EPA Budapesti Negyed 18-19. (1997/4-1998/1) SzerzőGábor E.: Zsinagóga-pályázat < > Román A.: Madách sugárút

A budapesti Városháza kibővítésének tervpályázata 1940-ben
_____________
PREISICH GÁBOR

      „Mi lett az 1940-es városházi pályázatokkal? Mindmegannyi bizantinikus szörny, Babilon-torony hivatalnokoknak. Micsoda impozáns kubusok és tornyok, tömegarányok és súlypontok! Rémisztő újkori lovagvárak a belvárosban. Pogány Móricz, a felsőmagyarországiba oltott mezopotám pártázatos házakkal az irtóztató méretű köztereken, az Olgyay testvérek, Preisich Gábor, Váczy Hübschl Kálmán, Kertész K. Róbert, Weichinger Károly és a többi álmodozó hiába vetette papírra irtóztató elképzeléseit, szerencsére minden maradt a régiben, ezek a tervek nem valósultak meg.” (Bodor Ferenc: A megépíthetetlen város. Budapesti Negyed, 1. évf. 2. sz. 1993. 176. old.)

      1. A tények
      1939. április hó 12-én Szendy Károly, Budapest polgármestere előterjesztést tett a főváros törvényhatósági bizottságának „A Központi Városháza kibővítése és üzemi székházak építése” ügyében. Az előterjesztés szerint a szükséges bővítést a Központi Városházának a Városház utca és a Károly király útig terjedő telkén kell megépíteni, a Városház utcai műemléknek nyilvánított épületrész és a kápolnaszárny meghagyásával, az összes többi építmény elbontásával. A városházi hivatalok szükséges bővítésén felül itt kell elhelyezni a Vízművek, az Elektromos Művek és a Gázművek új székházát. Az új építkezés által az akkori városházának mintegy 1400 helyiségével szemben közel 2600 helyiséget magában foglaló épületegyüttes létesülne. A megmaradó műemlék jellegű részeknek 188 ezer m3-ével szemben az emelendő új épületek 560 ezer m3-t tennének ki, ebből a közigazgatásra körülbelül 390 ezer m3, az Elektromos Művek, a Vízművek és a Gázművek székházaira körülbelül 170 ezer m3 jutna.
      Az előterjesztés a meglévő épület rossz állapotával, a már fennálló helyiséghiánnyal, a közigazgatás növekvő igényeivel indokolja a javaslatot. A művek székházainak itteni elhelyezése a központi és az üzemi igazgatás együttműködését könnyítené meg.
      A városrendezési-építészeti indokolás kiemeli, hogy „az új építkezés révén tervezett Madách sugárút lezárása a városrendezési követelményeknek megfelelően megoldható.” A Károly király úti alacsony épületek helyébe 36,50 m - a Madách házakénak megfelelő - párkánymagasságú épületrész kerülne. Mód lenne a Városházát körülvevő keskeny utcák kiszélesítésére, ezáltal a belváros forgalmi viszonyainak megjavítására. Az előterjesztés szerint „az épülő palota a megmaradó régi résszel külsőleg is összhangzatos, nemes egyszerűségű épülettömb lenne”.
      Az előterjesztés a nagyszabású építkezés költségeire és finanszírozására vonatkozó javaslatot is tartalmaz. A városházbővítés költségeit összesen 22 millió 280 ezer pengő összegben irányozza elő, ebből 13 millió 225 ezer pengő a községi háztartást, 9 millió 55 ezer pengő pedig az üzemeket terhelné. (Tájékoztatásul: a sorok írójának becslése szerint az akkori és mai építőipari árakat figyelembe véve a pengő értéke a mai forint értékének több mint ötszázszorosa volt.) Az akkori finanszírozási lehetőségeket illusztrálja az a koncepció, mely szerint az építési költségek fedezetéül a Községi Takarékpénztár által nyújtandó 21 millió 340 ezer pengős kölcsön, az üzemek 650 ezer pengős költségtérítése és a régi épületek bontási anyagainak értékesítéséből származó 285 ezer pengő szolgálna.
      Az előterjesztést a főváros törvényhatósági bizottsága az 1939. évi április 26-án tartott közgyűlésén tárgyalta. A név szerinti szavazás eredménye 63 „igen” szavazattal szemben csupán 3 „nem” szavazat volt. A közgyűlési határozatot a „magyar királyi kormánynak” is jóvá kellett hagynia. Ez a 41.978/1939-XV. B. M. sz. rendelet útján történt meg.
      Ezek után - az akkori rendelkezések értelmében, amelyek nagyobb közületi beruházások esetében tervpályázatok tartását írták elő - lehetővé vált a 247 654/1939-XIII. pm sz. alatti „A Központi Városháza újjáépítésének eszmei és az üzemei székházak 1:200 méretarányú tervvázlataira” - ezzel a két világháború között tervezett legnagyobb szabású budapesti középület építésére vonatkozó - tervpályázati hirdetmény kibocsátása.
      Hatvan év távlatából erre a határozatra visszatekintve, elsősorban annak időpontja, 1939 júliusa és a tervpályázat beadásának határideje 1940., január 12-e tűnik szembe. A második világháború kitörésének idején hallatlan optimizmus kellett ahhoz, hogy egy olyan építkezés előkészítésébe belevágjanak, amely a tervezet szerint is nyolc évet vett volna igénybe. Vajon remélhető volt-e, hogy Magyarország kimarad a várható világégésből? Ebben az optimizmusban egyébként e sorok írója is osztozott, amikor - a díjazás minden reménye nélkül - a nagy pályázatra beadta saját pályatervét.
      Érdekes kérdés, hogy hogyan került egyáltalán sor erre a döntésre, a két világháború közötti legnagyobb - bár meg nem valósult - budapesti középület építésének az elhatározására. Melyek voltak azok az előzmények, amelyek az akkori fővárosi adminisztráció és a városatyák szemében ezt az építkezést és a vele járó óriási anyagi megterhelést indokolták, sőt szükségesnek mutatták? Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, át kell tekintenünk az előzményeket; a pesti városháza - vagy városházák - történetét, és azt is, hogy miért maradt évtizedekig kihasználatlan a városháza nagy telkének Károly király úti frontja.

      2. Az előzmények
      Az 1686-ban a töröktől visszafoglalt Buda és Pest első építkezései elsősorban egyházi és katonai célokat szolgáltak. Ezek mellett más közületi építkezésekre viszonylag kevés anyagi eszköz maradt. Ezek között legjelentősebb a budai városháza, amelynek építését öt középkori lakóház helyén Veneria Ceresola tervei szerint 1692-ben kezdték meg. Az első tanácsülésre az új épületben 1710-ben kerülhetett sor. 1713-ban emeletráépítéssel bővült. Az épület ma is a budai Szentháromság tér egyik legszebb műemléke.
      A Budánál sokkal jelentéktelenebb Pesten csupán 1702-ben kezdte építeni a Szűz Mária Plébániatemplom (ma: Belvárosi Plébániatemplom) melletti akkori Főtéren a földszintes pesti városházát Pauer építőmester. Az összerepedezett épületet és tornyát 1755-ben Schelb József és Mayerhoffer András építette át. Az ekkor már egyemeletes épület a város növekedésével egyre szűkebb lett, az 1838-as árvíz során súlyosan megrongálódott. Helyreállítva 1842-ben második, 1863-ban harmadik emeletet húztak rá Hild József klasszicista tervei szerint. Főpárkánya felett szobordíszek álltak. Középütt kiemelkedő négyszegletes tornyával a régi városközpont domináns eleme volt. 1900-ban - az Erzsébet-híd építésével kapcsolatos rendezés során - más épületekkel együtt a régi pesti városházát is lebontották, a belváros kis tereit, köztük a Főteret megszüntették.
      A pesti városháza - emeletráépítései ellenére - a növekvő Pest város apparátusa számára már a bontás előtt is szűknek bizonyult, különösen az 1867. évi kiegyezés óta, amikor a törvénykezés ismét a városhoz került vissza. Pest város tanácsa már 1870-ben előterjesztést tett a közgyűlésnek új városháza építésére, amely a hivataloknak és az egyesítendő Budapest közgyűlésének is megfelelő otthont nyújtana. Az új budapesti városházát 1870-1875 közt meg is építették az akkori Lipót - ma Váci - utcában, Steindl Imre tervei szerint. Steindl - az Országház tervezője - gótikus stílusban szerette volna megépíteni, de a főváros a reneszánsz stílushoz ragaszkodott, úgyhogy a homlokzatot át kellett tervezni. A lépcsőház öntöttvas szerkezete azonban ma is az eredeti terv szerinti csúcsíves formát mutatja.
      Tekintettel arra, hogy az építkezés idején még állt a régi városháza, a Lipót utcai épületet Újvárosházának nevezték el. Ma is ezt a nevet viseli.
      A megnövekedett főváros adminisztrációjának elhelyezésére azonban ez a két épület együttesen se volt elegendő. A régi városháza épületének bontása is küszöbön állott. Az ügyosztályok egy részét ideiglenesen bérházakban helyezték el. A helyzet sürgős megoldást követelt. Így merült fel az a gondolat, hogy a belváros legnagyobb épületét, a Károly kaszárnyát - az invalidusok volt palotáját - megszerezzék városháza céljára. 1894-ben létrejött a megegyezés: a Katonai Kincstár ötmillió hatszázezer forint vételárért átadta az épülettömböt és a hozzá tartozó telket a fővárosnak. Az adásvételi szerződést az országgyűlésnek is jóvá kellett hagynia. Ez az 1894. évi XX. törvénycikkel történt meg. A Központi Városházának elnevezett épület Városház utcai részét 1897 novemberében, a többi részét két évvel később, 1899 novemberében vehette át a székesfőváros.
      Ekkor már ez az épület is hosszú múltra tekinthetett vissza. A hatalmas, az akkori városfalon is túlnyúló telket Széchenyi György esztergomi érsek szerezte meg invalidus-ház céljára. 1692-ben kelt alapító levelében három birtokának teljes jövedelmét erre a célra rendelte. Az épület alapkőletételére azonban csak a 103 éves korában elhunyt alapító halála után, 1716-ban kerülhetett sor. Az udvari haditanács megbízásából Fortunato de Prati kamarai mérnök készített tervet, és kezdte meg a kivitelezést, majd Savoyai Jenő herceg utasítására Martinelli Antal építőmestert bízták meg új tervek készítésével. Terve szerint az invalidus palota a városfalon túl terjedő, kívülről zárt négyszögű, belülről keresztszárnyakkal négy udvart körülzáró épülettömeg lett volna. Az építkezés az 1740 körüli években elérte a városfalat, az ezen túli épületszárnyak már nem épültek meg, az oldalszárnyak csonkán maradtak. Az épület középtengelyében viszont megépült a Szent György tiszteletére rendelt templom.
      Ez a hatalmas, de befejezetlen épület nem egészen fél évszázadig szolgálta eredeti célját, invalidus katonák otthonaként. II. József császár laktanyává alakíttatta át, az eredetileg másfél emeletes oldalszárnyakra még egy emeletet húzatott, a templomot emeletekre osztatta. Ez időtől fogva a gránátosok kaszárnyájaként és kórházaként működött az épület, amely II. József halála után a Károly laktanya nevet kapta.
      A fővárosi adminisztráció csak nagyobb átépítés után tudott beköltözni az eredetileg egészen más célokat szolgáló épületbe, amelyet csupán ideiglenes megoldásnak tekintett. Ezért már 1898-ban tervpályázatot írt ki az új városházára, amelyet Palóczy Antal építész nyert meg, aki a régi épület teljes lebontását és környékének átrendezését javasolta. E terv megvalósításának reális feltételei azonban hiányoztak.
      E helyett a növekvő adminisztráció elhelyezésére - amihez az épület helyiségei nem voltak elegendők - ideiglenes, tízéves fennállásra szánt pavilonokat építettek az udvarokba.
      1912-ben Bárczy István polgármester tartott értekezletet a városháza végleges elhelyezése ügyében. Az előadó: Wargha László főmérnök a Deák tér és a Szent István tér közötti elhelyezésért szállt síkra a Vilmos császár útra (Bajcsy-Zsilinszky út) néző főhomlokzattal, az új építkezésnek útjában álló többemeletes bérházak elbontásával.
      Az első világháború egy időre véget vetett a tervezgetéseknek, de a harmincas években, amikor a főváros lakosainak száma, ezzel az adminisztráció feladatai is jelentősen megnövekedtek, ismét előtérbe került egy végleges új városháza építésének ügye.
      A törvényhatósági bizottság ekkor már arra az álláspontra helyezkedett, hogy az építkezést a meglévő telken, a műemléki értékű Martinelli-féle Városház utcai épületszárny megtartásával kell megoldani. Az első elképzelés a műemlék jellegében való továbbfejlesztés volt, Szendy Károly polgármester 1935-ben Fridrich Lajos műszaki főtanácsosnak arra adott megbízást, hogy ebben a szellemben készítsen tájékoztató terveket. Fridrich eleget tett a megbízásnak: elkészült a városháza „barokk stílusban” való továbbfejlesztésének tervvázlata, de tervezés közben a terv készítője arra a megállapításra jutott, hogy ez az elképzelés nem oldja meg sem az adminisztráció korszerű elhelyezését, sem pedig városépítészetileg nem adna megfelelő megoldást.
      Ilyen előzmények után - nem utolsó sorban azért is, mert a több mint kétszáz éves épület anyagának és szerkezeteinek avulása és az annak idején tíz évre szánt pavilonok romlása jelentékeny felújítási, karbantartási költséggel fenyegetett - a polgármester megtette a törvényhatósági bizottság közgyűléséhez intézett 67 575/1939 VI. számú előterjesztését a Központi Városháza bővítése és új üzemi székházak építése ügyében.

      3. A tervpályázat
      A két világháború közötti időszaknak egyedülállóan nagyszabású tervpályázatát 1939. július 12-én hirdették meg. A tervek beadási határideje 1940. január 12-e volt. A tervpályázat az akkori szokásoknak megfelelően névaláírásos volt - ez tág teret nyújtott a nyílt és rejtett protekciónak, egyben megakadályozta, hogy a főváros vezetősége számára nem kívánatos elemek, akár véletlenül is, díjat nyerhessenek.
      A zsüri többsége városházi hivatalnokokból és a Víz-, Gáz-, Elektromos Művek vezérigazgatóiból állt. A zsüri elnöke Szendy Károly polgármester volt, alelnöke a két alpolgármester. Az államot az iparügyi miniszter kiküldöttei képviselték. A tervpályázati szabályzat rendelkezései szerint meghívást kaptak a zsüribe: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a Mérnöki Kamara, a Magyar Mérnök- és Építész- Egylet, valamint a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetségének a kiküldöttjei is.
      Ebben az időben már oldódott az a hivatalos álláspont, amely - még a húszas évek végén is - a „stílusokban” tervezést - az eklektikát - középületek építésére egyedül alkalmas építészeti felfogásnak tekintette. A modern építészet, nem utolsósorban gyakorlati és gazdasági okokból, a lakóépületek után lassanként a középületek építése terén is kezdett polgárjogot nyerni. A modernt már nem tekintették a maga egészében „kozmopolita”, „nemzetietlen”, „bolsevista” építészetnek. Ha a korábbitól forradalmian eltérő - a „bauhaus”, vagy Le Corbusier felfogása szerinti - „új építészetet” továbbra se fogadta be a hivatalos álláspont, a megszokotthoz közelebb álló, romantikusabb felfogású „modern” tervek már számíthattak a szakmai zsüri támogatására.
      A kiírás anyagilag igen csábító volt: a két 18 000 pengős első díj, két 14 000 pengős második díj, három, egyenként 10 000 pengős harmadik díj, ezenfelül a tizenkét, egyenként 5000 pengős megvétel az építési dekonjunktúra idején egyedülálló lehetőséget jelentett a tervezők számára.
      Részt is vett a pályázaton a magyar építészek színe-java: csaknem valamennyi, a közéletben szerepet játszó tervező, még „származási okból” eleve reménytelen pályázó is akadt köztük. Többek közt én magam is beadtam pályatervemet.
      Akkoriban - a modern építészet elkötelezett híveként - elhibázottnak éreztem a zsüri döntéseit. Ma - nagyobb távlatból - más a véleményem. A díjazott tervek nem voltak „álmodozások”, nem jelentettek volna a város léptékébe nem illő „bizantinikus szörnyeket” (l. Bodor Ferenc sorait e cikk bevezetésében), csupán reális igényeknek és a kor ízlésének megfelelő, építészetileg többé-kevésbé színvonalas, a környezetben uralkodó, jellegzetes középületet.
      A két első díjat Kertész K. Róbert és Weichinger Károly terve, valamint vitéz Martsekényi Imre terve kapta. Közülük a Kertész-Weichinger terv messze színvonalasabb, Martsekényi viszont - tudomásom szerint - a Magyar Építészek Nemzeti Szövetségének volt oszlopos tagja.
      Weichingerék romantikus felfogású terve a Madách térrel szemben elképzelt árkádos terével, díszudvarával, festői tömegalakításával, a Vilmos császár út (Bajcsy- Zsilinszky út) tengelyébe állított tornyával némileg a stockholmi városházára emlékeztet. (Weichinger ebben az időben az Iparművészeti Iskola tanára volt, a háború után a BME középülettervezési tanszékének professzora lett, az ötvenes években készült Építészegyetem tervéért Kossuth díjat kapott.)
      A két második díjas terv közül Lauber Lászlóé az egész pályázatnak tán legsikerültebb, korszerű felfogású megoldása. Az általa tervezett városház-épületen dekoratív hozzátétek nélkül a jó arányú, egymással harmonikus tömegek játéka dominál. Kialakítása - a zsüri értékelése szerint is - azt a törekvést mutatja, hogy az elrendezés egyszerű és világos legyen. Már annak idején, a pályázat megismerésekor is az egyik legjobb, a környezethez legjobban illeszkedő tervnek tartottam. Ez a nézetem most, a pályatervek ismételt átnézése után csak erősbödött. (Lauber László egyike volt Magyarországon az első „modern” irányzatot követő építészeknek. Nyíri Istvánnal együtt számos kitűnő épületet tervezett a két világháború között.)
      A másik második díjas terv Wälder Gyula műegyetemi tanáré. Wäldert egy időben a „magyar neobarokk atyjának” nevezték. Ő a Madách tér bejáratát alkotó ún. Madách-házak tervezője. (Ezt a vöröstéglás épületkomplexumot mi modern építészek annakidején „Budapest májfoltjának” neveztük.) Wälder tervében a Madách-házak modorát igyekezett átvinni a Károly körút túlsó oldalára. 100 m magas tornyával, épületkomplexumának hatalmas tömegeivel, zárt sorú beépítésével - e sorok írójának véleménye szerint - a környezetből kirívó, ormótlan tömeg keletkezett volna. A bírálat szerint viszont a terv szerinti épület „előkelő hatást nyújt”.
      A három harmadik díjas terv közt is két, a modern építészet szellemének megfelelő, szép arányú épületkomplexumot találunk. Az egyik Wanner Jánosé. Wanner kezdő építész korában Le Corbusier irodájában dolgozott. A két világháború közt ő építette a volt Mérnöki Kamara V. kerületi Szalay utcai modern székházát. Terve egységes, nagyvonalú koncepciót alkot. A másik érdekes terv Schall József, Weltzl János és Tatay György közös terve. A Madách tér bejáratával szemben mély teret alakítanak ki. Az úttól távol, a mai keresztszárny vonalában helyezik el a 82 m magas toronyszerű irodaépületet. A zsüri szerint „a terv különleges beépítésével és kialakításával figyelemre méltó, de városház jellege nincs.”
      Az ugyancsak harmadik díjas, Kollár Gyula által aláírt - inkább lovagvárra, mint városházára emlékeztető - tervről jobb nem beszélni. Inkább csak elriasztó példaként mutatjuk be.
      A megvásárolt tervek közt is akad olyan, amelyre joggal ráhúzható a gigantománia jelzője. Ilyen Árkay Bertalan, Hönsch László és Rihmer Pál közös terve. Szinte érthetetlen, hogy Árkay, a városmajori templom kitűnő tervezője, Hönsch László, a főváros építési engedélyezési csoportjának jó ízlésű vezetője, és Rihmer (később Granasztói) Pál, az építészetről szóló kitűnő könyvek szerzője hogyan hozhattak létre ennyire léptéktelen javaslatot.
      Más jó nevű, megvételt nyert építészek, mint például Gerlóczy Gedeon, a Fiumei úti baleseti kórház és számos kitűnő bérház tervezője szokott színvonaluk alatt szerepeltek. Ezzel szemben az egyik nagyvonalú, ténylegesen „városház” jellegű terv, Janáky Istváné, nézetem szerint a „megvételnél” többet érdemelt volna, különösen ha olyan megvételt nyert, színvonalatlan tervekkel hasonlítjuk össze, mint Körmendy Nándoré, Müller Antalé, Hübner Tiboré, Schömer Ferencé és Erviné. (Ez e sorok írójának magánvéleménye.) A megvett tervek közt még két olyat találunk, amely építészeti felfogása, tömegalakítása miatt említésre érdemes. Olgyay Aladár és Viktor terve érdekes homlokzati megjelenésével, Rimanóczy Gyulának a Pasaréti templom és tér tervezőjének terve nyugodt, egységes tömegalakításával, érdekes - bár a zsüri által hibáztatott arányú - tornyával tűnik ki a megvett tervek közül.
      Messzire vezetne, ha a nem díjazott terveket is ismertetni kívánnám. Ezért csupán két, nézetem szerint érdekes tervet emelek ki a díjat, elismerést nem kapott tervek közül.
      Az egyik dr. Rados Jenő professzor, építészettörténész terve, érdekes központi terével, előudvaraival, a Vilmos császár út tengelyébe állított tornyával tűnik ki. A másik Pogány Móric - a Deák téri Adria palota építőjének, számos nagyszabású pályázat nyertesének - terve, nagyméretű árkádosított előterével, az előtér központjába állított oszloppal, a Vilmos császár út tengelyébe helyezett, irodákat tartalmazó tornyával.
      Saját tervemet csak azért mutatom be, hogy idézzem a zsüri bírálatának következő mondatát: „A madártávlati kép ügyes kézre vall, itt kellemes formában mutatkozik a homlokzatok egyhangúsága.
      A pályaműveket még egyszer áttekintve és színvonalukat értékelve mégse sajnáljuk, hogy egyikük se valósult meg. A pályázat - egészében - inkább reprezentálásra beállított 19. századi, mintsem a meglévő értékeket tiszteletben tartó, azokat érvényesíteni kívánó 20. századi városrendezési felfogást türköz. Maga az a körülmény, hogy a kiírás a régi városházának csak a Városház utcai reprezentatív szárnyát tekinti megtartandó műemléknek, és az egész telekkomplexumot - udvarok kihagyásával - beépítésre szánja, arra vezetett volna, hogy tovább zsúfolódik a budapesti városmag amúgy is túl sűrű, levegőtlen beépítése.

      4. Mi történt azóta?
      A tervpályázat határidejének lejártakor már kitört a második világháború. A Központi Városháza építésének vállalatba adására már nem került sor. A háborús bombázások a városházépületben is súlyos károkat okoztak. A Bárczy István úti szárny egy része beomlott. A Károly körúti ideiglenes házsor emeletét lebontották, azóta is csak földszintes, inkább bódésornak, mintsem beépítésnek tekinthető házsor határolja a városháza telkét. Az annak idején tízéves időtartamra szánt pavilonok a legújabb időkig mind a helyükön maradtak. A kétemeletes keresztszárnyra, tervező iroda céljára, más-más építészeti felfogásban egy harmadik, majd egy negyedik emeletet húztak. A középszárny földszintjét és alagsorát nyomdaüzem foglalja el, jelentékeny teherautóforgalmával. A városházi tisztviselők számára az egyik külső udvaron garázs épült, az udvarok is gépkocsikkal teltek meg. Kivételt a két díszudvar képez, ezeket parkosították, egyikbe a városházi óvoda és játszótere került.
      A hatvanas években sor került a városháza, ezen belül a Martinelli szárny külső és belső felújítására. A műemlékekkel kapcsolatos felfogás időközben alapvetően megváltozott. Míg a háború előtt kényszernek tekintették, hogy a hivatal régi, műemléki épületben működik, ma - felismerve ennek az értékét - igyekszünk a régi épületet, jellegét megtartva, a korszerű használatra alkalmassá tenni. Ez történt a Központi Városházával is. A külső és belső homlokzatok felújítása, színezése a korszerű műemléki elveknek megfelelően történt. A háromtraktusos épületben középfolyosót létesítettek, ezáltal új, világos irodahelyiségek keletkeztek. A dongaboltozatos középfolyosó egyes szakaszait korszerű, egyben az adottságokhoz illeszkedő fém-üveg szerkezetekkel választották el. A kápolnaszárnyat közbülső födém közbeiktatásával, dr. Rados Jenő tervei szerint díszteremmé alakították. Az egyik jelentős újítás az egyik pavilonnak először kultúrteremmé, majd színházzá átépítése volt (Merlin színház).
      A fővárosi adminisztráció ma is együttesen használja a Központi Városházát és a Váci utcai Újvárosházát. Bár az itt működő alkalmazottak létszáma - a kerületek önállóságának növekedése miatt is - kisebb a háború előttinél, a korszerű közigazgatási központ szerepének az épület - nem annyira helyiséghiány, mint inkább a hivatalok bonyolult térbeli kapcsolata miatt - ma sem tud teljes mértékben eleget tenni. Emellett a Károly király útra néző üzletsor látványa semmiképpen sem felel meg a városépítészeti követelményeknek.
      Ez indokolja azokat a terveket, amelyek a legutóbbi időben készültek a Központi Városháza korszerű átépítésére.
      Ezek szerint nemcsak a Városház utcára néző Martinelli-féle szárny, de az ehhez illeszkedő Bárczy István utcai és Kammermayer Károly utcai szárnyak is - felújítva - fennmaradnának. Ezzel szemben a Károly körúti üzletsor és a középszárnytól a Károly körútig terjedő területen fennálló összes pavilonok - a Merlin színház kivételével - bontásra kerülnének. Helyükön fásított, parkosított „Városház tér” keletkezne a feltárt, régi városfal bemutatásával. A térszín alatt üzletsor létesülne, és többszintes földalatti garázs épülne. A középszárnyra végig emeletsor kerülne, ezzel a városháza a Károly körút felől is reprezentatív módon mutatkozna meg.
      Az egyik - az épület használata szempontjából legjelentősebb - újítás, hogy a Központi Városháza főbejárata a Városház utcai front középtengelyébe kerülne, a kápolna alatt a földszinten központi előcsarnokkal, alatta „Városház-sörözővel”. Az irodahelyiségek száma nem sokkal bővülne, de rendszerük szervesebbé, áttekinthetőbbé válna.
      Ha ez a koncepció megvalósul - a kapcsolatos régészeti kutatások már folynak -, eltűnne fővárosunknak sok évtized óta fennálló hiányossága: ezzel és a Nemzeti Színház Bajcsy-Zsilinszky út menti megépítésével együtt a Kiskörút - legrégebbi főútvonalunk - a város központjában végre jelentőségéhez méltó megjelenésűvé válhatna.


EPA Budapesti Negyed 18-19. (1997/4-1998/1) SzerzőGábor E.: Zsinagóga-pályázat < > Román A.: Madách sugárút