EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
 

Budapesti emlékmű-metamorfózisok
1989-2000

 

________________
BOROS GÉZA



A köztéri emlékművek átalakítása a politikai rendszerváltozások kísérőjelensége: minden új hatalom a köztéri jelképeken keresztül is igyekszik meghatározni és átértelmezni a múlthoz való viszonyát. Az átalakítás csak egy lehetőség az eszköztárból: a köztéri szimbolika átformálása a szobrok megsemmisítésétől, pusztulni hagyásától raktárba, szoborparkba száműzésen át az előző rendszer által politikai okok miatt eltávolított emlékművek visszahelyezéséig terjed. A jelenségnek tehát alapvetően történeti-politikai és nem művészeti oka van, de mivel képzőművészeti alkotásokról van szó, a helyzetükben történt változások nemcsak társadalomtörténeti, hanem művészettörténeti (komplexen: kulturális antropológiai) szempontból is érdekesek. A jelenség kezdőpontja az 1956-os mártírok 1989-es újratemetéséhez köthető. Ez az esztétikailag és érzelmileg megragadható történelmi esemény volt a rendszerváltozás szimbolikus pillanata, amely a szocialista rendszer köztéri szimbólumainak legitimitása szempontjából mintegy határpontot képez. Ezt követően országszerte voltak emlékmű-átalakítások, a főváros megkülönböztetett szimbolikus szerepéből (és a Budapesti Negyed profiljából) következően azonban e tanulmányban csak a budapesti történésekre koncentrálok.[1]


Átalakulások

Az emlékmű-átalakítás kétféle lehet: spontán vagy hivatalos. A spontán átalakítás (rongálás) tulajdonképpen a szobordöntés enyhébb változata, és szempontunkból akkor érdekes, ha a beavatkozást nem követi sem helyreállítás, sem eltávolítás, hanem az átalakított mű - megváltozott jelentéssel - tovább funkcionál. Ebbe a körbe tartozik - a vandál vagy anyagi motivációjú csonkítások kivételével - valamennyi szoborrongálás, minden esztétikai vagy politikai célú erőszakos beavatkozás, amellyel az elkövető a köztéri mű jelentését kívánja megváltoztatni.
   A spontán átalakítás bevált eszköze a festékszóró spray. Ennek esett áldozatul például Laborcz Ferenc 1949-ben felállított felszabadulási emlékműve, amely furcsa mód túlélte az 1991-92-es fővárosi szoboreltávolítási hullámot. A rákoskeresztúri Bakancsos utcai park eldugott sarkában felejtett domborműves sztélé - rajta galambot felröppentő klasszikus nőalak és ötágú csillag - 1992 körül egy ismeretlen "graffitiművész" keze nyomán világoskék bikinibe és tarajos punkfrizurába öltöztetve jelenítette meg a rendszerváltozás időszakának felszabadulás-élményét. Nemrég újból megnéztem, hogy történt-e valami azóta az emlékművel - ma is ugyanúgy áll, csupán a kompozíció bővült néhány horogkereszttel. Ezekben az esetekben helyesebb átalakítás helyett inkább átalakulásról beszélni, hiszen a beavatkozás folyamatos, kollektív és anonim.
   A happeningszerű, spontán átalakítás célja nemegyszer a hivatalos eltávolítás siettetése, kiprovokálása. Ez történt Varga Imre Kun Béla emlékművével, amely 1986-1992 közt a Vérmezőn állt. 1991 őszén - Kun Béla zsidó származására utalva - ismeretlenek Dávid-csillagot mázoltak az emlékmű hátoldalára.[2] Az emlékfeliratos gránitlapon pedig "Vörös gyilkosok!" spray-felirat jelent meg. 1991. október 23-án a Magyar Demokrata Fórum I. és XII. kerületi szervezete, Velekei József szobrászművész szervezésében, sötétkék lepelbe csomagolta be az emlékművet. A puskaszuronyokra fehér védőhuzatot, Kun Bélára fehér szellemruhát és csörgősipkát húztak. Az eseményről fotót közölt csaknem minden fontosabb újság. A Népszabadság képaláírása: becsomagolták "mint méltatlan látványt". Az Új Magyarország kommentárja: "Kísértet járta be Európát... és most ilyen kísértetiesen fejeződik be a múlt." A Magyar Fórum Kosztolányit idézte, hozzátéve: "Kun Béla - ezúttal csörgősipkában - másodszor is repül a budai Vérmezőről. A soha viszont nem látásra!"[3]
   A spontán átalakítás speciális esete, amikor egy lebontott (vagy ledöntött) emlékmű maradványa új emlékművi funkciót kap. Ez történt a városligeti Tanácsköztársaság-emlékművel. Kiss István bronzkolosszusát 1992-ben a budatétényi szoborparkba helyezték át, helyén maradt azonban a szobor spirálisan emelkedő alépítménye, amelynek csúcsára, a szobortalapzat betoncsonkjára Keglevich István katolikus pap vezetésével egy hatalmas vaskeresztet állítottak. A kereszt mellett magasodó, csillagcsúcsdíszeitől megfosztott zászlótartó oszlopokra nagyméretű fehér tábla került, a következő, messziről is jól látható felirattal: "Itt állt a Regnum Marianum templom. Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatta." (A templomot 1919 után, a bolsevizmustól való megszabadulás emlékére építették). A kereszt előtt - mint egy virtuális templomban - minden év szeptember 12-én, a lerombolás emléknapján hálaadó szentmisét mutat be a kommunista börtönöket is megjárt Keglevich atya.[4]
   2000. november elsején az emlékmű erőszak áldozatául esett: gimnazisták elfűrészelték, és ledöntötték a keresztet, a talapzatára pedig vörös csillagot festettek "Budapesti Felszabadító Gárda" felirat kíséretében. Az összetört fakereszt helyére néhány napon belül egy vaspántokkal fűrészelés-biztossá tett új keresztet állítottak, az elfogott tettesek ellen pedig büntetőeljárás indult.[5] Az eset rávilágít a politikai emlékművek legitimitásának a sajátosságára is: egy építési engedély nélkül, illegálisan állított köztéri emlékjel megrongálói ugyanúgy büntetésre számíthatnak, mintha "rendes" emlékműről lenne szó, a cselekmény megítélésénél ugyanis sokkal inkább a társadalmi-politikai értékítélet számít, mint a megrongált mű jogi státusa vagy esztétikai értéke.
   Az emlékanyag marginális részét képezik azok a funkció nélkül maradt talapzatmaradványok, amelyeket - pénz hiányában vagy hanyagságból - nem bontottak el. A tér-rehabilitációra váró Köztársaság téren, az egykori Kulich Gyula (ma Kálvária) téren, Rákoskeresztúron vagy Óbudán az eltávolított kommunista mártír-, illetve felszabadulási szobrok pusztuló posztamensei ma is állnak. Ezek is "emlékművek" - a rendszerváltozás alkalmi mementói. Ahogy egy fiatal német művész, Lutz Jelinski Budapest emlékmű-foghíjas terein barangolva feljegyezte: "Kihúzott fogak, amelyek a fájdalmakra emlékeztetnek."[6]


Átértelmezések

Míg az emlékmű-átalakítás spontán formájában valamilyen egyéni vagy csoportvélemény nyilvánul meg radikális és illegális formában, addig a hivatalos átalakítás a közhatalmi és "többségi állampolgári" véleményt igyekszik konszolidált módon kifejezni. Az eljáró szerv (eseteinkben: a kerületi, illetve a fővárosi önkormányzat) igyekszik hangsúlyozni, hogy "társadalmi kezdeményezésre" cselekszik.[7] A problémássá vált emlékmű megrendült köztéri legitimációjának a helyrehozatala gazdasági megfontolásoktól sem mentes: átalakítani mindig olcsóbb, mint elbontani, egy új szoborállítás költségeiről nem is beszélve.
   A szobordöntés esetében az aktus radikalizmusának van jelentése: a cél a szobor mint kultusztárgy szimbolikus és fizikai megsemmisítése. Az emlékmű-átalakítás hivatalos válfaja ezzel szemben olyan, mint egy plasztikai műtét: a cél, a lehető legkisebb beavatkozással elérni a kívánt változást. A motiváció sohasem esztétikai (szemben a spontán átalakítás akcionizmusába keveredő naiv önkifejezési szándékokkal); még sohasem találkoztam olyan emlékmű-átalakítással, ahol egyúttal a mű eredendő esztétikai hibáit is "kijavították" volna. Az átalakítás célja (és oka) kifejezetten politikai, a mű politikai jelentésének a megváltoztatására irányul, s mint ilyen, magából a köztéri szoborállítás alapindítékából, a nyilvánosság uralásának a demonstrálásából következik. A hivatalos emlékmű-átalakítás - bármennyire is a szoborrombolás kulturált elkerülési módjának tűnik - voltaképpen egyfajta nyilvános történelemhamisítás: az emlékmű történetének, eredeti funkciójának erőszakos megváltoztatásán keresztül a társadalmi tudat manipulálása, az utókor félretájékoztatása.
   Történetileg korrekt, a mű integritását, a szerző jogait nagyobb tiszteletben tartó megoldás az lenne, ha az átalakítás tényét valamilyen módon feltüntetnék a művön (például a talapzaton tájékoztató táblát helyeznének el, amely közölné, hogy a mű korábban miként funkcionált). Marx és Engels Jászai Mari téri szobra kapcsán hasonló ötlettel állt elő 1992-ben egy drágakőcsiszoló: azzal a javaslattal a fordult a Főpolgármesteri Hivatalhoz, hogy tekintettel az eltávolítás költségére, hagyják a helyén a szobrot, és talapzatára helyezzenek el egy általa elkészíttetett kőtáblát a következő felirattal: "Uram bocsáss meg nékik, nem tudták, hogy mit cselekedtek."[8] (Marx és Engels gránitalakja végül a Szoborparkba került; a szobor helyén ma szökőkút működik.)
   A jelentéskioltás, idézőjelbe tétel másik - passzív - módját fogalmazta meg Wehner Tibor 1990-ben egy debreceni emlékmű-konferencián: "A kemény, gyilkos hazugságok helyett hirtelen kedvesen hazudozóvá váltak ezek a szobrok. Kompromisszumos megoldásra lenne tehát szükség: a központokban álló, a hatalmas, valóban környezetidegen művek szakszerű el-, illetve áthelyezése mellett a legtöbb művet a helyén kellene hagyni; lepje be őket a por, nője be a gaz, elhagyatottan, eredeti funkciójukat elveszítve, de eredeti helyükön őrizzék meg történetét, emlékét egy hazug, művészetpótlékokat gyártó korszaknak."[9]
   Wehner javaslata a gyakorlatban csak elvétve talált követőkre. Elterjedt megoldási formává vált ugyanakkor a meglévő emlékművek feliratának korrigálása, kiegészítése, és a régebbi emlékművek bővítése, átalakítása "kombinált emlékművé". Mátyásföldön az 1948-ban 1848-as centenáriumi emlékművé átalakított turulos, első világháborús emlékmű 1989-ben új feliratokat kapott: rávésték a második világháborúra és az 1956-os forradalomra emlékeztető évszámokat is. Az Orczy-kertben Vass Viktor 1928-as, Árpád-kori magyar vitézt oroszlánnal ábrázoló első világháborús tiszti emlékműve 1992-ben a második világháborúban hősi halált halt magyar tisztek emléke előtt tisztelgő feliratkiegészítést kapott. A kiegészítés nem igazi átalakítás, hiszen az eredeti rendeltetés nem szűnik meg, csak bővül. És bár ez a fajta beavatkozás organikus változtatásnak tűnik, mégsem igazán szerencsés megoldás, hiszen alkalmas a történelmi megítélés különbségeinek egybemosására, sőt elfedésére, a stiláris anakronizmusról nem is beszélve. Jól példázza ezt Horvay János 1924-es műve, a Névtelen hősök emlékműve, amely 1924-ben visszakerült eredeti helyére, a Ludovika elé. A kőkoporsót tartó hátfal előtt Hungária ülő alakja látható, amint egy elesett tisztet tart a karjaiban. A talapzat hátoldalára 1993-ban, bajtársi adományból, a második világháború katonahőseinek emlékezetét megörökítő új domborművet helyeztek el, nem került viszont vissza az emlékmű eredeti, a felállítás körülményeit és a Horthy Miklós által történt felavatást megörökítő felirat.
   A felszabadulási emlékműveket közhelyszerű szimbolikájuk eleve alkalmassá teszi a jelentésmódosításra. Galambot eregető nőalakokból például egész szoborparkra valót lehetne összeállítani mind a fővárosban, mind vidéken. A pestszentlőrinci Kossuth téren 1970-ben állították fel Buza Barna nagyalakú, pyrogránit domborművét, amelyen egy kendőt lobogtató nőalak látható röpködő galambok között.[10] Az átalakításhoz mindössze a talapzatra applikált 1945-ös, fémből készült évszámot kellett kicserélni "PAX" feliratra.
   Kispesten és Budafokon a szovjet hősi emlékműből szintén békeszobor lett. A kispesti Városház (Lenin) téren Tar István 1960-as, galambot röptető, robusztus asszonyfigurájának, a budafoki Városház (Varga Jenő) téren Ungvári Lajos 1962-ben készített kecses nőalakjának a talapzatáról tüntették el a magyar és cirill betűs adorációs feliratokat, utóbbi helyen magát az architektúrát is elbontva.
   A Ferihegyi úti Felszabadulási emlékparkban Laborcz Ferenc 1970-ben készült, stilizált galambokból felfűzött, geometrizáló kompozíciójánál a csillagot és a feliratokat távolították el, és a lecsiszolt oszlopra egy a második világháború elesettjeire emlékező feliratot véstek. Pestszentimrén a Címer utcai parkban Martsa István 1976-ban felállított békegalambos emlékkövén csak az ötágú csillagot kellett lefaragni, és az 1945-ös évszám elé 1939-et vésni: máris kész volt a második világháborús monumentum.
   Ezeknek az alkotásoknak az átlényegülését a társadalmi emlékezetben még sokáig gátolja a korábbi rendeltetés terhes öröksége, hiszen a kívánt jelentésváltoztatást nem lényegi - vagyis nem materiális és esztétikai - változtatással szeretnék elérni.


Áthelyezések

A Fővárosi Közgyűlés hosszas előkészítés után 1991 decemberében döntött a Budapest köztereiről eltávolítandó politikai tartalmú szobrok, emlékművek sorsáról. Az eltávolított művek többségét az erre a célra létrehozott - Eleőd Ákos építész pályázatnyertes terve alapján kialakított - budatétényi Szoborparkba helyezték át.[11] Voltak művek, amelyeket véglegesen elbontottak, míg a határozat néhány mű esetében átalakítást, illetve temetői áthelyezést irányzott elő. Így lett néhány szovjet hősi emlékműből temetői síremlék.
   Kocsis András 1947-ben készült, újpesti szovjet hősi emlékművét már 1990-ben elbontották. A nagyszabású emlékmű főalakját, a géppisztolyos, szovjet zászlótartó katona alakját (amelyet a Fővárosi Tanács 1986-ban még "minőségi cserével" újíttatott fel) a Megyeri úti temető szovjet katonai parcellájába helyezték át.
   Hasonló sors jutott a Vigadó téri szovjet hősi emlékműnek: Schall József vörösgránit alkotását darabjaira szedték, és a Rákoskeresztúri köztemető 215-ös parcellájába szállították, ahol újra összerakták. A karcsú obeliszk ma Vilt Tibor 1965-ben készült, Pesterzsébetről áthelyezett, kevésbé sikerült - széttárt karú, robosztus nőalakot ábrázoló - felszabadulási emlékművével kombinálva alkotja a főváros területén exhumált és újratemetett szovjet katonák közös síremlékét.
   A temetői másodfelhasználás esete történt Rajk László egykori belügyminiszter utcajelző emléktáblájával: a Varga Imre által 1969-ben készített portrédomborművet az utcaátnevezést követően 1995-ben ifj. Rajk László a Kerepesi úti temetőbe szállíttatta, ahol a munkásmozgalmi panteonból a 11. parcellába áttemettetett apja síremlék-reliefjeként funkcionál tovább. A horizontálisan elhelyezett tábla "kimondottan disszonáns hatást kelt, mivel egykor egy falfelületre készült, és így teljesen más nézetre lett komponálva. A Rajk-dombormű sorsa mégis a síremlék és az emlékmű közti határ képlékenységét, a két műfaj különbségének negligálhatóságát bizonyítja."[12]


Átalakítások

Az emlékmű-átalakítás rendhagyó megoldásával (üzleti célú utóhasznosítás) találkozhatunk Csepelen, ahol a Tanácsköztársaság 61. évfordulóján átadott szikratávíró-emlékműből - Vilt Tibor munkájából - autószalon lett. A Csepel-sziget bejáratánál épült ötvenkét méter magas acél adótorony azt a szikratávírót szimbolizálta, amelyen a kommün vezetői 1919. március 22-én hírül adták a világnak a magyar proletariátus győzelmét. A funkcióját veszített emléktoronyra - a mai kor igényeinek megfelelően - rádiótelefon-antennákat szereltek fel, a csúcsáról lekerült a vörös csillag, az alépítményt pedig - amelyet korábban az MHSZ használt - 1992-ben autószalonná építették át. A korábbi rendeltetésre csupán a gránitfalon felejtett emléktábla felirata utal. ("Csepel Galéria és Helytörténeti Gyűjtemény. Első magyar rádióállomás emlékműve".) A homlokzatra, az egykori osztályharcos felirat helyére a forgalmazott autómárkák (Opel, Seat, Daewoo) világító emblémája került.
   Kerényi Jenő 1951-ben készült Osztapenko-szobra a Budaörsi úton, a főváros nyugati kapujában évtizedeken keresztül fogadószoborként jelezte Budapest határát. E funkciója pótlására a környékbeli autókereskedők 1993-ban, az emlékmű bontásakor kezdeményezték, hogy az üresen maradt talapzatra kerüljön az autósok védőszentjének, Szent Kristófnak a szobra. Varga Imrével el is készíttették a szobor tervét, amely hatalmas, keresztet tartó krómacél figura lett volna, alul, körben a jelképcserét szponzoráló autóscégek emblémáival.[13] Egy másik - hasonlóképpen bizarr - elképzelés szerint a szomszédos benzinkút üzemeltetői az Osztapenko-szobor felfújható mását szerették volna reklámemblémaként a benzinkút tetejére felrakni, hasonlóan ahhoz, ahogy az Esso-kutakat díszíti a gumitigris. Ezekből az ötletekből szerencsére semmi sem lett, a hely jelképi átformálása azonban továbbra is napirenden van. Hamarosan új arculatot kap a környék: a Szoborpark építészének, Eleőd Ákosnak a tervei szerint elkészül a Szent Kristóf-híd, egy zöldnövényzettel borított gyalogosátjáró, amellyel Budapest kapuja a monumentális és bombasztikus építmény helyett egy humánus gesztussal - az út fölött "lebegő", valószerűtlen "ligettel" - fogadja az érkezőket.[14]
   1989 előtt senki se gondolta volna, hogy a proletárdiktatúra kommunikációs emlékműve egyszer még kapitalista reklámhordozóvá válik, és a rendszerváltozás idején sem gondoltuk volna, hogy egy ledöntött politikai emlékmű egyszer még díszítőszoborként újrahasznosítható lesz. 1999-ben ez történt ifj. Szabó István alkotásával, amely 1975-től 1992-ig - míg le nem döntötték - Csillaghegy szovjet hősi emlékműveként funkcionált. A Fővárosi Közgyűlés határozata alapján lebontásra ítélt szobor eredetileg a Szoborparkba került volna. A kitelepítés jogosságát többen vitatták, hiszen a mű "átlényegítése" egyszerű átalakítással, az ötágú csillag és a feliratok eltávolításával is megoldható lett volna. A mielőbbi eltávolítás hívei azonban 1992 júliusában ledöntötték a szobrot. Bátonyterenye önkormányzata régóta szerette volna, hogy a helyi Lenin-szobor megüresedett talapzatára új műalkotás kerüljön, ezért nemrégiben megkeresték ifj. Szabó István szobrászművészt, aki felajánlotta, hogy jutányosan elkészíti ledöntött budapesti munkájának rekonstrukcióját. A felújított kompozíció - nőalak, a feje fölé nyújtott kezében egy (csillag nélküli) leveles ággal - lényegében azonos a csillaghegyivel. A mű új címe: Flóra. A megszállók dicsőségére emelt győzelmi emlékműből így lett a virágok és a tavasz istennőjének a szobra.[15]
   Az extrém esetek sorát egy erőszakos átalakítással, a tabáni domboldalban az amerikai magyarok adományaiból épült 56-os obeliszk esetével zárjuk. Az Ócsai Károly által tervezett, 1996-ban készült emlékmű sikeres szobrászi átértelmezése a megrendelők által előképként kijelölt, 1969-ben Los Angelesben felállított turulos emlékoszlopnak. A mű befejezésére mindmáig nem kerülhetett sor. 1997. október 23-án ugyanis - a művész szerzői jogait és a köztéri emlékállítás szabályait semmibe véve - az 56-os veteránok egy csoportja saját ízlése szerinti, heroikus harci jelenetet ábrázoló, színes műanyagból készült "domborművet" szerelt fel az obeliszkre. A radikális jobboldali körök által védelmezett és felszentelt, névtelen és dilettáns alkotást - noha jogerős bontási határozat született az ügyben - eddig senki sem merte eltávolítani, a szobrászművésznek pedig a megnyert bírósági per ellenére sem adták vissza az emlékmű mellől puccsszerűen elszállított több tonnás követ, amelyet a saját pénzén vásárolt, hogy a félbemaradt emlékmű domborművét befejezhesse.[16] Az 56-os szabadságharcosok dicsőségére emelt emlékoszlopból így lett a veteránok erőszakos "köztéri igazságtételi" törekvéseinek szégyenoszlopa.


Átváltoztatások

A spontán és a hivatalos átalakítás határán létezik egy további, különleges változata is az emlékmű-átalakításoknak, amikor az emlékmű művészakció tárgya lesz. A Vajda Lajos Stúdió és a Marosvásárhelyi Műhely által 1991 márciusában a Vigadó Galériában rendezett Unicornis című kiállítás szervezője, Novotny Tihamér művészeti író és Elekes Károly képzőművész a Vigadó téri szovjet hősi emlékművet szerette volna átváltoztatni a kiállítás idejére: egy festett vászonsüveg ráhúzásával ideiglenesen "egyszarvúvá" akarták átalakítani a márványobeliszket. "Az átalakítással, szándékunk szerint nyilvánvaló apolitikus tettként, bizonyos politikai és emberi gondolkodásmódok és magatartásformák szimbolikus értelmű megtisztulására, megtisztító metamorfózisára, az átváltozás szükségességére kívánunk utalni. Az Egyszarvú ugyanis, bár fantázialény, számunkra mégis szeretetteljes fikció és jelkép! Állat, amelynek szarva gyógyító erejű (...), aki felett csak a tiszta szűznek van hatalma; vadászni rá csak a négy legfőbb isteni erényt vagy tulajdonságot megtestesítő négy kutya képes, úgymint: igazság, béke, irgalmasság, igazságosság" - olvasható a műleírásban.[17] A Főpolgármesteri Hivatal hozzájárulása hiányában az elképzelés nem valósulhatott meg.
   A szoborletakarások sorában egy tisztán városképalakító célzatú, politikamentes terv is akad. 1999-ben Ábrahám Péter festőművész azzal a javaslattal fordult a Főpolgármesteri Hivatalhoz, hogy saját költségén "esztétikusan" megoldja a belvárosi Vörösmarty-szobor téli letakarását. A szokásos téli védőcsomagolás helyett egy tarka ponyva-festményt - "Tavaszi rügyezés" című alkotását - képzelte el a szoborra. (A terv művészi értékével kapcsolatban kételyek merültek fel, így a megvalósítása elmaradt).
   A kommunista rendszer elsőszámú köztéri szobrának, a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékmű sorsának a rendezése a rendszerváltozás kezdetétől fogva országos jelentőségű problémaként merült fel. A megoldást jótékonyan siettette egy avantgárd művészeti akció, Szentjóby Tamás munkája, a Szabadság Lelkének Szobra Projekt. Szentjóby javaslata szerint: "Amikor változtatásra van szükség, két hibát kell elkerülni. Az egyik a túlzott sietség és könyörtelenség, ami pusztuláshoz vezet (a szobor lebontása), a másik a túlzott tétovázás és konzervativizmus, ami szintén veszélyes (a szobor megtartása jelenlegi állapotában). Nem kell minden, a fennálló rend megváltoztatására vonatkozó kérést figyelembe venni. Ugyanakkor az ismételt és jól megalapozott panaszokra oda kell figyelni. Annak, amit az emlékművel kapcsolatban teszünk, meg kell felelnie egy magasabb igazságnak, és nem szabad önkényes és kicsinyes motívumból fakadnia. (...) Véleményünk az, hogy a szobrot nem kell lebontani, és nem kell megtartani, vagy ami ugyanaz: el kell tüntetni és ugyanakkor meg kell tartani."[18]
   Szentjóby elképzelése 1992 júniusában, a Budapesti Búcsún - a szovjet csapatok kivonulásának ünnepén - valósulhatott meg, amikor a művész néhány napra átváltoztatta, "szellemruhába" öltöztette az emlékmű nőalakját. A művész - mintegy a rendszerváltozás ikonográfiai betetőzéseként - különös átalakítást, transzmutációt hajtott végre a művön, sajátos, egyszerre blaszfémikus és elgondolkodtató, tréfás és megdöbbentő megoldást adva (ha csak pár napra is) a szobordöntés, a szoboreltüntetés és a szobormegtartás dilemmájára. A fehér lepelbe burkolt szobor szellemként tűnt fel a horizonton, a kommunizmusnak a város fölött egyszer s mindenkorra ellebbenő kísértetét jelenítve meg a vasfüggöny leomlásának ünnepén, egy új korszak hajnalán, kelet és nyugat határán. Szentjóby az akcióról "ismeretterjesztő filmet" is készített, amelyet a Magyar Televízió bemutatott. Ebben hangzik el Vitray Tamás közvetítésében: "A Szabadság Lelkének Szobra kápráztató egyszerűséggel jelenik meg a hegy csúcsán. Nyugodt magabiztossággal hatja át a tájat. Érzelmileg és gondolatilag a jelentések sokaságát ötvözi magába: populáris és szakrális, konkrét és absztrakt egyszerre. Egyszerre vidám, üde, tréfás, komoly, ijesztő, meglepő és átható. Legjobban esti, éjszakai kép illik a látványhoz. A felvétel helikopterről, videóval készült. A látvány - mint egy hallucináció."
Az akciót követően befejeződött az emlékmű hivatalos átalakítása: 1993-ban a domborműveket befalazták, a feliratokat és a cirill betűs neveket levésték. (Az ötágú csillagot már a letakarás előtt levették, a géppisztolyos katona szobrát pedig a Szoborparkba helyezték át.) A negatív tartalmától megszabadított emlékmű talapzatán ma a következő értelmező felirat olvasható: "Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért."
   Attribútumaitól megfosztva, eredeti jelentését elveszítve a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékmű ma "általános" szabadságszoborként funkcionál tovább. Ehhez azonban szükség volt egy radikális művészi gesztusra, amely mintegy felszabadította a szobrot a politikai kultusz nyomása alól.



[1]A változások jegyzékét lásd: Szöllőssy Ágnes-Boros Géza: Budapest köztéri szobrai és emléktáblái 1985-1998. Bp., 1998., 61-64. old. Cikkemhez felhasználtam több korábbi írásomat, így különösen: Újabb pesti szobrok (10). Kritika, 1994/11., 28-29. old.

[2]Fotóját közli: História, 1992/7., 28. old.

[3]Népszabadság, 1991. október 24., 4. old. Új Magyarország, 1991. október 24., 16. old. Magyar Fórum, 1991. október 31., 1. old.

[4]Különös mise egy fal nélküli templomban. Új Ember, 1999. szeptember 16., 12. old.

[5]A történtek összefoglalása: Magyar Hajnal, 2000. november, 3-5. old.

[6]Emlékezések lerakata. In: Budapest/Berlin. Kiállítási katalógus. Műcsarnok, 1994., 26. old.

[7]A társadalmi akciók korlátozása és a művészi érték védelme érdekében az 1991. évi XX. törvény 109. §-a a köztéri műalkotások elhelyezéséről, áthelyezéséről, illetve lebontásáról szóló döntéshez művészeti szakvélemény beszerzését írta elő az önkormányzatoknak.

[8]Az esetről dokumentumokat közöl: Pszt Magazin, 1992. augusztus 28., 18. old.

[9]Wehner Tibor: A hazugság emlékművei. Új Forrás, 1990/4., 110. old.

[10]A művet Rajna György Budapest köztéri szobrainak katalógusa című munkája (Bp., 1989., 536. old.) tévesen Vilt Tibornak tulajdonítja.

[11]A Szoborpark kiterjedt irodalmához lásd az 1. sz. jegyzetben jelölt katalógus bibliográfiáját. Website: www.szoborpark.hu

[12]Tóth Vilmos: A Kerepesi úti temető másfél évszázada. Budapesti Negyed, 1999. nyár, 122. old.

[13]A terv megtalálható a Budapest Galéria irattárában. Zsűriszáma: 129/1/93.

[14]Eleőd Ákos: Memento park. Projekt-terv. 1999, kézirat.

[15]Az esetről bővebben írtam: Szobor - second hand. Élet és Irodalom, 1999. augusztus 20., 16. old.

[16]Az emlékmű kálváriája várhatóan 2001. októberében ér véget, amikor a tervek szerint felkerül az obeliszkre az eredeti dombormű.

[17]Dokumentumait közli: Novotny Tihamér (szerk.): Unicornis. Bp., 1991., 65-66. old.

[18]A Szabadság Lelkének Szobra Projekt műleírása. Bartók 32 Galéria, Bp., 1991. Kézirat.


 

 

EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)