EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Ernő < > A magyar erkölcs
Leánykereskedés
___________

 

 

Az emberbarátok - jóhiszemű képmutatók - mostanában Európa-szerte nagyon meg vannak magukkal elégedve: megindították a mozgalmat a leánykereskedők ellen, akiket a lelketlen jelző nélkül sohasem emlegetnek. Minálunk is történik valami - nemrégiben kongresszust tartottak a leánykereskedelem kérdésében, most pedig a belügyminisztérium hivatalos köriratban interjúvolja meg a közigazgatás embereit, hogy mit tapasztaltak, és mit gondolnak ebben a dologban. Szerencsétlen leányok megmentéséről, lelketlen kufárok üldözéséről lévén szó, természetes szimpátia kél e mozgalom javára. Csakhogy ez a szimpátia amennyire jogos, annyira elhomályosítja az objektív ítéletet, s ne tekintsenek engem ellenzéknek, amikor ezt az ügyet szimpátia nélkül akarom tárgyalni.

      Természeténél fogva a mozgalom nem törekszik valami radikális eredményre. A leánykereskedelem ellen fordul, azaz, a magyar leányoknak a határon túl való elveszejtése ellen. Végső ideájuk az, hogy egyetlen nőt se lehessen a határon átvinni, aki külföldön erkölcstelen életre volna szánva. Nagyon szép cél: a ledérség maradjon itthon - nagyon üdvös eredmény, de a külföldnek üdvösebb, mint minekünk.

      Sajátságos jelenség, hogy a mozgalmak, bármely kérdésről legyen is szó, mindig ki tudják kerülni a bajnak igazi mivoltát, s mindig csak melléje dolgoznak. Nyomorról van szó? Nem arról tesznek, hogy ne legyen nyomor, hanem, hogy minél több nyomorgó legyen, akivel jót tesznek. Kivándorlásról tanakodnak? A probléma nem az: milyen viszonyok termelése mellett nem gondolnak az emberek a kivándorlásra, hanem az: mit kell tenni, hogy aki ki akar vándorolni, ne tehesse meg.

      Csak természetes, hogy a legutóbbi kongresszus filantrópjai, jogászai és közigazgatási kapacitásai nem a leánykérdésről, hanem a leánykereskedésről tárgyaltak. Pedig ez az igen csúnya mesterség, melyet okvetlenül üldözni kell, csak igen kicsi és alárendelt szimptómája az igazi bajnak. S itt aztán a mozgalomnak teljes meddősége előtt állunk. Amíg maga a baj megmarad, a szimptóma ellen hiába küzdenek, s ha sikerülne elérni a leánykereskedelem teljes leverését, ezzel egyetlen szerencsétlen leányt sem mentenek meg a szerencsétlenségétől.

      Mert az csak műkedvelő avatatlanság, amikor a lélekkufárokat mindáltalánosan csalóknak mondják, az áruját pedig becsületére tartó, félrevezetett és azután erőszakosan megrontott áldozatoknak. Ha csak azokkal kereskednének a lélekkufárok, akiknek nincs sejtelmük rendeltetésükről, nem volna érdemes az üzletet folytatni. A forgalmat éppen a tudók és a vállalkozók teszik jövedelmezővé. Akik rászánták magukat az erkölcstelenségre és tudva állanak be áruknak, ahogy a kivándorlók legnagyobb része is nem félrevezetett verbuváltak, hanem a szegénység nyomása alatt kivándorolni akarókból áll.

      Mármost mi lesz, ha a határszéli zsandár föltartóztatja a külföldre tartó gyanús fiatal nőket? „Vissza a becsülethez!” - kiáltják a filantrópok, pedig a valóság: vissza a honi pocsolyába! Mit gondolnak? Segítve van azokon a szegény leányokon, ha nem mehetnek ki az országból? Hiszen nem is akarnának kimenni, ha itthon maradhatnának. Még az a gyanútlan teremtés is, akit bonne-nak szerződtettek ki a leánykereskedők, ugyan mit csinál majd itthon? Lesz belőle itthon bonne? Dehogy. Valamivel későbben, valamivel kikoplaltabban kerül a romlásba, mert - ezzel tisztában kell lennünk - a leánybecsület a határon belül is megtalálja a maga külföldjét.

      Szomorú kérdés, nem egészen illő róla az igazi szótárkészlettel beszélni, és nem is hasznos. Mégis különös, hogy a mi szociológusaink szerint csak azt látjuk, ami már kifut a pohárból. Azt hiszem, mégiscsak fontosabb maga az erkölcsi kérdés, mint annak egyik igen szomorú, de meglehetősen mellékes hajtása. Nevezetesebb, mi lesz azokkal, akik ott vannak, mint azokkal, akik kivándorolnak. A kivándorlás kérdése a leánykereskedelemnél is ugyanaz, mint egyéb kereskedelemnél. A túlprodukció eredménye ez, valósággal gazdasági export. Ezért, ha segíteni akarnak ez exporton, nem a határon kell ezt kezdeni, hanem a határon belül. Ott pedig nemigen nyúlnak hozzá, mert ott a leánykereskedelem kérdéséből már a nő kérdése lesz, a nőkérdés pedig egyszerűen férfikérdés.

      A férfi pedig nagyon, de nagyon ellene volna az áhított ideálnak, a női becsület abszolút hozzáférhetetlenségének. Minden törvényes intézkedés, minden társadalmi felfogás arra törekszik, hogy a női erény ne jusson túltengésbe. A feleségem legyen tiszta és hű, de a más felesége már ne legyen az. A leányom legyen ártatlan, de a leányok ne legyenek ártatlanok. Színház után az utcasarkon ne botránkoztassák meg a tisztességes hölgyeket, de legyenek utcasarkok és botránkoztatók azok számára, akik már jó éjszakát kívántak a tisztességes hölgyeknek. A szegény leány menjen dolgozni és a keze munkája után tartsa fönn magát, de a munkaadója irányában legyen hálás és engedelmes, és ne kímélje az erényét, melyet a munkájával óv meg attól, hogy vásárra vigye. Ez a határokon őrködő tisztesség meglehetősen aluszékony a határokon belül. Idebent a nő teljes elhatározóképessége birtokában ismertetik el; ha valami baja akad egy férfi miatt, hát az ő baja, miért ment vele. A határon azonban megszűnik a szabad elhatározóképessége, ott a lelketlen kufár áldozatává válik, és mindenáron ki kell szabadítani a körmei közül, a belföldi aranyifjúság és ezüst-aggastyán-kor körmei számára.

      Ha már nem tudják nyilvántartani, hány ilyen szomorú egzisztencia romlik külföldön, olvassák meg őket, akik idehaza romlanak. Bizony Isten, sokkal többen. És sokkal többen vannak idehaza a félrevezetettek, a kizsákmányoltak, az akaratukon kívül lealacsonyítottak. A nők, akik dolgozni akarnak, s hogy dologhoz juthatnak, le kell mondaniok a tisztességükről. A leányok, akikre regényes formákban, orvul vadásznak, a megcsalt asszonyok, akikbe az első ballépés után beoltják a hitet: most már úgyis mindegy, a cselédlányok meg a színésznők, a nevelőnők és a gépírókisasszonyok - sok, nagyon sok közöttük az érintetlen becsületű, de egy sincs közöttük, akinek az érintetlensége nem ostromok, kísértések és zsarolások közepette tartaná magát.

      A nőt munkára csábítják, nem, mivel a munka megóvná őket, hanem mivel a munka kiszolgáltatja őket. A dolgozó férfi független, a dolgozó nő rabszolga. Idetekintsenek a leánykereskedők ellenségei, mert itt készül az áru a lélekkufárok számára. Itt bámul az elkeseredett, de nagyon is igaz okoskodás: hát akkor minek dolgozzunk és járjunk rongyosan? Nem okosabb akkor nem is dolgozni és selyembe öltözködni? - A dolgozó nőknek teremtsenek védelmet és függetlenséget, és a nő tisztességét keressék a férfiakon. Vagy pedig hagyják békén azt az egész förtelmes kérdést, és ne akadályozzák meg a szerencsétleneket abban, hogy ott pusztuljanak el, ahol nekik tetszik.

 

(A Hét, 1902. június 29. 414-415. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Ernő < > A magyar erkölcs