EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Sánta G.: „Kiábrándult” < > Budapest a kávéházban
Egy sötét világrész
______________

(Budapesti tájkép)

 

 

A mi fényes Budapestünknek is megvan a maga sötét világrésze. Az irgalmas nap ugyan arra is hinti sugarait, de a derű, melyet e sugarak mindenütt árasztanak, ottan belevész a sivatagba. Afrika vadon belsejébe behatolnak a vakmerő tudósok és hozzák nekünk a csodálatosnál csodálatosabb híreket. De arra a darabka földre, amely tíz percnyire a fővárosi vámsorompón kívül terül el, ember a maga jószántából nem megy. Aki pedig véletlenül arra vetődik, szemébe tolja a kalapját, szájáig tűri fel a kabátját, aztán nem nézve se jobbra, se balra, csak arra néz, hogy minél hamarabb kint legyen e kietlen vidékből. Mintha Isten és ember közösen átkozta volna meg, iszonnyal kerüli e tájt minden, ami nincs megátkozva vele együtt. Két oldalt magas vasúti töltés von köréje börtönfalat, két oldalt robogó gyárak hatalmas kürtői borítanak reá füstfelleget, körös-körül zsibong a modern, dolgozó élet, de ez a darab föld örökké sivatag és a lokomotív éles füttye is gyorsan sivít el fölötte, és nem nyugszik meg, míg át nem menekült rajta.

      Külön világrész ez, külön vegetációval, külön lakossággal és külön civilizációval. A fű, a fa, a virág, a burján hasonlít a mi növényzetünkhöz, de egészen más. Ami nálunk zöld, az ottan sárga; ami nálunk színes, az ottan fakófehér. Késő tavasszal rügyedzik csak a gally, kora ősszel hervad már el az utolsó fűszál. Az első verőfény fecske és dalos madár helyett sűrű rajban hozza az óriási, gyilkos szúrású dongólegyeket. A levegőt állandóan megborzongatja a hollók és varjú károgása, és néha túl a talaj gyilkos gőzkörén magasan lebeg a saskeselyű, éles szemeivel kémlelve az élő zsákmányt, de csakhamar hangos sikoltással másfelé szállva.

      De vannak itt is emberi nyomok, és folyik itt is a munka az életért. Madártávlatból tekintve lát az ember magas, süppedékes buckák közt döcögő nagy szekereket lomha lovaktól vontatva és hallik a kocsisok nógató kiáltása. Szerteszéjjel fekete pontok mozognak, kaparva a felbillesztett szekerekből kiomló szemét között. Mert ez a sivár darab föld a főváros szemétlerakó helye, és ezek a szekerek bejárják a nagyvárost és kihoznak onnan mindent, ami értéktelen, ami piszkos és egészségtelen - egy nagy diáriuma a fővárosi életnek, melyen csalhatatlan, pontos kronológiával, bűzhödt rétegekben rakódnak le egy-egy napnak viselt dolgai. És néhány száz ember ebből a rothadásból tengeti életét, és amit az emberek a városban eldobtak, azt kikeresik és áldják érte a mindenek urát.

      A magasból tekintve fekete pont az elegáns úr és a szurtos rongyszedő. De a közelből mintha mindegyik más-más csillag lakója volna. Ahol a vasút egyik ágát a gázgyárba küldi, egy mélyedésben három embert látok. A lejtőnek dűlve fekszik egy férfi rongyokba burkolva, kócos, fekete szakállal, ráncos arccal és pipázik. A földbe vájt gödörben tégladarabokból rögtönzött tűzhelyen csüng a bogrács, melyben az asszony forgatja fakanalát, rongyokba burkolva, vad, kócos hajjal, ráncos arccal. Előttük, a gyepen ugrándozik a gyerek. Rongyos ing van rajta, kócos a haja és ráncos az arca. Járja nagy buzgón a zene nélkül való táncot, de arcán nyoma sincs az örömnek. Ugyanaz az öregemberhez illő, komoly, vén kifejezés ül a gyermek arcán, mint a szülőként. Nem is a gond, nem is a bú kifejezése, teljes kifejezéstelenség ez. Mily idős az asszony, milyen a férfi? Arcuk vagy nyolcvan éves nélkülözésről beszél, de hát a hajuk fekete és gyermekük alig négy éves. Talán az ifjúság teljes virágában most élvezik a szerelem első éveit...

      A szemétdombokon elfajul az élet és buján tenyész a halálvirág. Akiket megcsap e virág illata, azok arcáról lehámlik az ifjúság üdesége és megszűnik minden korkülönbség; s arra a gyermekre, aki a nyomor ez ingoványában születik, az első nappal együtt ránehezednek a szülők évei és szenvedései...

      Ennek az ingoványnak lidércei is vannak.

      Mikor a Gellérthegy körül kipirosodik az ég alja, kezd a táj elmosódni. Szürke pára borítja el mindig sűrűbben, mindig magasabban. Itt-ott sötétebb foszlány úszik, közbe sárga sáv kígyózik, majd jön az esti szellő és nekivágtat a páratengernek, itt felkavarja magas oszlopnak, ott lecsapja kavargó örvénynek, mindig sűrűbb, mindig magasabb lesz a gyilkos köd, végre felér az égig és kigyullad az első csillag.

      A szemétlerakón a földből emelkedik ki az éjszaka. És ekkor megindul a lidércek tánca.

      Előbb a vasúti töltés mentében gyulladnak ki kisebb, nyugtalanul lobogó lángok. De azután felcsap a tér közepén egy hatalmas tűzkéve, vörhenyes füstöt árasztva széjjel, ott emészti magát néhány percig, aztán hirtelen lelohad és nehány lépéssel odább ismét fellobog... Egy a téren végignyargaló lángoszlop, csak sárga fénye és az utána maradó zsarátnok különbözteti meg a bolygó fénytől. Amit ez elátkozott föld kincsásói sem tartanak értékesnek, a városból hozott rothadt szalmát hordták halomra és azt égetik el magányos éjszakákon. Azok az apró lángok pedig, amelyek félkörbe foglalják a térségeket, emberi lakásokat jeleznek. A szemétbe vájt gödör, föléje font nádtető, ez a szemétkaparónak családi tűzhelye.

 

(A Hét, 1890. június 15. 382-383. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Sánta G.: „Kiábrándult” < > Budapest a kávéházban