A pesti mozi
mint a profán gyülekezet
temploma
________________
SZEGŐ GYÖRGY
A mozi
a színház utóda. A színház keletkezése az őstörténelem homályába vész.
Nem mondható egyszerűen az, hogy a polgári kultúra szülötte, még ha a polgárosodás
intézményesítette, hagyományait felerősítve sokféle formában folytatta
is. A közös térben együtt, ünnepélyesen megtekintett dráma misztériumával
rendelkeznek az ókori néző-ősök és úgy tűnik, a maiak is. Boullée, a francia
forradalom építésze mondta: "A színház: a közös örömnek szentelt műalkotás".
A huszadik században újra tartalmat kap az antik gondolat, miszerint a
színész Thália papja. Bulgakov, a szovjet forradalom színházi óriása hasonló
tömörséggel így fogalmazott: "A színház: templom". Urbanisztikai hipotézisem:
a színházak és a belőlük leágazó mozik a huszadik században nőtt nagyváros
profán templomai.
Az épülő
templomi vagy más közösségi tér méreteit mindig behatárolták a kor technikai
korlátai, a gyülekezet anyagi erői. Néha a törvények is: mert az ellenreformáció
nálunk sokáig csupán fából - akár egyetlen vasszög használatát is tiltva
- engedélyezte a protestáns templom építését, gyakran csak udvari pozícióban.
Hasonlóan a zsidóknak is. A többségi vallás híveinek épített templomok
befogadóképssége nemcsak az építőtechnika függvénye; a liturgia követhetőségének
funkciója, a látható és hallható szertartás igénye is mintegy ezerfős nagyságrendet
szabott. A templomig vezető gyalogút hossza is korlátozta a méretet. Ezzel
párhuzamos a társadalmi, szociálpszichológiai tapasztalat az, hogy a gyülekezet
lélekszáma nem nagyobb a görög polisz néhány ezer fős lakosságánál. Ahol
még mindenki mindenkit személyesen ismert. Ezt veszi kiindulása alapjául
Paul Goodman urbanista, és az unokaöcs nagybátyjának a nagybátyja
viszonylattal körül is írja az általa bevezetett "123"
- különben kissé elvontnak látszó - képletét.
A 19.
század végének új technológiái ugyan lehetővé tették, hogy az új közösségi
terek a nyugati civilizáció tradicionális gyülekező tereit méreteikben
meghaladják, de a néhány országos vagy egészvárosi léptékű profán és szakrális
téren túl általában marad a lakóegységnyi lépték százas nagyságrendje,
amely a templom és a színház esetében is ritkán lépi túl az 1500-as határt.
A fentieken túl részben azért is, mert az építészeti neo-stílusok a korábbi
korokéval azonos épületformákat és -léptéket diktáltak, részben pedig a
századvég nagy színházi tűzesetei - egyúttal szinte mindig tömegkatasztrófák
is - óvatosságra intettek. Mind a színház, mind a mozi fokozottan tűzveszélyes
üzem. Talán emiatt is nyílnak szabadon álló épületekben az első nagy színházak
és mozik. Még inkább diktálja ezt a templomtól örökölt ünnepi építmény-áldozati
hely toposza. A szabadon álló épületpozíció, amelynek mintája a nyugati,
a zsidó-keresztény tradíció számára a néhai jeruzsálemi szentély és az
ó-görögök temploma. Az archaikus kor embere számára - ellentétben a természettudományos
világképpel - a világ inhomogén karakterű. A Föld bizonyos pontjai elkülönülnek
a profán szintektől. E helyek Mircea Eliade összehasonlító vallástörténész
szerint a hierophániák, az isteni jelek helyei. Az ember ősidők
óta keríti be, sátorlapokkal, majd kővel körülfalazza e helyeket. Elkülöníti
a szentet a profántól. A falon belüli tér a világ-tengely és a Föld metszéspontja,
itt a földiek és égiek kommunikálnak egymással. Az univerzális kozmogóniai
modellekben ez a hely mindig a "mi világunk" közepe, amelyet a hierophánia
jelöl ki. A görögök templomai és színházai is ilyen szent helyekre épültek,
és a középkor időszakos színházai is a katedrálisok - tornyaik égi tengelyek
- bővítményei lettek a piactéren. Shakespeare Globe Színháza szabadon álló
építmény, theatrum mundi, amelyben a játszók az ember teljes
világát kívánják megragadni, beleértve az őket alkotó istenek, ha tetszik,
fordítva, az ember alkotta istenek világát is. A templomokban a tengely
kozmikus karaktere, gyakran az éves ünnepkör csillagászati fény-vetületei
határozzák meg a szakrális dimenziót. A barokkban ez egyre teátrálisabb
képi effektussá profanizálódik, az oltár mögötti fény sziluett- vagy másféle
effektjét kitüntetetten használják. A mozi "égi tengelyét" egyértelműen
a vetítőlámpa profán axisa helyettesíti, ahol csak a sztori részletei adhatnak
magasabb dimenziót a játéknak. És ez eleinte mégis valódi csoda. A mirákulum
dicsfényéhez a vásári mutatványosok sátrai is elegendők. A sátor a nomád
népek temploma. A Dávid király előtti sátortemplomoknak is megvolt a maguk
sivatag
semmijével, ha tetszik, az unalommal, a szellemi és lelki nihil semmijével
ellenkező mindenségmisztériuma - írja Stanley Tigerman építészteoretikus
a templomfunkció építészeti kiüresedését, bálványosodását körüljáró munkája,
Az
Exile építészete.[1] A jeruzsálemi
templomrombolás utáni nyugati építészet egyre ünnepibb szakrális terei
szerinte a hit, sőt a transzcendencia kiürülésének állomásait jelentik.
Profán utódaik a 20. század (film)színházai.
Amikor
a 19. század végén, 1889-ben a színházépítés boomja elindul, az egész nyugati
világban - Európát, Oroszországot és Amerikát is beleértve - 302 állandó
színházépület állt. 1914-ig, szinte két évtized alatt a számuk 1500-ra
nőtt. Általában szabadon álló épületek a befogadó városok centrális terein,
legtöbbször barokk, helyesen birodalmi stílust öltenek. Mint korábban
a főúri kastélyok és a templomok. A hirtelen növekedés a tradíciók kiüresedésével
is fenyeget. De az új épületek általában az új nézőre hatottak, a polgárra,
akinek a csoda még teljes. És a birodalmi jelző mögött is a széles
néző-néprétegek húzódnak meg. A stílus névadója valójában a Bismarck-féle
Kulturkampf,
amelynek sikerül kiszorítania az egyházat az államból. Kissé a híveket
is a templomokból. A polgárságnak azonban új templomokra van szüksége,
ahol a közösen átélt misztérium rítusai mellett új gazdasági hatalmát szimbolikusan
is megjelenítheti. Az új gyülekezet a színházban áldoz. De ez a "templom"
születésénél fogva profán. A Duna-monarchiában egyenesen iparosított klisé
szerint építik őket, még mesteri kézműves díszítőmunkákkal. Fellner és
Helmer a nálunk is sokat alkotó építész-specialisták, akik 1874-től 1914-ig
ötven színházat terveznek, és ebből Hamburg és Odessza között 47-et fel
is építenek. A színház - a tüzeket is elkerülendő - jól szabályozott technikai
elveket követő típusépület, mondhatni tömegtermék lett. Bárhol, a birodalom
leghátsó zugában, akár Lembergben vagy Csernowitzban is, szinte azonos
minőségben tudott megjelenni. A kispolgári tömegek számára a "színház"
gyorsan az európai viselkedéskultúra mintája lett - átvéve a korábban egyházi
ünnepek diktálta magatartás-etalonokat. A "mozi" egy ütemmel későbbi jelentkezése
idején gyakran színházakban vagy arra erősen hasonlító új "Mozgókép színházakban"
jelenik meg. A mozi szó csak Heltai Jenő későbbi nyelvújító leleményével
születik - az előkelőbb körök bánatára. Száz éven át épülnek majd a szabadon
álló templom-színház pozíciójú mozik Pesten: elsők közt a Baross téri Capitol,
majd 1922-ben a Corvin (felújítva 1996- ban), a hatvanas években
például a Kőbánya, vagy a kilencvenes évek bevásárló-hadtápraktáraiban
a multiplexek: önmagukért beszélő bálványosodás-bizonyítékok.
A Corvin
tervezése több célú kultúrközpontként indult, majd bérházzal épült volna
egybe. Nemzeti Filmszínházként is szóba került.[2]
Végül az úgynevezett mozirevízió keretében takarékosabban, de birodalmi
stílben épülhetett meg. Ugyanekkor a régi Nemzeti Színház Astoriánál álló
épületmaradványainak felhasználásával a Lechner Jenő tervezte Nemzeti Filmszínház
sem épül meg. De most, 80 év múltán, az Urániában mégis megvalósulhat a
nemzeti film-templom. E szakrálisabb formát az is indokolta, hogy a nemzeti
irodalom megfilmesítése gyakorlat volt. A Royal Apolló, a szálló úri bálterme
helyén, 1915-ben például Arany János Tetemrehívás-ával nyit. Ebben
az évben Mérei Adolf megrendezi a Simon Judit-ot, Kiss József balladájának
némafilmváltozatát. Majd csak 1931-től indulnak, épp itt, az egész estés,
hangos nagyjátékfilmek. A kék bálvány-t két hónappal követi az első
honi siker, a Hyppolit, a lakáj, amely már a kispolgári tömegkultúrát
építi. Öniróniájával is a kiüresedő tradíciótól mentes, a régi szokások
neofiták által bálványozott kánonjait tagadó szabad életstílust hirdeti.
A századelőn
az építő folyamat felől is egyre jobban érezni a szórakoztatóipari irányulást,
a templomból színházba áttelepülő mítosz profánosodó, varietén és kabarén
át vezető útját a mozi felé. De a városban együtt élő polgárok alkalmi
gyülekezetének apropója is szekularizálódó valóság: maga a vetített mozgókép.
A mozgófényképszínház mellett az árnyalattal profánabb fényjátékszínház
elnevezés is hódít. A főszereplő egyre inkább az a kisemberi arc lesz,
akivel a néző azonosulni tud. Elmondható, hogy a 20. század embere a maga
képére és hasonlatosságára teremtette a mozit. Egykor az egyistenhit azért
tiltotta az istenképmást, sőt az iszlám az emberábrázolást is, mert a monoteizmus,
kinyilvánítva az "isteni" személy egységét, azt állítja, hogy az
egyetemes minőségek egylényegűek. A monoteista isten ugyan mindig
valamely tulajdonságán át ragadható meg, de ezek a tulajdonságok gyakran
ki is zárják egymást. A differenciálatlan teljesség egyetlen személyként
nem ábrázolható. Talán azért is alkalmazták az ókori tabu megfogalmazásakor
a személy fogalmát, mert ezt az új eszmével szemben álló, még általános,
de már az abszolútumot elvesztő politeizmus híve is megérthette. A középkori
nominalizmus
és a huszadik századi negatív teológia, valamint az absztrakt művészet
körüli botrányok bizonyos párhuzamot mutatnak az ókori hitvitákkal. A bálványosodott
szakrális/klasszikus művészetekkel ellentétben a modern nonfiguratív művész
azon kevesek egyike, aki a 20. században még képes az emberi lényeg, az
isteni lenyomat, a Self - Hamvas Bélánál az "isteni szikra" - képként
való előhívására. Moholy Nagy vagy Man Ray és mások ezt az utat a fotó
és a film számára is járható útként jelölik meg. A film azonban alapjában
nem képi, hanem történetmesélő műfajként hódított és hódít. Embert ábrázol
és sztárt csinál. Bálványt imád. Profán média. A zseniális kivételek erősítik
a szabályt. Az álomgyár díjakat is kioszt, ezek nemesfém-csillogása és
a ceremóniák talmi pompája - no és a háttérben jól sejthető üzleti szempontok
- további bizonyítéka a bálványimádó templomi karakternek. Sok apró, szinte
vidám járulékos elem is van még, ami erősíti ezt a tendenciát, a jegyüzérek
és a búcsúcédulák párhuzama vagy a templomok ősi területen kívüli jogi
autonómiájának párhuzamai. Quasimodo kései utódaként Pesten legenda övezi
a hírhedt Kodelka-Léderer-gyilkosság tettesének vagy Szálasi élettársának,
a nézőtéri/pereces Gizi néninek mozis karrierjét is. Egy gimnázium melletti
moziban legalább a dolgozatírás órájára érvényes az ideiglenes menekültstátusz.
A jobb moziknak ugyanúgy megvoltak a karnagyai és állandó koldusai is,
mint a jobb környék templomainak. Sőt, a Híradó mozi, majd a Rákóczi úti
mozik folyamatos játékrendje sok "átkos"-béli hajléktalannak nappali szállásul
is szolgált. Mások annyiszor megnézték a slágerfilmet, hogy már előre mondták
a dialógusokat - mintha imát mormolnának. Egyes eretnekek abban lelték
sátáni örömüket, hogy a legizgalmasabb jeleneteket fél pillanattal előre,
fennhangon lekonferálták. Voltak együgyű mániákusok is. Barátom értő hanglemezboltosként
ismert öccse gyerekként a Broadway melody összes előadását megnézte.
A filmzenék lemezei és a sztárfotós képeslapok szinte kegytárgyakká lettek.
A filmcsillagok képével készültek amulettek, kulcstartók pénztárcák is
- hagyományosan az égiek beavatkozására szoruló tárgyak.
Igen,
a színház, majd a mozi látványa végtére mégiscsak a nézők élvezete, a (kukucska)színpad
és a vetítővászon "ablaka" kulcslyuk, amelyen át saját világukat kissé
perverz örömmel képként felismerik. Elvárják, sőt követelik a hatalmas
vagy rafinált, meglepő vagy elbűvölő összművészetet. És abba a díszleteken
túl az architektúra is beletartozik. A templom-előtér a régi templom előtere,
a naosz megfelelője a foyer, az előcsarnok, a templomhajóé
a nézőtér, a szentélyé a színpad, illetve a kétdimenziós mozivászon
virtuális tere. Ugyanakkor a mozi nemcsak a passzív áhítat temploma.
Már egyes ókori vallások beavató szertartásai sem nélkülözik az erotikus
elemeket, sőt a kicsapongó bacchanáliákat sem. A mozi nézőterének sötétje
szexuális menhely egy prűdebb világban. A pesti csengetős mozi intézményesíti
is ez a funkciót. Igaz, nem az előkelőbb filmpalotákban: a villany bekapcsolása
előtt figyelmeztetésül hangjelzést adtak. Azután a filmben magában is megjelenik
az erotika - mint műfaji színfolt, már a kezdetektől jelen van -, majd
a merészebb szerelmi jelenetből kifejlődik a szexfilm, és hamarosan
a pornófilm-iparág. És ez a városi mozik sorsát végzetesen befolyásolja.
A hatvanas évek végétől a világvárosok kisebb mozijai csak ebbe az irányba
specializálódva-átlényegülve élik túl a televízió térnyerését. A családi
körbe nem illő szabados tévéműsor-tabuja helyett jó ideig a szexmozi vegetál
még. Hogy aztán a videó hódításával kölcsönzőként, peep-showként, biliárdteremként,
elektronikus játékbarlangként és világjelenségként különféle multikonszernek
ABC-áruházaként végezzék be a mozi évszázadát. Nálunk a szexmozi korszak
szinte kimarad. A kilencvenes években az Ipoly küzdött legtovább egyre
halványuló neonjával a pornómozi-státuszért.
És az
egyre blaszfémikusabb ívű bevezetés után mégis szeretnék egy sajátos, talán
inkább felemelő hasonlatot felmutatni a pesti mozitörténetben. Ez a zártsorú
épületben nyíló templomok és mozik formai-tartalmi párhuzama. A lakóhely
és a kultikus-kulturális hely funkcionális átfedése városformáló erő. De
e lakóformának még ősibb gyökerei vannak, mint a templomépítésnek. A történelem
előtti őskor embere lakóházának tűzhelyét áldozati oltárként is használta.
A szabadkéményes parasztházban Magyarországon sokáig megmaradt ennek a
nyoma. A szegedi Móra Ferenc Múzeumba költöztetett formájában látható az
a Tápéról származó, sárból tapasztott konyhaasztal, amely a kémény alatti
centrumban áll, és mind formáját, mind festett díszítését illetően egyértelműen
a templomi oltár a modellje. Vagy éppen fordítva. De például az al-dunai
Lepenszki-Virben a nyolcvanas években kiásott bronzkori házak tűzhelyei
alatt megtalálták az eltemetett ősök maradványait is. Akkor szakrális és
profán tér legalábbis egybeesett. És a 20. század városfejlődése újratermelt
valamiféle hasonló modellt. Pesti épülettípussá (is) lett a bérház lefedett
udvarába épülő templom, de a mozi is. Két terézvárosi mozi példáját alaposabban
is körüljárom: a Nagymező utca, a pesti Broadway két egykori moziját -
ma (éppen) színházak -, a Radiust és a Tivolit. Ezek a mozik - a Turánnal
- a Király utcáról az Andrássy útra áttevődő új korzó "átmeneti terében"
működtek. Közönségük egyesítette az Andrássy út két világát: a "mágnásos,
bankáros előkelősdit" és a "terézvárosiasan őszintét" (Krúdy Gyula). Az
összes pesti mozira már csak a Mándy meg a Zsámboky emlékeznének, meg a
filmek egykor annyira bálványozott arcaira is. Csakhogy Mándyékat már abban
a bizonyos "szivardobozban begyömöszölték a
falba".[3]
Azért néhány régi moziról szóló sztárfotójuk, mondatuk fennmarad, és én
most ezekből zsoltárszakaszokként idézek. A Lubitschok kínrímek helyett
talán más, mágikus módon is összekötik a Film Városa szentjeit a
pesti Wabitschokkal, egy néhai közép-európai nagyváros mozisainak legalább
boldoggá avatandó neveivel: Zsámboky-Mándy, Pearl, Clara és Douglas,
Francis és Lilian Lubitsch és Wabitsch Lujza...
"Zsámboky egy-egy arc
fölé hajolt. Akadt, akit hosszan elnézett... Akárhogy is, egyszerre körülvették
a szobában. Pearl White, Clara Bow, Douglas Fairbanks, Kay Francis, Lilian
Tashman..."
A Radius
épületét eredetileg mulatónak és bérpalotának építi Wabitsch Lujza, egykori
bécsi virágáruslányból lett ligeti pezsgőpavilon-tulajdonos 1913-ban. Nem
önkényes a funkciók sorrendje, mert az építész a megrendelő óhajának megfelelően
a lakáshasználatot alárendeli a mulatóénak. Utóbbinak van középtengelyben
a főbejárata, és a művészbejáró, illetve a lakóházkapu a homlokzat két
szélére szorul. Ez a rend a palotaépítés hagyományai szerint egyértelművé
teszi a hierarchiát. Már az ókori Ostia sokemeletes lakópalota-romjai is
a centrumot hangsúlyozzák, és a középkori építészeti mintakönyvek közül
fennmaradt legszebb, a 13. században Magyarországon is megfordult Villard
d'Honne-court-é is hasonló polgári lakóházfajtát ábrázol. A sok típust
leíró római Vitruvius követői a reneszánsz Alberti, Serlio és a legismertebb,
Palladio a szabadon álló palotát részesítik előnyben. Ez az oka, hogy még
a 19-20. század fordulójának építészei is lényegében tanácstalanok a zártsorú
városi ház homlokzatát illetően. A Nagymező utca 22-24-ben hatemeletes
bérpalota tervezőjének kiléte bizonytalan. Villard és Andrea, Alajos
és Frigyes. Fülöp és Ignác, Lujza és Ernő...
"Lubitsch Ernő kékesszürke
füstkarikát eregetett a levegőbe. Felnézett az egyik házra, ahogy megszólalt:
- Annyit elárulhatok, hogy sehol se lehet olyan jókat aludni, mint a Margitszigeten."
A francia
mintát követő Jardin d'Hiver (Télikert) mulató belsejét Merxbauer Alajos
tervezi. A fényűző kabarét Sajó Géza szervezi, állandó fellépők Rátkai
Márton és Somogyi Nusi, majd Kabos Gyula. 3000 izzólámpa fénye emel glóriát
a művészek és híveik feje fölé. A műsort, de nézőit is szétzilálja az első
világháború, és 1915-ben inkább a kevésbé kockázatos operettműfajra váltanak:
a Lehárt Mérei Adolf filmrendező állítja színpadra. 1919-ben újra kabaré
megy, de Nagy Endréé már inkább irodalom-, mint mutatványcentrikus. A ház
tervei elvesztek: talán Weinreb Fülöp, a tehetséges pallér, vagy a hagyományosan
vele dolgozó Spiegel Frigyes az alkotó. Az 1920-as Renaissance Színház-Radius
mozi áttervezője Ferenczy Sándor (1921-ben ő Kálmán Imre bécsi villájának
építésze), a belső díszítőszobrász Körmendi-Frimm Jenő. Az eredeti homlokzat
alsó harmada mindenesetre hatalmas lábazatként összefogja a mulatót, felette
azonban nem egy, de két hagyományos palotahomlokzat is áll, egymás hegyén
hátán. A külső díszítőplasztika annak a "se hideg, se meleg" magyar art
decónak az előfutára, amely majd a húszas évektől lesz neoklasszicista
állami igénnyé. A tízes évekre eldőlt az évtizedes harc, ami a modernek,
akkor a szecesszió nemzeti építészetének elhivatott harcosai, és a birodalmiak,
az Alpár Ignác vezette eklektikus ízlésű csoport közt dúlt. Az utóbbiak
javára. Az elkötelezettség nélkül alkotó jó középszer látta: az állami
nagy munkákhoz a nemzeti oldal nem jut hozzá, és ösztönösen a másikat követte,
a bérház stílusfejlődése megáll.
A mi
házunk is a telekuzsora szisztémája szerint épül: két udvart vesz körül.
A kisebbről a kapu nyílik, de ez az alacsonyabb szomszéd a Mai Manó-ház
fotóműtermének természetes világítását is adja. A nagyobbik udvar alsó
három szintjét tölti ki a mulató nagyterme, majd a színház-mozi nézőtere.
A nézőtéri zsöllye 19 soros, középfolyosós, ez utóbbi nyilván tűzrendészeti
követelmény. A kétoldali egy-egy pillérhez, szeparészerűen leválasztva,
egy-egy fülke simul, így a térbeálló pillérek látványa nem zavaró. Még
két proszcéniumpáholy is volt elöl, a földszint így 650 főt fogadott be.
A színpadi rész széles, de nem túl nagy zenekari árokból, tágas előszínpadból
állt, amelyet középen függöny, illetve egy 6 méter széles mozivászon zárt
le. Utóbbira hátulról vetítettek, úgy, hogy a gép már az átellenes, Hajós
utcai házban áll, és a gépházat az udvaron átvezető folyosó kapcsolja a
színpadhoz, amelynek két oldalszínpada is van. Az elrendezésből látszik,
hogy itt inkább csak társalgási darabokra gondoltak és olyan szóló artistaszámokra,
amelyekhez kevés hely is elég. (Emlékszem, gyermekkoromban, a hatvanas
években is, még akadt olyan mozi Pesten, ahol a film előtt és a szünetben
fellépett egy-egy varietéműfajt túlélt zsonglőr és bűvész. Ilyenkor a három-öt
forint körüli jegyárra még 1,50 forintot rá kellett fizetni. Az Ipoly moziban
még a hetvenes években is láttam ilyet. Fájdalmasan lecsúszott egzisztenciáknak
tűntek az igen tehetséges fellépők. Ekkorra végleg megfordult a mérleg,
amely 1920 táján még az élőműsor javára billent, és csupán a szünetekben
játszottak egy-egy némafilm-jelenetet.)
A Renaissance-Radius
Színház félemeletének középerkélyén 120 néző, a 16 páholy koszorújában
további 60 fő fért el. Az előcsarnok fölé oldalkarzatszerűen nyúltak be
az ozsonnázó galériái. Amikor néhány év múlva ismét átalakítás következett,
a galériát egy új födémmel leválasztották, hogy ott irodákat és két - igen
alacsony belmagasságú - lakást alakítsanak ki. Ezzel a főbejárat impozáns
tere megszűnt, és az egész műintézet elveszítette azt a pazar belső eleganciát,
amelyet az utolsó boldog békeévben kapott. Arra kell következtetnünk, hogy
az 1920-as évek vegyes mozi-színház-mulató funkciója nem hozta többé azt
az üzleti sikert, amelyet a Jardin d'Hiver még megtermelt. Különben miért
is tették volna tönkre egy ilyen szűkkeblű átalakítással a belsőt? Ez is
jelzi, az országban komoly a válság. Nemcsak itt fogy a közönség, a siker.
A lényeg: nincs meg az a fizetőerő, amelyik a korábbi három évtizedben
eltartotta a kultúrát és a vendéglátókat.
Visszatérve
a mi mozi-színházunk első emeletére, ott további 60 néző ülhetett a páholyokban.
Így összesen 890 nézőt fogadott be a színháztér. Ezen a - tulajdonképpen
harmadik - szinten a középerkély két oldalán folyosók vezettek az emeleti
mulató tereihez, azaz az asztaloktól csak úgy fel-felugrálhatott az igazi
habitué,
ha tudta, hogy a színpadon érdekes rész vagy szám következik. Ezzel az
átkötéssel valamennyire megőrizték azt a Télikert-féle eredeti asztalnál
ülő-néző formációt, ahol a fogyasztás és a műélvezet - számos revüszínházban
mindmáig - egybetartozik. Később ezt az átvezetést is elfalazták, és irodákat
préseltek az új födémre. Wabitsch és Mai Manó. Napfényműterem és fényjátékszínház
és Royal Apolló. Bánky Vilma és Rod La Rocque...
"Később szállodába költöztek.
A Gellértbe. Rod La Rocque valahogy nem rajongott annyira Remetekertvárosért.
Anyád töltöttkáposztáiért. Bánky néni a Gellértbe is benyomult. Cekkerrel
jött. Meg termoszokkal. Csak nem hagyom éhenveszni a lányomat!"
A főemelet,
a "piano nobile" szíve az a lakóházi udvarba épített üvegtetős tér volt,
ahol a parkett-tánc és az ahhoz legközelebb eső asztalok, illetve ezek
köré rendezett páholyok (szeparék) álltak. Az utca felé kiszélesedő kör
közepén volt a maradék téli-jardin, és a mulató bárpultos, "amerikaibb"
része, valamint az asztal és a díványok közt függönnyel elválasztható további
szeparék. Ki tudja, miért - talán az erkölcsrendészet miatt -, a kanapék
nincsenek belerajzolva a tervbe. Ennek a részlegnek külön liftje volt,
nyilvánvalóan azért, mert ez működött legtovább, késő éjszaka is. Arra
következtetek, hogy az eredeti Jardin centruma-színpada is ez alatt az
üveggel fedett promenoire alatt lehetett. A belsőépítészeti kiképzésről
több jó mondható el, mint a homlokzatról. Az más kérdés, mihez mérünk az
ítélet meghozatalakor: a mai vigasztalan vizuális állapotokhoz vagy a szecesszió
korának szinte korlátlan formáló szabadságához. "Az előcsarnok, az emeleti
páholyokhoz vezető lépcső, oldalaikon szökőkutat és madarat ábrázoló relieffel,
és a színházhoz vezető lengőajtók eredeti állapotban megmaradtak... A hajdan
nemes anyagokat használó enteriőrt a hatvanas évek ízlését tükröző «bazári
modernség» váltotta fel; piros bársony az üléseken és a padlón, kalapált
vörösréz-lemez borítás a páholyok mellvédjén, egyedi «modern» csillárok
a mennyezeten" - összegzi dr. Ferkai András építészettörténész.[4]
Egy korabeli fotón a páholyok mellvédjén girlandok, kartusba fogott, aurát
sugárzó koronák és fátyollal alig fedett, keresztbe tett lábakkal fekvő,
meztelen nőalakok aranyozott plasztikája volt látható. Igen hasonlatos
kép ahhoz a Vágó Béla-féle felújított belsőhöz, amelyet ma látunk az egykor
Lajta Béla által remekbe tervezett Parisiana mulató helyén. De itt jóval
karakteresebb a Körmendi Frimm Jenő által rajzolt design, mint az eredeti,
az utcai lapos gipszek. A nagy nézőtéri erkélyt és az egész házat tartó
pillérekre harsonák, függönybojtok és spiccelő táncosnők reliefjei, félplasztikái
kerültek. A páholyközti gipszkanellurás oszlopok bütüjén intim lámpaernyős
falikarok. Inkognitóban a Kék egérből átült ide egy este a kékvérű Edward,
már a második ezen a néven a pesti mulatókban, aki Walesi herceg - de ő
bizonyos Simpson- néval bújik meg itt...
"Pola tekintete határozottan
aggodalmas volt. Mintha csak most venné észre Zsámboky meglehetősen elnyűtt,
kávéfoltos házikabátját. Az ócska, kopottas bútorokat. Majd, mint aki másra
akarja terelni a szót: Szóval ki ez a lópokrócos. Epizodista. - Méghogy
epizodista ...senki más, mint Winston Churchill."
Ugyancsak
igényesebbek a későbbi bérlők az utcai neonreklámok tekintetében. Budapestről
közhely elmondani, milyen fényárban úszott egykor. A fotókon látni, hogy
nem sajnálták a pénzt az egész homlokzat előtti vastraverzre, ezen álltak
a RADIUS méteres betűi. A mozi előtető-oldalán hat sor fért el. A kiugró
zárt erkély mellvédjére nagyobb betűvel kiírják a film címét, és a 6 sorral
együtt mindez akkora fényudvart teremt maga körül, hogy a kettő közé oda
lehet akasztani a film legszívszorítóbb jelenetének vászonra festett képét.
Ez jól látszott még az Andrássy útról is, annak ellenére, hogy 1931-től
az Arizona neonja óriási fényerővel tolakodott a Radius elé. Egy-két fotográfia
őrizte korabeli filmreklám:
"Grand
Hotel, Garbo, Barrymore, Beery Stone"
"Paul
Hörbiger, Csókos órák, Muzsika, Szerelem"
"Korda
Sándor produkció, Vörös Pimpernel visszatér, Barry Barnes..."
Tehát 1921 áprilisában nyit
a Renaissance Színház, Siklósi Iván vezetése alatt. Az első évadban még
csak mozifilmek vannak műsoron, de 1921-22-től színházi előadásokat is
tartanak benne. Harsányi Zsolt lesz a színház igazgatója, majd 1923-tól
Bárdos Artúr. Ekkor a tulajdonos már a bécsi Sacha filmgyár, és jelentős
beruházás keretében teljesen mozivá építik át a színházat. 1926. április
12-én itt nyílik meg a főváros egyik legelőkelőbb mozija, a Radius Filmszínház.
Szeptemberben játszanak benne utoljára színdarabot. Ez az időszak az első
fénykor.
A húszas
évek végére egy tucat 2-300 fős mozi tönkrement. 1926-ban nyílik az UFA
(Szikra) és a Fórum (Puskin) mozi. A harmincas évekre világszerte új mozi-fénykort
hoz a hangosfilm. 1931-ben Angliában 4850-ből 4100, Európában 29 195-ből
12 650, Magyarországon 505-ből majdnem 200 lesz hangos mozi. A Radiusban
1930-tól, a részvénytulajdonosok változása miatt, a Sacha visszalép a bérlettől,
és rövid bizonytalankodás után a Metro-Goldwyn-Mayer bérli ki a mozit.
Ez a második, még ragyogóbb csúcsidőszak. Egészen Budapest ostromáig világsikerű
filmeket vetítenek benne. A premiereken ott van a bundás-estélyiruhás,
szmokingos-cilinderes Társaság, nemegyszer Horthy kormányzó is.
A Radius a pesti mozik között az egyik "leg", annak ellenére, és azzal
együtt, hogy bérház áll felette-mögötte, sokféle jó- és balsorssal: Csortossal,
Molnárral, Negrivel és Stroheimmel...
"Stroheim váratlanul beugrott
a pavilonba Mary Phibkin és Norman Kerry közé. Valósággal félrelökte Normant.
- Hogy lehet így ülni? Gondolja, hogy osztrák tisztek így tehénkednek?
Ráadásul egy hölgy társaságában? Ember!"
A második
világháború alatt a tragikus történéseket a színházigazgatóként Vígestül
ide menekített Jób Dániel levele is őrzi, amelyet Molnár Ferencnek írt
Amerikába. Sok lakó sorsa a deportálás, majd - mint már korábban Wabitsch
Lujzáé is - a kitelepítés. 1945-ben az épület színházi része a lebombázott
Vígszínház társulatának otthona lesz. Az első színigazgató a már idős Jób
Dániel, a részvénytársaság tulajdonosa Roboz Aladár. Ekkor moziból ismét
színházzá alakítják. Jób belebukik az építkezés költségeibe. 1948-ban -
minden bizonnyal "burzsoá" múltja miatt is - leváltják... A szomszédos
Arizona tulajdonosát, Rozsnyai Sándort, aki korábban Solti Györgyhöz hasonlóan
Toscanini mellett volt segédkarmester, még 1944-ben megölik a nyilasok,
azután, hogy Miss Arizonának - Senger Mártának - egyszer még sikerült
kimentenie férjét. Egy-két éve még Cziffra György és Beamter Bubi zenélnek
itt, vagy álnéven a fiatal Benedek Tibor lép fel néger dzsesszénekesként.
Az ostrom alatt az 1940-ben még buzgó optimizmussal megújított, fantasztikus
színpadgépezettel működtetett mulatót széthordják. Közben a Radius alatt
a mélypincében sok üldözött ember bujkál és megmenekül. 1946-ban a Mai-házban
kis ideig még egy Moskowitz nevű bérlő, majd Básti Lajos próbál kabarét
csinálni. 1948 januárjában a Zenészek és Artisták Szabad Szakszervezete
a mozik előtt teherautókra tűzött transzparensekkel tüntet a "demokráciaellenes"
amerikai filmek ellen. Az aktivistáknak később csalódniuk kellett, a mozi
maradt, csak szovjet lett. A varietészakma nem támadt fel többé. Később
az Arizonában a Piackutató Intézet és az Autóklub női tagozatának irodái
működnek - a házaknak is megvan a maguk sorsa. A Mai-ház kálváriája 1999-ig
tart, azóta a Magyar Fotográfia Házaként legalább az emeleteken ismét a
régi fény honol. Magában a Radiusban az államosítás után, 1949-től öt évig
az Ifjúsági Színház működik, jó sok szovjet és kevés jó darabbal. Igaz,
ha a mozi mozi marad, akkor ez az idő jó sok szovjet filmmel telt volna
el. A mozi helyén 1960-ig a Petőfi Színház működik, majd más formációban
1962-ig legendás kísérlet színtere a második - Szinetár-féle - Petőfi Színház,
ahol szinte a ház lakóinak történeteként mutatják be az első magyar musicalt,
az Egy szerelem három éjszakájá-t.
1964-66
közt itt kap menedéket a felrobbantott Nemzeti társulata, 1966-tól 1971-ig
az Operett játszik itt. 1971-től 1991-ig a Kazimir vezette Thália Színház
következik. Sok remek és néhány méltatlan produkcióval beérjük a kort,
amikor a mozinak már semmi esélye sincs itt. 1993-94-ben ismét új társulat,
a Művész Színház következik. Olyan botrányos pénzügyi véggel, hogy 1995-96-ban
a Csiszár Imre vezette újabb, immár kisebb politikai botrányt is kavaró
véget ért formáció neve ismét Thália lett. Közben az összes üzemeltető
és igazgató toldozott-foldozott is valamit a ház belsején. Sem az egykori
Renaissance-ra, sem a néhai Radiusra nem lehet már ráismerni. A legutóbbi
években azonos néven befogadó színházként újították fel, a régi színház
belső ízeiből szinte semmi sem maradt. Pedig őriztek, őriznek itt emlékeket
hosszú életű lakók. A liftet több mint egy évtizeden át kezelte egy gróf
Batthyány lány, a Vilma, az utolsó azok közül, akiké egykor a Házasságkötő
palotája volt az Oktogon sarkán. Meg a Bakos János bácsi, előbb báró Hatvany
Lajos sofőrje, majd az Operett lakatosa, később házmester, a Vilma grófnő
munkaadója. Ő emlékszik még a néhai lakókra: Csortosra, Dajbukát Ilonára,
Bársony István és Jób Dániel igazgató-rendezőkre és az utóbbi nejére, a
néhai szépségkirálynő Simon Erzsire, a koreográfus Szegő Tamásra. És persze
orvosokra, ügyvédekre, presszósokra és mixernőkre is, akik sose voltak
se bárók, se grófok. Abszurd történet? Csak itt történhetett meg, ezért
a hely szellemét szent helyhez méltó tisztelettel idézzük fel. Annak emlékéül,
hogy a pesti emberek hogyan töltötték meg a maguk életével a parlamenti
törvények papírváros-utópiáját: az Andrássy út vagy a Körút terveit. Felejtsük
el, hogy közben a bécsi virágáruslány osztályokon átugró, gyors karrierje
a Millennium, majd a világháború Pestjén milyen fényes, ám nagyon is konzervatív
házat eredményezett. És hogy a filmek is egyre simább üzletté váltak. Cecil
B. és Mae...
"Mae West fodros szélű
hálóingben hevert az ágyban. Végigsimított a derekán. Ajka nedvesen hullámzott.
Félig lehunyta a szemét. - És ha még egy kicsit közelebb jönnél!"
Elmondható,
hogy a páriák közül érkező mulató-, mozi-, színház- és háztulajdonos- nő
egyszerre az "éjszaka királynőjévé" lett. Az ugrás gazdasági háttere azonban
nem párosult erős kulturális bázissal. Olyannal, amely ezt a házat közfunkciójának
megfelelően vizuálisan is kiemelné a teréz- és erzsébetvárosi eklektikus
bérháztengerből. Hisz itt világszínvonalú mulató, később - ha nem is a
legendás Thália Társasághoz mérhető nívón - a progresszív Renaissance Színház
vagy az eleganciát megtestesítő Radius mozi állt: előremutatóbb, karakteresebb
architektúrát érdemelt volna.
Az ítélet
igazolására szeretném egy másik Nagymező utcai mozis ház - a Tivoli - karakterét
felvázolni, és a Radius házzal összehasonlítani. Annál is inkább, mert
a 8. szám alatt épült Tivoli-ház az Andrássy út tengelyéhez képest tükörkép-helyzetű,
a Radiusszal ellentétes Király utcai oldalon.
A telek
is hasonló, alig szélesebb utcai fronttal rendelkezik, az építtetői szándék
itt is, ott is a lakó- és a kiemelt közfunkciók keverését tervezi. "A Tivoli
mozi a szecesszió hétköznapi emléke. Nem kiemelkedő műalkotás, de nagyon
is határozott jelleggel rendelkezik, egy olyan korszakból, amelyet ma Budapest
fénykorának tartunk" - írja Dávid Ferenc művészettörténész a Nagymező
utca 8.-Ernst Múzeum-Tivoli mozi című tudományos dokumentációjában
(1993-94), amelyre a szerző szívessége folytán az összehasonlító elemzéskor
leginkább támaszkodom. Dávid a bevezetőjében így folytatja: "A mozit befoglaló
épület a korabeli nagyvárosi bérházépítés problematikájával, a magyar történelem
és kultúra múzeumát ide álmodó Ernst Lajossal, a Japán művészasztalának
tagjaihoz Lechner Ödönnel és Falus Elekkel kapcsolódik, az ő szándékukat
és ízlésüket fejezi ki. A Tivoli a moziépítés kezdeteihez tartozik, annak
szabályai alakították, az enteriőr pedig a szecesszió magyaros ízlésű ágának
egy szeletét képviseli..." A 29 356-os tervtári számú Tivoli-ház alaprajza
ugyancsak hasonló a Radius-házéhoz. Szintén két oldalkapuja van, az egyik
az Ernst Múzeum bejárata, a másik baloldalt a bérházé. A középső öt tengely
a mozi előcsarnokára nyílik. Az egész alaprajz azonban a homlokzat mögött
nem szimmetrikus. Ebben is hasonlít a Thália-házhoz: a belső udvar a földszinten,
a tűzrendészet kívánta menekülés szabályait szolgálva, a lakóházbejárat
felé tolódott. A hely szelleméhez tartozik, hogy a korábban itt állt kétudvaros,
egyemeletes régi ház többször is leégett (ezt a tényt a Pester Lloyd tudósítója
a Tivoli-ház felépültekor, 1912. május 9-ei írásában költői képként használja).
A tüzek forrásai azok az üvegkohók lehettek, amelyeket az 1892-1909 között
itt működött Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt. üzemeltetett. Tőlük vette
meg 1909 augusztusában a Nagymező utca 8. szám alatti ingatlant Ernst Lajos.
A sors iróniája, hogy amikor úgy 15 évvel ezelőtt a leromlott homlokzatot
az IKV végre tatarozná, ismét tűz pusztít. Az egyre húzódó kezdés miatt
a faállvány földszinti palánkja mögött gyűlik a szemét. Valaki egy égő
csikkel egy pillanat alatt lángra lobbantja az egész homlokzatot. Mire
a tűzoltók kiérnek, lepotyog az a plasztika is, amelyet a háború megkímélt.
Egy-két lakás is kiég, és az építkezésbe azóta sem fogtak bele újra. Néhány
éve a mozit megszüntették, és a főváros megújuló erőfeszítésekkel új színházat
kívánt indítani a szakszerűen felújított pincében és földszinten. Pályázatokból
választ, mégsem sikerül elsőre a terve. Végül a helyiség a Budapesti Kamara
Színházé lett - a Kálvária téri kamaraszínházért cserébe. Végre sikeres
műhely mutatkozik be itt. Ötletként a színház és az egykori múzeum időszakonkénti
összenyitása is felmerült a tervekben. Az Ernst emeleti portálját még a
tűz után ronda újjal pótolták. Ez egyelőre tovább éktelenkedik. A kiállítóhely
- azaz néhai Ernst Lajos - szelleméhez illően a ház a Műcsarnokhoz tartozó
kortárs Galériaként működött. 2000-ben új galerista jön, de a kínálkozó
újabb alkalom ellenére a tatarozásról nem hallani. Lajos és Mabel...
"Mabel Normand cukrászdába
hívta Zsám- bokyt. Kávébarna függönyök mögött ültek, kávébarna asztalnál.
Kávéztak... - Fagylalt? A szemüveges, szalmakalapos Harold Lloyd a szemben
lévő háztetőről integetett. Boldogan és otthonosan. Mintha meg akarná őket
hívni. Sétáljunk egy kicsit a háztetőn!"
A szemben
lévő hétemeletes házat 1911-ben egyelőre még csak tervezi Gyenes Lajos
és Vajda Andor építész, a Neues Politisches Volksblatt, az akkori
Pest harmadik német napilapja számára, szerkesztőségül. De ki is volt az
az Ernst Lajos, aki három évvel az ingatlanszerzés után házat építtet a
8-ban? Neves műpártoló, műgyűjtő és művészeti író. Az elsőre emeletre saját
gyűjteményét tervezte, a földszintre és az alagsorba kávéházat és üzleteket
szánt. A négyemeletnyi lakószint fölé két műteremlakást is elképzelt. Már
a vásárlás évében beépítési terveket ad be a városhoz, de engedélyt nem
kap rá. A Közmunkatanács elsősorban a kávéház alagsori elhelyezésének földszinti
fény- és levegőmennyiségét kevesellte, a lépcsőket pedig sokallotta. 1911-ben
végül Fodor Gyula, az elismert bérházspecialista tervezte meg a házat.
A Nagymező utcának ezen a szakaszán ez a legfiatalabb és legnagyobb ház
mindmáig, és alighanem Budapest első ötemeletes épülete. Ernst az első
változatban a múzeum melletti, földszinti kávézóra vonatkozó építtetői
szándékát építés közben megváltoztatta, és helyette moziterem létesítése
mellett döntött. Az átépítésre csak a ház átadása után kerül sor. 1912.
április 29-ére kész a ház, a múzeum május 9-én, a mozi december 7-én nyílik.
A galéria Szinyei Merse kiállításával debütál.
Az építész,
Fodor Gyula, rövid ideig működött a fővárosban. Külhoni műegyetemen tanul,
első budapesti megbízásai nyomán 1905-ben már állnak impozáns lakóházai:
a Hajós utca 25., Napóleon Udvar, a Csokonai utca 8. és az Üllői út elején
az Aranysas-udvar. 1905 és 1913 között mintegy 25 házat tervez, főleg bérházakat
magánmegrendelők számára. Épületei gazdagon díszítettek, a gondosan formált
homlokzatok, kapualjak sok figurális díszt viselnek, gyakran alkalmaz díszes
vaskapukat, színes üvegablakokat. Stílusa a mértéktartóbb szecessziót képviseli,
megoldásai inkább az észak-európai, németalföldi reneszánsz patríciusainak
házait idézik. Gyakran alkalmaz neogótikus formákat. Itt minden emeleten
különböző formájú ablakai legfelül gótikus szamárhátívvel záródnak, így
segítik a szecessziós ízű oromfal kialakítását. Homlokzatán kiemeli az
alsó két szintet. Alkalmazza az erkélyek ritmusjátékát, a szabadon formált
virágdísz-oszlopfőket. A ház főemeletén hattengelyű, nagy, a nyolcszög
három oldalával záródó portálsort tervezett. Bravúr, hogy a ház amúgy héttengelyes.
A III-IV. emeleten középen két rizalitot erkély fog össze, és e kiálló
falsíkot, amely a lombard-román csavart oszlop mintájára készült, Y alakú
konzolok támasztják alá - ezt a megoldást másutt nem láttam. Goethe
és a Pokol, Madách és az Édenkert, Griffith és Babilon, Ernst és a Terézváros...
"Harold ezt biztatásnak
vette. Önfeledten előrerohant. Megcsúszott, és majdnem lepottyant. Éppen
hogy meg tudott kapaszkodni a lefolyócsatornában. Szédítő magasságban kalimpált
az utca fölött. Ha valaki azt hiszi, megijedt, az nagyon téved."
Fodor
a Nagymező utcai Ernst-házat főművének szánta. Ernst Lajos valószínűleg
azért őt bízta meg, mert a tér legjobb kihasználását várta tőle. Jelentős
jövedelemre számított a lakásbérletekből és a moziból, amit gyűjteményeire
remélt fordítani. Ugyanakkor ideált követett. Mint Dávid Ferenc rámutat:
a Nagymező utcai épület homlokzata a 3. emelettől kezdve Lechner Ödön Postapalotájának
képére hasonlít. Ez a száz évvel későbbi, valósággal a "poszt- modernt"
idéző gesztus a mester iránti tiszteletet fejezte ki. Nemcsak az oromfal
díszítése, hanem a rizalitok sarkain alkalmazott háromnegyedoszlopok és
magra, cseppekre emlékeztető termékenység-szimbólumaik is Lechner, illetve
Huszka József "keletre figyelő" motívumai. Az egykorú progresszív építészet
a magyarság gyökereit a kiüresedett nyugati szakrális minták helyett keleten
keresi. Lechner, aki a főváros akkori művészeti életének egyik vezető alakja,
Ernst Lajossal együtt alapítja meg a Japán már említett művésztársaságát.
A Fodor-ház dús plasztikával díszített, sokféle formai elemet alkalmazó,
de az egészet egységes ízlésbe fogó architektúra. Jellemzői a felületre
tapadó, a hangsúlyos architektonikus pontokra tett reliefek, a konkáv formák,
a különféle tagozatok átfedése, a díszek visszasimulása a falsíkba. A beruházás
luxusárait azonban a mégoly műpártoló gazdának is tudomásul kellett vennie,
és az építkezés költségei az eredeti tervről több részletet is lefaragtak.
Eredetileg a kapu mellett egy konzolon Mátyás király háromnegyedes nagyságú
lovasszobra állt volna, végül csak a király és Beatrix egy-egy márványreliefje
kerül oda, ajándékként. Az egyszerűsítések eredményeképpen a homlokzati
felület a megvalósult házon kevésbé finom, az ablakformák összhatása rokonívekből
jön létre. Így elmarad az a művészettörténeti múzeum funkciójával illeszkedő
Fodor-elképzelés, hogy legyen a homlokzat maga is szinte építészeti múzeum.
Szinyei
Merse és Falus, Alexander és Vince Korda, Michel Gyarmati és Trauner Sándor...
"Nancy Caroll párducbőrben,
gyöngyökkel, kagylókkal feldíszítve, egzotikus virágokkal a hajában...
Valamelyik lakásból kerítették elő a kikopott párducbőrt. A mama fiókjából
a gyöngyöket... Egy fiú virágért rohant. - Hát most nézzék meg - mondta egy
néni az emeletről -, milyen sikkes!"
Ernst
Lajos múzeuma a belsőben is törekedett az átfogó történeti áttekintésre.
Miért? - kérdezhetjük ma. A magyar polgárság gyors felemelkedésének és
a zsidó asszimiláció még feltűnőbb sikerének tiszteletére. Ahogyan a Wabitsch,
úgy az Ernst család is mélyről érkezik, ha nem is az utolsó két generációban:
a gettóból. Ezt a gyors társadalmi folyamatot tekinthette Ernst újabb reneszánsznak.
Kossuth után kapja a Lajos nevet apjától, Ernst Mórtól, aki vagyonos pesti
zsidó lisztkereskedő volt. Fia ifjúkorától a kereskedőszakma helyett -
tipikus második generációs magatartás - mind szenvedélyesebben fordult
a művészet, konkrétan a műgyűjtés és műpártolás felé. A mester: Jankovich
Miklós történetíró és műgyűjtő. Az ő tevékenységének hatását mutatja az
ifjú Ernst gyűjteménye is: a magyar történelem eseményeit, a magyar kultúra
és műipar fejlődését követi. Ami akkoriban természetes: a magyar (ipar)művészet
több korábbi nemzetközi kiállításon is elismert sikerét Budapesten is láttatni
kell. Az ünnepi megnyitót gróf Zichy János kultuszminiszter is megtiszteli
jelenlétével.
A múzeum
állandó kiállítási tereinek tartalmáról: a gyűjteménynek a magyar történelmet
kronologikus rendben végigtekintő anyagát a Vezérek kora, az Árpád házi
királyok, a Vegyes ház, a Hunyadiak, a Mátyás könyvtára, a Török Erdély,
a Habsburg és a Ferenc József címjelzésű termek őrizték. Ezután jöttek
a hazai művészeteknek szentelt szobák, a Színészet-, a Zene-, a Művészet-,
a Petőfi- és az Írók-terem. A világháborús zűrzavar után az eredetileg
öt teremhez 1924-ben további kettőt állítottak használatba. Ekkor építették
az udvarba az impozáns, üvegtetős, felülről megvilágított nagytermet is.
A múzeum valódi értékeit azonban történeti szempontból az időszakos kiállítások
jelentik. A műgyűjtés mellett Ernst fő tevékenysége a kortárs magyar művészet
támogatása volt. 1894-ben alapító tagja a Magyar Képzőművészek és Műpártolók
Egyesületének, 1901-1910 közt a Nemzeti Szalon igazgatója, a Nagybányán
kibontakozó magyar impresszionizmus egyik legfőbb támogatója. Bár ő maga
inkább a kortárs magyar festőket vásárolta, tehetős barátait és ügyfeleit
rábeszélte, hogy pénzüket fektessék olyan francia mesterek alkotásaiba,
mint Manet, Degas, Renoir, Cézanne, Gauguin vagy Rodin. Ezek aztán letétben
együtt szerepelhettek nála a magyar művekkel. Ez nálunk mára elfeledett,
másutt még mindig köztudottan jó üzlet- és kultúrpolitika, amelyben a már
rangot szerzett mű felfelé húzza a még alig ismertet. Az akkor viszonylag
olcsó, ma pénzben alig kifejezhető értékű francia művek később így kerülhettek
a jelentős magyar közgyűjteményekbe.
Múzeumában
Ernst háromszáztizenkét kiállítást rendezett: Szinyei Merse után Paál László
következett. Ki kell emelni az egykori "Ernst Múzeum" Ferenczy Károly-,
Csontváry- és Derkovits-kiállítását. Maga Ernst Lajos két főművet írt:
a Petőfi arcképei-t és A magyar történeti festészet-et. Gyűjtőként
az önarckép festői témája izgatta leginkább. Ennek a 800 alkotást magába
foglaló gyűjteményrésznek a java együtt maradt, és Virág Péter orvos-műgyűjtő
a nyolcvanas évek végén a néhai szekszárdi zsinagógában nagyszabású kiállításon
mutathatta be Ernst gyűjteményének ezt a szeletét. A már említett családi
motívumok mellett az Ernst Múzeum és a kiállítóhely a Japán Kávéház művészasztala
szellemi közösségének, elsősorban Lechner és Szinyei, Rippl-Rónai és Falus
Elek belsőépítész közös gondolatának eredménye. Maga Lechner is részt vett
az épület formálásában: ő tervezte a múzeum előcsarnokában ma is álló fekete
márvány kőpadokat, Rippl-Rónai pedig a lépcsőház színes üvegablakait, amelyeket
a városvédők nemrégen restauráltattak.
Az akkor
egyöntetű sikert aratott belső tér Falus Elek munkája - ebből mára szinte
semmi sem maradt. Falus szecessziós iparművészetünk egyik legismertebb
figurája volt. Sokoldalú művészi tehetsége a kor szintjén is feltűnő. Festőként
indul, majd könyvtervező, színpadi díszlettervező, iparművész, lakberendező.
Nagybányán tanul a század legelején, később a budapesti Mintarajziskola
növendéke, rövid ideig a szolnoki művésztelepen is dolgozik. Münchenben,
Londonban, Berlinben komoly sikereket arat. Az új magyar könyvgrafika egyik
megújítója, Ady köteteihez készített illusztrációkat. Az utolsó magyar
király, IV. Károly koronázási oklevelét Falus is díszíti. Kecskemét művésztelepének
egyik alapítója, elsősorban a pesti előkelők keresett belsőépítésze, lakberendezője.
Részt vett a marosvásárhelyi kultúrpalota belső munkálataiban is, 1916-ban
Herquet Rezsővel együtt megtervezte az akkori Belvárosi Színház (ma Katona
József Színház ugyancsak udvarba épített) nézőterét. Nagy sikert aratott
Molnár Ferenc A testőr és Lengyel Menyhért Tájfun című darabjához
készített színpadterveivel. Ennek megfelelően a Nagymező utcai ház belső
terei elegáns és rendkívül díszes kompozíciók, a kiállítási termek jól
tagoltak voltak. A múzeum megnyitásakor a Kiss József szerkesztette A
Hét egyik cikkében részletesen dicséri Falus munkáját: "Falus Eleknek
ez a munkája... nem hasonlít semmihez, se angolhoz, se franciához, egy
tisztán magyarul érző és gondolkodó művészember nobilis alkotása... biztosít
arról, hogy a jövő... a magyar ornamentális gondolkodásban... diadalra
viszi a magyar formanyelvet." Malonyai Dezső és Huszka József. Csárdáskirálynő
és János vitéz. Kálmán Imre és Huszka Jenő. Lechner Ödön, Lajta Béla...
"Mae Murray zsinóros mentében,
szűk, piros nadrágban, hetykén félrevágott huszár csákóval. A széles karimájú
cowboykalap alatt pedig Richard Barthelmess... - Azért ez nem volt éppen
bombaötlet. - Más kosztümöt ajánlottam neki, de felhúzta az orrát."
Magának
a mozinak a belsőépítésze azonban, Dávid Ferenc kutatásai szerint, feltehetően
nem Falus volt, hanem az egykorú Projectograph mozivállalat által megbízott
építész, Skutetzky Sándor, akinek szintén jelentős belsőépítészi gyakorlata
volt. Ő profánabb alkotó, de az inkább majd a tízes évek derekán divatos
népi formakincsből is merít a Tivoli belsejének tervezésekor. A sárgaréz
ajtók és a foyer-falak gazdag motívumkészletében klasszikus jelképek, a
tudomány, a művészet mint írótollas bagoly - illetve medalionban három
üres címerpajzs -, geometrikus kalászok: egyszerre szellemi és termékenységszimbólumok.
A jellegzetes magyar táj állatai is szerepelnek. A rézkapukat osztó rovásos
márványpillérek szinte Lajta Béla síremlékterveit idéző "kopjafák". Beljebb
Klimt és már a modernizmus együttes hatására formált nézőtéri bejárattáblák:
geometrikus női arcok búzakalász szerű hajzuhataggal. Az egész belső tér
zsúfolt, ugyanakkor elegáns látványosságot nyújthatott, amely még mai,
frissen felújított, kissé túlságosan új állapotában is lenyűgöző. A nézőtéri
pillérek gipszfejezetein is baglyok, törpék, növényi ornamentikák. A termékenység
jelképei abból a technikába és tudományba vetett, még töretlen 19. századi
pozitivista hitből következtek, amellyel a mozi csodáját is megélték. Ne
feledjük: még a háború előtt járunk, és a 19. századnak valójában csak
az vet majd véget.
A mozi
hirtelen jött, de életrevaló ötlet volt. Említettük már: Ernst a helyére
eredetileg kávéházat terveztetett, erre meg is volt az engedélye, amikor
1911. márciusában bérleti szerződést kötött a Projectograph Mozgófénykép
és Gépgyár Részvénytársasággal. "Ez volt az első cég Magyarországon, amely
a filmmel kapcsolatos valamennyi tevékenységgel: filmgyártással, filmforgalmazással
és filmek bemutatásával foglalkozott. Alapítói közül ketten, Neumann József
és Ungerleider Mór, már 10 éve foglalkoztak filmmel, s a részvénytársaságot
tevékenységük kibővítésére hozták létre. A részvénytársaságba bevitték
öt mozgófénykép-bemutató üzletüket, azaz mozijukat, filmgépek előállítására
alkalmas műhelyüket, filmgyártó laboratóriumukat s egy filmraktárt, amely
egyben filmkölcsönző irodaként is működött" - írja Dávid Ferenc. A Projectograph
specialistája, Skutetzky Sándor tervezte mozi első nekifutásra mégsem sikerül.
A próbavetítésen kiderül, hogy a terem lejtése kicsi, nem jól látni a vásznat.
Az átépítés után 1912. december 7-én megnyílt a Tivoli mozi, Pest akkori
legnagyobb, 800 férőhelyes mozgóképszínháza. A jó helyen lévő, jelentős
méretű, igényes kiállítású mozi nyitása fontos kulturális esemény volt.
A korabeli sajtó legnagyobbjai írtak róla: Ábrányi Emil, Bíró Lajos, Gábor
Andor, Harsányi Zsolt, Ignotus, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért, Molnár
Ferenc, Szomory Dezső, Rákosi Jenő. Írásaik nem említik, de mai szemmel,
a hű felújítás alapján úgy tűnik, a belső kissé túlburjánzó magyaros motívumkincse
mintha a konkurens, az Uránia keleti pompájával kívánna versenyre kelni.
A fővárosban
ekkorra már körülbelül 100 mozi működött, többségüket korábbi üzlethelyiségekből
vagy mulatókból alakították át (ez lesz a sorsa valamivel később a Radius-házbéli
Télikertnek is). A ház földszinti középület-részének tulajdoni-, illetve
bérlettörténete számos párhuzamot mutat a Radius-házéval. 1921-ben a mozi
a Projectograph tulajdonából a Hadiözvegyek és Hadiárvák Egyesületének
kezébe került, majd 1928-31 közt színház és ismét a Projectograph által
működtetett mozi volt itt. Ezután nagyjából állandósult a mozi funkciója.
Egészen 1989-ig a Budapest Film tulajdonában állt, Tinódi mozi néven. Részleges
átépítésekre 1913-ban, 1938-ban, 1945-ben 1956-ban és 1991-ben került sor
- végre történeti értékekre is figyelő színházépítészek, Kőnig Tamás és
Wagner Péter irodájának bevonásával. Ők Dávid Ferenc művészettörténésszel
végeztették el a ház építészet- és kultúrtörténeti kutatását, neki köszönöm
a vonatkozó bőséges információkat is. Az ő monográfiája hívja fel a figyelmet
id. Magyar Bálint kutatására is, aki 1966-ban még 20 olyan mozit számolt
össze, amely már 1913-ban is üzemelt. Dávid 1993-ban már csak tizenkettőt
talál, és egyedül a Tivoli (ekkor még Tinódi) eredeti hangulatából maradt
meg valami. Fox és Zukor, Laemmle és Mayer, Charles és King Vidor, Vidor
Emil, Pogány Móric és Max Reinhardt...
"Ramon Navarro sisakban,
mellvértben. Büszke, merész tekintet. Kész megvívni bárkivel nyílt tiszta
küzdelemben... Az a két fiú nem használta mindjárt az öklét. Először csak
pénzt kértek. Nem lehetett valami sok, mert kikoptál mindenhonnan... Igaz,
mindig ott topogtál a gyár közelében. Megtörtént, hogy be se engedtek."
A házi
emlékezők szerint az első világháború alatt az Ernst múzeumot a Felvidékre
menekítik, az üres termek hadikórházként szolgálnak. A művek egy része
sosem kerül vissza az elcsatolt területekről. A tulajdonos és építtető
Ernst Lajos élete is szerencsétlenül zárul. 1930 táján Ernst, a bőkezű
mecénás teljesen eladósodik. Jómódú családja, meg akik sokat köszönhettek
neki, egyaránt cserben hagyják. A házat megveszi az Orvosok Szakszervezete.
A lassan újból kiteljesedő gyűjteményt Ernst megvételre ajánlja fel a kultuszminisztériumnak,
de a hosszas tárgyalások végül nem mentik meg a csődtől. 1937-ben Ernst
Lajos öngyilkos lesz - később a fia is. Egy évre rá a gyűjteményt (amelyet
előzőleg az Operában, a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeumban helyezett
letétbe) elárverezték, nagyrészt honi közgyűjteményekbe került.
Jellemzi
a mecénást, hogy az épület legfelső szintjén kialakított két műteremlakást
Ernst Lajos nem üzleti befektetésként kezelte. Két festőbarátja - a házbeli
emlékezet szerint bridzspartnerei -, Fényes Adolf és Zádor István lakott
és alkotott bennük. Feltehetően jelképes összegért vagy ingyen. Két generációt
képviseltek, Weimarban két eltérő korszakban fordultak meg, de együtt voltak
a Szolnoki Művésztelepen. Fényes fiatalon alföldi festőnek indult, idősen
Gauguin legszebb vásznaira emlékeztető zsidó mitológiai jeleneteket festett.
Nem messze innen, 1945. március 15-én, a gettóban halt éhen, ahonnan a
80 éves agglegénynek már nem volt ereje hazajönni. Zádor István fiatalabb,
modernebb létformával: a házi mitológia Horthyt és Rákosit is számon tartja
az itt portrét ülő hírességek között. Zádor végül Kossuth-díjat is kap.
1929-től a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének elnöke. Leghíresebb
műve az ostromverte Budapestet ábrázoló megrázó mappa. 1959-ben éppen az
Ernst Múzeumban volt retrospektív tárlata. Az egyik műteremlakásban lakott
Kéméndy Jenő, az Operaház gazdasági igazgatója. Mellette Falus Ferenc hírlapszerkesztő
és novellista, az Est, a Pesti Napló munkatársa, majd 1927-ben
a Heti Újság alapítója. Rövid ideig itt élt Iványi Grünwald Béla,
aki Falus Elekkel a Kecskeméti Művésztelep alapítója volt. Az egykori Fényes-műterem
későbbi lakója, Boldizsár István Thorma-tanítvány. Ő is a Nagybányai körhöz
tartozott, 1949-ig a Főiskola tanára volt, 1960-ban a Csók Galériában volt
kiállítása. Ugyanitt 1959-ben állított ki a ma itt alkotók egyike, a Rudnay-
és Bernáth-tanítvány, Bér Rudolf festőművész - aki a házbéli emlékezet
közvetítője is volt. A másik kortárs Kádár János Miklós festőművész, aki
a képzőművészeti életben többféle társadalmi funkciót is betöltött és lát
el ma is. Neki Ráday Mihállyal összefogva sikerül renováltatnia a Rippl
Rónai tervezte lépcsőházi ólomüveg ablakokat. Egy másik festő is élt itt,
de nem a fenti műteremben: Szegedi Molnár Géza, akinek főműveként a Wekerle-telepi
Szent József plébániatemplom freskóit tartja számon a Terézváros által
1997-ben ide elhelyezett tábla. A II. emeleten lakott Mérei Adolf író-rendező,
színigazgató, aki a már említett Simon Judit filmballada rendezője is volt
1915-ben. Ő ugyancsak 1915-ben a Royal Orfeumból szerződik át, éppen a
Wabitsch-féle Télikertbe, hogy operetteket mutasson be. Elsőként Lehár
általa magyarra fordított Víg özvegy-ét. Mérei Adolf a Tivoli ház
első halottja 1918-ban. Özvegye Kemény Simon költő-hírlapíróhoz megy feleségül,
aki az Est színházi szerkesztője. A hozzájuk járó társaságban ott találni
Csinszkát - immár mint Márffynét -, Molnár Ferencet, Gombaszögi Ellát és
Gaál Franciskát.
Kisebb-nagyobb
lakrészek szobauraként lakott itt Pataki Kálmán operaénekes, Jávor Pál
vagy Pajor Mátyás újságíró. A félemeleten volt a Lovas-féle zeneiskola
- óráit a mozizenével egyeztetni kellett. Eggyel feljebb, egy másik lakásban
volt a Schreiber hangstúdió: "Saját hangja, vigye haza!". A lakók többsége
zsidó származású volt, a háború alatt a 8-ból csillagos ház lett. Sokan
- mint Fényes is - nem térhetnek vissza többé. A moziépítész Skuteczky
még az I. világháború után Pozsonyba települ, ott praktizál. 1944-ben a
Szlovák Nemzeti Felkelésben való részvételéért a Gestapo kivégzi.
•
A bérházakba
épülő mozitípus egyike tehát belenő az üzletsorba. Ilyenek (a háború utáni
nevükön) egyebek mellett: a Bányász, a Szindbád, a Mátra-Örökmozgó, a Honvéd,
a Tisza vagy a Bem (Bodográf, Elite, Vesta, Helios). Természetesen a ház
hosszfőfalas traktusait követő forma erősen korlátozott építészeti lehetőséget
nyújtott. Mellesleg a Tisza helyén működő - a Tivolinál már említett -
Neumann és Ungerleider urak Velence kávéházában volt az első állandó mozivetítés
az után, hogy 1896-ban a Váci utcában egy tűzfalra szögezett lepedőre vetítették
az első félperces filmet, a Vendettá-t. Az utcai vetítésen az egyik
néző megijedt a talján gyilkostól, botot ragadva kiabált, "Segítség, emberek,
jöjjenek!" Rudnay Béla főkapitány nem is adott újabb engedélyt "az utcai
forgalom zavartalanságára" hivatkozva. Pár év múlva már interpellációk
témája volt a film: a bűnözés melegágyát látták benne. 1913-ban 600 gyerek
közül majd 250 hetente (sőt gyakrabban) ment moziba. Greguss Dániel rendőrkapitány
az Országos Közművelődési és Irodalmi Szövetség ankétján úgy nyilatkozott,
hogy a fiatalkorú bűnözők kivétel nélkül mozijárók. A munkáslapokban is
tiltakoztak a mozik ellen: "népbutító barlangok, tucatszámra terjednek."
London, Párizs, Róma, Berlin és Bécs lakosságához képest az nézőtéri ülőhelyek
számaránya Budapesten a duplája. A szükséges helytakarékos, felcsapható
ülésű zsöllyék gyártására cégek specializálódtak, például a Mundus bútorgyár.
Egy méreteiben
nyitottabb, ám szerkezetében még inkább körülhatárolt belső-építészetű
mozitípus volt az épület földszintje alatti kialakítás. Kiemelkedően sikeres
példák a Filmmúzeum (Broadway) és az alagsori Horizont (Híradó). A pesti
bérház-etalon U alakú udvarába épített moziknak a Radius/Renaissance-on
és a Tinódi/Tivoli mozin kívül is hosszú sora állhat itt példaként: a Szikra,
a Művész, a Toldi, a Vörös Csillag, a Zrínyi, a Kossuth, a Vörösmarty,
a Puskin, Bethlen, a Bástya (UFA, Décsi, City, Royal Apolló, Olympia, Savoy,
Fórum, Hollywood, Palace). Ezek nézőtere, a udvarnak hála, pillérmentes
nagytérré lehetett, az erkélyek és oldalpáholyok formálásával egyéni karakterű
térkoncepció hordozójává vált. Ezt az adottságot az 1989-es rendszerváltás
utáni évek sok kis termet használó forgalmazási metódusai mellőzték, szinte
kivétel nélkül kevésbé kedvező építészeti megoldások keletkeztek. A gyülekezeti
tér megszűnt. Különös kivételként a Gorkij moziban fennmaradt, mert
azt az egyik kisegyház templomként használja tovább. A megújuló mozik a
belsőtervezők "kortárs" attitűdjének elvtelen találkozásai a költségtakarékosság
üzemeltetői igényével, s ez többnyire a maradék egyéni hangulatot is kiiktatta.
A karakteres bérházudvari mozik kora véget ért. Amint azoké a kültelki
moziké is, amelyek mintája az angol Odeon mozihálózat volt: "Jól átgondolt
ideológiára alapozva a mozi legyen olyan, mint a templom a negyedben, mindenki
által ismert tornyával, fehér a szürkeségben, és lehetőleg sarokra épüljön"
- írja már idézett cikkében Fabó Beáta. Ez a külsőbb területeket jellemző
pesti mozitípus, a Józsefváros, az egykori Plutó mára ugyancsak megszűnt.
De a
harmincas években épült egy-két példaértékű bérház alatti mozi is, amely
a modernek építészeti koncepcióján alapult. Az egyiket, az Átrium bérházat
és mozit Kozma Lajos tervezte 1934-ben. Nemrég történt felújításakor is
sikerült megőrizni az előcsarnok fekete-fehér és narancsvörös kő-, üveg
és tükörburkolatát, a pillérekre szerelt art deco világítótesteket. Az
előtetőn a Május 1. helyére visszakerült az eredeti alumíniumbetűs
Átrium
cégér. A másik érdemes példa az 1935-ben épült Bartók mozi és lakóház.
A sarokházba tervezett mozi nézőtere 630 férőhelyes volt, Révész Zoltán
tervezte, magát a házat pedig Preisich Gábor és Vadász Mihály. A mozi íves
üvegezett portállal, galériás megoldással a főútra nézett, a mellékutcára
franciaudvaros homlokzat tekintett. A sarok bütüjét a korábbi - Feszty
Adolf Sugár úti Fonciére biztosító-palotája nyomán a pesti bérházaknál
szokásos, de az új mozielveknek is megfelelő - kupolás torony helyett egységbe
fogott virágablak-zárterkély díszíti. Amolyan homlokzathoz tapadó modernista
vertikális hangsúly ez. Mindkét moziban hatalmas akvárium díszítette az
előcsarnokot. Halaik itt és más mozikban is elszórakoztatták a kezdésre
várakozókat - talán az ősi templomi tisztálkodókút átváltozott formái voltak
a víztartályok? A mozi már bezárt. A halak eltűntek. Zoltán, Gábor és
Mihály. Greta, Mata és Robert. Robert Montgomery, Montgomery Clift...
"Greta Garbo a Mata Hariban.
- Ismered, hát akkor hívd fel, és kérj tőle pénzt! ...Dadogtál valamit,
hogy Garbo elutazott. Vagyis inkább eltűnt. Egyszerűen eltűnt az emberek
szeme elől, senki se tudja, hogy hova. Nevettek, mintha ez vicc lenne."
Ugyanebben
a negyven ötven-évben a zártsorú városképben több templom is bérházakkal
épült egybe. Az építtető egyház jövedelmeit is gyarapították a lakbérek:
a templom fenntartására fordíthatták. Az elsők közt volt, még a múlt században,
a Krisztus Király Egyháza a Reviczky utcában, majd a századfordulón a Nagy
Ignácz utcai és a Hőgyes Endre utcai Unitárius Templomok, vagy a Podmaniczky
utcai szabadkőműves templom; a két háború közt épült modernista házban
kialakított Szabadság téri református vagy a Hollán Ernő utcai zsidó gyülekezeti
helyek. A közelmúltban is épültek ilyenek, például a Keresztyén Testvérek
Gyülekezetének vegyes rendeltetésű lakó-templomépülete az Ó utcában. A
budai Frankel Leó utcai neogótikus zsinagógánál fordítva történt: az 1888-as
építésű templom köré 1928-ban húztak fel a hívek U-alakban sokemeletes
bérházat.
Végül,
újabb összehasonlításként, egy valódi szakrális gyülekezeti épületet is
bemutatok részletesebben, a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca 3. alatti bérház-templomot.
1908-ra készült el a bérpalota, ahol eredetileg, a fellendülés kb. 1910-ig
terjedő korszakában, üzletek és raktárak foglalták el a földszintet, majd
a hanyatlás kezdetén, 1911-ben kisebb zsinagóga épült üzlethelyiségeibe,
amelyet később tovább bővítettek az udvar felhasználásával, és máig is
működik. 1910-ben a Nagykörúton belül 10 526, azon kívül 28 000 zsidó hívő
élt. Sokáig ideiglenes imahelyekre, a nagy vallási ünnepek idején pót-imahelyekre
volt szükség. "1894-ben Pesten 11 templom, 29 egyleti imaház és 35 pót-imahely
működik" - írja Gazda Anikó.[5]
Kutatásai szerint hely szűkében szabadtéri istentiszteletekre is sor került
a Ligetben, és gyakran sátrakat is állítottak a hívek. A belső Lipótváros
zsidó lakossága az 1899-es nagy lipótvárosi templompályázat[6]
sikertelensége után is folyamatosan foglalkozott egy nagyobb zsinagóga
építésének gondolatával. Az Aréna úti 1908-as Baumhorn templom ugyanis
messze esett innen. A lipótvárosi templomot csak igen szerény keretek között,
1911-ben is csak a Körúton túl, a templomépítő egylet tulajdonába került
Csáky utca 3. sz. alatti, három éve kész lakóépületen belül tudták megvalósítani.
Évtizede adva volt tehát a vágy, hogy a Parlament, de legalább Fellner
és Helmer Vígszínháza - egy világi templom - mellett, velük nem versengve,
de mindenképpen hozzájuk hasonlítható, kupolás, magas építészeti kultúrájú
imaház épüljön.
Az itt
élő mintegy 40 000 környékbeli hívőnek tudomásul kellett vennie, hogy a
gazdasági fellendülésnek már vége. Végül hasonló funkcióváltással, mint
a Re- naissance Színháznál, a húszas évek derekára Újlipótvárosnak nívós
belső kiképzésű zsidó temploma épült, a megváltozott gazdasági-politikai
viszonyok között egy bérház udvarán, tönkrement kereskedelmi térben. Előzmény:
Nagyságos Barber és Spitz urak a Csáky utcai 1227-1232 tervtári számú 45
x 23 m2-es telekre
Nay Rezső és Strausz Muki építészekkel - ők voltak a már említett Nagymező
utca 20. alatti Mai Manó/Arizona ház építészei is - 1905-ben bérházat terveztetnek,
amelyet Gerstenberger Emil építőmester 1908-ra fejez be. Az épület ötszintes,
öttengelyes. Az utcára két üzlet és kocsibehajtó nyílt, utóbbi az udvari
és pinceraktárak megközelítése miatt középre kerül. A házbejáró itt ezért
kerül a szélre. Az udvarról liftekkel lehetett az árut le-fölemelni. Az
utcára szintenként két, 4-5 szobás nagypolgári lakás kerül, de az első
emeleti 8 szoba hallos lakást láthatóan a tervezés alatt osztják ketté,
a harmadikon pedig egy 10 szobás lakás bizonyul menet közben szintén túl
előkelőek. A homlokzatot kétoldalt kiugró, félig zárt erkélyek keretezik
három emeleten át; ezeket az első két emeleten hosszú erkély is összeköti.
A motívum mindhárom eddig vizsgált házunkat jellemzi. Az alsó erkély konzoljai
a portálok pilléreibe simulnak. Ez a szecesszióra jellemző gesztus a zárterkélyek
és a főfal átmeneteinél is jelentkezik. A díszítő részletekben csak a földszinten
és az udvari homlokzaton találunk szecessziós formai megoldásokat. Az egész
homlokzat modellje inkább egy reneszánsz palota, párizsi átiratban. Alul
rusztikus kváder kőosztás, ez feljebb egyre finomodik - természetesen ezúttal
is vakolatból. A homlokzatot több szintet összefogó falpillérek foglalják
pszeudo-oszloprenddé. Az ablakokat stílustöréssel barokk és copf hatású
gipsz virágplasztika keretezi. A manzárdtetőt attikafal hulláma választja
el a homlokzattól, amely a párizsi XVI. Lajos stíllel és a Vígszínházat
idéző kör és ovális nyílássorral koronázza a vegyes-finom rajzú faszádot.
Stan
és Pan, Fellner és Helmer, Strausz és Nay, Barber és Spitz...
"Puffos zsámolyon Milói
Vénusz. Aláomló függönyök, bojtos függönyök. Konyhaedények a konyhaszekrény
fölött. Egy ló a nyitott ajtóban. A sima képű férfi átrepül az alsónadrág
felett."
A belső,
udvari főhomlokzat viszont nagyvonalúbban Palladio-motívumokat sorol. Ide
kispolgári méretű lakások néznek. Amikor a háziúr már nem tudja kereskedelmi
bérlőnek kiadni a földszintet - az építési engedély tiltja lakások itteni
kialakítását -, az 1905-ben megalakult Lipótvárosi Imaegylet vette meg
a házat. Az új tulajdonosok 1912. március 8-án kapnak építési engedélyt
zsinagóga építésére. Baumhornt, az időközben felépült Aréna úti nagyszabású
zsinagóga tervezőjét bízták meg azzal, hogy alakítsa át a földszinti, kétszintes
üzletet és raktárakat templommá. 700-an fértek el itt, de idővel ez a hely
is kevésnek bizonyult. Így 1927-ben ismét megbízták Baumhorn Lipótot egy
átépítéssel, amely immár az udvar terét is felölelte. Baumhorn mesterien
oldotta meg a feladatot. Szilárd Frigyes ny. kir. főmérnök és építőmester,
a budapesti kir. törvényszék állandó hites szakértője közreműködésével
készültek a "nyugtani" számítások. Baumhorn úgy erősítette meg a földszinti
pilléreket, hogy sokféle keresztmetszetüket egységes profillá alakította.
A belső templomhomlokzat egészében és részletmotívumaiban olyan mértéktartó
szecessziós karaktert kapott, amely összefogja a ház utcai és udvari homlokzatának
széttartó irányait. A szerkezet hangsúlyozása a palladiánus vonalhoz igazodik,
a Tóra-szekrény diadalíve, a felolvasó és a karzat-korlát, a kandeláberek
és az oszlopfők mind a neoreneszánsz, mind a neobarokk részletekkel harmonizálnak,
enyhén szecessziós jelleggel.
Maga
az új templomfödém bazilikálisan kiemelt acél-üvegfelülvilágító, hasonló
a budapesti moziknál 1910-40 közt alkalmazott megoldásokhoz. Csak itt nincs
meg az igazán templomtérhez méltó, elegendő belmagasság. A Fővárosi Tervtárban
őrzött keresztmetszeten látni, hogy Baumhorn átfestette első tervjavaslatát.
Abban még a középhajó bazilikális megemelése nemcsak a középső sávra, de
az egész udvar alapterületére kiterjedt volna - így magasabb gerincvonallal
zárta volna a belsőt. A tér még így is ünnepélyes jellegű. Talán a neológiánál
is erősen tartott "új" liturgikus tradíciók, talán a kontinentális éghajlati
viszonyok miatt nem merült fel a funkcionalista igény, hogy az üvegtető
a mozikhoz hasonlóan nyáron nyitható legyen. Ez nemcsak a szellőzés miatt
lett volna kézenfekvő, hanem azért is, mert így a hívek számára a templomban
is az égen mutatta volna a csillagok kigyúlását, a szombat "bejöve- telét".
A csillagokat továbbra is festették, leginkább a Frigyszekrény köré.
•
Összefoglalva:
a Bulgakov Színházi regényé-nek hőse által elkeseredetten hajtogatott
"A színház templom!" szlogen szélesebb értelmet kapott a 20. század nagyvárosaiban,
különösen Budapesten. Kell egy hely, lehetőleg a legszűkebben vett lakókörnyezetben,
ahol a közös öröm szentesülhet. Ez a hely nagyobb a kávéháznál, a kocsmánál,
a presszónál, de kisebb egy sportlétesítménynél. "Kell egy csapat" - mondja
Minarik-Mándy. De kellenek hozzá a nézők is. A csapathoz szurkolók. De
ennek a másik - szent - helynek a rítusa nem verseny, a közönséget a szertartás
nem megosztja, hanem eggyé forrasztja. A kávéházi-kocsmai asztal már inkább
individuális terrénum. A "színi-mozinézőtér" arányai a városban elveszített
népi kultúra és falusi temploma, a fonót, a táncházat helyettesítő nagyobb
gyülekezeti tér kollektív tudattalanban gyökerező vágyát huszadik századi
igényként formálják újra. Ezt a funkciót a lakóterület szívében, gyakran
magában a bérházban működő kabaré, varieté, színház és a mozgóképszínház
töltötte be. Bebizonyosodott, hogy a 20. századi elektronikus médiumok
ezt a szentséget nem képesek közvetíteni. Ezért mára rendkívül fontossá
válnak azok az építészeti terek, ahol a városok polgárai "itt és most"
megismételhetetlen jelenlétükkel a transzcendencia részévé magasztosulhatnak.
Kielégíthetik a citoyen-találkozások és a történelemben, a drámairodalomban
vagy a vallásos rítusokban megformálódott mítoszok iránt érzett vágyaikat.
Felismerhetik magukat bennük, a civilizáció folytonossá lehet. Templom
és színház olyan hely, ahol a kor szellemét a közönség - talán utoljára
- közösségként, együtt élhette át. A nyolcvanas évek végén hirtelen krach
következett. Az évtized közepén még évi 10 millió mozijegyet adtak el Pesten,
az 1908-assal azonos számú 75 moziban. 1990-re a mozik száma már csak 45,
de még mindig több mint 7 millió néző van. Az ezredfordulóra csak mintegy
30 mozi maradt, és 5 millió alá esett az eladott jegyek száma. 1999-ben
még a patinás Broadway és Uránia is bezárt.
A szabadon
álló színházak és templomok a modernizmussal, annak alvóvárosaival, és
legújabban a távoli, inkább csak gépkocsival elérhető bevásárlóközpontokkal
együtt mintha hitelüket vesztenék. Imádkozni és lakni egyetlen házban -
ez az az ősi modell, amelyet az al-dunai bronzkori településforma példájával
illusztráltam. Az említett színházakban, mozikban és templomokban ennek
a rítusnak a szublimált formája él tovább: az ember lakóhelye nem gép,
hanem világközéppont, amelyet a transzcendencia személyes átélésének lehetősége
teljesíthet ki. Ezt a budapesti városfejlődés, az építtetők és építészek
a század első felében talán más városoknál is magabiztosabban sejtették
meg és képviselték. Természetesen egyáltalán nem halotti kultuszról volt
szó. A békebeliek az életet szentnek tekintették, és ebben az értelemben
közösen ünnepelni is tudták. Kávéházban, (film)színházakban és templomokban
is. A Szép Ernő kardjára vésett liberális intelem: "Leben und leben lassen!"
(élni és élni hagyni) az élet mély tiszteletéről beszél. Nem tudom, majdnem
száz évet megélt nagymamám tudta-e, hogy kedvenc mondása irodalmi ereklye
is, de annak szellemében élt. Nem bezárkózva, hiszen úgy a másik tolerálása
nem nagy kunszt. Az élhető város lakóját az individuális terekből újra
és újra kihajtotta a vágy, hogy feltöltődjön a zárt kultikus gyülekezetek
és a nyitottabb alkalmi kulturális gyülekezetek közösségi élményével. Ezt
a régiek nemcsak megépíteni, de megélni is tudták. És beleélték magukat.
Mert valami titok birtokában voltak, a közös öröm titkát tudták.
E tudás mára, úgy látszik, Mándystul, mozistul a "mennybe megy". Igaz,
párhuzamosan a liturgia is megváltozott: a filmek és hőseik aerobictréning-videók,
elektronikusan (de)generált sci-fik és pokoli horrorfilmek bálványosodó
műfajává és istentelen bábjaivá üresedtek.
Irodalomjegyzék:
Adalékok a Belső Terézváros
történetéhez, Bp., Városvédő Egyesület, 1983.
Adalékok a Belváros történetéhez
I-II. Bp., Városvédő egyesület, 1993.
Budapest Enciklopédia. Corvina,
1970.
Dávid Ferenc: Nagymező utca
8. Ernst Múzeum-Tivoli mozi. Tudományos dokumentum, 1993-94.
Fabó Beáta: Moziépítészet
és a város. In: Budapesti negyed, 1997. 16-17. sz.
Gajdó Tamás-Korniss Péter-Szegő
György: Szín-ház-kutatás. Thália, 1998.
Götz Eszter-Sándor Tibor:
Ennyi/Cut. Magyar Zsidó Múzeum, 1999.
Hevesy Iván: A némafilm
egyetemes története. MFI, 1993.
Hovanyecz László: Vidáman
masíroztunk a diktatúrába. In: Népszabadság, 1998. szeptember 14.
Lukacs, John: Budapest 1900.
A város és kultúrája. Európa, Bp., 1991.
Mándy Iván: Budapesti legendák.
Városháza, 1994.
Mándy Iván: Zsámboky mozija.
Magvető, Bp., 1986.
Pongrácz Erzsébet: Mozikalauz.
Városháza, 1995.
Siklóssy László: Hogyan
épült fel Budapest. Bp., 1931.
Sztancsek Zoltán: Népbutító
barlangok. In: Népszabadság, 1998. március 30.
Tarján Vilmos: Pesti éjszaka.
Bp., 1940.
Tigerman, Stanley: The Architecture
of Exile. Rizzoli Intern. Publ. New York, 1988.
V. Gy.: Háromtermes lesz
az Uránia. In: Népszabadság, 1999. november 23.
V.Gy.: Eltűnt a városból
negyvenhat mozi. In: Népszabadság, 1998. október 24.
Vajda Albert: Meglestem
Pestet. Légrády testvérek, 1946.
[1]Stanley
Tigerman: Az Exile építészete. Rizzoli Intern. Publ. New York, 1988.
[2]Fabó
Beáta: Moziépítészet és a város. In: Budapesti negyed, 1997. 16-17.
sz.
[3]Mándy
Iván: Zsámboky mozija. Magveto, Bp., 1986.
[4]In:
Adalékok
a Belső-Terézváros történetéhez. Szerk.: Bernáth László, Heindrich
Ervinné. Budapesti Városszépítő Egyesület, 1982.
[5]Gazda
Anikó: Magyarországi zsinagógák. Bp., Műszaki Könyvkiadó, 1989.
[6]Gábor
Eszter: A lipótvárosi templompályázat. In: Budapesti Negyed, 1997-98.
18-19. sz.