EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Leánykereskedelem < > A Városligetben
Guszti, a főpincér
___________

 

 

I.

      Ha nem volna nappal, és nem a Pálma kávéházban látnám, azt hinném, hogy a walesi herceg. A frakkja éppenséggel nem pincérfrakk, aminőt a többi vásárol az új vásártéren öt usque tíz forinton, hanem a testére van szabva és drágán meg van fizetve. A nyakravalójától vakul a gyöngébb szemű halandó, nemkülönben az ingébe préselt ormótlan gyémántgomboktól. Az órája világlátott kronométer, a gyűrűi testvérek között is megérnek ezer forintot. Amellett gyönyörű szőke ember, szálas, vállas és olyan hajlékony, mint egy angol ifjú. Ha az utcán végigmegy, a lányok lopva utánafordulnak.

      A kávéházban azonban besöpri a két krajcárokat és hajlongva bókol minden éhes diáknak, aki pikolókat ebédel.

      A törzsvendégek megbecsülik, azért is, mivel olyan kábító nagy úr, azért is, mivel olyan figyelmes, alázatos pincér. A diáknépség csodákat tud a Guszti műveltségéről. Ért az bizony a római joghoz is, és a kávéház költője, a rojtos gallérú Nyárvégi Ede, aki a sarokablakban írja a heti rímeit és havi stanzáit a különböző lapokba, megesküszik rá, hogy Guszti verzátusabb a világirodalomban, mint Beöthy Zsolt, és jobban ért a műítélkezéshez, mint Gyulai Pál. Mindenki szívesen szóba áll vele, és ő is szereti, ha beszélgetnek vele és kimutathatja tökéletes voltát.

      De azért Guszti éppenséggel nincs megelégedve a sorsával. Barna úr, a Braun és Sasvári terménybizományi cég beltagja, tud erről [a] legtöbbet. A derék ember, aki nagylelkűen egyszer és mindenkorra megengedte neki, hogy a kávé árához számítsa mindjárt hozzá a két krajcár borravalót, tud erről a legtöbbet.

      Egy nagy gabona-krach után való nap ugyanis sóhajtva szólt, mikor Gusztinak odaadta a két piculát:

      - Könnyű magának, magának soha sincs bessze.

      Guszti sóhajtva válaszolt:

      - Hja, hja, azért látja, Barna úr, ott azt a kis, rongyos írnokot? Szívesen cserélnék vele.

      - Ezt azért mondja, mert nem teheti. De én úgy mondom, hogy ha lehetne, szívesen megtenném, hogy bármely pillanatban cserélnék magával.

      - Ezt csak úgy mondja, Barna úr.

      - Becsület Istenemre - erősíti Barna úr elkeseredve -, hiszen amennyire én ismerem magát, annyi a jövedelme, mint egy államtitkárnak.

      - Téved, Barna úr, annyi, mint egy miniszternek, de mit ér az? Pincér vagyok, nincs becsületem; ha azt akarom, hogy valaki levegye előttem a kalapját, hordárt kell fogadnom.

      Erre Barna úrnak nevetnie kell.

      - Pénz beszél, Guszti, ez az igazság.

      - Nem az - folytatja Guszti -, lássa, Barna úr, becsület is kell. A pincér nem ember. Van pénzem, van műveltségem, több, mint a professzornak, mégsincs becsületem.

      - Dehogy nincs - véli Barna úr -, annyi van, mint másnak. Az üzletben mindenki szolga, de ha leteszi a bőrtáskáját és kimegy az utcára, olyan úr, mint akárki más.

      Guszti tagadólag rázta fejét:

      - Nagy a különbség, Barna úr. Hogy példát mondjak: Önnek van egy leánya - bocsánat, hogy merek róla beszélni -, mondhatom, gyönyörű leánya, aki majd feleségül kapja, megnyalhatja mind a tíz ujját. Hát most tegyük föl, hogy egy orvos, egy szegény ördög megkéri a kezét, mit felelne rá, Barna úr?

      - Hát azt, hogy ha derék ember és el tudja tartani a feleségét, akkor Isten neki, vegye el.

      - Ugyebár - bólogat Guszti -, de most tegyük föl, hogy én megyek Önhöz: Barna úr, tetszik engem ismerni, keresek évenkint tízezer forintot, úri módon tartanám a feleségemet, nem reflektálok hozományra, kérem tehát a kedves leánya kezét. - Akkor mit felelne?

      - No, no - kacag Barna úr fölcihelődve -, maga nagy lurkó, Guszti.

      - Ugyebár - szól ez félig diadalmasan, félig elkeseredve -, kitér a kérdés elől. Hát én azt is megértem és nem kérem meg a leánya kezét. Hát ez az, amire azt mondom: hiába van pénzem, ha nincs becsületem.

      - Ne haragudjon azért, Guszti, végre is, ha már úri leányra vágyik, várjon egy pár esztendeig, takarékoskodjék, s ha elég pénze van, nyit maga is kávéházat, a maga ura lesz, s akkor válogathat feleséget, ahogy magának tetszik.

      - Fogom is tenni, Barna úr. Alássan köszönöm, jó napot kívánok, aláz' szolgája.

 

II.

      Vasárnap délután Barna úr a családját is szokta a kávéházba hozni, onnan ismerte Guszti a szép Barna Emmát. Igazán szép, sudár leány volt, akit a fiatalság áhítattal szokott bámulni, és aki maga is érezte, hogy a szépség birodalmában fejedelmi rang illeti meg. Mikor az imént elmondott beszélgetés után Barna úr először vitte leányát a kávéházba, gyöngéden meglökte a könyökével és nevetve mondta:

      - Mit gondolsz, kit hódítottál te itt meg?

      - Kit? - kérdi Emma várakozva.

      - Gusztit, a főpincért.

      Emma nagyon furcsának találta a tréfát, csalódva mondta:

      - Ugyan, papa, micsoda ízetlenség!

      - Nana - véli ez -, Guszti nem olyan megvetendő ember. Keres legalább tízezer forintot, aztán olyan művelt, mint egy professzor. Igazán elmehetnél hozzá.

      - Persze - kacag Emma -, ha mégannyi pénze volna, sem kellene. Pedig csinos ember, de mi lenne belőlem? Guszti, egyszerű Guszti, és a feleségét Gusztinénak hívnák.

      Ezen aztán kacagott Emma, a papa meg a mama. Barna úr meg odaintette magához Gusztit és mondta:

      - Ugye, Guszti, maga franciául is tud. A lányom is tud. Beszéljen csak a lányommal franciául!

      Gusztinak arcába szökik a vér, úgy érzi magát, mintha idomított kandúrnak néznék s mutogatnák, hogy ő franciául tud.

      Emma pedig bólint szép fejével és azt mondja:

      - Pincérnek jó, ha nyelveket tud. Svájcban, mikor jártam, minden hotelportás tudott vagy négy-öt nyelven, még a szobalányok is legalább tudtak franciául és angolul. Csak minálunk olyan tudatlan a legtöbb pincér, pedig itt is járnak idegenek.

      Ezzel a szép Emma az Illustration fölé hajolt, s miután Guszti odábbállott, mérgesen ripakodott az édesapjára:

      - De, papa, hogy is gondolhattad, hogy én egy pincérrel konverzálni fogok?

      - Hiszen csak jukszot csináltam - nevet Barna úr.

      - Azt meg éppen nem szabad - véli a jó ízlésű Emma -, olyan emberrel, aki alattunk áll, nem illik tréfálni. Hiszen azért, hogy pincér, nem kell mindjárt kinevetni!

 

 

III.

      Azóta eltelt néhány esztendő, mely alatt a japán-kínai háborún kívül csak az történt, hogy a gabona-krachok mind sűrűbben ütöttek be a Braun és Sasvári cég spekulációiba. Bizony, nem tréfadolog az, Barna uramnak nem is volt kedve többé tréfálni, sőt, nagyon is borús homlokkal ült a kávéházban, mire pedig a japánok békét kötöttek Kínával, Barna úr leszokott a dohányzásról és lemondott az ebéd utáni feketekávéról. Így aztán nagyon meg volt lepetve, mikor egy szép napon a gabonacsarnok előtt beleütközött egy elegáns, szőke úrba, aki szívesen köszöntötte:

      - Jó napot, Barna úr!

      - Maga az, Guszti? Hogy van? Mi újság?

      - Semmi különös - felel Guszti. - Barna úr most nem jár a Pálma kávéházba?

      - Nem én, Guszti, hát maga azt nem tudja?

      - Már nem vagyok ott - felel Guszti boldog mosollyal, melyet hiába iparkodik közömbösséggel elnyomni -, magam nyitok kávéházat, a jövő héten már meg is nyílik.

      - Úgy? Gratulálok, gratulálok. Nagy kávéház?

      - Nem lesz párja Budapesten, harmincezer forintba kerül csak a berendezése.

      - Ne mondja, és jó helyen van?

      - Meghiszem azt. Ha esetleg szerencséltetne...

      - Hogyne, hogyne... izé, de nem is tudom még a nevét.

      - Szegedi, Barna úr.

      - Szegedi? Szép név, igazán örülök, Szegedi úr, nagyon örülök és sok szerencsét kívánok.

      És most kezet is nyújt Szegedi úrnak, amit az egészen természetesnek talál.

      De Szegedi úrnak még más mondanivalója is van.

      - Ha rossz néven nem veszi, Barna úr, egy kérdésem is volna, vagy jobban mondva egy kérésem.

      - Tessék, tessék.

      - Most, hogy már a magam ura vagyok, s elég szép kilátásaim vannak a sikerre, visszatérnék arra, amit egyszer a kedves leányára vonatkozólag mondtam.

      - Igazán? Nem tréfál?

      - Mindig szerettem Emma kisasszonyt, s csak azért siettem az üzletem berendezésével, hogy valamiképpen le ne késsem.

      - De, kedves barátom, hát miért nem szólt előbb? Hát azt hiszi, hogy ha szól, nem lettünk volna megtisztelve?

      Szegedi úr nagyon boldog volt. Hát igazán? - Hogyne. - Mikor tehetné tiszteletét? - Akár azonnal. Nem? Hát jól van, este jöjjön el vacsorára, Emma nagyon fog örülni.

      Emma valóban nagyon örült, s nem telt bele egy hét, és menyasszonya volt Szegedi úrnak. Aztán nem telt bele hat hét, és a felesége volt. Bevonult a káprázatos Peking kávéházba, selyembe öltözködött és deli urával végigsétált a korzón. Barna úr pedig boldog volt, hogy most már inzolvenssé lehet, anélkül, hogy a lányáért aggódnia kellene.

      Csakhogy a fényes Peking kávéház nemigen akart föllendülni. Kezdetben a kíváncsiság még becsalogatta az embereket, de aztán elmaradoztak. Szegedi úrnak és szép feleségének sanyarú napjai voltak, s nem telt bele egy esztendő, a Peking kávéház nagy üvegablakaira rábocsátották a vasredőket, s amikor újból kinyitották, nyoma sem volt többé a fényes berendezésnek.

      Szegedi úr pedig visszament a Pálma kávéházba főpincérnek, ahol ismét Gusztinak szólították és bámulták a műveltségét. Az úri expedíció elvitte mind a megtakarított pénzét, és a felesége sóhajtva emlegette, amikor az ura ismét csak úgy tömte pénzzel:

      - Hát nem lett volna jobb bele se fogni abba a vállalkozásba? Akkor volna legalább egy kis pénzünk.

      - Igen ám - mondja Guszti -, de te nem volnál a feleségem. Mert főpincérnek lenni nem rossz dolog, hanem főpincérnének menni, az más!

 

(In: Kóbor Tamás: Komédiák. Bp., 1912. 406-415. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Leánykereskedelem < > A Városligetben