EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Egy sötét világrész < > Köd az Andrássy úton
Budapest a kávéházban
___________

 

I.

A probléma

 

      A tudomány komolysága ellen vétek, midőn frivol tárcaírói tollal, egy novellista szubjektív észleléseivel és egy fiatalember gyarló tudásával nekimerészkedem ennek a tárgynak. Ma még büntetlenül tehetem meg, mert az általános fölfogás inkább a tárcaírónak, mint a szociológusnak szánja ezt a témát, de meg vagyok róla győződve, hogy talán már a legközelebbi generáció komoly, kötetes munkákat fog írni ugyanerről a témáról. [67]

      Ha a numizmatikusok egy kopott, penészes éremből egy egész kor civilizációjára tudnak következtetni, miért nem lehetne egy eleven, általános intézményről, mint amilyen a kávéház, éppoly fontos következtetéseket vonni le? A kávéház nemcsak egy ipartestület kereseti forrása, nemcsak hely, ahol feketét lehet kapni, hanem produktuma egy bizonyos fokon álló civilizációnak, szükségképpen való okozata valamely kulturális fejlődésnek, és szimptómája egy általános pszichológiai állapotnak. Talán csak érzés, talán nevetséges eltévelyedése a gondolkodásomnak, de én erősen meg vagyok róla győződve, hogy a jövendő kultúrhistórikusa, ha kultúrhistóriát akar írni, elsősorban a dohány meg a kávéfogyasztás mennyiségét, a kávéházak, a korcsmák viszonyait, a kövezés módját, a bútorokat, a divatok, különösen a női divatok változását és több ilyen századrangú apróságokat fog tanulmányozni, és csak másod- vagy harmadsorban foglalkozik a politikai és társadalmi alakulásokkal. Mert a históriai tudományoknak el kell érniök a tökéletességnek azt a fokát, amelyen a történelem nem többé csak dala a múltnak, hanem hű képe neki. Márpedig a valódi életben nem a szenzációs nagy események - hogy úgy mondjam -, az életbeli ünnepnapok a jellemzők, nem a kivételes egyéniségeknek kivételes működése, hanem fontos a tucatember az ő tucatos életmódjával, rubrikákba szedhető élettörténetével, előre kiszámítható cselekedeteivel.

      Aki a mi korunkat ismerni akarja, annak Napóleon és Voltaire mellett foglalkoznia kell Gemal Eddin muftival és Fra Romano Pane-val is. A kávé és a dohány két civilizatórikus tényező, hatásaikban és szimptomatikus jelentőségükben vetekednek a reformációval vagy a szocializmussal. [68]

      Nem lehet a véletlennek vagy a spekulánsok szeszélyének tudni be, hogy minálunk, Budapesten oly sok a kávéház, s hogy minden újabb utcasarkon egy új kávéház keletkezik. Az a körülmény, hogy minden új kávéháznak rögtön támad publikuma, anélkül, hogy a szomszéd konkurens publikuma megcsappanna, arra mutat, hogy már létező, lappangó kávéházszükséglet teremti az új boltokat. Továbbá nem pusztán a konkurálás kényszerűsége fejleszti oly őrületes módon a kávéházak luxusát, hanem megvan az emberekben bizonyos fokú szükségérzete a gazdag ornamentumoknak, az óriási tükörlapoknak és a pazar világításnak. Nem a véletlen, sem pedig a helyiség eleganciájának mértéke gyűjti bizonyos kávéházakba az azonos társadalmi fokon állókat, hiszen a legocsmányabb kávéházban is tíz krajcár az ára a fekete kávénak, és a legelegánsabban sem drágább tizenhat krajcárnál.

      Ezekből, a csak érintett momentumokból is látnivaló, hogy a kávéház legalábbis érdekes szociológiai tünet. De csak némi mértékben gondolkodva fölötte, mint mélységes szociológiai és pszichológiai rejtély áll elénk. A kávéház csak formailag kávéház. A fekete kávét csak mellékesen isszuk meg; ha kávéházba megyünk, főleg azért megyünk oda, hogy ott legyünk. - Miért? - Nem tudom. Újságolvasás céljából? - Ez csak következménye annak, hogy odajárunk. Miért tart éppen a kávéház újságot? - Miért nem a vendéglő, a cukrász? Hiszen a vendéglőtől inkább lehet elvárni, hogy az összes újságokat tartsa a vendégei számára, mivel sokkal többet költenek nála, mint a kávéházban! A kávéház az ő vendégének tizenhat krajcárért abonálja az összes európai újságokat, nem azért, hogy vendége tovább tartózkodjék, hiszen abból neki semmi haszna nincsen, hanem azért, mert az soká tartózkodik ottan. És állít egy sor biliárdasztalt neki, különféle játékeszközöket, szóval, berendezkedik a hosszabb tartózkodásra. Honnan van az, hogy a vendéglőből - mihelyt elvégeztük az étkezést - rögtön távozunk, a kávéházban elüldögélünk jó soká, ha már elfogyasztottuk is a kávénkat, és nincs is kedvünk sem játékra, sem újságolvasásra?

      És maga az a kávézás micsoda? Sem a jóllakáshoz nem járul hozzá, sem az emésztéshez. Az ízét sem szeretjük, hiszen megváltoztatjuk tejjel, cukorral meg konyakkal!

      S ha mégis a kávéra volna szükségünk, mért nem isszuk meg otthon? A társaság kell? - Hiszen itthon is lehet társaságunk!

      Csak egy van, amit csak a kávéházban találunk - a kávéházi levegőt. Ezt a szivarfüsttel telített, egészségtelen, tikkadt, fülledt levegőt, mely ha a lakásunkban volna, soha oda be nem tennénk a lábunkat, de a kávéházban szeretjük, nélkülözzük, ha nincs benne. A jól szellőztetett kávéház, vagy amelyben kevés ember van, kellemetlen, hideg, visszariasztó, s nem is maradunk benne sokáig. Ez a levegő és az a lárma, ami folytonos rezgésben tartja, úgy látszik, ez az, amire szükségünk van. De csak látszik - voltaképpen ez is csak fikció, mint az, hogy ebéd után a fekete kávé elősegíti az emésztést.

      A kávéházi rejtélyhez hozzá tartozik a kasszírnő is. Mért éppen leány ül a nagy márvány vagy fapárkány mögött, és mért éppen szép leány? - Hiszen alig egynéhánya a vendégeknek könyököl oda a párkányra és udvarolgat neki, a nagy többség feléje sem néz. Valamint rejtélyes vonás a hölgy-zenekarnak az elszaporodása, és egyáltalában a nőknek fellépése a kávéház-látogatók sorában. Csupa kérdés, csupa kérdőjel ezekkel a szimptómákkal szemben, és nem lehet őket materiális, célszerűségi szempontból megmagyarázni.

      Bocsássanak meg nekem az olvasók, hogy ezt az értekezésszerű hangot alkalmazom. Ígérem, hogy a második cikknél már félrevetem. De tartozom magamnak annak a ténynek őszinte kimutatásával, hogy a kávéházzal én komoly problémaként óhajtottam foglalkozni. Nem alkalmazhatom a tudományos módszert, mert nem vagyok hozzá elég tudós, de megtenném, ha képes volnék reá. Homályosan érzem, hogy a krumpli elszaporodása nagyban hozzájárult a demokratikus felfogás megérleléséhez, és hogy a kávé meg a dohány szoros összefüggésben van a modern kor gondolkodásával. Meg vagyok továbbá győződve róla, hogy a civilizáció fejlődéséről egészen világos, tiszta képet kapnánk, ha követnénk azt a folyamatot, amelynek kiindulása a lovagoknak öblös boroskupája és a borivás gyönyöreinek a megéneklése, végpontja pedig a Reitter kávéház egyik márványasztala, ahol egy-egy üres pikolócsésze mellett hat-hét fiatal féléjszakákon keresztül el-elmulatgat anélkül, hogy szivarnál egyebet fogyasztana.

      A kávéház rabja vagyok magam is. Valami vonz ezekbe a füstös helyiségekbe - magam sem tudom, hogy micsoda. Sokszor valami sajátságos hideg jár át, kedvtelen vagyok, akarok valamit, nem tudom: mit? Ilyenkor kávéházba megyek. Beszélgetni nincs kedvem, olyanba akarok menni, ahol nem találok ismerőst. És mégis, midőn belépek, önkéntelenül körüljáratom a szemeimet, nem félve, hanem reménykedve: nincs-e itt ismerősöm? És kedvetlenül ülök le, ha nem találok senkit. És nem szeretek úgy ülni, hogy a hátam mögött is legyen valaki. Csak sarokasztal mellett tudok ülni. S közömbösen iszom meg a feketémet, és lomhán nézegetem az embereket, hallgatom a kávéházi zajt. Majd számon kérem magamtól: minek ülsz itt? Mért nem mégy? Mikor mégy már? Olyan szánalmasan üres embereknek tartom ezeket az uracsokat, akik a biliárdasztalon összemérik dákóbeli ügyességüket - hát nincs egyéb dolguk? Nincs más ambíciójuk, mint egy golyóval két más golyót eltalálni? - De aztán csak megfeledkezem magamról és nagy érdeklődéssel nézegetem a játékot, és a tiszteletnek bizonyos nemével tekintek a fiatalemberekre, ha nagy ügyességet tanúsítanak. Holott Herbert Spencer szerint a biliárdon való nagy ügyesség az elpocsékolt ifjúságnak a tanújele! [69]

      Magam sem találok magyarázatot a kávéházakra vonatkozólag. De végigjárva Budapestnek majdnem összes kávéházait, olykor valami sajátságos világoslátás szállott meg mindig, valahányszor jó kávét kaptam. Ilyenkor sejtelemszerűen beláttam a titkos kamarába, ahol a kusza vonások egybefonódnak. Azt hiszem, a fekete kávé élvezete élénkítette fel az érzékeimet és agyamat, s a fehér sipkás kávéméregetőben az újkori kastaliai forrás őrét láttam, a kasszírnőben, a zenekar hölgyeiben az új mitológia istennőit, s magamban az újkor lelkesedését, a narkotikumot éreztem hevülni. Igen, ez a kávéház része a mi énünknek, egy megtestesült formája mindannak, ami bennünk él, amire vágyakozunk. Füstös levegő, álomriasztó hevítő ital, a szerelemnek képmutató incselkedése - az a cigány kicsinyesség, amellyel mi ideálokat keresünk - a munkafelosztás, az ideafoszlás diadala: a négy krajcáros literatúra és a tizenhat krajcáros földi üdv.

 

II.

Borravaló

 

      Az Andrássy út és a Mező utca keresztezésénél két kávéház van. Roppant tanulságos kávéházak. A főbejáratuk az Andrássy útról nyílik, oldalfrontjuk a Mező utcára néz. Ennek a két utcának a karaktere megszabja a két kávéház karakterét.

      Az elegáns Andrássy út megköveteli az eleganciát. Gazdag tapéták, drága faburkolat, sok bronzcsillár és fényes, nagy tükörablakok. Valóságos úri helyiség. De a világos tapétákon sok feltűnő, ízetlen rajz tarkállik, a falak barna faburkolata is éktelen világoskék sávokkal van befestve, a bronzcsilláron csilingel a sok üvegsallang, egy ormótlan nagy, rikítóan fehér kassza tolakodik mindjárt az ajtónál az ember elé, és a biliárdasztalok zöld bevonata szinte fekete a piszoktól. Aki idegen oda belép, csaknem visszatámolyog a fojtó, durva levegő miatt, melyben erősen megérzik a rossz kubaszivarok és a pipák szaga. - Ezek a kávéházak olyanok, amilyeneknek az Andrássy út és a Mező utca sarkán szükségképpen lenniök kell.

      Méltóztassanak csak jól megnézni azt az Andrássy utat és a múltjára gondolni! Szemét és nyomor fészkei voltak ott, és egyszerre jött az Andrássy út, ez a geometriai elegáns vonal, és keresztülhasogatott rajta, jobbra-balra vetve a szegénységet. Egy főnyeremény által gőgösre növekedett parvenü ez, mesterségesen nagyra fújva, s mint minden parvenü, magára halmozta összes ékszereit. Szégyelli is környezetét, s azért a rajta keresztül futó utcák szögleteibe beletolt még néhány palotát, annyira, amennyire a rajta sétáló idegen egy szempillantással még elláthat. Három-négy házzal beljebb menve a mellékutcákon, a kirakat mögött vagyunk. Itt van a régi Terézváros, a munkája után élő szegény Terézváros, melynek gondjában van a házbér fizetése. A fényes Andrássy úttal párhuzamosan halad a sötét Szerecsen utca és a ronda Aradi utca. És a fényes boltok mögött a mellékutcákban ott szorulnak a kurtakorcsmák, szatócsüzletek, a borbélyboltok és a kapukban kuporgó gyümölcsös kofák.

      Az Andrássy út Budapest legnagyobb szépsége, de etikai szempontból határozottan hiba volt az ő megépítése. Mert Budapest még nem érte el a jólétnek azt a fokát, hogy egy ilyen út természetes szükségletet elégítene ki. Készen állottak a nagy, fényes paloták és csábították az embereket a beköltözésre. És végig a hosszú palotasoron nagyobbrészt olyanok laknak, akiknek jövedelmük alapján nem volna szabad ott lakni. De az Andrássy út a polgári eleganciának szimbóluma lett, és az elegancia vágya, mint a polgárság fölött álló osztály attribútuma, ellenállhatatlanul csábít az utánzásra. És az úrhatnámságnak ez az utánzó ösztöne ragad lefelé is. Roppant vonzó erőt gyakorolnak a valódi uraságoktól levetett ócska ruhák azokra a szegény emberekre, akiknek foglalkozása a szegény havibér mellett az úri viseletet megtűri. A kereskedősegéd az elegáns üzletben elegánsan öltözködik, de kivész belőle az érzés, hogy az ő úri viselete tulajdonképpen csak üzleti livré, mint a pincérnek a frakk, s üzleten kívül már hiszi magáról, hogy úr, és csinosabban öltözködik a bárónál is. A munkásember is, ha szombaton este lemossa az egyheti munka kormosságát, vasárnapra iparkodik magát fölismerhetetlenné tenni. És úrnak érzi magát, aki az Andrássy útra való, oda is vezeti a kedvesét, és este a világért nem menne más kávéházba, mint az Andrássy útiba. Mert az ő pénze ma annyit ér, mint akárki másé.

      Nevezetes azonban, hogy ez a publikum, vak áradásában a fényesebb világ felé, mennyire meg nem tagadja a saját szegény mivoltát. A szalonkabátos, nagycsokrú mesterlegény a világért sem tenné be a lábát a Reitter vagy Abbázia kávéházba. Ezeknek az eleganciája az ő műhelyhez szokott szemére nyugtalanítólag hat. A nagy tükrök és az egyszínű drapéria mintha ráborulna és lenyomná. Ellenben bizonyos úri önérzet tölti el azokban a kávéházakban, amelyekben este cigánymuzsika van. Tessék csak sorra nézni ezeket a kávéházakat, valamennyi[en] rikítóan világosak. A fehér és aranyszín dominál bennök. Ezek a világos tónusok gazdagok is, de mégsem egészen idegenek a szegény emberektől. És az vonzza. Éveken keresztül a Mező utca sarkán levő kávéház sorjába[n] váltogatta a tönkremenő tulajdonosokat. Megpróbáltak azok mindent, hogy publikumot vonzzanak, leszállították az árakat, hirdettek az újságokban - hiába. Míg jött egy, aki letépte a barna tapétákat és világos tapétákat ragasztatott föl, fehér lánggal égő gázlámpákat szerzett be, és erre csak úgy árad oda a mellékutcák publikuma, annyira, hogy nyári estéken nagy utcai csődület is állja el a gyalogjárót, és bámul, bámul befelé a tündéri fehérségbe.

      És ezek a kávéházak csak az Andrássy úton élhetnek meg. Aki csak megpróbálta, hogy hasonló fényes kávéházat a maga szűkebb, szegényes otthonában állítana annak a szegény publikumnak, mind belebukott a vállalkozásába. A szegény ember otthon szegény, a lánya rongyos, foltos szoknyában sikálja a padlót, és ha fölveszi az ő újdonatúj úri ruháját, akkor ő más világba akar menni, ahol nem ismerik, s nem tudják róla, hogy hol és hogyan lakik. Az Andrássy útra, az elegáns Andrássy útra vonzza valami, annak az útnak az előkelősége és az a benső hasonlatosság, hogy ennek az előkelő útnak az előkelősége is csak mutatóba megy, s voltaképpen ez is oly pompát öltött magára, amely jóval fölülmúlja reális tehetőségét.

      A sarokban ülök és gondolkodom a tárcámon. A Mező utcai fronton kereskedősegédek biliárdoznak. Iszonyú ügyetlenek, mintha se kezük, se szemük nem volna. S lámpalázuk van, ha idegen nézi őket. Elül, az Andrássy út felé alig van vendég. Egy nyárikabátos mesterlegény és mellette ócska, fekete kabátban, új boával és fekete sapkával a fején a szeretője. Nem szólnak, nem olvasnak, mereven ülnek a helyükön és élvezik, hogy ők itt vannak. Úgy mennek kávéházba, mint mások fürdőbe. A világosságot és a luxust fizetik meg a sörön kívül, melyet bizonyos áhítattal isznak. Aztán a cigány közelében két álmatlan arcú, kopottas fiatalember ül, akik koccintanak a prímással és időnként egy-egy forintot vetnek neki nagy osztentációval. Közvetlenül előttem még két fiatal leány, egy öregasszony és három fiatalember téáznak. Ezeken is meglátszik, hogy a legjobb ruhájukat vették föl. Az ablak mellett egy öreges úr két pápaszemen keresztül olvassa a párizsi Figaró-t.

      Bizonyos zsongó, zsibbasztó hangulat vesz rajtam erőt. Nem tudok látni. Az emberek árnyakká válnak, nem tudom őket megfigyelni. Csak az a Figaro köti le a figyelmemet, a görcsösen összeszoruló csontos ujjak között. Kicsoda olvassa itt a Figaró-t? Mért jár ide? Mért nem megy máshová? - Egyedül van, csak a pincér ismeri, aki parancs nélkül hozza neki a fekete kávékat egymás után. Kopott, szegényes alak ez is, csak az inge tiszta, a nyakravalója finom. Bizonyos, hogy jövedelme javarészét költi fekete kávéra.

      Midőn fizet és két krajcárt visszatol a kijáró aprópénzből a fizetőpincérnek, ez hajlongva köszönti: „`lássan, tanár úr!”

      Most már tudom. Egy félbemaradt egzisztencia. Kitűnő, művészi temperamentum művészi képesség nélkül. Félrelépett a köznapiság országútjáról és bolyong a járatlan utakon anélkül, hogy ereje volna hozzá. A hiányzó képességeket pótolja fekete kávéval, a mellőzésért kárpótolja magát itten, ahol ő egyedül tudja a párizsi Figaró-t olvasni, és a pincértől kapja az elismerést, melyet a világ tőle megtagadott.

      A pincér elémbe tette a napilapokat. A mesterlegény is fizet és a tárcára csörgeti a két krajcárokat. A pincér hajlong. A cigány körüljár a tányérjával, azon is csörögnek a rézpénzek. És előttem az újságok, az egyikben az én tárcám is van, és ott legfelül olvasom rajta: 4 krajcár. A cigány előttem terem a tányérjával, egyenesen, mereven áll, mint egy automata, s midőn az én krajcárjaim is a tányérra zörögnek, az automata megindul és indul tovább.

      És akkor egyszerre úgy érzem magamat, mint Ádám, midőn a Föld szelleme be engedte látni a természet titkos műhelyébe. A biliárdozó kereskedősegéd, a söröző mesterlegény, a Figaro-olvasó proletár óriási nagyra növekednek és eltörpül mellettük a kávéház nagy fényessége, az Andrássy út ragyogó messze sora, az óriási nagy gépezet, melyet életnek, szépnek és nagynak tartunk. És valami lealázó érzés fog el az én mivoltom és az én törekvésem iránt, úgy érzem, hogy ha valóban ember akarok lenni, akkor be kellene állnom mesterlegénynek vagy arisztokratának.

      Gondolok a redakcióra, ahol ez az újság készült, melyben az én tárcám le van nyomtatva. Egy óriási apparátus az, melynek mozgatói a legintelligensebb agyvelők. Éjjel-nappal ez foglalja el őket, lázas sietséggel dolgozzák keresztül az éjszakát, sietve, idegeskedve, megfeszítve agyuk minden invencióját, összeszedve minden írói készültségüket. És csinálnak politikát nagy komolysággal, és büszkék arra, hogy ők nagy hatalmasságnak a képviselői. Hallom a segédszerkesztőt sopánkodni: az Istenért, fiúk, elkésünk! És ez a sopánkodás úgy hat a fiúkra, mintha Kossuth Lajos kiáltotta volna: „Uraim, a haza veszélyben forog!” És a tollak őrül sebességgel rohannak a papiroson, a homlokokról csurog az izzadtság és minden szivar kialszik. Aztán alul, a nyomdából fölhangzik a körforgó gép őrületes zakatolása, mely okádja, okádja a lappéldányokat, ideges, bődületes sietséggel - az Istenért, elkésünk!

      Mi lesz, ha egyszer tényleg elkésünk?

      Ez a Figaro-olvasó úr nem kapja meg a Figaró-t, az a fiatalember, ott, nem fogja reggel tudni: mi történt a tegnapi minisztertanácsban. Hát szüksége van neki arra, hogy ő ezt tudja? És az a nap elmúlik anélkül, hogy a fiatalasszonyok tárcát olvasnának a reggeli kávéjuk mellett. Voilá tout.

      De nem úgy van ám! Ezek az emberek négy krajcárt tesznek le a maguk példányáért és azért elvárják, hogy pontosan érkezzék meg az újság. S ha az újság nem jön meg pontosan, akkor megvonják a laptól az ő négy krajcárjukat, és a lap tönkre van téve.

      És a politikus nem csinálhat politikát, az újdonságíró nem írhat „meg” szép újdonságokat, a közgazdász eszméi a tollában maradnak és én az asztalom fiókjába rakhatom a tárcáimat. Lealázó! Ezek az előkelő, okos emberek mind függenek mindenkitől, akinek négy krajcárja van, és ezeknek az embereknek a kedvében kell járni, az ízlésüket eltalálni, minden kérdésükre meg kell felelni. A nagyhatalmasságok képviselői rézkrajcárokból élnek, melyek úgy gyűlnek össze tízezrektől, mint a pincér bőrtáskájában a borravalók.

      Nincs közöttünk semmi különbség. Borravalóból élünk. És a borravalón épül a mi egész új demokratikus életünk is. Homályos regék tudják ennek meg amannak az Andrássy úti palota fölépítőjéről, hogy három garassal a zsebében vándorolt be mihozzánk. És a három garasból három forint lett és a három forintból három millió. - Miképpen? - Kereskedés útján. Egyes embereknek egyes garasaiból, melyekért áru mellett szép szókkal és mély hajlongásokkal kellett hálálkodni. És annak a kereskedőnek már százezrei vannak és még mindig alázattal köszöni meg a tíz krajcárt, amelyért a kis masamódlány piros pántlikát vesz a nyakába.

      Iszonyúan aprólékos lett a világ. Kuporgó, krajcárokat gyűjtögető házalás a mi egész működésünk, s csak a jótékony rövidlátás, mely távol tartja tőlünk a halandóság gondolatát is, okozza, hogy mégis könnyelmű önérzettel ülünk a krajcárhalom tetejébe. Nem vagyok gőgös, de ez a garasos világélet megaláz. Látom hamisítatlan szimbólumát a pincérben, aki trenírozott szolgaisággal váltogatja a tálcákat és közvetlenül veszi által a borravalókat. És vannak pincérek, akik miniszteri jövedelmük van, de azért meg kell maradniok alacsony, lenézett állásukban, mert szerencsétlenebbek, mint mi, akik másod- vagy harmadkézből, már forintokba összegyűjtve kapjuk a borravalókat. És kezdem érteni az öröklött kicsi vagyonnak a nyers önérzetét a szatócsboltból kikerült milliókkal szemben, azt a nimbuszt, ami a címereket körülveszi. Ez nem borravaló, ez nem garasokból áll, hanem egészében, egyszeriben maradt tulajdonosára, valódi úri vagyon, mely valódi úrrá tesz.

      Mintha a demokrata szabadság bilincsekbe verte volna a jellem szabadságát, az egyéni önállóságot. A régi feudális úr vasmarka helyett az aprólékos függés pókhálója zárja körül az embereket, és ez a fogság annál megalázóbb, mivel fizikailag lehetne széttépni, de nem tanácsos. Mintha a modern szabadság pusztán csak abból állana, hogy a sötét kor kiváltságolt szabadjait is rabokká tették. Megyek a többivel előre a kor által megrajzolt úton és hirdetem a demokrácia üdvösségét. De ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem látok ebben a kicsinyes eszközökkel dolgozó munkában semmi nagyságot, hogy a modern alkímiában, mely rézkrajcárok segítségével hozza be az aranyvalutát, nem látom azt a csodatevő emberi erőt, amely az olasz civilizációt teremtette meg, ahol a fejedelmek kincses kamaráiból kerültek ki az aranyos márványpaloták és a művész bérét babérkoszorúval felmagasztosítva adták által. Most a nyomorúság, a legkisebb emberek sokasága táplálja a világot és ennek a világnak a fényén, pompáján meglátszik az eredete is, a rendeltetése is: üzleti befektetés az a garasosok számára, mint ez az Andrássy út, mint ez a ragyogó kávéház, kölcsönvett, bérbe adott fényével, ahol senki sincs otthon, és ahol mindenki úr, aki két krajcárt adhat a pincérnek.

 

III.

Biliárd

 

      Szépséges hölgyeim, ne találják kicsinyesnek, nevetségesnek, hogy himnuszt készülök zengeni annak, aki a biliárdot feltalálta. Gondoljanak a sablon-pesszimisták mondására: nevetséges dolog, hogy egy okos férfi és egy okos nő egymásba kapaszkodva, muzsikaszó mellett ugráljon s karikába forogjon. Lehet, hogy tényleg nevetséges, lehet, hogy a süketnek tényleg furcsa nézni egy bált, de akik táncolnak, győzelmesen ütnek el minden okoskodást azzal a mondással: de mikor jólesik, mikor a fiatal ember lelkével harmonizál ez az ugrálás és keringés!

      Önök, hölgyeim, akik csak a nagy kávéházi ablakokon keresztül egy-egy pillanatra látják a masszív, zöld asztalt és mellette két urat hosszú, karcsú botokkal a kezükben, nagyobbára szintén nevetségesnek találják ezt a jelenetet. Komoly, szakállas férfiak, akiknek gyermekeik vannak, hogy tölthetnek órákat egy ilyen asztal mellett, elefántcsont labdákat tologatván rajta? Hát van jó dolguk? Nincs jobb dolguk? Különbek-e az iskolás fiúknál, akik a trottoir lejtőiben apró kőgolyóbisokkal gurigáznak?

      Nem különbek! Adassék hála a gondviselésnek, hogy a fejlődő emberben meghagyta az eredeti gyermeki természetet! Aki férfinak érzi magát és viseli az élet súlyából a maga részét, arra az eredményre jut: érdemes komoly munkát végezni mindenért, ami nevetséges, és érdemes megöregedni, hogy az ember soká gyermek lehessen. Ami örömünk, ami boldogságunk van, mind kisszerű, mind komoly tartalom nélkül való. A dicsőség, ami a nagy érdemet jutalmazza, a csók, ami az égő szerelem vágya, az álom, ami a fáradtságot eloszlatja, mind semmis, kézzel nem fogható dolgok, s ezért talál állandó visszhangot az ezeréves mondás: minden hiábavaló. A pesszimisták mind erre támaszkodnak. Érdemes-e ily kevésért fáradni? - A filozófiájuk alapján elégedettek, pedig tagadják, hogy csak ennyiből állana a boldogság, és iparkodnak kimutatni, hogy az életnek sokkal több javai vannak. Filozofáltam én is pro és kontra, méregettem én is az élet munkáit és eredményeit, és úgy találtam, hogy több jut nekünk a rosszból, mint a jóból. De mikor egy örömteli perc évek szenvedéseit felejteti velünk, s mikor a lelkünk úgy van konstruálva, hogy a kis dolgok jobban tudnak megörvendeztetni, mint amennyire a nagy dolgok el tudnak búsítani, akkor a sarokba vetem a mérleget s a súlyokat, rágyújtok egy jó szivarra, és dákót fogva a kezembe mondom: az életet csak az ítélheti el, aki soha kisszerű dolgot nem művelt.

      Akinek nem volt még dákó a kezében, az nem fogja nekem elhinni, hogy ez a nagy, zöld asztal azzal a három elefántcsont golyóval valóságos lírai hangszer, amelyen az ember épp úgy fejezheti ki hangulatait, a lelki állapotát, mint a zongorán vagy a hárfán. Sőt, sokkal közvetlenebbül! Mert ezen a hangszeren az ember nem kénytelen keresni a ritmusokat, a színárnyalatokat, melyek a lelkéhez találnak, hanem önmagukban nyilakoznak azok, átmennek a dákón keresztül hamisítatlanul a golyókba, és azoknak ruganyos futásában megnyilatkoznak. Sokszor, ha intelligens, érző embereket látok biliárdozni, éget engem a tehetetlenségem, hogy nem tudom megérteni azokat a titokzatos kedélyáramlatokat, amelyek az idegesen érzékeny golyókat hajtják. - Nem a biliárdművészeket értem, azoknak játéka olyan, mint az olajnyomás, egy ügyes kéznek lelketlen sokszorosításai, hanem azokat az intelligens, tanult és főleg ésszel dolgozó embereket, akik ebéd után vagy este egy órára odaállanak a biliárdasztalhoz. Valamiképpen kisütötték, hogy a biliárdozás igen egészséges, amennyiben kellemes mozgással, mérsékelt elevenítő izgatással jár, ezért űzik annyira különösen azok, akiknek ülő foglalkozásuk van. Tudom magamról, tudom másokról, hogy nem úgy van. Istenem, ki törődik manapság az egészségével? Hiszen, ha törődni akarnánk vele, nem biliárdoznunk kellene, hanem felére kellene redukálni azt az öngyilkossági folyamatot, amelyet szellemi, más szóval ülő foglalkozásnak nevezünk. Aztán az ebéd utáni séta sokkal egészségesebb volna, mint a biliárdozás, mert friss levegőhöz juttatna, míg így romlott, füstös kávéházi levegőt szívunk magunkba.

      Nem, hanem biliárdozni megyünk, mert valami benső szükségérzet hajt bennünket reá, mert nem a testünknek, hanem a lelkünknek van szüksége reá, hogy egy óra hosszat golyókat tologassunk. Nem a testünk nyer jelentéktelen erősítést, hanem a lelkünk frissül föl tőle, a hangulatunk harmonizálódik általa és agyunk világosodik tőle. Szükségét érezzük annak, hogy a fél nap leteltével, melyen csupa komoly, reális, száraz dolgokkal foglalkoztunk, valamiképpen kilirizáljuk magunkat. S mintha szóval gyóntuk volna meg egy bizalmas barátunknak, hogy mi történik a lelkünkben, úgy megnyugodtunk, megkönnyebbültünk, mikor két parti után letesszük a dákót.

      Már a puszta nézése a biliárdozásnak is hangulatba ringat. Ez az egyszerű, intelligens játék, melynek nem kell pénzbetétek által mesterségesen érdeket nyújtani, az ő három golyójával oly sokszerű, oly árnyalatos, oly változatos. A golyókba tökéletesen átmegy a játszó ember egyénisége és momentán hangulata. Ugyanoly erővel meglökve a golyók az egyik embernél nehézkesen, álmosan, szinte szögletesen csúsznak a zöld posztón, a másiknál könnyedén, elegánsan, elevenen, mintha szél hajtaná, repülnek tova. Hatalmas izomerejű emberek bármily erővel lökik is meg a golyókat, nem bírják őket gyors futásra bírni, gyönge embereknek egészen könnyű érintésétől száguldanak a zöld területen végig. Mert a biliárdgolyó nem engedelmeskedik a testi erőnek, csak a lélek erősségének, az erős akaratnak. Szuggerálni kell a golyókat, nem hajtani. S vannak, akiknek a szemük éles, a kezük biztos és mégsem tudják a lökéseket egzekutálni, míg mások dupla pápaszemmel és inogó, remegő dákóval halálos biztonsággal játszanak.

      S bizonyos fokon túl hiábavaló az ügyesség és nagy gyakorlottság, a golyók nem engedelmeskednek neki, mert nem tud nekik kellően parancsolni. Nyomott hangulatban, benső tépelődés közben lehetetlen a legjobb biliárdosnak is művészete érvényesítése, mert a golyók futása elsősorban nem az ügyességétől függ, hanem a lelkiállapotától, melyet híven visszatükröznek. Ilyenkor a kusza lélek híven visszatükröződik a kusza játékban, a golyók visszásan, szinte gúnyolva minden fizikai törvényt, szaladnak össze-vissza, és a legprecízebben kimért lökésnél is a játszó golyó fölhasznál minden apró rést, hogy az eltalálandó ellengolyó és az asztal pántjai között átbújhasson. A biliárdozók ismerik jól ezt a megátalkodott, csökönyös „pech”-et, de ha a lelkükbe tekintenének ilyenkor, okvetlenül ott találnák meg annak okát.

      Ó, a biliárdnak megvannak a maga diadalai és valóságos drámái. Ki tudatosan, ki ösztönszerűen kiérzi annak a játéknak titokzatos, nagy jelentőségeit. Az ember - dákóval a kezében - transzponálja s a kis területhez arányítja a maga belső világát, céljait, vágyait, vívódásait. Minden benne rejlő ambícióját hozzáfűzi egy-egy biliárdpartihoz, sőt, egy-egy lökéshez, és a diadalnak valóságos mámora tölti el; ha győz, a nézők elismerése lelkesítőleg hat reá, földeríti, megörvendezteti, a balsiker lenyomja, elcsüggeszti, leveri. Kérdezzék meg a biliárdosokat, minden harmadik azt fogja Önöknek mondani, hogy egy-egy kétséges állás „megcsinálásá”-hoz nagyobb ambícióval lát, mint élete hivatásának betöltéséhez.

      Mert az élethez való ambíció mozgósítva van minden partinál is. Az ambíció nem függ a cél nagyságától, csak a mértéktől, melyben az összes erőket koncentrálni, lekötni tudja. És a maga csodálatos kicsinyes és nagyszerű konstrukciójában az ember lelke egy-egy fényesen nyert partiból újabb erőt merít az élet küzdelmeihez. A drámaíró a biliárdasztaltól fokozott önérzettel ül az íróasztalhoz, és sok taps hangzott már föl a Nemzeti Színházban, melynek előfutárai a biliárdgibicek csodálkozó, elismerő felkiáltásai voltak.

      És ismerjük, jól ismerjük sokan azokat az esős, fekete hangulatokat, amelyeket egy-egy vesztett parti kavar föl bennünk s tesz előttünk tudatosokká. Érezzük sokan azoknak a sivár axiómáknak igaz voltát, amelyek ilyenkor szállanak át az agyunkon. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik a mi teljes képtelenségünk, komoly törekvéseinknek nevetséges volta, nagy céljainknak törpesége. A zöld asztalon életünk komoly ambíciója, az életbe pedig bevisszük a három golyó komikumát. Minden kicsinyes, minden semmis, minden játék! Ha egy karambolpartit nem tudunk megnyerni, semmit sem tudunk majd elérni. És a világ halad a maga útján, akár megkenegetjük tengelyeit a mi olajunkkal, akár nem.

      Egy démon találta ki ezt a biliárdot. Ugyanaz a démon, amely illúzióvá változtatta az egész világot, múló hangulatokká a halhatatlan, megszentelt érzéseket. Nincs nagyság és nincs kicsinység ezen a Földön. Ugyanazzal a bensőséggel, mellyel szerelmünk képe lebeg folyton előttünk, csüggünk a biliárdon is. Az utcán ődöngvén biliárdasztalnak nézzük az aszfaltot s az embereket golyóknak, s elgondoljuk, hogy kellene megcsinálni ezt az állást. Éjszaka is a biliárd képével alszunk el, csak úgy, mint egy nagy mű tervével. A tudós logikája teljes erejével, a költő egész költői fantáziájával és a vagyont kergető spekuláns koncepciói teljes merészségével száll síkra a zöld asztalon is, és a biliárdok elszaporodása, minden nüánszra, még az érverés hevességére is érzékenyen reagáló elefántcsont golyók idegessége is csalhatatlan szimptómái annak, hogy Budapest a pszichikai elernyedés dolgában tényleg már utolérte a világvárosokat.

 

IV.

Kártya

 

      A kávéház legvilágosabb helyiségeit a nagy tükörüvegek mentében foglalja el a biliárdasztal. Ez a tiszta, ártatlan, intelligens játék keresi a napfényt és a világosságot. De a világos kávéházaknak vannak sötét hátulsó szobáik, apró, zöld asztalokkal. Ezek körül az asztalok körül folyik, kerülve a napfényt és a nyilvánosságot, az a rejtelmes játék, amelynek szerszáma néhány tucat primitív, színes kép. Ez az a játék, amelynek szenvedélyes űzése megbélyegzi az embert, amelyhez az erényes, takarékos társadalom a könnyelműség, a bűn, a lelki romlottság fogalmát fűzi. Az egyetlen játék, amely mellett gavallérok és szeplőtlen jellemű férfiak rejtőznek a rendőrség elől, s amely kereseti forrását képezi a gazembereknek. Valóban nincs is dísztelenebb látvány kártyázó embereknél. Izgalmasan kipöfékelt füstben úszik a sötét csoport, arcukat hol a rosszul rejtőző izgatottság, hol a leplezetlen elkeseredés torzítja el. Vannak, akik jégközönnyel ülnek partnereikkel szemben, de egy-egy szavukból, kezük egy téveteg mozgásából, szemük egy meredő tekintetéből látni azt a bontó ideglázt, amely bensejüket emészti. Az emberi kapzsiság, a pénzre való sóvárgás, a munkátlan szerzés vágya a legmeztelenebbül nyilvánul a kártyaszobában, visszataszító, nyers lelketlenségében. Mintha nem is jó barátok szórakozás céljából ülnének együtt, hanem halálos ellenségek, kik egymás megrontására törekednek, s a legszívtelenebb közömbösséggel térnek társuk romlása fölött napirendre, mert az egyik romlása a másik menekvése. Az életharc, a struggle for life a játékasztalnál pipaszó és fekete kávé mellett! Van valami kísérteti éppen a paradox torzmulatságban, mely mellett mindenki szenved a lázadó idegek vibrálásától.

      És ez a játék el van terjedve az összes társadalmi rétegek között, a bérkocsisok, hordárok az utca sarokkövén csakúgy űzik, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Áthatja az egész társadalmat, mint a kapzsiság, a nyerészkedés vágya. Megrontja a napszámos családi békéjét az elvesztett egyetlen forint által úgy, mint a grófit az elvesztett százezrek által.

      Emberek, akik nem kártyáznak, nem tudják fölfogni: mi annyira csábító a kártyázásban? A rendes kártyajátékokhoz tagadhatatlanul nagyfokú kombináló tehetség kell, csakúgy, mint a sakkozásnál, de nem az észnek ez a játékbeli izgatása adja meg a kártyásoknak a kártyázáshoz való kedvet. Az érdeklődést, az izgalmat tisztán a pénzbetét adja meg, s ez minél nagyobb, annál „érdekesebb” a játék.

      Ami azonban szinte hihetetlen, a kártyások nem annyira a pénzért kártyáznak, mint azért az emésztő izgalomért, amely alatt szenvednek, amely kimeríti őket. Remegnek a betétjükért, de e remegés kedvéért fokozzák a betéteket. A kártyázás csodálatos vegyüléke a legvisszataszítóbb pénzvágynak s a leggavallérosabb könnyelműségnek. Egy neme ez az ópium- vagy hasisszenvedélynek, ahol az élvező szintén tudja, hogy önmagát fogyasztja, de ez a lassú öngyilkolás élvezetes kéj neki.

      Amilyen bajos a kártyázó pszichológiai állapotát elemezni, éppoly bajos a kártyázás hatásáról általános képet adni. Egy bizonyos fokig a kártyázás éppoly ártatlan játék, mint akár a labdázás. Egy bizonyos fokig megnyugtató, gyógyító hatása van az agyra és idegekre. Tudósok, akik intenzíven, fegyelmezetten gondolkodnak, leülnek a tarokkhoz, s valósággal üdülnek mellette. Van abban valami pihentető, megnyugtató, amikor az egész nagy intellektus arra koncentrálódik, hogy egy adott figurára egy másik figurát kell ráadni, s van valami játékszerű, naiv és közvetlen öröm, hogy a kártyakeverés esélye, egy-egy ügyes kombináció nehány ezüstpénzhez juttat bennünket. Bizonyos bonhomikus komikum teszi szeretreméltóvá azokat az öregurakat, akik ambícióval kártyáznak, s valóságos diadalmi mámor tölti el őket, ha nyernek, s valósággal kétségbeesnek vagy nekikeserednek, ha vesztenek. Mulatságos ilyenkor az illető gondolkodásának szofisztikus menete. Ha nyer, roppant ügyesen játszott, ha veszít, az egész parti alatt egyetlen valamirevaló kártyája se jutott.

      De nem is ez a fajtája a kártyázóknak az, amely a takarékos, jámbor családapák titkos borzongását okozza. A kártyás fogalmát azonosítják a magas betétek mellett „dolgozó” hazardírozókkal, akik tisztán szerencsének vagy szerencsétlenségnek vannak kiszolgáltatva. Azok a kártyázók, akik két kártyához még kettőt kapnak, halálos hajszát indítanak az ellenfélre, még mielőtt kártyáikat látták volna. Jellemző rájuk és a játék nemére nézve az az elnevezés, amely reája ragadt: a csöndes. Valami fullasztó, vihar előtti csend borong a játékasztalnál. A játékosok izzadó homlokkal, lassan-lassan nézik meg a kártyáikat, mintha a lassú nézegetés közben esetleg megváltozhatnék az a kártya, amely már a kezükben van. A kibicek is visszafojtják a lélegzetüket: Uram, Istenem, mi lesz? Végre kisül a rejtély, a vesztes önmagába összeesik, a nyertes egy visszataszító, mohó kézmozdulattal besöpri a bankókat, csak utólag erőltetik magukra átlátszó, közömbös maszkjukat.

      Ez a játék a legobskúrusabb zugkávéházakban és a legelegánsabb klubokban folyik. Amott a hivatásos és hamiskártyások ütik fel tanyájukat, emitt csupa kifogástalan gavallér, aki főbe lövi magát, ha fizetni nem tud. Amott a kártyaszenvedély csak formája a legmeztelenebb munkakerülő pénzvágynak, emitt szinte megfejthetetlen boga a legkülönbözőbb lelkimotívumoknak s társadalmi szimptómáknak. Mert a pénzvágy itt is dominál, de nem magyaráz meg mindent. Mért akarnak a milliomosok nyerni? Mért sújtja azokat is le a veszteség, mint aki utolsó tizes bankóját tette föl a lapra? A kényelmes jelszó, a fin de siécle természetellenes idegizgalmairól sem magyaráz semmit, hiszen ez a hazardírozás folyt már akkor, amikor kártyakeverés helyett kockavetés járta!

      Megkérdeztem egy fiatal arisztokratától, aki komolyabb dolgokkal is szokott foglalkozni, hogy miért kártyázik?

      - Istenem - volt a válasz -, az a társaság, amelyben mozgok, kártyázik, így én sem zárkózhatom el tőle. Filiszternek vagy fukarnak mondanának, ha nem tenném. Hát megteszem.

      Ez a fiatal arisztokrata egyike a legszenvedélyesebb kártyázóknak. Nyilvánvaló, hogy kezdetben tényleg csak a társaságra való tekintetből nyúlt a kártyához, de most már éppolyan rabja, mint azok, akiknek kedvében akart járni. Valami érthetetlen bűvös hatalom rejtőzik a kártyában, mely lassan-lassan hatalmába kerít mindenkit, aki hozzányúl. Szinte átöröklődik, átragad ez a szenvedély emberről emberre, generációról generációra. Nem kell az embernek kapzsinak lenni, hogy kártyázzék, de kapzsivá válik, ha kártyázik. Ebben van a visszataszító momentum. Senki sem ül le a kártyaasztalhoz abban a tudatban, hogy veszíteni fog, mindig csak abban a babonás hitben, hogy nyer. S szinte megdöbbentő, hogy a hazárd kártyázásra való hajlam mennyire ki van fejlődve - a nőkben. Monacóban számos nő van, akikben a szerencsejáték monomániává vált. A totalizatőrnél mintha hisztérikus láz gyötörné őket, lesik a verseny eredményét s privát társaságban tréfás játék közben még csalnak is, csakhogy nyerjenek. A nőknek ez a nagymértékű fogékonysága a hazárdjáték iránt mutatja talán legvilágosabban, hogy a kártyaszenvedélynek alapját nem etikai, hanem idegzetbeli diszpozíció képezi.

      Erre vall ez a csodálatos, szinte megdöbbentő szuggesztív hajlam is, mely a kifejlődött kártyást jellemzi. Tökéletesen át tudja magát engedni az ösztönnek, mely sugallja neki, emeljen-e még egy kártyát, tartsa-e a tételt vagy sem. S ezek a reszkető kezű, reszkető lelkű emberek a legszerencsésebb játékosok, az a rejtélyes ösztön sohasem csal, s valahányszor teljes akarattalanságba tudnak merülni s átengedni annak magukat, mindig nyernek. Igaz, hogy ez a kártyabeli szerencse egyszersmind biztos útja a lelki elzüllésnek. Ez az átengedésük az ösztönnek mindinkább természetükké válik az életben is, s a vége teljes képtelenség minden önálló cselekvésre, s sokszor a legszomorúbb abúlia, az akaraterőnek teljes elsorvadása, ami az agybomlásnak már komoly, előrehaladott stádiuma.

      Ezzel a szuggesztív hajlammal függ össze a kártyások babonája. Szentül hisznek benne, hogy bizonyos emberek kibicelése szerencsét vagy szerencsétlenséget hoz, hogy a kártyáknak keverés közben való csoportosulásában rendszer van, s hogy az, jó kártyákat kap-e valaki vagy sem, az illetőnek hangulatától függ. S elnézvén, hogy némelyik játékost hogy üldözi állandóan a szerencse, míg a másik állandóan veszít, az ember szinte hajlandó volna hinni a kártyaszerencse rendszerében. Az idegzetnek és akaraterőnek ezzel a lassanként, de biztosan beálló elernyedésével függ össze az is, hogy a kártyások, bármennyire fogadják is föl, hogy többé kártyához nem nyúlnak, a legkisebb csábításnak képtelenek ellenállni.

      A modern idegelmélet, mely a gonosztevőt is csak ideg- vagy agybetegnek tekinti, nemcsak emberibb, de közelebb jár a valósághoz, mint a merev, erkölcsi felfogás, mely megbünteti a bűnöst és megveti a kártyást. Hiszen a kártyázók nagy, sőt, nagyobb része máskülönben erkölcsileg egészen egészségesek. Becsületes, józan emberek különben, akik tudják és vallják mindazt, amit szenvedélyük lealacsonyító voltáról a moralisták nekik mondanak. Egy-egy befejezett kártyaparti után egy-egy titkos, megrendítő dráma viharzik át lelkületükön. Érzik a nagy, idegbeli felindultságnak utóhatását abban a sivár, üres érzetben, amely keblöket eltölti, abban a megalázásban s önmegvetésben, amellyel hazatérnek. Ilyenkor történnek azok az ünnepélyes őszinte fogadkozások, hogy soha kártyához nem nyúlnak többé, bárhogy csábíttassanak is.

      Hiába, aki belemerült ebbe a szenvedélybe, az nem szabadul soha többé. Aránylag boldogok még azok, akik szenvedélyükből filozófiát csinálnak. Ezeknek száma meglehetősen nagy, és az egészségesebb, fizikailag erősebb emberek közül valók. Ez a filozófia körülbelül így szól:

      Nem értem, hogy a kártyázást olyan immorális és könnyelmű dolognak tartják. Könnyelműnek volna nevezhető, ha az ember abbahagyja, de nem könnyelmű, ha állandóan, mindennap űzi. Mert akármilyen változónak lássék is a szerencse, s akármennyit veszítsen vagy nyerjen is az egyes kártyázó, ha állandóan ugyanazokkal a partnerekkel játszik, se nem nyer, se nem veszít. Amit ma nyerek, azt holnap elveszítem. A sanszok sohasem olyan csökönyösek, hogy végeredményben mindent ki nem egyenlítenének.

      Aztán mi okon mondja a szolid ember a kártyást immorálisnak? Mert munka nélkül jut pénzhez? - Hiszen, amit nyer, azt megint el is veszíti. S ha tényleg nyer, ha megélhetne is a kártyázás után, mennyiben erkölcstelenebb ez az ő pénzszerzése, mint minden egyéb pénzszerzés? Vajon az, aki a börzén vagyonát kockáztatja és megkétszerezi, erkölcsösebb-e? S mégis éppen a nyárspolgárok gazdagodnak a börzén. Vagy hol van ember, aki éppen csak annyit kap, amennyit a munkája megér? Ha az államtitkárból miniszter lesz, több fizetést húz, de többet ér-e a munkája? Vagy ha a tisztviselőt munkakörének meghagyása mellett előléptetik, nem kap-e többet, mint amennyit a munkája ér? S vajon ki utasítana vissza a morál szent nevében egy vagyont, mely az ölébe hull anélkül, hogy megszolgálta?

      Arról, hogy okos emberhez nem méltó, hogy vagyonát egy ostoba kártyára tegye föl, jobb is nem szólani. Ha életünkből ki akarnánk küszöbölni a véletlent, megszűnnénk létezni. Minden a véletlenségen alapul, s éppen a legfontosabb dolgok a legostobább véletlenségtől függnek. Véletlenség, hogy apám elvette anyámat. Véletlenség, hogy férfinak születtem, s nem lánynak. Véletlenségből találkoztam a feleségemmel. Ha akkor fáj a fejem, vagy más bálba megyek, nem láttam volna meg, nem szerettem volna meg, nem vettem volna el, s nem élne az a gyermekem, akit végtelenül szeretek. Ha már minden véletlenségen alapul, az is, hogy milyen vallású vagyok, mért volna éppen ez férfihoz méltatlan, hogy a véletlenség döntse el: száz forinttal szegényebb vagy gazdagabb leszek-e?

      Ez az okoskodás egészen helyes, a konklúzió egészen hamis. Mert ha igaz is, hogy minden véletlenség, arra való a józan ész, hogy lehetőleg redukálja a véletlenségek számát, különösen azokét, amelyeknek hátrányos következményei lehetnek. Ha már véletlenségből születtem, mégiscsak kerülöm a véletlent, hogy éppen akkor legyek az utca bizonyos pontján, amikor a szél egy címtáblát tép éppen ottan le a fejem fölött.

 

V.

A kasszírnő

 

      A hortobágyi csárdák szép korcsmárosnéiról, akikről Petőfi óta harminc esztendőn keresztül szólt a nóta, régóta kisütötték már a turisták, hogy Petőfi idejében talán még fiatalok és szépek voltak, de ma már csak piszkos kötényű, ráncos képű, vörös kezű parasztasszonyok. Ma már hallgat róluk a nóta, a poéták sem járják sorra a pusztai csárdákat, hanem aszfaltot taposnak, tükörablakos kávéházakban ülnek, s nem éneklik meg, de nem is bírják a bort. A mai poéta budapesti poéta, pikolót iszik és a poézise is kávészagú.

      Jellemző, hogy a csúnya korcsmárosnét a poéták megénekelték, de a szép kasszírnőnek még nem akadt lantpengetője. Pedig szép, nagyon szép a kasszírnő, hiszen állásához nem kell ortográfia, csak szépsége alapján állítják ki neki a képesítő bizonyítványt. És az ő fehér trónusán, körülsáncolva csengő, karcsú üvegekkel, apró cukrostálcákkal, háta mögött a velencei tükörrel, mely fölöslegessé teszi, hogy a szép hölgy megforduljon, ha finom nyakszirtjét akarja bámultatni, a kasszírnő voltaképpen poétikus jelenség is. De a kasszírnő mosolygó kicsi szájának - fájdalom - megvan az a rossz tulajdonsága, hogy szóra nyílik, s apró fülei úgy vannak berendezve, hogy rajta keresztül a legfrivolabb beszéd is az agyba juthat anélkül, hogy a vért az arcába kergetné. Szép leány ő, aki nem tud pirulni, s a lánynak, ki pirulni nem tud, nincsen poézise.

      A legsajátságosabb produktuma ő a modern életnek. Talán az ő léte adja meg a kulcsát sok visszás társadalmi tünetnek. Születése nagyon természetes, léte nagyon jogos, eredetében az ő trónja tiszta, és jelenléte a kávéházban kedves, egy derűs sugár a füstös, durva férfiteremben. Szeretem, ha finom leánykezek pakolják be nekem a szivarjaimat, szeretem, ha szép leány dugja gomblyukamba az ibolyacsokrot, és jobban ízlik az étel, melyet szépasszony főzött, jobban a téa, melyet az ő fehér keze tölt nekem. Szívesebben trécselek a jó barátom szép húgával, mint a jó barátommal, és jobban sajnálom, ha szép kuzinomat nem találom otthon, mintha a férjéhez nem lehet szerencsém. A korzóra sem megyek azért, hogy a fenegyerek vörös nyakravalóját bámuljam, hanem hogy az ott hullámzó szép leányok, szép asszonyok virágos kalapja alá vessek egy-egy diszkrét tekintetet.

      Mi sem természetesebb és morálisabb, mint ez a félig ösztönszerű, félig esztétikai vonzódása a férfinak a nőnemhez. S az első kávéházbeli fiatalember, aki bal könyökével a kassza márványlapjára dűlt és úgy udvarolt a kasszírnőnek, kedves alakja volt egy kedves zsánerképnek.

      Most?... Nem akarok morálfilozófus, sem erkölcsbíró lenni. Hiszen azok a fiatalemberek és öregurak, akik a kávéházi trónus lépcsőin mutatják be léha áldozatukat, voltaképpen egészen derék emberek. Nem egyes emberek erkölcsi inferioritása tartja fönn a kasszírnőt, kinek erényét csak a kassza korlátja védi, hanem egy általános aggasztó társadalmi jelenség.

      Bálokon a fiatalemberek nagy sokasága a csillár alatt verődik össze s onnan nézi gúnyos frivol szemmel a leányokat, mint a kiállított portékákat. Táncolni nem szeretnek, csak kénytelenségből teszik. A társas életben a fiatalemberek irtóznak a leányokkal való érintkezéstől, s mentől vállalkozóbbak az aszfalton, annál elfogultabbak és ügyetlenebbek a szalonokban. Kényelmetlenül, kellemetlenül érzik magukat a nővel szemben a tisztességes érintkezési formákon belül, nyűg nekik a válogatott beszéd kényszerűsége, unalmas a lányias, kedves csevegés. Valami sajátságos blazírtság ez, mely húzódik a tisztaságtól, az illetetlenségtől, mint az ördög a szenteltvíztől.

      És ugyanez a férfi, akit a bálteremben, a szalonban az ember hajlandó nőgyűlölőnek tartani, órákon és éjszakákon keresztül ott tud mulatni a kávéház márványtrónú tündérével, lelke rajta csügg az ő festett ajkain, melyeken keresztül a szók mint a giliszták perdülnek le. Tud neki súgni édességeket, tudja őt hangos kacagásra fakasztani. Hoz neki virágokat, ostromolja kitartóan hónapokon, sőt, éveken keresztül, és pisztolyt vagy kardot ránt valamelyik erőszakosabb vetélytársával szemben. Dolgozik érte, lop, csal és rabol érte! A modern lovag a hetérák színeit viseli, a tisztességes, a tiszta nő a legközömbösebb teremtés előtte, aki legföljebb arra jó, hogy majdan - felesége legyen, de nem való arra, hogy lovagi szolgálatait neki szentelje.

      S milyen nyomorúságosak ezek a lovagi szolgálatok!

      Tehetetlen, oktalan játékszer, valóságos egér a gavallér a kávéházi macskák rózsás körmei között. Azok a kedves mosolyok, közben az a bájos durcásság, az időnkénti elhidegülés, a másoknak tüntető előnyben részesítése mind egy finoman szőtt diplomáciai eljárás egyes fázisai, melynek célja, hogy az adásvételt küzdelemnek tüntesse föl és az alku megkötését - hódításnak.

      Mert a modern férfiak hódítani akarnak! Már a gimnázium padjain kezdődik ez a hódítás, midőn a tapasztalatlan fiúk bizonyos beteges, korai erotikus ösztön által hajtva csapatosan vonulnak ki a Városligetbe, ahol gazdátlan szobaleányokra vadásznak, vagy a bódébeli artistanőknek fizetnek sört és szalámit. Ezek képezik a harmadrangú, a külvárosi kasszírnők hódoló seregeit is. Az éretlen gyerekhadban csak az utánzás vágya dolgozik és a fiataloknak nagyzási hóbortja. Jogászoknak és orvosnövendékeknek hazudják magukat, és boldogok és büszkék, hogy a hölgyek nem tekintik pelyhetlen állukat, hanem úgy tesznek, mintha elhinnék nekik. Ugyanez a had, éretlen kishivatalnokokkal és kereskedősegédekkel vegyülten tombol lelkesülten az orfeumok sikító énekesnőinek, s nagyobbára a mamát lopják meg otthon, hogy a költségre fussa.

      Azok pedig, akiket majmolnak, az érettebb és érett ifjúság, az érett és túlérett férfiak, azok beleviszik az ő beteges és veszedelmes erotikumukat a családok körébe is. Minden asszony őnekik csak nő, akit meg lehet hódítani, egyiket így, másikat amúgy, de mindegyik meghódítható. Ez a hódítási vágy pedig nem fakad sem a szívből, sem a szenvedélyből, hanem tisztán csak hiúságból. Az indiánusok az elejtett ellenfelek skalpjaival ékesítik övüket, a mi kesztyűs indiánjaink a garzonszobájukat ékesítik a meghódított nők hajfürtjeivel fotográfiáival és szerelmes leveleivel. Ezek a hajfürtök, ezek a fotográfiák és szerelmes levelek pedig nem kedves emlékek egy elmúlt, bár léha, de boldogító szerelmi epizódról, hanem győzelmi trófeák, melyekkel frivolul kérkednek.

      Ez a divatos erotikum hajtja a hódítók ügyetlenebb vagy szerencsétlenebb részét a kávéházba, a kasszírnő hálójába. Bizonyos illúziójuk van, hogy ők hódítanak, midőn a kasszírnő kegyeit élvezik. Pedig ez a szegény leány undorodik tőlük, ha tisztességes és kineveti őket, ha nem az. Arra való ő, azért ültetik trónra, hogy sima, szép ábrázatával csalogassa és lekösse a vendégeket. Kötelessége, hogy mindenkinek mosolyogva, nyájasan feleljen, aki szót intéz hozzá, hogy megszorítsa a feléje nyújtott vadon idegen kezet, s hogy tűrje esetleg azt is, hogy ez a kéz esetleg megcirógassa az arcát vagy átölelje a derekát.

      Az éjjeli kávéházakban a kasszírnő nagyon nyájas. Kiválóbb vendégek kedvéért még leszáll a trónról is és helyet foglal az asztaluk mellett. Mert az éjjeli kasszírnőknek még az a kötelességük is van, hogy a vendégeket ne csak lekösse, de bőséges költekezésre is csábítsa. És a cigányzene csörömpölő, zavaros hangjai mellett a hódítók egymás után ürítik ki a konyakos és pezsgős üvegeket, és megvetően néznek a szürke újságolvasóra, akire a kasszírnő, ez a bájos, ez az elegáns hölgy még rá sem hederít.

      Ellenben a szolid, előkelőbb kávéházakban a kasszírnő tetszeleg magának bizonyos tartózkodó, az udvariasság formáira igényt tartó pózban. Az ő magas, széles párkányú emelvényén ő maga a megközelíthetetlenség, s bizonyos merev, megvető nézéssel tudja visszautasítani a heveskedő idegenebb udvarlókat. Őt nem lehet egyetlen rohammal meghódítani, mint éjjeli kollégáját a Király utcában, az ő kegyét kitartó, hűséges udvarlással és formális vallomásokkal lehet csak fokonkint kivívni, de ez azután már valóságos hódításszámba megy!

      Szinte riasztó jelenség ez a túlontúl elharapódzott kasszírnőkultusz. A férfinem elfajulásának, az érintkezési formák elvadulásának csalhatatlan mértéke. Valamint a kávéház az otthonnal, úgy konkurál a kasszírnő győzelmesen a tisztességes nőkkel. Az udvarias, lovagias viselkedést a férfiak áldozatnak nézik, benne örömet, élvezetet nem találnak. Ez a kasszán keresztül való kacérkodás a szenvedélyekkel jobban esik nekik, mint a szándék és cél nélkül való tiszteletteljes érintkezés tisztességes hölgyekkel.

      S ez a kasszírnő!

      Elegáns, nagyvilági hölgy toalettjében ül az ő tiszta trónusán egyre csak elegáns urak hódolatát fogadva, pedig cselédkönyv alapján foglalhatta el helyét, és lakik egy szegényes, sötét szobában rongyos édesanyja, mezítlábos kis testvéreivel együtt. Valóságos két életű teremtés, akit a külső, nappali fényes máz eleinte égetett, később megszokta, végre uralkodott rajta. Az ő tulajdonképpeni légköre, melyben fölnevelkedett, kartonruhában, rongyos cipőben s szegényes táplálék mellett, lassanként nyűggé válik s iparkodik szabadulni. A jólét csábítása erős, a kísértés még erősebb, s mielőtt a tapasztalatlan, zöld fiúk közül ő szedné áldozatait, maga esik áldozatul egy tapasztalt Don Juan praktikájának. Az ő mosolygó szép arcukba nézve, az ő léha beszédüket hallgatva nem tévesztetem meg magamat a kacagó bűn külső szemérmetlensége által. Ezekben a kasszákban, díszes toalettekben tulajdonképpen a szegénységnek egy-egy szegény hajótöröttje ül, s ez a kacagás, ez a frivol szemjáték voltaképpen csak a színes függöny, mely egy-egy tragédia végső jelenete után legördül.

      Az ő diadala katasztrófa, az ő győzelme a férfiak fölött szinte bosszú. Végzetes pusztításokat visz véghez a modern élet erős erotikus irányzata, s hatása messzire túlterjed a kávéház tarkatapétás termein. Azok, akik ott bent ütötték föl tanyájukat, egyre szaporodnak, s beviszik gondolkodásukat, szenvedélyüket a színházba, a vigadóba, sőt, a családokba is. Megmételyezik a férfit, kivel érintkeznek, és sivár, erotikus leheletük megmérgezi a nőket is. A családi tűzhely egyre veszít az ő poéziséből, életcélból erkölcsi Robinsonok menhelyévé lesz, s a nők is el-elhagyogatják a családi négy falat, melyet elhagyott az ő géniusza, és áramlanak a díszes kávéházakba, a mindenek otthonába, ahol pálinkás üvegek között egy szép elveszett teremtés szimbolizálja a nő diadalát a nőiesség fölött.

 

VI.

Női termek

 

      Valamikor régen, amikor kicsi bársonyruha volt álmaim tárgya, gyakran fordultam meg egy öreg úrasszony házában. Kanárimadár zengett az ablakban virágzó muskátlik rengetege között, rikító fehér csipkefüggöny szűrte tisztára a városi porfelhőkön keresztültűző napvilágot. Emlékszem egy fekete bőrpamlagra és egy ósdiformájú világosbarna almáriumra. Emlékszem az öreg fehér hajára és mosolygó, jóságos arcára, melynek redőtlen simaságát, üde piros színét akkoriban is bámultam. És a kanárimadár csattogásával győzelmesen vetekedett két fiatal leány hangos kacagása. Még most is látom őket egyszerű hajfonataikkal és fehér kötényükkel, amint az ablak mellett ülnek és varrogatnak. S volt idő, hogy megelevenült a fekete pamlagos fészek, és ilyenkor a kávéscsészék lekerültek az almárium tetejéről, s én az egyik leány ölében meghúzódva hallgattam azt a pergő, jókedvű beszélgetést, a kávéskanalak otthonos csörömpölését. Istenem, olyan szép délutánok voltak azok, s úgy örültünk nekik már előre is, én is, az úrasszony is, a fiatal leányok is.

      Azóta sok idő múlt el. Az a jóságos öregasszony régen el van temetve, azok a fiatal leányok szép eladó leányok, boldog anyák lettek, és én megnyúltam; bársony helyett angol gyapot a kabátom kelméje, és keresem, keresem ebben az új világban annak az otthonos, fekete pamlagos szobának a levegőjét, és nem találom meg sehol.

      A fekete pamlagot rég megette a szú, de az a barna almárium még létezik. Az idősebbik leány őrzi kegyeletes ereklye- és érdekes bútordarabként. Ott áll az ő szalonjában virágos, rokokó selyemfotelek, ezüstös kandalló, apró ébenfaasztalkák társaságában. A fiókjai titokzatosan csukva vannak, mintha ott volna elzárva a holt nagymama emléke, de a tetején drága porcelánvázák, apró, herendi csecsebecsék és egy óriás, kifeszített japáni legyező. Az ablakközökben fehér vánkosok, a muskátlik helyett az egyik sarokban óriási kaktusz, kanárimadár helyett egy zöld papagáj, és a nagymama nagy karosszéke helyett egy elegáns, fekete zongora.

      Az a jó öregasszony, ha feltámadna, azt hinné, hogy a leánya szalonja olyan, mintha királynőé volna. Pedig, haj, azok a jól kamatozó, biztos kötvények rég nincsenek a barna almárium fiókjában, annak a szolid, folyton növekedő jómódnak régen vége van. Az eladó leánynak nincs hozománya, a család a férj szűk tisztifizetéséből él, s egyre szaporodnak a látogatások, melyek számára a nagyságos úr nincs otthon. De sem a családon, sem a háztartáson nem látni ennek nyomát. Derült előkelőséggel fogadják vendégeiket, ilyenkor az apró ébenfaasztalok megtelnek ezüst gyümölcstálakkal, finom, sévresi findzsákban párolog a téa, vagy magas lábú, csiszolt üvegtálcákon olvadoz a fagylalt. Az asszony tunya szabású selyempongyolában, a leányok kedves, virágos háziruhában pompáznak - fehér kötény nélkül.

      Olykor élénken, metszően nyilatkozik meg előttem a múlt és a jelen ellentéte. Az elegáns szalonnal egyetemben látom a régi, nagymamai fészket, melynek levegőjében ez a kedves, előkelő hölgy fölnőtt, s kérdem magamban: hogy válhatott abból a fehér kötényes leányból selyempongyolás asszony, hogy jutott ez az asszony ahhoz az ízléshez, mely most az ő háztartásában nyilvánul? S ilyenkor érzem annak a régi, udvarbeli szobának a levegőjét is, amelynek olyan barátságos, olyan otthonias és békességes karaktere van. Aztán nézem a mai fészeknek nyugtalan eleganciáját, ahol minden szék hivalkodik a maga cifraságával, ahol minden egyes bútordarab konkurál a másikkal. Minden olyan dekoratív, a szemnek, és nem a kényelemnek való, mintha nem arra való volna, hogy kényelmet nyújtson, hanem arra való, hogy a látogatás néhány percére látnivalót nyújtson a szemnek. S valóban, az embernek nincs is kedve, hogy néhány percnél tovább időzzék ottan.

      Az az érzetem, hogy minden lakásnak megvan a maga külön levegője, szinte azt mondanám - lelke van. Az ember a saját egyéniségét érvényesíti a lakása berendezésénél, nyilvánulnak ebben az illető ízlése, különböző hajlamai, sőt, a hangulatai is. A berendezés pedig szintúgy hat a levegőre, valami sajátságos érzéki csalódás útján a szenzitívebb ember, mintha valami határozott, karakterisztikus illatát érezné. Nos, az az otthonos, marasztaló, kissé dohos levegő, amely a régi bőrpamlagos szobát töltötte el, helyet engedett a színektől átitatott, nyugtalanító, staatsvizites levegőnek, a zsúros levegőnek, melyben nem a meghitt, bizalmas jó barátok lélegzete vegyül össze, hanem az ismerősöké, akik udvariasan visszaadják a látogatást, s akik a jövő héten fogják magukat revanzsálni azért a csésze teáért, amelyet e héten kesztyűs kézzel és a kényelmetlen apró fotelben feszes derékkal ülve ittak meg.

      Olyan visszás ott látnom azt a szép hölgyet szép leányaival a Reitter kávéház női termében, és mégis oly természetesnek találom, hogy nem ül otthon az ő selyembudoárjában.

      Az a selyembudoár nem otthon, még csak nem is tartózkodóhely. Be van rendezve a világ számára - ha jön valaki, legyen mutatós a lakás. Keltse a látogatóban a gondatlan, kényelmes jólét benyomását, csakúgy, ahogy a kalapja és utcai toalettje úri voltának kimutatására való.

      Mert urak vagyunk valamennyien. Mióta megszűnt a rang szerint való öltözködés kényszerűsége, és az egyenlőség elve diadalmasan megalapította az új érát, egyenlőképpen urak vagyunk valamennyien, akik nem kalapáccsal vagy kapával szerezzük meg kenyerünket. Ki van adva a jelszó, hogy a műveltség az, ami előkelővé tesz; igen, de a műveltség nem szeret kartonruhába öltözködni. Végigjárva az utcán és végigbámulva a divatos, elegáns női toaletteket, az ember nem képes előkelőség dolgában különbséget találni közöttük. Nyolcszáz forint évi jövedelmen felül nincs különbség a városi emberek között - külsőleg.

      És a külső eleganciához tartozik a kávéházi uzsonnázás. A maga húsz krajcárján ottan épp akkora úr az, akinek csak húsz krajcárja van, mint az, akinek húsz milliója van. Ugyanabból a bödönből merik ki mindnyájuknak a fagylaltot, ugyanegy asztal mellett ülhetnek, és a pincérek egyforma tisztelettel szolgálják ki. A női terem plüss-székein ülve úgy érzik, hogy a toalettjük most tökéletes.

      A nőknek valami sajátságos vágyuk van a nyilvános helyeken való tartózkodásra. A legszelídebb, a legháziasabb asszony is ünnepnapnak tekinti, ha a férjével valamely vendéglőben vacsorálhat kényelmetlen feszes ülésben, kalappal, kesztyűben, és az étlap rossz ételei közül találomra kiválasztva a legrosszabbat. Nos, az is a toalett kiegészítéséhez tartozik. Öntudatlanul megvan bennük a vágy, hogy mutassák magukat valami olyan pózban, amely előkelőségre vall, amelyben sokan látják. Ilyenkor nem is szólnak a szokott hangjukon, nem is azt mondják, amit mondani akarnak. A pincérnek bizonyos suttogó, fáradt hanghordozással osztják parancsaikat, s férjükhöz egy specifikus vendéglői elkényszeredett fejtartással hajolnak az asztal tábláján összekulcsolt kezekkel, és arcukra a nem természetes komolyság vagy egy affektált mosoly ül. Akik sűrűen vacsorálnak vendéglőben, azok nem mehetnek haza fekete kávé nélkül. Betérnek a kávéházba, ahol unottan és figyelmetlenül lapozzák keresztül az illusztrált újságokat, aztán a jól eltöltött estének tudatával, de nem érzetével, mennek haza, ahol két meghívott jó barát társaságában sokkal jobban vacsorálhattak és sokkal jobban mulattak volna.

      De otthon nem elégíthető ki a társasági ösztön, mely a nőkben sokkal nagyobb mértékben van kifejlődve, mint a férfiban. A társasági viszonyok pedig most a lehető legsajátságosabbak és legbetegesebbek. Egyrészről a legkínosabb, kasztszerű tagoltság konstatálható, másrészt a legvehemensebb törekvés a válaszfalak áttörésére. A társasági gyűrűk, mint a tószín gyűrűi fejlődnek ki, egyik a másikból, de folyton kisebbedő körökben. Az egyenrangúak el akarnak zárkózni, de egyszersmind törekednek bejutni valamely felsőbbrangú gyűrűbe. A kávéházakban pedig bizonyos fiktív módon sikerül nekik avanzsálni. Ott a kishivatalnok neje egy levegőt szí az ügyvéd meg az orvos feleségével, és ha a kávéház zsúfolva van, egy asztalnál is lehet őket látni.

      Az otthon nem alkalmas arra, hogy a társasági szükségletet kielégítse. Ott csak a legbizalmasabb rokonokat és jó barátokat lehet fogadni, az ismerősök nagy seregének befogadására szűk és szegény. Mert ama mutatós szalon mellett meglehetősen szegényes ebédlő van, és túlságosan sokba kerülne a vendégek megvendégelése. A legkényelmesebb és legolcsóbb érintkezési forma tehát a kávéházi uzsonna. Ott a hölgyek találkoznak, itt egyik sem vendége a másiknak, a látogatást nem kell visszaadni, az uzsonna költségeit ki-ki a maga személyére viseli csak. Így verődnek össze azok a sajátságos női törzsasztal-társaságok, amelyek nyári délutánokon az Andrássy út aszfaltját lepik el mindig ugyanabban a csoportosulásban, és folytatják azt a beszélgetést fagylalt és jegeskávé mellett, amelyet nagyanyáiknak az ő egyszerű, tiszta nappalijokban kezdtek meg illatos, saját maguk főzte kávéjok mellett, melyet barátnőiknek jószívvel szolgáltak föl.

      Természetes, hogy a férj dolgai végeztével nem haza megy, hanem a kávéházba a feleségéhez, leányához. Minden helyet okkupálva talál már, de nemigen bánja. Beül a kártyaszobába és míg a családja künn nézi és szapulja a világot, addig ő a kártyát keveri. A legkielégítőbb egyezség uralkodik közöttük, egyik sem zavarja a másikat mulatságában s szokásaiban, sőt, az asszonyi liberalizmus annyira megy, hogy egy körúti, elegáns kávéházban a férjek a feleségükkel együtt ülnek ebéd után a kártyaszobában, s míg azok kártyáznak, emezek feszült és kritikai figyelemmel kibicelnek nekik.

      Az otthonból lakóhely lett, a kávéházból otthon. A leányok ott ismerkednek meg a fiatalemberekkel, és a látogatás helyébe a kávéházban adott randevúk léptek. És történik ez a találkozás a legfesztelenebb nyilvánossággal, anyagot és alapot nyújtva mindenkinek, hogy a párokat összekombinálja.

      Nincs kedvesebb annál a némiképpen ünnepélyes hatásnál, amelyet egy-két nőnek oly helyen való jelenléte kelt, melyen rendesen csak férfiak szoktak tartózkodni. Irodákban, férfibanketteken a nő föllépése derítőleg és szelídítőleg hat. S milyen egészen más hatással van a nőknek tömeges föllépése a kávéházban! Amíg elférnek a hölgyteremben, a férfiteremből még csak érdeklődő, kémkedő pillantások repülnek feléjük. Az immunitásuk meg van óvva, ott nem szabad szivarozni, s némiképpen maguk között vannak. De ha - különösen vasárnap délutánokon - a hölgyáradat elönti az összes helyiségeket, minden regardnak vége. - A frivol pillantások leplezetlenül iparkodnak az ő tekintetükkel találkozni, a biliárdozók dákói kíméletlenül tolakodnak fejeik közé, halk káromkodásokat eresztenek meg, amiért az udvarias pincérek az összes lapokat a női asztalok mellé rakják, és nincs az a férfivendég, aki a hölgyek jelenléte által akadályozva érezné magát a füstölésben. Gomolygó, köhögtető fekete füstfellegek úsznak a virágos kalapok körül, s ruhájukra, lelkületükre is rátapad ez a szag, hogy eltompul iránta az érzékük is.

      Az amúgy is veszendőbe menő női tiszteletet maguk a nők is segítik kiölni a férfiakból. Bevegyülve az ő társaságukba, anélkül, hogy a más helyen érvényben levő tekintetek megvédenék őket, hozzászoktatják a férfiakat, hogy e tekintetet akkor is mellőzzék, amikor különben érvényesülnének. Az otthon pusztulása elveszi a férfiaknak amúgy is lanyha kedvét az otthon alapításától, mert a legdurvább és legcinikusabb férfi is moralista, aki a nők hibáival szemben kérlelhetetlen.

      Ebben a jelenségben is, mint a többiben, tapasztalom a családi érzés pusztulást. Az emberek kifelé élnek, minden kedvességüket, szeretreméltóságukat és tehetségüket a társaság számára tartogatják. A társaság kivánalmai szerint rendezkednek be, öltözködnek, költekeznek, a maguk benső életében iparkodnak pótolni a deficitet pénz és szeretetreméltóság tekintetében egyaránt. A férj csak a kávéházban nevezi angyalomnak a feleségét, a leány csak akkor csókolja meg édesanyja kezét, ha idegenek vannak jelen. A kávéházi barátságos, harmonikus együttlétre otthon családi szcéna szokott következni, és az uzsonna költségeit a férj a konyhapénzből vonja le. A látszat, az előkelőség kedvéért minden áldozatot [meg]hoznak, s nem is sejtik, hogy kávéházban ülni voltaképpen nem is elegáns.

      De voltaképpen hálátlan és igazságtalan vagyok, midőn elítélem a hölgyeket, amiért kávéházba járnak és tehetségükön túl költenek a toalettjeikre. Nagyon sajnálnám, ha nem öltözködnének szépen, és szeles, barátságtalan délutánokon sajnálkozva nélkülözöm a Reitter kávéház teraszán a tarka csoportokat. De ez csak arra vall, hogy együtt romlottam velük. Megszoktam én is a zsúros szalont, a füstös levegőt; azok a kedves uzsonnák a megboldogult nagymama muskátlis szobájában talán már nem is volnának kedvesek. Talán nyűgösen érezném a szivartilalmat, elrontaná a kedvemet, hogy azt a muskátliszagú levegőt nem inficiálhatom. Talán el sem látogatnék hozzájuk, hiszen manapság az ember nem ér rá, és nincs is kedve hozzá, hogy látogatóba menjen. Mintha kitűnő berendezés volna az, hogy minden ember, férfi, asszony, leány egyaránt kávéházba jár, ahol találkozhatnak, amikor nekik tetszik, s otthon az ember a meglepetés veszélye nélkül vetheti le mutatós toalettjét, és lehet az, ami - a gondokkal küzdő, garasokkal számoló, előkelő szegény ember.

 

(A Hét, 1892. december 25. és 1893. május 7. között)

 

      67. Kóbor Tamás sejtése beigazolódott, mert - ha nem is hamarosan, de - néhány évtized múltán valóban megjelentek kávéházas könyvek.; Balla Vilmos Kávéforrása 1927-ben, a Bevilaqua-Borsodi Béla-Mazsáry Béla szerzőpáros Pest-budai kávéházak, kávé és kávésmesterség című munkája pedig 1935-ben, mindkettő Budapesten. Ezek máig a legfontosabb kiadványai a magyar kávéház-irodalomnak, amely azonban a közelmúltban olyan fontos munkákkal egészült ki, mint Erki Edit Kávéház-sirató-ja (Bp., 1995.), a Budapesti Negyed 1996-os nyár-őszi duplaszáma, illetve Szentes Éva és Hargittay Emil könyve, az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán (Bp., 1997.)
      68. Ramón Pane szerzetes volt, akit Kolombusz bízott meg azzal, hogy ismerje meg az indiánok életét és számoljon be tapasztalatairól. Így az elsők közé tartozik, akik az amerikai őslakosok dohányzásáról tudósítottak. Gemal Eddinnek nyilván az európaiak kávézásában lehetett hasonlóan úttörő szerepe.
      69. Herbert Spencer (1820-1903) a darwinizmust a társadalomvizsgálatra is kiterjesztő pozitivista szociológus. A polgári liberalizmus ideológusaként jelentős hatást gyakorolt a magyar szociológiára.

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Egy sötét világrész < > Köd az Andrássy úton