EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Rovás < > Rovás
Mi az igazság?
___________

 

 

A zsidókérdésről

      1919 októberének elején, a pogromok idején jelent meg gróf Károlyi Imre cikke Az Újság-ban Reflexiók a magyarországi zsidókérdéshez címmel. Ebben a cikkben a grófi szerző konstatálja a zsidók részvételét a proletárdiktatúrában, a zsidók aránytalan nagy befolyását az ország ügyeire, hogy a közgazdasági életet úgyszólván dominálják, másrészt pedig széles rétegei destruktív működéssel és hazaellenes aknamunkával hálálták meg, hogy az ország egyenrangú polgárai lehettek. Mindez érthetővé teszi a zsidóellenes hangulatot, mégis ezzel a hangulattal minden józan keresztény embernek kötelessége szembeszállnia. Szembe kell szállnia azért is, mert még normális állapotban is az ország nem nélkülözheti és nem pótolhatja hamarosan a zsidóság közgazdasági működését, másrészt ellenkezik a keresztény igazságossággal és erkölccsel, hogy akármilyen soknak a bűnét ártatlanokon, tisztességeseken és hasznosokon torolják meg.

      Ebbe a józan, objektív fejtegetésbe kapcsoltam a magamét. Ha elolvassák, azt hiszem, nem fogják érezni, mintha az én fejtegetéseim kevésbé objektívek, kevésbé az országos és nemzeti érdeket tekintők volnának.

      Természetes, hogy a zsidóságot védem velök, de vezérlő motívumom, meggyőződésem magva, hogy csak a magyar nemzetet szolgálom vele. Alapgondolatom: ha a nemzetnek használ, hogy a zsidóságot láncra veri, ám verje láncra. Szenvedjenek e kevesek, ha ez megváltás a nemzetnek. De kétségtelenül tudnunk kell, hogy a magyar nemzet sorsa a jövőben ezt kívánja. Ennek megállapítása azonban igen kínos lelkiismereti vizsgálatot, minden téves megítélésnek és minden téves konklúziónak a kizárását követeli. Mert most tévedni senkinek sem szabad.

      Cikkeim nem polemizálnak gróf Károlyi Imre felfogásával, mely tárgyilagosan jellemzi a nem antiszemita, elfogulatlan keresztény gondolkodást, csak megvilágítja s tévedésektől akarja megóvni az igazság keresőit. Nem tartom őket alkalmasnak a meggyőzésre, de egy-egy szempontot tol elő figyelmeztetőül: ezeket is számba kell venni. Nem elismerni, de számbavenni. Tessék ezekből a szempontokból revideálni azt a felfogást, amely ezek nélkül olyan szent igazaknak, olyan magától értetődőknek látszanak. Talán mégsem olyanok, talán mégis arra megismerésre jut egyik-másik olvasó, amelyből én kiindultam. Nem igazságokkal, hanem optikai csalódásokkal van dolgunk.

      Ezt a célt szolgálja e cikkeimnek egybegyűjtött kiadása. Egyetlen elfogultságom a vágy, vajha elérném.

      Budapest, 1920 március hava.

 

Kóbor Tamás

 

 

A zsidó befolyás

 

      Hadd fűzzek néhány reflexiót a Károlyi Imre gróféi mellé. Nem hiszem, hogy ellentmondanom kellene felfogásának, mikor egyes állításait a magam felfogásával világítom meg. Zsidókérdésnek akceptálom a tételt, noha azt vallom: csak magyar kérdés van. Sohasem tehettük, most legkevésbé, hogy az életnek akármilyen felvetődő problémáját más szempontból és érdekkörből oldjuk meg, mint a magyarság érdekéből.

      Az antiszemitizmus most valóban mindenen uralkodó hangulat, melyet a bolsevizmus váltott ki, s a nehéz megélhetés réme táplál fel bizonyos politikai elvvé. Nem fakad sem a magyar lélekből, sem a keresztény világnézetből. Ezért vélem, hogy nem zsidókérdés, melyet a zsidók helyzetének megváltoztatásával kellene megoldani, elismerve ezzel, hogy a zsidóknak különleges állás dukál, vagy lerontásukkal dokumentálva véle, hogy a bolsevizmus lenyomása után - - - - - [91]

      Van egy harmadik momentuma is az antiszemitizmusnak, mely az ellenzői között is érvényesül. Ez az optikai csalódás. Valóban úgy látszik, mintha a zsidóságnak aránytalanul nagyobb befolyása volna, mint megilleti. Mintha ez a befolyás közgazdasági eszközökkel kiterjedne minden térre, még olyanra is, ahol semmi befolyás nem illeti meg. S végül, mintha a sajtó zsidó volta táplálná azokat a destruktív irányzatokat, amelyek a magyarságnak annyi bajt s most végzetes katasztrófát okoztak, s megmételyeznék a magyar tiszta erkölcsöket.

      Egészen röviden és nyugodtan akarom ezeket a látszatokat megvilágítani. Nem látszat, hanem valóság: a zsidóság közgazdasági jelentősége. Emellett azonban tény, hogy a nemzet sorsára leginkább döntő befolyások éppenséggel zsidómentesek. Nem mondható, ugyebár, hogy akár a kormányon, akár a törvényhozásban a zsidó elem túltengene. Nem mondható, hogy a katonaságban, tisztikarban és hadvezetőségben a zsidóknak valamely számbavehető részvétele volna konstatálható. A diplomáciáról ez fokozott mértékben áll. Minisztériumokban, állami hivatalokban, municipiális és megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás ugyancsak nem mondható zsidókkal telítetteknek. Még a vasúti üzem sem. S tudvalevő, hogy e fontos ágazatoknak ez a zsidómentes volta nem a zsidókon múlt, hanem érthető állandó kormányzati elv következménye, mely az igazán vezető polcokat és foglalkozásokat a történeti osztályoknak akarta rezerválni.

      Rosszul látjuk tehát, hogy minden zsidókézben van. Voltaképpen zsidókézben csak az van, ami mint negatívum az ország munkaköréből megmaradt. Megmaradt a közgazdasági tér, melyet mind ez ideig lenéztek, úrnak valónak nem ismertek el. Megmaradtak a lateiner-pályák, amennyiben nem állami hivatalt jelentenek. Az ügyvédség, az orvoskodás, a tanítás, a sajtó és az irodalom.

      Itt azután a megtévesztő látszatoknak egész raja röppen föl. Áll a tétel, hogy a zsidóság a közgazdasági erejével hat azokon a területeken, amelyeken láthatóan nem szerepel. A zsidó pénz érezhető a politikában is.

      Ez kétségtelen tény, de nem mint vezető, hanem mint szolgáló. A tőke, természete szerint kormánypárti, kivéve a bolseviki kormányt, mely megöli. De mindig kormánypárti lévén, sohasem tudott kormányt állítani, mindig csak rendelkezésére állani. Ez a tőke politikai természete, akár zsidó a tulajdonosa, akár nem. Ám szolgálván minden kormányt, mindig magyar kormányt szolgált, akár Tisza Kálmánnak hívták, akár Kossuth Ferencnek, vagy Tisza Istvánnak. Nem mondom: Károlyi Mihálynak, mert nyilvánvaló, hogy egy Szende-féle pénzügyi politika, mely első percétől fogva a tőketaposásra készülődött, valami nagy kormánybarátságra nem indíthatta a tőkéseket [92]. A tőke szolgálta a politikákat, de nem irányította, s ez a szervilizmus hazafiatlannak csak akkor volna mondható, ha a kormányok sorában hazafiatlan kormányt ismerünk el.

      Maradna e tekintetben a korrupció, mely határozottan meg is van. Nálunk is, ahol a tőke zsidó és másutt is, ahol a tőke nem zsidó. Itt a tőke természetrajza érvényesül. S ha a korrupció kiirtása válik problémává, akkor abban a korrumpáló és a korrumpált egy kosárba kerül. Minden ilyfajta leleplezésnél a magyar közvélemény és a támadó ellenzék valóban ebből is indult ki, és senki nem szánta, mint a tőkés korrupció áldozatát, a kormányokat, hanem vehemensül támadta őket.

      A tőkebefolyás a politikában inkább szervilizmus, mint dirigáló. Ugyanez áll mindenre, ahol zsidó túlbefolyásról lehet szó. A zsidó tanító - a múltban ezt szemére is vetették - kötelességének tartotta duplán sovinisztának lenni, mint keresztény kartársa. Volt idő, mikor a most zsidónak nevezett sajtót háborús uszító sajtónak bélyegezték meg. Istenem, a haza szent nevében lelkesíteni a haza gyermekeit hazaszeretetre! Ebből a bűnből bőven kivettem én is a részemet, mások is, és nem gondoltuk, hogy ezzel destruktív működést fejtettünk volna ki. Nem vállalom ezt bűnnek és a sajtó részére nem vindikálom érdemnek. Egyszerűen itt is áll, hogy a sajtó munkásai túlnyomórészt zsidók, de a sajtót éppenséggel nem zsidók dirigálták, hanem zsidó munkásaival megint csak a politikai vezérek rendelkezésére álltak, s ezek, bármilyen párton, nem voltak zsidók és nem kergettek zsidó célokat.

      Be kell fejeznem e pontnál fejtegetésemet, de nem tehetem anélkül a megjegyzés nélkül: nem zsidó bűnöket akarok rákenni a nem zsidó tényezőkre, csak azt akarom vitatni, hogy a zsidó befolyás nem olyan nagy, mint hiszik, s ahol megvan, nem az úré, hanem a komornyiké.

 

 

A zsidó destrukció

 

      Őszintén bevallom, nincs bennem az a nyugodtság, amelyet írásomra erőltetni akarok. Nem vagyok újonc a publicisztikában, s tudom, hogy a politikai ellenfél elereszt mindent a füle mellett, ami meggyőző lehet és rácsap azokra a részletekre, amelyeket gyönge pontoknak talál. Istenem, és én nem vitát akarok, s nem dialektikai győzelmet, én minden idegrostomban érzem az idők súlyát s tudom, hogy idebent senki sem arathat diadalt a másikon anélkül, hogy a legyőzöttel a nemzetnek egy értékes tartalékát nem semmisítette volna meg. Fia vagyok magyar hazámnak s nem engedem magamat megfosztani tőle. De most nem a zsidókról van szó, akiket támadnak, hanem a nemzetről, mely ne nélkülözzön a súlyos megpróbáltatás idején senkit, akit fölhasználni tudna.

      Ne nézzük tehát ellenséges szemmel a zsidók közgazdasági szereplését, mert ma, amikor minden közgazdaság, erre kell támaszkodni, akármiképpen vélekedjünk is róla. Közgazdasági szervezetünk több évtizedes természetes fejlődése alapján is gyönge a rá váró terhekhez mérten - lehet-e hasznot várni tőle, ha most éreztetik felekezeti voltát? Még ha bolsevista alapon el is szednék a zsidó kéztől minden tőkéjét, a régi gyakorlatot, a nagy tapasztalatot, szakértelmet s a teremtett kötelékeket a világpiaccal, az ezeken nyugvó bizalmat nem lehet a tőkével együtt kisajátítani. Nem lehet hirtelen átvenni az Ullmannok és Krausz Simonok, a Weisz Manfrédek és más nagyiparosok hivatását Ullmannok, Krausz Simonok és Weisz Manfrédek nélkül. S nem lehet őket meg sem tartani teljes munkaképességükben s munkájuk hatékonyságával, ha mint mentesített kivételek élnének a sárga foltos zsidóság közepette. A zsidó közgazdasági túlsúly a zsidók számára gettószerűen állt elő azzal, hogy ez az ágazat derogált a nem zsidó társadalomnak. A zsidóknak a gettó megszüntetését jelentené, ha Károlyi Imre szava szerint a keresztény társadalom rálépne ezekre a pályákra. Ez nem antiszemitizmus, ennek a zsidóság részéről nincs is akadálya, hiszen tudott dolog, hogy bankok, vállalatok szívesebben látnak keresztény tisztviselőt, már azért is, hogy ne fessenek annyira zsidóul.

      Még egyszer konstatálom a közgazdasági zsidó befolyásról: mindig nem zsidó, hanem országos törekvések és keresztény irányítók rendelkezésére állt, nem mint úr, hanem mint szolga. Hadd mutassam ezt ki a zsidó sajtóról is, mely - ismétlem - csak a napszámosaiban zsidó, a céljaiban és irányaiban éppúgy, mint a közigazgatás, a politikai vezérek uralma alatt áll, akik nyilvánvalóan megint nem zsidók.

      Már most értem, hogy mivel a destruktív irányzatok közvetlenül a sajtóban konstatálhatók, tehát a sajtót látják destruktívnak, s mivel munkásai többsége zsidó, hát a zsidókat látják annak. De méltóztassanak csak egy kicsit végigtekinteni a magyar politikai élet néhány évtizedén! A Tisza Kálmán elleni csatákat, mikben a legerősebb fegyver mindig a korrupció, a panama és a választási visszaélés volt. Hogy vadult el ez a nízus Bánffy Dezső alatt, hogy züllött el a parlamenti erkölccsel együtt az igazságosság szempontja a kritikus obstrukciók folyamán, amik alatt már puszta időfogyasztás céljából botrányokat, leleplezéseket egymásra halmoztak. Hadd emlékeztessek a Tisza István elleni vad hajtóvadászatokra, miknek révén tisztán Tisza István megbuktatására használták föl a demokratikus jelszavakat, majd az úgynevezett pacifizmust.

      Ha végignézzük ezt a sort, akkor a parlamentben és a közéletben látják megszületni a destruktív motívumokat, s az ottani folyamatot kísérte vad lármával a sajtóbeli zenekar. A végzetes fakciózus ellenzékiség, szemben egy megdönthetetlen többséggel, vetemedett ezekre a demoralizáló eszközökre, s minden „zsidó” lap, mely ebben a munkában résztvett, egy-egy közéleti vezérférfiú intencióit szolgálta vele. Megint nem arra akarok kilyukadni, hogy tehát a nem zsidó politikus a bűnös a közerkölcsök lerontásában, csak arra, hogy a sajtó nem az az önelhatározású hatalom, aminek nézik, s a benne rejlő zsidó erő nem irányít - hanem engedelmeskedik. De akaratlanul is rákényszerülök a következtetésre, hogy ha tisztább erkölcsöket, szolidabb fejlődési tempót, konszolidációsabb sikert akarunk, akkor az egész közéletet kell átreformálnunk, nem csupán a sajtót. Ha a közélet megmarad a réginek, a sajtó nem változhatik meg. Ha megváltozik, hozzá kell nemesednie, akár zsidó, akár nem.

      Az is plauzibilis, hogy a zsidó újságíró fajiságánál fogva inkább hajlik a destrukcióra, s erre nagyobb tehetsége van, mint a nyugodt magyar temperamentumnak. A faji kérdésre még vissza fogok térni, ezúttal elfogadom a tételt, mert egyszerűsíti a kérdést. Ha a zsidó újságírónak a destrukció az eleme, akkor magában fog elpusztulni, mihelyt a közéleti erkölcs tisztulása ettől az elemtől megfosztja.

      Ellentmondás nélkül elismerem a sajtó útján elharapódzó erkölcstelenséget, cinizmust, trivialitás, családi tisztaságot pusztító frivolitást. De itt is az optikai csalódás nyilvánvaló. Mert ezek a nyugati kultúrák dekadens tünetei, nem a magyar zsidóé. A botránykultusz, az ordító újságcímek, a harsogó reklámmal való kíváncsiságtenyésztés az ilyen közlemények mellett, ezeket olyan nyugati sajtóktól tanulta meg a magyar, amelyek éppenséggel nem mondhatók zsidóknak. Ennélfogva nem is szüntethetők meg [a] zsidó újságírással, ahogy Nyugaton keletkezett zsidó újságíró nélkül.

      Nagyon kérek mindenkit: ne lássanak ebben a fejtegetésben zsidóvédelmet, sajtómentegetést. Én a magyarságon kívül más védelmezendőt nem ismerek el. De a magyarságot szolgáltatjuk ki, gyöngítjük le, ha „Hulljon a férgese!” kiáltás mellett a házat gyújtjuk föl poloskairtás céljából. Károlyi Imre rámutatott, hogy a károktól olcsóbban, igazságosabban is lehet szabadulni. Hadd fejezzem be mai cikkemet azzal, hogy a magyarság nem olyan erős, hogy amputálhatná magát antiszemitizmus címén, és sohasem lehet olyan gyönge, hogy fölényes, hatalmas gazdája ne maradna zsidóságának.

 

 

A faji kérdés

 

      Félve és húzódva térek át a faji kérdésre, mely a mostani zsidóellenes iránynak legfőbb posztulátuma. Ez a kérdés századok irodalmát öleli föl, a történelem és a jelen minden ága-bogán keresztül vizsgálandó. Nem végezhetek vele egy újságcikk keretében. S értem azt is, hogy e kérdés boncolásánál nemcsak az antiszemitizmussal kerülhetek esetleg szembe, hanem a zsidósággal is.

      Mindegy. Ahogy körömszakadtáig elutasítom, hogy a zsidó nem magyar, annyira föltétlenül elismerem a zsidóságnak fajilag külön voltát. Lehetetlen is tagadni, fölösleges is. A zsidóság a századok folyamán a vallásával együtt a fajiságát fenntartotta. Minden más faj megoszlott vallásilag, s vegyült másokkal, a zsidónál a vallás egyszersmind a vegyülésnek is útját állta. De látható, tapasztalható is a faji különbség testben, lélekben egyaránt.

      Azonban, ha a fajszempontot is a magyar érdek szempontjából nézem és nem a zsidóságéból, nem kell félnem a következtetésektől, miket nem a vallás, hanem a faj jelszóból levonnak. Azt vonják le belőle, hogy a zsidóság szívósan ragaszkodván faji jellegéhez, mint a magyarság eleme idegen, megbízhatatlan, még ott is, ahol kivételeket koncedálnak. Én ezzel a fölfogással könnyebben tudok megbékülni, mint azzal a koncesszióval, hogy vannak hazafias, tisztességes zsidók is, és ezeket nem szabad igazságtalanul a hazafiatlan és tisztességtelen többséggel együtt sújtani. Azt vallom, hogy egy faj, mely csak kivételképpen mutat fel erényeket, értéktelenebb és veszedelmesebb, mint az, amelynek ilyen kivételei nincsenek is. Ezért nem akceptálhatom Károlyi Imre tételét s föltétlenül akceptálom Huszár Károly miniszterét. [93] Károlyi szerint (legalább kifejezése szerint) a tisztesség kivételes a zsidóknál, noha gyakori kivétel, Huszár miniszter a tisztességet elvonatkoztatja a fajiságtól, mondván, mindenütt vannak tisztességesek és tisztességtelenek, akár zsidókról van szó, akár másról. Elismerem ezt, de nem akarok ebből semmi tőkét kovácsolni a zsidóság javára. A tisztesség kérdése, ha úgy akceptálom, mint Huszár Károly vallja, nem tartozik a zsidókérdésre. Maradjunk amellett: káros-e a magyarságra, hogy van zsidósága, mint faj vagy sem?

      Itt is, mint az előzőekben, hadd mutassak rá az optikai csalódásokra. A zsidók destruktív hajlamaira, az improduktív életre való tódulására, a nagy elzárkózottságra, a magyar lélektől, magyar lelkesedéstől való idegenségére, jobban mondva: internacionalizmusára. Meg tudom érteni ezt a vélekedést, mert sehol magyar ügyet, magyar gondolatot nem teremtett a zsidóság, és mindenütt másutt is vannak zsidók, tehát: internacionálisok. Azonban ezt a jelenséget rögtön megérti az, aki már az előbbi fejtegetéseimből megértette, hogy ha a zsidóság nem kezdeményez, nem jelent mást, mint hogy a zsidóság nem vezet, nem irányít, nem gyakorolja azt a nagy befolyást, amelyet imputálnak neki. Hogy minden jelentősége és egyenlősége mellett második osztályú polgár és másodosztályú faj is. Hogyha szemére hányják a tartózkodását és terméketlenségét, nem lehet megvádolni túlságos terjeszkedéssel.

      Ami pedig az internacionalizmusát illeti, az valóban különös jelenség. Egy faj, mely valamikor nemzet volt, s melyet most ismét régi területén nemzetté akarnak megtenni, angol akar maradni, ahol angol, magyarnak, ahol magyar és orosznak, ahol orosz. Függetlenül attól, hogy jó dolga van-e vagy rossz dolga, egyaránt ragaszkodik az angol szabadsághoz és az orosz gettóhoz.

      Ne gondoljanak most cáfolásul az angol cionistákra, akik Palesztinát kérték jutalmul háborús szolgálatukért, s ne azokra a rettentő zsidótömegekre, amelyek Oroszország felől ellepték Magyarországot, s ellepik most Budapestet, egészen hazátlanul, csak a könnyű és lelkiismeretlen szerzésre, a gazdagodásra gondolván. Ezek akárhányan vannak, igazán elenyésző töredéke azoknak a nagy tömegeknek, amelyek még jobb sorban, a szabad Amerikában is sírva vágyódnak vissza rab orosz falujukba, s amelyeket pogrommal sem képesek a nyomorúságból és veszedelemből kimozdítani. Zsidó faji jellegnek elismerem ezt is, mint történelmi, s nem mint genetikai tényt, hogy könnyen, de állandóan tudja annak a nemzetnek a jellegét és sorsát a magáévá tenni, amelynek kebelébe került. Ha nem gondolunk pusztán a bolsevizmusra, akkor a zsidóságot mindig ott találjuk a nagy nemzetmozgalmaknál. A zsidó a tanszéken, a templomi szószéken, a klubban mindig sovénebbnek, magyarabbnak mutatkozik, mint a nem zsidó. Nem képmutatás ez, hanem a gyöngébbnek igyekvése ott, ahol a magát úrnak tudónak nincs szüksége igyekvésre. Gondoljanak [a] közcélú adakozásokra, gyűjtésekre, jótékonysági akciókra! Gondoljanak az ifjúsági mozgalmakra, mikor nemzeti eszmékről volt szó - éppúgy ott voltak a zsidók, mikor királykultusz volt, mint voltak az októberi forradalomnál, melynek nemzeti alaptónusa őket is elkábította. Gondoljanak a zsidó sajtóra, mely egyedül volt sajtó, és mégis minden nemzeti mozgalom és minden magyar akarás erre a sajtóra támaszkodhatott.

      Mint faj, a zsidóság elüthet a magyarságtól, ahogy elüt tőle a német, a szász, a rutén faj, melyek ellen semmi ellenszenvünk nincs, mivel vallásilag nem kerülünk velük kollízióba. Elüthet tőle, de nem ellentétesen, legföljebb kiegészítőleg. Egyes sajátságai, életbeli képességei igénybe vehetők, mint jobban kifejlettek a magyar faji életbeli képességek mellé.

      Ha már most magyar szempontból igazságosan akarom az antiszemitizmus kérdését megítélni, arra az eredményre jutok: ne legyünk fakciózusan se antiszemiták, se filoszemiták. Nekünk e szegény hazában más, mint magyar nem kell, s ugyancsak e kis területen mást, mint keresztény Magyarországot nem lehet fenntartani. Tehát ki az országból mindenkivel, aki nem magyar a lelkével és a nyelvében egyaránt, ki mindenkivel, aki az ország rovására akar itt élni, anélkül, hogy munkájával, tisztaságával és hasznosságával legalább nyújt annyit, amibe kerül. És ne legyen itt zsidó ember, akinek nem kell keresztény Magyarország, abban az értelemben, amelyben ez a jelszó kipattant a nemzet lelkéből, ugyanis a nemzetközi, a vallástalan bolsevizmus ellentéteképpen. Keresztény jelent: magyart és nem nemzetközit, valláserkölcsit és nem istentelent. A zsidó vallásút is kötelezi a keresztény erkölcs, s a keresztény erkölcs sem tűri meg ártatlanok üldözését, jogok tiprását, szertelenséget, [94] emberirtást. A keresztény Magyarország építéséhez minden lelki összeütközés nélkül az a zsidóság is hordhatja a téglát, amely magyarságánál és képességeinél fogva hasznos tagja a nemzetnek.

 

 

Következtetések

 

      Be kell fejeznem cikkeim sorát, mert más országos ügyek elől nem foglalhatom le tovább a tért az én egyéni vélekedéseim számára. Az antiszemitizmus, még egyszer mondom, minden vehemenciája mellett csak veszedelmes, de nem mélyen járó és nem állandó megnyilatkozása a magyarság lelkületének. Ezért hiszem, hogy lohadni fog azoknál is, akik most fanatikus elvakultsággal, vagy téves meggyőződésből, avagy hideg számítással egyre élesztgetik s a nagy tömegekbe beleizgatják. De veszedelmes, mert éppen a mostani, legalkalmatlanabb időt választották meg legalkalmasabbnak. Rettegve gondolok a végzetes harmadik katasztrófára, melyhez ez az irányzat vezet a Károlyi-féle végzetes demokratikus és a Kun-féle legvégzetesebb bolsevista láz után.

      Magyar kérdésnek és magyar veszedelemnek érzem, s magyar érdekből, magyar hazafisággal óhajtom ezt a veszedelmet megállítani. Az a csöpp zsidó jólét, zsidó-szerzett pozíció, zsidó nyomorúság, amelyet okoz, nem számítana. Ha nem magyar érzéssel, magyar érdekből nézném a kérdést, azt vallanám, amit a bolsevizmus alatt: csak tiporják le a polgárságot, csak vegyenek át minden funkciót - minél többet tipornak s minél többre vállalkoznak, annál hamarabb buknak bele. Ezúttal iszonyodva gondolok arra, hogy az antiszemitizmus kíméletlenül, avatatlanul és tehetetlenül, jogfosztás címén átveszi a magyar közgazdasági funkciókat, kirekeszti magából minden téren a zsidó munkát, leamputálja a magyarságról azokat a kiegészítő erényeket, amelyek híján egy ország az élet harcában sohasem tud helytállni, s így kerül bele a kenyérért és melegért való harcba egy világ közepette, mely készültségében bennünket messze túlhaladva, most minden erejét, minden talentumát összeszedi s a saját, kockáztatott létérdeke tudatában könyörtelen önzéssel kihasználja a másiknak minden gyöngeségét, rászorultságát. Isten mentse hazánkat, hogy a szükségben, a kizsákmányoltság szörnyű tudatára ébredve, visszahívja az eltiprott hivatottságot, egy negyedik szörnyű leckepénz lefizetése után eszméljen arra, hogy mégis kár volt a bajban látni az alkalmat ellenszenvek és gyűlöletek kielégítésére. Ha betetőződik a nagy ballépés, mely Magyarországot hosszú időre a Nyugat erkölcsi blokádja alá helyezi, akkor adja Isten, hogy ne szoruljon soha elkergetett gyermekeire. Legyen neki igaza a tények által bebizonyítottan, és bolyongjanak zsidó páriák egy boldog s gazdag magyar nemzet jól kiépített országútjain.

      De nem tudok ebben bízni, mert ha bármikor lehetséges volna, most, éppen most lehetetlen. A mai kor a lázbetegeké. Lázbetegség volt minden forrongásunk, forradalmunk és ellenforradalmunk. Márpedig a lázas állapot egy vakbéloperáció végrehajtásától is eltiltja az orvost. Egy nemzet pedig elbírna ekkora operációt, amilyen az zsidóság extirpálása a nemzet testéből, melyben életszervek funkcióját teljesíti? Hihető-e, hogy éppen ez a veszedelmes operáció sikerülne, amikor semmi más nem sikerül? Mikor a keresztény elv egyetemes hódítása mellett a keresztény magyarság tíz pártra oszlik, s magában a keresztény blokkban széthúzó és egymásra pattanó áramlatok hányják-vetik ide-oda a saját kormányuk hajóját? Alkalmas-e a keresésnek és tévelygésnek szenvedélyen alapuló káosza arra, hogy az új Magyarországnak állandó fundamentumot vessen? Az egész világ minden háború utáni gondolata, alakulata ideiglenes, arra [van] hivatva, hogy minél hamarabb múljék el s adjon helyet a konstrukciók után a fejlődésnek. Eszmék és programok születtek a háború alatt, domináltak a háború utolsó fázisán - hol vannak már ezek? Minden teória, minden alkotás, mely merev befejezettséggel akar a háborús romok között mozgó életek fölé helyezkedni, földűl az alatta, a fejlődés erejével alakuló törekvések földrengése miatt. Mi, éppen mi magyarok találtuk volna meg a biztos, megbízható állandó elhelyezkedést, mi, legtépettebb, legképtelenebb, legkétségbeesettebb nemzete a világnak?

      És ez lenne a minden magyart egyetlen erőbe összefoglaló eszme, a magyarság sziklavára, melybe az ősi nemzet visszavonul, hogy ott [erőt] gyűjtsön, mikor bontatlanul [95] és csüggedten nem találják honukat e hazában a legjobbjaink, a legmagyarabbjaink? Mikor egy Apponyi Albert fölöslegesnek érzi magát, és egy Rákosi Jenő, az újságíró-művészetnek ez a legsovénebb mestere elszigetelten, egymagában kénytelen küzdeni - a magyarsággal szemben? [96] Jó emberek, gondoljanak arra: senkinek sincs joga a meggyőződéséhez, ha saját magán kívül valamit kockáztat a haza javaiból. Nem olyan korban élünk, amikor a téves politika megbukik s egyszerűen átadja helyét egy másiknak. A téves politikának irtózatos a számadása, amikor az elszámolásnál hullákat ad át, ahol elevenek voltak és romokat, holott ő még kész épületeket kapott a kezéhez. Nem szabad tévedni! Nem érzik-e ennek a jelszónak irtózatos jelentőségét s lelkiismeretbe markoló komorságát?

      Megtartani mindent, ami még van, emberben és javakban, képességekben és ambíciókban egyaránt, rendet teremteni, ismét állammá szervezni a kereteiből kiforradalmasodott nemzetet - ezt meg kell csinálnia akárkinek, máshoz joga pedig nincs senkinek. Ez a ma feladata, és hinni a magyar nemzet életképességében és nem riadni vissza az ismeretlen jövőtől, ez ma a magyar nemzet szükséges etikája. Akárki vállalkozik erre, köteles a sikerre. S akárki közeledik a sikerhez, azt a nemzetnek osztatlanul vezéreként, bálványaként követnie kell. S nincs az a vezér, xerxes-i hadsereggel a háta megett, aki sokallaná a követők számát s száműzne maga mellől tényezőket, melyek a győzelemhez mellőzhetetlenek.

      Nem áll, hogy kereszténnyé Magyarországot csak most kell tennie, még kevésbé, hogy kereszténnyé vált pusztán azáltal, hogy kiirtja vagy gettóba zárja a zsidóságot. A keresztény eszmét kell megvalósítania, ez pedig nem üldöz senkit és nem lát ellenséget felebarátjában. Ez az ország nem láthat el senkit ingyen és nem mondhat le senkiről, aki hasznos. Rázzuk le magunkról a kullancsokat, irtsuk a destruktíveket, de ott, ahol vannak, ne előre körülhatárolt kategóriákban. Zárjunk ki mindenkit, aki nem tud hasznos és nem akar magyar lenni. De ezt hajtsuk végre törvény, s ne indulat alapján, egyéneken s ne fajokon, felekezeteken; előítélet alapján.

      S az élettől, mely a magyarság templomának újjáépítését bízta reánk, ne féljünk. Nem lesz szükségünk arra, hogy betevő falatunkat a más szájából szedjük ki. Annyi a rossz, annyi a mulasztás - kevesen vagyunk s nem túl sokan ezen a megátkozott, szent földön. Én tudom, hogy így lesz. Isten adja, hogy így legyen!

     

(Mi az igazság? A zsidókérdésről. Bp., 1920.)

 

      91. Ezt a részt minden bizonnyal a cenzúra törölte - már az első közléskor is. A négyrészes írás eredetileg Az Újság-ban jelent meg, 1919. október 9. és 12. között.
      92. Szende Pál (1879-1934) közgazdász, szociológus és jogász, aki többek között az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés főtitkára és a Radikális Párt alelnöke is volt. Jászi Oszkár belső köréhez tartozott. 1918/19 fordulóján előbb pénzügyi államtitkárrá, majd pénzügyminiszterré nevezték ki. 1919 májusában Bécsbe menekül, ahonnan Párizsba, később Csehszlovákiába költözik.
      93. Huszár Károly (1882-1941) keresztényszocialista politikus, 1919. november 24. és 1920. március 15. között az ún. „koncentrációs” kormány miniszterelnöke.
      94. Az első közléskor ehelyett még az áll, hogy „szeretetlenséget”! (In: Az Újság, 1919. október 11. 1. old.)
      95. Az első közléskor ehelyett még az olvasható, hogy „hontalanul”! (In: Az Újság, 1919. október 12. 1-2. old.)
      96. Gróf Apponyi Albert (1846-1933) a magyar békedelegáció vezetője volt 1920-ban. Később Magyarország meghatalmazott képviselője a Népszövetségben. Rákosi Jenő (1842-1929) író, újságíró és politikus, aki Trianon után a revizionista mozgalom egyik fő támogatója Magyarországon. A Budapesti Hírlap főszerkesztőjeként a korszak egyik, konzervatívnak mondott irodalmi vezére, aki hevesen támadta Adyt és követőit. A húszas években fellépett az antiszemitizmussal szemben.

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Rovás < > Rovás