EPA Budapesti Negyed 28. (2000/2) Schneller I.: Koncepció < > Barta Gy.: Gazdaság
Budapest fővárossá fejlesztésének kezdetei — a versenytársak
és a regionális szerepkör

__________

 

      Gerő András: Budapest jövőjét tekintve az indulás intenciója sok mindent meghatároz. Az indulásban két elem mindenképpen benne volt. Az egyik, hogy kell az országnak egy főváros, hiszen Magyarországnak nem volt jogi értelemben vett fővárosa. Volt azonban egy messzebbre tekintő koncepciója is gróf Andrássy Gyulának, hogy ugyanis a fővárosnak egyben regionális központnak is kell lennie a közép-európai régióban. Az elgondolás egyik motívuma a Béccsel való versenyfutás volt, a másik pedig — ami Andrássy határozott szándéka volt —, hogy észak, kelet és dél felé Budapestnek ne legyen versenytársa. Az elképzelés hátterében a burkolt magyar hegemóniaigény állt, és a koncepció bizonyos értelemben sikeres volt: sem Kijev, sem Varsó, sem Belgrád, sem Bukarest nem lett konkurense Budapestnek. A koncepció infrastrukturálisan működött. Különféle minták alapján sok minden kiépült. Létrejött a Nagykörút a bécsi Ring mintájára, a Sugárút, vagyis a magyar Champs-Elysées, strukturálisan pedig, a londoni minta alapján, a Közmunka Tanács. Tehát a külföldi mintákat adaptálták, összegyúrták, és a kiegyezést követően megcsinálták Budapestet. Trianon után azonban egyfajta provincializálódási folyamat következett be, az ország provincializálódott a helyzetéből következően. Később a kommunizmus csak ráerősített erre. Azóta viszont felhúzták a vasfüggönyt, új helyzet állt elő, és azt mondják, Budapest immár a harmadik legvonzóbb befektetői célpont London és Amszterdam után. A jövőben vajon mennyiben tartható az indulásnál kialakított koncepció, tehát hogy ne egyszerűen fővárosként funkcionáljon Budapest, hanem regionális központként? Különösen, hogy vannak, akik ma úgy gondolják, hogy Ausztria a vasfüggöny leomlásával bizonyos értelemben államrezont vesztett országgá vált, és az elöregedő, stagnáló Bécs mellett — amelyhez egyébként még sohasem sikerült teljesen felzárkózni — a felfutó Budapest gyakorlatilag nyugati irányban is le tudja körözni Bécset. Azaz nemcsak kelet felé jelenhet meg vonzó regionális központként, hanem nyugat felé is. Mit gondoltok a regionalitás lehetőségéről, a versenytársakról és Budapest lehetőségeiről?
      Enyedi György: Először is: a nyolcvanas években kialakult elképzelésünktől eltérően a gazdaság nem települt annyira szét, mint ahogyan a távközlési és egyéb technikák lehetővé tennék: a legkorszerűbb új, tudás alapú gazdasági ágak, amelyek a kilencvenes években emelkedtek fel, nagyvárosi régiókba koncentrálódnak. Amelyik országnak van ilyen nagyvárosi régiója, az előnyös helyzetben van a többivel szemben, mert ez vonzza magához az intézményi, technológiai innovációkat, döntéshozó központokat, magas szintű pénzügyi és üzleti szolgáltatásokat stb. Szerencsénk van tehát, hogy van egy ilyen nagyvárosi régiónk. A posztszocialista országok közül csak a cseh és a lengyel nagyvárosi régió említhető meg, a bukaresti nem működik.
      Gerő: Milyen központi szerepet játszhat Budapest, hatása túlléphet-e az országhatárokon?
      Enyedi: Szerintem igen, de hangsúlyoznám, hogy csak részközpont-szerepet játszhat. Közép-Európának nem az egyetlen központja, hanem részközpontja lehet. Másodszor, úgy vélem, bizonyos funkciókban versenyre kelhet Béccsel: Bécs több szempontból is elég enervált, főként gazdaságilag. Budapest ezen a terepen töltheti be a részközpont-feladatot. Ez a feladat nagyrészt úgynevezett logisztikai — transznacionális vállalatok regionális alközpontja, gazdasági szervező szerep —, de sok függ persze attól is, hogy a kapunyitás a Balkán felé olyan sikerű lesz-e most is, mint a múlt század végén volt. Ez a folyamat most kissé megtorpant. Ez azt is jelenti, hogy én nem látom a pénzügyiközpont-szerep alapjait, az erős bankokat, amelyek ehhez kellenének, de nem látom például azt sem, hogy itt lenne Közép-Európa légi központja: ez a központ a bécsi repülőtéren már kialakult.

      A lehetőségek megalapozása
      Lengyel László: Úgy gondolom, bizonyos értelemben teljesült ez a regionálisközpont-törekvés, és hogy a törekvés teljesülése nagymértékben összefügg azzal, hogy Magyarország Budapest központú ország volt. A többi országban nem sikerült kialakítani ilyen típusú metropoliszt. Ehhez valószínűleg a múlt század végén kellett nekilendülni. Ha nem lettek volna az imént megfogalmazott alapvető fejlesztések, amelyek Budapestet egy európai metropolisz mintájára szervezték meg — ezek egyébként hiányoztak Belgrádban, Zágrábban, Bukarestben, Varsóban vagy Kijevben —, és ha ez a minta nem maradt volna meg, annak ellenére, hogy Trianon után valóban provincializálódott — ahogy Bécs is —, akkor nem lenne most esélye Budapestnek. Egyébként hadd említsek még egy történeti szempontot: szerintem Budapestnek nagy hasznára volt az is, hogy a Kádár-korszakban, vállalati szempontból is, de még inkább fogyasztói szempontból, rákapcsolódtunk arra a München-Bécs-Győr-Budapest vonalra, amelyben már megindult egyfajta fogyasztói turizmus. Mi hozzákapcsolódtunk a Nyugathoz, a többiek pedig nem. A lengyeleknek például nincs ilyen múltjuk, tehát egy német polgár nem mondhatja azt 20-25 évre visszamenőleg, hogy ő mondjuk már 1972-ben is járt ott. Prága e tekintetben valamelyest hasonló volt Budapesthez. A német vagy az osztrák vállalatvezetők már a hetvenes években úgy jártak ki-be Budapesten, mintha hazajöttek volna. A magyar főváros nem a szocializmus fellegvára volt, ahogy Prága Hu[sinvcircumflex]ak fellegvára, Bukarest pedig Ceauçescu fellegvára volt.
      Enyedi: Ezek a városközi szálak.
      Lengyel: Úgy van. Például amikor az amerikaiak — a General Electric — most beszálltak a Tungsramba, tudták, mibe szállnak be, mert látták korábban. A Bosch, a Siemens volt már itt a hetvenes, nyolcvanas években. Egyébként általában azok a mérnökök vették át a vállalatok igazgatását is, akiket itt már ismertek. Volt tehát egy sajátos, városok közti szál.
      Gerő: Hadd említsek egy tényt, amelyik téged igazol: ha a világban valaki megveszi a New York Times hétvégi számát, és megnézi az utazási mellékletet, abban — Moszkvától eltekintve — Budapest a legkeletibb pont, amit az amerikai utazási irodák állandóan bent tartanak a saját utazási kínálatukban.
      Lengyel: Ami azért van, mert Budapest már 20-25 évvel ezelőtt is rajta volt a térképükön. Nevetséges a Piroschka-partys világot emlegetni, de Magyarország, és ezen belül Budapest mint fő célállomás, igenis olyan képet alakított ki magáról a hetvenes években, amely bevitt minket Európába. Budapest persze nem Bécs, de azért mi mások vagyunk. Ez a kép fennmaradt. És a Frankfurttól Münchenen, Bécsen át, de megkockáztatom, hogy Velencén és Milánón át húzódó városláncolat valóságos blokk: működő ipari, kereskedelmi, pénzügyi, szolgáltató blokk, ráadásul nagyon megerősödött az elmúlt időszakban. Stuttgart sváb, München bajor világa sokkal gyorsabban fejlődött a háború után, mint az észak-német városok. Mi hozzájuk kapcsolódunk. Az észak-olaszok is hihetetlen gazdagságra tettek szert, ipari és pénzügyi központként vezetik a térséget, és Budapestet ebbe kapcsolták be. Ilyen kapcsolata nincs se Prágának, se Varsónak, se Ljubljanának, se Zágrábnak. Az optimista verzió szerint mi tényleg az utolsó nyugati város vagyunk Európában, ahova nem véletlenül jön a befektető. Még az amerikaiak számára is alapvetően ezek a kapcsolatok jelentik a garanciát, amikor hozzánk jönnek.
      Emellett Dél-Kelet-Európához mi vagyunk az összekötő kapocs, és szerintem a munkamegosztás is eszerint van kialakítva. A lengyelek fogják betölteni ugyanezt a szerepet az észak-keleti világban, ha lesz ilyen — a Baltikum, Ukrajna, Belorusszia és bizonyos értelemben Oroszország is —, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ha lehet, a horvátokat, a szerbeket — majd, egyszer, ha nyugalom lesz — és a románokat kössük Európához. Fontos megjegyezni azonban, hogy Magyarország ma nem létezik. A tőkebefektetőnek csak Budapest létezik: ő ide száll be. Aztán lehet, hogy kitelepül Győrbe vagy Fehérvárra, Nyíregyházára vagy Jászberénybe, de eredetileg Budapestre jön. A tőkebefektetőnek metropoliszok léteznek, nem országok. Amerikában is nagyvárosközpontú az egész gazdaság. Ha Angliába mennek, Londonban szállnak le, egyértelmű, hogy Nagy-Britanniában az a központ. És Franciaországban csak Párizs van, Németországban Frankfurt és München van. Ezek a nagy metropoliszok, nagy város-együttesek osztják szét a tőkét, mert a tőke először eredendően ezekbe megy, és utána derül ki, hova fogja kitelepíteni a beruházást. Tehát Budapestre osztják ki a tőkét, és innen megy Fehérvárra, Győrbe, Debrecenbe stb.
      Enyedi: Ráadásul talán kevéssé ismert, hogy Európa nem egyszerűen a régiók Európája, hanem területi szerkezetét a nagyvárosi hálózatok adják. Ahogy Lengyel László mondta, van egy déli hálózat Barcelonától Budapestig, benne Észak-Olaszország, Dél-Franciaország és a legdinamikusabban emelkedő vidék, Bajorország. Budapest bekerült ebbe a hálóba, tehát Magyarországra benyúlik a nemzetközi európai hálózat. Ez nagy előny.

      Budapest növekedésre van ítélve
      Ekler Dezső: Úgy vélem, Budapest sorsszerűen növekedésre van ítélve, mint ahogyan korábban is ez volt a helyzet. Gyakorlatilag a napóleoni háborúk és elsősorban a kontinentális zárlat tette Pestet egyáltalán Pestté. A 19. század elején válik Pest a legnagyobb lélekszámú magyar várossá, hiszen a 18. század elején emlékezetem szerint csak a huszonhatodik volt a városok sorában. A terménykereskedelem, a Duna és alapvetően a logisztikai, szállítmányozó, átrakodó kereskedőszerep teszi Pestet nagyvárossá, és determinálja mai pozícióját. A következő korszak a Gründenzeit, amikor a vasút logisztikai ereje és az állami funkciók központosítják ide a gazdaságot és a tőkét. Utána egy századnyi szünet következik, tőkehiányos, nyomott helyzet, háborúkkal és bolsevizmussal. Most következne a harmadik lépés, amikor már csak földrajzi pozíciójánál fogva is hasonló dinamikára van ítélve a város, mint amilyen az előző két ugrást jellemezte. Új Gründenzeit és új logisztikai periódus indult be. Kérdés, hogy a kontinentális zárlatnak vajon mi a megfelelője most. Talán az európai egyesítés, amely, mint egy zsák feneke, most is a Kárpátok karéjával, illetve a Duna medrével záródik? Mind a három periódusban megfigyelhető, hogy a város tart valamit magáról, a lehetőségeiről, viszont mindig van egy végig nem gondolt elem is. A Gründenzeit idején kiépül a kompakt város, amely tudja ezt magáról, miközben kialakul egy „nem szándékolt” város is, az a hatalmas falu, amely köré rakódik. Most is akarunk valamit Pesttel és a sanszaival, azonban már most látható, hogy ennek a fejlődésnek salakja is van, például a városhatár mentén a bevásárlóközpontok és a szuburbanizáció.
      Enyedi: Törvényszerű folyamatokat nem muszáj mindig jónak vagy rossznak minősíteni.
      Lengyel: Igazán a vita ezen volt — nem köztünk, hanem a főépítész úrral —, hogy csinálhat a főváros amit akar, mert a nagy tőkebefektetők, a Munk urak valahonnan Kanadából, a maguk tőke-logikája alapján eldöntötték, hova fogják felépíteni a West Endet. A Cora és a Metro tervezői ugyanígy eldöntötték. A fővárosnak például fogalma sem volt róla, hogy a befektetők a kivezető nagy utakat — a Szentendrei utat, a Soroksári utat, a Váci utat — fogják előnyben részesíteni. Márpedig az ingatlanfejlesztők ezt tették, és most nézzük meg, mi folyik a Váci út mentén. Ami persze nem meglepő, mert ha valaki megnézi Bécset, pontosan tudja, hogy ugyanez történt Bécsben is. Rátelepültek a nagy kivezető utakra, és aztán már mindenki oda építette a maga hatalmas üzletközpontját. Ezt nevezted, azt hiszem, spontán fejlődésnek. A tőke fütyül rá, hogy mit mondanak a várostervezők, ők betelepítették a városszövetbe a maguk városvilágát, amitől a város egészen más lett, akármit csináltak is a várostervezők.
      Gerő: Elfogadom, hogy a 18. század végén váltás történt, de az igazán modern nagyváros a 19. század második felében jött létre. Olyannyira, hogy 1870 és 1910 közt egyetlen város fejlődési üteme haladta meg Budapestét, Berliné.
      Ekler: Azt mondják, hogy a kilencvenes években Budapest az akkori Chicagót is lekörözte az évenként épült lakások számával.

      Tudatos városfejlesztés 100 évvel ezelőtt és most
      Gerő: Azért lássuk be — bármennyire is van egy nem szándékolt része a fejlődésnek —, hogy a 19. század második felében, éppen a tudatosság miatt, olyan intézményrendszert és flexibilitást alakított ki a városvezetés, amely fogadni tudta ezt a kihívást. A Közmunka Tanács kitűnően működött. Az Andrássy út például sohasem készülhetett volna el nélküle. A városvezetés, annak ellenére, hogy liberális volt, adoptálta az angol — megint csak az angol! — mintát, a községi szocializmus-koncepciót, tehát a várost rendészeti egységből szolgáltató egységgé tette. Ezáltal a városvezetésnek is szolgáltatóként kellett fellépnie, nem volt elegendő, hogy pusztán rendészeti funkciókat lát el. Ez a Bárczy-korszak, amikor a művészetpártolástól kezdve a szegényügyön át a város elkezdett aktívan politizálni, és képes is volt rá. Kérdés: ha elfogadjuk, amit mindannyian mondotok, hogy regionális központként megint van egy felfutási lehetőség, akkor szerintetek a mai város törvényi szabályozása — hogy az önkormányzati törvény szerint van 23 kerület és van a főváros — hatékony intézményes keretet biztosít-e egy ilyen kihívásra adandó városi válaszhoz? Magyarán az intézményrendszer rugalmassága, amely a múlt század végén megvolt, hiszen működött, létezik-e ma az adott keretek között?
      Lengyel: Nem.
      Enyedi: Nem.
      Gerő: Én is azt látom, hogy elemi erejű partikuláris érdekrendszerek szabadultak el az önkormányzati törvény szabályozása következtében, és a közeljövőben semmilyen lehetőségét nem látom annak, hogy ezt bármilyen politikai erő meg tudja változtatni. Nagyon sokféle erővel kell szembe menni, a pártoktól függetlenül is, és tragikus körök keletkeznek.

      Hiányzik a hatékony intézményi keret
      Lengyel: Igazgatási szempontból ez a rendszer használhatatlan. Ez a túldecentralizált és tulajdonképpen szétesett rendszer városfejlesztési szempontból használhatatlan, mert koncepció alkotására meglehetősen alkalmatlan. Ugyanakkor a tőke logikájának szempontjából hallatlanul rugalmas, hiszen a tőkével szemben egyetlen hatóság sem léphet fel komoly erővel. Ha te fel akarsz építeni egy West Endet, akkor azt fel is fogod építeni. Tehát ha milliárdos óriásként megérkezel, és azt mondod, hogy ezt a területet akarom, akkor a kerületek azonnal hasra esnek: a legkisebb tőkebehatásra is elkezdenek tülekedni, hogy hozzájuk menj. De kicsit nagyobb pénzért — ami országos vagy világméretekben elenyésző pénznek számít — a főváros is bármire hajlandó. Tudom, persze, hogy most például viták folynak a főváros és a Pólus Center építői közt, és nem minden igényét teljesítették a West End kialakítóinak sem, hiszen például parkoló-ügyben itt-ott szembeszegül a főváros. Alapjában véve azonban azt kell mondanom, hogy a tőke logikájának szemszögéből nézve Budapest nagyon jó befektetési hely. Sokkal szigorúbb városi szabályok, szigorúbb várostervezési logikák működnek például Berlinben: egy ideig ott is elkezdték ugyan szétverni a várost a tőke logikája szerint, de aztán igen durván beavatkoztak. Tehát a második körben, amikor kiderült, hogy Berlint mint fővárost újra kell szervezni, nagyon szigorú és kemény szabályokat hoztak annak érdekében, hogy ne csak a tőke logikája érvényesüljön. Nyugat-Európában így lépegetni, főleg egy belvárosban, ahogyan most a nagytőke lépeget Budapesten, hogy ide építek egy bankcentert, egy házzal arrébb építek mondjuk egy West Endet, ma már elképzelhetetlen. Mint ahogy az is, hogy az ország miniszterelnöke gazsuláljon azért, hogy az ország egyik legszebb részét, a Duna-partot odaadhassa egy teljesen független tőkés vállalkozónak — márpedig erről kötöttek szerződést a miniszterelnök kanadai látogatás során —, és a főváros ezt nemcsak lenyeli, hanem örömmel veszi. Ilyesmi Nyugat-Európában nem létezik. Ezért mondom, hogy a tőkének ez nagyon jó hely, ilyen szabadságot csak Kínában vagy Malájföldön talál. „Azt ott rombolják le!” — mondja, és lerombolják neki. Oda felépítem azt a 42 emeletest. Miért ne? - mondják, építse. Nem akar inkább egy 60 emeletest? A tőke okkal szereti Budapestet. Csak éppen ez a módszer egy össze-vissza várost hoz létre.

      Budapest versenyképességének fenntartása érdekében központi akarat kell
      Enyedi: A város valóban sikerre van ítélve, csakhogy a siker nem automatikus. Rengeteg dolog szól a siker mellett, a fővárost fekvése, tradíciói stb., de a verseny ma nagyobb, mint a 19. században volt. Az akkori verseny a Kárpát-medencén belül folyt, könnyebben ki lehetett emelkedni; ma azonban a verseny szélesebb, globális városkörben fut. Magyarán a jó adottságokat mindenképpen és folyamatosan meg kell erősíteni. Az állam kitüntetett szerepet játszott Budapest egész első virágzási időszakában. Ma az állam, ha regionális szinten akar beavatkozni — nem beszélek most például a közlekedési ágazatról —, akkor mindig a legszegényebb térségben óhajt beavatkozni, valamilyen szociális kiegyenlítési törekvéssel, és nem figyel az ország fejlettnek tartott területei gyenge versenyképességére. Tehát kérdés, hogy az állam szerepet vállal-e a főváros fejlesztésében? Nem abban, hogy Budapesten, ahogy szokták mondani, foglalkoztatást teremtsen — mintha foglalkoztatást lehetne teremteni! —, mert nem erre van szükség, hanem arra, hogy támogassa Budapest versenyképességének megőrzését, sőt, növelését, mindenekelőtt az infrastruktúra, a városkörnyezet fejlesztésével. A köz szerepvállalása e tekintetben gyengébb a szükségesnél. Az állam nem vesz részt benne, a jelenlegi önkormányzati rendszer pedig szétforgácsolja az ilyen jellegű beavatkozási lehetőségeket. Én nem vagyok önkormányzati szakértő, tehát az igazgatást nem tudom hitelesen kritizálni, ezt mások már megtették; de azt tudom, hogy egy nagyvárosnak várospolitikája, lakáspolitikája szokott lenni. Budapest viszont nem alakíthat ki lakáspolitikát, miután a lakások kerületi tulajdonban vannak.
      Gerő: Az tények kedvéért hadd tegyem hozzá, téged alátámasztandó, hogy a mai önkormányzati törvény szerint az utca a fővárosé, az utca szélén álló házak problémája a kerületi önkormányzatoké. Felújítja a főváros a nagykörutat sok milliárd forintért, a házakhoz viszont, amelyek a körút mentén állnak, már semmi köze.
      Enyedi: Én óvatosan fogalmazok: ez mindenképpen akadályozza a városközösség, az önkormányzat versenyképességet javító akcióit, ami pedig a 19. század végén egészen elsőrendű szerepet játszott. Egyébként Lengyel Lászlónak igaza van: a város versenyképességét javítja a tőke, de a maga érdekeit követi, és kihagyja azokat a versenyképességi elemeket, amelyek a kulturális környezetre, a tudás bővítésre vonatkoznak; ezeket az elemeket a város számára vagy a központi kormányzat, vagy a városi kormányzat tudná igazán biztosítani. Ezt akadályozza a szétdaraboltság.
      Ekler: A Gründenzeit idejére sem igaz az, hogy a városnak, mint politikai hatalomnak vagy akár mint pénzügyi erőnek komoly befolyása lett volna önmaga fejlődésére. Az Andrássy utat szoktuk emlegetni, de annak körülbelül a százszorosa épült meg lényegében spontán módon, szabályozatlanul és befolyásolatlanul. Az Andrássy út arányosan annyi volt az akkori városfejlődéshez képest, mint Demszky alsó Váci utcája ahhoz képest, ami az elmúlt tíz évben a belvárosban történt maszekban. Szeretjük az állami vagy a városi kormányzat szerepe felől nézni a város fejlesztési lehetőségeit, és nem látjuk azt, ami spontán módon történik. A tőke meg fogja építeni ezt a várost a maga szája íze szerint most is. A probléma az önkormányzati felállásban pusztán annyi, hogy a megosztott városi hatalom egy ilyen pozícióban elvtelenül kijátszható. Ráadásul van egy harmadik szereplő is a főváros esetében: a környékbeli települések vezetése. Az első bábu, amelyik eldől, mindig egy dunakeszi vagy egy budakalászi önkormányzat; mert amikor a Cora beesik, és a fővárosból kinyomja Schneller István, valamelyik szélső kerület pedig nem lép elég gyorsan, abban a pillanatban lefekszik neki az első határmenti agglomerációs település. Három szereplő közt játszhat tehát a tőke, s mint kés a vajba, úgy hatol be a városba. De ez száz évvel ezelőtt is így volt. Tudom hogy az írott történelmet nézve szeretitek ezt másként látni. A város és az államhatalom lényegében akkor is infrastruktúrát és intézményeket épített, és erre érdemes ma is koncentrálnia. A többi ki lesz bulizva a tőke akarata szerint, és megépül a tőke által. Vagy nem lesz megépítve, és akkor buktunk megint.
      Gerő: Részben igazad van, mindig az Andrássy utat hozzuk fel példaként, de hát ott van a Nagykörút, amely nagyon tudatos koncepció eredménye volt. A nyomvonal, az infrastruktúra mögötte a város műve volt. Erős volt Budapest akkoriban. Abban igazad van, hogy a házat már a magántőke húzta fel, de még az is meg volt neki mondva, hogy körülbelül mekkora lehet az a ház.
      Ekler: Nem.
      Gerő: Dehogynem. Nem véletlen, hogy a Nagykörúton nagyjából egyformák a házak, és az Andrássy úton is.
      Enyedi: Elő volt írva.
      Gerő: Így van, és körülbelül fél emelettel lehetett kijátszani.
      Ekler: Az első városépítési szabályzat 1894-es. A ma is álló épületek nagyobb része viszont ez előtt épült.
      Gerő: Nem véletlen, hogy Budapest turisztikai vonzerejét az egységes 19. századi városkép adja, Prágáét meg a 18. századi. Budapest döntően 19. századi város. De nagyon fontos a jövő szempontjából, amit mondtok, hogy a jelenlegi intézményrendszer kedvező a tőke szempontjából — kellőképpen gyenge és puha —, de a város egészének versenyképessége szempontjából rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Ebből az következik, hogy a jövőben a magyar politikai elitnek feladata lenne elgondolkodni azon, hogy Budapest intézményes szerkezete így maradjon-e vagy megváltozzon. Jól értettem?
      Ekler: Igen.
      Lengyel: Igen. Nagyon lényeges volna, hogy a városért felelős politika valamelyes befolyást gyakoroljon, és eldöntse, hol akar olyan kulturális, oktatási, közszolgáltató tereket kialakítani, amelyeket aztán valamilyen szinten betölt a magántőke. Ezáltal azt is eldönthetné, hol akarja kialakítani a városnak azokat a belső centrumait, amelyek meghatározóak lesznek. Például hogy hol akarja elhelyezni az egyetemet, az adminisztratív vezetést, de az sem közömbös döntés, hogy áthozza-e Pestre a minisztériumokat Budáról, vagy megfordítva stb. A századfordulónak fontos döntése, hogy lejövünk-e a Várból vagy nem jövünk le a Várból. Vagy hogy hová települ a bankvilág. Ezek döntő kérdések voltak régen is, és most is azok.

      Életformaválasztás: kiköltözés, avagy a belső városrészek rehabilitációja
      Lengyel: Másik koncepcionális vitánk az, hogy a főváros hagyja, hogy a menedzserei, jómódú polgárai kiköltözzenek azokba a falvakba, amelyek már régen nem falvak — lényegében belenyugszik abba, hogy sokat veszít, ha ezek a rétegek a polgári életformát egy menedzserlakótelepen fogják leélni Telkiben vagy Pilisborosjenőn.
      Enyedi: Mit kellene csinálnia?
      Lengyel: Úgy gondolom, hogy azokat a rekonstrukciós-rehabilitációs munkálatokat kellene ezzel a tendenciával szembeállítania, amelyeket a belvárosban és a környezetében el kellett volna végeznie. Életforma szempontjából kész őrület a kiköltözés.
      Enyedi: Van egy nagy előnye Telkinek: hasonló emberekkel lakik együtt.
      Lengyel: Akkor is borzasztó. De ha már az életmódnál tartunk: a századfordulón kitalálták a polgári, nagypolgárnak életformát. A polgár az Andrássy úti vagy lipótvárosi lakásában tudott fogadni a fogadótermében és dolgozni a dolgozószobájában. Tudott képeket, szobrokat betenni a lakásába, mert ehhez kellően magasak voltak a falak. A polgári lakások ki voltak találva. Nézd meg a telki menedzserlakótelepnek az akár 200 m2-es lakását. Ott nem lehet fogadni vendéget, abban az értelemben, ahogy a polgárosult ember fogad; nem lehet képtárat csinálni, olyat, mint ha bent lakna a Bajcsy-Zsilinszky úton; nem lehet a polgári életmódnak megfelelően elővezetni a feleségét estélyi ruhában. Ezek a lakások erre használhatatlanok. Ma tehát a lakás nem teremti a polgári életmódot. És azt is látom, milyen zavarban vannak a bankvilág képviselői, akik egy rossz posztmodern irodaházban ülnek. Nem véletlen, hogy a bankvilág jelentős képviselői a régi, a századfordulós palotákat kezdik felújítani. Nézzétek meg a Külkereskedelmi Bankot, nézzétek meg az ÁB-Aegont. Egészen más érzés bemenni egy olyan irodába, ahol valódi, 300 m2-es terem van.
      Enyedi: Ez viszont valószínűleg nem pesti sajátosság.
      Gerő: És nem biztos, hogy a 21. század polgári életmódja ugyan olyan lesz, mint a 20. századé volt.
      Lengyel: Sőt, biztos, hogy nem olyan lesz.

      Multikulturális város: szegregáció vagy asszimiláció
      Gerő: Eddig a fejlődéssel kapcsolatban csak az egyik irányról beszéltük, de van egy másik irány is. Megint előhoznám a századfordulót: egy ilyen nagy felfutásnál, különösen egy soknemzetiségű Magyarország esetében, Budapest bizonyos értelemben olvasztótégely volt, bár a magyarok nem szeretik önmagukra használni a „melting pot”, az olvasztótégely kifejezést. Egyébként Lukács György emlékezéseiben meg is írta, de sokan mások is, hogy Budapest multikulturális város volt. Most is látszik, hogyan töltődik fel a város a bevándorlással. A kínaiak jelenléte ma már markáns Budapesten, de itt vannak a románok, és ha konszolidálódik a helyzet, itt lesznek a szerbek, horvátok, szlovének, szóval a dél-szláv térségből is jöhetnek ide sokan. Milyen esélyei vannak Budapestnek a tekintetben, hogy etnikai értelemben multikulturális várossá váljék? A városszerkezetre nézve a jövőben ennek mi lehet a következménye? Látjuk, mi történik Amerikában: szegregáció. Tehát a multikulturalizmus létezik, csak éppen területi szegregációként jelenik meg. Chicagóban van orosz negyed, kínai negyed, lengyel negyed stb. Mit gondoltok, elkezd-e Budapest is etnikai városrészekre tagolódni?
      Enyedi: Úgy vélem, nem. Ha marginális az etnikum, akkor elkülönül. De például ha egy szerb eléri itt a polgári státust, akkor szerintem inkább a polgári negyedben fog lakni.
      Lengyel: A századfordulón beköltözőkben nagyon erős asszimilációs vágy volt. Meglepő, hogy mekkora. Tulajdonképpen megmagyarázhatatlan, hogy egy német városból hogyan lett magyar város, de az itt élő németek törekvés az volt, hogy magyarrá váljanak. Magyarokká váltak a zsidók, a görögök, az örmények, a szerbek, a szlovákok. Érdekes kérdés ebből a szempontból, hogy a most idetelepülők mennyire vannak megfertőzve hasonló vágyakkal. Nem tudjuk, hogy például azok a szerbek, oroszok, ukránok, akik ideiglenesen hazánkban tartózkodnak, azt várják-e, hogy majd konszolidálódik a világ, és visszamennek, vagy inkább itt települnének le. A kínaiaknál sem egyértelmű a dolog, tehát ez még nem az a diaszpóra, amelyikről világosan tudható, hogy ide települtek, és most már itt lesznek, amíg a világ világ. Ráadásul ez a diaszpóra speciális is, hiszen a kínaiak a népi Kínából jöttek, nem a kínai diaszpórából. Azt hiszem, ez más jellegű etnikai kapcsolódás. Olyan mértékű rohamot, mint amilyen a századfordulón volt, nem várok. Az ugyanis azt jelentette, hogy a népességbe hirtelen beérkezettek 30-40 százaléknyi betelepülő. Budapestre most nem áramlik ilyen óriási tömeg. Bár jól jönne nekünk a népességfogyással arányos bevándorló, friss népesség. Ide kellene vonzanunk Kelet-Európa fiatal elméit, ahogy az a századfordulón történt. Románokat, bolgárokat, szerbeket, ukránokat — ettől lesz verseny és színesség.
      Enyedi: De azért alapkérdés, hogy a multikulturális jelleg felé halad-e a város.
      Lengyel: Azt még hadd mondjam el, hogy ma már nagy külföldi menedzserkolóniák is vannak Budapesten. Komoly kolóniájuk van az amerikaiaknak, a franciáknak, a briteknek; a németeké a legnagyobb, de ők szét vannak szórva. Tanulnak magyarul, de van német, angol, francia anyanyelvű iskola is. Ami lényeges, hogy a kolóniák itt biztos életformákat teremtenek. Egyértelművé tették, hogy az ő életformájukhoz bizonyos szolgáltatások hozzátartoznak.
      Gerő: Bár a külföldi üzletember-kolóniákat azért érzem másnak, mert bizonyos értelemben felette állnak a helyi társadalomnak. Tehát az az amerikai, aki idejön tízezer dolláros bérért dolgozni, életvitelben fölébe kerül a magyar társadalomnak. A délkelet-európai betelepülők viszont — Romániából például rengetegen jöttek Magyarországra — kénytelenek a magyar társadalom idegvégződéseihez csatlakozni, mert különben nem tudnának megélni.
      Lengyel: Én nem egészen így látom, mert elég jól ismerem ezeket a nyugati menedzsereket. Elképesztőek, különösen a britek, de az amerikaiak is. Ha most elmennél abba a budapesti francia kisvendéglőbe a VI. kerület közepén, tele lenne amerikaiakkal vagy a britekkel, noha az a leglepusztultabb része a kerületnek. A nyugatiak hirtelen felfedezték azt a Budapestet, amely fogyasztási szempontból jellemzően a századfordulót vagy a harmincas évek Budapestjét képviseli. Ezt járják, ez a világuk. Épp ezeket a kiskocsmákat keresik, pedig megengedhetnék maguknak az exkluzív helyeket is. Az életvitelük persze egészen más. Ők azok, akik polgárházakat vesznek a belvárosban, és felújítják őket. Ilyen gyönyörűen felújított ház például a Pollack Mihály téri. A kutyapiszkot félrerugdalva is a kis belső villákat keresik, és akár a VIII. kerületbe is bemennek. Ami fantasztikus, sose hittem volna. De sokkal jobban vonzódnak ezekhez a részekhez, ugyanis menedzser lakótelepet látnak eleget otthon is.

      Szegregáció és gettósodás
      Gerő: Ez már a jövővel való játék, de van egy másik lehetőség is, amelyre te utaltál az egyik megjegyzéseddel, és ez már a jelen problémája: a ma is létező gettósodás a városban, vagyis a cigányság szegregációja. Tudjuk, hogy kezdenek többé-kevésbé kompakt vagy kompaktnak tekinthető tömbök kialakulni, ahol szegénységreprodukció folyik. A VIII. kerületben, a IX. kerületiben, sőt a VI. kerületben is. Mit gondoltok, a jövő Budapestjén elképzelhető-e egy „Harlem”? A Harlem persze ma már nem ugyanaz, mint ami volt, de metaforaként olyan lakóterület értendő rajta, amely etnikailag és a szegénység által szegregált. Ha igen, akkor hogyan tud a város ezzel együtt élni? Milyen stratégiák lehetségesek ennek a folyamatnak a megbontására?
      Enyedi: A legnagyobb baj az, hogy a társadalomban nem egyszerűen a szegények, hanem a kirekesztettek halmozódnak fel, és a visszavezetésükre a városi társadalomba nincs recept. Az egész világ ezzel kínlódik, a gazdag városok is. A Harlem-hasonlattal talán azért vagyok óvatos, mert egyfelől a szegény rétegek a fizikailag is leromlott belső negyedekbe áramlottak, ahogy, mondjuk, New York-ban annak idején, de ezek a részek sokkal nagyobb urbanisztikai értéket jelentenek Pesten, mint New York-ban vagy bármelyik amerikai városban. Budapesten itt kezdődött meg, és lehet, hogy felgyorsul a rehabilitációnak nevezett folyamat. Ettől persze a cigányok nyomorultak maradnak, csak kijjebb szorulnak. Miután a jelenlegi szegények — főleg a cigányok — a körúthoz viszonylag közeli belvárosi részeken helyezkednek el, azt hiszem, a városrehabilitáció talán nem engedi őket hosszabb, tehát generációs időtávlatban ott megrekedni, de hogy hová szorítja ki őket, arról fogalmam sincs.
      Ekler: Ez olyan, mint egy hinta. Miután leértékelődik egy hely, előbb gettósodik, majd felértékelődik, például a megkezdett rehabilitációval, és automatikusan befektetési hellyé lesz. Ez vetésforgószerűen így működik mindenütt, Berlinben is, New York-ban is. Egy dolog hiányzik nekem Pesten, és a hiányát veszélyesnek is tartom, ugyanis azt támasztja alá, hogy inkább unalmas, menedzseres, logisztikai város maradunk, mint az előző két évszázadban is — hogy a bohémnegyed rendre kimarad. A berlini Kreuzberg, a New York-i East Village, ahol a gettóba beköltözik a művészvilág, utána pedig jön a tőke, és felújítja az egészet. Sajnos Pesten nincsen művésznegyed, és Pestre nem jönnek a művészek; elakadnak Berlinben vagy Bécsben. Sőt, Bécsből is már inkább Berlinbe mennek.
      Gerő: Amikor a város jövőjéről beszélünk, akkor részben a városlakók, tehát a városi társadalom jövőjéről beszélünk. Ha Budapest sorsa úgy alakul, és ebben, azt hiszem, nincs vita, hogy várhatóan strukturális problémaként marad jelen a városban a cigányság vagy a szegények szegregációja, akkor a városnak ezzel a problémával kezdenie kell valamit. És ha nem kezd vele semmit, vagy ha közlekedőedényszerűen ide-oda tologatja, akkor ez a városlakók mindennapi közérzete szempontjából állandó irritáló tényező marad, mert társítják a devianciához, a bűnözéshez, társítják olyan magatartásformákhoz, amelyektől kellemetlenebbül érzik magukat a városban. Van-e bármilyen lehetőség rá, hogy ezeket a folyamatokat legalább megállítsa a város?
      Lengyel: Ha a tendenciákat nézzük, én is csak ugyanilyen pesszimista — vagy realista — dolgokat tudok mondani. A kisebb magyar városok eddig úgy oldották meg ezt a problémát, hogy meglehetősen kíméletlen eszközökkel falura telepítették a roma népességet. Ez lepleződött le — egyébként már végállapotban — Székesfehérváron, a Rádió utcában. A Rádió utcaiak az utolsók voltak, hiszen a romákat Fehérvár már egy évtizede telepítgette ki szép csendben, csak nem nézett oda senki. A fejlett városok az ország legnagyobb részén a falvakba szorították ki a cigányokat, azon a címen, hogy bejárók, ingázók, menjenek haza — és most a fejletlenek is ezen igyekeznek. Ezt csinálta minden nagyváros polgármestere: vett egy falusi házat, adott rá pénzt az ott élő romáknak: vegyétek meg a házat, és tűnjetek, ahova akartok. A főváros is tett ilyen lépéseket, mikor az ingázókat visszaküldte Szabolcsba, Nógrádba és Zalába — úgyhogy most a falvaikban haldoklanak —, és megpróbálja lezárni az újabb utánpótlási utakat. Budapestre beköltözni nem egyszerű. A fővárosnak kétségkívül ugyanaz lehet az egyik módszere, amelyet a magyar városok alkalmaznak: kitelepíteni a cigányokat a falvakba, ami miatt egyébként a falvak ordítanak. A másik módszer az, hogy ugyanezzel a módszerrel kiszorítják a külső kerületekbe a romákat. Egyébként ez is folyik. Soroksár felé szorulnak ki, akik elmentek a Ferencvárosból. Soroksár meg védtelen, mert ott a házak jóval olcsóbbak. A harmadik megoldás, amivel Nyugat-Európa próbálkozik, a szétköltöztetés. A városon belül próbálják nem gettószerűen letelepíteni őket, vagyis nem kipasszírozni 10 ezer embert az Isten háta mögé, hanem kiemelni és szétszórni kisebb csoportokban, azaz fellazítani a homogén tömböket. Sajnos ebből a szempontból is rossz a fővárosi önkormányzatiság struktúrája. Egyetlen kerület sem hajlandó befogadni a romákat, mind szabadulni akar a problémától.
      Enyedi: Szociális lakást sem építenek.
      Gerő: A szocializmus próbálkozott kevéssé sikeres megoldási stratégiákkal.
      Lengyel: A szociális lakások építésénél az a kérdés, hogy kit akarsz oda betelepíteni. Láttuk a hajléktalan szállók kálváriájánál: minden kerület, minden utca a másikra mutogatott, hogy a hajléktalan szállót oda építsék fel. Senki sem akarja, hogy a hajléktalan szálló nála legyen. Ez az oka a türelmi zóna kálváriájának is. Ezért mondom, hogy ebből a szempontból is hihetetlenül kellemetlen dolog, hogy az önkormányzatiság olyan mértékben decentralizált, hogy minden egyes kerület üvöltve követelheti, hogy a még nála lévő romákat telepítsék át a másikhoz. Tehát attól félek, a főváros a legjobb szándékkal sem tud mit kezdeni az üggyel, mert nincsen rá pénze, nem az ő hatásköre, és nincs is hová telepíteni. Egy-egy kerület pedig, például a VIII. meg a IX., valószínűleg nemigen tudja önállóan megoldani ezt a problémát.

      A roma kérdés megoldása országos feladat
      Lengyel: Egyébként is, ez országosan megoldandó probléma, nem a főváros feladata. Ha a kormány nem csinál roma tervet, és nem alakítja ki azokat a nagyon világos irányokat, amelyekben el akar indulni, akkor ez a kérdés soha nem lesz megoldva. Ugyanis a romák azért kényszerülnek újra és újra gettóba, mert újratermelődik a képzetlenségük, az iskolázatlanságuk. Tehát ha nem alakít ki országos tervet a kormány, hogy hogyan akarja őket képezni és ezt hogyan fogja megcsinálni, akkor a cigány népesség sohasem fog munkát kapni. Nem kaphat, mert képzetlen és iskolázatlan. Így hát szociális segélyen él, és nem lehet más, csak gettólakó. Ezt egy önkormányzatra hárítani, aljasságnak tartom. Országos program kell, és meg vagyok győződve róla, hogy lehet ilyet csinálni. Én a közszolgálatban alkalmaznám ezeket az embereket, elkezdeném nevelni őket, kiemelném a gyerekeiket, központi iskolákba járatnám őket, legyen belőlük ápolónő, rendőr, katona stb. Legalább lépni kellene ebbe az irányba, hiszen ez hosszú folyamat. Nyugat-Európában is ezzel próbálkoznak. Például Németországban a törököket beiskolázzák, és azt mondják, nem lehet olyan rendőrség, ahol ne volna kvótaként meghatározott számú török. Amerikai nagyvárosban ma már nem lehet olyan rendőrőrszoba, ahol nincsen legalább 5 fekete. Ez alapelv. Magyarországon is ezt kellene csinálni.

      A versenyképesség és a társadalmi egyensúly
      Enyedi: És ez nemcsak jóléti vagy szociális, vagy lelkiismereti kérdés. A város versenyképessége függ a társadalmi egyensúly állapotától. Ha a társadalmi feszültség kirobban, a versenyképesség romlik. Akármennyire olcsó, legalábbis nem drága, az üzletek bérleti díja, a bizonytalan városi társadalmi állapot elriasztó.
      Lengyel: Elég a látvány.
      Ekler: Látványnak fogjátok fel, és megint azt nézitek, hogy milyen akciókkal és milyen politikával lehet a problémán változtatni. De engedjetek meg három képet. Az 1910-20-30-as években az a szegény réteg, amely bizonyos szint alatti élt, a város határán kívül tudott vagy egy kis „kutyaólat” építeni, vagy bérelni valamit. Budapest akkor viszonylag erős, nem pedig megrogyott város volt, még ha nem is épített elegendő szociális lakást. 1960-ban hogy lehetett például tanácsi lakáshoz jutni? Hosszú éveket kellett várni és egyebek. Akkor hol lakott a cigányság, és hol laktak a szegények? Gyálon. És mi van most? Milyen város az, ahol a cigány származású szegények a Nagykörúton laknak? Elöregedő, gyengülő és kiköltöző város. Helycsere folyik: a középréteg kiköltözik Gyálon túlra, úgy Veresegyház magasságába, miközben a cigányságot Szabolcsból beengedik a Nagykörútig.
      Lengyel: Ezért mondom, rehabilitálni kell, hogy megforduljon a folyamat.
      Ekler: Rehabilitációval nem lehet megfordítani.

      Népességvándorlás: Pest és Buda — főváros és agglomeráció
      Gerő: Egyfelől tehát a Budapest környéki régió szív ki vagyonos vagy vagyonosodó rétegeket a városból, másfelől pedig a magasabban képzettek és a nagyobb jövedelemmel rendelkezők esetében határozott elvándorlás tapasztalható Pestről Budára, illetve azon túl. Tehát Pest és Buda közt — legalábbis a mostani tendenciák szerint — jelentős különbségek alakulnak ki a népesség vagyoni helyzetét, képzettségét tekintve. Mit gondoltok, elképzelhető-e, hogy valamikor megfordul a folyamat? Amerikában láttunk ilyet, például Pittsburgh belvárosa esetében. Először kiürült, azután revitalizálódott. Tönkrement az acélipar, lerohadt a város, majd bejött a mikrochip-ipar, és újjáéledt a város.
      Enyedi: Az épületek revitalizálódtak, nem pedig a régi szegény lakók. Ők elmentek valahova.
      Gerő: Mit gondoltok, ebben az értelemben a jövő is Budáé lesz, vagy Pest újból ringbe száll majd?
      Ekler: Két dolgot egymásba csúsztatsz, amit érdemes szétválasztani. A folyamat gyűrűsen zajlik: az emberek kiköltöznek, aztán be. Szerintem tehát vetésforgó működik. Vagyis ha hosszútávra akarsz telket venni, akkor a VIII. kerületben vegyél, ne Bel-Budán, mert az ember olcsón vesz és drágán ad el. Tehát ha például a bevásárlóközpontok miatt bajba kerül a Váci utcai butik-kereskedelem, akkor a leértékelődés egészen addig tart, amíg egy újabb hullámban a magasabb kvalitású üzletek tulajdonosai meg nem veszik az immár felértékelődő Váci utcát. Másként merül fel a kérdés Buda és Pest viszonylatában, mert véleményem szerint ez a mozgásirány ilyen, amióta világ világ, és így is fog maradni. Aranyos teóriák léteznek, például a harmincas években írta valaki, hogy a nagyváros mindig a rajta átfolyó folyó folyásával ellentétes irányban fejlődik és értékelődik. Tehát Dél-Pest lesz mindig a legcsóróbb — nem véletlenül oda esik be a logisztika —, és mindig Észak-Buda lesz a menő. Ez nem nagyon fog változni.
      Enyedi: Egyetértek. Valamelyes aránymódosulás lehetséges, de Buda lakóérték-kvalitása jobb. Amit az európai városlakó értéknek tekint, az Budán jobb. Lehet persze, hogy van olyan csoport — ez az amerikai és nyugat-európai nagyvárosokban a még nem családos fiatal értelmiség —, amely nagyra értékeli a Lipótváros megújulását vagy az Erzsébetváros egyes részeit. Ami viszont sajátos, hogy Pesten van a szórakoztató és kulturális központ. Budán alig van valami.
      Gerő: Egy motorizálódó társadalomban csak parkolóhely kérdése, hogy az ember 10 perc alatt átlibbenjen egy színházba Budáról.
      Lengyel: Úgy gondolom, és ez régen is így volt, hogy Buda a járadékosoké. Azoké, akik már megengedhetik maguknak, mert olyan szint felett élnek. A fiatal, jövedelmét majd csak a jövőben maximalizáló réteg ma még Pesthez is vonzódhat — éppen azért, mert ott van a szórakoztató és kulturális központ —, és majd ha magas keresete lesz, akkor költözik Budára. A másik probléma, ami miatt a nagy kiköltözés az agglomerációba gondot jelent, a gyerekek. Az iskolarendszer szinte kizárja, hogy egy gyerekes család az agglomerációban éljen. Ha te 70 évesen Csobánkán vagy Solymáron laksz, megengedheted magadnak, hogy egy héten csak egyszer jössz be a városba, de ha valakinek minden reggel be kell jönnie az iskolába, meg haza is kell mennie, ráadásul több gyerekkel, akkor választhat, hogy dolgozik vagy a gyerekeit kísérgeti.
      Ekler: Csakhogy a lakásmobilitás úgy működik, hogy ha te egy szmogos, belvárosi lakásból kiköltözöl egy családi házba a városhatárra, akkor a következő lépés az, hogy visszajössz, és egy felértékelődött belvárosi lakásban fogsz lakni. Tehát a most kimenekülő, családi házba vonuló középosztályi vagy kezdő értelmiségi rétegek vissza fognak jönni.
      Gerő: Tehát abban egyetértetek, hogy Buda hosszú távon is értékesebb lakókörnyezet lesz, mint Pest, abban viszont vita van, hogy az agglomeráció kontra belső városmag viszonya hogyan alakul.
      Lengyel: Például még egyáltalán nem esett szó a kétlakiságról, holott Nyugat-Európában ez különösen jelentős tendencia, és mi is ebbe az irányba fogunk menni. Azt látom, hogy ma már sokan vannak olyanok, akiknek van egy házuk a Velencei tónál, a Balatonon vagy a Dunakanyarban is — korábban hétvégi háznak neveztük—, ahová májusban-júniusban leköltöznek, és ősszel vagy a szeptemberi iskolakezdésre visszajönnek a budapesti lakásukba. Sokan élnek így, a kétlakiság teljesen természetesen dolog. Egyébként ez a két háború között ugyanígy megvolt, sőt a nemesi kúriákon is így éltek: télen a városban, nyáron meg hazamentek a birtokaikra.
      Gerő: Ha előveszitek a két háború közti telefonkönyveket, sokszor két telefonszámot láttok: meg van adva, hogy év közben és nyáron melyiken hívható az illető. Ez ma ugyanígy van.
      Ekler: Csakhogy mire a kicsi gyerekeimet ki tudom vinni családi házba, hogy ne ezt a büdös levegőt szívják, addigra megnőnek. Mire kiköltözöm, beülhetek az autóba és járhatok visszafelé, mert hozom őket iskolába. Mire összegründolnám a második benti lakást a gimnazista gyerekeimnek, hogy ne kelljen annyit utazgatni, addigra ők már egyetemisták lesznek, és gyereket csinálnak, akit aztán hordhatnék megint ki a jó levegőre.
      Lengyel: Amerikában és Nyugat-Európában ezt a problémát megoldja az egyetemi campusok rendszere. Nálunk nincs campus, a gyerekek nem költöznek sehova. Angliában már jóval korábban, a magániskolákba is beköltöztetik a gyerekeket. Nem kell hurcolnod, hanem leadod a gyereket 8 éves korában, és hétvégeken látogatod. Fontos kérdés tehát, hogyan alakul majd nálunk az iskolarendszer. Szerintem döntő jelentőségű e téren, hogy Budán elkezdtek kinőni a földből az elitiskolák. Ez korábban nem volt, és egyértelműen annak köszönhető, hogy a szülők kikényszerítik maguknak.

      Epilógus
      Gerő: Hadd javasoljam, hogy valami személyessel zárjuk le a beszélgetést. Szeretném, ha megmondanátok, hogy most hol laktok — nem pontos címet kell mondani —, és hol szeretnétek lakni 20-30 év múlva.
      Enyedi: Én passzolok. Húsz év múlva persze még szeretnék élni, kellemes meglepetés volna számomra, és remélem, hogy nem az aggok menhelyén, hanem a jelenlegi lakásomban fogok lakni, a Márton-hegyen. 32 éve mártonhegyi vagyok, noha Angyalföld szülötte, és úgy gondolom, tovább nem mobilizálom magam.
      Ekler: Én a Vizivárosból mentem ki, de úgy, hogy az irodám itt maradt, csak hálni járok oda a budakalászi Duna-partra.
      Lengyel: Én pasaréti vagyok, és mindig is oda való voltam. Némi eltéréssel ott lakom, ahol gyerekkorom óta, és ott is akarok lakni. Ez az utolsó helyek egyike, ahol még megvan az a szubkultúra, amitől végül is ez egy falu, bár beköltöztek oda, eléggé el nem ítélhető módon, különböző nem falusiak is. Mégis megmaradt olyan helynek, ahol ha változtatni akarnék, akkor is legfeljebb a Napraforgó utcába mennék át. Az a leggyönyörűbb hely a világon, és minden nap meg is nézem, egy-két házat már ki is néztem magamnak, bár a miénk se rossz. Pasarét vonzza az embert. Én például soha nem tudnék Pesten lakni, ezt elismerem. Viszont, ha már itt tartunk, nagyon érdekes volna, hogy mikor fogja végre egy író megírni Budapestet. A mai Budapest nincs megírva, talán csak egy-egy utca, egy-egy környék. Herczeg Ferenc például megírta éppen Pasarétet, de ettől az egész még hiányzik.
      Gerő: Én a IX. kerületben, a Ferencvárosban születtem, aztán 31 évet laktam az Új-Lipótvárosban, amit nagyon szeretek, mert szerintem az utolsó pesti középosztályi miliőjű környék. Tavaly aztán nagyot váltottam, és kiköltöztem Budára egy házba. Észak-Budán lakom, Csillaghegyen. És én itt éltem meg hihetetlen élményként, amit Lengyel László Pasaréten, hogy a falu létezik. Lovagló lányokat láttam, és nyáron egész hihetetlen élet van a rómain. Szeretnénk ott maradni.
      Lengyel: Na hát ezt kellene megírnia Esterházy Péternek, hiszen ő is ott lakik, de sose fogja megírni.

EPA Budapesti Negyed 28. (2000/2) Schneller I.: Koncepció < > Barta Gy.: Gazdaság