EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Artisták < > Leánykereskedés
Ernő
___________

 

 

Demokrata kezek, amelyek soh'sem érintettek náluknál alacsonyabb rendű kezeket, mostanában mélységes meghatottsággal szorongatják a New York kávéház Ernőjéét, akit báró Wallburgnak hívnak, s aki született Habsburg Ernő. A pincéren keresztül is megbecsülik az előkelő Habsburg családot, s a Habsburg családon keresztül is lenézik a pincért. Az ilyen személyi installáció, amilyen a szerencsétlen, kitagadott Wallburg Ernőé, más nációnál talán nagyobb szenzációval is járna, mint minálunk, de alacsonyabb rendűvel alig. S még mindig meg akarják csinálni a demokrata uralmat. Hogy az Isten legyen nekünk irgalmas!

      Pogány eszű ember elmegy a New York kávéházba, és nézi, vajon Ernő, aki ezt a mesterséget sohase tanulta, ért-e hozzá. Mondhatom, ért hozzá. A pincér nem mindig úr, de az úr mindig lehet pincér. Elegánsan mozog, mint egy pincér, és szolid, szerény udvariasságú, mint egy úr. A három krajcár borravalót egy munkásember fesztelenségével söpri be, aki tudja, hogy nem jár neki, de ha megkapja, hát meg is szolgálta, mert utána él. A pincértársai finomabb lelkűek, mint némelyes vendégei: szeretik és dicsérik a finomságát, a szorgalmát meg a becsületességét. A szegény emberek intenzív veleérzésével beszélnek arról, hogy mennyi bajjal kell küszködnie, hogy regenerálódik a pénzkeresés közepette, mint érzi magát mindennap emberebbnek, amely mértékben elfelejti, hogy úr. Érdekes és érdemes ez az osztálycsere, melybe a fogházon és üldöztetésen keresztül a hajdani katonatiszt és udvari kitagadott a munkásemberek közé beállott, hogy végre-valahára, az úri nyomorúság helyett gyermekeinek biztos és tisztességes kenyeret adhasson. Tán tud annyit, hogy hivatal után is kaparászhatott volna, s így megmaradhatott volna báró úrnak is. De, ha már lúd, legyen kövér - a fokról fokra való lesüllyedés helyett Wallburg báró az egyszerre való önkéntes leszállást választotta. Ezért cserébe megérdemelné, hogy mindenki megbecsülje és pincérnek tekintse, elfelejtvén az úri voltát, s különösen a szegény úri voltát.

      Ehelyett úgy bánnak véle, mint - bocsánat a hasonlatért - a disznóval, aki korpa közé keveredett. A demokrata polgár urak egyenkint vállon veregetik a pincért, aztán alázatosan bemutatkoznak a báró úrnak. Van, aki a három krajcárt a kezére olvasván kaiserliche Hoheit-nak titulálja. Egy másik meg tizenegy osztrák értékű koronát áldoz annak az ötletnek, hogy a hercegi korona tizenegy ágát ezzel megváltsa. Fotográfus jön és Ernő főpincért pozitúrába helyezi: így föst a császári vér mint fizetőpincér. - Tucatjával vannak pedig, akik a családfáját magyaráztatják maguknak - három krajcárért.

      És ezek az urak mind az urat látják benne és mind az úri mivoltában gázolnak. És pokoli kéjjel élvezik ki a helyzetet, hogy íme, most olyan valakihez ereszkedhetnek le, aki néhány év előtt még katonai brutalitást követhetett volna el rajtuk, s akit sok évvel azelőtt egy királyi vérből való herceg lovagoltatott a térdén. Milyen szép is az élet, mely ily örömökben részesíti őket. Mily gyönyörű a szociális igazságszolgáltatás, amit egyenlőségnek neveznek, hogy akárkinek megdögölhetik a kutyája, s akkor maga ugat este. Ha már nincs szabad és biztos út fölfelé, legalább szabad a pálya lefelé. S milyen gyönyörű találmány a demokrácia, mely, amíg a csizmája sarkával rugdossa az alulról fölkapaszkodókat, szeretettel és alázatossággal tárja ki karjait azoknak, akik hozzájuk lesüllyednek. Demokrata vonás ez, az első francia forradalom alatt kéjelegtek így a sansculotte-ok az arisztokrata hölgyek ruháinak a tépdesésében, ahogy most a szabad polgárok három krajcárjukat besugároztatják a kiszolgáló ember származásának az előkelőségével.

      Hiszen nincsen ebben semmi hiba. Az emberek olyanok, ahogy az Úristen teremtette őket. Csak esztétikailag fölötte bántó a látvány, amikor a demokrata holló lakmározik a paradicsommadár testéből, mivelhogy az is madár. És társadalmilag rikító látvány, hogy akik születésüknél fogva vitatják az egyenlőséget és háborút üzennek minden előítéletnek, amely őket kisebbíti, mennyire maguk is részesei ugyanannak az előítéletnek. Értem, hogy a fölszabadított néger száz év múlva sem veszi komolyan a fehérekkel való egyenlőségét, s szabad akaratból lapul meg, mikor törvény szerint magasra emelhetné tömpe orrát. Csakhogy a mi fehér társadalmunkban a volt rabszolga orra nem tömpe, és a ruhája után az ember elfelejti a rabszolga származását. Ez a világ a látszatok világa és vívmányai is látszatok. Bántó az ilyen megismerés, amilyent most a New York kávéházban tesz az ember, amikor a békésen pikolózó urak közé egy volt báró csöppen s a demokrata tej rögtön összefut az egyetlen csöpp arisztokrata savtól.

      S világosan látni a sokat vitatott tételt, hogy az arisztokrata sokkal emberibb, mint a demokrata. Tessék csak megfigyelni: Wallburg Ernő, noha a pincéri pokolba szállott, ott is úr maradt a bugrisok szemében. Hiábavaló a szegénysége, hiábavaló a polgári munkája: habe die Ehre, kaiserliche Hoheit! [Légy tisztelve Császári Fenség!] S Rigó Jancsi, aki cigány volt és cigány maradt, mégsem cigány, hanem rögtön úr a demokrata szemekben, mihelyt egy hercegnő megcsókolja a füstös képét és úri libériát akaszt rá. Egészséges polgári gondolkodás szerint nem a származás dönti el az ember értékét, hanem a foglalkozása, s ha valaki Ernővé lett a munkájánál fogva, ember számba kell őt venni a munkája alapján. Aki más pincérrel nem szorít kezet, az becsülje meg magát is, Ernőt is azzal, hogy őt sem kényszeríti a parolázásra, ami férfinak van annyira megalázó, mint nőnek az álla megcsipkedése. S ugyancsak egészséges polgári gondolkodónak az a cigány is megmarad cigánynak, még ha hét hercegnő is akasztja rá az aranykrajcárjait meg a gömbölyű karjait. Minden effajta rabszolga-nyilvánulás a tulajdon fajtájának az öntudatlan lenézését mutatja, s bizonyítékát szolgáltatja, hogy a doktrína egyenlőnek vallhat ugyan bennünket, de a tulajdon lelkünknek erről tudomása nincsen. A megostromolt címereknek s kigúnyolt ágainak sokkal nagyobb a varázsa, mint a polgári öntudat, s amikor mégis mosolygunk a hiúságon és dörgünk az előítéletek ellen, akkor a valóság talaját rúgjuk ki a lábunk alól.

      Különben, látom, hogy ennyire komolyan nem kellett ezt az árva esetet venni. Ha csak a pincérré vedlett báró személyét nem nézem, aki jó néhány három krajcárt áldozna azért, hogy ne látnák meg benne azt, aki volt, és békében hagynák úgy, ahogy van. Főpincérnek jó dolga van, ha pincér és szegény ember, de nem embernek való állapot, ha akit urunknak tekintünk hivatalból, hajbókol előttünk, s akinek a leereszkedésére szorultunk, örökösen felkapaszkodik hozzánk. A pincér-kaiserliche Hoheit förtelem, s aki ezt nem érzi, vagy aki ezt, pláne, természetesnek találja, az - kimondom áperte - demokrata.

 

(A Hét, 1902. május 11. 296-297. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Artisták < > Leánykereskedés