EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Rovás < > Válasz Syrionnak
Kóbor Tamás
___________
SYRION [LOVIK KÁROLY]

 

 

Kóbor Tamás ez újság [vagyis A Hét] megalapítása óta a legszorosabb összeköttetésben áll vele; magamnak is egyik régi barátom, akire mindig tisztelettel és elfogult szeretettel tekintettem föl. Két oly ok, amely hipokrita felfogás szerint ellenkezne vele, hogy e helyen és e toll segítségével a közönség elé idézzem alakját. Én azonban úgy vallom, hogy éppen ez az újság, amelynek olvasóközönsége sok tekintetben körötte, az ő gondolatrendszerében jegecesedett ki, amelynek éleit, lapjait ő kristályosította ki, amely előtt ő nyitotta meg az emberi látás és megértés számos új mezsgyéit, kötelezve van rá, hogy Kóbor Tamás írói tevékenységét minden kínálkozó alkalommal megvilágítsa, hogy nekünk, barátainak, akik az ő felfogásának svájci gárdáját alkotjuk, kötelességünk e sokszegletű, befelé színesedő, mélységeiben becses belletristát és pszichológust úgy állítani a közönség elé, ahogy közvetlen közelből, a szeretet megértő fényénél, művei folytonos lelki glosszálásánál látjuk.

      Kóbor Tamás írói arcát megrajzolni háládatlan feladat. Ezt az ábrázatot száz vonás alkotja, száz érdekes intarzia, telve fény- és színhatásokkal, amelyeknek érzékenysége vetekszik a szeizmográf idegességével, s amelyek ereje, keménysége, biztonsága a matézisben találja párját. Bármily oldalról tekintsünk Kóbor Tamásra, mindig új, előkelő és jelentős lesz, mindig meg fog lepni, mindig le fog győzni. Skálája rendkívül széles, a croquis-tól a regényig minden műfajnak az ura, gyakran zsarnoka, aki rabjaira a hideg ész jogarával, a tehetség felsőbbségével rakja rá a bilincseket. Néha munkái szinte félve lapulnak meg előtte, az írói készség, a mache, a kötelező hazugságok messzire menekülnek előle; a stílus, az expozíció, a forma a maguk rendeltetésére: a struktúrára utalják; a színek, a kiegyenlítő átmenetek, a stilizált megalkuvások, a métier-beli rutin sosem jönnek, nem jöhetnek gondolatai segítségére. Az eszme az egyetlen tényező, amely szabadra szállhat szembe vele, amely harcra provokálhatja, amely magát is nem egyszer meghajlásra készteti.

      Írói karakterének ez csak egyik vonása. Gazdag palettája mellett felfogása taille-e is lebilincselő. Állandó nézőponthoz nem köti magát, nem oszlopon álló próféta; az élet rendszertelensége szerint föl- és alászáll, hegyeken, vizeken, tárgyakon, fogalmakon; megvilágító eszközei között ott látod a napsugarat, a gyertyafényt, a Röntgen-sugarat, a világítótornyot, a nagyítót és a békés mécsest. A tárgyat nem akarja összezúzni, a mészárosmunkától irtózik. Egyenlő fegyverekkel küzd, egyenlő chance-ot ád a bírónak meg a vádlottnak. Ez emberivé teszi minden sorát, konciliánssá fölfogását, nobilissá harcmodorát. Sőt, bízva erejében, ügyességében, igazában: sokszor gyengébb pozíciót foglal el, mint a szőnyegen lévő tárgy; ez teszi, hogy álláspontja gyakran idegenszerű és népszerűtlen, s hogy tárgyi bizonyítékait csak gondolata szárnyalása segíti előre. Mégis öröm nézni, essay-iben mint támad gyakran kutyakorbáccsal vagy parittyával az állig fegyverkezett ellenfélre, hogyan vet meg minden filozófiai felsőbbséget, logikai előnyt, erkölcsi 2 x 2 = 4-et, hogy támaszkodik tisztán a józan észre és az élet közvetlen tanulságaira.

      Az emberek, a társadalom összezsugorodnak előtte. Mintegy a kanti iskolán fölnövekedve, a dolgokat úgy látja, amilyeneknek őket a sors igazában alkotta. Amit a kultúra, a tudás, a műveltség, a hazugság és a halandói felsőbbség rájuk kent, éles értelme meleg fényében leolvadnak róluk; félelmetes démonokból, rejtelmes karakterekből, bősz fenevadakból kis cserebogarak, tarka lepkék lesznek, amelyeket gombostűre, nem nyársra kell húzni. De ő még tovább megy. Irtózik a kadávertől, a boncolástól, a holt tömegtől; beéri vele, ha a maga kis diákjait megleckézteti, a fejöket megmossa, aztán visszakergeti őket az élet padjába. Nem hisz a büntetésben, és nem hisz a javulásban; művei így sohase lesznek sem retrospektívek, sem a jövőbe látók; a jelennek ír, a jelent elemzi, abban látja a gondolkodás alfáját és omegáját. Így tehát sem olcsó következtetéseket leszűrni, sem irányokat megállapítani nem kíván, logikája szorosan kapcsolódik össze a közvetlen előtte lejátszódott jelenségekkel; a jövőt éppoly rejtelmesnek látja, mint a múltat.

      Kóbor Tamás pszichológiája és filozófiája ezeken az egyszerű és mégis százpillérű tényezőkön épül föl. Lélekösmerése pontos, hideg és mindig offenzív; az emberi hibák jobban érdeklik, mint az erények, anélkül, hogy ezért pandúrrá vagy ügyésszé válna. Sőt: a törvénykönyvekbe, hagyományokba bújtatott igazságot csakúgy lenézi, mint bármely más emberi csinálmányt, amelyet nem a meggyőződés, hanem a szükségszerűség hozott a napvilágra. Minden során keresztülvilágít a tudat, hogy az emberi fogyatékosságok a földi lét elkerülhetetlen tartozékai, s a büntetendő nem az, hogy hibáink vannak, hanem az, hogy eltitkolni próbáljuk őket. Ahol álarcokat lát, azokat letépi; ahol az élet a maga ridegségével, kicsiségével, nyomorúságával ránéz, ott megáll, majd gyors lendülettel a megértés legmagasabb szférájába emelkedik. Botlásokat, tévedéseket, rejtett tragikumokat ma senki úgy megmagyarázni, elemezni, rafinálni nem tud, mint ő.

      Filozófiája kísérőtársa pszichológiájának. Bár úgy tudom, ifjú korában rajongott Kantért, és Fichtét, Spinózát, Hegelt keresztül-kasul látja, gondolkodását semmiféle rendszerbe nem kényszeríti. Minden egyes esetet individualizálni szeret; innét van, hogy száz és száz oldalról tudja a tényeket megítélni. Cikkeit olvasva, a közönség sohasem sejti a végső következtetést. Kóbor Tamás tárgyában nem lát bizonyítékokat vezető teóriái helyességei mellett; ellenkezőleg: világfelfogásának kell alkalmazkodnia a miliő, a társadalom alkotta karakterhez. Ezáltal filozófiája emberbarátivá lesz, az élet melegét jelenti. Világnézete sem áll paragrafusokból, döntvényekből; spiritualizmus és szenzualizmus tarkán váltakoznak benne, anélkül, hogy egyik a másik határát sértené. Munkáiban így, akárcsak Gogolnál, rengeteg emberi karakter halmozódik össze, amelyeknek nem árt, hogy egy részét ő teremtette meg, az ő látása, nézete, akarata segítette talpra, amelyek - ködös országból kerülve ki - magukon viselik alkotójuk kezenyomát. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a materializmusnak volna a szobrásza, aki az értelmet, az eszméket a tapasztalatok, a tények vésőjével faragja ki. És ahogy az értelmet, a jellemet, a lelket ki tudja venni az emberekből, ahogy e tényezőket a testtől függetlenül új életre kelti, az őket megillető attribútumokkal rakja teli és a maguk által is alig sejtett vonásokat kifejleszti, kijegecesíti: ez írói működésének egyik legérdekesebb vonása. Ebben nagy ő, a megkezdett vonal továbbrajzolásában, érthetővé tevésében, romok kiépítésében, a kabátnak gombhoz való varrásában. Nincs az az elromlott emberi szerkezet, amelynek a gépezetét ki ne tudná javítani, nincs az a zár, amelyhez kulcsot ne tudna csinálni. Egy jel, egy szó elég, hogy a chiffre-et kibetűzze.

      Kóbor Tamás írói eszközei, amily nagyszámúak, épp olyan egyszerűek. Gondolkodása világos, közvetlen, szintúgy a stílusa. Nagy fogalombősége van, kiváló rezümírozó képessége, éles képei, kalapácsokként kopogó szavai, amelyek keményen szögezik le a gondolatok egyes etapjait. Írásaiban az olvasónak minden fajtájával és mindenféle szellemi fokával számol, anélkül, hogy bármelyiknek is koncessziót tenne. Sőt, a várható ellentmondásokkal számolva, gyakran elhagyja az arénát, hirtelen a nézőtéren csap fel banderillerónak s az olvasóba szúrja a szalagot. Éppen ezért munkáinak nincs, hála Istennek, úgynevezett népszerűségük. A nézőt lenyűgözi a szerző nyugodt fölénye, maró gúnyja, fürkésző tekintete; az embernek gyakran eszébe jut az egykori pap, aki a szószékről azt ígérte, hogy a krumplitolvajoknak most menten a fejéhez csapja a Bibliát, mire az egész eklézsia a pad alá bújt. De Kóbor Tamás iróniája nemcsak a tárgyat, az olvasót, hanem magát az írót is állandóan követi. Ez teszi higgadttá, fegyelmezetté, ez óvja a túlzástól, a hevüléstől, épp úgy, mint az elhidegüléstől. Minden betűjén meglátszik az öngúny ellenőrzése és szatirikus vénája még a szatírának magának is határt tud szabni.

      Íme, azt mondottam: háládatlan dolog Kóbor Tamás írói arcképét megrajzolni, s ha egyebet nem, ezt cikkemmel be is bizonyítottam. Mert ahogy elemezem az érdekes fejet, egyre több és több glosszát kívánó vonás tolul elém. Itt állnak a regényei a novellái, politikai cikkei, apró jellemképei, tárcái, a velök kapcsolatos írói és pszichológiai motívumok, itt látom színházi essay-it, croquis-jait, itt őt magát, mint embert: csupa eleven kérdés, amely végigvezet az irodalom, a filozófia, a társadalomtudomány, az analízis száz és száz berkén, ugarán. És befejezésül itt volna az első színdarabja, amely e héten kerül színre a Magyar Színházban. [98]

      E sok kérdést nem bírja el egy cikkecske dióhéjból készült csónakja. Kóbor Tamás irodalmi jelentőségét és helyét a magyar társadalomban nem lehet genre-szerűen méltatni. Egyébként is az író, aki tevékenységével foglalkozik, deprimálódik, mikor látja, mily kevés színt és találó vonást tud elfogni abból a fluidumból, amely tarkán, a hegyi patakok erejével és illatával fut át könyvein, tanulmányain, s amely bár szorosan az életből fakad, mégis magának az életnek oly gyakran tudott új hangulatot, zománcot, értéket adni. Higgyük, hogy ez az oka, amiért eddig kimerítő essay-nk nincs Kóbor Tamásról, és várjuk az időt, amikor ő is csöndesebb lesz és ellenségei közelébb merészkednek hozzája. Mert ő is azok közé fog tartozni, akiknek alakját a gyűlölet, az irigység torzító tükrében fogjuk legtisztábban látni, akiknek nagyságát és erejét az ellenfelei dühén, tehetetlen tombolásán mérhetjük meg legpontosabban, akár az espadáét a bika tajtékján.

(A Hét, 1910. november 6. 718-720. old.)

 

      98. Kóbor Tamás Egy test, egy lélek című háromfelvonásos drámáját 1910. október 22-én mutatta be a Magyar Színház. A főbb szerepeket Kertész Ella és Góth Sándor, valamint Gombaszögi Frida és Tarnai Ernő alakította.

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Rovás < > Válasz Syrionnak