amikor Heltai Jenő visszavonul az egyesület ügyeinek vezetésétől, csupán csak az a tény vigasztalhat bennünket, hogy a világ szerzőinek konföderációja Heltai Jenő-t immár másodszor választotta meg alelnökéül. Ez a nagyon díszes állás szerfölött súlyos kötelezettségekkel is jár. Egészen bizonyos, hogy Heltai Jenő a jövőben is eleget fog tenni ezeknek a kötelezettségeknek, és ezzel együtt szolgálatokat fog tenni a jövőben is a magyar színpadi szerzőknek.
   A Színpadi Szerzők Egyesületének kedd délutáni igazgatói ülésén Heltai Jenő bejelentette lemondását az elnökségről. Harsányi Zsolt az igazgatóság nevében megköszönte Heltai Jenő tizenötéves elnöki működését, és külön is kiemelte, hogy milyen nagy szolgálatot tett Heltai Jenő a most lezajlott két kongresszus előkészületi munkálataival, és a két kongresszus vezetésével a világ íróinak, a magyar íróknak és az országnak. Harsányi Zsolt az igazgatóság nevében felkérte Heltai Jenőt, hogy, ha az elnökségről le is mond, tartsa meg minden más olyan rangját az egyesületben, amely az egyesületnek kifelé súlyt és díszt ad. Heltai Jenővel együtt lemondott az egyesület tisztikara. A Színpadi Szerzők Eegyesülete június 16-án rendkívüli közgyűlést tart, amelyen megválasztják az új elnököt és az új tisztikart.


226. Miért mondott le Heltai Jenő a Színpadi Szerzők Egyesületének elnökségéről?

A magyar színházi világot élénken foglalkoztatja a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének keddi igazgatósági ülése, amelynek témája Heltai Jenőnek az elnökségről való lemondása volt. Heltai ezt a lemondását már régebb óta bejelentette, úgyhogy nem volt váratlan. A lemondás indoklása azonban valóban - váratlan volt.
   Két hónappal ezelőtt, ugyancsak a Szerzők Egyesülete ülésén, egy szokatlanul éles felszólalás hangzott el az elnök ellen. Ez a felszólaló energikus hangon jelentette ki, hogy összeférhetetlen dolog az, ha valaki színigazgató, egyúttal a szerzők ügyeit védi. Majdnem ott a helyszínen akarta lemondatni Heltai Jenőt, sőt a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének ügyészét, Palágyi Róbertet is.
   Ekkor történt az, hogy az ülésen résztvevő szerzők nagyrészt igazat adtak a felszólalónak. Heltai Jenő természetesen azonnal tudomásul vette a dolgot, és nyomban beadta lemondását. Igen, de ott forrt már a világkongresszus katlana, a budapesti szerzői kongresszus zűrzavaros, ügyes-bajos dolga, amelyben a szerzők között senki sem ismerte ki magát, és csak egyetlen ember tudott biztosan mozogni a világ minden tájáról jelentkező emberek felé. Egyetlen ember tartotta kezében a szervezés gyeplőjét és vállalt érte felelősséget nemcsak itthon Magyarországon, de a külföld előtt is. Ez az ember Heltai Jenő volt! Heltai Jenő, aki minden erejével azon erőlködött, hogy a kongresszus úgy az eredmények, mint a kivitel szempontjából a legteljesebben sikerüljön. A szerzők tudták ezt, ezért kapacitálni kezdték az elnököt: maradjon! Persze, hogy kérni kellett, mert ha akkor vonul vissza Heltai Jenő, csődbe jutott volna az egész világkongresszus. Heltai Jenő tehát a helyén maradt.
   Mint színigazgató - mondotta - nem lehetek a szerzők elnöke, de a kongresszus befejezéséig még vállalom a tisztséget, azután lemondok.
   A Színpadi Szerzők kedd esti ülésén Heltai Jenő csakugyan lemondott, ezúttal már végleg, de lemondásának okát egészen másképpen indokolta meg: - Nem azért, mert színigazgató vagyok, sokkal mélyebben fekvő okok késztetnek, hogy távozzam a szerzők éléről és lemondjak minden tisztségről.
   Az egyéb okok pedig a következők: Heltai Jenő, akinek a kongresszus munkájában oroszlánrésze volt, bizonyára megunta már azt az ellenzéki hangulatot, amelyet az ő elnöksége kiváltott. Ez az ellenzék azonban nem nyíltan dolgozott, hanem titokban. Intrikák szövődtek a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületében, és ezek az intrikák arra vonatkoztak, hogy Heltai Jenő elnöksége alatt állítólag semmit nem tudnak elérni. A "semmibe" még a szerzői kongresszust is beleszámították. Ezeknek az intrikáknak akar véget vetni Heltai Jenő, amikor energikus elhatározással elhagyja helyét. Heltai Jenő elmegy, és megválasztanak egy másik elnököt.


227. Heltai Jenő és Lengyel Menyhért visszaléptek a Belvárosi Színház bérletétől
Mit mondanak a bérlőigazgatók?

A Belvárosi Színház igazgatósága a következőket mondja: "Tárgyalásainkról eddig mi nem nyilatkoztunk. Mindazok a hírek, amelyek nyilvánosságra kerültek, nem tőlünk származtak. Kétségtelen, hogy nem könnyű szívvel hagynók itt a Belvárosi Színházat, amelyet egy év alatt kívülről-belülről rendbehoztunk és művészi vitelében megerősítettünk. De végre is nekünk a színigazgatás nem hivatásunk. Mi tavaly elsősprban azért vettük át ezt a színházat, azért hoztuk rendbe, azért fektettünk bele önzetlenül rengeteg munkát, hogy megmentsünk egy színházat a színészek és az írók számára. Ez sikerült is. Nem rajtunk múlik, ha a múlt év tapasztalatai alapján és a jelenlegi viszonyok számbavételével nem tudjuk vállalni azokat a feltételeket, amelyeket a háztulajdonos felajánlott."

228. Beszélgetés a görllel

A görl bejött a szobába, és átadta a levelet. Protekciós levél volt, Oszkár írta:
   - Ha tehetsz valamit a kislány érdekében... ügyes, csinos... előre is köszönöm... hálás híved...
   Hálás híved! Annyi hálás híve van az embernek... ki tudja valamennyit nyilvántartani? Megkérdeztem a görlt:
   - Oszkár kicsoda?
   - Vezérigazgató.
   Nyugodtan, közönyösen mondta, és ártatlan, tiszta szemmel nézett rám. Kék szeme volt a görlnek, égszínű. Veszedelmes szín ez, mennyországot keres mögötte az ember, de többnyire levegőt talál csak. Nagyon csinos volt a görl, magas, karcsú, bolondos hajú szőke. Finom orra alatt furcsán, idegesen mozgott rúzsos pici szája. Azt hittem, cukrot majszol.
   - Mi van a szájában? Bonbon?
   - Gumit rágok.
   - Miért?
   - Adták.
   - Többen?
   - Nem. Artúr.
   - Artúr kicsoda?
   - Vezérigazgató.
   - Ilyen szép lánynak nem szabad gumit rágni. Nem gondol arra, hogy valaki meg találja csókolni?
   - Nem gondolok rá. Annak mindig ki van téve az ember.
   És kivette szájából a gumit. Nyugodtan, egykedvűen. Úgy, ahogy bevette. Habozás nélkül engedelmeskedett annak is, aki rábírta, annak is, aki lebeszélte róla. Elővette kis arany cigarettatárcáját. Megkínáltam a magaméval. Visszautasította:
   - Köszönöm. A másikat jobban szeretem. Nekem csinálják.
   - Hol?
   - Nem tudom. Lajos csináltatja.
   - Lajos? Vezérigazgató?
   A görl ragyogni kezdett:
   - Az. Tetszik ismerni?
   - Nem, nem ismerem...
   Rágyújtottunk. Egy-két pillanatig csöndben cigarettáztunk. A görl az íróasztal előtt álló karosszékben, jobb lábát átvetette a bal térdén. Szép lába volt, remek harisnyája, nagyszerű cipője. Mereven nézett maga elé. Az íróasztalt nézte, irataimat, leveleimet. Olyan csökönyösen, fürkészőn, hogy majdnem kínos volt már. Protekciós levele mellett egy amerikai levél borítéka feküdt; majd fölfalta szemével. Véget vetettem a csöndnek.
   - Mit tehetek magáért, kisasszony? Színház?
   - Isten ments! Nem vagyok bolond, hogy fillérekért ugráljak...
   - Tisztességes kenyérkereset... és ha az ember tehetséges...
   - Esti két-három pengő? Annyit szobadísznek is megérek.
   - Hát akkor?
   - Filmre szeretnék menni. Tessék engem elhelyezni...
   - Nem olyan egyszerű az, kisasszony... A gazdasági helyzet... alig gyártanak ma filmet... kevés a szerep és sok a jelentkező...
   - Kérem, ha azt tetszik gondolni, hogy ez a protekció kevés, hozhatok jobbat is...
   - Jobbat? Kitől?
   - Károlytól.
   - Károly kicsoda?
   - Vezérigazgató.
   Ennyi bájnak és őszinteségnek nem tudtam ellenállni. Elővettem a levélpapirost és írni kezdtem:
   - Ha tehetsz valamit a kislány érdekében... ügyes, csinos... előre is köszönöm... hálás híved...
   A görl összehúzott szemöldökkel figyelte munkámat:
   - Kinek tetszik írni?
   - Egy... egy vezérigazgatónak.
   Nagyot lélegzett. Fölállt:
   - Akkor jó. Köszönöm.
   De nem ment el. Megállt az íróasztal előtt, és megbűvölten bámult az amerikai levélre.
   - Miért érdeklődik úgy az iránt a levél iránt?
   - Nem a levél...
   - Hát?
   Könyörgőn nézett rám:
   - A bélyeg. Ha nincs rá szüksége... tessék nekem adni... Kislány korom óta gyűjtök bélyegeket.
   És én felületes megfigyelő azt hittem, hogy vezérigazgatókat!


229. Heltai Jenő és Lengyel Menyhért pályázik a Magyar Színházra

Érdekes új változás van a Magyar Színház frontján. Értesüléseink szerint Heltai Jenő és Lengyel Menyhért, a Belvárosi Színház igazgatói két nappal ezelőtt benyújtották ajánlatukat a Magyar Színház Rt-hez, amelynek értelmében hajlandók két esztendőre bérbe venni a színházat, 45.000 pengő évi bérért.
   A Belvárosi Színház igazgatói elhatározásának az az oka, hogy a Belvárosi Színház épületének tulajdonosa nem hajlandó mérsékelni a mostani házbért, sőt arról is szó van, hogy esetleg ezt a házbért felemelje. Ez a lépés inditotta Heltait és Lengyelt arra, hogy tárgyalásokat kezdjenek a Magyar Színház átvételéről.


 


 
 

EPA Budapesti Negyed 38-39. (2002/4-2003/1)