EPA Budapesti Negyed 31. (2001/1)
 

A pesti mozi
mint a profán gyülekezet temploma
 

________________
SZEGŐ GYÖRGY
 

    A mozi a színház utóda. A színház keletkezése az őstörténelem homályába vész. Nem mondható egyszerűen az, hogy a polgári kultúra szülötte, még ha a polgárosodás intézményesítette, hagyományait felerősítve sokféle formában folytatta is. A közös térben együtt, ünnepélyesen megtekintett dráma misztériumával rendelkeznek az ókori néző-ősök és úgy tűnik, a maiak is. Boullée, a francia forradalom építésze mondta: "A színház: a közös örömnek szentelt műalkotás". A huszadik században újra tartalmat kap az antik gondolat, miszerint a színész Thália papja. Bulgakov, a szovjet forradalom színházi óriása hasonló tömörséggel így fogalmazott: "A színház: templom". Urbanisztikai hipotézisem: a színházak és a belőlük leágazó mozik a huszadik században nőtt nagyváros profán templomai.
    Az épülő templomi vagy más közösségi tér méreteit mindig behatárolták a kor technikai korlátai, a gyülekezet anyagi erői. Néha a törvények is: mert az ellenreformáció nálunk sokáig csupán fából - akár egyetlen vasszög használatát is tiltva - engedélyezte a protestáns templom építését, gyakran csak udvari pozícióban. Hasonlóan a zsidóknak is. A többségi vallás híveinek épített templomok befogadóképssége nemcsak az építőtechnika függvénye; a liturgia követhetőségének funkciója, a látható és hallható szertartás igénye is mintegy ezerfős nagyságrendet szabott. A templomig vezető gyalogút hossza is korlátozta a méretet. Ezzel párhuzamos a társadalmi, szociálpszichológiai tapasztalat az, hogy a gyülekezet lélekszáma nem nagyobb a görög polisz néhány ezer fős lakosságánál. Ahol még mindenki mindenkit személyesen ismert. Ezt veszi kiindulása alapjául Paul Goodman urbanista, és az unokaöcs nagybátyjának a nagybátyja viszonylattal körül is írja az általa bevezetett "123" - különben kissé elvontnak látszó - képletét. 
    A 19. század végének új technológiái ugyan lehetővé tették, hogy az új közösségi terek a nyugati civilizáció tradicionális gyülekező tereit méreteikben meghaladják, de a néhány országos vagy egészvárosi léptékű profán és szakrális téren túl általában marad a lakóegységnyi lépték százas nagyságrendje, amely a templom és a színház esetében is ritkán lépi túl az 1500-as határt. A fentieken túl részben azért is, mert az építészeti neo-stílusok a korábbi korokéval azonos épületformákat és -léptéket diktáltak, részben pedig a századvég nagy színházi tűzesetei - egyúttal szinte mindig tömegkatasztrófák is - óvatosságra intettek. Mind a színház, mind a mozi fokozottan tűzveszélyes üzem. Talán emiatt is nyílnak szabadon álló épületekben az első nagy színházak és mozik. Még inkább diktálja ezt a templomtól örökölt ünnepi építmény-áldozati hely toposza. A szabadon álló épületpozíció, amelynek mintája a nyugati, a zsidó-keresztény tradíció számára a néhai jeruzsálemi szentély és az ó-görögök temploma. Az archaikus kor embere számára - ellentétben a természettudományos világképpel - a világ inhomogén karakterű. A Föld bizonyos pontjai elkülönülnek a profán szintektől. E helyek Mircea Eliade összehasonlító vallástörténész szerint a hierophániák,  az isteni jelek helyei. Az ember ősidők óta keríti be, sátorlapokkal, majd kővel körülfalazza e helyeket. Elkülöníti a szentet a profántól. A falon belüli tér a világ-tengely és a Föld metszéspontja, itt a földiek és égiek kommunikálnak egymással. Az univerzális kozmogóniai modellekben ez a hely mindig a  "mi világunk" közepe, amelyet a hierophánia jelöl ki. A görögök templomai és színházai is ilyen szent helyekre épültek, és a középkor időszakos színházai is a katedrálisok - tornyaik égi tengelyek - bővítményei lettek a piactéren. Shakespeare Globe Színháza szabadon álló építmény, theatrum mundi, amelyben a  játszók az ember teljes világát kívánják megragadni, beleértve az őket alkotó istenek, ha tetszik, fordítva, az ember alkotta istenek világát is. A templomokban a tengely kozmikus karaktere, gyakran az éves ünnepkör csillagászati fény-vetületei határozzák meg a szakrális dimenziót. A barokkban ez egyre teátrálisabb képi effektussá profanizálódik, az oltár mögötti fény sziluett- vagy másféle effektjét kitüntetetten használják. A mozi "égi tengelyét" egyértelműen a vetítőlámpa profán axisa helyettesíti, ahol csak a sztori részletei adhatnak magasabb dimenziót a játéknak. És ez eleinte mégis valódi csoda. A mirákulum dicsfényéhez a vásári mutatványosok sátrai is elegendők. A sátor a nomád népek temploma. A Dávid király előtti sátortemplomoknak is megvolt a maguk sivatag semmijével, ha tetszik, az unalommal, a szellemi és lelki nihil semmijével ellenkező mindenségmisztériuma - írja Stanley Tigerman építészteoretikus a templomfunkció építészeti kiüresedését, bálványosodását körüljáró munkája, Az Exile építészete.[1] A jeruzsálemi templomrombolás utáni nyugati építészet egyre ünnepibb szakrális terei szerinte a hit, sőt a transzcendencia kiürülésének állomásait jelentik. Profán utódaik a 20. század (film)színházai.
    Amikor a 19. század végén, 1889-ben a színházépítés boomja elindul, az egész nyugati világban - Európát, Oroszországot és Amerikát is beleértve - 302 állandó színházépület állt. 1914-ig, szinte két évtized alatt a számuk 1500-ra nőtt. Általában szabadon álló épületek a befogadó városok centrális terein, legtöbbször barokk, helyesen birodalmi stílust öltenek. Mint korábban a főúri kastélyok és a templomok. A hirtelen növekedés a tradíciók kiüresedésével is fenyeget. De az új épületek általában az új nézőre hatottak, a polgárra, akinek a csoda még teljes. És a birodalmi jelző mögött is a széles néző-néprétegek húzódnak meg. A stílus névadója valójában a Bismarck-féle Kulturkampf, amelynek sikerül kiszorítania az egyházat az államból. Kissé a híveket is a templomokból. A polgárságnak azonban új templomokra van szüksége, ahol a közösen átélt misztérium rítusai mellett új gazdasági hatalmát szimbolikusan is megjelenítheti. Az új gyülekezet a színházban áldoz. De ez a "templom" születésénél fogva profán. A Duna-monarchiában egyenesen iparosított klisé szerint építik őket, még mesteri kézműves díszítőmunkákkal. Fellner és Helmer a nálunk is sokat alkotó építész-specialisták, akik 1874-től 1914-ig ötven színházat terveznek, és ebből Hamburg és Odessza között 47-et fel is építenek. A színház - a tüzeket is elkerülendő - jól szabályozott technikai elveket követő típusépület, mondhatni tömegtermék lett. Bárhol, a birodalom leghátsó zugában, akár Lembergben vagy Csernowitzban is, szinte azonos minőségben tudott megjelenni. A kispolgári tömegek számára a "színház" gyorsan az európai viselkedéskultúra mintája lett - átvéve a korábban egyházi ünnepek diktálta magatartás-etalonokat. A "mozi" egy ütemmel későbbi jelentkezése idején gyakran színházakban vagy arra erősen hasonlító új "Mozgókép színházakban" jelenik meg. A mozi szó csak Heltai Jenő későbbi nyelvújító leleményével születik - az előkelőbb körök bánatára. Száz éven át épülnek majd a szabadon álló templom-színház pozíciójú mozik Pesten: elsők közt a Baross téri Capitol, majd 1922-ben a Corvin (felújítva 1996- ban),  a hatvanas években például a Kőbánya, vagy a kilencvenes évek bevásárló-hadtápraktáraiban a multiplexek: önmagukért beszélő bálványosodás-bizonyítékok. 
    A Corvin tervezése több célú kultúrközpontként indult, majd bérházzal épült volna egybe. Nemzeti Filmszínházként is szóba került.[2] Végül az úgynevezett mozirevízió keretében takarékosabban, de birodalmi stílben épülhetett meg. Ugyanekkor a régi Nemzeti Színház Astoriánál álló épületmaradványainak felhasználásával a Lechner Jenő tervezte Nemzeti Filmszínház sem épül meg. De most, 80 év múltán, az Urániában mégis megvalósulhat a nemzeti film-templom. E szakrálisabb formát az is indokolta, hogy a nemzeti irodalom megfilmesítése gyakorlat volt. A Royal Apolló, a szálló úri bálterme helyén, 1915-ben például Arany János Tetemrehívás-ával nyit. Ebben az évben Mérei Adolf megrendezi a Simon Judit-ot, Kiss József balladájának némafilmváltozatát. Majd csak 1931-től indulnak, épp itt, az egész estés, hangos nagyjátékfilmek. A kék bálvány-t két hónappal követi az első honi siker, a Hyppolit, a lakáj, amely már a kispolgári tömegkultúrát építi. Öniróniájával is a kiüresedő tradíciótól mentes, a régi szokások neofiták által bálványozott kánonjait tagadó szabad életstílust hirdeti.
    A századelőn az építő folyamat felől is egyre jobban érezni a szórakoztatóipari irányulást, a templomból színházba áttelepülő mítosz profánosodó, varietén és kabarén át vezető útját a mozi felé. De a városban együtt élő polgárok alkalmi gyülekezetének apropója is szekularizálódó valóság: maga a vetített mozgókép. A mozgófényképszínház mellett az árnyalattal profánabb fényjátékszínház elnevezés is hódít. A főszereplő egyre inkább az a kisemberi arc lesz, akivel a néző azonosulni tud. Elmondható, hogy a 20. század embere a maga képére és hasonlatosságára teremtette a mozit. Egykor az egyistenhit azért tiltotta az istenképmást, sőt az iszlám az emberábrázolást is, mert a monoteizmus, kinyilvánítva az "isteni" személy egységét, azt állítja, hogy az egyetemes minőségek egylényegűek. A monoteista isten ugyan mindig valamely tulajdonságán át ragadható meg, de ezek a tulajdonságok gyakran ki is zárják egymást. A differenciálatlan teljesség egyetlen személyként nem ábrázolható. Talán azért is alkalmazták az ókori tabu megfogalmazásakor a személy fogalmát, mert ezt az új eszmével szemben álló, még általános, de már az abszolútumot elvesztő politeizmus híve is megérthette. A középkori nominalizmus és a huszadik századi negatív teológia, valamint az absztrakt művészet körüli botrányok bizonyos párhuzamot mutatnak az ókori hitvitákkal. A bálványosodott szakrális/klasszikus művészetekkel ellentétben a modern nonfiguratív művész azon kevesek egyike, aki a 20. században még képes az emberi lényeg, az isteni lenyomat, a Self - Hamvas Bélánál az "isteni szikra" - képként való előhívására. Moholy Nagy vagy Man Ray és mások ezt az utat a fotó és a film számára is járható útként jelölik meg. A film azonban alapjában nem képi, hanem történetmesélő műfajként hódított és hódít. Embert ábrázol és sztárt csinál. Bálványt imád. Profán média. A zseniális kivételek erősítik a szabályt. Az álomgyár díjakat is kioszt, ezek nemesfém-csillogása és a ceremóniák talmi pompája - no és a háttérben jól sejthető üzleti szempontok - további bizonyítéka a bálványimádó templomi karakternek. Sok apró, szinte vidám járulékos elem is van még, ami erősíti ezt a tendenciát, a jegyüzérek és a búcsúcédulák párhuzama vagy a templomok ősi területen kívüli jogi autonómiájának párhuzamai. Quasimodo kései utódaként Pesten legenda övezi a hírhedt Kodelka-Léderer-gyilkosság tettesének vagy Szálasi élettársának, a nézőtéri/pereces Gizi néninek mozis karrierjét is. Egy gimnázium melletti moziban legalább a dolgozatírás órájára érvényes az ideiglenes menekültstátusz. A jobb moziknak ugyanúgy megvoltak a karnagyai és állandó koldusai is, mint a jobb környék templomainak. Sőt, a Híradó mozi, majd a Rákóczi úti mozik folyamatos játékrendje sok "átkos"-béli hajléktalannak nappali szállásul is szolgált. Mások annyiszor megnézték a slágerfilmet, hogy már előre mondták a dialógusokat - mintha imát mormolnának. Egyes eretnekek abban lelték sátáni örömüket, hogy a legizgalmasabb jeleneteket fél pillanattal előre, fennhangon lekonferálták. Voltak együgyű mániákusok is. Barátom értő hanglemezboltosként ismert öccse gyerekként a Broadway melody összes előadását megnézte. A filmzenék lemezei és a sztárfotós képeslapok szinte kegytárgyakká lettek. A filmcsillagok képével készültek amulettek, kulcstartók pénztárcák is - hagyományosan az égiek beavatkozására szoruló tárgyak.
    Igen, a színház, majd a mozi látványa végtére mégiscsak a nézők élvezete, a (kukucska)színpad és a vetítővászon "ablaka" kulcslyuk, amelyen át saját világukat kissé perverz örömmel képként felismerik. Elvárják, sőt követelik a hatalmas vagy rafinált, meglepő vagy elbűvölő összművészetet. És abba a díszleteken túl az architektúra is beletartozik. A templom-előtér a régi templom előtere, a naosz megfelelője a foyer, az előcsarnok, a templomhajóé a nézőtér, a szentélyé a színpad, illetve a kétdimenziós mozivászon virtuális tere. Ugyanakkor a mozi nemcsak a passzív áhítat temploma. Már egyes ókori vallások beavató szertartásai sem nélkülözik az erotikus elemeket, sőt a kicsapongó bacchanáliákat sem. A mozi nézőterének sötétje szexuális menhely egy prűdebb világban. A pesti csengetős mozi intézményesíti is ez a funkciót. Igaz, nem az előkelőbb filmpalotákban: a villany bekapcsolása előtt figyelmeztetésül hangjelzést adtak. Azután a filmben magában is megjelenik az erotika - mint műfaji színfolt, már a kezdetektől jelen van -, majd a merészebb szerelmi jelenetből kifejlődik a szexfilm, és hamarosan a pornófilm-iparág. És ez a városi mozik sorsát végzetesen befolyásolja. A hatvanas évek végétől a világvárosok kisebb mozijai csak ebbe az irányba specializálódva-átlényegülve élik túl a televízió térnyerését. A családi körbe nem illő szabados tévéműsor-tabuja helyett jó ideig a szexmozi vegetál még. Hogy aztán a videó hódításával kölcsönzőként, peep-showként, biliárdteremként, elektronikus játékbarlangként és világjelenségként különféle multikonszernek ABC-áruházaként végezzék be a mozi évszázadát. Nálunk a szexmozi korszak szinte kimarad. A kilencvenes években az Ipoly küzdött legtovább egyre halványuló neonjával a pornómozi-státuszért.
    És az egyre blaszfémikusabb ívű bevezetés után mégis szeretnék egy sajátos, talán inkább felemelő hasonlatot felmutatni a pesti mozitörténetben. Ez a zártsorú épületben nyíló templomok és mozik formai-tartalmi párhuzama. A lakóhely és a kultikus-kulturális hely funkcionális átfedése városformáló erő. De e lakóformának még ősibb gyökerei vannak, mint a templomépítésnek. A történelem előtti őskor embere lakóházának tűzhelyét áldozati oltárként is használta. A szabadkéményes parasztházban Magyarországon sokáig megmaradt ennek a nyoma. A szegedi Móra Ferenc Múzeumba költöztetett formájában látható az a Tápéról származó, sárból tapasztott konyhaasztal, amely a kémény alatti centrumban áll, és mind formáját, mind festett díszítését illetően egyértelműen a templomi oltár a modellje. Vagy éppen fordítva. De például az al-dunai Lepenszki-Virben a nyolcvanas években kiásott bronzkori házak tűzhelyei alatt megtalálták az eltemetett ősök maradványait is. Akkor szakrális és profán tér legalábbis egybeesett. És a 20. század városfejlődése újratermelt valamiféle hasonló modellt. Pesti épülettípussá (is) lett a bérház lefedett udvarába épülő templom, de a mozi is. Két terézvárosi mozi példáját alaposabban is körüljárom: a Nagymező utca, a pesti Broadway két egykori moziját - ma (éppen) színházak -, a Radiust és a Tivolit. Ezek a mozik - a Turánnal - a Király utcáról az Andrássy útra áttevődő új korzó "átmeneti terében" működtek. Közönségük egyesítette az Andrássy út két világát: a "mágnásos, bankáros előkelősdit" és a "terézvárosiasan őszintét" (Krúdy Gyula). Az összes pesti mozira már csak a Mándy meg a Zsámboky emlékeznének, meg a filmek egykor annyira bálványozott arcaira is. Csakhogy Mándyékat már abban a bizonyos "szivardobozban begyömöszölték a
falba".[3] Azért néhány régi moziról szóló sztárfotójuk, mondatuk fennmarad, és én most ezekből zsoltárszakaszokként idézek. A Lubitschok kínrímek helyett talán más, mágikus módon is összekötik a Film Városa szentjeit a pesti Wabitschokkal, egy néhai közép-európai nagyváros mozisainak legalább boldoggá avatandó neveivel: Zsámboky-Mándy, Pearl, Clara és Douglas, Francis és Lilian Lubitsch és Wabitsch Lujza...
 
 

"Zsámboky egy-egy arc fölé hajolt. Akadt, akit hosszan elnézett... Akárhogy is, egyszerre körülvették a szobában. Pearl White, Clara Bow, Douglas Fairbanks, Kay Francis, Lilian Tashman..."

    A Radius épületét eredetileg mulatónak és bérpalotának építi Wabitsch Lujza, egykori bécsi virágáruslányból lett ligeti pezsgőpavilon-tulajdonos 1913-ban. Nem önkényes a funkciók sorrendje, mert az építész a megrendelő óhajának megfelelően a lakáshasználatot alárendeli a mulatóénak. Utóbbinak van középtengelyben a főbejárata, és a művészbejáró, illetve a lakóházkapu a homlokzat két szélére szorul. Ez a rend a palotaépítés hagyományai szerint egyértelművé teszi a hierarchiát. Már az ókori Ostia sokemeletes lakópalota-romjai is a centrumot hangsúlyozzák, és a középkori építészeti mintakönyvek közül fennmaradt legszebb, a 13. században Magyarországon is megfordult Villard d'Honne-court-é is hasonló polgári lakóházfajtát ábrázol. A sok típust leíró római Vitruvius követői a reneszánsz Alberti, Serlio és a legismertebb, Palladio a szabadon álló palotát részesítik előnyben. Ez az oka, hogy még a 19-20. század fordulójának építészei is lényegében tanácstalanok a zártsorú városi ház homlokzatát illetően. A Nagymező utca 22-24-ben hatemeletes bérpalota tervezőjének kiléte bizonytalan. Villard és Andrea, Alajos és Frigyes. Fülöp és Ignác, Lujza és Ernő...
 
 

"Lubitsch Ernő kékesszürke füstkarikát eregetett a levegőbe. Felnézett az egyik házra, ahogy megszólalt: - Annyit elárulhatok, hogy sehol se lehet olyan jókat aludni, mint a Margitszigeten."

    A francia mintát követő Jardin d'Hiver (Télikert) mulató belsejét Merxbauer Alajos tervezi. A fényűző kabarét Sajó Géza szervezi, állandó fellépők Rátkai Márton és Somogyi Nusi, majd Kabos Gyula. 3000 izzólámpa fénye emel glóriát a művészek és híveik feje fölé. A műsort, de nézőit is szétzilálja az első világháború, és 1915-ben inkább a kevésbé kockázatos operettműfajra váltanak: a Lehárt Mérei Adolf filmrendező állítja színpadra. 1919-ben újra kabaré megy, de Nagy Endréé már inkább irodalom-, mint mutatványcentrikus. A ház tervei elvesztek: talán Weinreb Fülöp, a tehetséges pallér, vagy a hagyományosan vele dolgozó Spiegel Frigyes az alkotó. Az 1920-as Renaissance Színház-Radius mozi áttervezője Ferenczy Sándor (1921-ben ő Kálmán Imre bécsi villájának építésze), a belső díszítőszobrász Körmendi-Frimm Jenő. Az eredeti homlokzat alsó harmada mindenesetre hatalmas lábazatként összefogja a mulatót, felette azonban nem egy, de két hagyományos palotahomlokzat is áll, egymás hegyén hátán. A külső díszítőplasztika annak a "se hideg, se meleg" magyar art decónak az előfutára, amely majd a húszas évektől lesz neoklasszicista állami igénnyé. A tízes évekre eldőlt az évtizedes harc, ami a modernek, akkor a szecesszió nemzeti építészetének elhivatott harcosai, és a birodalmiak, az Alpár Ignác vezette eklektikus ízlésű csoport közt dúlt. Az utóbbiak javára. Az elkötelezettség nélkül alkotó jó középszer látta: az állami nagy munkákhoz a nemzeti oldal nem jut hozzá, és ösztönösen a másikat követte, a bérház stílusfejlődése megáll.
    A mi házunk is a telekuzsora szisztémája szerint épül: két udvart vesz körül. A kisebbről a kapu nyílik, de ez az alacsonyabb szomszéd a Mai Manó-ház fotóműtermének természetes világítását is adja. A nagyobbik udvar alsó három szintjét tölti ki a mulató nagyterme, majd a színház-mozi nézőtere. A nézőtéri zsöllye 19 soros, középfolyosós, ez utóbbi nyilván tűzrendészeti követelmény. A kétoldali egy-egy pillérhez, szeparészerűen leválasztva, egy-egy fülke simul, így a térbeálló pillérek látványa nem zavaró. Még két proszcéniumpáholy is volt elöl, a földszint így 650 főt fogadott be. A színpadi rész széles, de nem túl nagy zenekari árokból, tágas előszínpadból állt, amelyet középen függöny, illetve egy 6 méter széles mozivászon zárt le. Utóbbira hátulról vetítettek, úgy, hogy a gép már az átellenes, Hajós utcai házban áll, és a gépházat az udvaron átvezető folyosó kapcsolja a színpadhoz, amelynek két oldalszínpada is van. Az elrendezésből látszik, hogy itt inkább csak társalgási darabokra gondoltak és olyan szóló artistaszámokra, amelyekhez kevés hely is elég. (Emlékszem, gyermekkoromban, a hatvanas években is, még akadt olyan mozi Pesten, ahol a film előtt és a szünetben fellépett egy-egy varietéműfajt túlélt zsonglőr és bűvész. Ilyenkor a három-öt forint körüli jegyárra még 1,50 forintot rá kellett fizetni. Az Ipoly moziban még a hetvenes években is láttam ilyet. Fájdalmasan lecsúszott egzisztenciáknak tűntek az igen tehetséges fellépők. Ekkorra végleg megfordult a mérleg, amely 1920 táján még az élőműsor javára billent, és csupán a szünetekben játszottak egy-egy némafilm-jelenetet.)
    A Renaissance-Radius Színház félemeletének középerkélyén 120 néző, a 16 páholy koszorújában további 60 fő fért el. Az előcsarnok fölé oldalkarzatszerűen nyúltak be az ozsonnázó galériái. Amikor néhány év múlva ismét átalakítás következett, a galériát egy új födémmel leválasztották, hogy ott irodákat és két - igen alacsony belmagasságú - lakást alakítsanak ki. Ezzel a főbejárat impozáns tere megszűnt, és az egész műintézet elveszítette azt a pazar belső eleganciát, amelyet az utolsó boldog békeévben kapott. Arra kell következtetnünk, hogy az 1920-as évek vegyes mozi-színház-mulató funkciója nem hozta többé azt az üzleti sikert, amelyet a Jardin d'Hiver még megtermelt. Különben miért is tették volna tönkre egy ilyen szűkkeblű átalakítással a belsőt? Ez is jelzi, az országban komoly a válság. Nemcsak itt fogy a közönség, a siker. A lényeg: nincs meg az a fizetőerő, amelyik a korábbi három évtizedben eltartotta a kultúrát és a vendéglátókat.
    Visszatérve a mi mozi-színházunk első emeletére, ott további 60 néző ülhetett a páholyokban. Így összesen 890 nézőt fogadott be a színháztér. Ezen a - tulajdonképpen harmadik - szinten a középerkély két oldalán folyosók vezettek az emeleti mulató tereihez, azaz az asztaloktól csak úgy fel-felugrálhatott az igazi habitué, ha tudta, hogy a színpadon érdekes rész vagy szám következik. Ezzel az átkötéssel valamennyire megőrizték azt a Télikert-féle eredeti asztalnál ülő-néző formációt, ahol a fogyasztás és a műélvezet - számos revüszínházban mindmáig - egybetartozik. Később ezt az átvezetést is elfalazták, és irodákat préseltek az új födémre. Wabitsch és Mai Manó. Napfényműterem és fényjátékszínház és Royal Apolló. Bánky Vilma és Rod La Rocque...
 
 

"Később szállodába költöztek. A Gellértbe. Rod La Rocque valahogy nem rajongott annyira Remetekertvárosért. Anyád töltöttkáposztáiért. Bánky néni a Gellértbe is benyomult. Cekkerrel jött. Meg termoszokkal. Csak nem hagyom éhenveszni a lányomat!"

    A főemelet, a "piano nobile" szíve az a lakóházi udvarba épített üvegtetős tér volt, ahol a parkett-tánc és az ahhoz legközelebb eső asztalok, illetve ezek köré rendezett páholyok (szeparék) álltak. Az utca felé kiszélesedő kör közepén volt a maradék téli-jardin, és a mulató bárpultos, "amerikaibb" része, valamint az asztal és a díványok közt függönnyel elválasztható további szeparék. Ki tudja, miért - talán az erkölcsrendészet miatt -, a kanapék nincsenek belerajzolva a tervbe. Ennek a részlegnek külön liftje volt, nyilvánvalóan azért, mert ez működött legtovább, késő éjszaka is. Arra következtetek, hogy az eredeti Jardin centruma-színpada is ez alatt az üveggel fedett promenoire alatt lehetett. A belsőépítészeti kiképzésről több jó mondható el, mint a homlokzatról. Az más kérdés, mihez mérünk az ítélet meghozatalakor: a mai vigasztalan vizuális állapotokhoz vagy a szecesszió korának szinte korlátlan formáló szabadságához. "Az előcsarnok, az emeleti páholyokhoz vezető lépcső, oldalaikon szökőkutat és madarat ábrázoló relieffel, és a színházhoz vezető lengőajtók eredeti állapotban megmaradtak... A hajdan nemes anyagokat használó enteriőrt a hatvanas évek ízlését tükröző «bazári modernség» váltotta fel; piros bársony az üléseken és a padlón, kalapált vörösréz-lemez borítás a páholyok mellvédjén, egyedi «modern» csillárok a mennyezeten" - összegzi dr. Ferkai András építészettörténész.[4] Egy korabeli fotón a páholyok mellvédjén girlandok, kartusba fogott, aurát sugárzó koronák és fátyollal alig fedett, keresztbe tett lábakkal fekvő, meztelen nőalakok aranyozott plasztikája volt látható. Igen hasonlatos kép ahhoz a Vágó Béla-féle felújított belsőhöz, amelyet ma látunk az egykor Lajta Béla által remekbe tervezett Parisiana mulató helyén. De itt jóval karakteresebb a Körmendi Frimm Jenő által rajzolt design, mint az eredeti, az utcai lapos gipszek. A nagy nézőtéri erkélyt és az egész házat tartó pillérekre harsonák, függönybojtok és spiccelő táncosnők reliefjei, félplasztikái kerültek. A páholyközti gipszkanellurás oszlopok bütüjén intim lámpaernyős falikarok. Inkognitóban a Kék egérből átült ide egy este a kékvérű Edward, már a második ezen a néven a pesti mulatókban, aki Walesi herceg - de ő bizonyos Simpson- néval bújik meg itt...
 
 

"Pola tekintete határozottan aggodalmas volt. Mintha csak most venné észre Zsámboky meglehetősen elnyűtt, kávéfoltos házikabátját. Az ócska, kopottas bútorokat. Majd, mint aki másra akarja terelni a szót: Szóval ki ez a lópokrócos. Epizodista. - Méghogy epizodista ...senki más, mint Winston Churchill."

    Ugyancsak igényesebbek a későbbi bérlők az utcai neonreklámok tekintetében. Budapestről közhely elmondani, milyen fényárban úszott egykor. A fotókon látni, hogy nem sajnálták a pénzt az egész homlokzat előtti vastraverzre, ezen álltak a RADIUS méteres betűi. A mozi előtető-oldalán hat sor fért el. A kiugró zárt erkély mellvédjére nagyobb betűvel kiírják a film címét, és a 6 sorral együtt mindez akkora fényudvart teremt maga körül, hogy a kettő közé oda lehet akasztani a film legszívszorítóbb jelenetének vászonra festett képét. Ez jól látszott még az Andrássy útról is, annak ellenére, hogy 1931-től az Arizona neonja óriási fényerővel tolakodott a Radius elé. Egy-két fotográfia őrizte korabeli filmreklám: 
    "Grand Hotel, Garbo, Barrymore, Beery Stone" 
    "Paul Hörbiger, Csókos órák, Muzsika, Szerelem" 
    "Korda Sándor produkció, Vörös Pimpernel visszatér, Barry Barnes..."
Tehát 1921 áprilisában nyit a Renaissance Színház, Siklósi Iván vezetése alatt. Az első évadban még csak mozifilmek vannak műsoron, de 1921-22-től színházi előadásokat is tartanak benne. Harsányi Zsolt lesz a színház igazgatója, majd 1923-tól Bárdos Artúr. Ekkor a tulajdonos már a bécsi Sacha filmgyár, és jelentős beruházás keretében teljesen mozivá építik át a színházat. 1926. április 12-én itt nyílik meg a főváros egyik legelőkelőbb mozija, a Radius Filmszínház. Szeptemberben játszanak benne utoljára színdarabot. Ez az időszak az első fénykor. 
    A húszas évek végére egy tucat 2-300 fős mozi tönkrement. 1926-ban nyílik az UFA (Szikra) és a Fórum (Puskin) mozi. A harmincas évekre világszerte új mozi-fénykort hoz a hangosfilm. 1931-ben Angliában 4850-ből 4100, Európában 29 195-ből 12 650, Magyarországon 505-ből majdnem 200 lesz hangos mozi. A Radiusban 1930-tól, a részvénytulajdonosok változása miatt, a Sacha visszalép a bérlettől, és rövid bizonytalankodás után a Metro-Goldwyn-Mayer bérli ki a mozit. Ez a második, még ragyogóbb csúcsidőszak. Egészen Budapest ostromáig világsikerű filmeket vetítenek benne. A premiereken ott van a bundás-estélyiruhás, szmokingos-cilinderes Társaság, nemegyszer Horthy kormányzó is. A Radius a pesti mozik között az egyik "leg", annak ellenére, és azzal együtt, hogy bérház áll felette-mögötte, sokféle jó- és balsorssal: Csortossal, Molnárral, Negrivel és Stroheimmel...
 
 

"Stroheim váratlanul beugrott a pavilonba Mary Phibkin és Norman Kerry közé. Valósággal félrelökte Normant. - Hogy lehet így ülni? Gondolja, hogy osztrák tisztek így tehénkednek? Ráadásul egy hölgy társaságában? Ember!"

    A második világháború alatt a tragikus történéseket a színházigazgatóként Vígestül ide menekített Jób Dániel levele is őrzi, amelyet Molnár Ferencnek írt Amerikába. Sok lakó sorsa a deportálás, majd - mint már korábban Wabitsch Lujzáé is - a kitelepítés. 1945-ben az épület színházi része a lebombázott Vígszínház társulatának otthona lesz. Az első színigazgató a már idős Jób Dániel, a részvénytársaság tulajdonosa Roboz Aladár. Ekkor moziból ismét színházzá alakítják. Jób belebukik az építkezés költségeibe. 1948-ban - minden bizonnyal "burzsoá" múltja miatt is - leváltják... A szomszédos Arizona tulajdonosát, Rozsnyai Sándort, aki korábban Solti Györgyhöz hasonlóan Toscanini mellett volt segédkarmester, még 1944-ben megölik a nyilasok, azután, hogy Miss Arizonának - Senger Mártának - egyszer még sikerült kimentenie férjét. Egy-két éve még Cziffra György és Beamter Bubi zenélnek itt, vagy álnéven a fiatal Benedek Tibor lép fel néger dzsesszénekesként. Az ostrom alatt az 1940-ben még buzgó optimizmussal megújított, fantasztikus színpadgépezettel működtetett mulatót széthordják. Közben a Radius alatt a mélypincében sok üldözött ember bujkál és megmenekül. 1946-ban a Mai-házban kis ideig még egy Moskowitz nevű bérlő, majd Básti Lajos próbál kabarét csinálni. 1948 januárjában a Zenészek és Artisták Szabad Szakszervezete a mozik előtt teherautókra tűzött transzparensekkel tüntet a "demokráciaellenes" amerikai filmek ellen. Az aktivistáknak később csalódniuk kellett, a mozi maradt, csak szovjet lett. A varietészakma nem támadt fel többé. Később az Arizonában a Piackutató Intézet és az Autóklub női tagozatának irodái működnek - a házaknak is megvan a maguk sorsa. A Mai-ház kálváriája 1999-ig tart, azóta a Magyar Fotográfia Házaként legalább az emeleteken ismét a régi fény honol. Magában a Radiusban az államosítás után, 1949-től öt évig az Ifjúsági Színház működik, jó sok szovjet és kevés jó darabbal. Igaz, ha a mozi mozi marad, akkor ez az idő jó sok szovjet filmmel telt volna el. A mozi helyén 1960-ig a Petőfi Színház működik, majd más formációban 1962-ig legendás kísérlet színtere a második - Szinetár-féle - Petőfi Színház, ahol szinte a ház lakóinak történeteként mutatják be az első magyar musicalt, az Egy szerelem három éjszakájá-t. 
    1964-66 közt itt kap menedéket a felrobbantott Nemzeti társulata, 1966-tól 1971-ig az Operett játszik itt. 1971-től 1991-ig a Kazimir vezette Thália Színház következik. Sok remek és néhány méltatlan produkcióval beérjük a kort, amikor a mozinak már semmi esélye sincs itt. 1993-94-ben ismét új társulat, a Művész Színház következik. Olyan botrányos pénzügyi véggel, hogy 1995-96-ban a Csiszár Imre vezette újabb, immár kisebb politikai botrányt is kavaró véget ért formáció neve ismét Thália lett. Közben az összes üzemeltető és igazgató toldozott-foldozott is valamit a ház belsején. Sem az egykori Renaissance-ra, sem a néhai Radiusra nem lehet már ráismerni. A legutóbbi években azonos néven befogadó színházként újították fel, a régi színház belső ízeiből szinte semmi sem maradt. Pedig őriztek, őriznek itt emlékeket hosszú életű lakók. A liftet több mint egy évtizeden át kezelte egy gróf Batthyány lány, a Vilma, az utolsó azok közül, akiké egykor a Házasságkötő palotája volt az Oktogon sarkán. Meg a Bakos János bácsi, előbb báró Hatvany Lajos sofőrje, majd az Operett lakatosa, később házmester, a Vilma grófnő munkaadója. Ő emlékszik még a néhai lakókra: Csortosra, Dajbukát Ilonára, Bársony István és Jób Dániel igazgató-rendezőkre és az utóbbi nejére, a néhai szépségkirálynő Simon Erzsire, a koreográfus Szegő Tamásra. És persze orvosokra, ügyvédekre, presszósokra és mixernőkre is, akik sose voltak se bárók, se grófok. Abszurd történet? Csak itt történhetett meg, ezért a hely szellemét szent helyhez méltó tisztelettel idézzük fel. Annak emlékéül, hogy a pesti emberek hogyan töltötték meg a maguk életével a parlamenti törvények papírváros-utópiáját: az Andrássy út vagy a Körút terveit. Felejtsük el, hogy közben a bécsi virágáruslány osztályokon átugró, gyors karrierje a Millennium, majd a világháború Pestjén milyen fényes, ám nagyon is konzervatív házat eredményezett. És hogy a filmek is egyre simább üzletté váltak. Cecil B. és Mae...
 
 

"Mae West fodros szélű hálóingben hevert az ágyban. Végigsimított a derekán. Ajka nedvesen hullámzott. Félig lehunyta a szemét. - És ha még egy kicsit közelebb jönnél!"

    Elmondható, hogy a páriák közül érkező mulató-, mozi-, színház- és háztulajdonos- nő egyszerre az "éjszaka királynőjévé" lett. Az ugrás gazdasági háttere azonban nem párosult erős kulturális bázissal. Olyannal, amely ezt a házat közfunkciójának megfelelően vizuálisan is kiemelné a teréz- és erzsébetvárosi eklektikus bérháztengerből. Hisz itt világszínvonalú mulató, később - ha nem is a legendás Thália Társasághoz mérhető nívón - a progresszív Renaissance Színház vagy az eleganciát megtestesítő Radius mozi állt: előremutatóbb, karakteresebb architektúrát érdemelt volna.
    Az ítélet igazolására szeretném egy másik Nagymező utcai mozis ház - a Tivoli - karakterét felvázolni, és a Radius házzal összehasonlítani. Annál is inkább, mert a 8. szám alatt épült Tivoli-ház az Andrássy út tengelyéhez képest tükörkép-helyzetű, a Radiusszal ellentétes Király utcai oldalon.
    A telek is hasonló, alig szélesebb utcai fronttal rendelkezik, az építtetői szándék itt is, ott is a lakó- és a kiemelt közfunkciók keverését tervezi. "A Tivoli mozi a szecesszió hétköznapi emléke. Nem kiemelkedő műalkotás, de nagyon is határozott jelleggel rendelkezik, egy olyan korszakból, amelyet ma Budapest fénykorának tartunk" - írja Dávid Ferenc művészettörténész a Nagymező utca 8.-Ernst Múzeum-Tivoli mozi című tudományos dokumentációjában (1993-94), amelyre a szerző szívessége folytán az összehasonlító elemzéskor leginkább támaszkodom. Dávid a bevezetőjében így folytatja: "A mozit befoglaló épület a korabeli nagyvárosi bérházépítés problematikájával, a magyar történelem és kultúra múzeumát ide álmodó Ernst Lajossal, a Japán művészasztalának tagjaihoz Lechner Ödönnel és Falus Elekkel kapcsolódik, az ő szándékukat és ízlésüket fejezi ki. A Tivoli a moziépítés kezdeteihez tartozik, annak szabályai alakították, az enteriőr pedig a szecesszió magyaros ízlésű ágának egy szeletét képviseli..." A 29 356-os tervtári számú Tivoli-ház alaprajza ugyancsak hasonló a Radius-házéhoz. Szintén két oldalkapuja van, az egyik az Ernst Múzeum bejárata, a másik baloldalt a bérházé. A középső öt tengely a mozi előcsarnokára nyílik. Az egész alaprajz azonban a homlokzat mögött nem szimmetrikus. Ebben is hasonlít a Thália-házhoz: a belső udvar a földszinten, a tűzrendészet kívánta menekülés szabályait szolgálva, a lakóházbejárat felé tolódott. A hely szelleméhez tartozik, hogy a korábban itt állt kétudvaros, egyemeletes régi ház többször is leégett (ezt a tényt a Pester Lloyd tudósítója a Tivoli-ház felépültekor, 1912. május 9-ei írásában költői képként használja). A tüzek forrásai azok az üvegkohók lehettek, amelyeket az 1892-1909 között itt működött Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt. üzemeltetett. Tőlük vette meg 1909 augusztusában a Nagymező utca 8. szám alatti ingatlant Ernst Lajos. A sors iróniája, hogy amikor úgy 15 évvel ezelőtt a leromlott homlokzatot az IKV végre tatarozná, ismét tűz pusztít. Az egyre húzódó kezdés miatt a faállvány földszinti palánkja mögött gyűlik a szemét. Valaki egy égő csikkel egy pillanat alatt lángra lobbantja az egész homlokzatot. Mire a tűzoltók kiérnek, lepotyog az a plasztika is, amelyet a háború megkímélt. Egy-két lakás is kiég, és az építkezésbe azóta sem fogtak bele újra. Néhány éve a mozit megszüntették, és a főváros megújuló erőfeszítésekkel új színházat kívánt indítani a szakszerűen felújított pincében és földszinten. Pályázatokból választ, mégsem sikerül elsőre a terve. Végül a helyiség a Budapesti Kamara Színházé lett - a Kálvária téri kamaraszínházért cserébe. Végre sikeres műhely mutatkozik be itt. Ötletként a színház és az egykori múzeum időszakonkénti összenyitása is felmerült a tervekben. Az Ernst emeleti portálját még a tűz után ronda újjal pótolták. Ez egyelőre tovább éktelenkedik. A kiállítóhely  - azaz néhai Ernst Lajos - szelleméhez illően a ház a Műcsarnokhoz tartozó kortárs Galériaként működött. 2000-ben új galerista jön, de a kínálkozó újabb alkalom ellenére a tatarozásról nem hallani. Lajos és Mabel...
 
 

"Mabel Normand cukrászdába hívta Zsám- bokyt. Kávébarna függönyök mögött ültek, kávébarna asztalnál. Kávéztak... - Fagylalt? A szemüveges, szalmakalapos Harold Lloyd a szemben lévő háztetőről integetett. Boldogan és otthonosan. Mintha meg akarná őket hívni. Sétáljunk egy kicsit a háztetőn!" 

    A szemben lévő hétemeletes házat 1911-ben egyelőre még csak tervezi Gyenes Lajos és Vajda Andor építész, a Neues Politisches Volksblatt, az akkori Pest harmadik német napilapja számára, szerkesztőségül. De ki is volt az az Ernst Lajos, aki három évvel az ingatlanszerzés után házat építtet a 8-ban? Neves műpártoló, műgyűjtő és művészeti író. Az elsőre emeletre saját gyűjteményét tervezte, a földszintre és az alagsorba kávéházat és üzleteket szánt. A négyemeletnyi lakószint fölé két műteremlakást is elképzelt. Már a vásárlás évében beépítési terveket ad be a városhoz, de engedélyt nem kap rá. A Közmunkatanács elsősorban a kávéház alagsori elhelyezésének földszinti fény- és levegőmennyiségét kevesellte, a lépcsőket pedig sokallotta. 1911-ben végül Fodor Gyula, az elismert bérházspecialista tervezte meg a házat. A Nagymező utcának ezen a szakaszán ez a legfiatalabb és legnagyobb ház mindmáig, és alighanem Budapest első ötemeletes épülete. Ernst az első változatban a múzeum melletti, földszinti kávézóra vonatkozó építtetői szándékát építés közben megváltoztatta, és helyette moziterem létesítése mellett döntött. Az átépítésre csak a ház átadása után kerül sor. 1912. április 29-ére kész a ház, a múzeum május 9-én, a mozi december 7-én nyílik. A galéria Szinyei Merse kiállításával debütál. 
    Az építész, Fodor Gyula, rövid ideig működött a fővárosban. Külhoni műegyetemen tanul, első budapesti megbízásai nyomán 1905-ben már állnak impozáns lakóházai: a Hajós utca 25., Napóleon Udvar, a Csokonai utca 8. és az Üllői út elején az Aranysas-udvar. 1905 és 1913 között mintegy 25 házat tervez, főleg bérházakat magánmegrendelők számára. Épületei gazdagon díszítettek, a gondosan formált homlokzatok, kapualjak sok figurális díszt viselnek, gyakran alkalmaz díszes vaskapukat, színes üvegablakokat. Stílusa a mértéktartóbb szecessziót képviseli, megoldásai inkább az észak-európai, németalföldi reneszánsz patríciusainak házait idézik. Gyakran alkalmaz neogótikus formákat. Itt minden emeleten különböző formájú ablakai legfelül gótikus szamárhátívvel záródnak, így segítik a szecessziós ízű oromfal kialakítását. Homlokzatán kiemeli az alsó két szintet. Alkalmazza az erkélyek ritmusjátékát, a szabadon formált virágdísz-oszlopfőket. A ház főemeletén hattengelyű, nagy, a nyolcszög három oldalával záródó portálsort tervezett. Bravúr, hogy a ház amúgy héttengelyes. A III-IV. emeleten középen két rizalitot erkély fog össze, és e kiálló falsíkot, amely a lombard-román csavart oszlop mintájára készült, Y alakú konzolok támasztják alá - ezt a megoldást másutt nem láttam. Goethe és a Pokol, Madách és az Édenkert, Griffith és Babilon, Ernst és a Terézváros...
 
 

"Harold ezt biztatásnak vette. Önfeledten előrerohant. Megcsúszott, és majdnem lepottyant. Éppen hogy meg tudott kapaszkodni a lefolyócsatornában. Szédítő magasságban kalimpált az utca fölött. Ha valaki azt hiszi, megijedt, az nagyon téved."

    Fodor a Nagymező utcai Ernst-házat főművének szánta. Ernst Lajos valószínűleg azért őt bízta meg, mert a tér legjobb kihasználását várta tőle. Jelentős jövedelemre számított a lakásbérletekből és a moziból, amit gyűjteményeire remélt fordítani. Ugyanakkor ideált követett. Mint Dávid Ferenc rámutat: a Nagymező utcai épület homlokzata a 3. emelettől kezdve Lechner Ödön Postapalotájának képére hasonlít. Ez a száz évvel későbbi, valósággal a "poszt- modernt" idéző gesztus a mester iránti tiszteletet fejezte ki. Nemcsak az oromfal díszítése, hanem a rizalitok sarkain alkalmazott háromnegyedoszlopok és magra, cseppekre emlékeztető termékenység-szimbólumaik is Lechner, illetve Huszka József "keletre figyelő" motívumai. Az egykorú progresszív építészet a magyarság gyökereit a kiüresedett nyugati szakrális minták helyett keleten keresi. Lechner, aki a főváros akkori művészeti életének egyik vezető alakja, Ernst Lajossal együtt alapítja meg a Japán már említett művésztársaságát. A Fodor-ház dús plasztikával díszített, sokféle formai elemet alkalmazó, de az egészet egységes ízlésbe fogó architektúra. Jellemzői a felületre tapadó, a hangsúlyos architektonikus pontokra tett reliefek, a konkáv formák, a különféle tagozatok átfedése, a díszek visszasimulása a falsíkba. A beruházás luxusárait azonban a mégoly műpártoló gazdának is tudomásul kellett vennie, és az építkezés költségei az eredeti tervről több részletet is lefaragtak. Eredetileg a kapu mellett egy konzolon Mátyás király háromnegyedes nagyságú lovasszobra állt volna, végül csak a király és Beatrix egy-egy márványreliefje kerül oda, ajándékként. Az egyszerűsítések eredményeképpen a homlokzati felület a megvalósult házon kevésbé finom, az ablakformák összhatása rokonívekből jön létre. Így elmarad az a művészettörténeti múzeum funkciójával illeszkedő Fodor-elképzelés, hogy legyen a homlokzat maga is szinte építészeti múzeum. Szinyei Merse és Falus, Alexander és Vince Korda, Michel Gyarmati és Trauner Sándor...
 
 

"Nancy Caroll párducbőrben, gyöngyökkel, kagylókkal feldíszítve, egzotikus virágokkal a hajában... Valamelyik lakásból kerítették elő a kikopott párducbőrt. A mama fiókjából a gyöngyöket... Egy fiú virágért rohant. - Hát most nézzék meg - mondta egy néni az emeletről -, milyen sikkes!"

    Ernst Lajos múzeuma a belsőben is törekedett az átfogó történeti áttekintésre. Miért? - kérdezhetjük ma. A magyar polgárság gyors felemelkedésének és a zsidó asszimiláció még feltűnőbb sikerének tiszteletére. Ahogyan a Wabitsch, úgy az Ernst család is mélyről érkezik, ha nem is az utolsó két generációban: a gettóból. Ezt a gyors társadalmi folyamatot tekinthette Ernst újabb reneszánsznak. Kossuth után kapja a Lajos nevet apjától, Ernst Mórtól, aki vagyonos pesti zsidó lisztkereskedő volt. Fia ifjúkorától a kereskedőszakma helyett - tipikus második generációs magatartás - mind szenvedélyesebben fordult a művészet, konkrétan a műgyűjtés és műpártolás felé. A mester: Jankovich Miklós történetíró és műgyűjtő. Az ő tevékenységének hatását mutatja az ifjú Ernst gyűjteménye is: a magyar történelem eseményeit, a magyar kultúra és műipar fejlődését követi. Ami akkoriban természetes: a magyar (ipar)művészet több korábbi nemzetközi kiállításon is elismert sikerét Budapesten is láttatni kell. Az ünnepi megnyitót gróf Zichy János kultuszminiszter is megtiszteli jelenlétével.
    A múzeum állandó kiállítási tereinek tartalmáról: a gyűjteménynek a magyar történelmet kronologikus rendben végigtekintő anyagát a Vezérek kora, az Árpád házi királyok, a Vegyes ház, a Hunyadiak, a Mátyás könyvtára, a Török Erdély, a Habsburg és a Ferenc József címjelzésű termek őrizték. Ezután jöttek a hazai művészeteknek szentelt szobák, a Színészet-, a Zene-, a Művészet-, a Petőfi- és az Írók-terem. A világháborús zűrzavar után az eredetileg öt teremhez 1924-ben további kettőt állítottak használatba. Ekkor építették az udvarba az impozáns, üvegtetős, felülről megvilágított nagytermet is. A múzeum valódi értékeit azonban történeti szempontból az időszakos kiállítások jelentik. A műgyűjtés mellett Ernst fő tevékenysége a kortárs magyar művészet támogatása volt. 1894-ben alapító tagja a Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesületének, 1901-1910 közt a Nemzeti Szalon igazgatója, a Nagybányán kibontakozó magyar impresszionizmus egyik legfőbb támogatója. Bár ő maga inkább a kortárs magyar festőket vásárolta, tehetős barátait és ügyfeleit rábeszélte, hogy pénzüket fektessék olyan francia mesterek alkotásaiba, mint Manet, Degas, Renoir, Cézanne, Gauguin vagy Rodin. Ezek aztán letétben együtt szerepelhettek nála a magyar művekkel. Ez nálunk mára elfeledett, másutt még mindig köztudottan jó üzlet- és kultúrpolitika, amelyben a már rangot szerzett mű felfelé húzza a még alig ismertet. Az akkor viszonylag olcsó, ma pénzben alig kifejezhető értékű francia művek később így kerülhettek a jelentős magyar közgyűjteményekbe. 
    Múzeumában Ernst háromszáztizenkét kiállítást rendezett: Szinyei Merse után Paál László következett. Ki kell emelni az egykori "Ernst Múzeum" Ferenczy Károly-, Csontváry- és Derkovits-kiállítását. Maga Ernst Lajos két főművet írt: a Petőfi arcképei-t és A magyar történeti festészet-et. Gyűjtőként az önarckép festői témája izgatta leginkább. Ennek a 800 alkotást magába foglaló gyűjteményrésznek a java együtt maradt, és Virág Péter orvos-műgyűjtő a nyolcvanas évek végén a néhai szekszárdi zsinagógában nagyszabású kiállításon mutathatta be Ernst gyűjteményének ezt a szeletét. A már említett családi motívumok mellett az Ernst Múzeum és a kiállítóhely a Japán Kávéház művészasztala szellemi közösségének, elsősorban Lechner és Szinyei, Rippl-Rónai és Falus Elek belsőépítész közös gondolatának eredménye. Maga Lechner is részt vett az épület formálásában: ő tervezte a múzeum előcsarnokában ma is álló fekete márvány kőpadokat, Rippl-Rónai pedig a lépcsőház színes üvegablakait, amelyeket a városvédők nemrégen restauráltattak. 
    Az akkor egyöntetű sikert aratott belső tér Falus Elek munkája - ebből mára szinte semmi sem maradt. Falus szecessziós iparművészetünk egyik legismertebb figurája volt. Sokoldalú művészi tehetsége a kor szintjén is feltűnő. Festőként indul, majd könyvtervező, színpadi díszlettervező, iparművész, lakberendező. Nagybányán tanul a század legelején, később a budapesti Mintarajziskola növendéke, rövid ideig a szolnoki művésztelepen is dolgozik. Münchenben, Londonban, Berlinben komoly sikereket arat. Az új magyar könyvgrafika egyik megújítója, Ady köteteihez készített illusztrációkat. Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázási oklevelét Falus is díszíti. Kecskemét művésztelepének egyik alapítója, elsősorban a pesti előkelők keresett belsőépítésze, lakberendezője. Részt vett a marosvásárhelyi kultúrpalota belső munkálataiban is, 1916-ban Herquet Rezsővel együtt megtervezte az akkori Belvárosi Színház (ma Katona József Színház ugyancsak udvarba épített) nézőterét. Nagy sikert aratott Molnár Ferenc A testőr és Lengyel Menyhért Tájfun című darabjához készített színpadterveivel. Ennek megfelelően a Nagymező utcai ház belső terei elegáns és rendkívül díszes kompozíciók, a kiállítási termek jól tagoltak voltak. A múzeum megnyitásakor a Kiss József szerkesztette A Hét egyik cikkében részletesen dicséri Falus munkáját: "Falus Eleknek ez a munkája... nem hasonlít semmihez, se angolhoz, se franciához, egy tisztán magyarul érző és gondolkodó művészember nobilis alkotása... biztosít arról, hogy a jövő... a magyar ornamentális gondolkodásban... diadalra viszi a magyar formanyelvet." Malonyai Dezső és Huszka József. Csárdáskirálynő és János vitéz. Kálmán Imre és Huszka Jenő. Lechner Ödön, Lajta Béla...
 
 

"Mae Murray zsinóros mentében, szűk, piros nadrágban, hetykén félrevágott huszár csákóval. A széles karimájú cowboykalap alatt pedig Richard Barthelmess... - Azért ez nem volt éppen bombaötlet. - Más kosztümöt ajánlottam neki, de felhúzta az orrát."

    Magának a mozinak a belsőépítésze azonban, Dávid Ferenc kutatásai szerint, feltehetően nem Falus volt, hanem az egykorú Projectograph mozivállalat által megbízott építész, Skutetzky Sándor, akinek szintén jelentős belsőépítészi gyakorlata volt. Ő profánabb alkotó, de az inkább majd a tízes évek derekán divatos népi formakincsből is merít a Tivoli belsejének tervezésekor. A sárgaréz ajtók és a foyer-falak gazdag motívumkészletében klasszikus jelképek, a tudomány, a művészet mint írótollas bagoly - illetve medalionban három üres címerpajzs -, geometrikus kalászok: egyszerre szellemi és termékenységszimbólumok. A jellegzetes magyar táj állatai is szerepelnek. A rézkapukat osztó rovásos márványpillérek szinte Lajta Béla síremlékterveit idéző "kopjafák". Beljebb Klimt és már a modernizmus együttes hatására formált nézőtéri bejárattáblák: geometrikus női arcok búzakalász szerű hajzuhataggal. Az egész belső tér zsúfolt, ugyanakkor elegáns látványosságot nyújthatott, amely még mai, frissen felújított, kissé túlságosan új állapotában is lenyűgöző. A nézőtéri pillérek gipszfejezetein is baglyok, törpék, növényi ornamentikák. A termékenység jelképei abból a technikába és tudományba vetett, még töretlen 19. századi pozitivista hitből következtek, amellyel a mozi csodáját is megélték. Ne feledjük: még a háború előtt járunk, és a 19. századnak valójában csak az vet majd véget.
    A mozi hirtelen jött, de életrevaló ötlet volt. Említettük már: Ernst a helyére eredetileg kávéházat terveztetett, erre meg is volt az engedélye, amikor 1911. márciusában bérleti szerződést kötött a Projectograph Mozgófénykép és Gépgyár Részvénytársasággal. "Ez volt az első cég Magyarországon, amely a filmmel kapcsolatos valamennyi tevékenységgel: filmgyártással, filmforgalmazással és filmek bemutatásával foglalkozott. Alapítói közül ketten, Neumann József és Ungerleider Mór, már 10 éve foglalkoztak filmmel, s a részvénytársaságot tevékenységük kibővítésére hozták létre. A részvénytársaságba bevitték öt mozgófénykép-bemutató üzletüket, azaz mozijukat, filmgépek előállítására alkalmas műhelyüket, filmgyártó laboratóriumukat s egy filmraktárt, amely egyben filmkölcsönző irodaként is működött" - írja Dávid Ferenc. A Projectograph specialistája, Skutetzky Sándor tervezte mozi első nekifutásra mégsem sikerül. A próbavetítésen kiderül, hogy a terem lejtése kicsi, nem jól látni a vásznat. Az átépítés után 1912. december 7-én megnyílt a Tivoli mozi, Pest akkori legnagyobb, 800 férőhelyes mozgóképszínháza. A jó helyen lévő, jelentős méretű, igényes kiállítású mozi nyitása fontos kulturális esemény volt. A korabeli sajtó legnagyobbjai írtak róla: Ábrányi Emil, Bíró Lajos, Gábor Andor, Harsányi Zsolt, Ignotus, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Rákosi Jenő. Írásaik nem említik, de mai szemmel, a hű felújítás alapján úgy tűnik, a belső kissé túlburjánzó magyaros motívumkincse mintha a konkurens, az Uránia keleti pompájával kívánna versenyre kelni. 
    A fővárosban ekkorra már körülbelül 100 mozi működött, többségüket korábbi üzlethelyiségekből vagy mulatókból alakították át (ez lesz a sorsa valamivel később a Radius-házbéli Télikertnek is). A ház földszinti középület-részének tulajdoni-, illetve bérlettörténete számos párhuzamot mutat a Radius-házéval. 1921-ben a mozi a Projectograph tulajdonából a Hadiözvegyek és Hadiárvák Egyesületének kezébe került, majd 1928-31 közt színház és ismét a Projectograph által működtetett mozi volt itt. Ezután nagyjából állandósult a mozi funkciója. Egészen 1989-ig a Budapest Film tulajdonában állt, Tinódi mozi néven. Részleges átépítésekre 1913-ban, 1938-ban, 1945-ben 1956-ban és 1991-ben került sor - végre történeti értékekre is figyelő színházépítészek, Kőnig Tamás és Wagner Péter irodájának bevonásával. Ők Dávid Ferenc művészettörténésszel végeztették el a ház építészet- és kultúrtörténeti kutatását, neki köszönöm a vonatkozó bőséges információkat is. Az ő monográfiája hívja fel a figyelmet id. Magyar Bálint kutatására is, aki 1966-ban még 20 olyan mozit számolt össze, amely már 1913-ban is üzemelt. Dávid 1993-ban már csak tizenkettőt talál, és egyedül a Tivoli (ekkor még Tinódi) eredeti hangulatából maradt meg valami. Fox és Zukor, Laemmle és Mayer, Charles és King Vidor, Vidor Emil, Pogány Móric és Max Reinhardt...
 
 

"Ramon Navarro sisakban, mellvértben. Büszke, merész tekintet. Kész megvívni bárkivel nyílt tiszta küzdelemben... Az a két fiú nem használta mindjárt az öklét. Először csak pénzt kértek. Nem lehetett valami sok, mert kikoptál mindenhonnan... Igaz, mindig ott topogtál a gyár közelében. Megtörtént, hogy be se engedtek."

    A házi emlékezők szerint az első világháború alatt az Ernst múzeumot a Felvidékre menekítik, az üres termek hadikórházként szolgálnak. A művek egy része sosem kerül vissza az elcsatolt területekről. A tulajdonos és építtető Ernst Lajos élete is szerencsétlenül zárul. 1930 táján Ernst, a bőkezű mecénás teljesen eladósodik. Jómódú családja, meg akik sokat köszönhettek neki, egyaránt cserben hagyják. A házat megveszi az Orvosok Szakszervezete. A lassan újból kiteljesedő gyűjteményt Ernst megvételre ajánlja fel a kultuszminisztériumnak, de a hosszas tárgyalások végül nem mentik meg a csődtől. 1937-ben Ernst Lajos öngyilkos lesz - később a fia is. Egy évre rá a gyűjteményt (amelyet előzőleg az Operában, a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeumban helyezett letétbe) elárverezték, nagyrészt honi közgyűjteményekbe került.
    Jellemzi a mecénást, hogy az épület legfelső szintjén kialakított két műteremlakást Ernst Lajos nem üzleti befektetésként kezelte. Két festőbarátja - a házbeli emlékezet szerint bridzspartnerei -, Fényes Adolf és Zádor István lakott és alkotott bennük. Feltehetően jelképes összegért vagy ingyen. Két generációt képviseltek, Weimarban két eltérő korszakban fordultak meg, de együtt voltak a Szolnoki Művésztelepen. Fényes fiatalon alföldi festőnek indult, idősen Gauguin legszebb vásznaira emlékeztető zsidó mitológiai jeleneteket festett. Nem messze innen, 1945. március 15-én, a gettóban halt éhen, ahonnan a 80 éves agglegénynek már nem volt ereje hazajönni. Zádor István fiatalabb, modernebb létformával: a házi mitológia Horthyt és Rákosit is számon tartja az itt portrét ülő hírességek között. Zádor végül Kossuth-díjat is kap. 1929-től a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének elnöke. Leghíresebb műve az ostromverte Budapestet ábrázoló megrázó mappa. 1959-ben éppen az Ernst Múzeumban volt retrospektív tárlata. Az egyik műteremlakásban lakott Kéméndy Jenő, az Operaház gazdasági igazgatója. Mellette Falus Ferenc hírlapszerkesztő és novellista, az Est, a Pesti Napló munkatársa, majd 1927-ben a Heti Újság alapítója. Rövid ideig itt élt Iványi Grünwald Béla, aki Falus Elekkel a Kecskeméti Művésztelep alapítója volt. Az egykori Fényes-műterem későbbi lakója, Boldizsár István Thorma-tanítvány. Ő is a Nagybányai körhöz tartozott, 1949-ig a Főiskola tanára volt, 1960-ban a Csók Galériában volt kiállítása. Ugyanitt 1959-ben állított ki a ma itt alkotók egyike, a Rudnay- és Bernáth-tanítvány, Bér Rudolf festőművész - aki a házbéli emlékezet közvetítője is volt. A másik kortárs Kádár János Miklós festőművész, aki a képzőművészeti életben többféle társadalmi funkciót is betöltött és lát el ma is. Neki Ráday Mihállyal összefogva sikerül renováltatnia a Rippl Rónai tervezte lépcsőházi ólomüveg ablakokat. Egy másik festő is élt itt, de nem a fenti műteremben: Szegedi Molnár Géza, akinek főműveként a Wekerle-telepi Szent József plébániatemplom freskóit tartja számon a Terézváros által 1997-ben ide elhelyezett tábla. A II. emeleten lakott Mérei Adolf író-rendező, színigazgató, aki a már említett Simon Judit filmballada rendezője is volt 1915-ben. Ő ugyancsak 1915-ben a Royal Orfeumból szerződik át, éppen a Wabitsch-féle Télikertbe, hogy operetteket mutasson be. Elsőként Lehár általa magyarra fordított Víg özvegy-ét. Mérei Adolf a Tivoli ház első halottja 1918-ban. Özvegye Kemény Simon költő-hírlapíróhoz megy feleségül, aki az Est színházi szerkesztője. A hozzájuk járó társaságban ott találni Csinszkát - immár mint Márffynét -, Molnár Ferencet, Gombaszögi Ellát és Gaál Franciskát. 
    Kisebb-nagyobb lakrészek szobauraként lakott itt Pataki Kálmán operaénekes, Jávor Pál vagy Pajor Mátyás újságíró. A félemeleten volt a Lovas-féle zeneiskola - óráit a mozizenével egyeztetni kellett. Eggyel feljebb, egy másik lakásban volt a Schreiber hangstúdió: "Saját hangja, vigye haza!". A lakók többsége zsidó származású volt, a háború alatt a 8-ból csillagos ház lett. Sokan - mint Fényes is - nem térhetnek vissza többé. A moziépítész Skuteczky még az I. világháború után Pozsonyba települ, ott praktizál. 1944-ben a Szlovák Nemzeti Felkelésben való részvételéért a Gestapo kivégzi.
 
 

       •
 

    A bérházakba épülő mozitípus egyike tehát belenő az üzletsorba. Ilyenek (a háború utáni nevükön) egyebek mellett: a Bányász, a Szindbád, a Mátra-Örökmozgó, a Honvéd, a Tisza vagy a Bem (Bodográf, Elite, Vesta, Helios). Természetesen a ház hosszfőfalas traktusait követő forma erősen korlátozott építészeti lehetőséget nyújtott. Mellesleg a Tisza helyén működő - a Tivolinál már említett - Neumann és Ungerleider urak Velence kávéházában volt az első állandó mozivetítés az után, hogy 1896-ban a Váci utcában egy tűzfalra szögezett lepedőre vetítették az első félperces filmet, a Vendettá-t. Az utcai vetítésen az egyik néző megijedt a talján gyilkostól, botot ragadva kiabált, "Segítség, emberek, jöjjenek!" Rudnay Béla főkapitány nem is adott újabb engedélyt "az utcai forgalom zavartalanságára" hivatkozva. Pár év múlva már interpellációk témája volt a film: a bűnözés melegágyát látták benne. 1913-ban 600 gyerek közül majd 250 hetente (sőt gyakrabban) ment moziba. Greguss Dániel rendőrkapitány az Országos Közművelődési és Irodalmi Szövetség ankétján úgy nyilatkozott, hogy a fiatalkorú bűnözők kivétel nélkül mozijárók. A munkáslapokban is tiltakoztak a mozik ellen: "népbutító barlangok, tucatszámra terjednek." London, Párizs, Róma, Berlin és Bécs lakosságához képest az nézőtéri ülőhelyek számaránya Budapesten a duplája. A szükséges helytakarékos, felcsapható ülésű zsöllyék gyártására cégek specializálódtak, például a Mundus bútorgyár.
    Egy méreteiben nyitottabb, ám szerkezetében még inkább körülhatárolt belső-építészetű mozitípus volt az épület földszintje alatti kialakítás. Kiemelkedően sikeres példák a Filmmúzeum (Broadway) és az alagsori Horizont (Híradó). A pesti bérház-etalon U alakú udvarába épített moziknak a Radius/Renaissance-on és a Tinódi/Tivoli mozin kívül is hosszú sora állhat itt példaként: a Szikra, a Művész, a Toldi, a Vörös Csillag, a Zrínyi, a Kossuth, a Vörösmarty, a Puskin, Bethlen, a Bástya (UFA, Décsi, City, Royal Apolló, Olympia, Savoy, Fórum, Hollywood, Palace). Ezek nézőtere, a udvarnak hála, pillérmentes nagytérré lehetett, az erkélyek és oldalpáholyok formálásával egyéni karakterű térkoncepció hordozójává vált. Ezt az adottságot az 1989-es rendszerváltás utáni évek sok kis termet használó forgalmazási metódusai mellőzték, szinte kivétel nélkül kevésbé kedvező építészeti megoldások keletkeztek. A gyülekezeti tér megszűnt. Különös kivételként a Gorkij moziban fennmaradt, mert azt az egyik kisegyház templomként használja tovább. A megújuló mozik a belsőtervezők "kortárs" attitűdjének elvtelen találkozásai a költségtakarékosság üzemeltetői igényével, s ez többnyire a maradék egyéni hangulatot is kiiktatta. A karakteres bérházudvari mozik kora véget ért. Amint azoké a kültelki moziké is, amelyek mintája az angol Odeon mozihálózat volt: "Jól átgondolt ideológiára alapozva a mozi legyen olyan, mint a templom a negyedben, mindenki által ismert tornyával, fehér a szürkeségben, és lehetőleg sarokra épüljön" - írja már idézett cikkében Fabó Beáta. Ez a külsőbb területeket jellemző pesti mozitípus, a Józsefváros, az egykori Plutó mára ugyancsak megszűnt.
    De a harmincas években épült egy-két példaértékű bérház alatti mozi is, amely a modernek építészeti koncepcióján alapult. Az egyiket, az Átrium bérházat és mozit Kozma Lajos tervezte 1934-ben. Nemrég történt felújításakor is sikerült megőrizni az előcsarnok fekete-fehér és narancsvörös kő-, üveg és tükörburkolatát, a pillérekre szerelt art deco világítótesteket. Az előtetőn a Május 1. helyére visszakerült az eredeti alumíniumbetűs Átrium cégér. A másik érdemes példa az 1935-ben épült Bartók mozi és lakóház. A sarokházba tervezett mozi nézőtere 630 férőhelyes volt, Révész Zoltán tervezte, magát a házat pedig Preisich Gábor és Vadász Mihály. A mozi íves üvegezett portállal, galériás megoldással a főútra nézett, a mellékutcára franciaudvaros homlokzat tekintett. A sarok bütüjét a korábbi - Feszty Adolf Sugár úti Fonciére biztosító-palotája nyomán a pesti bérházaknál szokásos, de az új mozielveknek is megfelelő - kupolás torony helyett egységbe fogott virágablak-zárterkély díszíti. Amolyan homlokzathoz tapadó modernista vertikális hangsúly ez. Mindkét moziban hatalmas akvárium díszítette az előcsarnokot. Halaik itt és más mozikban is elszórakoztatták a kezdésre várakozókat - talán az ősi templomi tisztálkodókút átváltozott formái voltak a víztartályok? A mozi már bezárt. A halak eltűntek. Zoltán, Gábor és Mihály. Greta, Mata és Robert. Robert Montgomery, Montgomery Clift... 
 
 

"Greta Garbo a Mata Hariban. - Ismered, hát akkor hívd fel, és kérj tőle pénzt! ...Dadogtál valamit, hogy Garbo elutazott. Vagyis inkább eltűnt. Egyszerűen eltűnt az emberek szeme elől, senki se tudja, hogy hova. Nevettek, mintha ez vicc lenne."

    Ugyanebben a negyven ötven-évben a zártsorú városképben több templom is bérházakkal épült egybe. Az építtető egyház jövedelmeit is gyarapították a lakbérek: a templom fenntartására fordíthatták. Az elsők közt volt, még a múlt században, a Krisztus Király Egyháza a Reviczky utcában, majd a századfordulón a Nagy Ignácz utcai és a Hőgyes Endre utcai Unitárius Templomok, vagy a Podmaniczky utcai szabadkőműves templom; a két háború közt épült modernista házban kialakított Szabadság téri református vagy a Hollán Ernő utcai zsidó gyülekezeti helyek. A közelmúltban is épültek ilyenek, például a Keresztyén Testvérek Gyülekezetének vegyes rendeltetésű lakó-templomépülete az Ó utcában. A budai Frankel Leó utcai neogótikus zsinagógánál fordítva történt: az 1888-as építésű templom köré 1928-ban húztak fel a hívek U-alakban sokemeletes bérházat. 
    Végül, újabb összehasonlításként, egy valódi szakrális gyülekezeti épületet is bemutatok részletesebben, a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca 3. alatti bérház-templomot. 1908-ra készült el a bérpalota, ahol eredetileg, a fellendülés kb. 1910-ig terjedő korszakában, üzletek és raktárak foglalták el a földszintet, majd a hanyatlás kezdetén, 1911-ben kisebb zsinagóga épült üzlethelyiségeibe, amelyet később tovább bővítettek az udvar felhasználásával, és máig is működik. 1910-ben a Nagykörúton belül 10 526, azon kívül 28 000 zsidó hívő élt. Sokáig ideiglenes imahelyekre, a nagy vallási ünnepek idején pót-imahelyekre volt szükség. "1894-ben Pesten 11 templom, 29 egyleti imaház és 35 pót-imahely működik" - írja Gazda Anikó.[5] Kutatásai szerint hely szűkében szabadtéri istentiszteletekre is sor került a Ligetben, és gyakran sátrakat is állítottak a hívek. A belső Lipótváros zsidó lakossága az 1899-es nagy lipótvárosi templompályázat[6] sikertelensége után is folyamatosan foglalkozott egy nagyobb zsinagóga építésének gondolatával. Az Aréna úti 1908-as Baumhorn templom ugyanis messze esett innen. A lipótvárosi templomot csak igen szerény keretek között, 1911-ben is csak a Körúton túl, a templomépítő egylet tulajdonába került Csáky utca 3. sz. alatti, három éve kész lakóépületen belül tudták megvalósítani. Évtizede adva volt tehát a vágy, hogy a Parlament, de legalább Fellner és Helmer Vígszínháza - egy világi templom - mellett, velük nem versengve, de mindenképpen hozzájuk hasonlítható, kupolás, magas építészeti kultúrájú imaház épüljön. 
    Az itt élő mintegy 40 000 környékbeli hívőnek tudomásul kellett vennie, hogy a gazdasági fellendülésnek már vége. Végül hasonló funkcióváltással, mint a Re- naissance Színháznál, a húszas évek derekára Újlipótvárosnak nívós belső kiképzésű zsidó temploma épült, a megváltozott gazdasági-politikai viszonyok között egy bérház udvarán, tönkrement kereskedelmi térben. Előzmény: Nagyságos Barber és Spitz urak a Csáky utcai 1227-1232 tervtári számú 45 x 23 m2-es telekre Nay Rezső és Strausz Muki építészekkel - ők voltak a már említett Nagymező utca 20. alatti Mai Manó/Arizona ház építészei is - 1905-ben bérházat terveztetnek, amelyet Gerstenberger Emil építőmester 1908-ra fejez be. Az épület ötszintes, öttengelyes. Az utcára két üzlet és kocsibehajtó nyílt, utóbbi az udvari és pinceraktárak megközelítése miatt középre kerül. A házbejáró itt ezért kerül a szélre. Az udvarról liftekkel lehetett az árut le-fölemelni. Az utcára szintenként két, 4-5 szobás nagypolgári lakás kerül, de az első emeleti 8 szoba hallos lakást láthatóan a tervezés alatt osztják ketté, a harmadikon pedig egy 10 szobás lakás bizonyul menet közben szintén túl előkelőek. A homlokzatot kétoldalt kiugró, félig zárt erkélyek keretezik három emeleten át; ezeket az első két emeleten hosszú erkély is összeköti. A motívum mindhárom eddig vizsgált házunkat jellemzi. Az alsó erkély konzoljai a portálok pilléreibe simulnak. Ez a szecesszióra jellemző gesztus a zárterkélyek és a főfal átmeneteinél is jelentkezik. A díszítő részletekben csak a földszinten és az udvari homlokzaton találunk szecessziós formai megoldásokat. Az egész homlokzat modellje inkább egy reneszánsz palota, párizsi átiratban. Alul rusztikus kváder kőosztás, ez feljebb egyre finomodik - természetesen ezúttal is vakolatból. A homlokzatot több szintet összefogó falpillérek foglalják pszeudo-oszloprenddé. Az ablakokat stílustöréssel barokk és copf hatású gipsz virágplasztika keretezi. A manzárdtetőt attikafal hulláma választja el a homlokzattól, amely a párizsi XVI. Lajos stíllel és a Vígszínházat idéző kör és ovális nyílássorral koronázza a vegyes-finom rajzú faszádot. Stan és Pan, Fellner és Helmer, Strausz és Nay, Barber és Spitz...
 
 

"Puffos zsámolyon Milói Vénusz. Aláomló függönyök, bojtos függönyök. Konyhaedények a konyhaszekrény fölött. Egy ló a nyitott ajtóban. A sima képű férfi átrepül az alsónadrág felett."

    A belső, udvari főhomlokzat viszont nagyvonalúbban Palladio-motívumokat sorol. Ide kispolgári méretű lakások néznek. Amikor a háziúr már nem tudja kereskedelmi bérlőnek kiadni a földszintet - az építési engedély tiltja lakások itteni kialakítását -, az 1905-ben megalakult Lipótvárosi Imaegylet vette meg a házat. Az új tulajdonosok 1912. március 8-án kapnak építési engedélyt zsinagóga építésére. Baumhornt, az időközben felépült Aréna úti nagyszabású zsinagóga tervezőjét bízták meg azzal, hogy alakítsa át a földszinti, kétszintes üzletet és raktárakat templommá. 700-an fértek el itt, de idővel ez a hely is kevésnek bizonyult. Így 1927-ben ismét megbízták Baumhorn Lipótot egy átépítéssel, amely immár az udvar terét is felölelte. Baumhorn mesterien oldotta meg a feladatot. Szilárd Frigyes ny. kir. főmérnök és építőmester, a budapesti kir. törvényszék állandó hites szakértője közreműködésével készültek a "nyugtani" számítások. Baumhorn úgy erősítette meg a földszinti pilléreket, hogy sokféle keresztmetszetüket egységes profillá alakította. A belső templomhomlokzat egészében és részletmotívumaiban olyan mértéktartó szecessziós karaktert kapott, amely összefogja a ház utcai és udvari homlokzatának széttartó irányait. A szerkezet hangsúlyozása a palladiánus vonalhoz igazodik, a Tóra-szekrény diadalíve, a felolvasó és a karzat-korlát, a kandeláberek és az oszlopfők mind a neoreneszánsz, mind a neobarokk részletekkel harmonizálnak, enyhén szecessziós jelleggel.
    Maga az új templomfödém bazilikálisan kiemelt acél-üvegfelülvilágító, hasonló a budapesti moziknál 1910-40 közt alkalmazott megoldásokhoz. Csak itt nincs meg az igazán templomtérhez méltó, elegendő belmagasság. A Fővárosi Tervtárban őrzött keresztmetszeten látni, hogy Baumhorn átfestette első tervjavaslatát. Abban még a középhajó bazilikális megemelése nemcsak a középső sávra, de az egész udvar alapterületére kiterjedt volna - így magasabb gerincvonallal zárta volna a belsőt. A tér még így is ünnepélyes jellegű. Talán a neológiánál is erősen tartott "új" liturgikus tradíciók, talán a kontinentális éghajlati viszonyok miatt nem merült fel a funkcionalista igény, hogy az üvegtető a mozikhoz hasonlóan nyáron nyitható legyen. Ez nemcsak a szellőzés miatt lett volna kézenfekvő, hanem azért is, mert így a hívek számára a templomban is az égen mutatta volna a csillagok kigyúlását, a szombat "bejöve- telét". A csillagokat továbbra is festették, leginkább a Frigyszekrény köré.
 
 

      •
 

    Összefoglalva: a Bulgakov Színházi regényé-nek hőse által elkeseredetten hajtogatott "A színház templom!" szlogen szélesebb értelmet kapott a 20. század nagyvárosaiban, különösen Budapesten. Kell egy hely, lehetőleg a legszűkebben vett lakókörnyezetben, ahol a közös öröm szentesülhet. Ez a hely nagyobb a kávéháznál, a kocsmánál, a presszónál, de kisebb egy sportlétesítménynél. "Kell egy csapat" - mondja Minarik-Mándy. De kellenek hozzá a nézők is. A csapathoz szurkolók. De ennek a másik - szent - helynek a rítusa nem verseny, a közönséget a szertartás nem megosztja, hanem eggyé forrasztja. A kávéházi-kocsmai asztal már inkább individuális terrénum. A "színi-mozinézőtér" arányai a városban elveszített népi kultúra és falusi temploma, a fonót, a táncházat helyettesítő nagyobb gyülekezeti tér kollektív tudattalanban gyökerező vágyát huszadik századi igényként formálják újra. Ezt a funkciót a lakóterület szívében, gyakran magában a bérházban működő kabaré, varieté, színház és a mozgóképszínház töltötte be. Bebizonyosodott, hogy a 20. századi elektronikus médiumok ezt a szentséget nem képesek közvetíteni. Ezért mára rendkívül fontossá válnak azok az építészeti terek, ahol a városok polgárai "itt és most" megismételhetetlen jelenlétükkel a transzcendencia részévé magasztosulhatnak. Kielégíthetik a citoyen-találkozások és a történelemben, a drámairodalomban vagy a vallásos rítusokban megformálódott mítoszok iránt érzett vágyaikat. Felismerhetik magukat bennük, a civilizáció folytonossá lehet. Templom és színház olyan hely, ahol a kor szellemét a közönség - talán utoljára - közösségként, együtt élhette át. A nyolcvanas évek végén hirtelen krach következett. Az évtized közepén még évi 10 millió mozijegyet adtak el Pesten, az 1908-assal azonos számú 75 moziban. 1990-re a mozik száma már csak 45, de még mindig több mint 7 millió néző van. Az ezredfordulóra csak mintegy 30 mozi maradt, és 5 millió alá esett az eladott jegyek száma. 1999-ben még a patinás Broadway és Uránia is bezárt.
    A szabadon álló színházak és templomok a modernizmussal, annak alvóvárosaival, és legújabban a távoli, inkább csak gépkocsival elérhető bevásárlóközpontokkal együtt mintha hitelüket vesztenék. Imádkozni és lakni egyetlen házban - ez az az ősi modell, amelyet az al-dunai bronzkori településforma példájával illusztráltam. Az említett színházakban, mozikban és templomokban ennek a rítusnak a szublimált formája él tovább: az ember lakóhelye nem gép, hanem világközéppont, amelyet a transzcendencia személyes átélésének lehetősége teljesíthet ki. Ezt a budapesti városfejlődés, az építtetők és építészek a század első felében talán más városoknál is magabiztosabban sejtették meg és képviselték. Természetesen egyáltalán nem halotti kultuszról volt szó. A békebeliek az életet szentnek tekintették, és ebben az értelemben közösen ünnepelni is tudták. Kávéházban, (film)színházakban és templomokban is. A Szép Ernő kardjára vésett liberális intelem: "Leben und leben lassen!" (élni és élni hagyni) az élet mély tiszteletéről beszél. Nem tudom, majdnem száz évet megélt nagymamám tudta-e, hogy kedvenc mondása irodalmi ereklye is, de annak szellemében élt. Nem bezárkózva, hiszen úgy a másik tolerálása nem nagy kunszt. Az élhető város lakóját az individuális terekből újra és újra kihajtotta a vágy, hogy feltöltődjön a zárt kultikus gyülekezetek és a nyitottabb alkalmi kulturális gyülekezetek közösségi élményével. Ezt a régiek nemcsak megépíteni, de megélni is tudták. És beleélték magukat. Mert valami titok birtokában voltak, a közös öröm titkát tudták. E tudás mára, úgy látszik, Mándystul, mozistul a "mennybe megy". Igaz, párhuzamosan a liturgia is megváltozott: a filmek és hőseik aerobictréning-videók, elektronikusan (de)generált sci-fik és pokoli horrorfilmek bálványosodó műfajává és istentelen bábjaivá üresedtek.
 
 

Irodalomjegyzék:

Adalékok a Belső Terézváros történetéhez, Bp., Városvédő Egyesület, 1983.
Adalékok a Belváros történetéhez I-II. Bp., Városvédő egyesület, 1993.
Budapest Enciklopédia. Corvina, 1970.
Dávid Ferenc: Nagymező utca 8. Ernst Múzeum-Tivoli mozi. Tudományos dokumentum, 1993-94.
Fabó Beáta: Moziépítészet és a város. In: Budapesti negyed, 1997. 16-17. sz.
Gajdó Tamás-Korniss Péter-Szegő György: Szín-ház-kutatás. Thália, 1998.
Götz Eszter-Sándor Tibor: Ennyi/Cut. Magyar Zsidó Múzeum, 1999.
Hevesy Iván: A némafilm egyetemes története. MFI, 1993.
Hovanyecz László: Vidáman masíroztunk a diktatúrába. In: Népszabadság, 1998. szeptember 14.
Lukacs, John: Budapest 1900. A város és kultúrája. Európa, Bp., 1991.
Mándy Iván: Budapesti legendák. Városháza, 1994.
Mándy Iván: Zsámboky mozija. Magvető, Bp., 1986.
Pongrácz Erzsébet: Mozikalauz. Városháza, 1995.
Siklóssy László: Hogyan épült fel Budapest. Bp., 1931.
Sztancsek Zoltán: Népbutító barlangok. In: Népszabadság, 1998. március 30.
Tarján Vilmos: Pesti éjszaka. Bp., 1940.
Tigerman, Stanley: The Architecture of Exile. Rizzoli Intern. Publ. New York, 1988.
V. Gy.: Háromtermes lesz az Uránia. In: Népszabadság, 1999. november 23.
V.Gy.: Eltűnt a városból negyvenhat mozi. In: Népszabadság, 1998. október 24.
Vajda Albert: Meglestem Pestet. Légrády testvérek, 1946.
 
 
 

[1]Stanley Tigerman: Az Exile építészete. Rizzoli Intern. Publ. New York, 1988.

[2]Fabó Beáta: Moziépítészet és a város. In: Budapesti negyed, 1997. 16-17. sz.

[3]Mándy Iván: Zsámboky mozija. Magveto, Bp., 1986.

[4]In: Adalékok a Belső-Terézváros történetéhez. Szerk.: Bernáth László, Heindrich Ervinné. Budapesti Városszépítő Egyesület, 1982.

[5]Gazda Anikó: Magyarországi zsinagógák. Bp., Műszaki Könyvkiadó, 1989.

[6]Gábor Eszter: A lipótvárosi templompályázat. In: Budapesti Negyed, 1997-98. 18-19. sz.
 
 

EPA Budapesti Negyed 31. (2001/1)