EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Húsz fillér < > Leánykereskedelem
Éjjeli kávéházban
___________

 

 

A télen - egy óra múlt éjfél után - betévedtem egy éjjeli kávéházba egy csésze teára. Vagy egy adag piszkosságra? Nem merem bevallani. A zenekar hölgyei épp akkor nyiszáltak utolsót, az egyik elémbe tolta a tányért, a többi eltűnt, mint a kámfor, vagy déli harangszóra a kőmíves. Nyilván, hogy átöltözzenek, az egyik, hogy hazamenjen, a másik pedig, hogy ne menjen haza. A helyiség nagy és üres volt, éppen csak az egyik asztalnál ült három részeg, rongyos ember, akiket a pincér felszólított, hogy előbb fizessenek, csak azután adhat újabb sört. A zenekar szomszédságában pedig egy halálfejű ifjú ült nagyon előkelően öltözve, monoklival a szemében, tövig lenyírva egy üveg sör mellett, és megkövült mozdulatlansággal nézett egyre a kasszírnőre, egy roppant termetes, de szép arcú szőkeségre, aki tudomást sem vett az ifjú kitartó bámulatáról.

      A zenehölgy, aki tányérozott, egy nádszáltermetű, finom arcú, szőke leány volt, alig látszott többnek tizennyolc évesnél. Mikor húszfilléresem [a] tányérjára kopogott, rámnyitotta nagy szemét, kéjesen ráeresztette pilláit és fehér, apró fogát halkan szívva mondotta:

      - Ha átöltözködtem, ihatok egy csésze teát?

      - Legyen szerencsém - válaszoltam nem éppen elragadtatva, nem éppen megijedve.

      Pár perc múlva mellettem termett. Mintha kicserélték volna. A vásári fehér ruha a nemzeti színű szalaggal olybá mutatta, mintha csak leánynak öltözött volna, most egyszerű, kék utcai ruhában olyan volt, mintha a szobalányt várná, aki hazakísérje az iskolából. Annál furcsább volt szinte frivol otthonossága ezen a ronda, bűzhödt külvárosi tanyán, ahol sohasem látni vendéget, mégis éjjel-nappal nyitva van. Alighanem az utcai üzlet, a hölgy-zenekar csak arra való, hogy a kártyabarlangot elrejtse a rendőrség szeme elől.

      - Olyan éhes is vagyok - mondotta -, hat óra óta nem ettem.

      - Csak rendeljen magának vacsorát is.

      - Fritz, egy vacsorát! - kiáltott megváltozott hangon.

      Fritz magában röhögött, s máris asztalunkra tette a vacsorát. Két darab hideg borjúhúst, meg egy uborkát, ami láthatóan amúgy is kijárt őnagyságának, de a balekkal ezúttal külön megfizetteti, a pincér javára.

      Hogy Fritz egy üveg sört is adott a vacsora mellé, az csak természetes.

      - Uraságod olyan ismerős előttem - kezdte a beszélgetést, amely előbb szakadozottan, később, amint látni fogják, már túlságos természetességgel folyt tovább.

      ÉN: Kedvesem, sohase törje rajta a fejét, hogy miképpen kezdje a beszélgetést. Maga nem látott engem soha, ezt nagyon jól tudja, ellenben én minden hájjal megkent budapesti gézengúz vagyok, aki ma szívesen beáll önként is baleknek, tehát ugorja át a fokozatokat, a teát, a konyakot, és rendelje meg Fritznél mindjárt a pezsgőt.

      Ő (ajkát harapja és erőltetetten fölnevet): No, lám, ki sem látszik magából. Bizonyára művész.

      ÉN: Ó, igen, a semmittevésben, meg a lányok bolondításában. Hanem, mondja csak, minek hegedül maga? Hiszen olyan szép lány, mint maga, nem szorul arra, hogy egyig kornyikáljon, és csak egy óra után nézzen hivatása után.

      Ő: Ha így beszél velem, akkor köszönöm a vacsorát, nem kérek a pezsgőből, és itt hagyom. Magától pedig nem szép, hogy ilyen hangon beszél, csak azért, mert joga van hozzá.

      ÉN (nem éppen meghatva, egy kis gúnnyal, mellyel blazírt voltomnak tartoztam, de igen udvariasan): Bocsánat, kisasszony, igaza van, ön vendégem, tisztelettel fogok önnel bánni.

      Ő: Ne higgye, hogy én arra való vagyok itt. El szoktam menni a többivel. Ön megtetszett nekem, olyan másnak látszott... Fritz, mikor szoktam hazamenni?

      FRITZ (széles mosollyal): Egy órakor. A kisasszony nem köteles itt maradni, csak, ha akar.

      ÉN: Fritz gentleman, de az ő tanúsága nélkül éppúgy hiszek önnek. Nagyon kedves, hogy megtetszettem önnek, és voltaképpen áldozatot hoz nekem, amikor...

      Ő: Nem mennénk a szeparéba?

      ÉN: Sőt, igen szívesen.

      Ő: Mert itt esetleg meglátnák önt.

      ÉN: Nagyon gyöngéd. Tehát, Fritz, a pezsgőt a szeparéba! (Az első pohár után.) Éljen a barátságunk!

      Ő (elpirul s pajkosan rámdűl): Nem kell elbizakodnod, kis csacsi, nem áldozat ez, hanem olyan nagyon szeretem a pezsgőt, és oly ritkán jutok hozzá.

      ÉN: Ah, ezt soh'sem találtam volna ki. De egyet mondok, galambom, kettő lesz belőle. Nekem nagyon tetszel, de nem vagyok szerelmes természetű. Nagyon érdekelsz, mert különösebb vagy, mint a többi, de nem vagyok sem kíváncsi, sem romantikus. Ennél fogva élvezd nyugodtan a pezsgőt, nekem ne hízelegj és ne mondd el a történetedet! Mert ugyebár, most ez volna soron? (Itt Fritz bedugta a fejét, hogy lássa, mennyire vagyunk.) Soh'se kémlelődjék, Fritz, hanem csak hűtse be a második üveget, azon túl még egy üveg lesz, és ezzel punktum. (Fritz lefegyverzetten vigyorog, észrevette, hogy a balek önkéntes és öntudatos, tehát mesterkedésre nincs szükség. A lány azonban ezúttal csak rámnézett, s ebből láttam, hogy igazán megbántottam s nagyon fáj a lenézésem.) Megint bocsánatot kérek, de lássa, én nem szeretem, ha valaki azt hiszi, hogy tartozik nekem hazudni, hogy őszintének lássék. A mi barátságunk három üveg pezsgő erejéig tart, aztán soh'sem látjuk többé egymást. Az igazi történetét úgysem mondaná el, arra a regényre pedig, amit ilyen esetekre készen tartogat, igazán nem akarom magát kényszeríteni. (Koccintunk.)

      Ő: És, ha magának mégsem hazudnék?

      ÉN: Édes Istenem, az igazság is hazugság, amikor nem hisszük el. Aztán olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, amiket maguk kitalálnak, vagy amik magukkal megesnek... Egy vőlegény, akit szeretnek, egy fiatalember, aki elcsábítja, a szülők, akik eltaszítják - esetleg a gyermek -, vagy válás a férjtől - igazán még a valódi történetek sem érdekesek.

      Ő: És, ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem azért vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet?

      ÉN: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke!

      Ő (bizonytalanul): Nem hinné el?

      ÉN: Legkevésbé.

      Ő (kitörő keserűséggel): És mindenki elhitte, az is, aki tudhatná, hogy nem igaz!

      ÉN: Tehát egy férfi!

      Ő: Nem, az apám, az anyám, mind, akik ismernek és rámfogták, hogy a vérem, a könnyelműségem, a munkaiszony... Ó, milyen komiszak azok, akikhez az ember tartozik!

      ÉN (megdöbbenve): Nyugodjék meg!

      Ő (mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar.

      ÉN: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék egy pohár pezsgőt, aztán elfelejti, ami bántja!

      Ő (iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt. Maga, látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket, s nem is lehet önnel semmi célom. A szépségemmel meg nem hódítom, [a] beszédemmel le nem kötöm. Leült velem, mint ahogy megállna a majomketrec előtt. Milyen semmik is vagyunk mi a férfiak szemében, mi, akikért a hitványabbja tönkreteszi magát!

      ÉN: Honnan szedi ezt a beszédet?

      Ő: S akiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy, ha nem itt ülnék, ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes volnék és a becsület útján akarnék járni, magának nem volna nyugta, amíg el nem szédített, ki nem fosztott és tönkre nem tett volna. Nem igaz? Maguknak, szolid embereknek tiszta víz kell, hogy bemocskolják.

      ÉN: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz volna!

      Ő (iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam, miképpen jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen viselkedett irányomban, és attól fölfrissültem. Most nem bánt már semmi, mert tudom, hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs igaza. Nem vagyok a legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli ezt az életet, melybe belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan kerültem ide, nem bánom, ha nem is hiszi el. Zeneakadémiába jártam s megtanultam hegedülni. Akkor még csak tizenöt éves voltam. Tizenhat éves koromban a színésziskolába kerültem, rajongtam a művészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem az irodában s kényszeríteni akart, hogy a szeretője legyek. Különben nincs haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A színészettel tehát leszámoltam, a művészettel is. Gondoltam magamban: aki tisztességes akar maradni, az maradjon a polgári úton. Egy évig jártam a kereskedelmi kurzusra és megtanultam a gépírást. Nagy nehezen állást kaptam egy rőföskereskedésben. A főnök családapa, eladó lánya is van, a fizetésem pedig huszonöt forint volt havonta. Ezért reggel nyolctól este nyolcig ültem a boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba állandóan beállt a görcs. De ez nem elég, az [az] undok ember annak fejében, hogy megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert, ha nem, elcsap. Kap ő olyan lányt is, aki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébbálltam. S azóta akárhová fordultam s kínáltam a munkámat, mindenütt ehhez a föltételhez fűzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatalember barátom, aki szerelmet vallott s ígérte, hogy két év múlva feleségévé tesz. De addig éljek vele úgy. Mikor azt mondtam neki, hogy én is szeretem, s szívesen várok reá akármeddig is, de tisztességben, becsülettel, akkor elpárolgott, mint a kámfor. Hazugság! - kiáltottam akkor. - Az emberek megkívánják tőlünk a tisztességet, de nem engedik meg, hogy tisztességesek legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen megférhetetlen vagyok, sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól az embereket. Jól van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem úgy, hogy a becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyíltan és tisztán, és fizessenek meg azért munka nélkül. Hát így volt, s hogy elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy.

      Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk.

      ÉN: És jól esik így élni?

      Ő: Néha igen, néha nem, csakúgy, mint akármiféle élet mellett. A pezsgős vendégek ritkák, és ez nagy kár.

      ÉN: Hány éves most?

      Ő: Huszonöt.

      ÉN: Pedig alig látszik tizennyolcnak.

      Ő (kacagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjúságot!

 

(In: Kóbor Tamás: Munka. Bp., 1909. 219-229. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Húsz fillér < > Leánykereskedelem