EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Szilágyi Ö.: Parnasszus < > Stella A.: Hetvenéves Kóbor T.
A bölcs ember
___________
NAGY ENDRE

 

 

Kóbor Tamást meginterjúvolni nem szokványos újságírómunka. Hogy ezt szemléltessem, röviden rekapitulálnom kell mindazt, amit a magyar olvasónak Kóbor Tamásról tudnia kell.

      Ha a karikatúra a jellemábrázolás gyorsírászata, Kóbor Tamás karikatúráját két jelvénnyel le lehet rajzolni: ferde vágású, zöldfényű szem és változhatatlan örök mosoly. Akire ránéz, a veséjéig borzongva érzi, hogy ez a szem nemcsak nézni, hanem látni is tud; a mosolya pedig a kétségeken, csalódásokon túlemelkedett filozófia megbékélt derűje. A szeme azt vallja, hogy mindent tud, a mosolya azt, hogy mindent megbocsát.

      Már sihederkorában A Hét főmunkatársa volt, és társadalmi, politikai elmélkedései az akkori, ünnepi pátoszba merevedett publicisztikában izgalmas újítást jelentettek. Aztán írt novellákat, regényeket, amelyek mindegyike egy-egy ablakot nyitott [a] homályban élő pesti kispolgári családok életébe. De legragyogóbb írói munkájára a mai nemzedék talán már nem is emlékezik. Amikor Bánffy Dezső miniszterelnök Bécsben kegyvesztett lett és visszavonult a politikai élettől, a magyar köztudatban a legendák fényszövetébe kezdett burkolódzni alakja. Ekkor [1899 és 1900 fordulóján] indultak meg hétről hétre A Hét-ben Bánffy Dezső naplójegyzetei, amelyekben egy megbántottságában is megértő, keserűségében is ironikusan fölényes bölcs mondta el nézeteit emberekről, körülményekről, életről. Soha, semmiféle önvallomásban ember ennyire őszintén még ki nem tárult a nyilvánosság előtt legbecsesebb értékeivel. Ezeket a naplójegyzeteket Kóbor Tamás írta, aki akkor még személyesen nem is ismerte Bánffy Dezső bárót. És hogy mennyire megbízhatók voltak ezek a vallomások, azt a leghitelesebben az tanúsítja, hogy Bánffy Dezső sohase leplezte le a nyilvánosság előtt ezt a misztifikációt. Sőt, hivatalosan is íródeákjának választotta és lapot alapított, hogy abban Kóbor Tamás most már bevallottan is az ő politikai meggyőződéseit hirdethesse.

      Most pedig egy nagy napilapnak [az Újság-nak] főmunkatársa, és naponta ír egy vezércikket és három Rovás-t, a magyar közélet három remekbe metszett tükördarabkáját.

      Nos, a Színházi Élet megbízásából ezt az embert kellene meginterjúvolnom abból az alkalomból, hogy a Nemzeti Színház új darabjára készül. [102] Ugyebár elhiszik most már, hogy ezt a rettenetesen bölcs, mindenen átlátó embert bajos dolog a régi újságíró-módszerekkel megkörnyékezni. Biztos, hogy ő nem lesz hajlandó primadonna-hiúsággal féltve őrzött titkait elcsacsogni, és ha visszavonult bölcs módjára ő akar a közhelyek aprópénzével kifizetni, utána nézhetem majd az üres tenyeremet: Nesze semmi, fogd meg jól!

      De megfogadtam, hogy talpamra állok. Érdemes. Bölcs embert őszinteségre bírni annyit jelent, mint bölcsességeket kicsalogatni belőle. Hát én majd addig csiklandozom, amíg őszinteségre nem bírom. Elvégre magam is újságíró vagyok, vagy mi a szösz!

      A párviadal, vagy sportnyelven szólva: a meccs a szerkesztőségi szobájában játszódott le. Ott ült íróasztala mellett, amelyen a beküldött kéziratok padmalyig nyúló oszlopai meredeztek. Teketória nélkül rátámadtam a kérdéssel:

      - Mondd meg őszintén: meg vagy elégedve magaddal?

      Még a sztereotip szivar se rezdült meg a szájában, és tétovázás nélkül válaszolta.

      - Meg.

      No, jó. Száz író közül kilencven kilenc azt válaszolta volna, hogy jaj, dehogyis van megelégedve önmagával. Amit eddig leírt, az csak viaskodás volt az anyaggal, dadogó kísérletezés, de az igazi mondanivalói még megíratlanok maradtak. Megértően bólogattam:

      - Ezt vártam tőled. Szóval mindazt, amit eddig írtál, magad is jónak tartod.

      - Azt nem mondtam. Én csak annyit mondtam, hogy meg vagyok elégedve magammal. Minden írónak annyi a mondanivalója, amit meg tud írni, és ha eddig azt írtam meg, amit megírtam, ez azt bizonyítja, hogy ennyi volt a mondanivalóm. Úgy érzem, még van mondanivalóm, amit eddig nem írtam le, de ez így jó. Mindenesetre jobb, mintha mondanivalók nélkül maradtam volna hátralevő életemre.

      Az első rund megvolt. Pihenés nélkül újból támadok:

      - Emlékszem, egyszer láttam egy színdarabodat, [mely] nekem nagyon tetszett. Csupa bölcs dialektika volt és semmi színpadi technika. [103] Nekem mégis tetszett.

      - Szándékosan nem volt benne technika. Tudatosan hagytam ki belőle. Akkor még jól tudtam a színpadi technikát.

      - És ma már nem tudod?

      - Nem.

      - Elfelejtetted?

      - Nem. Csak azóta közönség lett belőlem, és mint közönségnek, jogom van hozzá, hogy kedvem szerint utálkozzam valamitől.

      Hopp! Itt egy „födetlen” rés, egy gyönge, sebezhető pont van! Gyorsan támadni!

      - Ha szabad kérdeznem, most miért írtál színdarabot?

      - Akadt egy témám, nem hagyott békén, hát megírtam, hogy nyugtom legyen tőle.

      - És miért nem írtad meg regényben vagy vezércikkben? Miért írtál épp színdarabot belőle?

      - Nem tudom.

      - Ha te azt mondod, hogy nem tudod, akkor az azt jelenti, hogy nem akarod tudni. Szóval, erre a kérdésre nem válaszolsz.

      - Én válaszoltam, csak te nem értetted meg.

      - Ahá! Már értem. Azt mondtad, hogy nem tudod, miért írtad meg színdarabnak. Ez azt jelenti, hogy a téma parancsolt. Minden témának megvan a maga megnyilatkozási formája. Ez a téma színdarabtéma volt, tehát színdarabot kellett írnod belőle.

      Elégedetten hunyorított.

      - Na, látod! Mégiscsak értesz a szóból, ha egy kicsit gondolkozol!

      No, most gyorsan beadok egy prímvágást.

      - De, ha a témáról fölismered, hogy színpadra való, mi más ez, mint színpadtechnika? És az imént azt mondtad, hogy te nem ismered a színpadi technikát.

      - Azt én nem mondtam!

      - Nem mondtad?

      - Persze, hogy nem mondtam. Arról én nem tehetek, hogy te a hangból nem bírod kiérezni az írásjeleket.

      - Ahá! Már értem! Szóval, te azt a technikát idézőjelben mondtad.

      - Na, végre! Én arról a mai színpadi technikáról beszéltem, amely függetlenítette magát a mondanivalótól. Nem kiszolgálja a témát, hanem olyan szervetlenül aggatja rá a hatásokat, mint a karácsonyfadíszeket.

      No, most gyorsan, gyorsan!

      - Szóval, szerinted milyennek kell lennie a jó színdarabnak?

      - Érdekesnek.

      - Azt hiszem, minden szerző ilyet szeretne írni.

      - De olyat ír, ami az igazgatókat érdekli. Én olyan színdarabra gondolok, ami a közönséget is érdekli.

      - Hát az nem egy?

      - Ezt ne azoktól a kevesektől kérdezd meg, akik benn ülnek a színházban, hanem azoktól a sokaktól, akik nem járnak oda egy idő óta.

      - És honnan tudod, mi érdekli a közönséget?

      - Minden író egyúttal közönség is. A közönséget csak az a mondanivaló érdekli, ami az írót is őszintén érdekli. Amelyen tépelődhetik, amellyel szemben ellenállhat, és amelyben szívesen le is győzeti magát, ha nem együgyűen, csalafinta trükkökkel, hanem logikus igazsággal győzik meg.

      - És most lennél szíves valamit mondani a darabodról?

      - Hogyne. A témája akkor született meg bennem, amikor közvetlenül a háború és [a] forradalmak megpróbáltatásai után a legnagyobb csüggedtségben éltünk és a holnaptól is rettegtünk. Akkor menekültem ebbe a témába, amely lejátszódhatik akárhol, akármikor, csak egy követelménye van, hogy az embereknek ne legyenek benne megélhetési gondjai.

      - Szóval, afféle „Wunsch-Traum”?

      - Dehogy „Wunsch-Traum”! Lombik. Kitenyésztettem benne a problémámat és egész fejlődésében bemutatom a közönségnek. Engem izgatott és nem hinném, hogy a közönség nálam érzéketlenebb lenne.

      Elmenőben hirtelen még egy kérdéssel támadok rá:

      - Mondd, Tamás, igaz az, hogy te már hatvankét éves vagy?

      Most végre kipattant a nyugalmából. A hangja friss, fiatalos energiával csengett:

      - Rágalom! Már hatvanhat vagyok!

      Könnyű neki! Aki naponta három Rovás-t ki tud vágni, annak még igazán nem kell az éveit letagadnia!

 

(Színházi Élet, 1934. 14. sz. 10-11. old.)

 

      102. A Hat hónap című darabot 1935. február 1-én mutatták be a Nemzeti Színház. A főbb szerepeket Könyves-Tóth Erzsébet, Ódry Árpád, Uray Tivadar és Gál Gyula játszotta el.

      103. Valószínűleg Kóbor Tamás Agátha nővér című darabjáról van szó, amelyet 1920. május 15-én mutatott be a Kamara Színház. A közönség Forgách Rózsit, Lőrincz Kornéliát, Szabados Piroskát, Darvas Fülöpöt, Dózsa Istvánt és Balló Elemért láthatta a színpadon.

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Szilágyi Ö.: Parnasszus < > Stella A.: Hetvenéves Kóbor T.