EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Szociológusok < > Rovás
A bolsevizmusról a bolsevizmus alatt [85]
_______

részletek

 

 

VIII.

A kultúra mindenkié

 

      Oly istenien egyszerű és képtelenül lehetetlen. Eddig a vagyon elnyomta a munkát, most a munka elnyomja a vagyont. Mi az elnyomás lényege? Hogy oly javakat és előnyöket magunknak foglalunk le, mikre más is szorul. Ez megtörténhetik 24 óra alatt. A vagyont elfoglaljuk, és ami előny vele járt, hozzáfűzzük a munkához. Eddig azé volt az elsőbbség, akinek pénze volt. Most azé, akinek szakszervezeti igazolványa van. Élelem? Előbb a szakszervezet, azután a többi. Színház? Négyötöd része a jegyeknek [a] szakszervezeteknek, majdnem ingyen, egyötöde a burzsoáé, iszonyú drágán. Egyáltalán, az egész kultúra a munkáé. A piktúra, a muzsika, az irodalom, az újság. Csakis szocialista-kommunista világnézet juthat levegőhöz, papiroshoz, vászonhoz és agyaghoz. Nem egyszerű ez?

      Persze, hogy az. A kőkorszakban. Amikor csak el kellett szedni a másiktól a kőbaltát, és ugyanazt csinálta vele, amit az csinált. De ma? A C-dúr skálát akadály nélkül lehet alulról fölfelé és felülről lefelé játszani. Mindenképpen C-dúr skála marad. De tessék Beethoven szimfóniáját hátulról előre muzsikálni. Pedig ritmus, harmónia, szinkópa megmaradt. Mégis elviselhetetlen badarság.

      A proletár beköltözhetik a palota szalonjába, szalonnak az többé meg nem marad. A hercegnőt be lehet telepíteni a tehénistállóba, de istálló ez sem marad. A proletár a szalonba beviszi a maga primitív tisztasági érzékét és elrondítja. A hercegnő beviszi az istállóba a maga kifinomodottságát és tisztává teszi. Ez a kultúra. A proletár betelepedhetik egy Dohnányi-koncertba, de amit Dohnányi neki nyújt, nem az, amit a muzikálisan nevelt burzsoá benne kap. [86] A katonabanda indulója mégiscsak sokkal szebb.

      A kultúrát el lehet venni a burzsoától, de nem lehet odaadni a proletárnak. Hiába megy érte, tölt meg minden helyiséget. Megtölti úgy, hogy a mozit, az orfeumot szívesebben, mint az operát és a hangversenytermet. Azaz, nem. Az operát és a hangversenytermet is szívesen, csakhogy rétegezetten. Azok a szegény emberek keresik fel, akik eddig is hozzájutottak. Akik telítve vannak burzsoá kultúrával: az iskolavégzettek, a burzsoá kultúrán neveltek. Ezeknek több kényelem jut, de nem több kultúra. Akinek már van, annak eddig is volt. Akinek nem volt, ezentúl sem kell. Ez utóbbi is megtölt mindent. A fellendült kultúra teszi? Dehogy. A fehérpénz, egyáltalán a pénz. Élelmet, ruhát nem kap, összegyűjteni antikommunisztikus, hát arra adják ki, amire lehet. Vesz jegyeket és leül előadásokat, ahogy fiákerezik. S a fiáker is mennyire lerondult! S az autó, ez a kultúrkényelmi virág - amióta népbiztosi kézbe került, azóta sem mosták. S a színház, mulatóhely? Undor. A plakátokon olvasom, hogy ezentúl a tisztaság is a proletáré. Nem tény, hanem óhajtás. Szeretnék, ha úgy lenne, de nincs úgy. A proletárnak nem kell a burzsoá tisztaság, mert munkával jár, melyet neki senki meg nem fizet.

      Tehát nem való a kultúra a népnek? Dehogynem. Csak nem lehet rárakni, mint a vörös színt. Május elseje lehetett vörös kívül. A királyi várat bevonhatták vörössel, de alatta mégis a királyi vár húzódott meg. Ellenben a kultúrát nem lehet beledugni a proletárba, azt a kultúrát értve, amely nem számára készült. Elismerem, hogy a kapitalizmus „gazul” butaságban és mesterséges tudatlanságban tartotta a népet. Ezt el lehet ítélni, de azért így van: a nép butítva van. Elalszik ott, ahol extázisba kellene jönnie, és unatkozik, ahol élvezni lehet. Hogy a nevelés segít ezen? Hogyne. De nem lehet a neveltséget a neveléssel pótolni, a célt az eszközzel, az eredményt a móddal. Majd, ha nevelve lesz, akkor lehet beültetni a múzeumba, a hangversenyterembe. Előbb nem.

      Már most csodálkozva kell látnom, hogy a népnevelés érdekében micsoda hatalmas, nagyvonalú munka folyik. A szovjet uralom valóságos csodákat művel. Iskola, előadás, kurzus, felolvasás mindenfelé. Lázas propagandamunka, gyűjteményalakítás, múzeumalapítás, kiállítás, térzene, mozipedagógium. És a szesztilalom, a korcsmáknak helyettesítése a szakszervezeti helyiségekkel. Csak néhány esztendő, és annyi műveltség terem a tömegekben, mint eddig egy emberöltő alatt sem. Mért nem tette ezt a polgári rend? Ez nem rendszerbeli különbség, ezt akkor is meg lehetett tenni, könnyebben, mint most.

      Soha, senki nem mondta, hogy a népnek nem kell több kultúra, hogy nem kívánatosabb a korcsma helyett az olvasóterem. Csináltak is mindenféle szabadlíceumokat, népkönyvtárakat, népszerű előadásokat, délutáni előadásokat, félárú koncerteket, matinékat, stb. „Annyira, amennyire a pénzügyi helyzet megengedi.”

      Ez az a formula, amely vörös posztó a szocialistáknak. „Annyira, amennyire a pénzügyi helyzet megengedi.” Persze, hogy nem sokat engedett meg. A hadsereg számára kellett a pénz, azért csak a maga pénzén juthatott hozzá a gazdag.

      S a bankár buta fia letette a vizsgát, mert segített a házitanító, s a proletár buta fia buta maradt, mert nem volt házitanítója. S a gazdag csacsiból lehetett egyetemi professzor és akadémiai tag, és a szegény lángész mehetett lakatosnak, mert nem volt pénz a kitaníttatására. Istenem, hány Michelangelo faragott széklábakat minden falanszterrendszer nélkül!

      Lehet-e ezt tagadni, vagy nem sajnálni? Igen, de ilyen igaztalanul megrostált Michelangelo is több termett, mint a polgári rend el tudott tartani. Nem az égig nőtt-e a művésznyomor? A költő nem csinált-e cukorkaverseket [a] csokoládégyárnak? Beethovenek nem tengődtek-e kuplégyártáson? Az államnak tényleg nem volt pénze több iskolára, mert hadsereget tartani muszáj volt. S a polgári társadalom csak annyi művészetet tudott táplálni, amennyi a feleslegéből tellett, nem pedig annyit, amennyi termett.

      A bolsevizmus kultúrpolitikája csinálhat, amit akar és csinál is. Például szembehelyezkedik a kommunista megismeréssel. Ez a megismerés az emberi fejlődés minden fázisának alapjául a gazdasági struktúrát tekinti, s ebben feltétlen igaza van. A kultúra nem lehet más, mint a gazdasági alapja. És kultúrpolitikájuk mégis kirúgja maga alól a gazdasági alapot és csinál kultúrát az alap ellenére. A kultúra mindig a gazdasági termelés feleslegéből táplálkozott, és pláne a kommunizmus idejében, ahol a termelőmunka eredménye nem egyesé, hanem a közé: a nem termelő kultúrcsinálóknak csak annyi juthat az egyes ember termelőmunkájából, amennyi a maga alapszükségletének fedezete után fennmarad.

      S íme, a bolsevista gazdaság a falba verendő szöget sem tudja megszerezni és képet csináltat, melyet ráakasszon. Zavartalanul, mintha egyéb dolga, gondja sem volna, él a feleslegesnek, a luxusnak, a szükséges nélkül. Lázas tevékenység folyik teljes szüneteltetése mellett annak a produkciónak, amely ezt a munkát eltartaná. A konyha hideg és az asztalt díszítik. Kultúra ez? Akkor a legkulturálisabb a lump, aki adósságot adósságra halmozva színházban, orfeumban tölti az idejét. Akkor kultúrerény, ha a családapa színházra, orfeumra költi családja ebédjét, a gyermek cipőjét.

      Nem, ez nem kultúra, és ami csinálja, nem kultúrpolitika, hanem csak politika. Agitáció, propaganda, jobban mondva: reklám. A proletárnak, akinek nem tudok ennivalót adni, aki hiába követel tőlem lakást, annak az elégedetlenségét mulatságba fojtom, és amikor semmit sem lát jobbnak, mint volt, akkor a tanítót mutatom neki: lám, ez sovány volt és most meghízott a pénztárcája. Parkettás termekbe vezetem: lám, ide soh'sem engedtek be. Hogy mibe kerül? Nem pénzügyi kérdés ez, hanem politikai rezsi.

      Valóságban azonban mégis több embert tartanak el, mint ahány fogyasztásra alkalmas produktumot létrehoznak. Az óriási leszegényedésnek, mely a háború folyamán beállott, az első áldozata mégis csak a kultúra. Okszerű gazdálkodás mellett a szegényebbé vált ember a színházról fog lemondani, nem a főzelékről. A könyvről és nem az újságról, az újságról és nem a kenyérről. Aki nem így tesz és adósságokkal fedezi a változatlan életmódot, tönkremegy. És tönkremegy az az ország is, amely annyi kultúrát tart fenn a szegénységben, amennyit kinevelt a gazdagságban. Bizony, itt nincs segítség. A szegénységnek első áldozata a kultúra, hiszen ezzel érveltünk az antantnál, míg azt hittük, hogy az antantnak fontos a mi kultúránk. Szegény színészek, szerencsétlen írók, művészek, akik hisznek a mának, mely azt duruzsolja a fülükbe: most virrad fel igazán a ti napotok! Üt az óra, amikor a komédiának vége. Amikor a szovjet sorra bezárja a kapukat és azt mondja: te, színész, kitűnően használhatlak kapálásra, te, művész, eredj fát vágni! És a sok iskola hazaküldi a gyerekeket s napszámba a tanítókat. Nem megy, nincs miből. Majd, ha megint lesz, akkor visszahívlak.

      Vörös május elsejét meg lehetett csinálni egy napra tíz millióval. Állandó reklámünnepet a kultúra lobogtatásával nem lehet ülni. Annyi tíz millió, amennyi ehhez kell, még a bankónyomdában sem terem!

 

 

XII.

A Ma

 

      Roppant tanulságos e tekintetben a legdogmatikusabb kultúrpolitikusnak, Lukács Györgynek szeretete az úgynevezett Ma irányához. [87] Az emberek viccelnek a -n, s a tegnapi kultúrán érzők és gondolkodók tiltakoznak ellene, hogy ez a téboly a szocializmusnak hivatott kultúrmegnyilatkozása volna. A józan munkás fejcsóválva fordul el a kubista zagyva rajzoktól és értetlenül löki félre a Kahánák verseit. [88] Igen, ezt a mai józan munkás megteszi. De nem ad magának számot arról, hogy ezzel ő is zagyvaságba esett: szocialista világban burzsoá kultúrát ápol magában.

      Hiába tagadják meg a „józanok”. Amikor ezt teszik akkor ők burzsoák. Igaza csak Lukács Györgynek van. [89] Ha kultúrát akarsz szovjetországban a tömegeknek adni, tömegárut kell csinálnod, nem individuálisat; üzemkoncentrációsat [90] - a legkevesebb munkával, a legkevesebb anyagfelhasználással. Reprodukció és nem unikum. Tehát vonalakat és nem színhatásokat, s a vonalakból is csak annyit, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. S tartalmilag arra kell hatnod, hogy a fogyasztó ne kapjon készen szállított egyénítést, hanem amennyire szükségét érzi, mint levesbe a sót, tegye bele maga. A bolsevizmus embere is normáltípus, mint az üzemkoncentráció produktuma, és minél inkább az, annál jobban illeszkedik bele olyan életbe, amelyben egyik ház és egyik kalap olyan, mint a másik. Sőt, legyen személytelen: azt se vegye észre, ha másvalaki kel fel abból az ágyból, amelybe ő feküdt bele. Az osztályuralom, az osztály - ez a fő! Az egyes ember csak egy-egy alkatrésze, mely kicserélhető. Ha tehát képet pingálok emberről, akkor nem fogok egy embert egy bizonyos testi-lelki állapotban festeni, mert ez az illetőnek egyéni dolga, nem az osztályé. Rám, mint művészre és nézőre csak az tartozik, ami nem a privát ügye. Tehát nem tartozik rám a lelkiállapota, mert ez megkülönbözteti mástól, aki nincs ebben a lelkiállapotban. A maista képen, plakáton az emberalakokon kifejezéstelen, primitív, olykor bárgyú arcok. Így akarja a művész, mert így kell a publikumának, ha publikum már belül is bolsevista. Annyira dominál az ember egyénietlen felfogása, hogy egyes plakátokon az egész csoportnak ugyanaz az arca van. Proletár tömeget akar ábrázolni, minek mindenkinek külön arc, külön kompozíció, külön modell? Elég hiba, hogy az emberek arcai nem egyformák. Az üzemkoncentráció azzá teszi.

      Még valami. A burzsoá világban a művészet kiváltságos adomány volt és mintául magasabb rendű embereket és sajátságokat választott. Kiváltságos adomány, magasabbrendű minta, ezek [olyan] fogalmak, amik nem a bolsi világba valók. Ezek arisztokráciát jelentenek. Egy Rafael-képen elnyom engem Rafael: mi vagyok én hozzá képest, aki így tud festeni! A Madonnája pedig: hát ilyen is lehet asszony? Hogy nézzek akkor a magaméra, ha ilyenek is vannak? Egyáltalán, női ragyogó szépség a vásznon? Elégedetlenséget kelt bennem a szépségkülönbözetem, mely nekem az életben kijár. A női szépségkultusz, ezt már kisütötte valamelyik tudós, a modern kapitalizmus egyik leghatalmasabb kifejlesztője.

      A proletárművészet tehát nem ad szépséget, mely a valóságot lekonkurálja, és nem ad tudást, technikát, mely a néző embert önérzetében kicsinyíti. Ellenkezőleg, úgy rajzol, hogy csak fogalmat jelez, és úgy, hogy a nézője azt érzi: így én is tudok. Egy négyszög vagy háromszög: ez az arc. Két keresztléc: a szem, egy hosszúléc: az orr. S ha alája írom, hogy ez a Lenin arcképe, akkor ez a Lenin arcképe lesz. Minden gyermek így szokott rajzolni, s a művész csak annyiban különb a gyermeknél, hogy tudatosabban és virtuózabbul rajzol, mint a gyermek. A szobrásza pedig? Nos, a szobrász szintén azt mondja: én is csak azt csinálom, amit te is tudsz, elvtárs. S pontos anatómiai tudással hóembert csinál agyagból, márványból és bronzból.

      A költészetük, amilyen zagyva és érthetetlen, éppoly következetesen a bolsevista életfeltételekkel kongruál. Amit én érzek, csak úgy van hivatásom közölni, hogy nem úgy közlöm, mint az én érzésemet, hanem mint valamennyiünkét. De, ha világosan kimondok valamit, akkor konkrét, speciális érzéssé válik. Tehát nem fejezem ki világosan, hanem félnyers árunak. Azt mondom: eső, hideg, a fene egye meg! Íme az extraktum, mellyel ki-ki a maga használatára csinálhat, amit akar. A hasonlataim, a költői szárnyalásaim a proletárélet miliőjéből fakadó proletárfogalmakhoz simulnak. A munkához, a szerszámhoz, a fiziológiai funkcióhoz. Szeretlek, lányka, mert a szemed kék, a hajad szőke? Ezt nem mondhatom, mert a másik feketét szeret és ehhez sincs köze senkinek. Ellenben én férfi vagyok és asszony kell nekem, és vice versa. Ez a szerelmi költészetben az a típusáru, amely minden háztartásban hozzáillik a tömegfronthoz, a konfekciós ruhához és a normál bútorhoz.

      Akik azt mondják, hogy ez nem művészet, nem költészet, ezeknek igazuk van, de nem bolsevisták, ha mégoly vörösek is. Lukács György, aki közöttük a legegyetemesebben gondolkozó, érti és tudja, hogy a bolsevista gazdaság mellett bolsevista társadalomban más kultúra nem lehetséges, mint ez. Ha ezt nem veszi be a proletárság, akkor nem való neki az egész bolsevizmus sem. Ha ezt beveszi, akkor csalás vagy önámítás, hogy a bolsevizmus fog csak igazán kultúrát adni mindenkinek. Üzemkoncentráció nélkül nem tudja redukálni a munkaidőt és előállítani minden szükségletét, üzemkoncentráció mellett pedig nem tud művészt eltartani, mert ez arisztokráciát nevelne termelőben és fogyasztóban; sem pedig művészetet előállítani, mert a kultúra, melyet a bolsevista megbecsül, differenciálódást követel a koncentráció helyett, és olyan társadalom nem volt és nem is lesz, amelynek a lelki struktúrája ellenkezője volna a gazdasági struktúrájának.

 

(In: Kóbor Tamás: A bolsevizmusról a bolsevizmus alatt.
Bp., 1919. 96-102. old. és 120-124. old.)

 

      85. A közélettől visszavonult Kóbor Tamás a Tanácsköztársaság uralomra jutása után, 1919 kora nyarán vetette papírra feljegyzéseit, akkor - mint ez könyve rövid bevezetőjében olvasható -, amikor „a bolsevizmus erősebb, mint valaha és romlására úgy esküsznek az emberek, mint soha. (...) És én írok, írok, és írásra éppen az késztet, hogy nem tudom még, melyik világ számára készül az olvasmány, tehát bizonyos vagyok felőle, hogy azt írom, amit gondolok, és nem azt, amit hallani akarnak”.
      86. Dohnányi Ernő (1877-1960) századunk világhírű magyar származású zeneszerzője, zongoraművésze és karmestere. 1919 és 1944 között a budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának vezető karnagya, közben, 1931-től 1941-ig a Magyar Rádió zeneigazgatója is volt. 1949-ben Floridában telepedett le.
      87. A Kassák Lajos szerkesztette Ma (1916-1925) című folyóirat A Tett folytatása, a modern irodalmi és művészeti irányzatok, mindenekelőtt az avangárd fóruma volt. Kassák mellett például Lengyel József, Barta Sándor, Komját Aladár, Lékay János és Révai József publikált a ban.
      88. Kahána Mózes (1897-1974) költő és író pályája a Ma című folyóiratban indult. A Tanácsköztársaság idején fegyverrel harcolt a csepeli vörös ezred tagjaként. A bukás után emigrált.
      89. Lukács György (1885-1971) az 1910-es években eltávolodott a Huszadik Század szellemi körétől és - folyamatosan radikalizálódva - előbb a Vasárnapi Kör, majd a Szellemtudományok Szabad Iskolája irányítóinak egyike lett. Kapcsolatba került a KMP-vel, a Tanácsköztársaság idején helyettes közoktatásügyi népbiztos. A bukás után emigrált, csak 1945-ben térhetett haza.
      90. Kóbor Tamás az „üzemkoncentráció” kifejezésen a központi irányításnak azon formáját érti, amelyet később „tervutasítás”-nak neveztek.

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Szociológusok < > Rovás