EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőVörös Károly: 1873-1918 < > Varga László: 1945-1956

A két világháború között
___________
LACKÓ MIKLÓS

      Demográfiai változások: népességszám, vándormozgalom, vallási megoszlás
      Az első világháború utáni korszak új, a korábbinál súlyosabb feltételeket teremtett az ország és benne Budapest számára. Az előző évtizedekre jellemző rendkívül dinamikus fejlődés megtorpant, és súlyos válságokkal terhes korszaknak adta át a helyét. Az ország egy belülről aláaknázott, de jelentős előnyöket biztosító nagy politikai egység, az Osztrák-Magyar Monarchia keretéből szakadt ki és vált teljesen önállóvá. A dualista monarchiához tartozásnak a magyar polgárosodásra gyakorolt pozitív hatásai ma már közismertek. Ehhez csak azt fűzhetjük hozzá, hogy a cseh terület mellett és után (1867-től) Magyarország volt a monarchiai keretek másik fő gazdasági haszonélvezője. Mint ismeretes, a háború után az ország területe a régi terület egyharmadára, lakossága a korábbi 42 százalékára csökkent. A trianoni békeszerződés (1920), mely a többségükben más nemzetiségek lakta vidékek mellett hárommilliónyi magyar lakosságot, számos, nagyobbrészt magyar népességet tömörítő várost is a környező új országokhoz csatolt, súlyos nemzeti sérelmeket okozott, s több szempontból módosította az ország társadalmi-gazdasági struktúráját is. Ez a struktúraváltozás Budapest megnőtt szerepével járt együtt. Az új országterület, noha több jelentős város, így Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Újvidék és sok kisebb, de társadalmi és kulturális szempontból fontos város, például Szabadka, Nagybánya, több felvidéki bányaváros a határon kívülre került, gazdasági szempontból haladottabb volt a réginél. Az ország erősen agrárjellege valamelyest csökkent, az új területen a fejlettebb vidékek maradtak. Másfelől viszont a megkisebbedett országra alig néhány bányavidék és nyersanyagforrás jutott (beleértve a kialakuló dunántúli bauxitbányászatot és az új dél-dunántúli és dél-alföldi olajlelőhelyeket is). A viszonylag korszerűen gazdálkodó mezőgazdasági nagybirtokok és a polgárias paraszti birtokok aránya az új területen nagyobb volt, ám rendkívül magas maradt a nincstelen vagy - részben az 1920-as évek elején bevezetett s a környező országokhoz képest csenevész földreform hatására megnövekedett - félig nincstelen, földjéből megélni nem tudó agrárproletár-félproletár népesség aránya. Joggal nevezte az országot Oláh György, a később a szélsőjobboldalhoz csatlakozó publicista a hárommillió koldus országának. Az új viszonyok között megtorpant, lelassult, de nem állt meg a város fejlődése. Jól mutatják ezt a statisztikai adatok.

      A városi és a falusi népesség növekedése 1910-1941 között (százalékban) [1]

Helységtípus1910-19301930-1941
Budapest közig. területe7,115,7
6 Budapestet övező megyei jogú város*41,513,8
11 Budapestet övező, 10 ezernél népesebb k.51,848,0
20 vidéki törvényhatósági jogú város13,08,0
64 egyéb vidéki város6,17,2
10 ezernél népesebb k.7,96,7
10 ezernél kisebb k. 4,64,6
Magyarország összesen6,86,8

      k. = község
      * Újpest, Kispest, Pestszentlőrinc, Pesterzsébet, Rákospalota, Budafok.

      Számokban kifejezve: Budapest lakossága

1910-ben880 000 fő volt,
(1914-ben959 000),
1920-ban929 000,
1930-ban1 006 000,
1941-ben1 165 000 személy. [2]

      Ehhez hozzátehetjük, hogy a főváros népessége 1941-1944 között is növekedett. Ez a folyamat természetesen visszájára fordult az 1944. márciusi német megszállás után: a budapesti zsidóságot is érintő deportálások, atrocitások, a bombázások és az 1942-43-ban, majd az 1944-45-ös ostrom-hónapok alatt elszenvedett katonai és polgári veszteségek sok tízezerre rúgtak a budapestiek körében.
      Budapest 1919 után megnőtt jelentőségét jól bizonyítják az ország egész népességéhez mért arányai: a régi, 1918 előtti, húszmilliós „birodalmi” Magyarország népességének mintegy 4,5 százaléka élt Budapesten. Ez az arány tetemesen megnőtt: 1920-ban közel 12, 1930-ban a 8 millió 690 ezer lakosnak mintegy 12,7, 1941-ben a 9 millió 300 ezer lakosnak 12,5 százaléka volt budapesti. Ha ehhez hozzávesszük azt a közvetlen peremövezetet, amelyet az 1930-as években Nagy-Budapestként kezdtek emlegetni [3], s amely azóta már közigazgatásilag is régen Budapesthez tartozik, úgy az ország össznépességének 1930-ban 17,9, 1941-ben 18,5 százaléka élt a szélesebb értelemben vett fővárosban. Az új országterületen maradt többi város népességfejlődése viszont alig haladt előre. Néhány vidéki ipar- és bányavidék városa, például Miskolc, Veszprém jelentősen növelte lélekszámát, de számos alföldi mezővárosban, s az új országhatár közelébe eső, s így vonzáskörük jó részét elveszített városokban a lakosság száma stagnált, esetenként jelentősen vissza is esett.
      Amint látható, Budapest eredetileg egy nagy, soknemzetiségű ország fővárosának „készült”. Az új viszonyok között gyakran fölmerült az a politikailag is motivált kérdés, hogy vajon nem egészségtelen-e egy ilyen méretű fővárosi koncentráció. Az európai fővárosok népességének aránya a legtöbb országban valóban kisebb volt a budapestinél: a harmincas években Berlin az ország népességének 6,5 százalékát, Párizs 7, Madrid 4,4, Varsó 3,7 százalékát tömörítette; Bécs viszont, mely nemrég még egy hatalmas birodalom fővárosa volt, a kis Ausztria népességének több mint az egynegyedét.
      De Budapest, egyébként Bécshez hasonlóan, gazdasági-társadalmi szempontból 1918 után sem bizonyult túlméretezettnek. A két háború között, ha a korábbinál jóval lassabban is, tovább növelte népességszámát. A nagyobb felvándorlás a húszas években főleg a főváros ipari peremövezetébe, a harmincas években inkább a szűkebb értelemben vett Budapestre irányult, s az ország egész népesség-növekedésének közel egyharmadát szívta fel. Mindez együtt járt a főváros ipari, kereskedelmi, s a közigazgatásban, a kultúrában betöltött súlyának és szerepének növekedésével. Ez a fejlődés kétségtelenül hozzájárult a nagyváros és az agrárvidékek közötti különbségek fennmaradásához, de jelentősen növelte az egész ország urbanizációs szintjét. S noha a Budapest korábbi, 19. századvégi fejlődését örömmel regisztráló, egykor a nemesi liberalizmust valló, majd konzervativizmusba forduló, de rohamosan növekvő fővárosukra büszke hagyományos vezetőrétegek, s az új agrár- vagy egyenesen jobboldali radikális irányzatok Budapest-ellenes hangulata megerősödött, egyik irányzat sem vonta kétségbe a milliós nagyváros jelentőségét. A zsidó polgárság és értelmiség túlsúlyát bíráló, a vitalista paraszt-mítoszban hívő Szabó Dezső, majd húsz évvel később a népi „harmadik út” eszméjét hirdető Németh László, mindketten a nagyvárosi tömegkultúra éles kritikusai, nem Budapest leépítéséről, hanem inkább meghódításáról beszéltek, a szerintük túl „zsidós” főváros „megmagyarítását” hangoztatták. Szabó Dezső Az elsodort falu című regényének (1919) egyik szereplője (akit az író részben Ady Endréről, a századelő nagy költőjéről mintázott) budai lakása ablakából a városra alátekintve így elmélkedett: „mint egy damaszkuszi szó, úgy villant izmaiba egy új honfoglalás gondolata... Meghódítani az egész életet, úrrá tenni a rablott, balek magyart minden piacon, minden versenyen. De nem ököllel és bitor törvényekkel, hanem az ösztön belső lökésével. Beitatni ebbe az emberanakronizmusba a demokráciát, hogy életéhes dühvel rohanjon kereskedőnek, bankárnak, újságírónak, politikusnak, gyárosnak, katonának, művésznek, s ha már kell hogy legyen, uzsorásnak, csalónak, de kihasznált és megcsalt sohase legyen” [4]. Németh László Budapest meghódítása című, 1938-ban írt cikkében örömmel nyugtázta a magyar vidékről a fővárosba áramló szegény egzisztenciák nagy számát, akik szinte új honfoglalást hajtanak végre, a másik oldalon a budapesti zsidóság demográfiai hanyatlását; e kettős folyamat eredményeként szerinte a zsidóság eltűnik „fölfelé”, Budapest 30 év alatt magyar várossá alakul [5].
      A fővárosi lakosság népszaporulatából, más európai nagyvárosokhoz hasonlóan, de azok zöménél még inkább, egyre kisebb hányad jutott a természetes szaporodásra. A csökkenő, de még mindig magas halálozási arány és az alacsony születésszám következtében 1910-ben ezer lakosra 25,5 élveszületés és 18,5 halálozás jutott; 1940-ben azonban már csak 16,3 élveszületés, de még mindig 15 ezrelék körüli halálozás [6]. Budapesthez, a természetes szaporodás alacsony aránya szempontjából, Európában csak Berlin és Bécs volt hasonlítható.
      A népességnövekedés túlnyomó része így a fővárosba irányuló vándormozgalomból származott. A migrációs mozgalmak 1919 után több új sajátosságot mutattak. Az 1918 utáni első években az egyik jellegzetes vándormozgalom a környező országhoz csatolt területekről irányult az anyaország és - legalábbis átmenetileg - főleg Budapest felé; ebben elsősorban a kisebbségbe szorult magyarság korábbi hivatalnok, pedagógus, vasutas stb. rétegei vettek részt. De a fővárosba települtek nagy részét egész korszakunkban a vidéki városok és falvak szegényebb néprétegei adták. Új vonásnak itt az tekinthető, hogy az egykor elsősorban Budapesthez közeli területekről (főleg Pest és Fejér megyéből), valamint az ország fejlettebb észak-nyugati és nyugat-dunántúli vármegyéiből folyó vándormozgalom intenzitása csökkent, s nőtt az ország távolabbi, elmaradottabb északkeleti, valamint tiszántúli területeiről származók számaránya. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a szakképzett munkaerőt a város már régóta főleg az ország nyugati és észak-dunántúli területeiről kapta, a tanulatlan munkaerőt inkább a Duna-Tisza köze és az elmaradottabb Tiszántúl területeiről. [7] Erősödött egy más irányú migráció is, mely Budapest belső területeiről a közigazgatásilag akkor még nem Budapesthez, de a fővárosi agglomerációhoz tartozó külvárosok és községek felé irányult. E peremövezetben 1920-ban 50 ezer, 1930-ban 82 ezer, később még nagyobb volt a szűkebb értelemben vett Budapesten születettek száma. [8]
      A gyáripar igényesebb ágai (pl. a gépgyártás) már az előző korszakban a külvárosok közelébe települtek, s oda került a föllendülő textilipar, tömegcikkipar jelentős része is. S bár a peremövezet mind jobban összeépült Budapesttel, sok szempontból őrizte vidékies jellegét: az életviszonyok itt a szegényebb néprétegek (munkások, kisnyugdíjasok) számára kedvezőbbek voltak. A lakbérek alacsonyabb szintje, a vidéki életformára jobban emlékeztető környezet, az olcsóbb telekár, a saját házépítés könnyebb lehetősége, a veteményeskert, az állattartás lehetősége mind elősegítette ezt a folyamatot. Ezeket az előnyöket a peremvidékre települtek jó részének persze meg is kellett fizetnie: a külvárosok elmaradottabb lakásviszonyaival, a közművesítés alacsonyabb színvonalával, a magasabb oktatási intézményektől, a nagyvárosi kultúrától való nagyobb távolsággal, a lakóhely és a munkahely közötti messzeség, s ebből következően az ún. „ingázás” okozta szabadidőcsökkenéssel.
      A húszas, de főleg a harmincas években megjelent a budapesti agglomerációhoz tartozó helységek egy másik típusa is: a kertvárosok vonzóereje. A módos rétegek mindinkább Budára, s ha lehetett, a budai dombvidékre települtek, a szegényebbek a Pestet vagy Dél-Budát körülvevő zöldövezet felé törekedtek.
      Mindezeket a körülményeket megvilágítják a lakosság születési helyére vonatkozó adatok is. Tudjuk, egy nagyváros lakosságának születési hely szerinti tagolódása két, egymásnak bizonyos fokig ellentmondó jelenséget mutat. Egyfelől: minél újabb a város, minél frissebb a vonzóereje, annál több benne a nem helybeli születésű. Másfelől: minél régebbi, minél nagyobb múltra tekinthet vissza mint nagyváros, annál jelentősebb a törzsökös lakossága. Budapest néhány évtized alatt nőtt milliós világvárossá, s korszakunkban is jelentős maradt a vonzóereje. Törzsökös, a nagyvárosi életformát immár természetszerűen maguknak érző rétegei már jelentősek voltak (a helyben születettek aránya meghaladta az egyharmadot; a népszámlálások adatai szerint a szűkebb értelemben vett főváros népességének közel 38 százaléka volt budapesti születésű: ez az arány alig maradt el Prága vagy akár Párizs helyzetétől [9]), de a népesség jó része még erős szálakkal kötődött a vidékhez és a paraszti életformához: több mint 60 százalékuk nem fővárosi születésű volt. Móricz Zsigmond, a paraszti és a vidéki dzsentri-élet nagy realista ábrázolója az 1930-as években több Budapesten játszódó, szinte Budapestről szóló regényt is írt, s bennük rendkívül megragadóan ábrázolta a pesti emberek kapcsolatait a vidékkel. Egyik, a nagyvárosba már éppen beépült fiatal újságíró szereplője így beszélt:
      „Tudod, mi az érdekes? - szól feleségéhez, aki mögötte állt, s valamit tett-vett a szobában. - Nem vetted észre, hogy a vezető emberek, s nemcsak a közéletben, vidékről származnak? Érdekes, hogy Pesten mindenki a vidékről jött.
      - Mi olyan érdekes ebben?
      - Nos, érdekes, hogy Budapesten ez olyan természetes.
      - Ha valami természetes, biztos hogy nem sokáig marad érdekes” - válaszolja a felesége. [10]
      A nagyvárosi élethez való hozzászokás, tudjuk, az új városlakók számára mindig nehéz folyamat. Az volt Budapesten bizonyos fokig még korszakunkban is. Forduljunk ismét az irodalomhoz. A konzervatív beállítottságú Gárdonyi Géza Az öreg tekintetes című, még az első világháború előtt írt kisregényében egy Budapestre települt idős földbirtokos tragédiáját írta le. Az öreg a nagyváros körülményeihez nem képes alkalmazkodni, s bár eleinte tetszik neki az érdekes város, közérzete fokozatosan kétségbeesésbe fordul, valamiféle otthonosságra csak a Józsefváros (Budapest legnépesebb kerülete) szegényei között lel, s elmagányosodásában egyre gyakrabban megy ki a város határába, hogy termőföldet lásson, végül szobájában szivaros dobozokban kukoricát kezd növeszteni. Korszakunkban ezek a problémák már nem voltak ilyen kiélezettek. De a szegény vagy teljesen nincstelen vidéki felvándorlók még az első világháború után is komoly nehézségek közepette élték át a fővárosba településből adódó életformaváltozásokat. Az új betelepülők részben ezért vonzódtak a város vidékiesebb peremterületeihez. „A kültelek - írta a modern városi élet szenvedélyes kutatója, W. Benjamin - a városnak az a része, ahol még kivételes állapot van érvényben, az a terület, ahol szakadatlanul, életre-halálra tombol a nagy harc a város és a vidék között.” [11] Az adaptálódást a 20. századi új körülmények persze segítették is: a háborús évek a vidéki férfinépességet kimozdították szűkebb környezetéből, és egybekeverték városiakkal; a nagyváros sokrétű munkaerőigénye messze elmaradt ugyan a késő dualizmus korszakáétól, de az 1920-as évek konszolidációja után, majd a nagy gazdasági válság elmúltával, s főleg az új háborús konjunktúra éveiben (1938-1943) újra föllendült. Az új felvándorlók közül azok, akik munkalehetőséget találtak - nemcsak az agrárproletárok, hanem a vidéki szegény iparos népesség is - zömükben a vidékinél jobb életviszonyok közé kerültek.
      Az országos átlagtól lényegesen eltérő volt a főváros népének vallási megoszlása is. Az ország trianoni területén 1910-ben a lakosság 63 százaléka volt katolikus, 1941-ben kereken 65 százaléka. A kálvinisták aránya a népesség egyötödét tette ki (megjegyzendő, hogy a kálvinizmus, amely „a magyar” vallásnak számított, főleg a Magyarországon eredetileg igen nagy létszámú nemesség és a tiszántúli parasztság között volt elterjedve). Lutheránus a népesség kb. 6 százaléka volt, zsidó vallású 1910-ben a lakosság 6,2, 1941-ben 4,7 százaléka [12]. A zsidó vallásúak számarányának visszaesését részben az országterület csökkenése okozta (a széles zsidó népességet tömörítő északkelet-felvidéki terület más államkeretbe került), részben a természetes szaporodás gyors visszaesése a polgárosult zsidóság körében, kisebb részben a kivándorlás (az 1919 utáni években megerősödött antiszemita mozgalmak hatására előbb gyorsabb, majd lassuló ütemben húsz év alatt az országból kb. 25 ezer zsidó vándorolt nyugatra, nagyobb részük Budapestről, közülük sokan az értelmiség magasan kvalifikált csoportjaiból). Szerepet játszottak a csökkenésben a növekvő számú vegyesházasságok és az átkeresztelkedések is, amelyek azonban csak 1938 után, az államilag szervezett zsidóellenes intézkedések hatására öltöttek szélesebb méreteket.
      Budapesten a lakosság vallási megoszlása más volt, mint vidéken: jóval kisebb (kb. 12 százalék) volt a reformátusok aránya, viszonylag gyorsabban csökkent az evangélikusoké (ez részben az egykor nagyszámú budapesti és Buda környéki német nemzetiségűek asszimilációja miatt következett be), s kiemelkedően magas volt a zsidó lakosság aránya: ez 1920-ban meghaladta a 20 százalékot. A zsidó vallásúak aránya azonban Budapesten gyors ütemben csökkent: 1941-ben már csak 15,8 százalékot ért el.
      A zsidóság problémájával egy kissé részletesebben kell foglalkoznunk; olyan, nem csupán vallási szempontból vizsgálandó réteg volt ez, amely jelentősen közrejátszott Budapest fejlődésében, a város arculatának formálódásában. Szociális összetétele sajátos volt: korszakunkban jóval több mint a fele városlakó, mintegy 45 százaléka Budapesten élt, s zöme, több mint 80 százaléka a fővároson belül is néhány pesti kerületben, a Belvárosban, a Terézvárosban, az Erzsébetvárosban, a Józsefvárosban lakott. 1930 körül a helyben, Budapesten születettek aránya a zsidóság körében volt a legmagasabb: megközelítette az 50 százalékot [13]. Nagy többségük a szegény kispolgári és kisipari munkás néprétegekhez tartozott, de jelentős volt körükben a közép- és nagypolgárság, s az értelmiség aránya. Túlnyomó részük az első világháború és a forradalmak után is a minél teljesebb asszimiláció útját kívánta járni; jellemző, hogy Budapesten az ortodox vallású zsidók aránya csupán négy-öt százalékot ért el. Nem véletlenül mondotta Herzl Tivadar, a cionizmus magyarországi születésű megalapítója, hogy a magyar zsidóság „száradó ága a zsidóság fájának”. A hazai zsidóság túlnyomó része már hosszabb ideje nem volt külön nemzetiségnek tekinthető, de sajátos vallási, s részben kulturális hagyományaival külön színt jelentett a főváros népességében is. Mindez nem akadályozta, sőt inkább erősítette a korszak és főleg a Horthy-rendszer antiszemitizmusát; az antiszemitizmus, mint ismeretes, elsősorban nem a külön nemzetiségüket őrző zsidók, hanem az asszimilánsok ellen irányult. A zsidóság és főleg a fővárosiak asszimilációjának előrehaladottságát - minden, az asszimiláció további lehetőségeit a korszakban gátló tényező ellenére - érdekesen mutatja egy adat: a német segítséggel megnagyobbodott országban az 1939-1941 között hozott zsidóellenes tövények és rendeletek mintegy százezer nem zsidó vallású embert minősítettek faji szempontból zsidónak: Budapesten 1941-ben, az akkor 184 ezer zsidó vallású mellett, több mint 62 ezer keresztény felekezetekhez tartozót. [14]

      A gazdaság fejlődése
      A főváros társadalmának szerkezetét a dualista korszak hagyatéka, az újabb gazdasági fejlődés irányai és a politikának a társadalom életére gyakorolt hatásai határozták meg. Ami a gazdaságot illeti, Budapest elválaszthatatlan volt az egész ország fejlődésétől. [15] Az 1919 utáni első évek nemcsak politikai, de gazdasági szempontból is a visszaesés, a zűrzavar és az instabilitás esztendői voltak. Az országnak és benne a fővárosnak egyszerre kellett feldolgoznia a háború és az 1919-es forradalom negatív örökségét, a monarchia összeomlásából és az országterület egyharmadára csökkenéséből eredő nehézségeket, és más rövidebb ideig tartó, de a gazdaság teljesítőképességét ugyancsak rontó körülményeket; így a román katonai megszállás hónapjait, a termelőerők és a közlekedési eszközök nem lebecsülendő részének románok által végrehajtott rekvirálását. Az ország nemzetközi gazdasági kapcsolatai visszaestek; régi felvevőpiacai - részben az egész régióra jellemző elzárkózó gazdaságpolitika hatására, részben Ausztria és Németország súlyos helyzete, részben az új szomszéd országokkal kialakult ellenséges viszony következtében - összezsugorodtak. A gazdasági visszaesést rendkívül súlyos infláció kísérte.
      A nyugati hatalmak vezető körei, melyek Magyarországban jórészt egy félfeudális urai által vezetett, nemzetiségeit elnyomó országot láttak, s nem törődtek a súlyos nemzeti sérelmeket okozó igazságtalan trianoni békeszerződés hatásaival, politikai támogatásuk és gazdasági kölcsöneik feltételéül a politikai stabilitás megteremtését, az előtérbe került szélsőjobb-oldali mozgalmak és a szélsőséges antiszemitizmus visszaszorítását szabták. A politikai konszolidáció a nagy formátumú konzervatív politikus, gróf Bethlen István miniszterelnök (1921-1930) vezetésével végül is a húszas évek közepére megvalósult, és a parlamentarizmust helyreállító, de uralmi módszereiben autokratikus rendszer kialakulását eredményezte. Ezen a talajon, egy sok szempontból átgondolt, tudatos gazdaságpolitika hatására, végbement a gazdaság helyreállítása, az áttérés a békegazdálkodásra, megindult az új helyzetből fakadó gazdasági lehetőségek kihasználása. Ez különösen három eszköz segítségével történt: az egyik az infláció kihasználása volt a belső tőke és a beruházások fejlesztésére, a másik az ipari (elsősorban az ún. könnyűipari) vámvédelem és a nyersanyagban és új technikában szegény ország megnyitása a nyugati nyersanyagok és a gépek, felszerelési eszközök előtt, a harmadik pedig a nyugati kölcsönök stabilizáló hatása volt.
      Budapest gazdasága élen járt az új feltételek és lehetőségek kihasználásában. A gyáripari termelés az 1919-1925 közötti években ugyan a fővárosban az országosnál lassabban növekedett, de a fejlődés 1925-26-tól felgyorsult: 1929-ben a budapesti és a peremövezetéhez tartozó ipari üzemek száma elérte, sőt túlhaladta az 1913-as szintet; a gyáriparban alkalmazott gépi erő egyharmada, termelési értékének több mint a fele, a gyári munkáslétszám ugyancsak több mint 50 százaléka a széles értelemben vett Budapesten összpontosult. A fejlődés főleg annak volt köszönhető, hogy különösen jelentős növekedés ment végbe a korábban Magyarországon rendkívül jelentéktelen textiliparban és a tömegcikkipar más ágaiban, de a villamosenergia termelésében és a vegyiparban is; más területeken, így a gépgyártásban a fejlődés, legalábbis a legjelentősebb nagyüzemekben (a csepeli Weiss Manfréd gyáróriásban, a Hoffher és Schranz gépgyárban, a Ganz-művekben) a termelés modernizálódásában jelentkezett. Mint új, modern iparág, a régebbi vagy új üzemekben megindult, illetve sokrétűbbé vált a műszeripar, a modern elektrotechnikai és a gyógyszeripar fejlődése (MOM, Gamma, Egyesült Izzó, Ganz Villamossági gyár, Chinoin stb.). Más területek visszaestek: az élelmiszeripar, elsősorban a valamikor európai színvonalú budapesti malomipar, teljes lehanyatlása miatt, erősen veszített jelentőségéből, noha némely ága - a húsipar, a dohányipar, a tejipar, részben a konzervipar - fokozta termelését. Súlyosan visszaesett átmenetileg az építőipar és a vele kapcsolatban álló iparágak is. De az építkezési munkák viszonylag gyorsan fellendültek: Budapesten a háború előtti évtizedben 25 ezer új lakás épült, 1920-1930 között 35 500, 1930-1941 között megközelítőleg ugyanennyi. Az építkezések üteme főleg az 1926-29 közti konjunktúra, majd a nagy gazdasági válság utáni években gyorsult fel. [16]
      A főváros nemcsak az ipar, hanem a hitelélet és a kereskedelem központja is volt. A bankhálózat országosan fejlett régi struktúrája természetesen visszaesett, s annyiban változott, hogy a bankszféra jóval tőkeszegényebb lett, s jobban megerősödött a nagy pénzintézetek szerepe: a húszas évek végén a bankok 11 százaléka működött a fővárosban, de ezek a bankok a gazdaság mintegy kétharmadára terjesztették ki befolyásukat. Különösen megerősödött a két legnagyobb bank: a Magyar Általános Hitelbank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank szerepe. E két bank a magyar gyáripar több mint a felét tartotta befolyása alatt, köztük az ország megmaradt bányaiparának túlnyomó részét, a legnagyobb vasműveket, a csepeli Weiss Manfréd Műveket, a Ganz gyár különböző részlegeit, s a hozzájuk kapcsolódó sok iparvállalatot. A nagy bankok biztosították elsősorban az ország és a főváros nemzetközi gazdasági kapcsolatait: bennük a külföldi, amerikai, francia, osztrák, angol tőkés csoportok a banktőke 20-30 százalékával részesedtek. Mindez a fővárosi nagypolgárság szerepének jelentőségét, nemzetközi aktivitását és mozgékonyságát mutatja; egyúttal azt is, hogy a nagyobbrészt zsidó származású nagytőkések nem valamiféle idegen „kozmopolita” érdeket, hanem - mint az első világháború előtt is - az önálló magyar nemzetgazdaság fejlődését szolgálták.
      A nagy gazdasági válság (1929-1933) ezt a húszas évek második felében kibontakozó fejlődést az országban és Budapesten is rendkívül súlyosan érintette. Mélyen érintette a népességnek mintegy a felét foglalkoztató mezőgazdaságot, és átgyűrűzött a gazdaság egyéb területeire. Viszonylag könnyebben vészelték át ezeket az éveket az új könnyűipari ágak, a textilipar, a belső igényeket kielégítő tömegcikkipar, sokkal nehezebben a nagy termelési értéket képviselő, részben exportra orientált fém- és gépipar ágai. Az 1932-es mélyponton a gyáripar termelése 24 százalékkal esett vissza az 1929. évi csúcsponthoz képest, az ipari munkáslétszám 30 százalékkal; a kisiparosok 46 százalékának jövedelme alatta maradt az adómentes létminimumnak. Az ipari és mezőgazdasági válság súlyos pénz- és hitelválsággal párosult.
      A válság hatásait a budapesti ipar csak 1934-35-től kezdte kiheverni, de igazi fellendülés a rendkívüli mértékben romló politikai viszonyok között (ne feledjük, Ausztria megszállásával, 1938 februárja óta az ország a náci Németországgal határos lett) csak az 1938-39-ben kezdődő háborús konjunktúra, a kormány által 1939 tavaszán meghirdetett ún. Győri program hatására következett be, amely egymilliárd pengős állami beruházást irányzott elő a mind jobban előtérbe kerülő hadiipar, így a tág értelemben vett gépipar fejlesztésére. A második világháború kezdetéig a budapesti gyáripar végül is, 1929-hez képest, mintegy 20 százalékkal növelte termelését, a gyári munkáslétszám 22 százalékkal emelkedett, s ez a növekedés a háború első évei alatt még fokozódott. Széles társadalmi körök politikai orientációját igen negatívan befolyásolta, hogy ez a pár évig tartó konjunktúra, mely átmenetileg a lakosság életszínvonalát is emelte, a német orientáció erősödésének körülményei között, a német segítséggel elért területgyarapításokkal, a rossz német befolyások térhódításával párhuzamosan következett be.
      Ahogy a két háború közötti korszakról szóló gazdaságtörténeti kutatások mutatják, az első világháború után a kereskedelem dinamikus fejlődése is megtört. A húszas évek második felének konjunktúráját kihasználva, a fővárosi kereskedelem csak 1929-ben érte el az 1913. évi szintet, s a válság évei alatti nagy visszaesés után lassan hozta be, majd haladta túl ezt a színvonalat. Fejlődés mindenesetre itt is megfigyelhető: a bolthálózat kiszélesült (egyúttal szétaprózottsága is növekedett), de lassan megerősödtek, illetve megjelentek a modernebb kereskedelmi fiókhálózatok (pl. a Meinl Gyula Rt. vagy a fővárosi Községi Kenyérgyár hálózata), s több nagyobb áruház is (pl. az 1925-ben megnyílt Corvin Áruház). A vásárlóerő szűkösségén csak a gazdasági konjunktúrát, a fogyasztói tömegtársadalom gyenge kezdeteit tükröző háborús évek (1939-1943) változtattak átmenetileg.
      Rendkívüli nehézségek közepette állt helyre a főváros külkereskedelme is. A javulást ezen a téren részben a mezőgazdasági konjunktúra (a megnövekedett német kereslet), részben újabb nyersanyagforrások (bauxittermelés, a dél-dunántúli és dél-alföldi olajkitermelés fejlődése), végül részben a magyar ipar néhány, elsősorban a fővárosban összpontosult ágának (traktorgyártás, korszerű gyógyszeripar) termékei segítették elő.
      Közvetlenül érintette Budapest életét, a már említett építőipari tevékenység mellett, az infrastruktúra, a villamosítás, az új közlekedési és hírközlési ágak, s általában a fővárosi közüzemek (vízművek, csatornázás stb.) helyzetének alakulása. A budapesti közüzemek dolgozóinak létszáma tárgyalt korszakunk végén meghaladta a 25 ezer főt. Elsőrendű volt a fővárosnak mint tőkés vállalkozónak a szerepe is: a közüzemi bevételek elérték az adóbevételek 68 százalékát. [17] Az áramtermelés erőteljesen fejlődött, új erőművek is épültek, s ezek eredményeként a villamosítás eléggé dinamikusan haladt előre. 1920-1929 között a fővárosi gáztermelés lényegében stagnált, de az áramtermelés megháromszorozódott, a fogyasztók száma a régi többszörösére, az ipari áramfogyasztás a régi háromszorosára nőtt. Mindez kihatott a főváros tömegközlekedésére: a BESZKÁRT (Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt.) bekebelezte az addig részben külföldi befektetők kezén vagy magánkézben lévő villamosvasúti társaságokat (így a város egyetlen és Európában az elsőként megépült földalatti villamosvasútját, a budai Svábhegyre vezető fogaskerekű vasutat és a kisebb pestkörnyéki közlekedési társaságok vonalait). Új, kisebb villamosvonalak is épültek, de főleg a BESZKÁRT kocsiparkja modernizálódott, s a villamoskocsik száma 1929-1939 között 1300-ről 1760-ra emelkedett. Bizonyos mértékig fejlődött az autó- és autóbuszforgalom is; ez utóbbi 1929-ben a személyforgalom alig 5 százalékát bonyolította le, 1938-ban közel 15 százalékát. Az autó szerepe azonban a forgalomban mindvégig igen elmaradott volt a nyugati országokhoz képest. A főváros közlekedésének fejlődését segítette elő egy új Duna-híd megépítése (1935, Horthy Miklós-, ma: Petőfi-híd), a Margitsziget északi pontját is érintő új Árpád-híd munkálatainak megindulása. Közvetlenül budapesti hatása volt a vasutak kezdődő villamosításának: az első villamosított vonal, a Budapest-Hegyeshalom közötti, a harmincas évekre készült el.
      Alig volt viszont számottevő fejlődés a fővárosnak a századelőre kiépült csatornázásában; ezen a téren különösen visszamaradottak voltak még korszakunk végén is az ún. Nagy-Budapesthez sorolt külvárosok és községek. A vízművek, a kezdeti stagnálás után, jelentősen fejlődtek és modernizálódtak is (a gőzerővel hajtott vízműtelepeket túlnyomórészt motorizálták, s újabb kútsorokat építettek ki a fővárostól északra, illetve délre elterülő Duna-menti övezetben). A postaszolgálat megőrizte régi színvonalát, a távbeszélőhálózat, ha a nyugatihoz képest lassult ütemben is, növekedett. Mint új, a hírközlés és a kultúra terjesztését forradalmasító eszköz, 1925-ben megindult a rádió műsorszolgálata; 1929-ben közel hatvanezer, az 1940-es években több mint 150 ezer budapesti rádió-előfizetőt tartottak nyilván. [18]

      A társadalom szerkezete
      A dualizmus korszakából örökölt szerkezet, s a két háború közötti újabb gazdaságpolitikai és kulturális viszonyok együttes hatása tükröződött a főváros társadalmának szociális összetételében is. A legjellegzetesebb s egyúttal persze a legáltalánosabb képet az 1930. és az 1941. évi népszámlálás adatainak összevetése mutatja, noha kategóriái csak bizonyos fenntartásokkal hasonlíthatók össze. Az 1941. évi népszámlálásnak csak legáltalánosabb demográfiai adatait dolgozták fel 1945 előtt; később, az 1970-es években a Központi Statisztikai Hivatal kutatói a foglalkozási viszonyok adatait is feldolgozták, de részben más, modernebb szempontok szerint (pl. külön kategóriába sorolták a szolgáltatás dolgozóit). Mindenesetre megállapítható, hogy az új feltételek között jelentősen csökkent az önálló egzisztenciával rendelkezők számaránya, s nőtt a bérből és fizetésből élő munkások, alkalmazottak és értelmiségiek aránya. Jól mutatja ezt a következő táblázat:

      A budapesti keresők százalékos megoszlása foglalkozási viszony szerint.1930-1941 [19]
BudapestPeremövezetNagy-Budapest
193019411930 1941 1930 1941
önállók 21 14 19 12 20 14
fizikai dolgozók 60 62 77 76 63 66
szellemi dolgozók, alkalmazottak 19 23 10 12 17 20

      Társadalmi helyzete szerint, a bonyolult számításokat itt most mellőzve, a szélesebb értelemben vett fővárosi népesség tárgyalt korszakunkban négy csoportba, osztályba sorolható: a vezető és uralkodó elitbe (a politikai és katonai elit, beleértve a főváros vezető elitjét, valamint a fővárosban /is/ élő nagybirtokosok, arisztokraták, a bank- és nagytőkések, nagy menedzserek és az értelmiség nagypolgári viszonyok között élő rétege) kb. az összlakosság 2 százaléka volt sorolható. Módosabb középpolgárnak (az ipari és kereskedelmi önállók ide csoportosítható részén kívül, a bürokráciában helyet foglaló szakértelmiség viszonylag magas állású része, általában az értelmiség jól kereső rétege) a lakosság mintegy 8-9 százaléka volt tekinthető. A polgárság alsóbb rétegeibe (kisiparosok, kiskereskedők, alacsonyabb státusú hivatalnokok és a szabad értelmiség jelentős része) kb. a főváros népességének 25 százaléka sorolható. Végül: a széles értelemben vett munkásságba (beleértve a szakképzetlen munkásokat, valamint az iparon kívül a kereskedelemben, általában a szolgáltatásban, a közlekedésében, az állam- és városigazgatásban fizikai munkát végzőket, s a jelentős számú házi cselédséget is) a népesség több mint 60 százaléka tartozhatott. A peremvidéken, a külvárosok összetételében kisebb volt a polgárság, s jóval nagyobb (74-75 százalék) a proletárok tábora. [20]
      A fővárosban a társadalmi ranglétra csúcsán és alján élők többnyire és egyre inkább lakóhely szerint is elkülönültek egymástól. A középrétegek különböző rétegei viszont, melyek maguk is hierarchikusan helyezkedtek el a társadalmi piramison, s alsóbb csoportjaik (pl. a szegény kisiparosok) a proletariátussal érintkeztek, sőt, bele is olvadtak, lakóhely szempontjából többnyire összefonódva éltek a munkássággal. De szinte minden kerületnek és külvárosnak megvolt a maga sajátos arculata. Voltak kerületek vagy kerületrészek, így a Vár és a harmincas évek elején részben a budai I. kerületből kialakított XI. kerület belső területe, a nagyrészt új beépítésekből létrejött XII. kerület villanegyede, ahol elsősorban az úri osztályok felsőbb vagy középrétegei tömörültek. A Belvárosban (V. kerület) vagy a budai Rózsadombon a gazdagok eltérő arculatú csoportjai (zsidó és nem zsidó gazdagok) kevertebben éltek. Ezeken a tájakon a proletariátust többnyire csak a háztartási alkalmazottak (zömükben falusi leányok, akiknek nagy része egy idő után saját falujában alapított családot) vagy a szolgáltatásban dolgozó segédszemélyek (házmesterek, szolgák, vendéglői és kiskocsmai dolgozók) képviselték. Hasonló volt a helyzet a nagyobbrészt zsidó származású középpolgárokat és értelmiségieket tömörítő, a húszas évek végétől kiépülő Újlipótvárosban vagy az Andrássy út mentén (a zsidó származású nagypolgárság maga is egyre inkább a budai zöldövezetet részesítette előnyben). A főváros régi nagy belső kerületeiben, a Terézvárosban, az Erzsébetvárosban, a Józsefvárosban továbbra is elsősorban a közép- és kispolgárság lakott, a városmagtól távolodva egyre kevertebben a proletariátussal. E három kerületben élt a pesti zsidóság nagy része. A VII. kerületben számarányuk a 40 százalékot is túlhaladta. A közigazgatásilag korszakunkban kialakított XIII. kerület nagyobb része (Angyalföld) építészetileg is tipikus régi munkáskerület maradt. A IX. kerület (Ferencváros) Nagykörútig terjedő belső részét főleg nem zsidó értelmiségiek, tisztviselők és kispolgárok, a kerület külső részét inkább munkások, szegény kisemberek lakták. Itt a fővárosba újabban betelepülő munkásság jóval nagyobb számban volt található, mint Angyalföldön vagy az ugyancsak jórészt szegény kispolgároknak és proletároknak otthont nyújtó Óbudán (III. kerület), illetve a pesti oldalon Kőbányán, e régi munkás- és kispolgári településen (az akkori X. kerület). A dél-budai területeken is sok volt az új telepes, akiknek kapcsolatai a vidékkel általában erősebbek maradtak, s ez nyomot hagyott a városrész képén, hangulatán és életritmusán is. Társadalmi szempontból a Nagy-Budapesthez sorolt peremövezet nagy települései is különböztek egymástól. Újpest önálló városként is megállta a helyét (zsidósága sem volt kisebb, mint a szűkebb Budapesté). Lakosságában minden társadalmi osztály és réteg képviselve volt, a proletariátus túlsúlyával. Az ellenkező véglet, pl. a város délkeleti külső területéhez kapcsolódó Pesterzsébet viszont tipikus új munkástelepülés, kicsiny önálló iparossággal és tisztviselőréteggel; a századforduló után megerősödött s a húszas években nagy áradattá nőtt vándormozgalom elsősorban itt, a főváros dél-keleti határai mentén rekedt meg, hatalmas külvárost alakítva a nemrég még mezőgazdasági vidéken. Csepel (a mai XXI. kerület), mint nagy gyáripari és munkásközpont, település szempontjából is tovább terjeszkedett. Az északkelet pesti szegényesebb kül- és kertvárosok, Pestújhely, Rákosliget főleg a kisnyugdíjasokat, vasúti dolgozókat tömörítették.
      A társadalmi rétegződést több helyütt más, mintegy horizontális választóvonalak keresztezték. A város egykor vegyes nemzetiségi összetétele - főleg a német anyanyelvűek magas aránya - már a múlté volt, de azért Óbudán még sok helyütt lehetett német szót hallani az őslakosság leszármazottaitól. A Svábhegyen a gazdag polgárok és arisztokraták villái mellett vagy a villák alagsorában német anyanyelvűek laktak. Számottevő volt a németek aránya a Budát övező peremvidéken is. A zsidóságnak főleg a pesti nagy kerületekben való erős tömörüléséről már szóltunk. A munkásövezet szegénytelepein, Óbudán, a külső VIII. kerületben, a IX. kerület Dzsumbujnak elkeresztelt lakótelepén szinte külön tömbben cigányok éltek. [21]
      A társadalom szerkezetét jellemezve két rétegről egy kissé részletesebben is szólni kell. Az egyik a középrétegek igen heterogén tábora. A középrétegeknek az egész országban, de Budapesten is meghatározó tömegei (a fővárosi népesség mintegy egyharmada) a szegényebb kispolgári-értelmiségi csoportokhoz tartoztak, s viszonylag kicsiny volt a módosabb polgári rétege. A polgárosult középrétegek azonban nagyrészt mégis Budapesten összpontosultak: az ipari önállók viszonylag legstabilabb része, a kereskedelemben és hiteléletben dolgozók mintegy 35 százaléka, az állami tisztviselők jó 50 százaléka, az ügyvédek 48, az orvosok 46, a tanárok 40, a magánmérnökök 66 százaléka. Ezeket a középrétegeket érintette a legjobban az ún. zsidókérdés is. A középrétegek két szélső pólusát két társadalmi típussal jellemezhetjük: egyfelől a jómódú zsidó lipótvárosi kereskedő, másfelől az ún. úri középosztályhoz tartozó állami hivatalnok típusával. Voltak területek, ahol ezek az eltérő szociális típusok kevertebben éltek, de a zsidó származásúak súlya mindenütt jelentős volt: 1930-ban a fővárosban a kereskedők több mint 50, az iparosok 32, a magántisztviselők 45, az ügyvédek 51, az orvosok 42, a mérnökök 26 százaléka volt zsidó (illetve zsidó származású), a köztisztviselőknek viszont alig 5 százaléka (ez utóbbiak aránya a harmincas-negyvenes években, a zsidóellenes törvények hatására 1 százalék alá csökkent). A középrétegek e két része elkülönült egymástól a kulturális tradíciók, az életmód szempontjából is. Lakóhelyük sajátosságait már említettük. De tovább is mehetünk. Ha a társas érintkezés helyeit kellett megválasztani, a zsidó réteg a New York, az Abbázia kávéházat, a másik a Pannóniát, a Philadelphia kávéházat vagy inkább a budai vendéglőket látogatta. Megvoltak a két réteg módosabbjainak egymástól jól elkülönült nyaralóhelyei: aki Siófokra vagy Balatonboglárra, Balatonlellére ment, az rosszul érezte magát a „keresztény” Balatonfüreden vagy Balatonföldváron. Az egyik ízlését nagyobb új iránti fogékonyság, de a divat és a sznobizmus is, a másikét viszont erősebb konzervativizmus vagy éppen kulturális érdektelenség jellemezte. A két réteg a gazdaságilag fontos érdekvédelmi szervezetekben, az inkább liberálisok vezette Országos Magyar Kereskedők Egyesületében és a konzervatívabb budapesti Iparegyletben egyként jelen volt, de gyakran elkülönült, ha kaszinót (klubot) választott. Az értelmiségi rétegszervezetek között volt olyan, amely jobban ellenállt a terjedő antiszemitizmusnak (Magyar Ügyvédek Szervezete), volt amely kevésbé, például az orvosok rétegszervezete. A zsidótörvények nyomán a harmincas évek végétől kötelezően meg-, illetve átszervezett értelmiségi kamarák hivatalosan is meghatározott célja azután már egyértelműen a zsidó tagok kiszorítására irányult.
      A másik, egy kissé részletesebben bemutatandó réteg, pontosabban osztály, a munkásság volt. [22] Mint a korszakban minden milliós világváros, Budapest is elsősorban munkásváros volt, a harmincas években már Nagy-Budapestnek nevezett város kereső népességének 1930-ban 63 százaléka, 1941-ben jó kétharmada tartozott a széles értelemben vett munkássághoz. A főváros a korábbiakhoz képest még nagyobb arányban tömörítette az ország egész munkásságát: az első világháború előtt az ország ipari munkásságának egynegyede élt a széles értelemben vett Budapesten, az új korszakban az ipari proletariátus 40, a gyári munkásság 55 százaléka. A vidék javára némi eltolódás csak a harmincas évek második felétől következett be. 1941-ben Nagy-Budapesten a széles munkásosztály a következőképpen oszlott meg: ipari munkás volt kereken a felük, a szolgáltatásban (kereskedelem, közlekedés, közszolgálat, házicseléd stb.) 42 százalékuk dolgozott, 4 százalékuk alkalmi napszámos volt, a többi nyugdíjas munkás (nyugdíjat a harmincas évekig lényegében csak a közszolgálat biztosított), s egy-két százaléknyi mezőgazdasági dolgozó a főváros peremövezetében. Az ipari munkásság mintegy 40 százaléka az elaprózott kisiparban dolgozott. A gyári munkások iparági megoszlása korszakunkban számottevő változáson ment keresztül:

      A nagy-budapesti gyári munkások megoszlása néhány iparcsoportban 1910-1943

191019381943
Vas-, fém- és gépipar 40,5 37,8 52,2
Textilipar 4,0 23,2 13,7
Élelmezési ipar12,6 8,8 7,9
Gyári munkások száma129.000176.000231.000

      Ezt az adatsort azért közüljük, mert belőle világosan kiolvashatók a szerkezeti változások arányai, s különösen a második világháború alatt végbement módosulások. Ezek módosították a munkásság szakmai-szakképzettségi struktúráját is. A legjelentősebb változás: a szakképzett munkások arányának (1913-hoz képest) jelentős, a gépiparban mintegy 10 százalékos csökkenése. Ennek hátteréről csupán két tényezőt említünk: az egyik a kevés betanítást igénylő textilipari, tömegcikkipari stb. munka előtérbe lépése; a másik az a körülmény, hogy a második világháború alatti „felfutás” csak részben volt köszönhető a technika fejlődésének, a termelés fokozását nagyobbrészt új, jórészt tanulatlan, illetve betanított dolgozók bevonásával érték el. Persze, ez a változás (az „ezermester”, jórészt saját kezével dolgozó szakmunkás bizonyos fokú háttérbe szorulása) tekinthető modernizációnak is, ott, ahol a technika fejlődésével járt együtt.
      Ami a munkásság életviszonyait illeti, abban 1914 előtthöz képest javulás nehezen mutatható ki. Életszínvonala 1938 előtt még a legjobb években sem érte el az első nagy háború előtti szintet, számottevő javulás (1939-1942 között a reálbérek 8-10 százalékos emelkedése) csak a háborús konjunktúra éveiben következett be. A munkásság lakásviszonyai igen rosszak voltak. Egy 1929. évi részletes felmérés szerint a Budapesten dolgozó munkások 5-6 százaléka élt saját tulajdonú lakásban; a bérlakásban élők 87 százaléka egyszoba-konyhás vagy annál is kisebb, csak egy helyiségből álló lakásban lakott; a lakások több mint felében nem volt vízvezeték, majdnem 80 százalékuk nem rendelkezett lakáson belüli WC-vel, a fürdőszoba ritka jelenség volt. A harmincas években ezek a körülmények némileg, de csak némileg változtak, annak ellenére, hogy az állam, a főváros s néhány nagyüzem tett (persze, mondjuk, a bécsihez képest összehasonlíthatatlanul erőtlenebb) lépéseket munkáskolóniák, munkáslakások építésére. Tudjuk, hogy tárgyalt korszakunkban a fejlett nyugati nagyvárosok zömének munkássága is rossz lakásviszonyok között élt, tudjuk, hogy szinte mindenütt voltak kiterjedt szegénytelepek: ilyenek voltak Budapesten a Mária-Valéria, az Auguszta, a lőrinci lakótelep, a sashalmi (a főváros egyik peremhelysége) Dühöngő, a ferencvárosi Lenke-utcai telep. Nem volt ritka jelenség, hogy ha egy-egy újabb állami vagy városi munkás-lakótelep „túl jóra” sikerült, csakhamar tisztviselőteleppé változott. Így történt ez pl. a már korábban jórészt felépült, eredetileg munkástelepnek készülő Wekerle-teleppel, amely végül is 26 ezer embernek helyt adó tisztviselőtelepülés lett; így a budatétényi, vagy az újpesti városi házakkal, ahová ugyancsak tisztviselők költöztek. A nyugati nagyvárosokban viszont már csak ritkán találkozhatunk olyan nyomortelepekkel, amelyek Budapesten régebb óta fennálltak vagy éppen újonnan keletkeztek, s amelyek inkább a dél amerikai nagyvárosok külvárosaira emlékeztettek. Ilyen volt Budapesten a pestlőrinci Ládaváros, a pesterzsébeti Hangya-telep, a lágymányosi Indiánfalu, házaknak sem nevezhető bódéikkal; némelyikükben több ezer ember zsúfolódott össze.
      Mindezek mellett és ellenére a munkásság életviszonyai és életvitele elkerülhetetlenül bizonyos fokú modernizálódáson mentek keresztül: a villanyvilágítás számottevő terjedése, sok helyütt a háztartási gáz bevezetése, s más jelenségek: a közlekedés fejlődése, az új gépi technikák szélesebb körű megismerése, a népiskolák magasabb formáinak nagyobb látogatottsága, a rádiózás, a mozi, a tömegsport és a sportrajongás, a divat terjedése - legalábbis a képzettebb és fiatalabb munkásrétegekben - új folyamat megindulását jelezték: a munkásság erőteljesebb beépülését a polgári társadalomba. Sajátos jelenség volt viszont, hogy ezt az erősödő folyamatot nagyobbrészt nem annyira a visszaszoruló szakszervezeti- és munkásmozgalom közvetítette (a szervezett munkások tábora a harmincas-negyvenes években jelentősen lecsökkent), hanem a náci Németország hatására és segítségével megerősödő jobboldali radikalizmus, melynek 1938-tól néhány évig jelentős tömegpártja is megjelent: a Nyilaskeresztes Párt. Ez a párt az első, az egész országban immár titkos képviselőválasztáson, 1939 tavaszán a második legnagyobb pártként került a parlamentbe, s noha az autokrata-konzervatív, de ugyancsak szélsőjobb felé tolódó kormánypárt hegemóniáját nem veszélyeztette, különösen a szegényebb néprétegekben (így a szűkebb Budapestet körülvevő, régebben vörös övezetnek tekintett külvárosokban) nemcsak a szociáldemokrata pártot szorította háttérbe, hanem sok helyütt több szavazatot kapott, mint a kormánypárt. Ezt a helyzetet a munkásság körében nem csak a rossz, noha akkor éppen javulni kezdő szociális viszonyok hozták létre, hanem más tényezők is, közöttük a németbarátság erősödése. Ez a németbarátság nemcsak az antiszemitizmus terjedésével, még csak nem is a trianoni határok német segítséggel elért korrekciójával függött össze, hanem azzal is, hogy a szakmunkások egy része is Németországban a magas technikai fejlettséget becsülte; a magyarnál kevésbé merev, kevésbé hierarchikus társadalmat látott benne. A jobboldali radikalizmus nacionalizmusa viszont főleg az alsóbb munkásrétegekre hatott erőteljesebben. Ez a nacionalizmus a hivatalos úri-középosztályi nacionalizmusnál jobban idomult a nincstelenek dichotóm, a társadalmat gazdagokra és szegényekre, urakra és szolgákra osztó világképéhez, s valamiféle társadalmi egyenlőségtudatnak a pótlékául szolgált.

      Várospolitika, önkormányzat, közigazgatás
      Az elmondottakkal már közvetlenül a politika területét érintettük. Bennünket természetesen elsősorban a várospolitika, a városvezetés története érdekel, noha ez aligha választható el az országos politikától. [23]
      A Horthy-korszak színvonalas, a legtöbb területen szakszerű budapesti városvezetést és alapvetően nyitott, a liberalizmus felé hajló várospolitikát örökölt a dualista korszaktól. Ez a Bárczy István polgármester nevével fémjelezhető korszak elmúlt. A proletárdiktatúra bukása után néhány hétig működő szociáldemokrata kormány még egy októbrista demokratát, Harrer Ferencet bízta meg a polgármesteri teendőkkel, akit rövidesen Bódy Tivadar, megbízott polgármester követett, de az új restaurált rendszernek ő se volt megfelő. A „bűnös városnak” (Horthy Miklós szavai) a korábbiakhoz képest korlátozottabb önkormányzati törvényét 1920 kora nyarán fogadta el a parlament. Eszerint a fővárosi képviselőtestület 60 központilag választott és két hivatalból kinevezett tagból, valamint a kerületekben - azok lakosságszámától függetlenül - megválasztott 24-24 tagból áll. Szűkítették a városi választójogot is. Nem sokkal később, 1920 szeptemberében lezajlottak a fővárosi törvényhatósági választások. Az eredmény negatív volt: a közvetlenül megválasztható 240 tagból 167-et a különböző név alatt fellépő „keresztény-nemzeti” pártok tudtak delegálni; a szociáldemokraták az ellenforradalmi kurzus viszonyai között bojkottálták a választásokat; a nemrég még nagy erőt képviselő liberális és demokratikus pártok 63 helyet szereztek. A nacionalista-keresztény csoportosulások csakhamar megalakították a Keresztény Községi Pártot, melynek vezetője egy egész korszakon át (1936-ban bekövetkezett haláláig) Wolff Károly lett; az ő politikai felfogása a Bethlen István-féle kormánypártnak a nemzeti keresztény gondolatot sokkal szélsőségesebben követő változatát képviselte. A liberális vagy szociáldemokrata szellemű városi vezetők jelentős részét elbocsátották. A különböző városházi ügyosztályokban és a szakbizottságokban (közmunkatanács, közművelődési tanács stb.) is számottevő, az új rendszernek megfelelő személycseréket hajtottak végre. Mindez azonban nem jelentette a zömében egyébként erősen konzervatív beállítottságú városházi szakértelmiség háttérbe szorulását.
      A Wolff-párti városháza a polgárság és a munkásság körében erős ellenérzést váltott ki. Bethlen István miniszterelnök maga is egy mérsékeltebb politikájú városvezetést szorgalmazott. Ennek eredményeként nevezték ki Ripka Ferencet, a gázművek vezérigazgatóját főpolgármesterré; ő a kormány intencióit képviselte. „A városháza nem politizál, hanem dolgozik” - hirdette meg székfoglaló beszédében. Ő valóban jobban tekintetbe vette a polgárság és - nagyobb szociális érzékenysége révén - a szegény néprétegek helyzetét. Ripka körül új, bethlenista városi párt is alakult, ez azonban hosszabb ideig csak mérsékelt eredményt ért el.
      Hasonló folyamat zajlott le a fővárost övező elővárosokban és községekben is, melyek közül többen éppen 1919 után jutottak megyei városi rangra, azzal a különbséggel, hogy ezekben a helységekben erősebb volt a szociáldemokrata és liberális tábor. Újpesten az 1922-ben tartott önkormányzati választáson a 200 választott tagból 136 tartozott a munkások által is támogatott liberális blokkhoz; Kispesten erős szociáldemokrata befolyást képviselő testület alakult; s ugyancsak erős frakciót alkottak a szociáldemokraták Pesterzsébeten, Budafokon és másutt is. A környéki új városok igyekeztek megteremteni a városiasodás feltételeit, az első években csak kezdeti sikerekkel; a gazdasági nehézségek mozgásterüket rendkívül beszűkítették.
      De a vörös övezetben éppúgy, mint a szűkebben vett fővárosban éles kettősség állt fenn a város irányításában: egyfelől a számottevő (és hosszú ideig szövetségben álló) szocialista és liberális frakciók, másfelől a városi közgyűlésben ugyancsak erős jobboldal, a hivatalból részt vevő tagok, és különösképpen a hivatali apparátus között.
      Fennállt ez a kettősség az 1925-ben tartott új törvényhatósági választások után is; a választásokon, ahogy a korabeli városvezetés történetének kutatója megállapítja, voltaképpen sajátos egyensúlyi helyzet jött létre a szociálliberális blokk (benne 51 szociáldemokrata városatyával), a Wolff-féle jobboldal (ők kapták a szavazatok 36 százalékát, szemben a miniszterelnök által támogatott, kevésbé szélsőséges 9 százalékot elért csoporttal) és a hivatali küldöttek tábora között. Ripka Ferenc főpolgármester (1924-1932) és a konzervativizmus nemesebb irányzatát képviselő Sipőcz Jenő polgármester, majd főpolgármester (1926-1937) vezetése alatt, kihasználva a növekvő gazdasági konjunktúrát, s nem utolsó sorban a szociálliberális tábor ösztönzésére, számottevő erredmények születtek. A fővárosi közgyűlésben, melynek politikai összetétele voltaképpen progresszívebb volt, mint a parlamenté, éles viták zajlottak; a polgári-szociáldemokrata oldalt a fővárosi sajtónyilvánosság zöme is támogatta. A viták középpontjában az adókérdés, a felvett kölcsönök felhasználásának irányai, a tömegközlekedés fejlesztésének, a közüzemi díjak és a helyi adók mértékének megállapítása, a korrupciós ügyek, a közüzemi és városi hivatali vezetők rendkívül magas jövedelme stb. álltak. Közben több helyütt előrehaladt a kislakásépítés kidolgozott tervének végrehajtása, lépések történtek a legelmaradottabb nyomortelepek felszámolására, megindult az Újlipótváros korszerű házakkal való kiépítése, előrehaladt az Erzsébetváros külső területeinek beépítése. Aktív tevékenységet folytatott az újonnan létrehozott Munkaügyi bizottság, főleg a közüzemi dolgozók érdekeinek védelmében. Kiépült és kiszélesedett a munkásbiztosítás (OTI) és a magántisztviselők biztosító intézete (MABI) működése, néhány új iskola épült, a főváros által működtetett addigi 10 kórház egy új nagy gyermekkórházzal bővült (építése 1929-ben fejeződött be); a fővárosban kapott otthont az ekkor létrehozott Országos Közegészségügyi Intézet és a Fővárosi Bakteriológiai Intézet; kiszélesült a népbetegségek elleni küzdelem. Néhány újabbb tbc- és nemibeteggondozó intézet jött létre. Előrehaladt a főváros fürdőügye is: több újabb népfürdő épült, s 1930-ban átadták a Hajós Alfréd, egykori olimpiai bajnok építész tervei szerint felépült margitszigeti modern fedett uszodát.
      A peremövezetben, ahol, mint említettük, többnyire a szociálliberális mozgalmak voltak erősebbek, a húszas évek második felében ugyancsak a fejlesztések fellendülése tapasztalható. Újpesten eredmények születtek a kislakásépítésben, a csatornázásban; a város ekkor lett máig is élenjáró helye néhány szociális gondozással foglalkozó intézménynek. Kispesten, Pesterzsébeten, Pestlőrincen a gáz- és vízvezeték építése haladt előre, nőttek az egészségügyi beruházások, lépések történtek a rendkívül elmaradott (falusias) úthálózat javítására. Ezeket a folyamatokat megtörte a nagy gazdasági válság, mely súlyosan visszavetette a főváros egész gazdaságát, óriási munkanélküliséget teremtett, megakasztotta a városfejlődés szinte minden szektorát. Jellemző, hogy a válság 1932. évi mélypontján a közjóléti kiadások összege mintegy 25 százalékkal magasabb volt ugyan a régebbinél, de a fővárosi alkalmazottak fizetéscsökkenése 17-32 százalék között mozgott (igaz, az árak is csökkentek), az út- és csatornaépítési összeg a régi felére csökkent, a közoktatásra 30 százalékkal kevesebb jutott.
      1930-ban új fővárosi törvényt fogadott el a parlament, mely főleg a kormányzat befolyását igyekezett növelni, s a városi autonómiát csökkenteni. Az 1930. évi törvényhatósági választáson a Wolff-féle keresztény Községi Párt 46, a kormánypártot képviselő Egységes Községi Párt 22, az egyéb jobboldali csoportok 10 mandátumot szereztek, a szociáldemokraták 37, a liberálisok és demokraták 30 helyet. A választás eredményei egyfelől a gazdasági válság kezdődő hatását, másfelől a politika jobbratolódását tükrözték. Ez a jobbratolódás csakhamar a kormányzatban is megmutatkozott. 1931-ben az országos választásokon a kormánypárt a 240 parlamenti helyből 200 helyet szerzett meg. 1932-től (1936-ban bekövetkezett haláláig) a szélsőjobboldali irányultságú Gömbös Gyula lett az ország miniszterelnöke; a kormányzatnak a főváros vezetésére gyakorolt növekvő hatása így maga is egy radikálisabb jobboldali politika irányába mutatott. Hátterében - egyéb tényezők mellett - ott állt a két világháború közötti korszak legnagyobb, 1930. szeptember 1-i, százezres budapesti munkás-tömegdemonstrációja is.
      Az 1934-ben elfogadott új fővárosi törvény tovább erősítette a kormány közvetlen befolyását a város vezetésére. Az 1935-ben megtartott országos képviselőválasztás a gömbösi politika térhódítását tükrözte, s ez kihatott a tövényhatósági választásokra is: a kormánypárt 29, a Wolff-féle párt 36, a polgári ellenzék csupán 18, a szociáldemokra párt 21 mandátumot szerzett, a demokratikus és baloldali erők súlyosan visszaestek. A kormánypárti tábor és a régi fajvédőkhöz húzó Wolff-pártiak később a kormánypárt (akkor már a Magyar Élet Pártjának nevezett alakulat) fővárosi tagozatában egyesültek. A Gömbös által kormányszinten elindított reformdemagógia, melynek fontos eleme volt a zsidó nagytőke-ellenes antikapitalizmus, több területen - egy önmagát európainak tekintő ország számára elkerülhetetlenül - új szociális intézkedésekre is vezetett (újabb munkaidő-szabályozás, néhány napos fizetett szabadság, minimális családi pótlék, az egészségügyi szolgáltatások kiterjesztése, minimális nyugdíj az öreg mezőgazdasági munkások számára, de államilag biztosított munkanélküli segély szóba sem került). Sajátos, politikailag negatívan ható ellentmondásokhoz vezetett, hogy mindez nagyobbrészt az európai fasizmusok „szociális” intézkedései hatására következett be, maga is elősegítve a jobbratolódást és a politikai passzivitás növekedését a dolgozók körében is.

      A főváros a második világháború éveiben
      A konzervativizmus emelkedettebb szellemiségét képviselő Sipőcz főpolgármester halála (1937) után a kormányzó egy nem túl jelentős politikust nevezett ki a főpolgármesteri székbe (Karafiáth Jenő, 1937-1942). Mindez már a válságból való kilábalás, majd a háborús konjunktúra idejére esett, amikor nagyobb lehetőségek nyíltak a város gazdasági és kulturális fejlesztésére. Annál is inkáb, mert a polgármesteri székbe a németellenes Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter javaslatára a mérsékeltebb Szendy Károly került. Ezek a változások alapvetően nem módosították a korszellem hatását a főváros vezetésére: az önkormányzat súlya tovább hanyatlott. Viszonylagos pozitívumnak inkább az tekinthető, hogy a főváros hivatalos vezetésétől a Gömbös utáni kormányoknak jórészt sikerült távol tartaniuk a teret hódító fasiszta tömegpárt, a Nyilaskeresztesek közvetlen befolyását. Ezt szolgálta az a körülmény is, hogy a harmincas évek második felében és a háború alatt nem rendeztek újabb fővárosi önkormányzati választásokat. A jelzések azt mutatták, hogy egy ilyen választás további súlyos következménnyel járhatott volna a főváros életére: az 1939-ben, immár az egész országban titkosan lefolytatott országgyűlési választás, noha továbbra sem rendítette meg a kormánypárt vezető szerepét, a szélsőjobboldali pártok, elsősorban a nyilasok nagy előretörését eredményezte: a nyilasok a szavazatoknak mintegy 20 százalékát szerezték meg, s különösen a fővárosban, még inkább annak környékén törtek előre. Az országgyűlési választáson a Budapesten megszerezhető 27 mandátumból a kormánypárt 10, a nyilas és egyéb szélsőjobb-oldali pártok 9, a liberális erők 5, a szociáldemokraták csupán 3 helyet szereztek meg. Pest környékén, a nemrég még joggal vörös övezetnek tekintett területen a 6 lehetséges mandátumból a nyilasok három képviselői helyhez jutottak. A peremövezet helyzetét külön súlyosan érintette, hogy a külvárosok és községek zöme Pest megyéhez tartozott, melynek alispánja 1938-tól a radikális szélsőjobboldali, fajgyűlölő Endre László lett. [24]
      Az 1938-1941 között bevezetett zsidóellenes törvények [25] súlyos hatást gyakoroltak a főváros életére. Az első törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek (1938) a zsidó vallású alkalmazottak és az értelmiségi pályákon dolgozók számára jelentettek súlyos egzisztenciális nehézségeket és növekvő társadalmi kirekesztettséget. A későbbi törvények és rendeletek - így az 1939. évi, ún. második, majd az 1941-ben elfogadott harmadik zsidótörvény - mindinkább a német faji elv alapján álltak, egyre súlyosabban korlátozták a zsidó vagy részben zsidó származásúak foglalkoztatását. 1941-től a zsidó férfiakat munkaszolgálatra kötelezték, majd megtiltották a zsidók és a nem zsidók házasodását, a zsidók és a nem zsidók nemi kapcsolatát fajgyalázásnak bélyegezték. Tovább korlátozták a főváros megteremtésében oly kiemelkedő szerepet játszott zsidó polgárság gazdasági tevékenységét, s gyakorlatilag elzárták előlük a szakértelmiségbe emelkedés szinte minden útját. Az 1938 őszétől bevezetett új sajtótörvény és egyéb, ezzel összefüggő rendeletek drasztikus módon korlátozták az amúgy sem teljes sajtószabadságot, és több száz ellenzéki kiadvány megjelenését akadályozták meg. A társadalom nem zsidó középrétegeire, ha kevésbé látványosan is, más módon hatott rendkívül negatívan és torzítóan ez a folyamat: a közéletben háttérbe szorította e középrétegek szolid rétegeit, előtérbe helyezte a vagyon, a pozíciók élősdi újraelosztásában érdekelt csoportokat, és megnyitotta az utat a tömeges korrupció, a származással való visszaélés stb. lehetősége előtt. Ilyen körülmények között az amúgy is gyenge lábakon álló jogállamiságnak mind több ismérve ment veszendőbe. Mindez olyan körülmények között, amikor a háborúba lépő Európa kínjait az ország és fővárosa is alaposan megtapasztalta, bár még 1941 és 1943 között sem ismerte meg a totális háború borzalmait; amikor német segítséggel az ország területgyarapodásokhoz jutott; amikor átmenetileg számottevő gazdasági konjunktúra bontakozott ki, a munkanélküliség gyakorlatilag megszűnt, terjedtek a modern tömegkultúra eszközei még a kétkezi munkások között is. Jórészt talán ezzel magyarázható, hogy kicsiny volt az állampolgári ellenállás a fasisztoid vagy egyenesen fasiszta törekvésekkel szemben; hogy oly gyenge volt a tiltakozás a zsidók vagy a zsidó (vagy részben zsidó) származásúak mind súlyosabb diszkriminációja ellen. A háború fordulata (1942-43), a keleti fronton harcoló 2. magyar hadsereg pusztulása teremtett változást; a katonai veszteségek, a náci Németország növekvő gazdasági és politikai igényei, a hadigazdálkodásnak a szélesebb néprétegekre gyakorolt hatása (az élelmiszer- és egyéb jegyrendszer mind nagyobb mérvű kiterjesztése), az üzemek katonai vezetés alá helyezése (ami többek között gyakorlatilag az üzemi munkások egy-egy gyárhoz kötését jelentette), a politikai és a szakszervezeti tevékenység szinte teljes megbénítása, a szakszervezeti tagság jelentős csökkenése stb. mindjobban nyilvánvalóvá tette a háború és a náci Németországgal kötött szövetség súlyos következményeit.
      A peremövezet választói jó részének a szélsőjobboldal felé fordulása hirtelen, mintegy konjunkturális okokból következett be. De a szélsőjobboldali demagógia sem tudta megakadályozni, sőt némely szociális területen talán elő is segítette, hogy az övezet fejlődése a harmincas évek végén és a háború első éveiben sem torpant meg: ha lassú ütemben is, javult a közüzemi ellátottság; maguk a nagy magánvállalatok is többet tettek a munkások egészségügyi, szociális és a sporttevékenységgel összefüggő ellátására.
      A főváros életét rendkívül súlyosan érintette, azt mondhatjuk, szétzilálta az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása (a német vezetés - joggal - attól félt, hogy Horthy Miklós és az 1942-ben kinevezett Kállay Miklós-kormány a német szövetségből való kiugrást készíti elő). Hitlerék nem számítottak arra, hogy a megszállás ilyen simán, gyakorlatilag ellenállás nélkül, a magyar hadsereg szinte azonnali felhasználását lehetővé tevő módon megy végbe, s nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy nemcsak a magyar hadsereg, hanem a közigazgatás túlnyomó része is azonnal bekapcsolható a német háborús érdekek szolgálatába. [26] Mindezt jelentős mértékben az segítette elő, hogy Horthy Miklós kormányzó ellenállása a német megszállással szemben pár nap alatt megtört; s amikor néhány hónappal később Horthy a háborús fejlemények, a nyugati partraszállás, a Vatikán tiltakozása stb. hatására megállj-t igyekezett parancsolni a mind nagyobb és barbárabb német követeléseknek, már késő volt.
      A hitleri vezetés Magyarországot Németország egyik legfontosabb külső katonai védőövezetének tekintette. Így az ország és Budapest nem számíthatott a szövetséges hatalmak kíméletére: 1944. április elején megindultak az angol-amerikai bombázások, főleg a budapesti vasúti csomópontok, katonai üzemek és egyéb épületek ellen. Súlyos károk érték a polgári lakosságot is. Közben azonban Magyarországon a nácik, még szinte az utolsó pillanatokban is, folytatták valójában teljesen irracionális gyűlöletükből fakadó akciójukat a magyarországi zsidóság megsemmisítésére. Akkor, amikor a közelgő front követelményei számukra minden erőt és energiát a katonai védelem céljainak rendeltek (illetve rendeltek volna) alá, módot találtak arra, hogy az akkori megnövekedett területű Magyarországról, a magyar közigazgatás erőteljes segítségével, több százezer zsidót gettóba hurcoljanak, majd vasúti járműveket is biztosítsanak az így összegyűjtött vidéki zsidóság - közel félmillió férfi, nő és gyermek - deportálására (1944. április-május). A német hadigépezet kiszolgálására és támogatására szolgáló rendeletek mellett az új magyar kormány, Sztójay Döme volt németországi nagykövet elnökletével, fő feladatának a zsidóság üldözését tekintette. Április végén, a sorozatban kiadott zsidóellenes rendeletek között megjelent Budapesten is a sárga csillag kötelező viselése, a zsidóság kijelölt zsidó házakba zsúfolása, a zsidók közellátásban való részvételének drasztikus korlátozása. A férfiak jelentős részét - Budapesten több mint 50 ezer főt, a legöregebbek kivételével - munkaszolgálatra hívták be; egy részük csakhamar német lágerekbe került. A főváros környéki peremövezet zsidóságának deportálása még néhány nappal azután is folytatódott, hogy júliusban, nemzetközi követelésre, Horthy megtagadta a fővárosi zsidók elhurcolását.
      A zsidók deportálása Budapesten teljes mértékben még az 1944. október 15-én hatalomra jutott Szálasi-rezsimnek sem sikerült; noha a németek és a magyar nyilas rezsim folytonosan terveket szőtt a budapesti zsidóság deportálására is, a terv a hadihelyzet alakulása, főleg az ebből eredő időhiány miatt csak részben volt sikeres: noha több tízezer férfit és nőt hajszoltak gyalogszerrel a fővárosból Németország különböző lágereibe vagy akárcsak a magyar-német határig, az 1944 őszén létrehozott budapesti gettóból - melynek szűk területén (a VII. kerület egy részében) közel 75 ezer zsidót zsúfoltak össze - már nem tudták megvalósítani a deportálást. A budapesti zsidóság veszteségei így alacsonyabbak maradtak, mint a vidékiekéi, különösen, mint a bécsi döntések által visszacsatolt területekről deportáltak veszteségei. Egy 1945 után felállított zsidó kutatócsoport vizsgálatainak eredményei szerint a főváros több mint 240 ezer fős zsidóságából (melynek nem kis része nem vallásilag, hanem származás szempontjából esett a zsidótörvények korlátozó hatása alá) végül is mintegy 50 százaléknak sikerült túlélnie a vészkorszakot; ez az arány a vidéki zsidóság körében csupán 22-25 százalék volt. [27]
      A háború a fővárosban nemcsak a zsidóságot érintette: hatalmasok voltak a katonai és jelentősek a polgári veszteségek is. A háború alatt, egy legújabb tudományos igényű becslés szerint, az ország katonai vesztesége 140-160 ezer, a hadifogságba kerültek vesztesége 230-280 ezer ember volt, a polgári lakosságé mintegy 100 ezerre, a magyar zsidók vesztesége a trianoni területen 300 ezerre, az 1944-es Magyarországon félmillióra tehető, az elhurcolt cigányok közül kb. 40 ezer ember halt meg. [28] Hogy ebből a mintegy egymillós emberveszteségből mennyi jutott Budapestre, azt még megközelítően se tudjuk fölbecsülni. De aránylagosan magasabb volt a főváros nem zsidó polgári népességének, különösen anyagi javainak, házainak pusztulása, mint a vidéké (becslések szerint a fővárosban az ostrom előtt és alatt mintegy 35 ezer polgári személy vesztette életét), ami nem utolsó sorban annak a következménye volt, hogy 1944 novemberében a német főhadiszállás parancsban közölte budapesti csapatainak vezetőivel, hogy Budapestet német védelmi erődnek kell tekinteni, s házról-házra való védelemre kell berendezkedni. Amikor a szovjet csapatok kéthónapos ostrom után (1944. december-1945. február 13.) kiűzték a még megmaradt német (és a hozzájuk besorolt magyar) katonai erőket, a régi Budapest helyén egy szinte a német nagyvárosokhoz hasonló romváros maradt. [29]
      A városkép változásai
      A városkép, amelyet az 1944-es háborús viharok szétromboltak (s az 1945 utáni első években oly meglepően gyorsan újraépítettek), a két háború közötti időben alapvetően nem változott az 1918 előttihez képest. Ahogy minden Budapest-történész megállapítja, a milliós főváros arculata a századforduló utáni évtizedre már véglegesen kialakult. [30] Repülőgépről nézve csak kisebb változások lettek volna megfigyelhetők a város összképén. Mint már utaltunk rá, a Pestet Budával összekötő hidak, a Horthy Miklós- (ma Petőfi-) híddal és a készülő Árpád-híddal gyarapodtak. A város beépítettsége eléggé jelentősen növekedett a Duna mindkét oldalán. Buda, mely eredetileg a várost nyugatról övező, nem túl magas hegyvidék völgyeibe települt, dél felé újabb iparnegyeddel és szinte új városrésszel bővült; a dombok és a hegyek oldalai is kezdtek erőteljesebben beépülni. A budai és a pesti Duna-part, a főváros szinte egyedülálló ékessége (ilyen hatalmas folyam kevés európai városon folyik keresztül) északi és déli irányban is meghosszabbodott: dél felé főleg a budai part épült ki Lágymányosig; észak felé a pesti part Újpest felé, az Újlipótváros modern negyedének kiépülésével. Mindinkább eltűntek a Pesthez közel fekvő külvárosok, községek és a város belső területének üres terei, a belső városrészek és a külvárosok összeolvadása jelentősen előrehaladt.
      A beépítettség növekedését jól tükrözik a lakásépítés részben már említett adatai: 1920-1941 között a szűkebb Budapesten közel 80 ezer lakás épült, s ez nagyjából arányos volt a fővárosi népesség növekedésével. Érdekes, hogy a budai lakások aránya gyorsabban nőtt, mint a pestieké. Kevéssé javult a lakások felszereltsége: kétszeresére emelkedett az egy helyiségből álló lakások száma; ugyanakkor nőtt a modernebb, füdőszobás lakások száma is, noha arányuk még 1941-ben sem érte el az összes lakás felét. A régi barakktelepek, szegénytelepek jórészt fennmaradtak. Az új, modern lakások főleg a belső városrészben vagy ahhoz közel (pl. Újlipótváros), s a budai villaövezetben épültek. Fejlődött, de továbbra is elmaradott volt a peremövezet lakásállománya.
      A városképben látványos változást hozott a harmincas évek elején a budai Vár délnyugati aljában a régi Tabán lebontása; ez az egyébként romantikus városrész ósdi, besüppedt házaival, kiskocsmáival, régi kézművesműhelyeivel valójában már régóta olyan elavult (s építészetileg jelentéktelen) területet volt, amely megérett a lebontásra. Eredményeként a Vár délnyugati oldalán, egészen a Gellérthegyig, csakhamar szép zöldövezeti parkot hoztak létre, s ez nagyon ráfért a nagyobb terekkel, parkokkal rendkívül hiányosan rendelkező fővárosra. A terület műemlékeit, a Rácz-fürdőt, a Szarvas téri templomot megőrizték. A budai oldalon, a városrész belső területein egyébként nem sok változás ment végbe: Budán a háború alatt építeni kezdett Árpád-híd környékét felújították. Inkább a városrész északi, távolabbi területei fejlődtek: Aquincum, a régi római katonaváros romjait tovább ásták; még északabbra kezdett kiépülni a Római-part, a főváros vízisporttelepe, és a környék gyógyforrásainak vize segítségével új nagy strandok épültek (Csillaghegy, Pünkösdfürdő). Újdonság volt a Margitszigeten a már említett Sportuszoda megépítése, a Nagyszálló kiszélesítése (1933), a Palatinus strandfürdő (1936), a Szabadtéri Színpad létrehozása (1938).
      A pesti oldalon a Belváros alig változott. A sorozatos városrendezési terveknek - mint az általában lenni szokott - csak egy része valósult meg. Jelentősebb új építkezések csak néhány helyen regisztrálhatók: a Józsefvárosnak a városmagtól némileg távolabbi részén az OTI új, szinte felhőkarcolószerű épülete, a mellette épített baleseti kórház; a Tisza Kálmán téri új, modern lakóházsor; Angyalföldön az ún. Magdolna városi munkáslakótelep építésének megkezdése; Kőbányán az új MÁV lakótelep s egy szegényes szükséglakótelep (Auguszta telep); a háború alatt megkezdett, a Ferihegyi repülőtérre vezető gyorsforgalmi út. Az 1926-ban megnyitott budaörsi polgári repülőtér már viszonylag széleskörűen indította azelőtt csak Budapest és Bécs között közlekedő járatait, és a második világháború alatt elkészült az új Ferihegyi repülőtér is.
      A főváros, mint ismeretes, elsősorban a másfél százados török hódoltság következtében, építészeti emlékekben igen szegényes maradt: a régi épületek jó része csupán a 18. századi barokkig nyúlt vissza. A korábbi korszakokból csak néhány épület, egy-egy templomrészlet, újonnan föltárt vagy kiásott műemlék (korszakunkban például Mátyás király Budán megtalált villája) maradt fenn. [31] Elterjedtebb volt Pesten a 19. század első évtizedeiben épült klasszicista házak sora (sajnos a két háború között közülük többet nem restauráltak, hanem lebontottak); a századfordulóig ez a stílus őrizte a magyar építészet legjobb hagyományait. A múlt század második felében rohamosan növekvő város építészetére többnyire egy nem túl igényes stíluseklektika, s a minél olcsóbb építőanyagfelhasználás nyomta rá a bélyegét; nem véletlenül nevezték Budapestet az igényes építészek (és műtörténészek) maltervárosnak. [32] Új törekvéseket az eredeti magyar szecesszió hozott, noha az ennek jegyében létrejött épületek száma kevés volt, s így a városképen nem változtattak; legjobb képviselői (Lechner Ödön, Lajta Ferenc, Koós Károly és mások) e stílusban teremtették meg a modern és a magyar építészet egységét. Az első világháború után újra a történelmi eklektika - a neobarokk, a neogótika és ezeknek nem is a magyar, hanem a magyarkodó díszítésekkel való elegyítése - vált uralkodóvá. A korszak európai funkcionalizmusa s a még modernebb törekvések igen nehezen törtek utat maguknak, de főleg a harmincas években Molnár Farkas, Kozma Lajos, Árkay Bertalan, Rimanóczy Gyula és mások munkássága nyomán megjelentek Budapesten, először inkább kisebb villaépületekben, később középületekben is testet öltöttek: a Városmajori templom (az első modern budapesti templomépület), a Kútvölgyi úti kórház (1941), a Postavezérigazgatóság, a Pénzintézeti Központ épületei a példák erre. Ma már nemcsak a szecessziót, hanem az új stílusirányzatok jelenlétét is szélesebb körűnek látjuk, mint régebben, mint ahogy igen pozitívan ítéljük meg korszakunkra vonatkozóan is a városfejlesztést ösztönző és a műemlékvédelmet is nagy szakértelemmel figyelő Fővárosi Közmunkatanács tevékenységét. [33]

      A főváros: a politika élet, a tömegsajtó, a kommunikáció központja
      Az első világháború után a közművelődés, a kultúra életében és az emberek hétköznapjaiban is sok változás történt. Az ellenforradalmi rezsim kezdetben azt hirdette, hogy a korábbi liberális korszakra, s a balul sikerült forradalomra most a vidék, a vidékkel azonosított magyarság válasza következik. Valójában azonban az ellenforradalom központjává Budapest lett, de a főváros maradt az ország kulturális-szellemi központja is. A kulturális és tudományos élet legfontosabb anyagi és szervezeti erői természetesen a fővárosban összpontosultak. Budapest kiemelkedett a kulturális és művelődési ellátottság terén, s ez megmutatkozott a főváros lakosságának általános kulturális színvonalában éppen úgy, mint az értelmiség magas arányában és abban, hogy az értelmiségi elit túlnyomó része a fővárosban összpontosult. [34] Ezt egyetlen adatsorral illusztrálhatjuk: korszakunk közepén az ország lélekszámának 15,4 százaléka, de az analfabétáknak csak 6,5 százaléka, ezzel szemben a főiskolát végzettek közel fele, a nyolc középiskolát végzetteknek 51 százaléka jutott az ún. Nagybudapestre.
      Budapest volt a politikai élet középpontja, s itt dolgozták ki a politikai ideológiák nagy irányzatait: a „keresztény-nemzeti gondolatot”, az új rezsim államelvét, melynek meghatározó elemei a konzervatív reform, az antiliberalizmus, a nemzeti sérelmekre épülő nacionalizmus és enyhébb vagy radikálisabb formában az antiszemitizmus voltak. Itt működött a húszas évek elején még néhány, viszonylag színvonalas képviselőjével a fentebb említett eszmekör radikális-szélsőjobboldali változata, mely később vagy a Bethlen által képviselt konzervativizmusba vagy a fasiszta irányzatokba olvadt bele. Mint láttuk, ennek egyik változata volt a Wolff-féle fővárosi Keresztény Párt, mely „a társadalom keresztény-nemzeti alapjai”, a kereskedelem és ipar „keresztény erkölcsi alapon való fejlesztése” jelszavait állította előtérbe. Budapest volt a központja a bethleni konzervativizmusnak (melynek nemzeti-keresztény szellemisége megfért az Európába való betagolódás igényével), s a legitimista irányzatnak is, melyhez a zsidó nagyburzsoázia is csatlakozott, s amely később a nagypolgári és arisztokrata liberalizmus burkolt képviseletévé vált. A liberális és demokratikus irányzatok, mint láttuk, visszaestek, védekezésbe szorultak; ezek szociálliberális változata, az ugyancsak rendkívül meggyengült polgári radikalizmus, mintegy a középen állt a polgári liberális gondolat és a szociáldemokrácia között. De budapesti központtal működek az új ellenzéki irányzatok is: az 1930-ban újra önállósodott Kisgazdapárt, a korszak demokratikus paraszti (és részben fővárosi értelmiségi) pártja; s a húszas évek második felében alakuló, majd jelentős intellektuális erőre szert tevő népi írók mozgalma, amely formálisan csak 1939-ben hozta létre egyelőre lényegében nem működő pártját, a Nemzeti Parasztpártot, de voltaképpen mindvégig metapolitikus szellemi irányzat maradt, ideológiájának középpontjában az elsősorban a paraszti nép felemelését célul tűző, erősen kultúrkritikus „harmadik út” gondolatával. A szociáldemokrácia az 1919 utáni években nagyerejű pártmozgalom volt; politikai erejét jórészt a jelentős befolyású szakszervezeti mozgalommal való összefonódottsága biztosította; ez volt a legális búvóhelye az erőtlen, de a baloldali szabad értelmiségre számottevő hatást gyakorló, illegális kommunista mozgalomnak.
      A harmincas években, a nagy gazdasági válság, a Bethlen István által fémjelzett konszolidáció elmúltával, s nem utolsó sorban a náci Németország befolyásának növekedésével, az említett ideológiai-politikai áramlatok jelentős átrendeződésen mentek keresztül: a keresztény-nemzeti gondolat kezdte elveszíteni belső kohéziós erejét, s eszmeileg is széttöredezett. A fő irány a szélsőjobb felé mutatott, de megerősödött a vezető körök egy részének konzervatív-liberális beállítottsága is; a szociális és nacionalista elégedetlenség nemcsak szélsőjobb felé hódított teret; erősödött a „harmadik utas” népiesség befolyása, majd részben a harcos polgári humanizmus és a baloldaliság eszmeköre is. Mindenesetre megjegyzendő, hogy a fasisztoid áramlatok és mozgalmak (akár mérsékeltebb formában jelentkeztek, mint a Gömbös-Imrédy-irányzat, akár radikális-populista formában, mint a nyíltan fasiszta Nyilaskeresztes Párt) fő erejüket abból merítették, hogy a fővárosban voltak a legerősebbek és legbefolyásosabbak.
      A két háború közötti korszak egyik legjellegzetesebb technikai vívmánya a tömegkommunikáció új formájának, a rádiónak a megjelenése, s a régi formák, elsősorban a tömegsajtó modernizálódása volt. A rádiót természetesen a kormányzat vette irányítása alá; ezzel nem állt ellentétben, hogy főleg a harmincas évektől az igényes kultúrának is terjesztője volt (zenei irányítója elsősorban Dohnányi Ernő, színházi tanácsadója Németh Antal; irodalmi részlegének vezetője 1934-35-ben Németh László, majd lemondása után csakhamar Cs. Szabó László író és esszéista lett). A rádió által terjesztett tömegkultúra persze megfelelt a rezsim által diktált korszellem követelményeinek; a zenei műsorokat a cigányzene (pontosabban: a cigányok által játszott, túlnyomórészt selejtes magyarkodó nóta), egyéb, a széles közönségnek szóló műsorfajtáit (a hírműsorokat és az egyházi műsorokat) a revíziós nacionalizmus, az ájtatos neobarokk szellemiség uralta.
      A harmincas évektől kezdve a rádió közvetítette a legfontosabb hivatalos események, a neobarokk stílusban szervezett ünnepek korszellemhez igazított beszédeit és a politikai fordulatok felhívásait (pl. Horthy Miklós 1944. október 15-i déli beszédét, amelyben bejelentette, hogy fegyverszünetet kért, és ugyanazon a napon Szálasiék aktív német segítséggel végrehajtott puccsának proklamációit is). [35]
      A késődualizmus korának sokszínű, mozgékony budapesti sajtója [36] nehéz helyzetbe került, mivel a sajtó legnagyobb példányszámú lapjait a liberálisnak tekintett tőke finanszírozta. Az új rezsim az elsők között hozta meg a sajtószabadságot korlátozó rendeleteit. 1919. augusztus 8-án, a Budapesti Közlöny kivételével, átmenetileg betiltotta minden sajtókiadvány megjelenését. Az állami és társadalmi rend hatályos védelméről szóló 1921-es törvénycikk a politikai jellegű sajtóvétségek elleni megtorlásról intézkedett. A konszolidációval enyhült a helyzet: a sajtócenzúra elvileg csupán utólagosan működött; a húszas évek elején megjelent szélsőjobboldali lapok zömének léte nem bizonyult tartósnak. Rendszeresen megjelenő újság vagy folyóirat indítása azonban szigorú engedélyhez volt kötve. Ennek ellenére, a budapesti sajtó jelentős maradt: 1927-ben pl. egyedül a fővárosban 715 lap jelent meg, köztük 20 politikai napilap. 1936-ban a fővárosi lapok száma 809-re emelkedett. Sok volt a fővárosi újságolvasó, de a falvakban is sokezer olvasó jutott egy-egy újságra. A napilapok a húszas években három irányzathoz sorolhatók. A szélsőjobboldali fajvédő irányt a színvonalas publicista, Milotay István szerkesztette Magyarság című újság képviselte. A katolikus egyház befolyása alatt állt az Új Nemzedék, mely 1919 után egy ideig a hivatalos tudományos értelmiség számos tagját, így a még Bécsben élő Szekfű Gyulát is szerzői közé sorolhatta; a lap eredetileg legitimista szelleme később visszaszorult, s Bethlen István kormányának szócsöve lett. A kormánypolitika Bethlennél élesebben jobboldali irányzatát közvetítette a külföldre irányuló hírszolgálatot végző Magyar Távirati Iroda és a belső hírszolgálat céljaira létrehozott Magyar Országos Tudósító is. Bethlen csakhamar saját hivatalosnak tekinthető kormánylapjává alakította a már régebben alapított Budapesti Hírlapot. A kormány német nyelvű félhivatalos napilapja a Pester Lloyd lett. Bethlen liberális elemeket sem nélkülöző konzervatív politikája biztosította a liberálisabb szellemű lapok megjelenését is; többé-kevésbé megvédve őket a szélsőséges fajvédő támadásoktól, egyúttal megszerezte a maga számára a nagytőkés vezetés alatt álló Budapesi Napilapok Szindikátusának támogatását.
      A közvetlen kormánylapok mellett, a legnagyobb olvasó (és hirdető) tábora a liberálisabb irányultságú tőkés sajtóvállalkozásoknak volt. Közülük a legerősebb az Est-konszern: ez a vállalkozás három fővárosi napilappal, s az ország legnagyobb könyvkiadó vállalatával, az Atheneummal rendelkezett. Lapjai, a Pesti Napló, a leginkább pestinek tekinthető igényes bulvárlap, Az Est, és a kisebb példányszámú Magyarország a kormánypolitika, főleg a külpolitika támogatását egy sok szempontból liberális szellemű újságírással párosította. A lapok főleg hétvégi számai viszonylag széles teret biztosítottak az igényes irodalomnak is. Némileg konzervatívabb szellemű volt a nagy töténelmi múltra visszatekintő Pesti Hírlap. A legnagyobb példányszámban a szegény néprétegeknek szóló, olcsó és a politikától távol álló Friss Újság jelent meg. A liberális-demokratikus gondolatot az Újság és az Esti Kurír, a polgári radikalizmust 1926-ig a Világ, később a Magyar Hírlap képviselte.
      Jelentős volt - a harmincas években bekövetkezett hanyatlásáig - a szociáldemokrata munkássajtó is. Napilapja, a Népszava a húszas években komoly példányszámban jelent meg. Ezenkívül szinte minden nagyobb szakszervezet adott ki hetilapot. A baloldali munkássajtó még a legjobb időszakban, a húszas évek második felében is rendkívül sok zaklatásnak volt kitéve; bizonyítja ezt az ellene indított sok száz sajtóper is. A harmincas években a jobbratolódás a sajtóélet terén is erősen éreztette a hatását: a Gömbös-kormány új típusú kormánysajtót hozott létre (a „populista” Függetlenség, a középosztályhoz szóló Új Magyarság). A harmincas évek végén megjelent a főváros utcáin a nyilas szélsőjobboldal tömegsajtója is: a tulajdonost és irányzatot váltott Magyarság, a Pesti Újság, a Virradat. Az új helyzetben az Est-konszern és a többi tőkés nagyvállalat is arra kényszerült, hogy idomuljon a szélsőjobb felé mozduló kormánypolitikához, anélkül, hogy lapjait a német és a magyar fasizmus szolgálatába állította volna. Új szín volt Budapest sajtóéletében a Magyar Nemzet című napilap megjelenése 1938-ban; a „keresztény” tőkével alapított lap, amelyet a konzervatív, ugyanakkor bátor antifasiszta Pethő Sándor szerkesztett, a vezető körök s a középosztály németellenes szárnyának legfontosabb fórumává vált. Ezzel egyidőben az 1938 őszén elfogadott új sajtótörvény, amely már az első zsidóellenes tövény szellemében készült, a liberális szellemű lapok jórészétől megvonta a megjelenés jogát. Fél év alatt 411 sajtóorgánumot szüntettek meg, közülük a legtöbb budapesti volt (így pl. Az Est, az Újság, az Esti Kurír). A német megszállás azután teljesen gleichschaltolta a magyar sajtót.

      Kultúrpolitika. A főváros kulturális intézményei. A tudományos élet
      A kultúrpolitika, a művelődéspolitika korszakunkban mindig szerves része volt az államrendszerek általános politikájának. Különösen így volt ez Magyarországon, ahol a művelődés állami irányítását az 1918-1919-es forradalmak tapasztalatai, a kiélezett belső társadalmi problémák, a békeszerződések keltette válságtudat a korábbinál sokkal fontosabbá tette a vezető körök szemében. Ezt az új helyzetet ismerte fel Klebelsberg Kuno, a húszas évek kultuszminisztere, aki a bethleni konszolidáció keretében, annak alátámasztására hirdette meg koncepciózus programját: a kultúra fejlesztésére képes szellemi (elsősorban tudományos) elit kiemelt kezelését, az elhanyagolt vidéki népoktatás anyagi támogatását, a középiskolai oktatás bizonyos fokú modernizálását (az alsófokú középiskolát reprezentáló, a 6 éves elemi iskolai oktatást jól kiegészítő, de a továbbtanulás szempontjából zsákutcának tekinthető 4 éves polgári iskola fejlesztését, a gimnáziumi oktatás modernizálását a reáliák felé). A húszas években meghirdetett „neonacionalizmusa” kettős célt követett: egyfelől a közvetlen és akkor teljesen irreális revíziós célok helyett a magyar „kultúrfölényre” való irányvételt, másfelől a nemzeti-nacionalista eszme belső egységet támogató oldalának az előtérbe helyezését. [37] A klebelsbergi kultúrpolitika, az egyetemek és a tudományos intézmények támogatásán túl, a fővárosi közoktatással, közművelődéssel kevéssé foglalkozott. Budapest a kultusztárca széleskörű iskolafejlesztési programjából alig részesült; a fővárosnak és környékének önerőből kellett hozzálátnia az iskolafejlesztés és a városi népművelés munkájához. Az iskolaépítési program alig érintette Budapestet, amit az is befolyásolt, hogy a fővárosban a csökkenő gyerekszám miatt a népiskolai hálózat nem igényelt nagyobb mennyiségi fejlesztést. Komolyabban a polgári iskolahálózat fejlődött, s mellette a többnyire csak heti egy-két napos oktatást biztosító tanonciskolai-szakiskolai hálózat. (Az önálló tanonciskolák csak a harmincas években jelentek meg. [38]) Jelentősebb előrehaladás történt a tanítók és tanárok továbbképzésében. Még fontosabb vívmány volt az iskolaorvosi intézmény létrehozása (1925-től) a nép- és középiskolákban: a fővárost eredetileg csupán 7 körzetre osztó intézmény korszakunk végére közel 60 körzetet foglalt magába. [39] Fontos megemlíteni, hogy a húszas évekhez képest a harmincas évek második felében módosult az iskola- és művelődéspolitika tartalma: a klebelsbergi igényesség főleg az állami és a főváros által fenntartott iskolákban kezdett visszaszorulni (az egyházi iskolák megőrizték magas oktatási színvonalukat) s immár túl konzervatívnak tűnt a kultúrfölény és neonacionalizmus eszméje is: jobban előtérbe léptek a nacionalizmus soviniszta változatai. A színvonal és minőség továbbra is hangoztatott elvét a „nemzetnevelés”, a „nemzetismeret” eszméivel, majd a diákok katonai előképzésének gyakorlatával párosították.
      Korszakunk vége felé bevezették a kötelező 8 osztályos népiskolai oktatást, de ez az oktatási forma a gyakorlatban egyáltalán nem vált általánossá. A népoktatásban annyi változás történt, hogy amíg 1918 előtt a szegényebb dolgozó osztály túlnyomó része csupán a népiskola 4 osztályát végezte el, most ez a helyzet módosult: uralkodóvá a 6 elemi osztályos végzettség vált. Számottevő fejlődést ért el a középiskolai oktatás: amíg a fővárosban az első világháború alatt a középfokú oktatásban 16 ezer fő vett részt, 1942-43-ban ennek a duplája, 32 ezer fiatal. Az alsóbb középiskolai képzés, az ún. polgári iskola számottevően terjedt a főváros körüli peremövezetben is.
      A főváros az iskolán kívüli népművelésre kevés anyagi eszközt fordított. A Népművelési Bizottság irányítása alatt szabadegyetem működött. A népművelési hálózat 39 kultúrházzal rendelkezett a harmincas évek közepén; ez a szám a későbbiekben, főleg a nagyüzemek új kultúrházai révén, jelentősen emelkedett. A szakszervezetek továbbra is a munkáskultúra támaszai maradtak, lassan előrehaladt modernizálódásuk is, a harmincas évek végétől erősebben kapcsolódtak a nemzeti kultúrához. Mindez azonban hanyatlásukat nem tudta ellensúlyozni.
      A nagy múzeumok, a nagy könyvtárak is a fővárosban koncentrálódtak. Ezek közül itt most csak azokat emeljük ki, amelyek közvetlenül Budapesthez kapcsolódtak, s a főváros irányítása alatt álltak. Mint kifejezetten fővárosi múzeum, 1919 után is két jelentős intézmény emelkedett ki: Budapest Történeti Múzeuma és az Aquincumi Múzeum. Az első továbba is a főváros történetére vonatkozó anyagokat gyűjtötte, a másik a római emlékeket. Rajtuk kívül tárgyalt korszakunkban talált otthont a belvárosi Károlyi palotában a Székesfővárosi képtár (1933), s ugyancsak itt kapott helyet a Zichy Jenő Múzeum; ezek a régi képek gyűjteményét őrizték, részben belőlük jött létre később a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára.
      A közgyűjtemények néhány jelentős, korszakunkban végzett ásatás nyomán felszínre került lelettel gyarapodtak: a harmincas évek elején több értékes ókori római műtárggyal, a tovább folytatott pesti (belvárosi) ókori római tábor feltárása során előkerült romokkal és tárgyakkal, Mátyás király már említett vadászkastélyával egy budai telken, érdekes tárgyakkal a Tabán lebontásakor.
      A főváros fontos kulturális intézménye volt és maradt a Fővárosi Könyvtár, melynek központi otthonául a törvényhatósági bizottság megszerezte a VIII. kerületben álló Wenckheim palotát (1927). A könyvtár állománya félmillió könyvet tartalmazott, melynek kb. a fele a szaporodó népszerű fiókhálózatban volt elhelyezve; a könyvtár központi része inkább tudományos célokat szolgált. A főváros kezelésében volt a Pedagógiai Könyvtár, viszonylag kisebb, de a pedagógia tudományára jól szakosodott állományával. Ez a könyvtár segítette a fővárosi Pedagógiai Szeminárium, általában a pedagógus továbbképzés munkáját; a könyvtár szinte egyedülálló folyóiratgyűjteménnyel rendelkezett, kb. 300 folyóiratának közel a fele külföldi volt. [40] Végül fontos szerepet játszottak a népművelésben a budapesti szakszervezeti könyvtárak is, amelyek könyvállománya a harmincas években elérte a 300 ezer kötetet. Megjegyzendő azonban, hogy noha könyvállományuk a két háború között is gyarapodott, összetételében elmaradt az új korszak igényeitől: a fő szerepet a szakszervezeti könyvtárakban a múlt század végi s a századforduló körüli irodalom (A. France, Zola stb.) játszotta, s ennek a korszaknak felelt meg társadalomtudományi és ismeretterjesztő anyaga is.
      Ami a szellemi élet alkotó köreit és fórumait illeti, azokat csak fenntartásokkal tekinthetjük „budapestinek”. Budapest az ország, a nemzet fővárosa volt, s természetszerűen itt összpontosultak a legjobban a tudományos és művészeti intézmények, s azok művelői is. [41] A fővároson kívül elsősorban a vidéki egyetemi városok váltak kisebb-nagyobb mértékben regionális kulturális központokká; sok esetben egy-egy személyiség munkássága döntötte el, hogy ezek mely területen és milyen métékben emelkedtek országos jelentőségűvé. A tudomány legerősebb műhelyei a fővárosi egyetemek, a tudomány művelésében fontos szerepet játszó nagy könyvtárak, levéltárak, nagy múzeumok voltak, de számos esetben egy-egy vidékre kinevezett (vagy egyenesen oda száműzött) tudós nagyobb újító szerepet játszott, mint a fővárosban dolgozó kollégái. Példák erre: Pécsett alapították és adták ki az ország első szellemtörténeti folyóiratát, a Minervá-t (1921); a harmincas évek első felében oda került a pesti bölcsészkarról az ókortudós és vallástörténész Kerényi Károly, a harmincas évek elejétől ott adott elő művészettörténetet Fülep Lajos. Debrecen a népi írók mozgalmának egyik központja lett. Szeged a természet- és orvostudományban (szegedi volt az 1937. évi Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert) és a szociográfia-szociológia területén volt erős. A legjelentősebb tudósok zöme persze a fővárosban dolgozott: itt volt katedrája a korszak elsősorban Klebelsberg által támogatott legnagyobb történészeinek, Szekfű Gyulának, Hajnal Istvánnak, majd néhány, a szegedi egyetemen eltöltött év után, Mályusz Elemérnek; a nyelvtudomány terén a nemzetközi jelentőségű Gombócz Zoltánnak, Pais Dezsőnek, a modern szemléletű Laziczius Gyulának; Horváth Jánosnak, a korszak legjelentősebb, konzervatív nézeteket valló irodalomtörténészének; a pozitivizmustól a neotomista idealizmushoz megtérő, nagy szellemi kisugárzású filozófusnak, Pauler Ákosnak, a német szellemtudományon nevelkedett kiváló kultúrfilozófus Prohászka Lajosnak. Itt, a jogi karon volt katedrája a régi, nacionalista közjogiasságba fulladt jogtörténet polgárias megújítójának, Eckhart Ferencnek, s a neokantiánus alapon művelt jogfilozóia kiemelkedő képviselőjének, a fasiszta áltudományosság ellen bátran küzdő Moór Gyulának. Európai színvonalú képzést nyújtott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvoskara (még éltek a 20. század elejének nagy orvosprofesszorai), a mérnökképzésben a József Nádor Műegyetem (kivéve a túlnyomórészt elavult szinten megrekedt építőművészet-történeti oktatást). A Magyar Tudományos Akadémia vezetése őrizte a régi magyar tudományosság és a közélet egyfelől ókonzervatív, másfelől a 19. századi liberalizmus hagyományait el nem vető szellemiségét, de mindinkább formális, csupán dekórumot nyújtó intézménnyé vált; a szaktudományok irányítására tett kísérletei eredménytelenek maradtak.
      A tudományos-szellemi élet alakulásáról még két szempontot szükséges kiemelni, szempontokat, amelyek, ha többé-kevésbé rejtett formában is, összefüggtek az ország mégiscsak előrehaladó modernizációjával és Budapestre összpontosuló urbanizálódásával: a szigorúan vett szaktudományok és az eleven szellemi élet (az irodalom, a művészet) között régebben fennállott távolság csökkent, s ez kihatott a tudományok fejlődésére is. Jó példák erre a korszakban lezajlott Ady-viták: az Adyt 1918 előtt élesen elutasító konzervatív körök és folyóirataik (a Szekfű szerkesztette, Bethlen-párti Magyar Szemle, a valamikor oly kiemelkedő szerepet játszott, de eljelentéktelenedő akadémikai folyóirat, a Budapesti Szemle) fokozatosan feladták régi (s mind tarthatatlanabbá váló) Ady-ellenes álláspontjukat. A Nyugat című irodalmi folyóirat, amely 1918 előtt az ellenkultúrába szorított korszerű magyar irodalom fóruma volt, mind kevésbé váltott ki hivatalos oldalról nagy vitákat: ízlését, irodalomfelfogását a konzervatív körök is kezdték elfogadni; már nem váltott ki botrányt, ha egy-egy akadémiai tudós a Nyugat-ban is megszólalt. Ugyanennek a folyamatnak egy másik vetületét az új magyar esszéizmus kialakulása mutatta: ez az esszéizmus nem - mint némelyek értékvédő (noha szűklátókörű) szellemben hangoztatták - a tudomány és a művészet közötti határvonalat akarta lerombolni, hanem friss, elevenebb élettel telíteni a tudományt. Ilyen urbánus esszéista, a szaktudományhoz közel álló irodalmár írta a 19. századvég történetéről vagy a korszak újrealista regényelméletéről a legjobb tanulmányokat (Halász Gábor); esszéista írta a korszak legjobb, legfrissebb szemléletű Magyar Irodalomtörténet-ét, majd Világirodalomtörténet-ét is (Szerb Antal).
      A másik figyelemre méltó változás a tudomány magyar vagy egyetemes szempontú művelésének régi vitakérdésében volt megfigyelhető. Az „akadémiai” tudományos fórumok a húszas években, a nyugati, francia-angolszász világtól elfordulva, hajlottak - persze különböző színvonalon - a tudomány szűk magyar szempontú felfogására, s az egyébként rendkívül termékeny német tudományosság egyoldalú befogadására. A harmincas években változott a helyzet: a német fasizmus a komoly szakkörökben növekvő ellenállást váltott ki, s ezzel párhuzamosan megerősödött az érdeklődés a nyugat-európai tudományos élet iránt. Mindez összefüggött a hivatalos szellemi életet 1919 után uraló keresztény-nemzeti eszmekör fellazulásával a harmincas években; a tudományos élet, főleg a fiatalabb nemzedék körében sokszínűbbé, nyitottabbá vált.
      Külön kell szólni a statisztika tudományáról. Korszakunkban a Központi Statisztikai Hivatal európai színvonalon állt; igényes feldolgozásokat végzett a demográfia, a foglalkozás-statisztika, a társadalom-statisztika szinte minden területén, s gyűjtőhelye volt a tudományos statisztika művelőinek. Külön jelentősége volt a Fővárosi Statisztikai Hivatalnak, mely nyomon kísérte a főváros - a harmincas évektől már a peremövezetet is magában foglaló Nagy-Budapest - szinte minden életmegnyilvánulását. A budapesti Statisztikai Közlemények kötetei - Illyefalvi I. Lajos, Laky Dezső és mások irányítása alatt - a hivatal speciális vizsgálatainak eredményeit közölték, és a főváros vezetését is segítették; máig nélkülözhetetlen történeti forrásanyagot őriznek. Csak példaként említjük meg A munkások szociális és gazdasági viszonyai Budapesten című hatalmas kötetet (1929), amely mintegy százezer nagy- és kisipari munkás és több ezer tanonc adatait dolgozta fel a demográfiai helyzettől a bér-, a lakás-, az egészségügyi és a kulturális viszonyokig. Más kiadványok a népszámlálási adatokra, azok mélyebb elemzéseire támaszkodva mutatták be a főváros különböző foglalkozási csoportjainak életviszonyait; rendkívül hasznos, plasztikus módszerekkel összegezték az 1873-ban egyesült Budapest 70 éves fejlődését stb. A második világháború alatti években jelentkezett, sőt külön „intézetet” is alakított a statisztikai tevékenység eltorzult formája is, amely a fajvédelem szolgálatába állt.

      Az irodalmi élet és Budapest
      Az irodalmi élet fórumai is nagyobb részt Budapestre összpontosultak. Többnyire a fővárosban éltek a Nyugat ún. első nagy nemzedékének tagjai, akiknek munkássága, az 1918 előtti nagyszerű kezdés után, a húszas-harmincas években bontakozott ki a maga teljességében: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Füst Milán, valamint a Nyugat-tól némileg távolabb álló Krúdy Gyula műveiknek talán legjelentősebb részét ekkor alkották.
      A Nyugat című folyóirat (Osvát Ernő és Babits szerkesztésében) a húszas évek első felében szinte új hőskorát élte. Az új nyomasztó viszonyok között, amikor a hivatalos körök Napkelet címen egy igényes, de irodalmi anyaga zömét tekintve jelentéktelen folyóiratot is létrehoztak kifejezetten a Nyugat ellen, bátran védelmezte az öntörvényű irodalom érdekeit és régi-új értékeit. Később, a húszas évek második felében a folyóirat szürkébb lett. De a különböző irodalmi körökből (az avantgárdista Kassák Lajos köréből, a Babits konzervativizmusával elégedetlen fiatalabb polgári-radikális „urbánus” táborból, majd az ugyancsak az ún. második nemzedék tagjaiból verbuválódott népi írók oldaláról) megerősödött támadások közepette is, a Nyugat védelmezte humanista, européer értékeit, s a harmincas években is az irodalmi színvonal őrzője, a különböző orientációjú alkotók összefogó fóruma maradt. 1934-ben több éven át megjelent a népi írók (Németh László, Sárközi György, Féja Géza, Kodolányi János, Sinka István és mások) folyóirata, a Válasz, s 1936-tól elhallgattatásáig az urbánusok (József Attila, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Gáspár Zoltán) folyóirata, a Szép Szó, mely egyébként nemcsak a hivatalos Magyarországgal állt szemben, hanem a népiek polgár- és polgárikultúra-ellenes, a parasztság ősi kulturális erejére hivatkozó szemléletével is. Babits Mihály halála (1941 augusztusa) után az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag a legnehezebb háborús években is igyekezett őrizni a babitsi hagyományokat.
      A korszaknak az irodalmon messze túlmutató nagy, szinte mindenen áthúzódó vitája az ún. népi-urbánus vita és ellentét volt. [42] A vita kiterjedt a magyar ideológiai élet centrális problémáira. Az urbánusok a népiek erősen kultúrkritikus, romantikus antikapitalista nézeteivel a neoliberális vagy a baloldali szocialista társadalomkritika elveit állították szembe, többnyire éles hangon bírálva a Szovjetunióban eltorzult kommunista irányzatot is. Az urbánusok elvetették azt a gondolatot, hogy a nemzeti kultúra csak az egyébként már túlnyomórészt felbomlott népi-paraszti kultúra feltámasztásával újítható meg. A népiek magyarság-, illetve Kelet-Európa-centrikus szemléletével az európai kultúra egyetemességét állították szembe, tagadták Európa hanyatlását, a nemzeti problémákat egyébként mélyen átélő népiek kultúrnacionalizmusával, gyakran a fajelmélethez közeledő felfogásával szemben a politikai nemzet racionalisztikus felfogását hangoztatták. Az ellentétek legkényesebb pontja a zsidókérdés volt: a harmincas években e kérdés körül robbantak ki a legélesebb viták. A népiek a zsidók (illetve a zsidó származásúak) jelentős gazdasági és kulturális szerepét a magyarságot háttérbe szorító jelenségnek tartották; a zsidókérdést a kapitalizmus és a polgári kultúra kritikájával kapcsolták össze. Az urbánusok (valójában a liberálisoktól a baloldalig húzódó, sokrétű áramlatok hívei) viszont joggal látták ezekben a nézetekben a demokratikus gondolat, a harcos humanizmus korlátozását. A vita a harmincas évek végétől új vonásokat is kapott: a zsidótörvények által háttérbe szorított, urbánus értelmiség népiesség-kritikáját Babits Mihály körének számos tagja, a liberalizmushoz megtérő Szekfű-tanítványok, az irodalomban Márai Sándor, Cs. Szabó László és mások folytatták. A viták mögött ott húzódott a Budapesthez való viszony is: a népiek nagy része, kultúrkritikus beállítottságának megfelelően, erősen nagyvárosellenes, a nagyvárosi tömegkultúrát egyoldalúan bíráló és elvető nézeteket vallott; a sok szempontból jogos és indokolt kritikát utópisztikus-konzervatív elgondolásokkal párosította (pl. a vidéki kisebb városok, főleg Debrecen mint magyar város kiemelése Budapesttel szemben.) A harmincas években megjelent a még fiatalabb írók-költők nemzedéke, az ún. harmadik nemzedék is. Legjelentősebb képviselői Ottlik Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Gelléri Andor Endre, Radnóti Miklós, Vas István voltak. Az e nemzedékekhez tartozók egy részére még erőteljesen hatott a népi irányzat, de ezt az irányzatot már kevésbé idealizáltan, urbánusabban, a parasztmítosztól eltávolodva vallották; nem véletlen, hogy körükből kerültek ki a magyar falukutató íróknak a valóságra figyelő, a tudományos szociográfiát, sőt szociológiát művelő, a paraszti polgárosodás útjait kereső tagjai: Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre. De a nemzedék többsége, nemcsak az írók-költők zöme, hanem a nemzedék tudományos képviselői is, akár szellemtörténeti irányba, akár az újrealizmus-klasszicizmus irányába fordultak, az előző korosztálynál már védettebbek voltak a szélsőséges nacionalizmus vagy a korszellem egyéb negatív vonásaival szemben.
      A műalkotások értékét természetesen nem tematikájuk szerint mérjük. Mégis, szociológiai, sőt irodalmi szempontból sem közömbös, hogy a két világháború közötti magyar irodalom hogyan foglalkozott Budapesttel, milyen ihletet merített belőle, sokszínű arculatának mely oldalait emelte ki. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy Budapest irodalmi ábrázolása szinte minden irányzat körében sokat veszített régebbi egyöntetűségéből, a főváros iránti büszkeség eszméiből, amelyek a századforduló előtt még a konzervatív irodalom jó részét is jellemezték. Nem véletlen, hogy az új korszak jellegzetes első műve az 1919 májusában megjelent Szabó Dezső-regény, Az elsodort falu volt, amelyben Budapest, adott összetételében, már úgy jelenik meg mint a magyar faj romlásának egyik okozója.
      Az irodalmi lelkesedés Budapestért elcsitult. Még a polgári és baloldali beállítottságú írók és költők is túlságosan sokat éltek át a nagyvárosi élet és kultúra ellentmondásaiból, a budapesti proletáréletből, a dzsentri és a polgári szemlélet egymást is romboló szellemiségéből, semhogy viszonyuk a fővároshoz egyértelműen pozitív lehetett volna. 1919 után azt is tapasztalniuk kellett, hogy Budapest nemcsak a progresszió, nemcsak a forradalmak városa, hanem az ellenforradalom városa is lehet. Krúdy Gyula késői írásaiban még jobban megerősödnek a régi, még nem igazi nagyváros Budapest iránti nosztalgia-motívumai. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye éles kontrasztokban ábrázolja a forradalmak bukása utáni főváros légkörét, s az úri-polgári és a városi (és falusi) proletárvilág mély, öntudatlan ellentéteit. Kassák Lajos önéletrajzi köteteiben, majd Angyalföld című regényében a budapesti proletársors, a munkásmozgalom és azok a nehézségek nyernek tárgyilagos hangú ábrázolást, amelyekkel egy autodidakta munkásnak meg kell küzdenie, ha be akar törni a pesti irodalmi életbe. Móricz Zsigmond budapesti regényeiben olyan problémák szólalnak meg, mint a dzsentri és a zsidó polgárok idegenkedése egymástól, amit még a nagy szerelem is csak kényszerű hepienddel képes megoldani (Jobb mint otthon, 1933), a nagyvárosi kisemberek élete a válság esztendeiben (Az asszony beleszól), a dzsentri életforma és életérzés végső felbomlása (A rab oroszlán), végül öregkori novelláiban a nagyvárosi proletárélet ábrázolása. Nagy Lajos számára Budapest nagybeteg szervezetként jelenik meg, s e szervezet betegségének titkait a groteszk karikatúrától a szociográfiai látleletig és a Döblin-féle montázs-technikáig ívelő eszközökkel térképezi fel (Budapest Nagykávéház). Déry Tibor, elhagyva a Budapesti felhőjáték szürrealista világát, a harmincas években megtér a realizmushoz, és A befejezetlen mondat című terjedelmes regényében, amely csak 1945 után jelent meg, a lipótvárosi nagypolgárság elbizonytalanodott életérzése, a proletár Budapest élete és nyomorban is tovább élő ereje kerül egymással kapcsolatba. Karinthy Frigyes novellái, karcolatai, mai szóval groteszk „egypercesei” témában és életérzésben mind elválaszthatatlanok Budapesttől. Zsolt Béla Erzsébetváros-a és más írásai a pesti polgár és kispolgár újfajta romlását elemzik. A budapesti urbánus írók viszik tovább a modern magyar drámairodalom jelentős vonulatát (Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Füst Milán); ehhez járulnak a harmincas évek végétől a népi írók egy részének színművei: Kodolányi János Földindulás, Németh László Villámfénynél és VII. Gergely című drámája. Németh László Bűn című regényében, majd Az utolsó kísérlet regényciklusában a Vár, a Víziváros, a Tabán környéke, Farkasrét húszas évekbeli társadalma és környzete is életre kel. Füst Milánnak a korszak végére elkészült regénye A feleségem története az urbánus modernizmus európai színvonalú példája. A még fiatalabbaknál folytatódik a sor: Gelléri Andor Endre novelláiban az óbudai és pesti proletár- és kispolgárvilág nyer tündéri realista ábrázolást. Vas István Elveszett otthonok-ja a belvárosi és lipótvárosi táj lírai átélése is. Az esszéírók közül a harmincas években többen, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Szerb Antal és mások foglalkoznak Budapest múltjával. Szabó Lőrinc költészete mögött állandó környezetként ott áll a kapitalista nagyváros a maga elidegenítő, atomizáló hatásaival. József Attila, Radnóti Miklós és a harmincas években fellépő ifjú költők visszatérő témái Budapest és a külváros százarcú világához kapcsolódnak. Végül az 1944-es apokaliptikus év Budapestje mutatja meg arcát Nagy Lajos, Déry Tibor, Fenyő Miksa ostromnaplóiban.
      De minden ellentmondás dacára az írók voltak a kifejezői a nagyvárosi életformához való ragaszkodás, az „otthonosság” immár széles rétegeket eltöltő érzésének is. Ragadjunk ki közülük egy írást, Szerb Antal Budapesti Kalauz marslakók számára című könyvecskéjét. [43] Az író egy helyütt kijelenti benne: „Ha egyszer örökre el kellene hagynom a várost, aznap megöregednék.” Szerb Antal budapesti kalauza azért érdekes, mert a város múltját és jelenét együtt látja; nem „objektív” leírásra törekszik, hanem saját élményei alapján emeli ki azt, ami számára Budapestben a legmegragadóbb - hol a nagyváros szerves részét alkotó történelmi emlékhelyeket, hol egy utcarészletet, amelyhez közvetlen élményei fűződnek. „Én a várossal akarom Önt megismertetni”, s azt, amiben ez kifejeződik: „az utcák egymásra hajló erotikája... a közterek és szobrok éghajlati viszonyai, az autóbusz-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi...” A Lánchídról s Budán a hidat folytató Alagútról és környékéről merül fel benne: „Pestnek két rétege van, a barokk, amely az alapvető katolikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület [a reformkor] emlékét őrzi, egy lendületet, amely azóta a semmibe enyészett.” De nem idegenkedik a modern főváros magyar-német-zsidós eklektikájától sem (tudta, hogy a neomór stílusban épült Dohány utcai zsinagóga Európa legnagyobb zsidó temploma). A Lánchíd mellett a következő városhelyeket emeli ki: elsősorban persze a Duna-partokat, a nagy folyam városalakító hatását, melyről Jules Romains, a neves francia írói is így nyilatkozott: „Budapest látképe a Dunával egyike a legszebb folyami városképeknek, Európában a londoni Temze és a párizsi Szajna mellett valószínűleg a legszebb”. [44] Nem oly patinás - tehetjük hozzá -, de nagyobb szabású, noha megőrizte az emberi léptéket. A Duna-part látványa után Szerb Antal kalauzában rögtön egy belvárosi utcarészlet következik: a modern városépítés érdekében részben lerombolt régi belvárosban egy kis utca, a Galamb utca, ezt „érthetetlen módon itt felejtették a város közepében, a két korzó közt, úgy, ahogy itt maradt Mária Terézia korából.” A Vár, sétányaival, nem a harcos múlt emlékeit idézi fel benne, hanem azt, hogy „a szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja. Talán a tábornokok [a Várat akkor előszeretettel választó lakói] ihletik a tudatalatti rétegeket, hogy a hazának katona kell.” A Halászbástya: „giccs, de gyönyörű”. A várbeli Kapisztrán térről és környékéről: „A várbástya rondelláján döglött ágyúk, csatakígyók, csatabékák merednek békés hegyek felé. Vessen keresztet és meneküljön.” Óbuda: „Valamikor itt lakott Izráel tizenkét törzse... Itt előszobáztak, mert a németek nem engedték be őket Pestre s Budára. Azóta már beköltöztek Pestre... Óbudán nem maradt zsidó...” A Józsefváros [itt voltak Budapest nagy egyetemei] az albérletek városrésze, itt készül az egyetemi ifjúság, a jövendő Magyarországa. „De kicsodák a főbérlők, senki sem tudja megállapítani. Hol volt az a sok férfi, aki után ez a rengeteg özvegy és árva maradt?” Szerb Antal leírásában azután egy Vásárcsarnok mögötti utcarészlet következik, majd a Margitsziget, s Újpest (voltaképpen az észak-pesti nagyipari vidéke) végül húszas, harmincas években épült Újlipótváros szarkasztikus szavakkal jellemzett képe: „Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión [ne feledjük, 1935-öt írtunk akkor]... Minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt. Két szoba hall az egész városnegyed...”
      Az irodalomhoz szorosan kapcsolódott a könyvkiadás. A legnagyobb kiadóvállalatok, az Athenaeum, a Franklin, a Révai Testvérek, a Singer és Wolfner, a Légrády-testvérek, a Szent István Társulat vállalatai a fővárosban voltak találhatók, s többnyire hozzájuk és a nagy lapkiadó vállalatokhoz kapcsolódtak a nagy nyomdaüzemek is; rajtuk kívül több mint száz közép- és kisvállalat foglalkozott könyvkiadással. Mint nagy vagy kisebb tőkés vállalkozások, elsősorban a nagy példányszámú lektűr-irodalom kiadásában voltak érdekeltek, de a komoly irodalommal is intenzíven foglalkoztak. Az írók, költők nagy többsége nyomorúságosan élt, csak kevés jelentős és ismert írónak volt - esetenként tetemes - rendszeres jövedelme. A nagy többség saját költségén, előfizetőket gyűjtve tudta csak kiadni művét; ha egy-egy verskötet száz-kétszáz példányban elkelt, az már sikernek számított.
      A gazdasági válság után kezdett kiszélesülni az olvasók köre. Közrejátszottak ebben az 1929-től évente megrendezett Könyvnapok, melyeket a hivatalos körök is fölkaroltak. A könyvkultúra terjedése egybeesett a politikai viszonyok harmincas évekbeli romlásával, a könyvkiadást súlyosan érintő zsidótörvényekkel, az utólagos cenzúra erősödésével, ám 1944-ig a könyvkiadás „gleichschaltolására” nem került sor. Megjelentek a „harmadik utas” műveket, sőt a szélsőjobboldalt is támogató kiadók (az állami segítséggel működő Turul és a népi írók műveire specializálódott Magyar Élet könyvkiadó), de újabb demokratikus szellemű kisebb kiadók is alakulak: a Cserépfalvi, az Officina Kiadó.
      A főváros szerepét mutatja, hogy a harmincas években az összes kiadott mű 80 százaléka Budapesten jelent meg. S az a körülmény, hogy a német megszállásig e téren, nyíltan vagy burkoltan kiemelkedő szerepet vitt a liberális-konzervatív nagytőke, pozitív vonásokat rajzolt a könyvkiadás arculatára. Ezt segítette a második világháború alatt a könyvkiadást is támogató vezető körök angolszász orientációjú szárnyának tevékenysége. A jelentős nyugati szerzők műveinek nagy többségét gyorsan kiadták Budapesten. Egy széles forrásanyagra épülő német összefoglaló munka szerint a nácik által betiltott vagy nemkívánatosnak tartott német írók műveinek kiadása tekintetében 1933-1943 között Magyarország Anglia után a második helyen állt: 76 betiltott és 11 nemkívánatosnak tartott (főleg emigráns) német író műve jelenhetett meg magyar fordításban; az ajánlottak, a náci Németország által favorizáltak közül csak 7 könyvet adtak ki; a kiadványok túlnyomó részét a modern német irodalom tette ki. [45]

      Zenei élet, színház, képzőművészet
      Budapest zenei élete európai színvonalú volt. A pesti Operaház kiemelkedően nagy korszakát élte; Bartók színpadi művei (A csodálatos mandarin-t kivéve, melyet a hivatalos körök 1945 előtt nem engedtek bemutatni), Kodály népdalfeldolgozásokon alapuló daljátékai, az Operaház harmincas években felújított híres Wagner-sorozata, Muszorgszkij Hovanscsiná-jának bemutatója mind jelentős állomásai az Operaház rendkívül színvonalas működésének, a kiváló énekesek, táncosok, a kitűnő hazai és a legjobb európai vendégkarmesterek játékának. A legkiemelkedőbbek közül említsük meg Sergio Failoni, Dohnányi Ernő, Ferencsik János karnagyot, Basilides Mária, Báthy Anna, Székely Mihály, Rösler Endre énekművészeket, az Operaház más művészei közül Harangozó Gyula táncművészt, Nádasdy Kálmán rendező, Oláh Gusztáv színpadtervező nevét.
      A koncertélet virágzott, noha a művészi zene hallgatósága viszonylag szűk polgári réteg volt; sokan a Horthy-rendszer nyomasztó légköréből menekültek a művészetek, elsősorban a „legabszolútabb” művészetnek tekintett zene „védőszárnyai” alá. Kelet-Közép-Európa más országaihoz hasonlóan Magyarország és Budapest is egyik kibocsátó fészke volt a nagy előadóművészeknek: Bartók és Dohnányi mellett említsük meg Zathureczky Ede, Fischer Annie, a fiatalon elhunyt Faragó György, a nemzetközi hírű Waldbauer és Léner vonósnégyes nevét. Ez a virágzás összefüggött a budapesti Zeneakadémia kiváló munkájával és a nagy budapesti zenekarok (az Operaház zenekara mellett a Filharmónia Társaság zenekara, a Fővárosi zenekar, a MÁV szimfonikusok) működésével. A fővárosi zenei élet színvonalát végül még egy korábbi eseménnyel illusztráljuk: 1923-ban, az egységes Budapest megszületésének 50. évfordulóján rendezett zenekari koncert két új nagy művel ünnepelte az évfordulót: Bartók Táncszvit-jének és Kodály Psalmus Hungaricus-ának bemutatójával. Hasonlóan kiemelkedő színvonalú volt a zenetudomány; intézete elsősorban a régi magyar népzene gyűjtésére és összehasonlító feldolgozására szakosodott, s korszakunkban kapott otthont az Akadémia épületében. Virágzott a zenetörténet és a komoly zenekritika is (Molnár Antal, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence, Jemnitz Sándor).
      A színháznak, bár az anyagi gondok rendkívül gátolták szélesebb közönség kialakulását, korszakunkban sokkal számottevőbb kulturális és társadalmi szerepe volt, mint napjainkban. A Nemzeti Színház, melynek szellemiségét régen is egy emelkedett nemzeti konzervativizmus jellemezte, Klebelsberg kultúrpolitikájának hatására a húszas évektől szinte megújult, s ezt elsősorban annak köszönhette, hogy igazgatójává Hevesi Sándort, a kiváló színházi elméleti szakembert és rendezőt nevezték ki. Hevesi működése alatt teljesedett ki az olyan tehetségek művészete, mint Bajor Gizi, a korán elhunyt Pethes Imre, Ódry Árpád; emellett a Nemzeti tudatos újítóként hódította el a Vígszínház számos kiváló művészét (Tőkés Annát, Uray Tivadart, Pethes Sándort, Tímár Józsefet és másokat); megőrizve hagyományos szellemét, a színház műsorpolitikája változatosabb lett, több hely jutott a modernebb kezdeményeknek. Hevesi Shakespeare-ciklusa a korszak nagy teljesítménye volt. 1932-ben már nem újították meg Hevesi szerződését, s rövid átmenet után Németh Antalt nevezték ki igazgatónak. Németh nem volt olyan nagy kaliberű szakember, mint Hevesi, de nem igazolta a korabeli bal- és jobboldal gyanakvásait (mint egykor avantgárd művészt, a jobboldal se fogadta örömmel): noha ő nem annyira az író és a színész munkájára, hanem inkább a rendezés és a díszletek látványos, újszerű megoldásaira figyelt (ennek egyik híres példája Az ember tragédiája előadásának modernizálása), fő érdeme az volt, hogy a harmincas évek végétől kezdte előadni az új írónemzedék színdarabjait. Így került sor a már régi szerző, Móricz Zsigmond után Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, Márai Sándor színműveinek bemutatására.
      A budapesti polgárság igazi színháza a Vígszínház volt korszakunkban is, noha régi lendületét némileg elveszítette; a Nemzeti Színház művészi színvonal szempontjából gyakran felülmúlta. De a változott körülmények között is ő jelentette a friss, modern polgári színpadot, s természetes, könnyed játékstílusával erjesztője maradt az egész magyar színművészetnek. Műsorpolitikájában persze részben a nem túl igényes, szélesebb polgári rétegek ízléséhez idomult - a húszas években még alig múlt el év Molnár Ferenc bemutató nélkül. Molnár azonban mégiscsak színvonalat jelentett, szemben a Vígszínház több, igénytelen házi szerzőjével (Lakatos László, Bus Fekete László, Bókay János stb.). Ugyanakkor a színház továbbra is kitűnt széles repertoárjával; a már klasszikusnak számító orosz drámákon (így pl. Gorkij Éjjeli menedékhely-én) kívül gyakran játszotta Shaw, Hauptmann, O'Neil, Maugham, Th. Wilder darabjait is. Bemutatói közül kiemelkedett Csehov-sorozata és néhány úttörő mű színrevitele (pl. Brecht: Koldusopera, 1930). A harmincas években a régi nagy művészek, Csortos Gyula, Góth Sándor, Somlay Artúr mellett, új, kiváló művészeket szerződtetett (Dajka Margit, Lázár Mária, Mezei Mária, Ajtay Andor, Tolnai Klári és mások).
      A Magyar Színház közel állt a Vígszínház szellemiségéhez; korszakunkban nevéhez fűződik néhány maradandóan sikeres mű bemutatása: több Molnár Ferenc darab, Szomory Dezső II. Lajos király-a, Heltai Jenő A néma levente című sikerműve (Bajor Gizi és Törzs Jenő főszereplésével). A sikerekhez hozzájárult, hogy 1933 őszén Hevesi Sándor lett a színház főrendezője.
      Még néhány fontosabb színházról kell röviden megemlékeznünk. A Belvárosi Színház, a kitűnő Bárdos Artúr vezetésével, intellektuális szempontból volt igényes vállalkozás, Strindberg, Wedekind, Pirandello, Giraudoux, Priestley darabokat is bemutatott; egyik legszebb előadása Shaw Szent Johanná-ja volt. A Király színház (és hozzá hasonlóan a Népszínház) valamikor főleg a népszínművek, majd a pesti operett színháza volt: s noha kitűnő színészgárdával rendelkezett (Rátkai Márton, az elnyűhetetlen Fedák Sári, a fiatal Bársony Rózsi), és a húszas években még sikereket ért el Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Ábrahám Pál és mások zenés darabjainak bemutatásával, mind kevésbé tudott talpon maradni az újabb, frissebb Fővárosi Operettszínház növekvő konkurenciájával szemben.
      A képzőművészeteknek nem annyira alkotó, mint inkább kiállítóhelye és a Képzőművészeti Főiskola révén oktatási központja volt Budapest. Figyelemre méltó jelenség: talán az ország még mindig erősen agrár-paraszti jellege, a főváros gyorsan kialakult s később már kevéssé változó képe, a festészet továbbra is erősen impresszionista és posztimpresszionista iránya következtében Budapest mint festészeti téma kevés művészt ragadott meg, s akkor is inkább a történelmibb levegőjű Buda, mint Pest, szemben mondjuk Párizzsal vagy a folyton megújuló New York-kal. A festők zöme inkább elvágyódott a városból, így vált új képzőművész központtá a fővárostól mintegy 25 km-re fekvő Szentendre. A jelenségben szerepet játszhatott az a körülmény is, hogy a művészi avantgardizmus viszonylag későn jelentkezett Magyarországon, s az 1918-19-es forradalom után legtehetségesebb képviselői: Kassák Lajos (1926-ig), Moholy-Nagy László, Péry László, Tihanyi Lajos és mások emigráltak, és vagy a német Bauhaus-mozgalomhoz csatlakoztak, vagy Szovjetoroszország művészi életébe épültek be (Uitz Béla); sok, eredetileg az avantgárdhoz vonzódó művész (pl. Bernáth Aurél, Szőnyi István) később nem annyira a művészi modernizmus híve lett, inkább egy megszelidültebb modernség útjára lépett. Erősen városi ihletésű volt a vidéki származású, kiváló Derkovits Gyula művészete. Kiemelkedő színvonalat jelentettek Ferenczy Noémi gobelinjei és a szovjet emigrációtól 1936-ban megszabadult Ferenczi Béni szobrai.
      Láttuk, hogy az építészet csak korlátozott mértékben fogadta be a korszak modern irányzatait, a restaurált rendszer a konzervatív-nacionalista akadémizmust, a historizáló neogótikus, neobarokk eklekticizmust emelte a hivatalos művészet rangjára. A Klebelsberg kultuszminiszter által is támogatott ún. „római iskola”, mely részben az új hivatalos olasz művészi stílus hatása alatt állt, több komoly tehetséget is maga mögött tudott, és az egyházi művészetet is fellendítette, mégis a maga egészében inkább egyfajta pszeudo-modernizmusnak volt az irányzata. A nacionalista szellemű historizmus uralta a köztéri szobrászatot is: amikor 1937-ben elkészítették a budapesti szobrok statisztikáját, kiderült, hogy a főváros 180 köztéri szobra közül 132 történelmi személyt, 28 vallásos témát ábrázolt; a személyeket ábrázoló 157 szoborból csak 30 volt író vagy tudós képmása. A régen elavult akadémizmus uralma, párosulva a neobarokk szellemiség sugallta ünnepi dekorációk, a mindennapi életet is behálózó emblémák, iparművészeti termékek többnyire nemzetieskedő és álnépies formavilágával, tartósította a társadalom - egy már a tradicionalizmustól eltávolodott, de a modern technikai kultúra célszerű formavilágát még csak részben magáévá tevő közszellem - alacsony képzőművészeti kultúráját. Ezt a helyzetet csak bizonyos mértékig ellensúlyozta a modern urbanizmus növekvő hatása, s az igazi régi népi kultúra bizonyos fokú terjedése, melynek közönségét jórészt ugyancsak a budapesti értelmiség és polgárság körében találhattuk meg. Elsősorban Bartók és Kodály, a néprajzkutatás fellendülése, valamint a népi mozgalom hatására előtérbe lépő népdal ekkor, a harmincas években kezdett elterjedni a munkásmozgalomban is.
      A város mint téma iránti érdeklődés a hagyományos képzőművészetnél jóval nagyobb volt egy új műfajban: a modern fotóművészetben. Legjelesebb budapesti képviselői közül többen - előbb vagy utóbb többnyire emigrációban - európai jelentőségű úttörői lettek a nagyvárosi „szociófotó” műfajának.

      A tömegkultúra
      Mindezzel már a nagyvárosi tömegkultúra területére érkeztünk. E beszámoló írója - egyetértve a várostörténész Vörös Károllyal - nem osztja a városi tömegkultúra nálunk még gyakran megfigyelhető végletes lebecsülését, és ellenzi egyoldalú ostorozását. Nem mintha a pesti tömegkultúra nem ontotta volna a selejtes „művek” tömegét, sőt, azt sem hiszi, hogy ez a tömegkultúra lépcsőfokot jelenthetett az „elitkultúra” felé, hanem mert jelentős társadalmi feladatot is teljesített: elősegítette az urbanizálódás nehéz folyamatát az új városlakók köreiben, a milliós nagyvároshoz való adaptálódást. Ezért kell nagyobb megértéssel szemlélni ezt a lebecsült vagy „elátkozott” kultúrterületet. Emellett nem felejthető el, hogy a városi tömegkultúra - főleg ha nem akart „művészieskedő” lenni - maga is sokszínű volt. Nem véletlenül merült fel ezzel kapcsolatban egy új fogalom: a „művészi” vagy a „művészietlen” fogalma mellett a film, a krimi, s a jól, izgalmasan szórakoztató műfajok sokasága. E tömegkultúra tekintélyes részét szinte az egész társadalom „fogyasztotta”, illetve kezdte fogyasztani Magyarországon is (elég ha itt Babits Mihály detektívregény-imádatára utalunk). Egy jó krimi, ámbár importtermék volt, sőt, a hazai szerzők is inkább a nyugati példát utánozták, jobb volt, mint egy érzelgős lektűr, s egy igényesebb lektűr - mondjuk Bródy Lili regényei vagy Körmendi Ferenc Budapesti kaland-ja - jobb, mint a magát igényesnek álcázó giccsirodalom (pl. Harsányi Zsolt ún. életrajzi sorozatai); volt - ritka esetben - olyan kalandregény is, amely rendkívül szuggesztíven tükrözte a harmincas-negyvenes évek vészterhes koszakát, mindenekelőtt Rejtő Jenő abszurd humorral átszőtt légiós regényei.
      A tömegzene - a továbbra is rendkívül exportképes pesti operett mellett - elmaradott volt: a pesti slágerzene a húszas években még nagyjából tudatában volt annak, hogy nem kell „komolyan” venni. Gyenge zenei színvonalát csípős-humoros szövegei gyakran ellensúlyozták. A harmincas évek második felében a dzsessz egyes (már akkor elkopott) elemeiből, az érzelgős magyar „nótából” és a pesti operett stílusából egybeolvasztott újabb slágerzene már elveszítette ezt az „ártatlan romlottságot”, s a maga áttételes módján plasztikusan tükrözte a politikai romlás jeleit.
      Lényegében a városi tömegkultúra kifejezője volt a 20. század új médiuma: a film. Az első világháború előtt és alatt a főváros még számottevő filmgyártásnak adott otthont. Az összeomlás és a forradalmak után a filmgyártásban súlyos visszaesés következett be; fellendülést csak a hangos film megjelenése (s a gazdasági válság enyhülése) okozott. Tért hódított a hollywoodi amerikai film, s megismerhette a közönség az új francia film sejtelmes realizmusát. A harmincas évek budapesti (magyar) filmjének fő sajátosságát abban látjuk, hogy a fővárosi polgári, illetve polgárias rétegek életfelfogás és ízlésformák szerinti megosztottságát a maga módján kitűnően volt képes áthidalni: uralkodó műfajává a színészi játékra épülő vígjátékot tette, a korszak legjobb színészeit foglalkoztatta, illetve kiváló filmszínészeket fedezett fel (pl. Kabos Gyulát), s az urbánus polgáriasságot az „úrias” vidékiességgel ötvözte egybe. Néhány sikeres, tisztán „urbánus” kivételtől - Hippolit, a lakáj, Meseautó - eltekintve, szinte minden akkori magyar film voltaképpen polgári karrier- és persze egyúttal szerelmi történet (lényegében ennek keretében, ilyen áttételeken keresztül tükrözte a középrétegek súlyos anyagi helyzetét), de szálai jól beleszövődtek a vidéki földbirtokosélet, a kastély, az agrárvilág hanyatlásában ábrázolt, ugyanakkor a polgáriasság útjára térők számára optimista jövőt sugalló környezetébe. Így vált kedvelt szórakozásává az egész pesti polgárságnak, függetlenül „úri” vagy zsidó származásától, majd egyre inkább a proletariátus kevésbé szegény, fiatalabb korosztályainak is. Az új háború közeledtével, majd kitörése után, és a zsidótörvények hatására a magyar filmtermés egy része mindinkább hozzáidomult a romló politikai közélethez. Az állam nagyobb szerephez jutott a filmgyártásban. A kiváló színészgárdát megőrizve, illetve némileg lecserélve, a filmtémák részben átalakultak: egyre inkább a fasisztoid áldemokráciát, az „egyszerű” ember problémáit ábrázolták, az úri földbirtokosok és a parasztok közötti ellentéteket valamiféle közös, hamis szociális érzékenységgel és együttérzéssel elegyítő szellemiséggel párosították. Másfelől viszont megjelentek az első valóban igényes filmalkotások is, olyan kiváló rendezők munkái, mint Ranódi László, Szőts Géza (pl. Emberek a havason).
      Budapesten több nagy és sok kisebb mozi működött: számuk a harmincas évek közepén túlhaladta a százat (közülük három volt ezernél több férőhelyes, és 12-nek a befogadóképessége haladta meg a hétszázat). De a magyar főváros nem annyira a film és a mozik, hanem a kávéházak városa volt és maradt korszakunkban is. [46] Számuk átlagosan 200 körül mozgott. A kávéház „mindenes” volt: kultúrintézmény (ld. az irodalmi kávéházakat, a Centrált, a Japánt, részben a New Yorkot), az üzleti élet színhelye (ld. a Simplont, a Barosst, az Emkét), az újságolvasás és a társas élet, a kikapcsolódás, a szórakozás színtere. A közélet romlása, majd a háború mélyen érintette a kávéházi életet - szinte szimbolikus fordulatnak tekinthető, hogy a harmincas évek második felétől egy új forma kezdett Budapesten is meghonosodni: az eszpresszó. A kis eszpresszók az összebújás, az összehúzódás helyei, nem alkalmasak szerkesztői megbeszélésekre, még kevésbé értekezletekre, nem helyettesíthetik az író dolgozószobáját, nem lehetnek a hazai és külföldi eseményekben való tájékozódás vagy akár hosszabb üzleti tárgyalások színterei, ahol az iratokat egy rendes asztalra lehetne kiteríteni. Az eszpresszók csupán összezsugorodott pótlékai a kávéháznak: a titkos politikai fülbesúgásoknak, a pesti vicc terjesztésének (ennek fő típusai továbbra is az ütődött arisztokratáról szóltak vagy a kritikus-önkritikus zsidóviccek voltak, de új elemként - a fasizmus hatására - szaporodtak a politikai viccek is), a sokszor igaznak bizonyuló rémhírterjesztésnek és a titkos találkáknak, randevúknak a színterei.

      1. A Magyar Statisztikai Szemle, 1942. 7. sz. adatai alapján.
      2. Népszámlálási adatok alapján. Ld. Kovács Alajos: Magyarország népe és népesedésének kérdése. Bp., 1941. 61. skk. old., valamint: Az 1941. évi népszámlálás. Történeti Statisztikai Kötetek. Bp., 1975. 87. old.
      3. Nagy-Budapest 1950. januárig lényegében virtuális fogalom volt: Budapest és a peremövezetéhez tartozó városok és községek együttese. A gondolat, hogy ez az egész budapesti agglomeráció közigazgatási egységet alkosson, már az első világháború előtt fölmerült. Az 1930. évi népszámlálás eredményeit már Nagy-Budapest vonatkozásában is közzétették. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatókörét 1937-től a peremövezetre is kiterjesztette. Végül 1949 decemberében hozták meg a XXIII. törvényt, mely a peremövezet Csepellel bővült hét külvárosát és tizenhat községét közigazgatásilag Budapesthez csatolta. Az egyesítéssel a főváros kerületeinek száma 14-ről 22-re emelkedett. Ezzel a város területe a régebbi kétszeresére, népességének száma a régi másfélszeresére emelkedett.
      4. Szabó Dezső: Az elsodort falu. 2. kiad. Bp., 1919 ősze. II. köt. (A regény első kiadása 1919 májusában jelent meg.)
      5. A cikk a Jugoszláviában kiadott magyar folyóiratban, a Kalangyá-ban (1938. 6. sz.) jelent meg.
      6. A részletes adatokat ld. Bakács Tibor: Budapest közegészségügye. Bp., 1948. - 1910 és 1940 között a csecsemőhalandóság 100 élveszületettre számolva 14,7-ről 9,1-re, a gümőkór okozta halálozás 10 ezer lakosra számolva 35,5-ről 16,8-ra csökkent.
      7. Az adatokat ld. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867-1948. Bp., 1961.
      8. Az 1930. évi Népszámlálás. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 92. köt. Bp., 1933. 37. old. - Itt jegyzendő meg, hogy a később Nagy-Budapesthez tartozó peremövezet népessége 1920-1930 között 311 ezerről 450 ezerre, 1930-1941 között 560 ezerre nőtt.
      9. Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyvei adatai alapján.
      10. Móricz Zsigmond: Az asszony beleszól. Bp., 1934.
      11. Walter Benjamin: Városképek. Kommentár és prófécia. Bp., 1969. 73. old.
      12. Az 1910., 1920., 1930. és 1940. évi népszámlálási adatok alapján.
      13. Budapest Székesfőváros Évkönyve. 1933. 61. old.
      14. A budapesti zsidóságra vonatkozó részletes adatokat ld. Hungarian Jewry Before and After the Persecution. Budapest, Hungarian Section of the World Jewish Congress, 1949., valamint Zeke Gyula: Statisztikai táblák. In: Hét évtized a hazai zsidóság életében. Bp., 1992. 187-192. old. - Az utóbbi adatokból kiderül, hogy 1930-ban a zsidó keresők 34 százaléka az iparban (túlnyomórészt a kisiparban), 42 százaléka a kereskedelemben, 8 százaléka a szabad értelmiségi pályákon dolgozott.
      15. A főváros gazdasági fejlődését Szekeres József megbízható áttekintése (Budapest története, V. köt. Bp., 1980.), valamint Ránki György és Berend T. Iván gazdaságtörténeti munkái alapján ismertetem.
      16. A lakásállományra és a lakóházépítésre vonatkozó adatokat ld. Budapest 1873-tól napjainkig.Bp., 1945. 28-29. old.
      17. Az itt közölt és a további adatok Szekeres József összefoglalóiból valók. (Budapest története, V.)
      18. A rádiózásra vonatkozó részletes adatokat ld. Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925-1945. Bp., 1975.
      19. Az 1930. és 1941. évi népszámlálás adatai alapján.
      20. A lakosság társadalmi szerkezetére és területi megoszlására vonatkozó adatokat ld. Lackó Miklós: A főváros lakosságának osztályszerkezete c. összefoglalójában (Budapest története. V., 427-464. old.)
      21. Uo., 437-451. old.
      22. Ld. részletesen ugyanott, 451-464. old. valamint Lackó Miklós: A magyar munkásosztály fejlődésének fő vonásai a tőkés korszakban. Bp., 1967.
      23. A két háború közötti korszak budapesti várospolitikájáról a legjobb áttekintést Tarjányi Sándor készítette (Budapest története V. köt.), feldolgozva a várospolitikára vonatkozó alapvető forrásokat: a Fővárosi Törvényhatóság közgyűlési jegyzőkönyveit, a főpolgármesteri iratokat, a Fővárosi Közlöny évfolyamait. - Tömör áttekintésem az ő kutatásaira támaszkodik.
      24. A Nyilaskeresztes Párt választási eredményeiről ld. részletesen Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták. Bp., 1966. 166-176. old. (A benne foglalt adatok forrása: Országos Levéltár. Országgyűlési Levéltár, K2. 792. csomó. 1935-1939. Feljegyzések a képviselőválasztások lefolyásáról.)
      25. A zsidótörvényekről és hatásukról: R. Braham: A magyar Holocaust. Bp., 1983. I. köt., valamint Hét évtized a hazai zsidóság életében. I-II. köt. Bp., 1993.
      26. A német megszállás alatti Magyarországról és Budapestről: Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása. (2. átdolgozott és bővített kiadás.) Bp., 1978.
      27. Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Bp., 1989. 26. old. (A túlélés adatait más források alapján részben módosítottam.)
      28. Uo., 79-80. old.
      29. A főváros ostroma alatt, a statisztikai adatok szerint, Budapest 34 ezer épületéből csak 14 százalék maradt épen, 17 százalék súlyosan, 64 százalék kisebb mértékben megsérült, 5,5 százalék - 2000 épület - teljesen elpusztult. A kereken 290 ezer lakásból 20 ezer megsemmisült, 60 ezer súlyos sérüléseket szenvedett. A németek a főváros összes Duna-hídját felrobbantották.
      30. Ld. erről Granasztói Pál: Budapest arculatai. Bp., 1980; Bierbauer Virgil: Budapest városépítési problémái. Bp., 1933; Preisich Gábor: Budapest és környékének helyrajza, műszaki fejlődése és építészete a két világháború között. In: Budapest története V. köt. 123-127. old.
      31. Garády Sándor: Budapest Székesfőváros területén végzett középkori ásatások 1931-1941. Bp., é.n.
      32. Részben ezzel indokolta a neves művészetfilozófus és történész Fülep Lajos is idegenkedését Budapesttől.
      33. Harrer Ferenc: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1930-1940. Bp., 1941; Egyed István. Budapest önkormányzata. Bp., 1935. (Statisztikai közlemények, 78. sz.)
      34. Az adatokat ld. Elekes Dezső: Budapest szerepe Magyarország szellemi életében. Bp., 1938. (Statisztikai közlemények, 85. sz.)
      35. Ld. Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből 1915-1945. Függelék 85. és köv. old.
      36. Erről részletesen: Márkus László (szerk.): A magyar sajtó története. Bp., 1977., valamint Magyarország története 1919-1945, (2. kiad.) sajtótörténeti fejezet. Bp., 1976. 853-862. old.
      37. Erről részletesen Glatz Ferenc: Konzervatív reform - kultúrpolitika. In: Tudomány, kultúra, politika. Bp., 1990. 5-26. old.
      38. Adalékok a tanoncoktatás fejlődéséhez a Székesfővárosban. Bp., 1934. Statisztikai Közlemények, 75. k.
      39. Bakács Tibor. Budapest közegészségügye. Id. mű.
      40. Halász Árpád: Budapest húsz éve 1920-1939. Bp., 1939. 29. és 33. old.
      41. A tudományos és irodalmi-művészeti életről részletesebben: Budapest története V. köt. 483-502. old.; Lackó Miklós: Szerep és mű. Bp., 1981. 298-340.; Korszellem és tudomány. Bp., 1988. 307-329. old.
      42. Ld. a Századvég c. folyóirat e vitának szentelt 1990. 2. számát, valamint: A népi-urbánus vita dokumentumai 1932-1947. (Válogatta és szerkesztette Nagy Sz. Péter). Bp., 1939.
      43. A könyv 1935-ben jelent meg.
      44. Idézi Granasztói Pál: Budapest arculatai. Id. hely
      45. Dietrich Strothmann: Nationalsozialistische Literaturpolitik. Bonn, 1960. Tabelle Nr. 8-9.
      46. A húszas évek végén közel 200, 1941-ben 157 kávéház működött Budapesten (Az adatok a Magyar Kávésipari Évkönyvekből valók.). Az olcsóbb „kávémérések” száma jóval nagyobb volt.


EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőVörös Károly: 1873-1918 < > Varga László: 1945-1956