EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Idegen irodalom < > Az író tegnap és ma
Kóbor Tamás himnusza az újságíró-mesterségről
___________

 

 

      [Negyven esztendős írói jubileumának ünnepségén a felköszöntő és munkásságát méltató beszédek után állt fel szólásra Kóbor Tamás.] Percek teltek el, amíg szóhoz juthatott. Belefogott a beszédbe, de majd' minden mondatát viharos tapsvihar szakította meg, amely egyre fokozódott és a beszéd végén szinte elementáris erővel csattant föl. Kóbor Tamás a következőket mondotta:

      - Egészen biztosan tudom, hogy ez a díszes gyűlés és amik elhangzottak, a magasztaló és elismerő szavak rólam szólanak, mégis a bizonytalanság érzetével állok itt, mintha nem nekem szólanának. Egy hosszú élet, egy hosszú munka után nem tudom magamat azonosítani azzal, aki ezt az életet végigélte, ezt a munkát elvégezte. Csakugyan én volnék az? Kollégáim serege engem illet ennyi szeretettel és dicsérettel? Boldog menyasszonyok tudnak így nem hinni boldogságukban. Valóban én vagyok én? Ismerem magamat életem minden változatán keresztül, de erre a mostani helyzetemre nincs példám. Sohasem voltam jubileumon, mely nem másokat tisztelt. Ez a mostani egészen kivételes, egészen a maga nemében való. Én volnék a központja?

      - Ez a nagyszabású manifesztáció elveszi tőlem a szerénykedés jogát. Nem becsülhetem kevésre azt, amit a magyar sajtóirodalom e testülete oly sokra taksál. A jóhiszemű, szépet és nagyot akaró ember boldog alázatosságával veszem tudomásul, hogy meg vagytok velem elégedve, és tisztelettel köszönöm ezt a véleményeteket. (Nagy taps.)

      - És köszönöm, hogy az első szót az ünnep mai napján Hozzátok intézhetem, pályatársaimhoz jóban és rosszban, akikkel együtt ugyanazzal a szerszámmal dolgozom, akik a szakmabeliség beavatottságával ott is megérthetnek, ahol mások félreértenek. Hogy mondhatnám másoknak az affektáció látszata nélkül, hogy e jubileum keretében nem ismerek magamra? De Ti ugyanezt az életet élitek, Ti tudjátok, hogy hivatásunk időtartama mindig csak egy nap, amely befejezett egész élet, ha akárhány év követi is. Mindennap befejezzük munkánkat, mindennap új munkát kezdünk, és ezen a napon túl fekete fal meredezik elénk, amely csak akkor tágul egy napra valóban, ha a main már keresztüldolgoztuk magunkat. A bányász a föld gyomrában térben halad úgy előre, mint az újságíró az időben. Mindig egy nap, és sohasem az a kor, amely a napokból összerakódik. Nincsenek holnapjaink, nincsenek éveink, mint más munkának. Mi egyes kalárisokat esztergályozunk, de gyöngysorba más fűzi őket. Fiatalon hajlunk a papiros fölé és évekké össze nem rakódó napokat élünk örök azonosságban, mindig csak egy nappal idősebben, de nem öregedve. S egyszercsak megkondul a harangszó: sihtváltozás! És visszafelé tekintve látjuk azt a hosszú utat, amelyet megtettünk, mindig falat vájva magunk előtt. Mit? Negyven év múlt el azóta? Talán a fiatal haj is elhullott, talán meg is őszültünk, talán meg is rokkantunk. És ha tükörbe nézünk, más arc mered felénk, mint amely az azonos munkanapok sorának kezdetén rajongva hajolt a papiros fölé.

      Én sem éltem végig ezt a negyven esztendőt, mely letagadhatatlanul az enyém. Sok minden történt a világgal, gyászosan tudom, hazánkkal, sok barátom nyugszik haló porában, de énvelem nem történt semmi. Nap-nap után ugyanaz az élet. A műhelyben dolgozva és a klubban kártyázva, vagy sakkozva. Nem jártam sehová, nem volt társadalmi érintkezésem. Nem volt és nincs más, mint a nap, mely megmunkáltan belepergett a kész munkák kosarába, és vitték a lemurok a múlt raktárába.

      - Ti, öreg bajtársak, megértitek az élet tragikumát, hogy az évek nem oszlanak napokra és a napok nem tevődnek össze évekké. Az ember örök fiatalon él - mily dicső jutalma a nagy munkának! -, és egyszerre öregen ébred - mily súlyos fizetség a dicső jutalomért! S Ti, fiatal bajtársak, értsétek meg, hogy amíg meg nem rokkantunk, csupa fiatal kollégátok van, míg egyszerrecsak hirtelen megdöbbenéssel értésetekre nem adják, hogy Ti is öregebbek lettetek. Ne tartsátok hát paradoxnak, amit első szavammal mondtam: a mai ünnep ünnepeltje én vagyok, de nem ismerek magamra, mert tisztára újságíróéletet éltem.

      - Nincsen ennél lemondóbb és szebb. Ez a mesterség nem foglalkozás, mely után az ember a magáé, nem hivatás, melyet életében betölt, hanem az egész élete. Nem belőle élünk, mint a méh a mézből, hanem neki élünk, mint méh, mely mindent, amit viaszban és mézben fölszedett, elvisz a kaptárnak s azonnal lerakja. Nekünk nincsen munkaidőnk és nincs szabadidőnk, nekünk csak sarkallásunk van. A szerelmünk is téma, a szenvedésünk is tapasztalás. Hogy sorvaszt ez a magánélet-nélküliség, hogy erősít ez a csak hivatásélet! Nem szűnünk meg soha újságírók lenni, ahogy más megszűnik bankdirektor, kereskedő, orvos vagy miniszter lenni. Mi randevún is riportra megyünk és Istenhez emelve lelkünket, a templomban is vezércikken áhítatoskodunk. (Taps.) Ti, barátaim, elismerést és magasztalást ajándékoztatok nekem, én himnuszt zengek a mesterségünkről, melynél szebbet, nagyobbat éppoly kevéssé teremtett a kultúra, ahogy nem teremtett nálánál visszásabbat és eltaposottabbat sem.

      - Meg kell emlékeznem arról, hogy újságíró mellett író is volnék, a mesterség mellett művészetem is van. És el kell fogadnom a látszatot, hogy a zsurnalisztika kedvéért cserben hagytam az irodalmat. Nem tettem. Mesterségembe mindig bele akartam vinni a művészetet, de művészetembe nem vittem be soha a mesterséget. Pedig ezt kellene tennem, hogy a látszatot eloszlassam. Megdicsőült fejedelmünktől, Rákosi Jenőtől ered a meghatározás, hogy az újságíró a nap költője, és a költő a maradandóság riportere. Jó riportere lehetnék-e a maradandóságnak, legalább oly jó-e, mint voltam? Rossz riporter az, aki nem ismeri minden részletében és lelkében a ma anyagát, és rossz író, aki nem ismeri ugyanolyan pontossággal annak a maradandónak minden ízét és lelki mivoltát, amelynek riportere volna. Az anyagismeretnek e köteles teljességétől megfosztott engem életfelfogásomnak későn felismert tévedése. Tíz esztendőm veszett el e tévedés következtében, azt hiszem, jóvátehetetlenül. Ami tizenkét év előtt történt, annak a szörnyűségnek fejlődésszerűségében hinni nem tudtam. Lehetetlen, hogy amit egy vérgőzös, diadalmi mámorban részegeskedő világrész művel, ne oszoljon el, mint minden mámor: nyomtalanul. Hogy tizenkét év múltán az ország még mindig szétdarabolva legyen, a nyomor nyomán fölburjánzó elvadultság tizenkét év múltán is rajta hagyja bélyegét társadalmon és egyéneken, ezt nem tudtam elhinni. Nem lehet új otthonnak tekinteni a nagytakarításkor föltornyosult bútorhalmazt. Nem lehet új szokás a földönhálás és a kenyérhajrágcsálás. Most ilyennek mutatkozik az ember, de nem új, hanem a régi ember [az] átmeneti fölfordultságban. Ha a régi rend helyreáll, az ember is a régi lesz. Az ágyban hálóból kivész hajléktalan-elkeseredés, a jóllakottból az éhtífuszos láz konvulziója. Aki a habokkal küzd, még nem vált hallá, és aki a magasból lezuhan, még nem madár.

      - Visszajön a régi rend, de aki az ágyba fog feküdni, már más ember lesz. Tizenkét év, és ami még következni fog, mégiscsak átalakította az embert. Két évig, ha tart, amint gondoltam, igazam lett volna. Ma már nincs igazam. És nem lehetek riportere ennek az új világnak, mert nem ismerem. Ma becsületesen akarok dolgozni. A naphoz vagyok kötve. Ismerem az embert, mint publicista, mint közgazdász, mint politikus, de nem ismerem eléggé, mint író. Nyegleségnek érzem, hogy készületlenül hozzányúljak egy munkához, melyre nem vagyok kvalifikálva. Ha újból nem tévedek, a lelkiismeretes művészettisztelet nevében le kell tennem a szépirodalmi tollat és átengedni a fiataloknak, akik együttfejlődtek a mostani korral, mint annak idején én az enyémmel. Nagy tehetségek támadtak, a magyar irodalom virágzása túl fog tenni az eddigin, és nekünk, öregeknek, megadatik, hogy irigység és kajánság nélkül üdvözölhessük utódainkat.

      - Én pedig áldom Istenemet, hogy munkaképességem és lángolásom számára meghagyta a másik munkateret, melyen fölkészültnek érezhetem magamat. Áldom mesterségemet, mely megkívánja és fölhasználhatja megmaradt művészi képességeimet, és áldom az ifjúságot, mely meg fogja lelni, amire mi, öregek, már alig számíthatunk, honját a hazában.

 

      Kóbor beszédének hatása lenyűgöző volt.

 

(Újság, 1931. március 10. 4-5. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Idegen irodalom < > Az író tegnap és ma