EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Rovás < > Kóbor körkérdés-válaszai
Regény novellákban

- részletek -

 

 

Fegyver és ékszer

(Harmadik novella)

 

      1919. március huszonkettedike. A titkos fiókról jut eszembe. A százfiókos szekrénynek két titkos fiókja van. Nem rugóra járó, hanem az ember kihúz jobb- és balfelől egy-egy rendes fiókot, aztán az üregbe oldalt nyúl, és onnan kis pántlikát halászva kaparássza elő a titkosat.

      1919. március huszonkettedikén körülbelül este nyolckor a kerti kapu felől valami pisszegést hallok. Minden nesznek nagy jelentősége volt. Lámpát gyújtani nem volt szabad. De azért égett a lámpa, szivarskatulyával elsáncolva, hogy fénye az útra ne lássék. Kiosonok a kertbe - a pisszegés ismétlődik. A kert rácsához megyek.

      - Van itt valaki?

      - Csitt. A szomszédasszony vagyok. Figyelmeztetni akartam, hogy a harmadik háznál vannak, és mindenütt házkutatást tartanak, fegyvert és ékszert keresnek. Jó éjszakát!

      Már el is tűnt. A szomszédasszonyékat sohasem láttam, nyilván ők sem bennünket. Öreg házaspár, aki otthon várja be a világ végét, mely mintha már elérkezett volna. A vörös vihar kikésztette otthonából, hogy engem figyelmeztessen.

      A harmadik ház előtt ócska lámpafény pislog az úton. Konflis áll ott. Ide is fog érni fél órán belül. Revolveremet már előbb elástam a kertben, puskámat a polgárőrségnél hagytam. A bosnyák késem? Az papírvágónak készült - magamhoz veszem. Ékszerek. Abból van valami. Értékes holmi is, drága holmi is. Például az édesanyám fülönfüggője, melyet már nagyanyám viselt. Van mit rejtegetni.

      Hová? A titkos fiókok. Ezekre bizony nem akadnak rá. Éppencsak, hogy beleférnek. Éppencsak, hogy elkészülök, már erőteljesen csengetnek. Magam nyitok kaput.

      - Mit kívánnak?

      Hárman vannak. Egy szuronyos fiatal gyerek, művelt arccal, egy nő, magas, szikár, hajadonfővel, és egy fekete kabátos, fekete bajuszos, fekete hajú úr, aki azt mondja:

      - Bocsánat, író úr...

      De a nő szavába vág.

      - Sohase urazza ezt az elvtársat, nem kellemes neki, ha urazzák. Bizonyára ő is adja az elvtársat, hogy a tele spájzát megóvja. Eljöttünk egy kicsit körülnézni, mi van a házban.

      - Tessék.

      Már bent is van. Soha ebben a házban nem volt, és rögtön kiismerte magát. Vaktában ráakadt a spájzra, míg a két ember feszengve nézett körül a hallban. Itt keményen a szuronyos fiú arcába néztem. Kezében reszketett a puska és elfordult. Megértettem, megrendültem. Lopva megszorítottam a kezét. Arca hálásan rámvidult.

      - Szép képek, értékesek, író úr, magam is festő vagyok. De most a történelmi materializmus órája ütött. Kár, hogy író úr nem tart velünk.

      - Szólíthatja elvtársnak - mondja a belépő házkutató nő. - A spájza üres, mint a jóravaló proletáré. Ugye, itt van a hálószoba? Hogy is állunk a vászonneműekkel?

      Kitárja a hármasszekrény ajtait.

      - Mennyi vászon! Tíz proletárcsaládnak elég volna.

      S már jegyzi is a noteszébe. Fehérnemű, tíz proletárcsaládnak elég.

      - Elvtársnő - mondja a festő elvtárs, akit a művész volta valahogyan odahúzott az íróhoz -, mi fegyvert és ékszert kutatunk, nem fehérneműt.

      - Hát azt csak kutassa maga, én mégis körülnézek egyéb után is, mert majd sor kerül erre is.

      - Van fegyvere? - kérdi a festő elvtárs.

      - Nincs.

      - Ékszere?

      - Kutasson.

      - Hát jól van. Ámbár okosabban tenné, ha ideadná, mert úgysem veszi hasznát. Minden ékszer közvagyon, s ha akármikor értékesíteni vagy viselni akarná, úgy az a köz kezére kerülne. Nem igaz?

      - Igaz.

      - Aztán, író úr, míg magának annyi, mintha nem is volna, a tanácsköztársaság kezében valóságos jótétemény. Önnek is, író úr, mert úgyszólván most már közös kenyéren élünk, és ha az egyiknek van, jut a másiknak is. Ez éppen az új rend korszakalkotó vívmánya, hogy egyformák vagyunk valamennyien.

      - Itt a dolgozószoba - szól közbe az elvtársnő, s már húzogatja az íróasztalom fiókjait. - Ámbár - mondja beavatottan rámtekintve -, itt úgysem hagyott semmit.

      - A pénzem - mondom - például itt van ebben a fiókban.

      A hölgy csodálkozva nevet.

      - No, nézze, még maga mutatja! Fura ember.

      Megolvassa és feljegyzi magának, mennyi van.

      - És ez?

      - Ez százfiókos szekrény - mondom. - Szép darab, legalább százötven éves.

      Nyitom az oldalajtaját, leeresztem az írópultos födelet. Elébe tárult minden fiók.

      - Patronok! - kiáltja rémült izgalommal, s benyúl az egyik fiókba.

      - Szivarszipkák - mondom csöndesen.

      - Szivarszipkák, csakugyan - motyogja megszégyenülten.

      S húzogatja az összes fiókokat, és nem talált semmit.

      - Itt nincs - fordul a festő az elvtársnő felé -, most hol kutassunk?

      - A könyvek között. A kályhalyukakban. A fürdőkád mögött. Ravaszok ezek a burzsujok. Azt csak nem hiszi el ennek az embernek, hogy egyetlen ékszerdarabja sem volna! Ugye, ezt nem lehet elhinni?

      - Nem is állítottam - mondom én.

      - Akkor mondja meg, hol van!

      - Kutasson. Maguk olyan ügyesek, hogy okvetlenül ráakadnak.

      - Jól van - szól baljóslatúan a nő -, de nem fogja megköszönni. Mi ráérünk, mert sokan vagyunk, és egyikük sem szabadulhat.

      Nekiestek a könyvtárnak és kihajítottak mindent. De meggyőződés nélkül, s belefáradva a gondolatba is, hogy mindezt a sok vacakot turkálják.

      - Azt hiszem - mondja végül az elvtársnő -, felkészült. De majd olyankor csapunk rá, mikor legkevésbé várja.

      - Gondolja? - mondom fölkerekedő daccal. - Jöhetnek bármikor, mindig föl leszek készülve.

      - Mert nincs, ugye? - iparkodik segíteni a festő.

      - Mert oda nem nyúlhatnak.

      - Ugyan, ugyan!

      Hogy történt, nem tudom. De amolyan mulatós hangulat fogott el. Félig dac, félig gúny. Valamit a fejükhöz vágni, megszégyeníteni, éreztetni velük, hogy én vagyok felül.

      - Hát idenézzenek! Ugye, itt kutattak már?

      A szívem kalapál és szorulni kezdett. Meg akartam állítani a szavamat, de nem bírtam. Mintha valaki más tette volna, szerettem volna a száját befogni, de nem hallgatott rám. Hencegett!

      - Hát idenézzenek!

      Kihúzom a külső fiókot és benyúlok a résbe.

      - Itt van. Megtalálták volna ezt?

      Rácsaptak, mint a héják. Engem meg elöntött a düh és félrelöktem őket.

      - Maguk kutatók? S ezzel is becsapatták volna magukat? Hát, ha egy ilyen, titkos fiókról már tudnak, nem jut eszükbe, hogy több is lehet? Hogy mindenütt ilyenek vannak? Itt is van egy, és ha többet is találnak, arról már magam sem tudok.

      S föltártam a másodikat is. Mint a megvert kutyák, úgy néztek rám, és én diadalmas érzettel teltem meg. Mit bánom az ékszert! Ezeknek az embereknek a szemükbe vágni butaságukat és fölébük kerekedni burzsuj gőgömmel - ez jólesik. Így kell nekik.

      Szemem a fiatal vöröskatonáéval találkozott. Hidegen nézett rám, megmarkolta a szuronyt és elfordult.

      Kijózanodtam... A vörösőrnek igaza van. Árulást követtem el, gazdagítottam őket. S eldobáltam az ereklyét, édesanyám fülbevalóját - ezt a finom, cizellírozott, gyöngén kirakott ékszerremeket be fogják olvasztani -, egy művész munkáját gyilkoltam meg - gőgből, akaratom ellen -, hitvány, pipogya tempó, hogy imponáljak két senkinek, akinek a véleménye rólam mit is számít?

      - Nyugtát kérek - kiáltottam rájuk, most már meggyőződés nélkül folytatva a komédiát és kiélvén az erősebb helyzetét, mert éreztem, hogy már szeretnének itt sem lenni.

      - Adunk, lelkem - nevetett az elvtársnő, aki hamarabb szedte össze magát, s már halomba rakta maga elé az ékszereket. - Írjon, elvtárs, én majd diktálok.

      S a festő elvtárs az asztalhoz ült és írt. Az asszony sorra tollba mondta az egyes darabokat. Az utolsó darab után a festő elvtárs a tollszárral megvakarta füle tövét.

      - Elvtársnő, azt hiszem, elvitelre nem kaptunk fölhatalmazást olyan esetben, ha önként bejelentik.

      - Én bizony elviszem, nem lehet tudni, megtaláljuk-e újból.

      - Az ön felelősségére?

      - Az én felelősségemre! - És nevetett. - Ugyan jól járnék, ha a burzsujok ismét hatalomhoz jutnának. Mit gondol, író elvtárs, rám ismerne akkor? Hogy megkönnyítsem a dolgot, írja föl magának: Léhner Jánosné. Ha ismét maguknak áll feljebb, hadd tudja.

      Ebben az írásban nem szabad elhallgatnom semmit. Mikor ezt hallottam, szinte tiszteltem.

 

 

Az angyal

(Ötödik novella)

 

      Mikor is néztem utolszor a csillagos égre? A városi ember a lába elé néz, vagy a szép nők arcát kémleli. A szűk házsorok között nem látni eget sem, nem is érzi hiányát. Kikerülvén a házsorok közül, a fák zöldje és a kertek tarkasága fogja le a figyelmet.

      Éjszaka pedig? Csak ennyi érdekli: látni a csillagot, tehát nincs felhő. Nem látni csillagot: eső lesz.

      Valamikor a földet nem láttam a csillagos égtől. Miért jut eszembe most, öreg napjaimra, amikor már hiába kopogtatok az ég boltján, nem nyílik meg számomra, amíg élek. Talán éppen ezért keresem, áhítom égi jussomat, mert elévült, mint az elhanyagolt barátság. S valahogyan mégis rám tartozik. Nem régi barátságot vesztettem el, hanem lényemnek egy értékes részét. Mért nem tarthatja meg a felnőtt ember minden kincsét, mellyel gyermekkora megáldotta?

      Mikor is vesztettem el? Nem tudom. Kilenc éves koromban még megvolt. Olykor este templomból jövet felnéztem a csillagos égre. Ott lakik Isten, ott van a túlvilág. Ott élnek, akik parancsát követvén meghaltak. Ott leszek én is, mert követem Isten útját. Oda térnek meg az angyalok, ha teljesítették a földön rájuk bízott feladatukat. Minden ember mellett egy őrangyal, aki sírva röppen vissza mennyei hazájába, ha bűnbe esett a rábízott lélek.

      Nekem is van őrangyalom. Mellettem van, érzem a leheletét. Felettem van, érzem a szárnya lebbenését. Ha pedig tekintetem befurakodik egy-egy csillag fényébe, szinte látom is.

      - Isten, Isten! - sóhajtgatom a rezgő csillagot megfogva szememmel. Lelkem tele van még az orgona búgásával, a karénekesek csengő gyermekhangjával. Isten lát engem, és én meg vagyok elégedve. Igaz úton járok, szívem tele van szeretettel, agyam becsületes szándékkal. Nem hazudok, nem irigykedem. Tisztelem apámat, anyámat, és szeretem felebarátomat, mint enmagamat. Igen, én biztosan mennybe jutok, jövendő hazám ott fényeskedik a titokzatos égboltozaton túl.

      Szegény gyermek: gazdátlan gyermek. Nem nevelik, nem őrzik. Jöhettem, mehettem, ahogy akartam. Az otthon fojtogató. Egy nagy-nagy raktárhelyiség, óriási udvar végében. Ahogy belépsz az ajtón, már bent vagy a konyhában, lakószobában. Még el sincsenek kerítve. A nagy bolt közepén a tűzhely, s télen, ha akad tüzelő, a nagy család körülüli, s ha akad kenyér, azt majszolja vacsorára. Reggel köménymagleves, délben krumpli, este kenyér. A kályhán túl asztal, azon a kis petróleumlámpa és körülüljük mi, gyerekek, könyvvel, leckével, kézimunkával. Apám lázas dobogó léptekkel fel-alá jár, édesanyám a setétben szeret kötögetni, ahol nem látjuk az arcát. Az egyik fal mentén két ágy, a másiknál egy. Ez szolgál a biztos jövedelemmel. Szarvas úr bérelte, aki igen nagy úr. Ügynök, s ami füstölt húst vacsorára magával hoz, azt nem rágja le csontig. Sohasem értettem meg, hogy lehet valamit a csonton hagyni.

      Szarvas úr igen tréfás ember, és mindig tréfás cikkekkel kereskedett. Hol olyan szerszáma volt, mely oszlopban tartogatta a húszkrajcárosokat, úgy, hogy akármennyit tesznek hozzá, vesznek el, az oszlop mindig szilárdan és telten együtt marad. Máskor meg olyan furfangos masinája volt, amely a krumpliból mindenféle alakokat faragott ki. Egész nap nem volt otthon, s ezzel magyarázta, miért elég neki az ágy, és nem bérel hónapos szobát: aki csak alszik otthon, annak csak ágy kell, nem igaz?

      Apa, anya és hat gyerek. Este a két ágyból két szalmazsák került a földre a négy fiú számára. A másik ágyban a két lány alszik. Hogyan, hogyan nem - Szarvas úr jelenlétén sohasem akadtam fenn, ellenkezőleg, babonás tisztelettel néztem a gazdag embert, s bizony hálával, hogy nálunk lakik és fizet. De mikor a két lány a sarokban vetkőzött, ahová a kis lámpa fénye már semmiképpen sem ért, lázadozó szorongást éreztem. Egy idegen ember előtt! Édesanyámra ez nem szólt. Ő feküdt le utolsónak és elfújta a lámpát. A két lány miért nem cselekszik szintén úgy? Jól van, Szarvas úr nem látja őket. De hallja a ruhájuk suhogását, ahogy magukról lefejtik. Nem szégyellik magukat?

      Én szégyelltem magamat, miattuk, helyettük. Szarvas úr olykor még incselkedett is. - Ó, én látok, hölgyeim, nekem macskaszemem van.

      A lányok vihogtak. Tudták, hogy nem igaz. Én elhittem. Hiszen én is látok a sötétben. Nem azt, amit szemmel látni, hanem, amit képzelettel elképzelni lehet. Én is láttam őket, és Szarvas úr miatt nem akartam látni. Ha a lányok vetkőzésének ideje elérkezett, én kiosontam a hombárunkból és csatangoltam, amerre a lábam vitt.

      Nem tudtam akkor semmit fiú és lány közötti különbségről, csak, ami egészen magától adódik. Hogy a lány szoknyában jár és szégyenlősebb, mint a fiú. Láttam derékig meztelen férfiakat, egészen meztelen férfiakat, egészen meztelen fiúkat, de lányt soha. És fájtak a nővéreim, akik vetkőztek. Más lányok talán sohasem vetkőznek, de semmiképpen fiúk társaságában. Majdnem mindennap üldözött a látomás, mely elől menekültem, de velem jött. Míg valamelyik térre nem értem, ahol megnyílt számomra az ég. Ekkor elfelejtettem mindent. Az égiekkel voltam.

      Elsuhant mellettem egy fejkendős asszony. Ó, engem nem ámított. A közönséges embereknek csak fejkendős asszony vagy cselédlány, nekem feltündöklött, ragyogó holdfényben elomolva a patyolatfehér, földig érő angyalruha, a magasba nyúló fehér angyalszárnyakkal. S a közönséges embereknek eltűntek egy-egy kapu alatt, vagy utca sarkán, én láttam a szárnyak szétnyílását, szinte hallottam halk csapásukat. Láttam a fehér alakokat ég felé emelkedni, elvegyülni a felhőkkel, és ha tiszta volt az égbolt, eltűnni valamelyik csillagban.

      Én, csak én tudtam, hogy a csillag nem csillag, csak nekünk látszik annak. Ott, ahol csillagot látunk, egy pontnyi szakadás van az égbolton, s azon keresztül tündököl ki a mennyország fénye. Mint ahogy az ajtórésen, a kulcslyukon keresztül a sötétbe hat az ajtó mögötti világosság. S az angyalok nem csillagokra szállnak, hanem a nyitott pontocskákon keresztül a mennyországba térnek meg, a nagy-nagy és örökkévaló üdvözítő világosságba.

      - Te itt lakol a közelben?

      Csendes, de csikorgóan hideg téli este volt. Apám régi cipője rongyokkal bőségesen kitömve, nyakamban vastag kendő, fejemen fekete báránybőr-süveg mélyen a fülembe nyomva, s valamelyes télikabát is volt rajtam. Mégis rettentően fáztam.

      Aki megszólított, lenge kis nyári kabátban volt, rövidke nadrágjából kilátszott meztelen bokája, fején vászonsipka. Kezét nadrágja zsebébe ásta, arca a fagytól már kékes. Hórihorgas zsidó fiú volt, nyilvánvalóan több esztendővel öregebb, mint én.

      - Nem - feleltem -, de nem messze innen, három utcával odébb.

      - Nem baj - felelte és rámnézett. Soha ehhez hasonló nézést. Valami tág nézés volt, csupa szemfehérje, melynek közepén két lángoló szemgolyó szinte beperzselte magát a lelkembe. Megijedtem, de nem tudtam tekintete alól szabadulni. S ekkor láttam a halántéktincseit is, gondosan összesodorva, hol szőkén, hol veresen.

      Tovább mentem, most már hazafelé, s ő mellettem járt. Hol zümmögött, hol félhangon dúdolt, héberül és valami különös idegen nyelven. Vidám, gondtalan volt.

      - Nem fázol? - kérdeztem. Nekem bizony melegebb gúnyámban nem volt kedvem dúdolni.

      - Megszoktam - felelt és rámmosolygott. - De az éjszakát mégsem tölthetem szabad ég alatt. Arra akarlak kérni, vigyél magaddal és adj nekem szállást, beérem a puszta földdel is, csak a szabad ég alatt ne maradjak.

      - Nem tudom - szóltam gyáván. Láttam a mi nagy hombárunkat, a két ágyat, szalmazsákot - harmadik nincsen -, a két lánytestvéremet és Szarvas urat. Még egy idegen?

      - Nagyon szegények vagyunk, és csak egy szobánk van, ahol kilencen alszunk.

      - Isten a szegényeknél is van - felelte könnyedén, és bizakodva rámmosolygott.

      - Nem tudom - szóltam ismét -, aztán nem én rendelkezem, meg kellene kérdezni a szüleimet.

      - Természetes - mondta szíves nevetne -, tőled csak azt kérem, vezess szüleid elé, majd magam kérem tőlük, hogy fogadjanak be.

      Nem feleltem. Némán mentünk egymás mellett. Szívem hevesen dobogott. Lopva felnéztem reá. Nagy szeme még tágabb lett, a fehérje csak úgy világolt, s valami átszellemültség az arcán mutatta, hogy a lelke messze jár. Sok évvel később Bártfán jártam, és majdnem minden házból egy-egy fehér arc kukkant ki az ablakon és nézett az autó után - ezzel a szemmel. A zsidó bibliabúvók tekintete és vérszegény testetlensége volt.

      Mikor a házunk kapujához értünk, gyáván azt mondtam:

      - Várjál itt, előbb szólok szüleimnek, és aztán megmondom, mit feleltek.

      Rámnézett lélekbe furakodó szemmel és nagyot sóhajtott:

      - Ne várass soká - olyan egyedül vagyok. És az én szüleim a távolból meg fogják érezni, milyen egyedül állok ebben az idegen városban.

      Szememből kibuggyant a könny, úgy szaladtam el tőle. Igen, be fogok rontani és ezt mondani: egy szegény fiú vár odakinn, akarom, hogy bejöhessen, átengedem neki a helyemet, én pedig a kályha mellett ülök, s ott, a széken fogok aludni.

      Berontottam, ott találtam azt a rettenetes némaságot, mely a nyomor családjaiban olyan sorvasztóan otthonos. Az az ellenséges csend, amelyet a másik nyomorúságának a feltártsága s a magunké titkolása okoz. S a két lány bontogatta az ágyakat és kihuzigálta a szalmazsákokat. Szarvas úr éppen lehúzta a cipőjét, a török csibukjából vígan ontogatta a füstöt. Apám hátára kulcsolt kezekkel fel-alá járt. Édesanyám ült és kötögetett. Néztem az asztalra, nem volt rajta a kenyéradagom. Ma kenyér sincsen. Pedig neki szántam a magamét.

      - Egy szegény fiú vár a kapu előtt, szállást kér minálunk - mondtam, de hang nem jött ki belőlem. Csak a szájam mozgott. Körülnéztem a sivár szobán, a lesújtott, néma emberek között, s megnyugodtam: csakugyan nem hallotta senki a szavamat. Elképzeltem ezt az árva fiút is közöttünk - mit gondolna rólunk, ha itt volna? Elképzeltem a családomat - mindenki rámrontana, hogy kölöncöt hozok a nyakukra. Szégyelltem a szegénységünket és féltem a kitörő dühtől. Néztem Szarvas urat - már a dunna alatt volt. Mit szólna Szarvas úr? S néztem a lányokat. Még egy idegen ember előtt vetkőzzenek?

      S néztem magamba. Mint a katlanba, vajon fölforr és kifut-e belőle a víz vagy sem. Bennem a katlan és kívüle vagyok én. Nem határoztam, hogy szólok, nem, hogy nem szólok. Valaki súgta nekem, ki kellene mennem s nem váratni a fiút. S tudtam, hogy nem szólok róla szüleimnek, és biztos voltam, hogy nem merek a fiúnak a tág szeme elé kerülni.

      Ledobtam magamat a szalmazsákra s a sötétbe belefojtottam a zokogásomat.

      A fiú a kapu alatt áll. Nyárikabátját hiába fogja össze a nyakán, fázik és vár. Én meg már fekszem és nem fogok hozzá kimenni. Tíz óra lesz, és a házmester becsukja a kaput. Most a kapun kívül vár. A hó hangtalanul hull és bebújik a kabátja résébe, végigcsurog a háta meztelenségén. A hó már elborította egészen, fehér alak áll a kapu előtt és vár. A hó már egészen temetgeti, derekáig ér. S vár és vár és szellemszeme a kapura szegeződik. Nem fog nyílni, és itt fekszem a szalmazsákon és sírok. A hó már egészen eltemette, nem látszik ki belőle semmi. Csak a szemét látom, rámszegződve, bizalommal. Aztán abból is kibuggyan a könny, s a kapu előtt ember magasságú hóból két hószárny bontakozik ki. Halk lebbenéssel egy hófehér alak száll az ég felé s eltűnik egy csillagnyílásban. Szeme, ez a túlvilági szem az enyémbe mélyed, s tüzes fájdalmamban felsikoltok, ahogy a magasból egy könnycsepp az én szemembe hull, s patakosan szakad ki az enyéimből a sírás. Angyal kísértett és én nem álltam meg a próbát!

 

 

A regényhős regénye olvasása után

 

      Pontot teszek az önkívületnek, s most nézem, mi került ki agyamból azalatt, hogy szabadjára engedtem. Végig a történeteken látok egy alakot, aki én volnék. Nem ismerek benne magamra. Eddig azt tudtam magamról, hogy Isten is nyárspolgárnak teremtett, s íme, Don Juan emlékirataiban sem szerepelhetett több nő, mint az én magános, csöndes életemben, ha mindent megírnék, ami velem történt.

      Ami velem történt - ez a jellemzőm. Mert íme, mindvégig történt velem valami, és sohasem cselekedtem valamit. Ezt sohasem tudtam magamról. Ha Don Juan volnék, prédámul esett nők serege mint fúriák üldöznének öreg koromban. Én pedig nyugodt lélekkel, hol meghatva, hol fölszabadultan, hol szomorúan, hol szégyenkezve nézhetek emlékeim szemébe. Az utolsót kivéve nem ártottam senkinek. De őt sem a cselekedetem kergette halálba, hanem a helyzetem, melybe a másik sodort.

      Végignézve a soron, s a sokkal nagyobbikon, melyről szó nem esett, szeretném tudni: más emberrel e szerelmek hogyan játszódtak volna le? Mást is úgy lerázhattak volna, mint engem? Mást is úgy igába foghattak volna? A kalandok nem az enyémek voltak, hanem a nőké. Nem ők szerepeltek az én életemben, hanem én az övékben. Mi lett belőlük? Mindegyikből valami más, mint velem kapcsolatban volt. Csak én maradtam ugyanolyan a regény vagy a dráma után, mint annakelőtte.

      A mások élete sodra el-elkapott engem is. De hát az én életem? Vagy nekem nem is volt életem? Mindig csak elem a másokéban? Hullám, melyet egy élet hajója végighasogatott? Most, hogy a magam tollából olvasom történetemet, nem érzem a magaménak.

      Mit tettem azalatt, hogy életem történeteit végigéltem? A bolond kérdésre meglepő feleletre bukkanok. Vágyódtam és kerestem. Mindig azt, amit nem éltem át, abban, amit átéltem. Nem volt futó kaland, mely nem lett volna életem egyetlen, igazi szerelme addig, ameddig tartott. Szívemben nem hamvadt el, hanem eloltotta valami vagy valaki más. Milyen boldogtalan tudtam lenni! Hogy leszámoltam múltammal, jövőmmel! Ez volt az utolsó föllobbanás. Kiégett krátere vagyok szenvedélyeimnek. Mindig, mindegyiknél végleg meg akartam állapodni. Don Juan, aki a szerelmek során át feleséget keresett, s szerelemből szerelembe esett, mert feleséget nem talált.

      Amellett látom, hogy ahol találtam volna, onnan megszöktem. A sok átélt szerelem mellett volt egy talán még nagyobb sora az át nem élteknek. Ezek között találhattam volna meg azt az egyet, akit kerestem. A lehetőségek között, melyek elől kitértem, ismerkedés, melyet kikerültem, kezdő regények, melyeket első nap elszakítottam. Istenem, ha elmegyek, ahová hívtak! Ha ottmaradok, ahol a szívem dobbanása mondta: találtál! S ijedten menekültem, mert ezt, éppen ezt az egyet nem akartam a többiek sorába illeszteni.

      Egyedül lenni, be jó! De magánosnak lenni! Sokszor ültem az ágyam szélén és nem volt erőm lefeküdni. Jött a magány. S bármilyen viharos szerelemben éltem is, ha ágyamhoz közeledtem, oly elhagyatottnak éreztem magamat. A párom után vágyódtam, az után, aki megosztaná magányomat, s el nem múlónak érezvén szerelmemet, hívtam, hívtam azt az arctalan, alaktalan ismeretlent, akivel megcsaltam összes szerelmeimet. Vagy akit összes szerelmeimben?

      Próbálom összeegyeztetni magamat azzal az alakkal, amely írásaimból kilép, de nem megy. Valami hiányzik. A legfőbb magyarázat. Úgy látszik, a rajz tökéletlen. De nem tehetek róla, hiszen nem én írtam, nem öntudatosan, hanem válogatatlanul és időben össze-vissza hányva, leírtam azt, ami éppen eszembe jutott. És sajátságosnak látom, hogy az időpontok összekeverése mellett minden év és esemény ugyanolyannak talál. A gyerek, aki gyáván megszökött az angyal elől, ugyanaz, mint a férfi, aki sohasem nyújtotta ki határozottan a kezét valaki után. Az ifjú, aki nem merte Poldit szeretni, mert a nyomorék húgát sajnálta, nem éretlenebb, mint az a gyászos tehetetlen, aki a szertelen Mariskának áldozta magát, s halálba űzte Erzsijét. Mi az, ami egész életemen át egyszerűen végigkísért? Ha erre bukkanok, akkor megtaláltam az okát, hogy a legszédületesebb változások közepette egy életen keresztül mért maradtam ugyanaz.

      Végigolvasom immár számtalanszor novelláimat, és nem bukkanok rá. Minden megváltozott. Szüleim elhaltak, testvéreim most már szintén. A legképtelenebb nyomornál kezdődött, s most hűvösvölgyi kastélyomban lakom. Van inasom, gazdasszonyom, sofőröm, s a szalmazsák, amelyen az életbe álmodást kezdtem, ágynak adott helyet, amelyen hiteles okmányok szerint madame de Sévigné aludt. A híres író finnyás és kényes, idegeire megy a porszem, mely kalapjára ülepszik, s világért sem tudna csirkéhez másképp nyúlni, ha késsel, villával nem. A szegények iránt bőkezű, de undorodik a szegénységtől. Ő, a pince és bolti raktár gyermeke. S egyneműséget keres életében, olyat, mint megvan egyéniségében! Ugyanaz az ember nem nyúlna kézzel egy csirkecsonthoz, aki valamikor magát a csontot is megrágta és utána végigszopogatta ujjait is.

      Csirkecsont - végigszopogatott ujjak... Vajon micsoda sajgás gyötri szívemet? Micsoda kép vergődik agyamba s nem tud emlékezetembe jutni? Ez a sóvárgás, ez a reménytelenség, hogy valaha célt ér, az a forradalmi türelmetlenség: odáig jutni. Meddig? A csirkecsonttal kapcsolatban? Ez a víziós csámcsogás, ínyemen az összefolyó nyál íze - lázban újból lapozgatom írásaimat, és rámmered a magyarázó kísértet. Szarvas úr, az ügynök házaló, aki a csonton rajthagyta a húst, amit késével simán le nem faraghatott!

      Szarvas úr elmerült a múlt nirvánájában és most elémbukkanva ráismerek: Szarvas úr áthatotta egész életemet. Áthatotta, végig kísértett, eldöntötte. Csak most látom, hogy életem bármely pontján mindig csak Szarvas úrral kerültem össze. Valakivel, akire feltekintettem, mert mindig alatta állónak éreztem magamat. A jelentéktelenség, melyet túlbecsültem és alája rendeltem magamat. Férfiban, nőben egyaránt a szegény fiú mindig a nálánál gazdagabbat érezte. Hiába kerültem ki a pincéből, saját kastélyomba is mint szegény fiú költöztem.

      Idegen világba kerültem, melyben jövevény voltam a legfelső fokon, azzal szemben, aki otthon volt a legalsón. S lefelé, a szegények közé látogatva jövevény voltam, akire úgy néztek, mint más világbelire. Ez a gyökértelenség tett örökké bizonytalanná, a mások akarata prédájává. Haladás helyett ezért sodródtam. Mindig, mindenütt ráakadtam a magam Szarvas urára, kiben felsőbbrendűséget éreztem, csak azért, mert feltekintettem rá.

      Minek tagadjam, holott életem legfontosabb megismerése? Az a kor, amelyben én vittem pincelakótól nagyságos uraságra, a sokravivés kora volt, mind általánosságban. Parasztból művész lett, kisiparosból gyáros, fűszeresből pesti háziúr, akinek lánya földbirtokos felesége. A suszter fiából esztergomi érsek lett, a varrónő bátyjából a világ legelső festője, és a falusi tanító fiából hírneves ügyvéd, orvos, író és hegedűművész. Egész osztályok kerekedtek a szegénység gyermekeiből, valóságos kivándorlás indult a nyomorból. S az egyik része sznob, aki elkeveredik az őslakók közé, hogy őt is olyannak lássák, másik része pedig mindig bizonytalanul lesi, mikor dobják ki, mint a bálba tévedt szabót, és örökre meg akarja vesztegetni új környezetét, hogy türelmi adó lerovása árán megvásárolja magának a helyet, melyről dehogyis érzi, hogy amúgy is már az övé.

 

(In: Kóbor Tamás: Regény novellákban.
Bp., 1930. 26-33. old., 54-63. old. és 174-179. old.)

     

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Rovás < > Kóbor körkérdés-válaszai