EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)
 

Az Élet Álom

(Krúdy Gyula saját kiadású könyve)

________________
SÁNTA GÁBOR


 

"Mi az élet? Őrület. Mi az élet? Hangulat. Látszat, árnyék, kábulat. Legfőbb jói: semmiségek; Mert álom a teljes élet, Holmi álom álma csak!" Calderón[1] "Úgy hiszem, az írók legtöbbször a gyomruknak köszönhetik azt az előszeretetet, mely arra bírja őket, hogy ezt vagy amazt a műfajt műveljék." Jean Anthelme Brillat-Savarin[2]

1.

"Az utolsó években Krúdy Gyula nehezen talált kiadót munkáinak, így életében olyan jelentős regények nem jelenhettek meg könyv alakban, mint a Valakit elvisz az ördög, az Etel király kincse, A tiszaeszlári Solymosi Eszter és a Purgatórium. Sehová sem tartozása: az addig kényelmes el nem kötelezettség, a szekértáboroktól való ódzkodás a gazdasági válság idején immáron elszigeteltséggel és fokozódó anyagi nehézségekkel sújtotta az egyre többet betegeskedő írót.
    Egy komoly orvosi beavatkozás után lábadozó Krúdy 1930 januárjában kijelentette, hogy "csak tíz cigarettát szívok naponta, azt is inkább vendégeim kedvéért. Hál' Istennek, sok a vendégem, sok jóbarátom van. Nagyon szolid életet élek: nem járok el este hazulról, csak kávét iszom".[3] Az író lánya szerint "apu megfogadta dr. Lévynek, hogy nem iszik többé alkoholt, és ezt egyelőre be is tartotta. [...] Az első óbudai év viszonylag nyugodtan, kiegyensúlyozottan telt. Apu nem ivott, meghízott, jó színben volt, és nagy munkakedvvel dolgozott".[4] Adósságaik miatt ugyanis távozniuk kellett a Margitszigetről; a Krúdy család 1930. május 28-án költözködött be a Templom utca 15. szám alatti lakásba. Az író ötvenkettedik születésnapját már itt ünnepelték meg, különösen jó hangulatban. Krúdy Zsuzsa úgy emlékezik, hogy "anyu szerint ezen a születésnapi ebéden egy óvatlan pillanatban ízlelte meg apám újból a bort, és ezután már többé nem tudott lemondani róla.
    Kezdődött elölről minden: az ivások, kimaradások, betegségek. Ehhez jött még a tomboló gazdasági válság és az újabb háború közelgő árnyéka. Meg még valami. Az irodalmi ponyva rohamozta a vérbeli írók egyre gyérülő kereseti lehetőségeit. így mind nehezebbé vált a Krúdy-írások elhelyezése. Többnyire azzal adták vissza azokat, hogy még sok kiadatlan kézirata vár közlésre, »telítve« vannak. Az utolsó években a könyvkiadók elhagytak bennünket, és csak néhány újság adott sovány kenyeret számunkra".[5] A súlyos betegségeken és a mellőzöttségen túl Krúdy 1931 nyarán ténylegesen is szembesült saját elmúlásával, ugyanis a Bozzay Margit szerkesztette Magyar Asszonyok Lexikona "néhai"-ként emlegette...
    Mikor a kilátástalanságot a Krúdy család már-már alig viselte el, Kosztolányi Dezső nyújtott feléjük baráti kezet. A Magyar Pen Club elnökeként szerepet játszott abban, hogy lord Rothermere ezer fontos segítsége felének a felét - az 1931-es év egyik kiemelkedő kötetének szerzőjeként - Krúdy Gyulának ítélték. (A másik díjazott Móricz Zsigmond volt.) Indoklásában Kosztolányi kifejtette, hogy Krúdy "a félmúlt és a régmúlt lírai álmodója, a gyermekkorba, sőt, a csecsemőkorba visszanyúló, elemezhetetlenül furcsa és finom emlékekkel, melyeket csak egy költő fejezhet ki közvetlenül. Tájai mintha örök holdfényben fürödnének".[6]
    Kosztolányi döntéséből komoly botrány kerekedett, különösen azután, hogy Herczeg Ferenc - elismerve ugyan a jutalmazottak jelentőségét az élő magyar irodalomban, de - kijelentette, hogy "amennyire tudom, a Rothermere-díjat nem irodalmi érdemek általános jutalmának, hanem nyomorenyhítő akciónak szánták. Sajnos, ismerünk nagytehetségű fiatal költőket, akik kétségbeejtő nyomorúságban élnek, amit a két jutalmazottról, hála Istennek, nem lehet elmondani. Legalább az egyikről biztosan nem". Mindehhez az igazgatósági tagságáról lemondó Herczeg azt is hozzátette, hogy "a segélyakció ilyen módon való lebonyolításával nem akarok szolidáris lenni".[7] Mire Kosztolányi március 1-én ugyancsak felállt elnöki székéből, méltatlankodó nyilatkozatában pedig cáfolni igyekezett a vádat, mondván, "úgy éreztem, hogy ők a legérdemesebbek erre [mármint Krúdy és Móricz a díjra], mert művészetükben gyökeresen magyarok és gyökeresen európaiak, s az, amit alkottak, szinte jelképesen tárja föl lelki életünket". Kosztolányi szerint "ez nem alamizsna és nem könyöradomány, hanem az alkotó tehetségnek, a költői gazdagságnak járó koszorú".[8]
    A Magyar Pen Club ex-elnöke - legalábbis Krúdy Gyula esetében - nyilvánvalóan szépítette a valóságot. Mindezt Krúdy Zsuzsa azon visszaemlékezése is szemlélteti, mely szerint "új remény költözött be hozzánk, de új gond is. Az esztendő egyik legkülönb könyvét akarták megjutalmazni, de hol van ez a mű? Apunak nem volt ebben az esztendőben új könyve, kiadója, de még kilátása sem, hogy lesz. És ha nincs könyv, akkor nincsen díj! Végre-végre, lázas, idegtépő napok után, izgalmas tárgyalások eredményeképpen a Hungária-nyomda kitűnően vizsgázott emberségből és szakmai tudásból. A díj reményében hitelre kinyomtatta, mégpedig hihetetlenül rövid idő alatt a Krúdy-válogatta Az Élet Álom című novelláskötetet a díj feltételeként megszabott 1931-es esztendőben".[9] A könyv valóban gyorsan, egyetlen hét alatt került ki a nyomdából, mégpedig a karácsonyi ünnepek idején; a Hungária Lapnyomda Részvénytársaság 1931. december 31-ig valóban leszállította a december 23-án kelt szerződésben vállalt első ötven példányt.
    Jellemző Krúdy Gyula akkori viszonyaira, hogy arra kérte Kosztolányit, ne nyilvánosan kelljen átvennie a Rothermere-díj neki ítélt részét, mert attól fél, a hitelezőinek várható rohama miatt nem jutna hazáig a pénzzel. Sejtése beigazolódott. Hiába nyitott folyószámlát az óbudai Takarékpénztárban, a jutalom gyorsan elfogyott; már 1932 nyarán arra kényszerült, hogy vagyontalansági esküt tegyen a bíróság előtt. A kilábalás reménye szertefoszlott. Szembesülnie kellett azzal, ami Calderón drámájának toronyba zárt hercegét is csaknem őrületbe kergeti:

"Mert ha álmodtam, s megéltem Álmom kézzelfoghatónak: Nem hiszek már a valónak; És ez a lelkemet csikarja, Merthogy azt kell látnom alva, Hogy ébren is álmodom csak."

2.

Az Élet Álom című - Krúdy Gyula életében utolsóként megjelent - kötet összesen nyolc novella és egy kisregény gyűjteménye; 1931 karácsonyán A hírlapíró és a halál, A pincér álma, A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek, A tetszhalott, az Emeletes lak a Duna mentében, vagy a jó szagok apostola, a Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája, a Zöld ász, vagy tanulságos története egy boroskancsóba veszett lélek megtalálásának, az Egy pohár borovicska és következményei, valamint A kidobott vendég című írások kerültek nyomdába. (Elgondolkodtató, hogy "az élet álom"-témát Calderón éppen kilencszer dolgozta fel.)[10]
    Vajon miért éppen ezen elbeszélésekre esett Krúdy választása? Miként értendő a címlapon olvasható jelzés, miszerint Az Élet Álom című könyv "válogatott" novellák gyűjteménye?
    Mikor októberben megkapta Kosztolányi üzenetét, mely szerint a gondjaikat megoldó, tekintélyes összeg ütné a markát, ha lenne az évben megjelent kötete, Krúdynak sebtében kellett összeállítania annak anyagát. A kéziratai azonban a szerkesztőségekben hányódtak, míg a "négylábú könyvespolca nagyrészt üresen állt. Könyveket éppúgy nem gyűjtött, mint pénzt. Néhány saját műve mellett tiszteletpéldányok és a régi Nyugat-ok sorakoztak. (Ha néha-néha megőrizte az újságokban megjelent írásait, azt csak egy új kiadás reményében tette.)"[11] A gyorsaság szó szerint életbevágóan fontos volt e sajátos helyzetben, ezért az író az üresen tátongó könyvespolcot vizsgálta át, és az ott találtakból állította össze leendő könyvét. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nyolc elbeszélés mindegyike a Nyugat-ban látott napvilágot 1925 és 1928 között. Éppen abban a folyóiratban, amelynek példányait kivételesen birtokolta. A Zöld ász című kisregény a Budapesti Hírlap-ban jelent meg az előző esztendő végén, a karácsonyi számban. Krúdy minden bizonnyal ezt is őrizte, talán valóban "egy új kiadás reményében". S az alkalom most elérkezett.
    A válogatás "forrása" kézenfekvőnek bizonyult, és a döntést igazolta, hogy ezen elbeszélések tematikusan is egymás mellé rendezhetők. Áttekintve őket, önkéntelenül is felvetődik két kérdés: Vajon miért került a kötetbe A tetszhalott, és az író miért nem sorolta közéjük a Nyugat-ban 1927. augusztus 1-én publikált Utolsó szivar az Arabs szürkénél című elbeszélést? Az előbbi az egyetlen a gyűjteményben, melynek cselekménye nem Budapesten játszódik és nem kulináris élvezetekről szól, az utóbbi ellenben A hírlapíró és a halál párnovellája. Meglehet, a kötet e fogyatékosságainak egyszerűen az a magyarázata, hogy a 16 ív terjedelem eleve megszabta, hogy a szerző mivel számolhat, és a - kötetben egyébként korábban már megjelent - Szindbád-elbeszélés, mely a legrövidebb írása a gyűjteménynek, afféle helykitöltésként került a többi közé. (A szövegeltérések alapján egyértelmű, hogy ez az elbeszélés is a folyóiratból került a válogatásba, és nem a Szindbád megtérése című könyvből.) S az sem biztos, hogy a Nyugat minden száma Krúdy polcán sorakozott, a terjedelmesebb Utolsó szivar az Arabs szürkénél hiányát ez is magyarázná, különösen akkor, ha az idő sürgetését ugyancsak tekintetbe vesszük. (Az Élet Álom 1957-ben megjelentetett újabb edíciójának sajtó alá rendezőjét - Tóth Lászlót? - minden bizonnyal a teljesség igénye ösztönözte, amikor az utóbbi elbeszélést ráadásként a kötetbe szerkesztette.)
    Vagyis Az Élet Álom című kötet anyagának összeállításakor a nyilvánvaló célkitűzés megvalósulását - mely szerint az elbeszélések tematikusan illeszkedjenek egymáshoz - egy tényező valószínűleg döntően befolyásolta. Mégpedig az elérhetőség. Azon múlott, hogy a húszas évek második felének nagyszámú "gasztronomikus" elbeszélése közül a szerző végül is mit szerkesztett leendő könyvbe, hogy a válogatáskor melyek voltak számára hozzáférhetők.
    A Literaturá-ban publikált keserű, helyenként kifejezetten gúnyos nyilatkozatában Krúdy hallgat a magánkiadás közvetlen előzményéről, a leendő Rothermere-díj nyomdai megelőlegzéséről, a csalódást okozó kiadók érthetetlen ódzkodásáról ellenben annál többet beszél. Már-már cinikus, amikor kijelenti, hogy "mulattat (és életben tart) a munka, ugyanezért nem nagyon ijedtem meg, amikor régebbi könyveim kiadói (akikkel a legbarátságosabb viszonylatot mindig megőrzöm) közölték velem, hogy szerződéseinket, amelyek az író kezét elég szorosan megkötötték esztendőkön át, a folyó évben, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki esztendejében nem tarthatják meg, és azt felbontják, habár régebbi könyveimet már eladták".[12]
    Az Élet Álom szerzője - némiképpen könyve címét is értelmezve - a válogatás tematikáját egy költői kérdéssel magyarázza: "Lehet úgy meghalni, hogy legkedvesebb, legjobb elgondolásaimból való munkáimat, ezeket az evésről, emésztésről, borról, betegségről, az élet igazi álmairól való elbeszéléseimet, amelyeknek megírására éppen egy igen póruljárt barátom (O. E., a szerkesztő) biztatott, mint valami fiatalítót az első »gyomor-novellák« kísérlete után: könyv alakban viszont ne lássam?" Tehát a szakirodalomban utóbb oly sokszor ismételt definíció Osvát Ernőig vezethető vissza. Az 1929-ben tragikus körülmények között elhunyt legendás szerkesztő alakjának felidézése, meglehet, azt is sugallni kívánja, hogy a válogatás tisztelgés a néhai barát emléke előtt.
    A "gyomor-novellák" megjelentetését Krúdy további kérdéssel indokolja: "Talán lesz még két-három ember az országban, akinek éppen annyi gondja van a gyomrával, mint a szívével, akár jómagamnak: mért ne olvassanak ők is ebédekről és ebéd utáni álmokról?" A kérdés éle nyilvánvalóan azokon vág, akik arra kényszerítették - mint keserűen megállapítja -, hogy az "ötvenedik könyvé"-nél és "az ötvenes évei"-ben önállósítsa magát. Az Élet Álom című kötetét a "legszeretettebb könyvem"-nek nevezi Krúdy, és célzatos azon kijelentése is, mely szerint "saját kiadású könyvemet rokonszenvesen fogadták a jóemberek; itt-ott talán nagyobb sikere volt, mintha egy könyvkiadó biggyesztette volna nevét az író neve mellé"...


3.

A kritika valóban elismeréssel fogadta a kötetet, igaz, jobbára a barátok-rajongók írtak a könyvről. Kárpáti Aurél kijelenti bírálatában, hogy "nem tudok még egy írót, akinek fantáziája, víziós ereje és kifejező készsége olyan közvetlen kapcsolatot tartana az álommal, mint Krúdy Gyuláé. Az álom színessége, gazdagsága, képet képre váltó könnyedsége és szinte zenei hullámzása jellemzi elsősorban alkotó művészetét, teremtő funkciójában éppúgy, mint ennek a funkciónak eredményeiben: könyveiben. Holott Krúdy egyáltalán nem kedvelője a fantasztikumoknak. Ellenkezőleg, tapad a valósághoz, mondhatnám: a hétköznapi realitáshoz. Bizonyos értelemben a félmúlt történetírója, akinek érezhető gyönyörűsége telik a »hiteles« vonások felrakásában. Ám ez a történetíró egyben költő is, s Jókai után a legnagyobb magyar álmodó". E némileg ellentmondásos megállapításokat Kárpáti azzal egészíti ki, hogy Krúdy Gyulának "talán leginkább ez a novelláskönyve, amelyben az élet szürke tónusai egy csodálatosan kiérett, tiszta és biztos írásművészet varázslatára szivárványosodnak át az álom színeibe. Egy neoromantikus realista, egy új, modern és magyar - mennyire magyar - Dickens forgatja itt előttünk az élet kifogyhatatlanul dús, tarka és változatos álom-könyvét, kissé ironikusan mosolyogva minden kép fölött, mégis belefeledkezve a képek szemléletének őszinte gyönyörűségébe". A recenzió enyhén nekrológ-ízű zárása szerint egy "nagy, jelentős és emlékezetes írói oeuvre méltó koronája ez a remekbe íródott novelláskönyv".[13]
    Miklós Jenő lényegében semmitmondó ismertetése patetikus szóözön, Krúdy modorában. Szerinte az író "igen sokat élt, mert többszörös életet élt. [...] »Az élet álom« mondogatta magának, és most meg is írta, oly szépen, annyi költői erővel, gyermeki hazugsággal, vénkorhely ártatlansággal, ahogy az ember csak magának ír. A szívére csuklik és együtt dobognak, fájnak, örülnek, vagy sírnak". Közhelyeket halmoz a bíráló, amikor kijelenti, hogy "legelsősorban magyar író Krúdy Gyula, azzal a felvidéki, ködökben hullámzó elborulással, azzal az ezeréves, bujkáló fájdalommal és elsóvárgással, amely az életből az álomba, és az álomból az életbe menekül". Mintha Miklós Jenő csupán belelapozott volna a könyvbe, melyet a frázisokon túl az olyan tévedései is valószínűsítenek, miszerint az író a "legújabb kötetében tíz hosszabb novelláját, csupa kis remekművét gyűjtötte össze, tíz regényre való érdekességgel, változatossággal és szépséggel".[14]
    Várkonyi Titusz ugyancsak nem kevés pátosszal, de hatásosan kezdi bírálatát: "Egy süllyedő és egy laokooni fájdalmak között vajúdó világ határmezsgyéjén, az álmát vesztett élet éjszakájában mint a »tegnapok ködlovagja« áll Krúdy Gyula, és őrzi a szétzilált és veszendő illúziók forrását, melyből mesemondásának varázsvesszőjével még »szentivánéji álmok« hangulatát tudja megteremteni." Krúdy kedves embere, borozásainak társa a nosztalgiát emeli ki, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy Az Élet Álom novelláinak szerzője "az érzékeltetés abszolút művészetével álmodja vissza a múltat, és keresi a mában a tegnapnak azokat az utolsó pilléreit, amelyekre még felépítheti álompalotáját. Ez a palota olykor egy csendes polgári vendéglő, a pittoreszk Tabánban megbújó kocsma, ahol még visszhangoznak hajdani szerelmesek suttogásai, a »nagy érzés« körül csetlő-botló, kedvesen suta szavai, poharazó őstabániak és pesti emigránsok gasztronomikus vitái, apró-cseprő ügyeken át az élet értelmére villantó tereferék". Várkonyi találó megállapítása szerint Krúdy "ebben a kis mikrokozmoszban [ti. a vendéglők és kocsmák világában] öleli magához a nagy mindenséget". A kritikus "szimbolikus játék"-nak tartja a kötetet, melynek "minden történetét az egyéni léleklátás, a vizionárius erejű megfigyelés arabeszkjei fonják körül". E bírálat is historikusnak tartja Krúdyt, azonban olyan emlékezőnek, aki imaginárius képeit láttatja egy pusztuló városrésznek. A kötet egyes írásai nem az egykor kézzelfoghatók emlékét kívánják megőrizni, hanem azok hangulatát idézik fel. Mindenekelőtt a Zöld ász. "Ez a helyenkint önéletrajzszerű, regényessé stilizált történet [a] Tabánban játszódik, a pusztuló ősi Budának, nagyobb távlatban az elmerülő régi életnek abban a romantikus részében, amelyet senki úgy meg nem látott, úgy visszaidézni nem tud, mint Krúdy Gyula. A Tabán Krúdy álomlátó tehetségén át zománcozódik olyanná, ahogyan e roskadozó kis városrész a szerelmeseinek regényes tudatában él."[15]
    Bónyi Adorján pár soros Krúdy-méltatása szerint "a régi világ él az ő elbeszéléseiben, az a világ, amikor az élet valóban hasonló volt az álomhoz, romantikus szívű embereivel, öreg kiskocsmáival, a kedéllyel, a kalanddal, a kicsi örömökkel és a nagy vágyakkal, amelyek úgy csillogtak ezeknek az embereknek a lelkén, mint a királyi selyem. Ez a világ innen, a mai élet partjairól nézve, már igazán csak álom, soha vissza nem térő - csak itt, Krúdy csodálatos elbeszélő művészetében él ékesen, édesen, mindent feledtetően. Egyedülálló írói egyéniség muzsikája ez a könyv; Krúdy lelke egy gazdag álomország".[16]
    Komlós Aladár megfigyelése, hogy az elbeszélések hőseiről elmondható: "Lelki problémáik a gyomrukban vannak, s életük legfontosabb pillanatait kiskocsmákban, teli tányérok mellett élik át." Az a sokszor emlegetett megállapítás is ebben a bírálatban olvasható, mely szerint "érdekes feladat volna megírni egyszer a magyar evés szellemtörténetét. Igen, szellemtörténetét, mert a magyar, s főleg a kálvinista magyar embernek az evés nemcsak táplálkozás, hanem öntudatlan pogány szertartás is, áldozás az egyedüli való értékek előtt". Komlós Aladár szerint ezekben a novellákban csupán ürügy az étkezés. "A szakácskönyvi problémák itt takarnak valamit". Mégpedig azt, hogy e hősöknek "nincs egyéb, amiért lelkesedhetnének. Épp ezért, akinek enni támad kedve a Krúdy-figurák szakácskönyvi fiorituráinak olvasása közben, azt hiszem, nem értette meg e novellákat. A kiskocsma, ahol e novellák lejátszódnak, közvetlenül a nihilizmus partján fekszik, időbelileg pedig a fin de sičcle korszakában van". E bírálat - óvatosan és kíméletesen bár, de - fogyatékosságra is felhívja a figyelmet, mégpedig arra, hogy "Krúdy legszembetűnőbb gyengéje az egyhangúsága, amely már-már szegénységnek volna mondható, ha birtokának szűk voltáért ez az író nem kárpótolna növényeinek ritkaságával és színpompájával".[17]
    A recenziók - számos esetben önmaguknak is ellentmondó - impressziói, a gyakran erőltetett képzelettársítások és az "álom" kifejezés kínálta nyelvi fordulatok kiaknázása akaratlanul is Kosztolányi véleményét idézik, aki lírát és "elemezhetetlenül furcsa" emlékeket emlegetett Krúdy saját kiadású elbeszéléskötete méltatásakor. Mindez érthetőnek tűnik, hiszen Az Élet Álom unikum és delikátesz a magyar prózában. A bírálatok papírra vetésekor csupán hetek, legfeljebb hónapok teltek el a megjelenése óta - időre volt szükség a "megemésztéséhez". (S nem is kevés; Szauder József, Fábri Anna és Fülöp László alapvető tanulmányai évtizedek múltán láttak napvilágot.)


4.

A húszas évek második felére Krúdy Gyula egészségét alaposan megviselték az évtized elejének méltánytalanságai, a szakadatlan munka és az éjszakázás. Idegei tönkrementek, a szíve, a veséje, a mája és a gyomra egyaránt gyógykezelésre szorult. Kímélő életet szabadna élnie, ő azonban - a lábadozás rövid idejét leszámítva - a már megszokottat folytatja tovább, diétáznia kellene, ehelyett koplal. Az előbbin nem akar, az utóbbin nem képes változtatni. Ötven évesen már nem tud nyárspolgárrá válni, a gazdasági válság pedig számára is lehetetlenné teszi a boldogulást.
    Maradt a kocsmázás mint menekülés, szórakozás és munka. Krúdy Gyula ez idő tájt a Bródy kávéházba járt és az óbudai kiskocsmákat látogatta, mindenekelőtt a Kéhli-t, ahol régi barátaival, hírlapírókkal, írókkal és költőkkel, Várkonyi Titusszal, Herczeg Elemérrel, Babay Józseffel és Kállay Istvánnal múlatta az időt. De a tabáni Görög és Fehérsas utca sarkán vendégeit váró Mélypincé-ben is rendszeresen megfordult, ahol Szép Ernő, Márai, Zsolt Béla és kevésbé neves barátai-ismerősei körében szórakozik. A kocsmáros bizalmas emberi közé tartozott, emlékkönyvébe a következőket írta 1931. május 21-én: "Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem".[18] Sőt, az öreg kocsmárost még a kórházba is becsempészték a barátok, amikor Krúdy már harmadik napja egy szót sem szólt. Mikor az író megpillantotta, kiugrott az ágyból és átölelte, mondván, "csakhogy érzek már valami hazai szagot".[19]
    A Krúdy Gyula éjszakáiról regélő híradások már életében fel-felbukkantak a különböző lapok társasági rovataiban. 1919-ben például feltűnt egy hírlapírónak, hogy a neves szerző "hűtlenné lett a pesti éjszakához". Kinyomozta, hogy Krúdy éjszakánként evezőt ragad és a Margitszigetről átcsónakázik Óbudára valamely csapszék kedvéért. "Ez most Krúdy Gyula mindennapos esti kirándulása. Ezért nem látható mostanában Budapesten. Vannak, akik különcségnek tartják a viselkedését, de a beavatottak csak a vállukat vonják és titkolódzva súgják: alighanem új regény lesz belőle."[20] Antalffy Gyula szerint - aki értesüléseit a "beavatottak" egyikétől, Hargitay Istvántól szerezte - az író, "amíg bora előtt órákon át elüldögélt, félig éberen, félig alva egyre figyelte a körülötte levő asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulataikat. Munkahely volt neki a kocsma, adatgyűjtés, élményanyagforrás. Asztaltársait is folyton beszéltette, maga ritkán szólalt meg, leeresztett szempillákkal fogadta magába az egymást követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga körül, szemének egyetlen villantásával elparancsolta asztalától; annál jobban szerette a hosszan mesélgetőket, a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embereket. Asztaltársai egyúttal modelljei is voltak, ugyanakkor meseforrásai".[21]
    Az évtizedfordulón publikált írások állandósult színterének, a Tabánnak múlt századi hangulatot idéző világa valóságos menedéke az írónak. (Jelképes, hogy az ódon városrész voltaképpen követte Krúdyt a pusztulásba.) Miként ez, úgy Óbuda is a Senkik egyelőre még háborítatlan "szigete" a Margitszigetről történő kiűzettetés után. Ahová eddig elzarándokolt, immáron végleges otthonává vált. Amíg korábban az állandóságot idéző itteni kocsmák és vendéglők látogatása személyes választásnak tűnt, ezentúl kényszerű beletörődés Krúdy számára. Érthető az elkeseredése. "Jelen korszakát életemnek úgy tekintem - panaszolja 1932 tavaszán -, mint menekülést az élet elől. Azt hiszem, nem kell bővebben indokolni, hogy miért teszem e magános kirándulást legrégibb kisvárosunkba, drágalátos Óbudánkra, ahol százesztendős emberekkel gyakran találkozhatni."[22] Vagyis Krúdy ez idő tájt e városrészek bűvöletében élt és alkotott. A munkáit pályakezdése óta jellemző retrospektív szemléletmód és hányatott életének újabb (végső) fordulata látványosan találkoznak az utolsó esztendő "gyomor-novellái"-ban. A kiábrándult írónak a díszlet- és panoptikumszerű környezet minduntalan azokat az időket juttatta eszébe, amikor az emberek még akartak és tudtak időt szakítani az étkezés élvezetére, arra, amire ő maga szegényen, vese-, máj-, szív- és gyomorbajosan egyre kevésbé volt képes. Egy rohanó világban - ahogy az utóbb idézett nyilatkozatban Krúdy megfogalmazta - "a rettenetes hajszá"-ban egy fogyaszthatóbb világba álmodta vissza magát az író. Feltűnő gyakorisággal emlegeti ekkoriban az "ébren álmodozás"-t, miként az a Krausz Simon által 1932 szeptemberében papírra vetett levél is magáért beszél, amelynek hátoldalán az író autográf jegyzetei olvashatók. Krúdy Zsuzsa feltételezése szerint a kérdéssorozat azt sejteti, hogy apja interjúra készült. A tízes számú feljegyzés alapján Krúdy a következőket is fontosnak érezte megtudni a bankigazgatótól: "Az egészsége? Emésztése? Álma?"[23]


5.

Lázár Miklós 1930 táján kéziratot kért Krúdytól az Anna-bálok emlékeiről. Elvárásai szerint a leendő írás "líra legyen, csupa líra és szubjektivitás; ez kell a népnek!"[24] A rajongó és jóbarát szerkesztő ismerte Krúdy írói alkatát és akkori hajlandóságát. Mondhatni, tisztában volt azzal, amit később Szegi Pál úgy fogalmazott meg, hogy "a magyar hétköznapoknak és az ezeregyéjszaka mese-hangulatainak ez a bűvös méregkeverője szívében már rég elveszítette az élet és az álom országhatárait. [...] Megtanította visszafelé peregni az Időt, és alázatra szoktatta a Valóságot".[25]
    Idő és Valóság kapcsolatának viszonylagossága szembetűnő jellegzetessége a Krúdy-prózának. Sőtér István szerint a megállított idő, vagyis az időtlenség "Krúdy művészetének alapjelensége", melynek révén az író "a történetből kiküszöböli a cselekmény"-t. Krúdy életművének modernségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, miszerint "a XX. századi próza nagy felfedezése [éppen] az volt, hogy a tartalom lehet egy látvány, egy mozdulatlan helyzet és állapot, sőt, egy hangulat is".[26]
    Az Élet Álom elbeszéléseiben a realitás határai elmosódnak, amit a szerző a valóságosság meghatározását segítő, beazonosítható utalások mellőzésével ér el. Ezt már korábban is megtette, a pontos korszakolás általában mellékes a Krúdy-prózában, azonban például a Hét Bagoly és az Aranyidő elszórt megjegyzései alapján feltételezhető, hogy e regények cselekményei a múlt század utolsó évtizedeiben játszódnak, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című töredék, vagy a Boldogult úrfikoromban eseményei pedig nyilvánvalóan a Ferenc József-i világ letűnte után történnek. Krúdy ennyi utalást általában fontosnak tartott a munkáiban, különösen a világháború utáni évek "rekviemjeiben". Ezért is feltűnő, hogy bár Az Élet Álom huszas évek végén írt elbeszéléseiben a tényleges idő a szó szerint vett századforduló lehet, sehol sem bukkanunk a boldog békeidők utáni vágyakozásra. A nosztalgia - mely lélektanilag a jelen erőteljes bírálatát feltételezi - talán sohasem annyira rezignált, mint az utolsó esztendők e "gyomor-novelláiban". Az elbeszélő csak egyetlen történetének, az Emeletes lak a Duna mentében címűnek részese, ám ekkor is csupán passzív hallgatója egy sajátos orr-monológnak. A többi írásban egyszerű narrátora a cselekménynek, "piktora" a látványnak. Hol egy másik idősík szellemidézője, hol pedig idegenvezetője egy-egy mágikus utazásnak Gasztonómiába. (A kötet nyilvánvalóan egyik ihletője és mintája a Szindbád hazamegy című Márai-regénynek.)
    Az Élet Álom elbeszéléseiben a vendéglők és kocsmák már nem a lumpok iskolái, hanem a táplálkozás - némi túlzással - szentélyei. Szent és profán színhelyek. Megannyi szigetei az időtlenségnek, ahol a folyamatosságot a szertartásos rendelések szakadatlansága érzékelteti: az újabb rundok és fogások tálalása. A pincér álmá-nak különös vendége, egy jó étvágyú temetkezési vállalkozó előbb egy "dupla-húslevest" kér "hosszú tésztával, belekevert tojással, sárgarépával, zellerrel, karalábéval", hozzátéve, hogy "nem bánom, ha egy kis karfiolcsutka is lesz mellette, de egy darab csontos marhahús mindenesetre legyen a levesben, mert azt szeretem leharapdálni..." A leves művészi - látványnak sem utolsó - elfogyasztása után a vendég borsópürét rendel disznókörömmel, majd amiatt kesereg, hogy nincs más főzelék az étlapon. (Ez is érzékelteti, hogy ezen eszményi vendég, e "pincér-álom" nem falánk, hanem ínyenc, hiszen bevezetésként nem húst eszik körettel, hanem főzeléket feltéttel. A gasztronómus Szerb Zsigmond szerint így egészséges a táplálkozás. )[27] A temetkezési vállalkozó később kacsapecsenyét szolgáltat fel vöröskáposztával meg rozskenyérrel, és a pincér elismerően állapítja meg, hogy vendége úgy vagdalja le a combokról a húsdarabokat "mint egy orvos". Az újabb fogás: nyúlgerinc, citromos, tejfeles és majoránnás szósszal meg gombócokkal, melyeket hirtelen süttetett lacipecsenye követ és sör, végezetül sajtot hozat a vendég. A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek című elbeszélésben Aranka paprikás sertéstokánnyal kedveskedik Pászmáti disznókereskedőnek, melyhez krumplit és galuskát egyaránt tálaltat. A törzsvendéget azonban nagyon bántja, hogy zöldpaprika helyett be kell érnie édes pirospaprikával. Bombai ügyvéd sóban és tört paprikában meghentergetett császárzsemlyét majszol, amíg ki nem hozzák a húslevesét hosszú tésztával, aztán natúrszeletet eszik, mindkét oldalát alaposan megcitromozva. Az öreg gyapjúügynök, Friedmann bácsi már elfogyasztotta gombástojását, Aranka érdeklődésére a friss gomba és tojás felismeréséről értekezik, majd valóságos himnuszt zeng a fűszerekről, a tormáról, a paprikáról, a vörös- és fokhagymáról, a borsról és a mustárról, melyeket mindenhová magával hord a belső zsebeiben. A Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkájá-ban Szortiment úr, a Hét Bagoly vendége pacallal kezdi a táplálkozást, melyet olyan "barna lével" öntött le a szakács, amely "bizonyosan a legfinomabb marhagerincek vagy disznókarajok alól került ki. A gombóc sertés májával volt gyúrva, de zöldség is volt benne, hogy ágyúgolyó keménységével meg ne ártson a legkényesebb gyomornak sem. A tálka szélére felhasított végű citromszeletek voltak függesztve, mégpedig három szelet". Miután ez nem igazán nyerte el a tetszését, a főszerkesztő - aki otthon szakácskönyvben tartja a pénzét - azt tudakolja a pincértől, hogy "volna odakünn a konyhában egy gyermekökölnyi nagyságú csontocska, valami húsmaradékkal, mert a húst már előzőleg lemetszették róla?" A csontrágcsálás után Szortiment úr velőt rendel forró húslevessel, pirított császárzsemlye-szeletkékkel és szegedi paprikával. Mindezt sörrel öblíti le. Az Egy pohár borovicska és következményei című elbeszélés hőse, Kalkuttai úr, mielőtt a szerelme leveséhez látna, előbb egy pohár szepesbélai "gyomorerősítő" borovicskát hajt fel és néhány Szent János-retket ropogtat hozzá. A levest követően az asszony bőséges zsírban ázó libapecsenyét és sült krumplit tesz az asztalra az adóhivatalnok elé, aki élvezettel mártogatott, "miután a kenyér héját nagy hozzáértéssel levágta". És így tovább.
    Ezek az érzéki örömöket mindenek fölé helyező figurák szívesen és szakértelemmel beszélnek a táplálkozásról, az enni- és innivalókról, illetve azok elkészítésének és elfogyasztásának megannyi módjáról. Akad közöttük, mint Nyergesujfalusi, a szagok és illatok apostola (Emeletes lak a Duna mentében), vagy a kipenderített, Falstaff-szerű Loncsos úr (A kidobott vendég), akik az evés és ivás helyett csupán előadást tartanak ezek nagyszerűségéről, azonban mindezt lenyűgöző szuggesztióval teszik. Zsanet Manci - az Egy pohár borovicska és következményei című elbeszélésben - a beavatottak közvetlenségével magyarázza Kalkuttai úrnak, hogy "némely doktorok, így például a tudor Kneip Sebastián is, a sáfrányról azt mondják, hogy méreg, segíti a májat a különböző arckiütések előidézésében, mégse lehet egy valódi levest sáfrány nélkül elképzelni. Színt ád a levesnek, habár fűszerértéke egyenlő a nullával. Széparcú a leves, mint azok a széparcú nők, akikben semmi tartalom nincs. A beltartalmat a zöldségek, így különösen a tőről szakított pirosodó paprikák, a megkomolyodott kelek, kiszélesedő krumplik, csontok, koncok, húsok adják". Az elvarázsolt vendégek fogadósnéja pedig egy tirolival beszéli meg, hogy "milyen módszer szerint szeretné eltenni télire káposztáját. Némely gerezdeket székely módon szeretne, gerezdekben, mert az effajta káposzta a maga hűvösségében, alája eresztett levében leginkább illik bizonyos pecsenyéhez, így a lacipecsenyéhez is. Másrészt a káposztát szeretné hosszú, igen finom szálakban eltenni, mert ez szinte nélkülözhetetlen a mindennapi háztartásban; de fontos, hogy a torzsák is be legyenek keverve a kockára vágott káposztába, mert annál nagyobb öröme nincs a káposztaevőnek, mintha krumplidarab helyett valódi káposztatorzsára bukkan kutató fogaival. És az elteendő káposztalevelekről, az egészben megsavanyítandó káposztatorzsákról mennyi mondanivalója volt a fogadósnénak, mintha egy egész életre való rendelkezéseit adná ki!"
    E Krúdy-alakok valóságos epik(ureu)sai a "gyomor-novellák"-nak. Monológjaikban a beszéd és a szakértelem megkérdőjelezhetetlenül összekapcsolódik.
    Az Élet Álom hősei művészei az étkezésnek, már-már kultikus performansz, amit közülük számosan a kocsmák, vendéglők és fogadók szakértő közönségei, a gazdák, a pincérek és vendégek elismerő pillantásai előtt csinálnak. A pincér álmá-nak temetkezési vállalkozója "telemerte levessel tányérját addig a helyig, ahol a tányér karimájába valami régi vendéglős monogramja volt beleégetve. Sőt, a monogramot is befödte levessel, mintha nem volna kíváncsi ilyen haszontalanságokra. A tányér felé hajolt, miután előbb sózott és paprikázott, valamint leveserősítő barna cseppeket rázott tányérjába ama üvegből, amely a vendégek érdekében a vendéglői asztalon állott. Mindent alaposan elvégzett, mielőtt a levest megkavargatta volna, mintha megringatná azt, mint valamely gyermeket, amelyet elaltával meg akar enni.
    Az első kanállal csak a tányér széléről vett, miután ugyanazzal a kanállal visszakergette a helyükre az apró zöldségeket és [a] mindenfelé elkalandozó hosszú tésztákat. A második kanál már tésztákkal is megrakodva érkezett, amely tészták szépen sárgultak a kavart tojástól. A harmadik kanálba jutott sárgarépa és karfiol, vidáman, mint kövér asszonymosoly. És a tészták, ha lecsüngtek a kanálból, minden megerőltetés nélkül felhörpintettek és eltűntek a száj és ajk megnyalogatása után. Csókolózás volt ez a levessel, ártatlan, ifjonti csókváltogatás, amelyet majd érettebb szerelem követ". A temetkezési vállalkozó magánszámának újabb felvonásában "a csontot óvatosan megfogta, a szájához emelte és eltüntette a szája belsejében, hogy csak a csontnak a papírkézelős vége látszott a bajuszfesték alól. A szájüregben mit művelt a nyelv és a fogsor ezalatt a csonttal, azt sohasem lehetett megtudni. A vendég néha megcsóválta a fejét, mintha maga is helytelenítené azokat a ropogásokat, amelyek [a] szájából időnkint hangzottak. A csont darab idő múlva előkerült. Igaz, hogy minden díszétől megfosztva. A vendég még egyszer megszopogatta a csontot, mint aki alaposan akarja elvégezni munkáját, amelyhez többé nem lesz alkalma visszatérhetni".
    A Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című elbeszélésben az ínyenc fűzőkészítő "késével lenyesegette a velős csonton látható maradékokat, és miután azokat megborsozta, megpaprikázta és megsózta: apránkint a szájába rakosgatta, de ezenközben egy pillanatra sem vette le szemét a velős csontról, mintha az elfutamodni akarna tőle. Sőt, fejét jobbra-balra hajlítgatva, belekukucskált a velős csont belsejébe, mintha kulcslyukon kémlelne valami gyönyörűséges látványosságot". Majd "az egész vendégség élénk figyelése mellett a bal kezébe vette a velős csontot, és a jobb kezét ökölbe szorítva, a bal kéz csuklójára ütött. Az ütésre a csontból velőhurkák zuhantak ki a forró tányérra, olyan bőségesen, mintha ez lett volna a legderekabb csont, amely e napon Pesten kimérésre került... De a fűzőcsináló nem volt megelégedve a zsákmánnyal, mert szemtelen ember volt - még átkukucskált az üres csonton (mintha Szortiment urat fixírozta volna), és a villát beledugva a csőbe: kétszer-háromszor megforgatta a csont belsejében, mire valóban előkerültek némi velőmaradékok". Szortiment úr mindezidáig irigykedve nézte e csaknem szakrális előadást, ekkor azonban "némileg megenyhült, észrevette ugyanis, hogy a fűzőkészítő nem tudja a módját a velőscsont elfogyasztásának, nagy karéj kenyerekre keni rá a velőt, mint akár a vajat, holott a velőt apró, egyharapásnyira alkalmatos kenyérszeletekre kell helyezni. Azonkívül forrón párolgó húslevest sem látott a járatlan vendég előtt, pedig a napvilágra hozott velőt nyomban forró húslébe kell helyezni..." Miután a pincér eléje tette a kért csontot, a gőzölgő húslevest és "a pirított császárzsemlye-szeletkéket, amelyek valóban egy harapásra voltak szánva", Szortimert úr "diadalmasan nézett körül a Hét Bagoly söntésében, mert valóban az egész vendégség tisztelettel tekintett rá".
    Az Egy pohár borovicska és következményei című elbeszélés leves-misztériuma ugyancsak nem mindennapi látványosság. Miközben Zsanet Manci elérzékenyült sáfrány- és zöldség-himnuszát mormolja, "Kalkuttai látszólag éppen olyan tempóban ette a levest, mint ezt egykor a régi pesti fogadóban egy vidéki embertől látta, aki szemét kimeresztve mint egy nagy hal bújt bele levesébe, és ügyet sem vetett arra, hogy a szomszédságban unatkozó vidéki hölgyek helyezkedtek el, akik valószínűleg kalandot jöttek keresni Pestre, mert azt vidéken nem tehetik meg. Igen, éppen úgy szörtyögött, a galuskával csámcsogott, mint ismeretlen mesterétől látta, mintha e szájhangokkal akarná magát belelovalni az étvágyas étkezésbe - sőt, még azt is megtette, amivel az asszonyoknak örömet szokott okozni, hogy a tányérját megemelte és a levesmaradékot kanalába csepegtette, mint ezt a vidéki gyógyszerészek szokták tenni, amikor Pestre jönnek -, de azért voltaképpen nem itt járt az esze, hanem ifjúkorára gondolt, amikor egy kora nyári hajnalon a kassai stációra megérkezett volt, és ott két porció sódart megevett hosszúlaskára vágott édes tormával".
    Krúdy elbeszélője olykor mintha színházi előadást közvetítene: visszafogottan, áhítattal, de válogatott kifejezésekkel, szakértő módján tolmácsolja a látványt. Máskor pedig mintha kísérőmuzsika nélküli némafilm-szkeccseket látnánk, melyeket találóan jellemez Hevesy Iván azon megállapítása, miszerint "sem élet, sem álom, sem nem fantázia, sem nem valóság: ez a néma film hatása. Ijesztően csöndes ahhoz, hogy életnek, valóságnak érezzük, de túlságosan éles, fényes és tisztán ragyogó formákat ad ahhoz, hogy álomképeket, fantáziaképeket lássunk bennük. így a zene nélküli mozi, még ha a legrealisztikusabb életet ábrázolja is, valami szörnyű irrealitással hat a szemlélőre".[28] Az Élet Álom című kötetben Krúdy nyelvének sokat emlegetett "gordonka-hangja" elhalkul, és alig-alig oldja a látottak bizarrságát. A nyelv itt már nem eszköze - egy legalább - látszat-valóság illúziójának.


6.

Szembetűnő a látvány-orgia e "gyomor-novellák"-ban. Mintha valaki az étlapot böngészve a számára elérhetetlent venné számba, és amit a valóságban nem vehet a szájába, a szemével "falná" és a kimondás révén tenné magáévá. E Krúdy-figurák között feltűnő számban találni gyomorbajosokat, akiknek diétázniuk kellene, ehelyett kényszeredetten isznak és végigeszik az étlapot. A pincér álmá-nak temetkezési vállalkozója - akit az öreg, tapasztalt Fridolin magában egyszerűen "Nagybélű"-nek nevez - meggyőződéssel vallja, hogy "Isten mentsen meg mindenkit az étvágytalanságtól!" így járt valamikor A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek Bombai Mártonja is, akinek - mint meséli Arankának - "krudélis", vagyis iszonyúan rossz gyomra van. Mindennek egy korábbi gyomorbetegség az oka, melyből az utolsó pillanatba sikerült kigyógyítania magát, mégpedig káposztatorzsával. (E csodaszer Az Élet Álom számos hősének kedvelt csemegéje.) Szortiment úr az idült gyomorbajos emberek közé tartozik, aki ennek ellenére kielégíthetetlen étvággyal falja a legnehezebb ennivalókat a Hét Bagoly-ban, csak hogy megmutassa, ki is ő valójában. Bár sikereket ér el a vendégek és a pincér előtt, éjfélkor szíven lövi magát. A Zöld ász alkoholista Galgóczijának "nemcsak elméje hibbant meg, hanem szíve, veséje, mája, gyomra, egyszóval mindene, amit az ember az életben magáénak nevezhet". S bár sikerült lemondania a borról, sohasem lett képes ismét megtalálni önmagát: élőhalottá vált. Szauder József nyomatékkal hangsúlyozza, hogy "a bortól eltiltott, halálosan beteg Krúdy írja ezt a remekét".[29]
    Krúdy figurái közül nem egy kóros elszántsággal eszi végig az étlapot, hogy aztán idővel kiderüljön: az utolsó étkezés volt számára. (Ez történik Az utolsó szivar az Arabs szürkénél című elbeszélés ezredesével is.) Nyilvánvaló, hogy nem elég a szakértelem. A hosszú élet titka a jó kedély és az étvágy. Nem feltétlenül a mérték, inkább a módszeresség. A csillapíthatatlan evéskényszer vagy a koplalás: halál. (Szerb Zsigmond szerint "a gasztronómia csak akkor bír létjogosultsággal az életben és a tudományban, ha mögötte a gasztrofizika bölcsessége áll. Ez pedig irtózik minden túlzástól".)[30] A válogatott fűszereit mindenhová magával hurcoló józan Friedmann óvatos ínyenc; pontosan tudja, hogy az ő korában "már nem szabad túlterhelni a gyomrát se a malackörmös bablevesekkel, de még a zaftos rosztbrátnikkal sem". Ezért hangsúlyozza nyomatékkal, hogy "nagyon vigyázok azokra a dolgokra, amelyeket a számba veszek". (Brillat-Savarin szerint "az ínyencek tovább élnek, mint azok, akik nem ínyencek".)[31] Mindez kiegészíti az Emeletes lak a Duna mentében "apostolának", Nyergesujfalusinak a megállapítását, miszerint "az emberek életében az ebédelés a legfontosabb. Fontosabb mindenné, leánynál és betegségnél, szép csizmánál vagy szép szeretőnél. Az az ember, aki nem ebédelt: nem sokat jelent ezen a világon. Nem biztos a dolgában, nem biztos a szavában, sem a tennivalójában. Bizonyosan csinál valami hibát aznap, amikor nem ebédelt".
    A kidobott vendég Loncsos urának monológját azzal szakítja félbe valaki, hogy "az életfilozófiának vajmi kevés köze van az ételek ízeihez. Éppen azok az emberek esznek a legpompásabb étvággyal, akik oda sem gondolnak az életre, az ételre". Igen, ez az egészséges ember véleménye, aki nem törődik vele, milyen lehet, amikor a táplálkozás nem csupán pénz kérdése. Ellenben annál többet foglalkozik ezzel, aki betegsége miatt tehetetlenül mormolhatja csupán az étlap ínycsiklandozó kínálatát - mintha ima vagy költemény lenne -, és legfeljebb gondolatban utazhat el Gasztronómiába. A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek című novellában maga az elbeszélő tűnődik el azon, hogy "tudj' Isten, mi van a gyomorbajosok filozófiájában, valami keserv, amely nem hagyja el őket végig az egész életen át, mint az egykori boldogtalan szerelmeseket a dalok, amelyeket régmúlt időkben a maguk vigasztalására énekelgettek".
    Az Élet Álom elbeszélései efféle emlékezések. A kulináris élvezeteket mindig is előnyben részesítő, ám a huszas évek második felétől betegségekkel küszködő, szegény és öregedő Krúdy Gyula különös jelentőséget tulajdonított az "élet" és az "étel" kifejezések mágikus kapcsolatának. E két szó ugyanazon hangokkal mondható ki, ugyanazon betűkkel vethető papírra. Elválaszthatatlanok egymástól. Egyik a másik nélkül nem létezhet. Aki él: eszik, aki eszik: él. Vagyis aki már nem képes enni, pusztulásra van ítélve. Sorsa megpecsételődött, bár lézeng még, de csak vegetál. S álmodozik az ételről, álmodozik az életről. Számára az élet álom csupán.
    Ezzel magyarázható, hogy e "gyomor-novellák"-ban az étkezéshez miért kapcsolódik oly gyakran és elválaszthatatlanul a halál. (Vagy ahogyan Fábri Anna megállapította: "Az evés biztonságot ad e novellák hőseinek, az életben levés biztonságát.")[32] Elgondolkodtató, hogy a kötetben éppen egy álombeli temetkezési vállalkozó eszi végig az étlapot, miközben részletesen kifejti az öregedő pincérnek, miként vágják fel a testes hullák hasát, hogy beleférjenek a szabvány koporsókba. Mikor az Órához címzett kocsma elmúláson mélázó és elszunnyadó pincére, Fridolin felébred, azonnal észreveszi, hogy az óra megállt a feje felett: lejárt az ideje. (Krúdy Álmoskönyve szerint, ha öregember sok étellel álmodik, az betegséget jelent...)[33]
    Miként az is jelképes, hogy éppen Az Élet Álom beszédes című záró elbeszélésében, A kidobott vendégben olvasható a címszereplő kesergése, miszerint "most már azonban fájni kezd minden elmulasztott ebéd, minden elmulasztott étel, mert azt hiszem, hogy ebben az életben azt többé pótolni nem tudom. Ki tudja, eszek-e még valaha sóskamártást?"


    Krúdy Gyula 1933. május 12-én halt meg Óbudán. S ez éppen úgy történt, ahogyan Szindbád - A tetszhalott című elbeszélés szerint - mindig is ígérgette szeretőjének, vagyis "egyszer csak elalszik, és nem tér vissza a másvilágról, ahová az ember többnyire álmában megy"...
 
 

[1] Calderón: Az élet álom. In: Klasszikus spanyol drámák. Bp., 1986. 449-563. old. S. a. r.: Benyhe János. Calderón drámájának fordítása Jékely Zoltán munkája.
[2] Brillat-Savarin: Az ízlés fiziológiája. Bp., 1912. 157. old. Ambrus Zoltán és Ambrus Gizella fordítása.
[3] Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád. Bp., 1988. 242. old.
[4] Uo., 242. és 247. old.
[5] Uo., 251.
[6] [?]: "Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula kapták az idei Rothermere-díjat" In: Pesti Napló, 1932. február 6. 6. old. A kiemelés tőlem. S. G.
[7] [?]: "Herczeg Ferenc megindokolja, miért mondott le a Pen Club igazgatói tagságáról. A Rothermere-díjat nem az alapító szándékának megfelelően osztották ki" In: Magyarság, 1932. február 26. 2. old.
[8] [?]: "Kosztolányi Dezső lemondott a Magyar Pen Club elnökségéről" In: Magyar Hírlap, 1932. március 2. 3. old.
[9] Krúdy Zsuzsa, i. m., 265-266. old.
[10] Szerb Antal: A világirodalom története. Bp., 1992. 313.
[11] Krúdy Zsuzsa, i. m., 246-247. old.
[12] Krúdy Gyula: Egy könyv margójára, vagy hogyan lettem könyvkiadó? In: Literatura, 1932. 374-374. old.
[13] K. A. [Kárpáti Aurél]: Az élet álom. Krúdy Gyula új novelláskönyve. In: Pesti Napló, 1932. január 14. 5. old.
[14] Miklós Jenő: Krúdy Gyula új novelláskönyve. In: Magyarság, 1932. január 17. 25. old.
[15] Várkonyi Titusz: "Az élet álom". Krúdy Gyula válogatott novellái. In: Magyar Hírlap, 1932. január 24. 19. old. A kiemelés tőlem. S. G.
[16] b. a. [Bónyi Adorján]: Új könyvek. In: Pesti Hírlap, 1932. január 26. 9. old.
[17] Komlós Aladár: Az élet álom. Krúdy Gyula válogatott novellái. In: Nyugat, 1932. június 1. 660-662. old.
[18] Ruffy Péter: Krúdy kocsmárosánál. In: Újság, 1943. december 12. 26. old. A Föld, Föld!... utalásai alapján (Bp., 1991. 292-293. old.) Márai Sándor úgy hitte, ő látta utoljára az emlékkönyvet, amikor a német megszállás után elvitte hozzá a kocsmáros. "»Gyula is írt bele« - mondta rekedten. - »Tedd el, legalább ez maradjon meg.«" Márai nem fogadta el, így "az album vele pusztult, amikor a közeli napokban elvitték feleségével, Poldi nénivel együtt az újlaki téglagyárba, s aztán onnan tovább, a lengyelországi megsemmisítő telepre". A kocsmáros azonban túlélte a megpróbáltatásokat; Zsolt Ágnes 1948-ban készített vele interjút, és közben az emlékkönyvet, az akkor hetvennyolc esztendős Krausz Poldi egyetlen értékét, közösen fellapozták. (A "Mélypince" Poldi bácsija emlékezik. In: Szivárvány, 1948/14. 6. old.) Vajon hol lehet most a dokumentum?
[19] Ruffy Péter, i. m.
[20] [?]: Hová tűnt el Krúdy? In: Színházi Élet, 1919/52. 15. old.
[21] Antalffy Gyula: Krúdy koronatanúi. In: Magyar Nemzet, 1964. május 14. 7. old.
[22] "Krúdy Gyula mondja" In: Magyar Hírlap, 1932. április 24. 19. old.
[23] Krúdy Zsuzsa, i. m., 294. old.
[24] Uo., 250. old.
[25] Szegi Pál: Ceruzasorok Krúdy Gyuláról. In: Magyar Csillag, 1943. június 1. 691-693. old.
[26] Sőtér István: Krúdy és a megállított idő. In: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmáról Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára. Bp., 1979. 93-101. old. Szerk.: Kabdebó Lóránt.
[27] Szerb Zsigmond: Éljen az élet! A gasztronómia regénye. Bp., é. n. 239. old.
[28] Hevesy Iván: A film életrajza. Bp., 1943. 294-295. old.
[29] Szauder József: Szindbád megtérésétől a Purgatóriumig. In: Szauder József: Tavaszi és őszi utazások. Tanulmányok a XX. század magyar irodalmáról. Bp., 1980. 124-170. old. S. a. r.: Szauder Mária.
[30] Szerb Zsigmond, i. m., 230. old.
[31] Brillat-Savarin, i. m., 132. old.
[32] Fábri Anna: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben. Bp., 1978. 321. old.
[33] Álmoskönyv. Bp., é. n. (Negyedik kiadás.) 101. old. Szerk.: Krúdy Gyula.

 

EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)