EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Krúdy: Kóbor Tamás < > Egy sötét világrész
„A kiábrándult urbanitás poétája”
___________
SÁNTA GÁBOR

 

A mostani, ezredvégi számvetés éveiben egyre többen beszélnek a magyar irodalmi kánon felülbírálatának időszerűségéről. Évtizedes távlatból, kötelező és önkéntes kultuszokon túl ugyanis immáron lehetőség nyílott arra, hogy elfogulatlanul rostáljuk át a századunk első felében felhalmozódott anyagot és eldöntsük végre: mi maradandó belőle, mi csupán leltári tételnek számító irodalom.

      A kánonbírálat jellegzetessége, hogy mindenekelőtt a már „jegyzékbe vett” szerzőket érinti, és csak ritkán a korábbi rostákon keresztülhullottakat. S ez így természetes, hiszen az értékrend korábbi megállapítói között olyan kiváló irodalomtörténészeket találunk, mint Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Schöpflin Aladár vagy Horváth János. Kevés dolog kerülte el a figyelmüket, és az a törvényszerű néhány túlértékelés, amely mindannyiuk esetében előfordult, szinte kivétel nélkül valamely kortársuk jelentőségének megállapításánál történt. Tévedéseiket az utánuk jövők már jórészt kiigazították, így nem várható, hogy a mostani kánonvizsgálatok mindeddig méltatlanul háttérbe szorított, ám ezentúl a legrangosabbak között említendő szerzőt emelnének ki a feledés sűrűsödő homályából.

      Azonban mindez nem jelenti azt, hogy olyanokra sem irányulhatnak a mulasztásokat orvosolni kívánó kutatások, akik ugyan koruk reprezentáns szerzői voltak, de a későbbiekben nemcsak az olvasói, hanem még az irodalomtörténészi érdeklődés is szinte teljesen elfordult tőlük. (Ami már önmagában is figyelemre méltó jelenség.) Ezen költők és írók a legjobb esetben is az ún. „másodvonal” szerzői, ám számon tartásuk nemcsak azért fontos, mert általános vélemény szerint ők azok, akik igazán meghatározói egy-egy korszak irodalmának, hanem azért is, mert életművük fontos viszonyítási pont a leginkább kiemelkedők jelentőségének megállapításánál. Ezért (is) érdemes ismernünk például Csáth Gézát, Bródy Sándort és Heltai Jenőt, amikor Kosztolányi, Móricz és Ady irodalmunkban betöltött szerepét értékeljük. Miként annak idején szívesen hangoztatták: voltaképpen az előbbiek azok, akik a korszellemet meghatározzák, az utóbbiak ugyanis föléje emelkednek.

      Az elmúlt évtizedekben számottevő kísérletek történtek a másod- és harmadvonal meghatározó szerzőinek méltatására, sőt, némelyek esetében - egy-egy válogatáskötettel, netán valamely fontosnak ítélt regényük újrakiadásával - még az olvasói érdeklődést is sikerült feléleszteni irántuk. Ezek a kísérletek azonban többnyire felemásra sikerültek és/vagy tiszavirág-életűeknek bizonyultak, hiszen általában csupán egy-egy irodalomtörténész erőfeszítései irányították az újabb nemzedékek számára már ismeretlenekre a figyelmet. Így csak elvétve fordult elő, hogy valaki az iskolai oktatást és a könyvkiadást is meghatározó, kanonizált névsorba tartósan felvétetett.

      Valódi méltánytalanság azokkal szemben történt, akikkel a fordulat éve, 1948 után - finoman szólva - nem illett foglalkozni. Még akkor sem, ha e szerzők az ún. „felszabadulást” sem érték meg, mert életrajzuk alapján tudni lehetett, hogy anélkül semmiképpen sem lehet beszélni róluk, illetve életművükről, hogy az új rendszert érintő jó néhány kínos kérdésről ne essék szó. E problémának látványos esete Herczeg Ferencé, akinek a méltatására tett kísérletek szemléletesen érzékeltetik azt a szűk mozgásteret, amelynek határait elsősorban nem a szakmai szempontok jelölték ki. Azonban ő még mindig szerencsésnek bizonyult, hiszen szó esett róla, néhány műve pedig ismét a könyvesboltok kirakataiba került.

      Viszont sokan még ennyi figyelmet sem kaptak. A legtöbb mulasztás talán írónőink esetében figyelhető meg; mintha Kaffka Margiton kívül egyetlen tehetséges nő sem publikált volna a második világháború előtt, és mintha mindenki egyetértett volna Babits Mihállyal, aki azt írta 1941-ben, hogy „csodálatos, milyen kevés jó nőíró jelentkezett egyáltalán az Ady utáni irodalomban”. [3] Erdős Renée kikiáltatott pornográf lektűrszerzőnek, Lux Terkáról, Ritoók Emmáról vagy Tormay Ceciléről pedig 1945 után legfeljebb egy-két korrekt értékelés született. Mintha sohasem léteztek volna, annak ellenére, hogy az antikváriumokban folyamatosan feltűntek a köteteik és a könyvtárak katalógusai is regisztrálták őket, igaz, többnyire „zárolt” bélyegű anyagként. Vagyis részesei lettek a huszadik századi Nagy Magyar Abszurdnak, amikor is egy rendszer ideológus porkolábjai az előző kurzusnak még a szépirodalmát is részben indexre teszik, annyira tartanak a bennük leírtaktól. Mindattól, amiről a ma olvasója többnyire már nem is érti, miért ítélték (köz)veszélyesnek őket, feledésre kárhoztatva szerzőiket.

      Úgy vélem, mindennek szemléletes példája Kóbor Tamás életművének utóélete.

      Ki volt Kóbor Tamás?

      Nos, a magyar irodalom olyan szerzője, akiről 1910-ben azt gondolta az egyik legolvasottabb képes folyóiratunk ismeretlen méltatója, hogy „ha franciának születik, ma a világ első írói között emlegetik. De mert magyar, meg kell elégednie a mi közönségünk lelkes elismerésével. Pompás szatírája, közismerete és mindent meglátó készsége a vezércikkírók és novellisták legelsőjévé avatták”. [4] Róla jegyezte fel Somlyó Zoltán húsz esztendő múltán, hogy „írói pályájának legfelületesebb elemzése is arra a megállapításra vezet, hogy a magyar világvárost, még Bródy Sándort is megelőzve, a maga specifikusságában, külön fajiságában, élettempójában Kóbor Tamás érezte át legelőször és mutatta be leghívebben és legteljesebben”. [5] Ugyancsak ő az, akit Ady a századfordulón az „e hazában még divatossá nem vált gondolkodás legkülönb vitézének” tartott, [6] és akit Krúdy meg Kosztolányi egyaránt mesterének tekintett.

      A mindenhol jeleket látók számára szimbolikus lehet, vagy miként Rubinyi Mózes írta: „van abban valami kísértetiesen érdekes”, hogy Kóbor Tamás 1867-ben, a kiegyezés évében, egészen pontosan augusztus 28-án látta meg a napvilágot, azon a napon, amelyet egykoron Goethe is születésnapjaként ünnepelt. [7] Behrmann Adolf - mert így hívták eredetileg - szegény zsidó család legkisebb gyermeke volt, édesapja bádogosként kereste kenyerét Pozsonyban. 1870-ben Budapestre költöztek, ahol a középiskolában a korszak neves filozófusa és esztétája, Alexander Bernát vette pártfogásába a tehetséges fiút; Kant és Spinoza művei mindvégig meghatározták Kóbor Tamás gondolkodásmódját és világszemléletét. Már ekkoriban írt, iskolájában figyelemre méltó költőként tartották számon. A gimnázium elvégzése után jogi végzettséget szerzett, valószínűleg a Jogakadémián. Miután lediplomázott, a Magyar Általános Hitelbank tisztviselője lett.

      Abban, hogy nem maradt hivatalnok, a családi kapcsolatok éppen úgy szerepet játszottak, mint a véletlen.

      Behrmann Adolf ugyanis sógora volt Kiss Józsefnek, aki egyik nővérét vette feleségül. Az akkor már országos hírű költő 1889 legvégén képes irodalmi folyóiratot alapított, és többnyire még sehová sem tartozó, de sikeréhes, ugrásra kész fiatalokkal vette körbe magát A Hét szerkesztőségében. 1890 elején banki irodájában unatkozó rokonát is magához hívta, és azonnal a lap egyik szerkesztőjének tette meg. „Von pick auf a generálisságon kezdtem, még mielőtt az első cikket megírhattam volna - emlékezett indulására évtizedekkel később Kóbor Tamás. - A kéziratok behajtásában én helyettesítettem Kiss Józsefet. Már az első számtól kezdve állandó rovatom lett a mások által megígért, de soha el nem készült cikkek megírása. Idővel ez lett a leggazdagabb rovata a lapnak.Több mint fél tucat ilyen munkatársunk volt, Ambrus Zoltánnal, Tóth Bélával és Keszler Józseffel az élén. Ezek hétről hétre szorgalmasan és határozott biztonsággal elfelejtették megírni a cikkeket és a novellákat. Lapzártakor mit tehettem egyebet, minthogy teleírtam a lapot. Ha a novella-irodalom írói megbízhatóbbak lennének, akkor belőlem sohasem lett volna író.” [8]

      Kiss József „mindenes” sógora azonban legelőször is új nevet választott magának, mégpedig Burns Thomas O'Shanter című költeményének címszereplőjét, amelyet Arany János Kóbor Tamásként fordított magyarra. Éjszaka című tárcájával 1891 októberében megnyerte a Magyar Hírlap novellapályázatát, és ennek a lapnak is szerzője lett. Nem sokáig, mivel Gajáry Ödön elcsábította saját lapjához, a Magyar Újság-hoz vezércikkírónak. Ennek megszűnte után Kóbor Tamás a Pesti Hírlap-hoz szegődött, és ott is maradt haláláig. Közben hétről hétre szerkesztette Kiss József folyóiratát és írta cikkeit meg elbeszéléseit a századvég-századelő szinte valamennyi fővárosi és vidéki kiadványába. Neve éppen úgy feltűnik a Tolnai Világlapjá-ban, a Vasárnapi Újság-ban, a Magyar Szalon-ban és a Literaturá-ba, mint a bécsi Panorámá-ban, a prágai Képes Hét-ben, a New York-i Népakarat-ban, az Orosházi Közlöny-ben vagy a clevelandi Magyar Hírmondó-ban. Írói álnevei közül a „Semper”-t és a „Simplex”-t használta leggyakrabban, de ő volt „Joó Iván”, „Simon Gyula”, „Monachus”, „Réveur”, „Spectator” és „Caliban” is.

      Megismerkedett Tisza Kálmánnal, sőt, bejáratos lett a miniszterelnök otthonába, ahol összebarátkozott Tisza Istvánnal, és ez nemcsak Kóbor Tamás következő évtizedeit, de életműve későbbi sorsát is döntően befolyásolta. 1903-ban Gajáry Ödönnel új, Tisza-párti szabadelvű napilapot alapított, Az Újság-ot, amelynek élete végéig arculatformáló személyisége maradt.

      A kilencvenes évek elején megnősült. Néhány írása alapján sejthető, hogy rövidesen fia született. Ám róla később sem a visszaemlékezők, sem Kóbor Tamás nem tesz említést, annál többször az 1896-ban született lányáról, a későbbi tehetséges írónőről, Noémiről. A kisfiú, ha valóban létezett, valószínűleg korán meghalt. Ez talán kiegészíti Sós Endre azon megállapítását, miszerint az író „azért dolgozott olyan sokat, mert [a] munkába menekült. Nem tudott otthon maradni. Felesége Erdei Rózsa súlyos idegbetegséget kapott. Évtizedekig zárt intézetben kellett tartani. Kóbor Tamás nem akart leányával a beteg feleségről és édesanyáról beszélgetni”. [9]

      Nyilván ezzel is magyarázható, hogy Kóbor Tamás, aki alelnöke volt az Otthon Körnek, szabadideje jelentős részét e társaskörben töltötte el pikézéssel, sakkozással és beszélgetéssel. Sőt, saját kártyaasztal is a rendelkezésére állt a nagyterem közepén. Ennek peremére Burns már említett versének részletét vésette a klub vezetősége: „Tamás e helyt jól érezte magát...” [10]

      Emberi tisztességét, korrektségét nem vonták kétségbe kortársai, pedig a Tisza Istvánhoz fűződő baráti viszonya köztudott volt. A múlt század végétől kezdve majdnem minden esztendőben újabb kötete került a könyvesboltok kirakataiba, de csupán rövid időre, mert az olvasók hamar szétkapkodták őket. Publicisztikái eseményszámba mentek; különösen Az Újság-ban, vagyis a saját hírlapjában minden nap megjelent három-három, egyenként körülbelül tíz soros glosszái váltak fogalommá. E Rovás-ok érdekes vezércikk-újítási kísérletek, amelyek „csaknem mindig politikai tárgyúak; nem szórakoztató, »elmemozdító« vagy tanulságos olvasmányok, hanem kard- (néha tagló-) csapások, az örök harc kifejezői”. [11]

      A korosodó Kóbor Tamás nem vett részt a világháborúban, hírlapíróként azonban folyamatosan kifejtette véleményét. A szépíró viszont csak ritkán publikált újabb műveket, annak ellenére, hogy akkoriban hallatlan igény volt a könyvre mint a legolcsóbb szórakozásra. „A háborús könyvpiac gazdagsága egyszersmind az irodalom szegénységét bizonyította - emlékezett vissza közvetlenül a háború után. - Iparművészeti termelés folyt a publikum szája íze szerint, de nem irodalom, mely ennek a rettentően nagy időnek a lelkéből fakadt volna. Azok a jó írók, akik ma hallgatnak, a háború alatt sem igen beszéltek. Másod- és harmadrendűek vetették magukat a konjuktúra kihasználására, és jól megéltek belőle.” [12] Így hát ő is csaknem elhallgatott.

      1918 őszén sem vállalt semmiféle politikai szerepet. Az őszirózsás forradalom nyitánya ugyanis Tisza István meggyilkolása volt, a folytatásban pedig az olyan polgári radikálisok - mint Jászi Oszkár - aktivizálódtak, akiknek politikai nézeteivel sohasem értett egyet. A Tanácsköztársaság idején sem tudott azonosulni a hatalom új birtokosainak céljaival és eszközeivel. Bukásuk után Kóbor Tamás azonban azok közé tartozott, akik óvtak a leszámolásoktól. Nagy Lajos visszaemlékezése szerint 1919 augusztusában az Otthon Körben gyülekeztek az újságírók, hogy megvitassák az eseményeket. Ezen az összejövetelen „Kóbor Tamás is felszólalt. Néhány mondatára emlékszem hozzávetőlegesen: »Mi, polgári hírlapírók hálával tartozunk a kommunistáknak. Mi egész pályánkon a polgári társadalmat szolgáltuk, a kommunisták minket ellenségeiknek tekintettek. Mégis kíméletesen bántak velünk. Nem törtek az életünkre, nem fosztottak meg szabadságunktól, megadták nekünk az életlehetőséget. De még ha nem is így történt volna, mi akkor sem állhatunk kegyetlen és felesleges bosszúállás szolgálatába. A mi kötelességünk mindenkor, tehát most is, a bajba jutottak, az üldözöttek védelme. Csak ez a feladat méltó a tisztességes ember tollához«”. [13]

      A húszas évek elejének antiszemitizmusa mélyen megrendítette, különösen, hogy úgy érezte, időről időre magyarságának bizonygatására kényszerül. Ez az elkeseredés íratta vele A zsidókérdésről című cikksorozatot, amely később külön füzetben is megjelent. Zsidóságát korábban és a későbbiekben is öntudatosan vállalta, de az asszimiláció kérdésében a felsőbb körökkel is kapcsolatot tartó Kóbor Tamás nem kívánt határozottan állást foglalni. Mindennek ellentmondásosságát híven tükrözi az a Komlós Aladár által 1926 tavaszán készített interjú, amelyben a Beolvadás vagy az egyéniség megőrzése? dilemmára a következőket válaszolta az író: „Ezzel a kérdéssel én nem foglalkozom. Annyi más kérdés van, erről én nem akarok gondolkodni. Nem nyilatkozom róla. (...) Én magyar állampolgár vagyok (...) ragaszkodom a jogaimhoz, és ha megvan is a magam véleménye egy s más kérdésről, én gazdálkodom ezekkel a véleményekkel, és megfontolom, mikor, mennyit mondjak el belőlük. Minek? Úgysem győzök meg senkit. Egy vélemény: egy élet históriája - hát a magáévá tehetem én az én életem történetét? Ugye, nem? Hát akkor minek?” [14]

      A bethleni konszolidáció első éveiben napirenden tartott zaklatások és kellemetlenkedések idején Kóbor publikálta lapjában Beniczky Ödön vallomását. A volt belügyminiszter titokban juttatta el a dokumentumokat Az Újság-nak, amelynek 1925. május 31-én megjelent száma részletesen beszámolt a különítményesek kegyetlenkedéseiről, sejtetve, hogy Horthyék tudtak ezekről a szörnyűségekről, sőt, később még védték is elkövetőiket. Hatalmas botrány lett a dologból. Kóbor Tamást, mint az egyik laptulajdonost, bíróság elé állították, a hírlapot pedig betiltották. A személyeskedésektől sem mentes tárgyalások után csak július 12-én indulhatott el újra, akkor is részben más néven, Újság-ként, és mint az első évfolyam első száma. A pénzbüntetésre ítélt Kóbor Tamás neve a továbbiakban még hosszú ideig nem jelenhetett meg saját lapjában.

      Valószínűleg mindezek szerepet játszottak abban, hogy életének ezen bizonytalan, addigi elvbarátaiban csalódott korszakában írt egyetlen egyszer a - róla egyébként mindvégig elismerően nyilatkozó - Nyugat-ba, mégpedig a házasságról, 1926 májusában. S talán annak magyarázata is az ezekben az években keletkezett sérelmekben keresendő, hogy amikor a húszas években a Kisfaludy Társaság egyhangúlag a soraiba fogadta volna, Kóbor határozottan visszautasította a meghívást. (Csupán egy irodalmi és egy hírlapírói csoportosulásban vállalt szerepet: alapításától, vagyis 1894-től tagja volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat - az IMIT - igazgatóságának, a szervezet felolvasó bizottságában az elnöki tisztet töltötte be, a Budapesti Újságírók Egyesületében pedig a választmányi tagok közé tartozott.)

      A húszas évek végére azonban helyre állt a kapcsolata a hatalommal. Negyvenéves írói jubileumán, 1931. március 10-én „az öntudatra ébredt magyar polgárság első igazi bölcs és nagy krónikásá”-t ünnepelte Kóbor Tamásban a Gellért Szálló több száz vendége. [15] A jubileumot előkészítő bizottság egyik elnöke Ripka Ferenc, Budapest főpolgármestere volt, a társelnökök között pedig éppen úgy megtaláljuk Bárczy István, Berzeviczy Albert, Gratz Gusztáv, Kornis Gyula és Vojnovich Géza nevét, mint Hazay Samuét, Kornfeld Móricét vagy Márkus Miksáét. A bizottság kétszázhuszonnégy tagja közül - hogy a korabeli szellemi és politikai élet széleskörű reprezentációját minél jobban szemléltethessem - Fenyő Miksa, Harsányi Zsolt, Hevesi Sándor, Korányi Frigyes, Kunos Ignác, Löw Immánuel, Márai Sándor, Patai József, Schöpflin Aladár, idősebb és ifjabb Wlassics Gyula bárók és Windischgrätz Lajos herceg nevét említem meg.

      A Kóbor-jubileum valósággal megmozgatta a magyar kulturális közéletet. Az újságok a legnagyobb íróinkat idéző, már-már kultikus tisztelettel beszéltek munkásságáról. A Népszavá-ban Révész Béla arról elmélkedik, hogy az ünnepi életmű-sorozat „az írót viszi az előtérbe, aki mindig is ott állott az élen. Kóbor Tamás, az író harminc-negyven éve járja a magyar irodalom magaslatait, és mögötte érkeznek az írók, akik utódok, és nem lenne új irodalom, ha ki nem sarjadt volna az arra való, előző literatúrából. (...) Kóbor Tamás írói jelentőségét úgy kellene fölmérni, hogy elmondjuk, ha ugyan elmondható [az] a pszichikus titokzatosság, [hogy] mit jelentett kaotikus-számunkra Kóbor szellemének kemény energiája, fáklyázó világossága, lobogó példája, aki menetelt arrafelé, amerre mi igazodtunk. Előttünk járt, pedig mögülünk indult. Fáradt literatúrának földobbant egyéni alakja, aki a jelenéből a jövő irodalmát munkálta. Alig kitapintható, de históriásan érezhető, mennyire volt Ady, Bíró Lajos, Kosztolányi és a többiek jól irányított sorsa, hogy Kóbor Tamás, Bródy Sándor, Szomory már jelen voltak”. [16] A Magyar Hírlap-ban is az olvasható, hogy „sorsa a nagy megelőzőké. Hatása személytelen és kézzelfoghatatlan, de benne él és benne vibrál mindenben-mindenkiben, aki és ami utána jött az elmúlt negyven év időlépcsőjén”. [17] Szőlősi Zsigmond méltatása pedig már-már kifejezetten a Jókai-kultusz retorikáját idézi, amikor határozottan kijelenti, hogy Kóbor Tamás „egy pillanatig se volt kezdő. Se abban, amit mondott, se abban, ahogyan mondta. Senkitől se tanult, senkinek soha a hatása alá nem került, se abba a kényszerhelyzetbe, hogy bármikor és bármiben is revideálja magát”. [18]

      A hetven éves Kóbor Tamást 1937-ben hasonló lelkesedéssel köszöntötték. Saját lapjában, az Újság-ban Zsolt Béla azt az embert ünnepelte, aki egyike azon „szellemi vezéreknek, akik a század eleji magyar irodalomban, zsurnalisztikában és a közélet hangjában letörték a lompossá nyűtt érzések és gondolatok és kifejezési eszközök egyeduralmát. Aki a századvég stílusát újjáteremtette azzal, hogy a közhelyet gondolattal, a pátoszt a gondolat dinamikájával, s a cifra és nagyképű körmondatosságot az epigrammatikus tömörséggel váltotta fel”. [19] A szociáldemokrata Népszava ismeretlen publicistája pedig az író emberi tartását méltatta, amikor nyomatékkal hangsúlyozta, hogy „Kóbor Tamás politikája gyakran szembenállott a mienkkel. A legtöbbször. Ő Tisza István íródiákja volt, mi Tisza István ellenfelei. De most, az összeomlás után, amikor egészen mások a választóvonalak és egészen mások az érintkezési pontok is, amikor a szabadság ütközik a rabszolgasággal, a jog az önkénnyel, a kaland a fejlődéssel és az építő szándék a romboló dühvel, most ismételten kerültünk egy oldalra - a szabadság megvédelmezésében”. [20]

      Ám rövidesen mind az ünneplőknek, mind Kóbor Tamásnak kedvét szegték a történelem eseményei. Az antiszemitizmus újraéledést az író különösen nehezen viselte. Kiábrándultságát, tanácstalanságát és kétségbeesését érzékletesen mutatja be Bóka László visszaemlékezése. Bóka az első zsidótörvény életbelépése idején találkozott Kóbor Tamással, aki dühösen panaszolta neki: „Én egy életen át azt hittem, hogy magyar író vagyok, én belenyugodtam, hogy egy divatja múlt író lettem, de ahhoz öreg vagyok, hogy megint én legyek a Bermann gyerek... ehhh... velem, kérem, Tisza tárgyalt... velem Mikszáth tárgyalt... én karoltam fel, kérem, Móricz Zsigmondot, bár nem ízlésem szerint való író, noha nagy talentum... nekem elhitték a zsidók, hogy egy Bermann lehet Kóbor... - Fáradtan elhallgatott. Aztán nagy sokára azt mondta: - A szabadkőművesek sem érnek semmit... senki se tud segíteni”. [21]

      A négy és fél évtizedes megfeszített munka megtörte egészségét. Állapotát az újabb világháború izgalmai és az üldöztetés réme - az állandó orvosi felügyelet és lánya ápolása ellenére is - tovább rontotta. Kóbor Tamás hosszú szenvedés után, 1942. május 26-án halt meg. Két nappal később temették el a rákoskeresztúri izraelita temetőben, a Pesti Szentegylet által adományozott 5/B-10-5 jelzetű díszsírhelyen.

      Kárpáti Aurél 1935-ben a következőképpen határozta meg Kóbor Tamás szerepét irodalmunk történetében: „Úttörő érdeme kettős. Egyrészt az elsők közé tartozik, aki Budapestet, a nagyvárost (vagy legalább annak egy jellegzetes rétegét) felfedezte a magyar regényírás számára, másrészt egyik legtehetségesebb kialakítója nálunk a szociális és pszichológiai aláfestésű realista regénynek. A naturalizmussal kacérkodó, de valójában stílromantikus Bródy Sándor programját bizonyos értelemben ő valósította meg, szinte stendhali tárgyilagossággal és szárazsággal. Mindenesetre: illúzióktól ment, hűvös józansággal. Írói adottságainak legmélyebb gyökere szerint Kóbor tulajdonképpen kritikus, ahogy igazában Kemény vagy Ambrus is az volt. Boncoló, elemző és értékelő elme, sokkal inkább, mint ábrázoló, telve problémafejtő kíváncsisággal és ítélkező moralista-hajlandósággal. Éles szeme a jelenségek mögött bujkáló, oksági összefüggéseket kutatja. Puritán kifejezésmódja ezért rokon azzal az értekező prózával, amelynek legfőbb szenvedélye a bizonyítás és kedvenc szava a tehát. Ez a rendkívül éles eszű, keserűen okos és rezignáltan bölcs író sohase éri be a puszta konstatálással. Meggyőzésre is törekszik.” [22]

      Irodalomtörténészeink közül ennél pontosabban azóta sem mutatott rá senki Kóbor Tamás életművének legfőbb jellegzetességeire. Igaz, tömörségben sem sikerült még senkinek sem felülmúlnia Kárpáti Aurélt.

      A kritikusok rendszerint zavarba jönnek Kóbor műveinek megítélésekor. Leginkább az okoz gondot, hogy legjobb regényeit egyszerre két oldalról célszerű megközelíteni: a szépirodalom és a társadalomtudományok, egészen pontosan a szociológia felől. A századforduló magyar írói közül nálánál jobban senki sem valósította meg a zolai programot, amely szerint a modern írónak egyszersmind tudósnak is kell lennie. Egyúttal senki sem szemlélteti Magyarországon jobban Zola elképzelésének ellentmondásosságát. Kóbor Tamás művei ugyanis csak e kétféle szempont együttes vizsgálatával értelmezhetők igazán. Mint író, a lehetséges naturalista irodalom művelője hazánkban, mint „kutató” publicista, Budapest első szociográfusai között tartandó számon. Különlegessége tehát abból adódik, hogy Kóbor műveiben e kettősség nem választható el egymástól. Komplex vizsgálatuk azonban eredeti helyet jelöl ki számára a korszak magyar prózairodalmában.

      Kárpáti Aurél állítja, hogy Kóbor Tamás az, aki az önmagát naturalistának kikiáltó Bródy Sándor helyett leginkább megvalósította a tudományos igényű szépirodalmat a századelő Magyarországán. A magyar naturalizmus terén szerzett érdemeit még a legszigorúbb bírálói sem vitatják el Kóbortól. Szerb Antal szerint nálunk ő volt a „naturalista regény első művelője”, [23] és Schöpflin Aladár is egyetértett azzal a meg-állapítással, hogy a magyar regénybe a „naturalista módszer Kóbor Tamással jutott bele”.[24] A tizenkilencedik századi realizmust és naturalizmust általánosságban jellemző Babits Mihály pedig akár róla is mondhatta volna irodalomtörténetében, hogy „az író a saját miliőjét írta. Ismert és közelről látott valóságdarabot, a maga különös levegőjével, sűrű és teljes realitásában. Mintha csak mentül megbízhatóbb kortörténeti dokumentumot akarna hagyni a jövőnek a saját vidékéről, nemzetéről, fajáról, kasztjáról...” [25]

      Juhász Gyula 1904-ben határozottan állítja, hogy Kóbor Tamás „a magyar Zola”, [26] a múlt század kilencvenes éveiben játszódó Krúdy-regények egyikében pedig ugyancsak az olvasható, hogy az akkoriban feltűnt Kóbor Tamás lesz „a magyar Zola”. [27]

      Bár irodalomtörténészeink is szinte kivétel nélkül naturalizmust emlegetnek Kóbor Tamás századfordulón írt munkáival kapcsolatban, nem bukkantam nyomára annak, hogy az író saját magát bárhol is naturalistának nevezte volna. Ebben minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott Bródy Sándor példája. Kóbor nyilván okult a Bródyt ért kíméletlen támadásokból a kezdetben nyíltan felvállalt naturalizmus miatt. Tudomásul kellett vennie, hogy a magyar irodalmi közélet befolyásos kritikusai közül sokan a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők elfogulatlannak, amikor Zola vagy Daudet magyar követőinek műveit fektetik boncasztalra. Óvatos taktikázást sejtek amögött, hogy Kóbor Tamás publicisztikájában nem foglal állást a naturalizmus kérdésében, ellenben annál többször emlegeti a szociológia fontosságát, nem nyilatkozik Zoláról, viszont Herbert Spencer neve időről időre feltűnik írásaiban. Az általa is szerkesztett napilap, Az Újság rendszeresen beszámolt a Magyar Társadalomtudományi Egyesület és a Feministák Egyesülete üléseiről, frissen megjelent kiadványaikat - mint például a Társadalomtudományi Könyvtár 24 kötetes sorozatát - pedig folyamatosan ismertette. Sőt, a negyed százados fennállását ünneplő folyóiratban, A Hét-ben a következőket írta: „Szociológia? Krónika volt, míg tudomány nem lett belőle.” [28] E megjegyzésével Kóbor félreérthetetlenül a hetilap népszerű Krónika rovatának - melynek ő is rendszeres szerzője volt - úttörő jelentőségére utalt.

      Hogy mit akart a szociológiával? Véleményem szerint az észak-amerikai régészet regényét író C. W. Ceraméhoz hasonló elképzeléssel ült asztalához, amikor Budapest-regényeit, -elbeszéléseit és -cikkeit papírra vetette. Vagyis Kóbor Tamás bármely e témát tárgyaló írása szerintem ugyancsak „nem »népszerű tudományos mű« a szó köznapi értelmében, hanem egy elhivatottságot érző író munkája, aki a francia naturalisták egyik elvét olyanformán módosítja, hogy nem a természetet, hanem a tudományt szűri át temperamentumán”. [29] S mindehhez az is hozzátehető, hogy Kóbor Tamás nemcsak poétikai értelemben, hanem a várható fogadtatást tekintve is tanult magyar elődeitől. Így végső soron igazolta Haraszti Gyula jövendölését, aki a „zolaizmust” bemutató könyvében már az 1880-as évek közepén állította, hogy „minden merészebb jóslás kockáztatása nélkül mondhatni, hogy ez irány már végét járja, s a visszahatás azonnal be fog állni ellene, mihelyt kissé jobban veszítend az újdonság ingeréből. S minthogy a legszélsőbb túlzás sem egyéb, mint bizonyos egészséges dolognak az elrontása, valószínűleg a jövő nemzedékek költészete meg fogja tartani, ami egészséges elem ez irányban létezik, vagyis még jobban fog ragaszkodni amaz élethűségi elvhez, miből oly paradoxont csinált ma a naturalizmus, ami pedig ez új irányban egészségtelen, attól ugyanez írók intő példáján okulva fog óvakodni”. [30]

      A századforduló éveiben a naturalizmus - amely, mint minden a művészetben, legyen az zenei, képzőművészeti vagy éppen irodalmi irányzat: fáziskéséssel valósult meg nálunk - még ügy Magyarországon. S mint ilyen, az írókat, a kritikusokat és a laikus olvasóközönséget egyaránt foglalkoztató kérdés. A társadalomtudományok eredményeit számon tartó Kóbor Tamás ez idő tájt írt regényeinek értékelésekor magam is egyetértek irodalomtörténészeink azon állításával, hogy az író a naturalista - szerintem egészen pontosan: a lehetséges naturalista - regény megvalósítója volt a magyar irodalomban. Legalábbis azé, amit ő a századfordulón a „naturalista regény” meghatározás alatt érthetett, amely elképzeléshez minden bizonnyal Kárpáti Aurél járt legközelebb, amikor „szociális és pszichológiai aláfestésű realista regény”-eknek nevezte Kóbor Tamás műveit. Az én olvasatomban e definíció azt a Zolának és követőinek eredményeiből és kudarcaiból okuló századvégi irányzatot jelöli, amelyen többnyire még naturalizmust szokás érteni, de amelyet helyesebb lenne - Jászi Oszkár szavaival élve - „szociológiai regény”-nek nevezni. [31]

      Ez ugyanis az a meghatározás, amely irodalomtörténeti nézőpontból leginkább egyezik Kóbor Tamás sajátos önértelmezésével, miszerint munkái „felekezeten felüli társadalmi írások”. [32]

      A társadalomtudományok iránt élénken érdeklődő Kóbor Tamás annak a múlt század utolsó évtizedében jelentkező írónemzedéknek jellegzetes alakja, akinek életművében nem választható el egymástól hírlapírás és szépirodalom. Számára a publicisztika nem csupán kenyérkereset volt, amely hónapról hónapra megoldja a házbérgondot. Sokkal inkább csatorna, vagyis kommunikáció az akkori leghatékonyabb média, a sajtó kiadványainak olvasóival. Tehát a zsurnalisztikát a véleményformálás közfigyelemre számító eszközének, a befolyásolás lehetőségének tekintette.

      Kóbor Tamás tipikusan budapesti íróember volt, aki a fővárosban egy életre szóló témát talált. Szociális érzékenysége, a társadalmi kérdések iránti fogékonysága, a jobbító szándék az újságok hasábjain kellő nyilvánosságot kaphatott. Ez azonban kevés - állította - a problémák megoldásához, a korlátozott terjedelem csupán a figyelemfelhívást teszi lehetővé. Alapos, a vitás kérdéseket aprólékos gonddal körüljáró, a részleteket is végiggondoló, tudományos művekre van szükség. Kóbor a szociológiai kutatások megindításának első sürgetői közé tartozott Magyarországon. Már 1890-ben erről beszélt, amikor haragos közleményt jelentetett meg Békésy Károly egyetemi magántanár kiadványáról, A társadalmi forradalom-ról, amelyet a szerző az Erdélyi Múzeumegylet havi ülésén olvasott fel. Kóbor Tamás szerint nevetséges dolog, hogy valaki mindössze harminchat lapon tárgyal egy olyan témát, amelynek Nyugaton már vaskos kötetekből álló szakirodalma van. „Ennek a türelmetlen gyakorlatiaskodásnak a tudomány adja meg az árát, az élet pedig nem veszi hasznát. Mert mi gyakorlati eredményre számíthat nálunk egy ilyen iránycikk? Felolvassa szerzője egy polgári egylet tagjainak, akiktől nem kell féltenünk a fennálló társadalmi rendet, kiket okvetlenül a saját véleményére térít, mert - egy nézeten vannak.” [33] Kóbor Tamás nagy nyilvánosságnak szánt, átfogó műveket sürgetett, amely az égető szociális kérdésekre irányítanák a figyelmet.

      Ebben a tudományos igényű, feltáró munkában természetesen ő maga is részt kívánt venni. Kóbor azonban nem társadalomtudós volt, hanem közíró. A közös feladat megoldásához előbb újságcikkeivel, a kilencvenes évek második felétől kezdve pedig egyre inkább elbeszéléseivel és regényeivel próbált hozzájárulni. Látszólag lehetetlen feladatra vállalkozott: tudományos alapossággal, következetesen végiggondolni megfigyeléseit, és mindezeket szépirodalmi eszközökkel ábrázolni egy hatalmas regényciklusban, amelynek témája, színhelye és főszereplője egyaránt Budapest, ez a „fiatal, európai Chicago”, ahogyan ekkoriban nevezte. [34]

      Kóbor Tamás betegségekre hajlamos, organikus lénynek látta Budapestet. Megnyilvánulásait egy orvos alaposságával szemlélte; műveiben a mély humánum könyörtelen következetességgel és szókimondással párosul. Bírálói gyakran vetik szemére nyelvének szürkeségét, meséjének egyszerűségét, elfelejtve, hogy az író ezen munkái látleletek, amelyek a bajokat tárják a figyelmes szemek elé. Kóbor Tamás a főváros kulisszáit akarja átvilágítani. Nem a világhírű budapesti panoráma színes képeslapjaiból közöl sorozatot, hanem az egészségtelennek (is) tartott nagyváros kaleidoszkópszerű forgatagáról készít újabb és újabb fekete-fehér röntgenfelvételeket. Az írói szándék nála megtalálta a megfelelő kifejezőeszközöket. „Elbeszélő stílusa nem egyszer közel áll az értekező próza stílusához - hívja fel a figyelmet Pintér Jenő az író műveinek egyik jellegzetes vonására. - Az elbeszélés érdekességét többnyire részletező leírásokkal és ironikus elmélkedésekkel pótolja. Fáradhatatlanul elemzi az emberek önzését, hazugságát, lelki nyomorát és aljasságát. Hőseit nem eszményíti. Minden érzékenykedés nélkül mutatja be gondolkozásukat, érzelmeiket és sorsukat.” [35] Mindehhez Pintér Jenő akár azt is hozzátehette volna, hogy tehát Kóbor Tamás mintha a Le Roman expérimental-ban kifejtett zolai programot próbálta volna megvalósítani a századfordulón írott regényeiben.

      Ezek a hősök - Jászi Oszkár elméletének példájaként - mindenekelőtt típusok, a nagyváros ezerarcú tablójának megannyi közismert jellegzetessége. A Budapest társadalmát ismerők bárhol beléjük ütközhettek.

      Kóbor Tamás hamar, már írói pályája legelején felfedezi a főváros gócpontjait. Az utcát, a szeméttelepet, a kávéházat vagy éppen a parlamentet megannyi mikrokörnyezetnek tekinti, amelyeket külön-külön vizsgálva, a kutató előtt világossá válhatnak a Budapest egészét éltető rejtett összefüggések. A társadalmi problémák iránt érdeklődő szépírót a tudományos kutatómunka varázsa kísérti meg. Róla éppúgy elmondható, mint Zoláról, hogy „az elbeszélő költő régi tisztjét a szociológus munkájával cserélte fel”, és hogy „a regényíró munkáját a társadalmi tudományok részének” tekintette.[36] Bori Imre hívja fel a figyelmet arra, hogy „Kóbor Tamás korai írásaiban a naturalizmus szociográfiai, leíró (és kevésbé az elbeszélő) indítékai a szembetűnőek. A tárca műfaj felől ehhez az előadásmódhoz és szemléleti módszerhez ér el legkönnyebben az író, és Kóbor írásai is valójában tárcák, amelyekben nem a »könnyed« naturalizmus köti le a figyelmet, nem az, ami csevegés, hanem, amit ez a modor körülfog - a szociografikus írói nyereséget”. [37] Nyilván effélére gondolhatott Kárpáti Aurél is, amikor idézett bírálatában Kóbor Tamás művei kapcsán „stendhali tárgyilagosságról és szárazságról” beszélt.

      Korai írásaiban Kóbor jelképpé emeli Budapest lüktető életének legfontosabb színtereit. Tudósításainak témái (prostitúció, egészségügy, nyomor, kávéház, korrupció stb.) a későbbiekben sorra felbukkannak szépirodalmi műveiben. Egy fényképész szemével járja Budapest utcáit. Tárcáiban mindent rögzít, amit csak lát és tapasztal, hogy aztán ezekről a felvillanó fotográfiákról mintázza regényei valósághű díszleteit.

      Kóbor Tamást már a kilencvenes évek legelejétől élénken foglalkoztatják a társadalmi különbözőségek. Huszonhárom évesen közleményt jelentet meg A Hét-ben a fővárosi szeméttelepek nyomorultjairól. „A mi fényes Budapestünknek is megvan a maga sötét világrésze - hangsúlyozza nyomatékkal. - Az irgalmas nap ugyan arra is hinti sugarait, de a derű, melyet e sugarak mindenütt árasztanak, ottan belevész a sivatagba. (...) A magasból tekintve fekete pont az elegáns úr és a szurtos rongyszedő. De a közelből mintha mindegyik más-más csillag lakója volna.” Az ifjú megfigyelő döbbenten tapasztalja, hogy a civilizált élet e förtelmes perifériáján az Idő is gyorsabban múlik, és hamar ráncosra karistolja a szeméttelepek páriáit. A tényközlő leírást szemléletes költői képpel teszi érzékletessé: „Mily idős az asszony, milyen a férfi? Arcuk vagy nyolcvan éves nélkülözésről beszél, de hát a hajuk fekete és gyermekük alig négy éves. Talán az ifjúság teljes virágában most élvezik a szerelem első éveit... A szemétdombokon elfajul az élet és buján tenyész a halálvirág. Akiket megcsap e virág illata, azok arcáról lehámlik az ifjúság üdesége és megszűnik minden korkülönbség; s arra a gyermekre, aki a nyomor ez ingoványában születik, az első nappal együtt ránehezednek a szülők évei és szenvedései...” [38]

      1892 végén és a következő esztendő elején a főváros társasági életének fontos színhelyeiről, a kávéházakról teszi közzé megfigyeléseit, ugyancsak A Hét hasábjain. A hatrészes tárcasorozatnak a Budapest a kávéházban címet adja. A következő évben tárcagyűjteményt jelentet meg. A kötet legjobb - Gozsdu Elek Köd című regényének hangulatát idéző - írásában a ködöt, ezt a nyomasztó időjárási jelenséget a „nyomor leheletének” képzeli. Figyelemre méltó, hogy a ködöt a gazdag Andrássy út palotái között is látni véli, mint afféle hazai jellegzetességet. „Csak olyan a köd itten, mint másutt. De előttem különös, hogy az Andrássy úton egyáltalán van köd. Úgy érzem, hogy az a külvárosokba, a szűk és piszkos utcákba való, hol az emberek nem törődnek az időjárással, jó és rossz időben azt a ruhát viselik, amelyik éppen van - ahol a szegénység szemérmesen megvonul, és ha ráborul az a nedves, sűrű fátyol, elrejtőzhetik mögötte a világ szeme elől. (...) Aztán elgondolom, hogy amióta olyan szépre épült az Andrássy út, nagyon sűrű lett nálunk a köd...” [39] Hasonló megfigyelést Kóbor Tamás korábban is tett; a szeméttelepek világáról írt tárcájában „gyilkos köd”-ről beszél.

      Kóbor Tamás haláláig moralista maradt. Művei lapozgatásakor egy olyan ember világnézete bontakozik ki az olvasó előtt, aki vallja, és amikor csak teheti, hirdeti is, hogy a tisztességes emberi élet fontos tartópillére a szilárd erkölcs. Ha ez megroppan, az egyén szinte menthetetlenül elbukik. Az író nagy kedvvel vizsgálta az erkölcs normáinak megszegése okozta bukások törvényszerűségeit. A századforduló magyar írói közül leginkább rá igaz Zola azon állítása, amely szerint a naturalisták „kísérletező moralisták”. Kóbor Tamás az erkölcs különböző nézőpontból történő bemutatására törekedett Budapest-regényeiben. Íróként és hírlapíróként egyaránt példázza Munkácsy Mihály megfigyelését, aki szerint „a modern nagyváros és a modern nagyvárosi ember életének megrajzolásához, a megfelelő tehetségen kívül hatalmas erkölcsi érzékre és erkölcsi készségre is van szükség, mert a nagyvárost a vidéktől, a nagyvárosi embert a vidékitől elsősorban lelkülete és erkölcse, illetőleg erkölcstelensége különbözteti meg. A modern nagyvárost és a modern nagyvárosi embert tehát csak olyan író rajzolhatta és rajzolhatja meg híven és alaposan, akiben erős erkölcsi érzék és hatalmas erkölcsi készség van”. [40]

      A híres miliő-elméletet megalkotó Taine-t idéző megállapításai is jelzik, hogy Kóbor Tamás szerint kora Budapestjének társadalmában léteznek olyan kényszerítő folyamatok, amelyek a hasonló körülmények között élők többségét nagy valószínűséggel azonos sorsra predesztinálják. Az ekkoriban írt jelentősebb regényeiben ezért szorítja lehetőség szerint háttérbe az egyénítést a tipizálás kedvéért. A privát sorsokban azt az általánost keresi, amely összeköti az azonos problémákkal küszködőket. A Darwin elgondolásaiból sokat merítő Zolához hasonlóan a társadalomban élő embert Kóbor Tamás szerint sem a békés egymás mellett élés jellemzi, hanem az állandó küzdelem. A férfiak és nők, a gazdagok és szegények, a fiatalok és idősebbek, összességében pedig az erősek és a gyengék harca.

      Ez az, amit a Budapestről írt regényeiben ábrázolni akart. A főváros másik krónikása, a rá mint elődjére tekintő Krúdy Gyula „Budapest regényírójá”-nak nevezi Kóbor Tamást, kinek regényei „ennek a városnak természetrajzát bővebben megírják, mint az utazási könyvek”. Krúdy szerint Kóbor munkáiban „Budapest életrajzát is megtalálhatják a figyelmes olvasók, inkább, mint a statisztikai könyvekben”, hiszen ő „egy város történetírója”. [41]

      Krúdy írása azt az általános vélekedést szólaltatta meg, amelyet legtalálóbban talán Rubinyi Mózes foglalt össze nekrológjában. Szerinte Kóbor Tamás „szépirodalmi munkássága az urbánus irodalom első értékes jelentkezése nálunk. Voltaképpen ő fedezte fel Budapestet az irodalom számára. A jellegzetes 1867. év szülötte, a kiegyezés után következő nagy anyagi és szellemi fellendülés korának széptollú történetírója lett. (...) Körülbelül együtt indult Herczeg Ferenccel, Gárdonyi Gézával, Tóth Bélával, Kabos Edével, Bródy Sándorral, de ezek között egy sem ragaszkodott oly görcsösen ehhez a tündéri városhoz, mint Kóbor Tamás, még Bródy Sándor sem, kinek Nyomor c. könyve áll legközelebb Kóbor sötét pest-városi képeihez. Pest prózában éneklő dalnokainak élén Kóbor Tamás haladt, ő nem a naiv vidékiesség írója, hanem a kiábrándult urbanitás poétája”. [42]

      Szembetűnő, hogy mindketten - és még számosan! - Budapest történetírójának tekintik Kóbor Tamást, életművét pedig a magyar főváros fontos kordokumentumának.

      A következetes társadalmi érdeklődés szinte törvényszerűen ciklusalkotást eredményez az irodalomban. Az írók ugyanis hamar szembesülnek azzal, hogy már egy nagyváros életének átfogó bemutatása is leginkább regényfolyamban lehetséges, a társadalom egészének ábrázolása pedig még inkább. Egyetlen mű csupán pillanatfelvételek felvillantására képes, a teljes panorámához előre átgondolt, tudatosan szerkesztett regénysorozat szükséges. Balzachoz hasonlóan a portrét Zola is elégtelennek érezte szándékai megvalósításához; látlelete minél pontosabb diagnosztizálása érdekében „csoportképben” kezdett gondolkodni.

      Zola magyar követőinél is megjelenik a szándék - Bori Imre találó megfogalmazásával élve - a maguk „naturalista társadalmi tabló”-jának megalkotására. Bródy Sándor már 1886-ban „képciklust” ígér a Don Quixote kisasszony című regénye előszavában. Bár a regényfolyam - legalábbis abban az értelemben, ahogyan Bródy eredendően elképzelte - sohasem folytatódott, következő köteteit, a Faust orvos-t, a Két szőke asszony-t és a Színészvér-t e kvázi-ciklus darabjainak lehet tekinteni. Az író a századfordulón ismét gondolkodni kezdett régi tervén; 1902-ben Új erkölcsök sorozatcímmel rendezte sajtó alá válogatott munkáit.

A Hét főmunkatársa, Justh Zsigmond 1893-tól kezdte publikálni A kiválás genezise című ciklus darabjait. Korai halála miatt azonban e vállalkozás befejezetlenül maradt; a sorozatnak csupán három darabja, A pénz legendája, a Gányó Julcsa és a Fuimus készült el. Azt a regényt, amelyben kora Budapestjét akarta bemutatni, Justh Zsigmond már nem írhatta meg.

      Miként korábban Bródyra és Justhra, a múlt század utolsó évtizedében - a felkészülés éveiben - a saját társadalmi körképén gondolkodó Kóbor Tamásra is nagy hatással volt Zola és követőinek irodalomszemlélete. Benedek Marcell szerint Kóbor Tamás „a naturalisták aránylag kései hatása alatt regényciklusba fogott Budapest életéről; e ciklus darabjai (Koronaherceg utca, Ki a ghettóból, Hamupipőke Őnagysága) fejlődést és elmélyülést mutatnak, mert mindinkább arra szorítkozik bennük, amit közelről látott és közvetlenül átélt”. [43]

      A Rougon-Macquart-regényfolyam nyilván a kezdetektől Kóbor Tamás ciklus-elképzeléseinek formálója lehetett; Zolához hasonlóan ő is arra törekedett, hogy regényeiben egy-egy család természetrajzi, vagyis élettani, patológiai és elmekórtani, illetve társadalmi, tehát szociológiai történetét írja meg. Közvetlenül azonban A három város ösztönözte, amikor végre munkához látott. Az íróval személyesen is konzultáló László Erzsébet állítja, hogy „Kóbor Tamás maga is említette budapesti beszélgetésünk alkalmával, hogy Zola regénytrilógiája: a Lourdes, Rome és Paris adott neki impulzust Budapest-jének megírásához”. [44]

      Zola szerint az éhség és a szerelem elválaszthatatlan egymástól, a társadalomnak egyaránt alkotó és bomlasztó szenvedélyei. Kóbor Tamás már az 1898-ban megjelent Pygmalion-történet, A tisztesség nevében című művében is erről ír. E regény a két évvel később publikálni kezdett ciklus egyik előtanulmányának tekinthető. A moralista író az őt ez idő tájt talán leginkább foglalkoztató budapesti „szociális bomba”, a prostitúció kényes kérdéseit kezdi körüljárni benne. Következő regényei, A csillagok felé, a Budapest és Az élet ára újabb és újabb oldalát világítják meg ennek a mind égetőbb nagyvárosi problémának.

      Kóbor Tamás minden bizonnyal számolt azzal, hogy olvasóinak zöme az urbánus életkörülmények között élő polgárok, mindenekelőtt a középosztály lányai és asszonyai közül kerül ki. Szándéka ugyanis félreérthetetlen: felvillantani előttük azokat a csapdákat, amelyekbe oly könnyen léphetnek a társadalmi képmutatás terén még tapasztalatlan, a férfiaknál egyébként is jóval kiszolgáltatottabb nők. Regényei a züllés megannyi lehetőségét, stációit és végállomását mutatják be. Kóbor együtt érez a társadalom e számkivetettjeivel, de nem éri be ennyivel. Hőseinek tragikus sorsával mindenekelőtt azt kívánja szemléltetni, hogy akik áldozatául esnek Budapest mérhetetlen prostitúciós igényeinek, senkitől sem várhatnak bocsánatot. Akiket becstelennek kiáltanak ki, azoknak nincs irgalom; végérvényesen elvesztek. Nincs, aki igazságot szolgáltasson nekik, előttük nincs visszaút, számukra nincs remény. A tisztesség nevében című regény bukott hősnője panaszolja, hogy „a férfi, ha éhes, lop vagy golyót röpít az agyába, a nő - azt megváltják lelketlen jótevők. (...) Én gyűlölöm a férfiakat, azokat a büszke, lelketlen teremtéseket, akiknek én csak a bestialitását ismertem meg. Gyűlölöm őket, mert a rabszolgájuk vagyok, mert becstelen vagyok az ő lelketlenségük révén”.

      A regény hősnőjét ugyanis egy orvostanhallgató elcsábította, amikor az az éhezéstől teljesen legyengült. A férfi enni adott neki, aztán kihasználta, hogy a lány képtelen védekezni. Flóra, hogy saját maga számára is bebizonyíthassa, ennek nem törvényszerűen kellett volna így történnie, az utcán felkarol egy éhező csavargót, és segít rajta. Azonban amint teheti, ez a férfi is kihasználja és becsapja, szemléletesen példázva Kóbor Tamás azon véleményét, miszerint „az emberek nem azonosak a világnak mutatott mivoltukkal”. Aki pedig nem ilyen, mint A tisztesség nevében filantróp kokottja, könnyen áldozatul eshet saját naivitásának és jóhiszeműségének.

      A következő esztendőben az író folytatta a nőket fenyegető prostitúciós csapdák bemutatását, mégpedig A csillagok felé című „kiválóan jeles színészregény”-ben, ahogyan a művet Juhász Gyula emlegette. [45] Kóbor Tamás ebben az ugyancsak előtanulmánynak tekinthető könyvben azt az általa is oly sokszor hangoztatott budapesti visszásságot járja körül a „hurokba lépéstől” a végzetes „vergődésig”, amely a színésznők lazább erkölcsének elfogadottságában rejlik. (Ez az a kérdés, amely később majd Krúdyt is annyira foglalkoztatja.) Kóbor Tamás szerint valóságos leánykereskedelem folyik Magyarországon, amelynek jelentős mértékben a színházak biztosítják a legalitást. „Hihetetlen - állapítja meg egyik cikkében -, hogy a modern fölfogásban mekkora a hebehurgya képmutatás. (...) A művészet iránt való érdeklődés ürügye alatt a polgári erkölcs pornográfiája valóságos kultuszt csinál a művésznő pikáns, viselt dolgaiból, és esze ágában sincs életében elriasztani őt a morális felháborodással.” [46] Haláluk után azonban kígyót-békát kiabálnak e szerencsétlenekre mint romlott nőszemélyekre és a társadalom gyógyíthatatlan fekélyeire.

      Kóbor Tamás szerint a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy nagyon könnyű erre az útra lépni, amelyről - hiszen a Művészetről van szó! - kezdetben azt hiszik az elegáns ruhák, a zajos élet és a biztos siker után vágyakozó, tapasztalatlan lányok, hogy a felemelkedésüket hozza el, és csak későn veszik észre, hogy valójában lejtőn járnak, amely szakadékhoz vezet. A csillagok felé művésznői ambíciókat dédelgető hősének és családjának keserűen kell tudomásul vennie mindezt. De Öringer Rizának még szerencséje van, mert biztos családi háttér áll mögötte, számára van visszaút, vagyis még a bukás véglegessége előtt kiszállhat a többség számára kérlelhetetlenül bezáruló ördögi körből.

      Család nélkül a nők, főként a középosztály azon hölgyei, akiknek az apa, vagyis a kereső családfő korai halála miatt széthullanak e létfontosságú kötelékei, különösen nagy veszélybe kerülnek. Mindenekelőtt azért, mert arra kényszerülnek - magukra vállalva a családfenntartó szerepét -, hogy dolgozni menjenek. Ám a nekik fizetet bér alacsony, a helyzetük pedig kényes a férfi főnökök és kollégák között. Ilyenkor aztán az önállóságot meg a lényegesen nagyobb anyagi és társadalmi megbecsülést ígérő színészi vagy énekesi pálya könnyen elcsábíthatja e szerencsétleneket. Helyzetükön az sem segít, hogy a munkahely-változtatást ők is a családjukért hozott áldozattal magyarázzák, miként azok, akik közülük az utcára kerülnek.

      A Magdolna, A Tavasz, és a Szabad munka című elbeszélés éppen úgy szemlélteti, hogy a századfordulón Kóbor Tamást mennyire foglalkoztatta ez a megoldhatatlannak tűnő probléma, mint a Budapest, „a ciklus első regénye”. Ez a könyv 1900-ban a karácsonyi könyvvásár egyik szenzációja volt. Az író immáron egy évtizedes pályáját figyelemmel kísérők előtt nyilvánvalóvá vált: Kóbor Tamás, az előző esztendők tapasztalatain okulva, hozzákezdett, hogy példaképeihez hasonló regényciklusban ábrázolja kora Budapestjét.

      A tervezett sorozat első regényének Nana-szerű hősét Dermák Évának hívják. Édesapjuk halála után neki kell eltartania az egykor jobb időket látott - és így a szegénységbe beletörődni nem tudó és nem is akaró - családját. Rövidesen kokott lesz, egy államtitkár szeretője. Miután ez váratlanul megnősül, Éva rádöbben, hogy bukott nőnek számít, akinek gyakorlatilag semmi esélye rá, hogy olyan családot alapítson, amilyet elképzelt magának. Előbb bosszút áll hűtlen szeretőjén, majd elszerződik színésznőnek. A regény végén az író sejteti, hogy hősnőjének további sorsa nyilván a teljes elzüllés.

      A kritika és főleg a közönség viharos lelkesedéssel fogadta a magyar irodalomban első, kimondottan is Budapest-ciklus bevezető darabját. Olvasói igazolódni látták addigi sejtéseiket, miszerint Kóbor lenne a „magyar Zola”, és korábbi írásai csak előtanulmányok voltak a leendő sorozathoz, amelyben „a budapesti töredékek után a magyar főváros egyetemes biológiáját írja”. [47] A kedvező fogadtatás nyomán Kóbor Tamás azonnal hozzákezdett „A Budapest második részé”-hez; a Szanaszéjjel-t először ugyancsak A Hét közölte folytatásokban, mégpedig 1901 első felében.

      Középpontjában a Szerecsen utcában élő Stadler család küzdelmes proletársorsa áll, ahogyan azt az elbeszélő kisfiúként megélte. Ám a regénynek valójában nem Stadler Misi a főhőse, bármennyire is az ő szemével láttatja az eseményeket az író, hanem édesapja, az öreg bádogos, aki kétségbeesett igyekezettel küzd a régit mindenestül felfalni látszó új világ ellen. Kisiparos, akinek a gyári tömegtermelés munkanélküliséget idéző rémével kell szembenéznie, hívő és becsületes zsidó ember, amikor e tulajdonságokat még a környezetében élők is egyre kevésbé értékelik a gyorsan változó viszonyok között. Kisemberként a hétköznapok hőse, aki az új, kapitalizálódó világnak egyszerre teremtője és vesztese. Amennyire teheti, iskolába járatja gyermekeit, hogy számukra lehetővé váljon a kitörés a gettóból. Sziszifuszi küzdelmét a terézvárosi szegénység aprólékosan részletező, ám mindezt mély humánummal ellensúlyozó bemutatása teszi máig hitelessé.

      A regény, amikor 1910 végén - gyakorlatilag változatlan formában - végre könyv alakban is megjelent, Ki a ghettóból címmel került a kirakatokba. A megírását követő évtizedben Kóbor Tamás nyilván rájött, hogy azok, akikről autobiografikus családregénye hőseit mintázta, mindenekelőtt kitörni akarnak mindabból, amit gazdasági, kulturális és etnikai értelemben a budapesti zsidónegyed jelent, és nem szanaszéjjel futni.

      A regény folytatásos közlésének befejezése után, 1901-ben azonban az író - a ciklus első darabjával ellentétben - nem gyűjtötte kötetbe A Hét-ben megjelentetett részeket. S ami még ennél is meglepőbb: a Budapestet bemutató regénysorozat folytatását is felfüggesztette!

      Rejtély, hogy miért. Lehet, hogy egyszerűen csupán elment a kedve a folytatástól. Talán éppen azért, mert amikor sajtó alá rendezhette volna a Szanaszéjjel összegyűjtött folytatásait, kiderült, hogy Bródy Sándor Új erkölcsök cikluscím alatt kívánja kiadni válogatott műveit. Kóbor ebben az esetben valószínűleg sem azt nem akarta, hogy utánzással vádolhassák, sem azt, hogy versenyezni kelljen Bródy tekintélyével és ciklusnyi regénytermésével.

      Új Budapest-regénnyel két esztendő múltán jelentkezett Kóbor Tamás. Az élet ára azt a felismerést példázza, amit Hamvas Béla jóval később úgy fogalmazott meg magának, hogy „valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani”. [48] Erre kell rájönnie a regény hősnőjének is, aki egyre inkább úgy érzi, hogy rajta élősködő családjának ő ugyanazt jelenti, mint a szegény embernek „az egyetlen tehénkéje”. Bürgerék ugyanis színésznőnek taníttatták lányukat, és amikor Helén valóban elindul a csillagok felé, a família minden tagja felismeri, hogy eljött az ő ideje. Valósággal kizsigerelik a lányt, aki a szüleivel szembeni hála és a testvérei iránti szeretet miatt képtelen lerázni magáról önző pereputtyát. Ezek pedig, a hozzájuk csapódó idegenekkel együtt, a végsőkig kiélvezik az ölükbe pottyant szerencsét.

Az élet ára című regény a félbehagyott ciklus folytatásának tekinthető. Kóbor Tamás is így gondolhatta, mert amikor 1930-ban sajtó alá rendezte válogatott műveit, a Budapest és a Ki a ghettóból közé sorolva jelentette meg. Nyilván nem véletlenül, hiszen A tisztesség nevében, A csillagok felé és a Budapest után Az élet ára is arról szól, hogy a magyar fővárosban a becsület nem jó üzlet, csakhogy aki emiatt lemond róla, mérhetetlen árat fizethet érte itt, „Kis-Ázsiában”, ahol „pusztul minden érték, és csak a kukorica terem bőven a disznók számára”. Ezt kívánja bemutatni Kóbor Tamás ebben a tragikus végű regényében is, amelyet a műhelygond, vagyis a kényes és szomorú téma megírásának nehézségén való vissza-visszatérő töprengés poétikailag is különlegessé tesz a magyar irodalomban.

      Ismét évek telnek el, amíg a sorozatba illeszthető kötettel jelentkezik Kóbor Tamás. Voltaképpen már az 1909-ben kiadott elbeszélésgyűjtemény, a Munka is ide sorolható. De a kétségtelen folytatást a folyóiratban maradt Szanaszéjjel könyv alakban történő megjelentetése jelenti. Nemcsak új címet adott neki, hanem grammatikailag és stilisztikailag is finomított a szövegén, sőt, megírta a folytatását is. A Ki a ghettóból és a Hamupipőke Őnagysága egyszerre jelent meg 1910 karácsonyán két-két díszes kötetben. E két könyv lett Kóbor Tamás életének talán legnagyobb irodalmi sikere. (A sajtó alá rendezést és a folytatást minden bizonnyal a húszesztendős írói jubileum elismerő ünneplése inspirálta.)

      A Hamupipőke Őnagyságá-ban a Ki a ghettóból című regényben is szereplő együgyű Stadler-lány, Emma és az éhenkórász hegedűművész, Löwinger Dávid házassági kálváriáján keresztül az író egy újabb kitörési kísérletet ábrázol a budapesti zsidó-negyedből. Azonban e műve sem gettó-regény, miként Kóbor egyetlen munkája sem illeszthető igazán Wassermann, Zangwill, Juskevics és Asch regényeinek sorába. Kóbor Tamás nem hőseinek zsidóságára helyezi a hangsúlyt, hanem szegény és kiszolgáltatott vagy tehetős és befolyásos voltára. Kora Budapestjének problémái foglalkoztatták, és az ezeket bemutató történetekhez keresett életszerű, közismert figurákat, többnyire természetesen olyanokat, akiket a saját környezetéből maga is jól ismert. Róluk általában legfeljebb csak sejthető zsidó voltuk, így ennek erőltetett szem előtt tartása könnyen félrevezetheti az értelmezést. Halmi Bódog találóan fogalmaz, amikor megállapítja, hogy „ez a két regény, Kóbor Tamás vívódásos gyermekkorának színes keresztmetszete a legtisztább alkotások közül való. Nincsen bennük semmi agitációs lendület, csupán Kóbor Tamásnak hitéhez és hagyományaihoz való szilárd hűségét dokumentálja”. [49]

      A Budapest-ciklus feléledésétől folytatást váróknak azonban csalódniuk kellett. Kóbor Tamás - hiába volt jelentős sikere a Stadler család történeteivel - nem írta tovább a regénysorozatot. Társadalmi körképe éppen úgy félbemaradt, mint Bródy Sándoré és Justh Zsigmondé. A miértre nehéz kielégítő magyarázatot adni, hiszen Kóbor rendelkezett a feladathoz szükséges tehetséggel és szorgalommal. Talán az elszántság hiányzott belőle, vagy még inkább a hit, hogy az újabb században érdemes még úgy társadalmi regényt írni, ahogyan ő gondolkodik a városról, az emberekről és a prózáról.

      Persze a későbbiekben megjelent regényeinek cselekménye is részben vagy teljes egészében a magyar fővárosban játszódik. Az Aranyhajú Rózsika (1912), A halál (1918), a Pók Ádám hetvenhét élete (1923) és a Hamlet az irodában (1934) egy-egy életformának - a proletárénak, a tudósénak, a művészének és a hivatalnokénak - a bemutatása, és bennük az író szemléletes képet rajzol arról, hogy az ábrázolt körülmények között miféle élet élhető Budapesten. Ezek a művek már nem az 1900-ban elindított, nagyszabásúnak ígérkező, abbamaradt, majd újrakezdett Budapest-ciklus részei, hanem annak a magyar fővárosra koncentráló irodalmi életműnek a nagy időközönként született utolsó állomásai, amely a Muzsika és parfüm című regénnyel kezdődik és a Hamlet az irodában cíművel zárul. E kettő megjelenése között negyven esztendő telt el. Négy évtized, amely mind Budapest, mind Magyarország történetében jelentős, máig ható változások időszaka volt, és amelynek tanulságos dokumentumai a Kóbor Tamás nevével fémjelzett Budapest-regények.

      Az irodalomtörténet számára pedig érdekes tanulságokkal szolgálhat ez az ígéretesen kezdődő, meg nem valósult ciklus, amely Zoláéktól időben elegendő távolságra indult ahhoz, hogy önálló, magyar regénysorozat legyen, ahhoz azonban eléggé későn, hogy a megváltozott politikai és irodalmi viszonyok között szerzője maradéktalanul higgyen megírásának szükségességében. Kóbor Tamás nagy dologra vállalkozott, a kilencvenes években megjelent művei alapján figyelemre méltó tehetséggel, de olyan időszakban, amikor felsejlett, hogy a társadalmi tablók kora lejárt, és tapasztalhatta, hogy fiatalabb kortársai már egészen máshogy gondolkodnak az irodalomról. Míg ők, az idősebbek az érzelmesen túlzó vagy a valós Budapest-ábrázolásra törekedtek, addig az utánuk jövő tehet- ségesek már „lelki kalandok” közé küldték hőseiket. Poétikai értelemben mindez azt jelenti, hogy az átalakulás „a regényt a külső történetmondásból a belső világ történetté alakítása felé irányítja. Pontosabban a »lélektani regény« felé”. [50]

      S ehhez az új irányzathoz, illetve a lassan megváltozó olvasói igényekhez Kóbor Tamás már nem tudott tiszta szívvel alkalmazkodni. Ezért íróként inkább fokozatosan elhallgatott. Elnémulását azonban hiba lenne a tehetség hiányával magyarázni; a Pók Ádám hetvenhét élete szemléletesen bizonyítja ennek ellenkezőjét. A húszas évektől kezdve az idősödő író egyre kevésbé látta értelmét annak, hogy a számára mind követhetetlenebbül változó világot regényben ábrázolja. Hiszen annak idején éppen azért vállalkozott még a ciklusra is, mert úgy érezte, látja, érti a körülötte zajló életet, és van mit mondania róla. Élete utolsó két évtizedében azonban nem akart önmaga paródiája lenni. E grandiózus kezdet után megtört irodalmi pályát látva emlegette írótársát Móricz Zsigmond „a nagyszerűen elvetélt és befulladt Kóbor Tamás”-ként. [51]

      Kortársai minden bizonnyal értették és tisztelték ezt a szépirodalomról lemondó gesztust; ők mindvégig a Budapest, a Ki a ghettóból és Az élet ára írójaként tekintettek rá, miként csodálói a visszavonuló tekintélyes politikusban is haláláig az egykori minisztert látják. Jubileumai ezért keltettek jelentős visszhangot, és ezért nevezi Krúdy még 1930-ban is „Budapest regényírójá”-nak.

      Azonban hamar kiderült, hogy Kóbor Tamás megbecsülése koránt sem tart mindörökké, mint ezt tisztelői gondolták. Életműve utóéletére sem az idő, sem pedig a rövidesen bekövetkező politikai és társadalmi változások nem voltak jótékony hatással. Lovik Károly előtt már 1910-ben felsejlett Kóbor Tamás életművének sajátos sorsa, amikor azt írta róla, hogy „nem hisz a büntetésben, és nem hisz a javulásban; művei így sohase lesznek sem retrospektívek, sem a jövőbe látók; a jelennek ír, a jelent elemzi, abban látja a gondolkodás alfáját és omegáját. (...) Ahol álarcokat lát, azokat letépi; ahol az élet a maga ridegségével, kicsiségével, nyomorúságával ránéz, ott megáll, majd gyors lendülettel a megértés legmagasabb szférájába emelkedik. Botlásokat, tévedéseket, rejtett tragikumokat ma senki úgy megmagyarázni, elemezni, rafinálni nem tud, mint ő. (...) Mert ő is azok közé fog tartozni, akiknek alakját a gyűlölet, az irigység torzító tükrében fogjuk legtisztábban látni, akiknek nagyságát és erejét az ellenfelei dühén, tehetetlen tombolásán mérhetjük meg legpontosabban, akár az espadáét a bika tajtékján”. [52]

      Lovik Károly kiváló jósnak bizonyult. Miként Schöpflin Aladár is a lényegre tapintott keserű kifakadásában, miszerint „a mi közönségünk rettenetes hamar felejt, az elhalt író tökéletesebben hal meg, mint bárhol másutt”. [53]

      Schöpflin arról is beszél e bírálatában, hogy „bizonyos idő elmúltával, a társadalmi atmoszféra változásával veszít korszerűségéből minden olyan írásmű, amely közelebbről vagy távolabbról társadalmi kérdéseket érint - ez magától értetődik”. Vagyis változik a világ, változnak a problémák, és velük változik az olvasók érdeklődése is. Az irányzatos regény velejárója, hogy időszerűsége elmúltával a figyelem is lanyhul iránta, tehát mindinkább kordokumentummá válik. Kóbor Tamás szociológiai ihletettségű századfordulós munkáinak utóélete szemléletesen példázza mindezt.

      Életművének későbbi alulértékelésében azonban a mindenkori aktuálpolitika döntő szerepet játszott.

      Az író marginalizálódása már a Budapest-ciklus elkészítése idején elkezdődött. Bár Kóbor Tamás a tízes évek közepéig a magyar irodalom ünnepelt szerzőinek egyike, magánemberként már ekkoriban mindinkább a honi kultúra egyre jobban körvonalazódó frontvonalai közé került. A konzervatívok liberális eszméi miatt néztek rá gyanakodva, a másik tábor pedig a Tisza Istvánhoz fűződő közismert barátsága miatt idegenkedett tőle. Féltve őrzött írói függetlensége fokozatosan társtalansággá változott. Miként a kortárs, Halmi Bódog találóan megállapította: „A Huszadik Század című revü gárdájától a rajongó, fanatikus, sokat és tragikusan tévedett ideológusoktól Kóbor Tamás éppen úgy távol tartotta magát, mint a megszervezett reakció táborától.” [54]

      Az író személyes tragédiája, hogy életművét a „boldog békeidők” elmúlta utáni politikai rendszerek egyike sem tudta maradéktalanul elhelyezni a maga értékrendjében. Feldolgozhatatlannak bizonyult Kóbor Tamás nyilvánvaló idegenkedése attól, amit Bori Imre úgy fogalmazott meg találóan, hogy „a szépirodalom éppen a naturalizmusban találkozott a szocializmussal”. [55]

      A társadalmi problémák iránt élénken érdeklődő Kóbor Tamás igyekezett távol maradni a pártos politizálástól, és lehetőleg megőrizni „angyali objektivitását”, ahogyan az őt mindvégig jellemző erkölcsi tartást Ignotus 1903-ban elnevezte. [56] Legfőképpen a tudományt, különösen a nagyra becsült szociológiát féltette az elfogultságtól. Végzetesnek bizonyult számára, hogy politikai kérdésekben éppen azzal a Jászi Oszkárral került szembe, akinek irodalomtörténészi megállapításait zömmel maga is vallotta. Az irodalomnál fontosabbnak gondolt társadalomra nézve azonban különösen veszedelmesnek érezte, hogy Jászi Oszkár és hívei a szociológiát politikai céljaik szolgálatába állították. Ők nyilván egyértelműen támadásként értékelték, amikor 1906 augusztusában Kóbor Tamás azt firtatta A Hét hasábjain, hogy vajon „mit gondol Jászi: nagy eszmék összeütközése-e a negyvennyolcas és hatvanhetes politika harca? A tudomány magaslatáról nézve nem szánalmas szőrszálhasogatás-e, a színvakok összeveszése-e az a harc, amely mégis három évtizedet foglalt le magának az ország politikájából? A szociológus tudomásul veszi a harcot, de a maga tudományos igazságát nem keresheti sem az egyik, sem a másik táborban. A szociológus lehet függetlenségi vagy hatvanhetes, de nem a tudományos meggyőződése alapján, hanem mint polgár, mint politikus, mint újságolvasó. De íme, a szocializmus nagyon elhatalmasodott nálunk s a magyar szociológusok többsége a szocializmus irányában gondolkodik. Tudományos szemmel nézve a burzsoá felfogás és a szocializmus vetélkedése sem jelentősebb, s a tudományos igazság megállapítására éppoly kevéssé alkalmas, mint a közjogi harc. Valamint a szociológiai igazság nem kereshető sem a 48-ban, sem a 67-ben, azonképpen nem található ennek a parciális ellentétnek sem valamelyik oldalán. S megint csak ismételnem kell: szociológus lehet szocialista, de a szociológia nem lehet szocializmus. Az élet küzdelme csak egyoldalúságokat, pártokat ismer, de a tudomány nem állhat soha valaminek az egyik oldalán”. [57]

      Kóbor Tamás efféle kijelentéseit Jászi Oszkár és hívei valószínűleg sohasem felejtették el. Szociológia inspirálta naturalizmusával ők nem akartak, a másik oldal pedig nem tudott mit kezdeni. Az utóbbiak esetében Nagy Lajos rátapinthatott a lényegre, amikor arról elmélkedik önéletrajzában, mennyire „érdekes, hogy a »naturalizmus«-t irodalmi fogalommá tették meg abban a korban, de valójában mindig azt nevezték naturalizmusnak, aminek leleplező erejétől féltek”. [58]

      Századunk első éveiben a pályakezdő Ady Endre még elismerően emlegette Kóbor Tamást; jelentőségét Ambrus Zoltánéhoz, Bródy Sándoréhoz és Petelei Istvánéhoz mérte. Amikor Osvát Ernő és köre 1908-ban egy modern irodalmi társaságnak, a Magyar Írók Egyesületének megalakítását tervezte, akkor - a fennmaradt fogalmazvány szerint - Ady, Molnár Ferenc, Schöpflin, Bródy Sándor, Kosztolányi, Jászi Oszkár, Krúdy, Juhász Gyula és mások mellett még Kóbor Tamásra is számítottak a szervezők. [59] Egyelőre úgy tűnt, közéjük tartozik, már csak azért is, mert a korszak ekkor még legfontosabb irodalmi folyóirata, A Hét többségük számára a közös „klubot” jelentette, amelynek „tónusát” - miként ezt Halmi Bódog találóan megfogalmazta - nem Kiss József, hanem éppen Kóbor Tamás határozta meg. [60]

      Hogy valójában mennyire kívül maradt az ő nézőpontjából radikálisoknak nevezhetők ekkoriban szerveződő csapatából, azt nyilvánvalóvá teszi, hogy nem publikált a Nyugat-ban. [61] Az előzőekben említettek többségével változatlanul szívélyes, némelyekkel pedig kifejezetten baráti kapcsolatot tartott fenn, de közösséget már nem vállalt velük. Ebben minden bizonnyal meghatározó szerepet játszottak azok a személyes, ekkoriban már évtizedesnek mondható elkötelezettségek, sőt, barátságok, amelyek a kulturális és politikai élet másik, mondjuk így: konzervatív oldalához fűzték. Egész egyszerűen: a „geszti bolond” barátjáról nehezen képzelhető el, hogy a Nyugat vagy a Huszadik Század szerzője lenne.

      A lojalitás nem lehet kérdéses az olyan morális érzékenységű emberek számára, mint amilyen Kóbor Tamás volt. Így aztán a tízes években, amikor már elkerülhetetlen a politikai irányzatok valamelyike melletti határozott állásfoglalás, az arany középút híve, a nemzeti liberális eszméket valló, Tisza István köréhez tartozó zsidó Kóbor Tamás mindinkább légüres térbe került. Nem perifériára, mert A Hét és Az Újság szerkesztői széke megóvta ettől, hanem egy olyan védett helyzetbe, amely azonban idővel mégiscsak kizárta az irodalmi vérkeringésből. Ennek első szembetűnő jele, hogy bár 1911-ben többször nyilatkozott a radikális Világ-nak, a következő esztendőben pedig „A Nyugat kiadásá”-ban jelent meg az Aranyhajú Rózsika című regénye, 1914-ben már nem válogatták be a Kabos Ede által megjelentetett reprezentatív antológiasorozatba, Az Érdekes Újság Dekameronjá-ba. Vagyis nem kapott helyet - vagy éppen ő nem akart ott lenni - a kortárs magyar irodalom száz legjobbnak mondott írója között egy olyan tízkötetes kiadványban, amelybe jelentéktelen szerzők tucatjait válogatta a polgári radikális szerkesztő.

      Kóbor 1919 őszén könyvet adott ki A bolsevizmusról a bolsevizmus alatt címmel, majd pedig A zsidókérdésről értekezett, amelyben a „Kun [Béla]-féle legvégzetesebb bolsevista láz”-hoz hasonló szófordulatok többször is előfordulnak. A második világháború után ezeket sem felejtették el az irodalmi hagyomány politikus kanonizálói, azt viszont már igen, hogy az általa is szerkesztett hírlapot, Az Újság-ot leleplező dokumentumok közlése miatt 1925-ben átmenetileg betiltották és névváltoztatásra kényszerítették. Lukács György 1944-ben még elismerően nyilatkozott az író regényeiről; „specialistának” és „különleges városi írónak” nevezte Kóbor Tamást. Azonban ekkor még valószínűleg nem ismerte A bolsevizmusról a bolsevizmus alatt című könyvet, amelyben az író a „legdogmatikusabb bolsevista kultúrpolitikusnak” bélyegezte Lukácsot, igaz, hangsúlyozva, hogy a Tanácsköztársaság vezetői között még így is ő a „legegyetemesebben gondolkozó”.

      Hogy bizonyos körökben miféle indulatokat kelthetett ez a könyv, Bóka László visszaemlékezése nyilvánvalóvá teszi. Történt, hogy a nyelvész Gombocz Zoltán elismerő szavai nyomán még a harmincas években elolvasta Kóbor Tamás Ki a ghettóból című regényét. Azonban - mint Bóka megállapítja - „nem sok sikert értem el ezzel az olvasottságommal. Rajk László, aki egyetemi társam volt, »döglött patkány«-nak nevezte, és elém csapta Kóbor Tamás 1919 őszén kiadott könyvecskéjét, A bolsevizmusról a bolsevizmus alatt címűt”. [62]

      A második világháború után hatalomra kerülők nyilván sem ezt a könyvet nem felejtették el, sem azt, hogy Kóbor Tamás milyen kapcsolatokat tartott fenn a korábbi kurzusokkal. Így az emigrációból hazatérő Lukács György időközben már arról is hallhatott, hogy Kóbor szerkesztőségi szobájának falán mindvégig ott függött a barát, a mártírnak tartott Tisza István portréja, és valószínűleg azt is elmondták neki, hogy 1935. február 1-én, Kóbor Tamás Hat hónap című drámájának premierjén nemcsak Hóman Bálint kultuszminiszter és báró Wlassics Gyula felsőházi elnök jelent meg a Nemzeti Színház díszpáholyaiban, hanem a Horthy-házaspár is. Lukács György 1969-ben mindenesetre már lekicsinylően beszélt az író munkáiról, amelyek szerinte csupán „zsidó regények, és nem magyar regények, ezt ma senki sem vonná kétségbe”... [63]

      Nem is tették. Sós Endre 1951-ben még megkísérelte, hogy az író műveit visszaemelje a köztudatba, de a minden bizonnyal jó szándékú elhatározás is a visszájára fordult, amikor Kóbort a kritikai realisták közé próbálta sorolni. Szerinte ugyanis „a társadalomkritika szünet nélküli alkalmazása és szerencsés pillanatokban alkalmazott realista látásmódja teszi, hogy Kóbor Tamást nyugodtan a magyar kritikai realizmus képviselői közé sorolhatjuk. Persze nem volt mindig az. Sokszor csak naturalista volt. De legjelentékenyebb műveiben igenis eljutott a kritikai realizmusig. Ez az eljutás bizonyos vonatkozásban akarata ellenére történt. Ami viszont nem kisebbíti az eredményeket”. [64] Zavaros állásfoglalását tanulmánya második részében Sós Endre azzal egészíti ki, hogy „Kóbor Tamás azonban elméleti síkon nem vonta le a tények felismerésének következményeit. Vállalkozott ugyan a különböző regényeiben a valóság és az igazság ábrázolására, s ezért a kritikai realisták közé tartozik, de nem jutott el odáig, hogy átállítsa elvi felfogását is. Akárcsak Bródy Sándor, ő is megállt félúton. Ő sem lett szocialista”. [65]

      Még ha az volt is Sós Endre szándéka, hogy a korszak kötelezően elvárt retorikájába ágyazva ugyan, de felhívja a figyelmet Kóbor Tamás munkáinak értékeire, nem érte el célját. Ebben valószínűleg az Új Élet olvasóközönségének jól körülhatárolható, nem túl nagy száma is szerepet játszhatott, de még inkább a hivatalos kultúrpolitika határozott elutasítása. Így Sós Endre 1965-ben is hiába rajzolt érzékletes portrét Kóbor Tamásról a Felvillanó arcok című memoárkötetében, az visszhangtalan maradt.

      Az elmúlt évtizedben az efféle korlátozások megszűntek, Kóbor életművének újrafelfedezése azonban még várat magára. Bodnár György tette meg az első lépést, amikor 1993-ban sajtó alá rendezte a Budapest-et, és ez talán lehetővé teszi, hogy a magyar irodalmi kánon sokak által hangoztatott újragondolásakor Kóbor Tamásra is figyelem terelődjék. Minderre már csak azért is szükség lenne, mert a kiegyezés, majd a Trianon utáni évtizedek, amelyekben ez az író-újságíró élt, megdöbbentően hasonló problémákkal küszködtek, mint a mostani, rendszerváltás után időszak. Írásait olvasva hamar az az érzés kerítheti hatalmába a mai olvasót, hogy mintha nem is emberöltők választanának el tőle. Vagyis Kóbor Tamás életművének tekintélyes része napjainkban sem csupán száraz, irodalomtörténeti tétel, hanem eleven, élvezetes és nem utolsó sorban: aktuális olvasnivaló.

      „Vannak könyvek - elmélkedett naplói egyikében Márai Sándor -, melyek rejtélyes módon addig hatnak csak meggyőzően és erővel, amíg szerzőjük él. (...) Vannak írók, kik mindegyre személyesen kénytelenek igazolni műveik hitelességét. Ha meghalnak, nincs többé, aki helytálljon és tanúskodjék műveikért.” [66] Kóbor Tamást én ilyen írónak érzem, munkáit pedig efféle könyveknek. Izgalmas irodalomtörténészi feladat a homályt oszlatni körülöttük. A Budapesti Negyed mostani számát tehát a figyelemfelhívás és kedvcsinálás szándékával állítottuk össze, remélve, hogy segítségével a magyar főváros e sokoldalú krónikása felé fordíthatjuk az olvasók érdeklődését.

      Természetesen e folyóirat korlátai nem teszik lehetővé, hogy az író terjedelmesebb munkáit közöljük, regényrészleteket idézni pedig nem tartottuk volna szerencsésnek. Ezért a szerkesztéskor inkább arra törekedtünk, hogy a lehetőségekhez mérten ízelítőt adjunk ebből a szerintünk méltatlanul elfelejtett, Kóbor Tamás nevével fémjelzett irodalmi és publicisztikai delikáteszből.

 

      3. Babits Mihály: Írók két háború közt. (Egy készülő könyv előszava) Nyugat, 1941. 5. sz. 227-231. old.
      4. Tolnai Világlapja, 1910. december 25. 3016. old.
      5. Somlyó Zoltán: Kóbor Tamás negyven éve. Múlt és Jövő, 1931. 4. sz. 144. old.
      6. ae [Ady Endre]: Egy elírt téma. Szabadság, 1901. március 20. In: Ady Endre Összes Prózai Művei. I. Bp., 1955. 470-471. old. S.a.r.: Földessy Gyula
      7. Rubinyi Mózes: Kóbor Tamás hetvenedik születésnapjára. Egyenlőség, 1937. október 28. 5. old.
      8. Szilágyi Ödön: Kóbor Tamás. Délibáb, 1928. május 19. 12-13. old.
      9. Sós Endre: Kóbor Tamás. In: Sós Endre: Felvillanó arcok. Bp., 1965. 61-82. old.
      10. Lengyel István: Ki a ghettóból. Száz évvel ezelőtt született Kóbor Tamás. Új Élet, 1967. 10. sz. 5. old.
      11. Szabó László: A modern újságírás. Bp., é. n. [1916.] 104. old.
      12. Kóbor Tamás: Irodalom. Az Újság, 1920. október 10. 1. old.
      13. Nagy Lajos: A menekülő ember. Bp., 1984. 120. old.
      14. Komlós Aladár: Beszélgetések a zsidókérdésről. I. Kóbor Tamás. Múlt és Jövő, 1926. 3. sz. 93-94. old.
      15. In: A Kóbor Tamás 40 éves írói jubileumát előkészítő bizottság nyomtatványa. MTA Kézirattár, Ms. 5170/618.
      16. Révész Béla: Kóbor Tamás. Népszava, 1931. január 11. 8. old.
      17. Relle Pál: Kóbor Tamás. Magyar Hírlap, 1931. március 8. 10. old.
      18. Szőlősi Zsigmond: Kóbor Tamás filozófiája. Újság, 1931. március 29. 33. old.
      19. Zsolt Béla: Kóbor Tamás. Újság, 1937. október 31. 25. old.
      20. [Révész Béla?]: Kóbor Tamás hetven éves. Népszava, 1937. november 3. 4. old.
      21. Bóka László: Kóbor Tamás. In: Bóka László: Válogatott tanulmányok. Bp., 1966. 972-973. old.
      22. Kárpáti Aurél: Színházi bemutatók. Kóbor Tamás: Hat hónap. Nyugat, 1935. 3. sz. 250-251. old.
      23. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp., 1978. 469. old.
      24. Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Bp., 1937. 67. old.
      25. Babits Mihály: Az európai irodalom története. Bp., 1979. 462. old. A kiemelés tőlem. S. G.
      26. Juhász Gyula: Az esztendő irodalma. Szeged és Vidéke, 1904. január 3. In: Juhász Gyula Összes Művei V. Bp., 1968. 18. old. S.a.r.: Grezsa Ferenc és Ilia Mihály.
      27. Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: Krúdy Gyula: Hét Bagoly. Boldogult úrfikoromban. Bp., 1963. 112. old. S.a.r.: Szász Imre. Krúdy regénye először 1922-ben jelent meg.
      28. Kóbor Tamás: Huszonöt év. A Hét, 1913. december 28. 830-831. old.
      29. C. W. Ceram: Az első amerikai. Az észak-amerikai régészet regénye. Bp., 1979. 7. old. Ford.: Balassa Klára.
      30. Haraszti Gyula: A naturalista regényről. Bp., 1886. 408-409. old.
      31. Jászi Oszkár: A szociológiai regényről. I-II. Huszadik Század, 1901. 1. sz. 30-37. old. és 1901. 2. sz. 116-123. old.
      32. Kóbor Tamás: Magyar nyelven írt idegen irodalom. In: IMITÉ, Bp., 1929. 53-62. old.
      33. Joó Iván [Kóbor Tamás]: A társadalmi forradalom. A Hét, 1890. augusztus 31. 142-143. old.
      34. Semper [Kóbor Tamás]: Sínek az Andrássy úton. A Hét, 1893. április 30. 284-285. old.
      35. Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. II. Bp., 1928. 141-142. old.
      36. Jászi Oszkár: Zola mint szociológus. Huszadik Század, 1902. 12. sz. 474-482. old.
      37. Bori Imre: A magyar irodalom modern irányai II. Újvidék, 1989. 225. old.
      38. Kóbor Tamás: Egy sötét világrész. (Budapesti tájkép.) A Hét, 1890. június 15. 382-383. old.
      39. Kóbor Tamás: Köd az Andrássy úton. In: Kóbor Tamás: Aszfalt. Bp., 1894. 3-8. old.
      40. Munkácsy Mihály: Dosztojevszkij mint a nagyváros költője. In: Dosztojevszkij: A nagyváros homályából. Bp., 1928. 9. old.
      41. Krúdy Gyula: Kóbor Tamás, Budapest regényírója. A Reggel, 1930. december 22. 10. old.
      42. Rubinyi Mózes: Kóbor Tamás. Múlt és Jövő, 1942. 11. sz. 167-168. old.
      43. Benedek Marcell: A modern magyar irodalom. Bp., é. n. [1924.] 23. old. Koronaherceg utca címmel nem jelent meg Kóbor-regény, ellenben ez a Budapest nyitófejezetének címe.
      44. László Erzsébet: Francia hatások a Hét c. folyóiratra. Debrecen, 1937. 14. old. Zola ezen regényei 1895-ben, 1896-ban és 1898-ban jelentek meg magyarul.
      45. Jim [Juhász Gyula]: A művésznő szeret. Szabadság, 1908. március 1. In: Juhász Gyula Összes Művei V. Bp., 1968. 170. old. S.a.r.: Grezsa Ferenc és Ilia Mihály.
      46. K. T. [Kóbor Tamás]: Jenny Gross. A Hét, 1904. június 12. 373-374. old.
      47. S. E. [Salgó Ernő]: Budapest, A Hét, 1901. január 27. 61-62. old.
      48. Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret. In: Hamvas Béla: Patmosz. I. Bp., 1992. 9-65. old. S.a.r.: Dúl Antal.
      49. Halmi Bódog: Kóbor Tamás, az írói és az ember. Bp., 1935. 29. old.
      50. Bányai János: A regényforma átalakításának nehézségei. In: Modernnek kell lenni mindenestül (?) Irodalom. Átértelmezés. Történetiség. Szeged, 1996. 77-85. old. Szerk.: Szigeti Lajos Sándor.
      51. Móricz Zsigmond: Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője. Nyugat, 1923. június 16. 721-725. old.
      52. Syrion [Lovik Károly]: Kóbor Tamás. A Hét, 1910. november 6. 718-720. old.
      53. Schöpflin Aladár: Kaffka Margitról. Nyugat, 1935. 1. sz. 58-59. old.
      54. Halmi Bódog, i. m. 113. old.
      55. Bori Imre, i. m. 13. old.
      56. Emma [Ignotus]: Levél a jó erkölcsökről. In: Ignotus: Emma asszony levelei. Bp., 1985. 178. old. S.a.r.: Kardos Péter.
      57. Kóbor Tamás: Szociológusok. A Hét, 1906. augusztus 12. 525-526. old. A kiemelés tőlem. S. G.
      58. Nagy Lajos: A lázadó ember. Bp., 1983. 328. old. S.a.r.: Kónya Judit.
      59. In: Ady Endre Összes Prózai Művei. IX. Bp., 1973. 550. old. S.a.r.: Vezér Erzsébet.
      60. Halmi Bódog: Kóbor Tamás. In: Halmi Bódog: A zsidó gyerek. Bp., 1922. 113-123. old.
      61. Illetve, miként erről már szó esett, egyszer mégis, amikor egy körkérdés nyomán kifejtette véleményét a házasságról. (Nyugat, 1926. május 16. 858-860. old.)
      62. Bóka László, i. m.
      63. Lukács György: Magyar irodalom - magyar kultúra. Bp., 1970. 275-276. old. és 639. old. S.a.r.: Fehér Ferenc és Kenyeres Zoltán. A gyűjteményes kötetet bíráló Komlós Aladár értetlenségének ad hangot, amikor megjegyzi, hogy ha Lukács a Ki a ghettóból című Kóbor-regényt „kisebb művészi értékei miatt utasítaná el, lehetne beszélni a dologról. De a benne ábrázolt zsidó környezet miatt?” (In: Komlós Aladár: Lukács György: Magyar irodalom - magyar kultúra. Itk, 1971. 3. sz. 358-362. old.)
      64. Sós Endre: Kóbor Tamás és a kritikai realizmus. I. Új Élet, 1951. 41. sz. 5. old.
      65. Sós Endre: Kóbor Tamás és a kritikai realizmus. II. Új Élet, 1951. 42. sz. 3-4. old.
      66. Márai Sándor: Napló. 1943-1944. Bp., 1990. 37. old.

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Krúdy: Kóbor Tamás < > Egy sötét világrész