EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) A Tavasz < > A kisember
A bonviván
___________

 

 

A Podmaniczky utca és Teréz körút sarkán mindig soká kell várni a villamoskocsira. Egész sereg ember és asszony türelmetlenkedett körültem, amikor egyszer egy tíz-tizenkét éves fiú kopott ruhában, vadonatúj kalappal és csontfejű sétapálcával a kezében hetyként hozzámlép és úgy, ahogy a nagyoktól látta, cigarettáját az orromnak irányozva biztos hangon megszólít:

      - Kérek egy kis tüzet!

      Ni, gondoltam, ennek a gyereknek spanyolnád való, az sem a szájába. De hogy ott állt rágyújtásra készen, becsületemre, inamba szakadt a bátorságom. Nagyot néztem rajta és odanyújtottam neki a szivaromat. A keze durva és kékre fagyott volt, s ahogy az enyémhez ért, szinte karcolta.

      - Köszönöm - szólt hetykén fújva magából a füstöt, s megbillentette a kalapját.

      Furcsa volt a kisfiú nagyos és úri allűrjeivel. Szórakozottan nézett a Váci körút felé, így mondta:

      - Soká jön, ez a közlekedés valóban gyalázatos.

      Valahol láttam már ezt az arcot, meg mertem volna esküdni rá, de ez a viselkedés merőben meglepett.

      - Hallja - szóltam -, nincs magának valami ikertestvére, öccse vagy bátyja, aki nem olyan úriasan viselkedik mint maga?

      Rámnézett és minden elfogultság nélkül szólt:

      - Nincs, az, akit maga gondol, én vagyok, amikor munkában vagyok.

      - Ejha, aztán mi a maga munkája?

      - Ismerem az urat jól - szólt felelet helyett -, tőlem szokott krajcáros újságot venni.

      Istenemre, igazsága van. A Kerepesi úton szokott elémbe szaladni lelkendezve, ordítozva, alázatosan könyörögve, avagy szemtelenül hadonászva. A rikkancs!

      - Hallja - szóltam fölocsúdva meglepetésemből -, sohasem hittem volna, hogy ilyen előkelő úrtól veszem a krajcáros újságot!

      Önérzetesen tudomásul vette megjegyzésemet és meghittem arcomba fújta a füstöt.

      - A pénzemmel dolgom végeztével azt tehetek, amit akarok. Ez az egy vasárnap délutánom van, ilyenkor élni akarok.

      - Isten mentsen, hogy kifogásoljam, de nem hittem, hogy a krajcáros újságból ennyire telik az uraskodásra.

      - Telik, telik - felelt és féllábon himbálta magát.

      A villamos végre megérkezett, asszonyok, emberek egymás hátán tolongtak. Az én emberem udvariasan utat nyitott egy kisasszonynak, sőt, engem is megtisztelt azzal, hogy előrebocsátot. Bent, a kocsiban azonban minden elfogultság nélkül mellém ült és fixírozta a kisasszonyt, akinek utat nyitott.

      - Szép lány - szólt felém pislogva.

      Majd leestem a padról ámulatomban.

      - Hallja - szóltam -, hány éves, hogy már lányokon jár az esze?

      Nem lehetett kihozni úri flegmájából.

      - Tizenegy múltam - szólt olyan hangon, mintha legalább huszonötöt mondott volna.

      - És már tudja, melyik a szép lány?

      - Van szemem. Aztán ne tessék gondolni, hogy az én korom olyan fiatal. Aki annyit próbált, mint én, nem gyerek többé.

      - Aztán mit próbált?

      - Többet, mint maga. Öt éves koromban már magam kerestem a kenyeremet.

      - Mivel?

      - Koldultam. És kilenc éves koromban önállósítottam magamat.

      - Mivel?

      - Koldultam. Csakhogy azelőtt másnak, azután már magamnak. Aztán voltam inas egy bárónál és tanonc egy asztalosnál, de hiába, mégis csak legjobb, ha az ember saját magának az ura. Ha jól megy az üzlet, én látom a hasznát, ha rosszul megy, akkor is jut annyi, mintha másnak dolgoznám.

      - És meg van elégedve?

      Vállat vont.

      - Szeretnék jobban élni, de így is jó. Majd, ha öregebb leszek, akkor még jobb lesz.

      A kalauz hozzánk lépett, jegyet adott. És a kis rikkancs, megváltván a jegyet, a visszajáró nyolc fillérből négyet borravalónak adott a kalauznak, aki a hencegő kisfiúnak is csakúgy szalutálva köszönte meg az ajándékot, mint akármelyik nagyságos úrnak.

      - Ekkora gavallér? Bizony négy fillérért maga tizenhat ember után szokott szaladgálni.

      - Bánja az ördög - felelt a kezével legyintve -, azzal nem leszek szegényebb.

      - És mennyit komédiázik érte. Most már jól emlékszem magára. Sírva szokta kínálni az újságot, mindig csak egy példányt tartogatva, mintha utolsó volna.

      - És azt mondom: Tessék megvenni, nagyságos úr, otthon édesanyám már vár rám öt kistestvéremmel, és nem mehetek haza emiatt az egy példány miatt. Ó - szólt önérzetesen - én értem az üzletet.

 

      - Persze se anyja, se testvére nincs.

      - Lehet, hogy van, én nem ismerem őket.

      - Az anyját sem?

      - Azt se.

      - Hogy hívják magát?

      - Berl Jánosnak.

      - És hová való?

      - Azt már nem tudom. Talált gyerek vagyok.

      - Járt iskolába?

      - Nem, de azért tudok olvasni, meg írni is.

      - Honnan tanulta?

      - Csak úgy! Tanul az ember sok mindenfélét anélkül, hogy iskolába járna.

      - Aztán nem vágyódott soha család után? Ha gyerekeket látott a szüleikkel, nem fájt magának, hogy nincsenek szülei?

      - Tudtam is én, hogy mi az a szülő - felelt kacagva. - Voltaképpen most se tudom. Csak nagyon jó lehet, ha van, aki az embert eltartja.

      - Jár-e templomba?

      - Ugyanezt kérdezte tőlem a minap egy öregúr, aki sírásomon megindult és húsz fillért adott egy újságért. Akkor üzletben voltam, hát azt mondtam, hogy mindennap. Miért ne mondjam? Lehet, hogy a balek ismét belém botlik, s akkor újból ad húsz fillért, mivel templomba járok.

      - Ifjú uracskám, magának nem nagy dolog a hazugság!

      Rámnézett.

      - Hát ki nem hazudik ezen a világon? Mindenki hazudik. A hazugság: az üzlet. Ha az igazat megmondanám, nem tudnék megélni. Azért, hogy újságot kapjanak csak, nem vesznek az emberek újságot. Azt akarják, hogy krajcárjukon özvegy anyát és öt testvért tartsak el, azonfelül mindennap a templomban lopjam az időmet.

      - S amit a jószívű emberek magának adnak, azt szépen elszivarozza. Tán el is issza?

      - Hát maga nem iszik? Maga nem úr? S maga talán nem dohányzik? Bizony, vasárnap délután vagyok olyan úr, mint akárki.

      - És hétfőn?

      - Hétfőn megint dolgozom.

      - Nem volna jobb félretenni, amit egy vasárnap elver?

      - Félretenni? Ugyan minek? Nekem ez a vasárnapi mulatságom többet ér, mint a spórkassza. Más se takarékoskodik, más se pusztul el.

      - Mi lesz, ha nagyobb lesz? Akkor is újságot fog árulni?

      - Ó, nem - szólt önérzetesen -, ha nagyobb leszek, valami másba fogok.

      - Például?

      - Például? Hát gyerekeket fogok tartani koldulásra, s az igen jövedelmező üzlet, és semmi fáradsággal sem jár. Tudom én azt jól, láttam, hogy az én gazdáim hogy dúskálódtak minden jóban.

      - Förtelmes. És maga, aki tudja, miféle nyomorúság az annak a szegény gyereknek, képes volna arra, hogy beálljon szintén ilyen gazembernek?

      Vállat vont.

      - Velem is megtették, hát ne tegyem meg én is? Arra valók, aztán nem pusztulnak belé. Ha pedig belepusztulnak, az se baj. Oly kicsinyek, hogy nem is sajnálják az életüket.

      A gavallér most már nemigen tetszett nekem.

      - Álljon odébb - szóltam -, ilyen gonosz fiúval nem ülök egy sorban.

      Szemtelenül rámtekintett.

      - Az én pénzemért ott ülök, ahol tetszik.

      Ebben különben igazsága volt.

      Harmadnapra a Kerepesi úton elém szaladt dideregve, szaggatott, rongyos sipkával a fején.

      - Kérem szépen, nagyságos úr - könyörgött s szemébe fagyott a könnye -, tessék újságot venni!

      - Tőled? - rivalltam rá -, hogy vasárnap borravalókat adj a kalauznak?

      Meghökkent, a fejét vakarta és aztán elnevette magát. Otthagyott a faképnél és egy robogó villamos után vetette magát. Felkapaszkodott a lépcsőjére, de a kalauz lekergette.

      Szamárfüleket mutatott neki.

 

(In: Kóbor Tamás: A tisztesség nevében. Bp., 1898. 131-135. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) A Tavasz < > A kisember