EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Regény novellákban < > Szociológusok
Kóbor Tamás körkérdés-válaszai
___________

 

 

I.

      Gutenberg születésének évfordulóján A Hét azt tudakolta a közélet ismert szereplőitől, hogy mi a véleményük a mainzi nyomdász találmányáról. Kóbor Tamás szerint:

 

      Az előnye? Hogy olvasok. A hátránya? Hogy írok.

 

(A Hét, 1900. június 24. 399. old.)

 

 

II.

      A Bródy Sándor szerkesztésében megjelenő Jövendő 1905-ben afelől érdeklődött, hogy ismert közéleti emberek miként vélekednek a neves orosz író, Maxim Gorkij bebörtönzéséről. Kóbor Tamás a következőképpen válaszolt:

 

      Amikor őszintén remegek Gorkij életéért, arra kell gondolnom, hogy ha a világon minden embernek, istennek és állatnak immunitást kínálnának, valamennyien igénybe vehetnék, csak az író nem. Az író legyen köteles balek, az kockáztasson legtöbbet, mert az megy a legmerészebben előre. De úgy előre menni, hogy másokban bízik, akik majd leveszik róla a konzekvenciákat: gyávaság. Gorkijért aláírom a kegyelmi kérvényt, de a magam számára sohasem engedném, hogy mások aláírják.

 

(Jövendő, 1905. február 12. 9. old.)

 

III.

      A Tolnai Világlapja azon körkérdése nyomán, hogy mi akart lenni tíz-tizenkét esztendősen, Kóbor Tamás 1910-ben így emlékezett gyermekkorára:

 

      Homérosz és Vörösmarty mellett a tizenkét éves fiú vajon mi akar lenni? Katona. Vézna kisgyerek voltam és a katonának rettentő erősnek kell lenni. Mint Achilles, mint Ajax, mint Zuárd lovagnak. Nekimenni a tömegeknek s szétütni közöttük, sebezhetetlenül osztogatni a halált. S mindez lehetetlen legyen, mert a mellem szűk? Mire tágult a mellem s odaállhattam a sor alá, már rettegtem: egy esztendőt terméketlenül töltsek buta fegyverfogásokkal? Hová lett a vitézi ábránd? Nem értettem, hogyan rajonghattam érte. De most, hogy emlékembe idézem, látom, hogy a gyermekábránd a férfi sorsa. Most látom csak, hogy mint valami Ajax, végigverekedtem az életen.

 

(Tolnai Világlapja, 1910. december 25. 2995. old.)

 

 

IV.

      Miután a magyar kormány elutasította a csatlakozást a nemzetközi szerzői jogokat szabályozó berni egyezményhez, a Világ arról kérdezte a közélet neves szereplőit, hogy mi a véleményük egy általános írói védőegyesület létrehozásáról. Kóbor Tamás így válaszolt:

 

      Bajos erről véleményt mondani, mely álláspontnak is megfeleljen. Szó sincs róla, az ellenkezője szorult megokolásra: mért éppen a magyar író joga legyen védtelen, a tulajdona mindeneké, a jövedelme semmi? Ám a gyakorlatban úgy áll a dolog, hogy a magyar író sem jár jobban, mint a francia vagy az orosz: mihelyt a munkája megszűnik szabad préda lenni, hát nem nyúlnak hozzá, vagy a közlésnek kijátsszák a jogát. A fizető Európa nem vásárol magyart, s akkor a magyar bohém azt mondja: Jó lesz a reklám is. S attól tartok, a jogaink védelme nem szerez nekünk védelmet, csak megfoszt a reklámtól.

 

(Világ, 1911. július 23. 11. old.)

 

 

V.

      A Színházi Élet szerkesztősége 1927-ben arra volt kíváncsi, hogy az akkoriban népszerű tollforgatók vajon milyen szenvedélynek hódolnak írás közben. A kérdésre Kóbor Tamás ezt mondta:

 

      Ha szivar nincs a számban, egyáltalán nem tudok dolgozni. Amíg fiatal voltam, addig naponta tizenöt órát dolgoztam, amelyhez húsz szivarra is szükségem volt. Most már öregebb vagyok, spórolnom kell az erővel is, a szivarokkal is. Ma már négy-öt szivarnál többet nem tudok dolgozni.

 

(Színházi Élet, 1927. 51. sz. 8. old.)

 

VI.

      Bajcsy-Zsilinszky Endre 1932-ben „a vének diktatúrájá”-ról beszélt a parlamenti ülésszak utolsó munkanapján. A Literatura szerkesztősége irodalmi ankétot szervezett, amelyen Kóbor Tamás arra a kérdésre, hogy szerinte időszerű-e már a generációs váltás, a következőket válaszolta:

 

      Én nyugodtan szólhatok hozzá ehhez a kérdéshez, mert a magam részéről, mint a vének egyike, pontot tettem szépirodalmi működésem után, éppen azért, mert azt tartom, hogy a mai életet a fiatalok jobban ismerik és irodalmi feldolgozására hivatottabbak. De mégsem merném a vének diktatúrájának nevezni azt, hogy a vének még élnek és dolgozni akarnak. Ameddig egy írónak, legalább hite szerint, mondanivalója van, addig joga is van annak elmondásához. Ha pedig mondanivalóit túlbecsüli, aligha képes diktatúrát gyakorolni. Nem az író kora, hanem mondanivalóinak súlya és visszhangja jelöli meg az író helyét. A magam részéről, aki elvégre egy lap [az Újság] szerkesztőségében ülök és temérdek írásmű megy a kezeimen keresztül, elmondhatom, hogy mindennap jó néhány fiatal íróval találkozom és alig egy-két öreggel. Ha impresszióm nem csal: [az] újságok és könyvek túlnyomó részében fiatalok írásait reprodukálják. És ha ma megkérdik a publikumot, hogy ki a kedvenc élő írója, alighanem fiatalembert fog megnevezni, és nem öreget. A vének diktatúrája, azt hiszem, csak abban mutatkozik, hogy az ember az írói pályán is előbb hadnagy és csak öreg korában generális. Ha generális - nem is ütik agyon. De bevallom, én mégis szeretnék - hadnagy lenni...

(Literatura, 1932. 631-632. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Regény novellákban < > Szociológusok