EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) A kisember < > Szabad munka
A szegénység utcája
___________

 

 

Megdöbbenek olykor, ha befordulok abba az utcába, amelyben gyermekkorom nyomorúságos éveit átéltem. A házat, amelyben laktunk, a meredek, füstös pincebejárást hiába keresem. A mezítlábas gyerekből divatos úr lett, a rozzant házból, melyben tanyázott, büszke bérpalotának hátulsó frontja. Erre is szolgál kapu, tisztességesen öltözött férfiak és asszonyok járnak rajta ki-be. A haladás leberetválta az utca szegény bal sorát és urassá lett. De a jobb sor megmaradt a régi szegénységben, ma, harminc év múltán ráismerek a sötét kapukra, csakhogy most alacsonyabbaknak és sötétebbeknek látom, mint akkoriban. Itt tanyázik még az én régi, levetett nyomorom, a szegénység piszokja, melynek fojtó bűze ma sem bánt, mikor már összekuszálódnak az emlékeim, s az élet megszokott kényelmessége finnyássá tett.

      Mikor ebbe az utcába tévedek, meginog a hitem önmagamban, az emberi öntudatosságban, abban az önállóságban, amelyet egyéni életnek szoktunk tartani. Mert enyéimtől rég elszakadtam, gyermekkorom régen letűnt már; akiket akkor ismertem, majdnem mind elmerültek az élet fekete hullámaiban, s mégis itt látom őket valahányan voltak - szegény embereket ugyanabban a szegénységben, ugyanabban a piszokban, ugyanazokkal a gondokkal, ugyanazokban a rongyokban, sőt, ugyanazokkal az arcokkal, mint akkor.

      Öreganyókát látok kijönni az egyik kapun; zöld alapú, kékkockás kendő van a fején, karján meg kosarat cipel, melynek nehézségét a dereka elhajlásával ellensúlyozza. Ráncos és csúnya az arca. Most már tudom, hogy harminc esztendős korában is ráncos és csúnya volt, lekonyuló arcszögletei és fölhúzott szemöldökei a virrasztó gondnak és megszokott szenvedésnek magasztos torzvonásai. Szakasztott az édesanyám, amint láttam nap-nap után a piacra menni s megjönni a krumplival, karalábéval, s az én sóvár, kegyetlen kérdésemre: Hoztál-e cseresznyét? - zordonan és fájdalmasan visszarivallva:

      - Örülj, ha krumplit kapsz!

      Benézek az udvarra - még ott vannak szorosan egymás mellett a piszkossárga ajtócskák, mik a nélkülözésnek egy-egy univerzumába nyitnak. Háttal a kapunak ott van a torzonborz szakállú fekete ember, ingujjban és pipázva, aki akkor volt, az utcasarkon a kis szatócsbolt a régi, fehér hajú kis boltossal - amannak talán a fia, de mégis ugyanaz. Előtte, egy kapumélyedésben a fehér bajuszú kofa, a Miska bácsi. Istenem, hát ez még él? És még itt ül a kapu aljában? Ő az én örömöm és gazdagságom élő tanúja, ahány krajcárra szert tettem, mind neki vittem törpe alma és krumplicukor fejében. Vagy ő is lent pihen már a nyomor hatalmán túl, s úgy a helyébe nőtt egy másik Miska bácsi, mint az egyik krumpli helyébe terem a másik?

      És íme - itt vannak még a rejtelmes, vaspántos ajtók, melyek csak olykor nyíltak meg, hogy poros, félig meztelen emberek hordják majd ki, majd be a gabonazsákokat. S az ajtók előtt egy-egy kőlépcső. Istenemre mondom, magam is itt vagyok, a sápadt arcú, szeplős kisfiúcska, aki órákon át föl-leugrott a lépcsőfokon. Még világosan emlékszem, mekkora magasságnak véltem akkor azt a lépcsőt, most pedig alig hogy a lábamat kellene emelnem, hogy ráhághassak. Ez a lépcső még most is a régi, s kisfiú is itt van és ugrál rajta - hajdan én, most más, de azt hiszem, mindig ugyanaz, mert az élet nem változik.

      Nézem ezt a gyereket. Az arca maszatos s körül, a fülétől le az álláig vonul egy sötétebb sáv. Ez a mosdás határvonala. Mintha most élném át: látom magamat nyári reggelen a kútnál. Egyet rántok a rúdján, vagy egy pohárnyi vizet emeltem vele, ennek a fele keresztülfolyik az ujjaimon, a többit rákenem az arcomra, s meg voltam mosakodva. A mostani gyerek sem mosakodik másképp, s ahogy őt látom, bizonyára az én arcomon is lenyúlt az a piszkos sáv, s az én nyakam is barna volt, s a térdem fekete, mint azé a gyereké.

      Most pedig úr vagyok, tiszta és finnyás, és fehérneműkre költök annyit, mint ennek a gyereknek egész családja egész esztendőre. Hogy lettem azzá? Miképp volt lehetséges, hogy a dolog rendjének ellenére nem belőlem lett az a pipás, fekete ember, aki a kapunak vetve hátát átpipázza a poros nyári estét, pihenőül a megszakadt, súlyos napi munka után? Furcsa rokonérzés kel bennem minden rongyos gyerek irányában. Ez, aki most itt ugrál előttem, nemcsak az én múltam, hanem a jelenem is. Ki tudja, mi lakozik benne, s nem teszi-e meg a jövendőben is ugyanazt, amit én, s amelynek első fokán, a gabonaraktár lépcsőjén találom most?

      Hova vezet ez a kezdet a szegénység utcájában a nyomor öléből, ahol a gondolat világa kenyér, a boldogság vágya kenyér, a szeretet adománya kenyér? Amint azt a maszatos fiúcskát látom, belelátok az egész élete rendjébe. Ha delet harangoznak, beront a piszkos konyhába, ahol anyja áll a rozzant takaréktűzhelynél:

      - Anya, éhes vagyok!

      Aztán jönnek haza a testvérei. Egy nagy leány a varróműhelyből, egy nagy fiú a lakatosműhelyből, egy nagy gyerek az iskolából, őt pedig tíz krajcárral a pékhez küldik kenyérért. Ami ráadás a szemmértékre vágott nagy darabhoz jut, azt az úton megeszi és otthon letagadja. Utolsónak jön az apja, borús arccal, kedvetlen mogorvasággal. Láttára se köszönés, se szó - csak elhallgat a civakodó zsibongás, mert az apa üt. Aztán körülülik az asztalt, a közepén kő- vagy bádogkorsó tele vízzel, ebből isznak valamennyien. Kést, villát csak a szülők kapnak, a többi csupán kanállal eszik, az sem jut külön mindegyiknek. Ami húst kapnak, azt egy darabban a szájukhoz viszik, úgy harapdálnak belőle. De nincs mindennap hús, rántott leves és főzelék a rendes étel, ünnepnap azonban van tészta is; ilyenkor nem jár hozzá kenyér. Mindent ugyanabból a tányérból esznek, de a tésztához megfordítják, s az aljáról habzsolják föl. Jóllakottan ritkán kelnek föl, akármelyikük ebéd után végig tudna enni egy bankettet.

      Hamaros az ebéd, nem kell külön idő az emésztéshez. Ahogy összeverődtek, a nagyok azonképpen oszolnak ismét szét, érzés nélkül, a megszokott, sivár, estéli viszontlátás tudata nélkül. Csak anya marad otthon és nekidűl a mosogatáshoz. Ennek utána pedig az ablakhoz, köt és foltoz, az esze pedig járja a szegény emberek kálváriáját: gondol a télre, meg a házbérnegyedre, a kontóra a szatócsnál; a jóságos Isten tudná elszámolni, hogy az ilyen szegény asszony önmegtagadó, nagy érzése milyen hitvány aprólékosságokon aggoskodik.

      A kisfiú pedig megint kint van az utcán és ugrál a lépcsőn vagy szalad a pajtásokkal a kocsik meg a kutyák után. Ernyesztő déli hőségben olykor felkerekedik egy csapat és mennek ki a Városligetbe epret lopni, a Paprika Jancsi meg a vásáros cirkusz produkcióit élvezni a kerítésen kívül.

      Milyen vásottak ezek az apró emberek és milyen nagyok. Gondolok az én kisfiamra, aki nemrég lett hat éves, és még tökéletes gyerek. Sohase volt még egyedül az utcán, ha egyszer megesnék, azt hiszem, halálra rémülne. A szegény utca gyermeke ellenben bizton és bátran megy bármerre, vállalkozóan és vakmerően szembeszáll az ellenséggel is, élelmesen és ravaszul kifog a különböző tilalmakon.

      Nagy iskola ez, csak ne volna olyan nagy az ára. Mert a szegény emberek már gyermekkorukban a szívük vérével fizetnek az életnek. A szegénységnek durva formái vannak, e durva formák pedig megkeményítik a szívet. Jól emlékszem, hogy mikor szegény anyám halálos betegen feküdt, én gondtalanul tovább játszottam pajtásaimmal. Majd odaparancsoltak az ágyához, mert nem volt senkise ott, aki ápolja, egy csöpp vizet adjon neki. Sírtam a türelmetlenségtől, mert csábított a napfény és én nem mehettem a pajtásokkal a Városligetbe. S a lázban égő, szegény asszonyt egyre zaklattam, hogy éhes vagyok, kenyeret akarok. Mikor pedig kérdezték, hogy van az édesanyám, minden megindulás nélkül feleltem, hogy rosszul van, s ha kellően nem gondozzák, meg fog halni. Így hallottam az egyleti orvostól, s hallottam az apám vad káromkodását is, aki rablónak mondta az egyletet, mivelhogy akármilyen beteg is valaki, harminc krajcáros medicinánál drágábbat az orvosnak nem szabad rendelnie.

      Bizony az ilyen lelki durvaság vele jár azzal az élettel, amelyben a gyermek elsősorban nyűg, másodsorban szolga. Ha kevesebben volnánk, több jutna egyre. Ha nagyobbak vagyunk, a família ránknehezedik soha le nem róható sarcnak. Azt az érzést nem vetheti le végképpen senki, akibe belenevelődött. Érzem magamban, nem ugyan eredeti mivoltában, hanem a gondolkodásom keménységén, mellyel a dolgokat megítélni szoktam. És érzem a fullánkos elégedetlenségen is, mely a legnagyobb örömnek is szárnyát szegi, a gúnyra hajlásomon, mellyel érzelmi megnyilvánulásokat kísérni szoktam. Ma is, ha kisfiam illedelmesen kezet csókol, meghökkenek, s mintegy nem fér a fejembe. A csókját sokszor elhárítom, mert én csak akkor kaptam csókot, ha valaki elutazott vagy megérkezett. Ez pedig nem sokszor esik meg szegény embereknél.

      Egy érzés azonban megmarad örökké. A közösség érzete azzal a körrel, amelyből kinőttünk. Megtagadunk, elhagyunk mindent és mindenkit, de a szegénységet édesanyánknak tudjuk és ismerjük el minden időkön keresztül. A gazdagság, ha bölcsőnktől kezdve dajkál, nem az anyánk, azt nem ismerjük, csak abban a pillanatban, amelyben elhagy, és akkor keserűséggel gondolunk rá vissza. A szegénységet mi hagyjuk el, ahogy az édesanyját elhagyja a hálátlan gyermek, amíg utunk fölfelé visz a napsugaras magaslatokra és a kényelem mennyországába, hűséges dajkálónkat, kinek emlőjén növekedtünk föl, lent hagyjuk a mélyben, a sötétségben, az utcasikátorokban. Nem panaszkodik, sőt, boldog, ha egy-egy gyermeke sokra vitte és hátat fordított neki. Maradt azért elég magzat, aki holtig vele marad, satnyulva, durvulva és küszködve egy életen át.

      Leveszem a kalapomat és megilletődve nézem a barna kapukat, a piszkos fiút. Légy üdvöz, szegénység utcája, kinőttem belőled, de itthon érzem magamat nálad. Ha úgy hozná a sors, hogy ismét idesüllyednék, a letűnt gazdagságnak nem hozom magammal annyi meleg emlékét, amennyit innen vittem magammal a verőfényesebb világba. Tisztelettel és kegyelettel gondolok reád és kérem az Istent, hogy a gyermekem sohase ismerjen meg. Mert boldog, aki kegyeletes vendégképpen zarándokolhat ide, itt lenni azonban, ha már másutt volt az ember, irtózat!

 

(Pesti Hírlap, 1899. június 10. 1-3. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) A kisember < > Szabad munka