EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) A szegénység utcája < > Artisták
Szabad munka
___________

 

 

I.

      Rendes mulatságon, ahol a leány csak táncosnő, a fiatalember pedig táncos, aligha folyhatott volna le ez a beszélgetés ugyanazok az emberek között sem. Az ilyen mulatságon Pollermann Hugó úrnak feltűnt volna egy magas, hatalmas termetű és barna szépségű leány, egyszerű batisztruhában, melyben azonban csakolyan előkelőnek látszik, mint bármely más selyem mollruhás hölgy, és lázasan sietett volna valamelyik barátjához:

      - Kérlek, mutass be ennek a gyönyörű leánynak!

      És táncra kéri és beszél neki mindarról, amire nem gondol, és gondol mindenre, amiről tudja, hogy gondolnia nem szabad.

      De Nagy Giza kisasszony a spedíciós tisztviselők mulatságán van, a társnői gépírókisasszonyok, a táncosok kollégák és főnökök. Pollermann úr ott nem Pollermann Hugó, hanem Pollermann és tsa, az a fiatal úr, akit a szép Giza felől kikérdez, az alkalmazottja, és Nagy Giza kisasszony maga, mikor a hatalmas fiatal úr a színe elé járul s a kísérője az alázat lázas hangján mutatja be, bensőleg megrázkódik az alárendeltek titokzatos félelmében; mikor pedig Pollermann úr azt mondja: „Szabad kérnem?” - a hangjából kihallja és magában el is ismeri, hogy ez a hang az ő fajtája leányoknak nyersen, kiáltva, telegramm-stílusban parancsolni szokott.

      Tehát:

      - Szabad kérnem?

      Amire Nagy Giza kisasszony mélységesen elpirulva, kissé remegve dől a fiatalember karjára, hátrafelé viszonozván édesanyja bátorító, csillogó tekintetét. Aztán belevegyülnek a keringőzők forgatagába, amelynek sok örvénye van. De Pollermann és tsá-ba sohasem ütközik senki, mert a többi közönséges halandó, és minden különösebb vigyázat nélkül folyhat a báli beszélgetés, mely mint mondtam, csakis az ilyen mulatságon képzelhető.

      POLLERMANN ÚR: Kár, kisasszony, hogy már van helye. Irigylem azt a Bellághot, hogy a leveleit ilyen finom ujjak kopogtatják ki. Legalább jól megfizeti?

      GIZA (mosolyogva): Fizetnek is önök jól! Nekünk, szegény leányoknak, örülnünk kell, hogy egyáltalán kapunk valamit.

      POLLERMANN ÚR: De az olyan remek teremtésnek, mint ön! Hiszen, hogy egész nap láthatja, már megér havi harminc forintot!

      GIZA: Akkor csak a látásomért fizetnek, a munkámat meg ingyen kapják. Mert éppen harminc forint a fizetésem.

      POLLERMANN ÚR: Képtelenség. És rászánja magát, hogy ilyen nyomorult pénzért egész nap rontja a szépségét!

      GIZA: Hja, ha nem adnak többet, ennyivel is be kell érni.

      POLLERMANN ÚR: És ha akad, aki többet adna?

      GIZA (nevetve): Természetesen hozzá megyek.

      POLLERMANN ÚR: Hopp, kisasszony, szaván fogom.

      GIZA: Vigyázzon, mert tanúkat hívok!

      POLLERMANN ÚR: Akár az egész társaságot. Ezennel akceptálom... (rövid habozás és magában számolgatás) negyven forinttal.

      GIZA (kissé gúnyosan): Gondolja meg, Pollermann úr, hogy ez könnyelműség! Kaphat akárhány leányt huszonöt forintért is, vagy még kevesebbért.

      POLLERMANN ÚR (némi hévvel): Tudom, de nekem csak ön kell vagy senki más. Elvből nem tartottam női alkalmazottat, csak önért vagyok hajlandó kivételt tenni.

      GIZA (kissé gyanakodva): És ugyan mi szándékból?

      POLLERMANN ÚR (némileg zavarban): Csupán azért - csak azért, mert a szeméből látom, hogy ön használható, hogy nemcsak gép volna, mint a többi, hanem értelmes, önálló és megbízható.

      GIZA: Az vagyok. De hiszen ön csak tréfál.

      POLLERMANN ÚR: Dehogy tréfálok! A dolog nagyon is komoly, és ha akarja, holnap írásban is megkaphatja szerződtetését.

      GIZA: Helyes, ha megkapom levelét, azonnal fölmondok Bellághnál.

      A spedíciósok mulatságán ezúttal nem volt boldogabb táncosnő Nagy Gizánál, és boldogabb mama, mint özvegy Nagy Jeromosné, volt állami reáliskolai professzor felesége.

 

II.

      Pollermann és tsa nem játszik a szavával, Giza megkapta a szerződő levelet, és hat hét múltán már ott ült új helyén, a hatalmas szállító cég farácsa mögött. Ez a farács különben csak volt, mert az első női alkalmazott számára külön kis rekeszt csináltattak, tejüvegfalakkal, hogy a sok lótó-futó ember nézdegélése és esetleges diskurzusa ne zavarja munkájában a kisasszonyt.

      Gizának ez már a második helye volt; nemigen érintette tehát az első időnek az a pezsgő szenzációja, amelyet a női kolléga megjelenése a férfikollégák körében keltett. Nem is vette észre a csillogó szemeket, a különös, félig szégyenlős, félig szemtelen mosolyokat, a hangnak sajátságos vibrálását, mikor hozzá szólottak. A Pollermann úr barátságos buzgósága sem tűnt föl neki, sem pedig a társnak, aki öreg úr, mogorva, szinte goromba egykedvűsége, mely mintha észre sem venné, hogy akinek levelet diktál, kék szoknyát és rózsaszínű blúzt visel.

      Később pedig minden a rendes kerékvágásba jutott, és az általános elfogultságból kibontakozott kinek-kinek a sajátos jelleme. Ezeket minden irodában egyképpen találni meg. Megtalálni a piruló praktikánst, aki sohasem tekint a leányra, mikor valaki látná, ellenben az ormótlan könyv lapján keresztül lopva egyre felé pislogat, elfojtott, mély sóhajtás kíséretében. Megtalálni a tréfás öregurat, aki úgy tesz, mintha túl volna már minden bolondságon, s az öregség maszkjában annál vakmerőbben követheti csélcsap hajlamait. Itt van a nem kevésbé öreg, de a bolondságokon már igazán túllevő úr, akinek a rápirításban telik kedve, egyre kétértelműen válogatván meg a kisasszonyhoz intézett szavait. A bonviván elsőlevelezőt, aki vakmerően ostromra indul, s akárhogy főzze is le, sohasem veszti el harci kedvét. És ott van valamennyi között a legveszedelmesebb, aki alig tud a dolgára gondolni, a lány közelsége szinte önkívületbe ejti, de rideg és hideg, szinte ellenségesen udvariatlan, olykor goromba is.

      Ebben a környezetben Nagy Giza kisasszony jókedvvel, semmin sem akadva fönn, kopogtatja a gépet reggeltől estig. Kollegiális, bizalmas hangon érintkezik az urakkal, nézeteltérés esetén éppúgy pattog, mint a férfiak, hiba, ha esik, éppoly vehemenciával védekezik, mint akármelyik más, és éppoly bosszúsan csapja be maga után az ajtót, ha Tsa úr összeszidja.

      Szorgalmas is, buzgó is, boldog is. Negyven forintnyi fizetés nagy sor, mikor eddigelé csak harminc volt. A tíz forintnyi többlet jólétet hoz a szegény házba, de még a leányos vágyakozást szebb kalap és jobb kabát után is kielégíti. Mégiscsak jó ötlet volt elmenni arra a mulatságra, enélkül még most is kuporoghatna annál a smucig Bellágh-cégnél.

      Hogy a fiatal Pollermannak sűrűn van közvetetlen dolga vele, föl sem tűnt neki. Hogy némiképpen megkülönbözteti a többi alkalmazottaktól, csak természetes, hiszen a protektora. Hogy olykor egy-egy szó esik, ami inkább a férfi és nő, mint a principális és alkalmazott szótárából való - hiszen az a többiekkel [is] megesik. Még az sem nagy dolog, hogy diktálás közben az évődő Pollermann keze rá-rátéved a vállára. Ilyenkor egy csintalan, de határozott mozdulat elég, hogy rendreutasítsa.

      Egyszer azonban nem így volt. Pollermann úr szokott üzleti hangon azt mondta:

      - Giza kisasszony, ma rendkívüli dolgom van. Lesz szíves hét órán túl is itt maradni, hogy elvégezhessük!

      Ami szintén nem olyan rendkívüli eset, megtörtént Bellághéknál is. Azért délben megmondta otthon, hogy ma későbben jön haza, nem tudja, mikor, de nem kell érte aggódni.

      Az irodazárás ideje elérkezett, az urak mohón nyúltak a kalapjukhoz és távoztak. A szolga sorra lecsavarta az asztalok fölött égő gázlángokat, a hosszú iroda homályba borult. Kietlen, sivár látvány ez, de Giza ezt ismeri már. Csak a fülkéjében ég a lámpa és a fiatal Pollermann úr szobájában.

      Giza vár a gépe mellett. Egyszercsak szól a principális:

      - Kisasszony, tessék ide bejönni!

      - Hát a gép?

      - Majd behozza János.

      Csakugyan János átviszi a gépet a főnök szobájába.

      Itt némi luxus van. Puha karosszékek is, meg kerevet. Giza elfogulatlanul ül a gép mellé és figyelmesen tekint Pollermann úrra.

      - Készen vagyok.

      Pollermann tétovázó hangon kezd diktálni. Az arca kigyullad, olykor nincs összefüggés a beszédében. És olyan lassan megy, és Giza kérdi magában, vajon miért volna ez a levél olyan fontos, mikor amúgy is a holnapi postával lehetne elintézni. De csak kikopogja.

      - Hogy is van? - szól halkan Pollermann úr és a leány vállán áthajolva nézi a kikopogtatott sorokat. Giza forró leheletet érez az arcán, és kezdi magát kellemetlenül érezni.

      - Jó, jó - mormogja Pollermann és keze rátéved a Gizáéra. Az érintése forró.

      És újból diktál, mindig a leány mögött állva és fölébe hajolva. Egyszer abbahagyja.

      - Pihenjen egy kicsit, bizonyára fáradt.

      - Dehogy, csak tessék, legalább hamarább végzünk.

      - Igen, legalább hamarább végzünk - dadogja a fiatalember. De csak nem diktál. Ellenben réveteg hangon mondja:

      - Milyen szép a keze, mikor így a billentyűkön jár. Órák hosszat tudnám elnézni.

      És nemcsak nézi, hanem végig is simogatja. Giza feszeng a széken, kezd nyugtalankodni. Önkéntelenül az ajtó felé néz, hogy be van-e csukva. Pollermann úr fölfogja a tekintetét és kérdi:

      - Talán fél?

      - Ugyan mitől? - mondja Gizike, és most már csakugyan fél.

      - Igaza van - súgja most a fiatalember fölébe hajolva -, mitől is félne? Hiszen nincs ebben semmi rossz.

      - Miben?

      - Még, ha meg is ölelném egy kicsit, abban sem volna rossz - súgja és a derekára teszi a kezét.

      - Kérem, nem dolgoznánk tovább? - szólt Gizike szándékos nyersességgel.

      A hangja csakugyan józanítólag hat, de csak egy pillanatra.

      - Ugyan, ne legyen olyan türelmetlen - szólt Pollermann úr -, hát nem cseveghetnénk egy kicsit együtt? Hiszen mi jó barátok is volnánk. Aztán tudja, egy fiatal leánynak egy kicsit kedvében is kellene járni a főnökének, nem bánná meg.

      Hisztérikusan nevetett, és hirtelen át akarta karolni. De Giza fölpattant, visszalökte, és tőle telhető nyugodtsággal szólt:

      - Pollermann úr, most már látom, hogy az irodai dolog nem olyan sürgős, egyéb dolgunk pedig nekünk itt nem lehet. Engedelmével, hazamegyek.

      - Hát menjen! - pattant föl haragosan Pollermann úr. - Ha olyan makrancos liba, akkor csak menjen. Nézze meg az ember! Pedig csak tudhatta, hogy nem a buta kopogása miatt fizettem magának tíz forinttal többet, mint Bellágh!

 

III.

      A nyájas olvasó persze azt hiszi, hogy ez után a jelenet után a tisztességes leány már nem teszi a lábát a Pollermann és tsa irodájába. Dehogynem! Másnap reggel Giza kisasszony csakolyan pontosan a helyén van, és kissé halványan, kissé elszontyolodva várja a főnöke parancsait. Negyven forint sok pénz, és egy állást az ember nem hagy egykönnyen ott. Ellenkezőleg, aggódva és lelkében könyörögve várta a Pollermann úr kegyelmét, hogy ne mondjon neki föl, amiért bátorkodott neki ellenszegülni.

      Pollermann úr jött is, mérges, jelentős pillantást vetett rá. A leány halkan köszönti:

      - Jó reggelt, Pollermann úr!

      - Jó reggelt! - felel ez nyersen. Megáll a leány fülkéje előtt és körülnéz benne.

      - Mit csinál? - kérdi durván.

      - Várom a postát.

      - Vár, vár, mondja inkább, hogy lustálkodik!

      - De kérem!

      - Szorgalmas leány mindig talál magának munkát, ha akar. De, persze, jobb szeret a tükörbe nézni. Nem parancsol inkább tükröt az írógép helyébe?

      Így még sohasem beszéltek vele. A sírás a torkába reked, de csak tűri és hallgat. Most már így megy ez egész nap. Semmi dolgát sem találják rendben. A leveleit mindennemű csinált kifogások mellett visszalökik neki, hogy írja le újra.

      Giza most soh'se nevet, ellenben otthon sokat sír. Az édesanyja meg, akit a szegénység nagyon nyom, csak bátorítja és a maga módja szerint vigasztalja: Hiszen lehetne azért valamivel kedvesebb a főnöke iránt, más lányok is hízelegnek a főnöküknek, azért nem kell mindjárt rossznak lenni. Giza e biztatásokra szeretne kifutni a világból, és olyan halálosan fáradtnak érzi magát.

      De csak elmegy az irodába, tűr, szenved és dolgozik. Gázolnak az önérzetében, világosan látja, hogy el akarják üldözni, de csak nem hat rá semmi, nem vesz észre semmit - a kényes, büszke leány, aki a bál királynője volt, ott, a tisztességes munka nyomorúsága között nyomorultabb a kutyánál, mert az is odábbáll, ha túlságosan verik.

      De hát a kutyának nincs becsülete.

 

(Pesti Hírlap, 1899. szeptember 22. 1-3. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) A szegénység utcája < > Artisták