EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3)Császtvay T.: A Hét bagoly < > Karácsony B.: Napos oldal

A kuglizó
_________
SZÉP ERNŐ

Ha az élet örömeire gondolok, s eltűnődöm mindazon a sok játékon és mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, amelyet kis fiú koromból ismerek, amelyik a nagy fogadó udvarán volt a berena hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fa golyó gyors futását a pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly rendben álló kilenc fabáb között, a tompa koppanást, amivel nekiütődött a dob falának s aztán, mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az unott dongást, amivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók közé. A kuglipálya fedett végében, ahol az emberek mozogtak, a léceken régi meg friss krétaírások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év hónap, nap, ahogy a történelemben a csaták és a békekötések emlékét őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörösnyakú, nagy mészárosra, aki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligenciára, amely a kuglinál összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arcukat, kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és szivarszipkák formái jutnak eszembe, ezüst óraláncok és furcsa nagy nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a kacagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál, karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom leguggolva az embereket, amint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem Cseke gazdára, aki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az egyenesről és ártatlanul gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak és krajcárok, hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.
      Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj, milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy szaladgált ki és be a púpos pincér mind a két kezében sok sörösüveggel. Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piac felől zúgott a harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg voltak beretválva s tiszta, ráncos gatya volt rajtuk, az intelligencia meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán, mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a krigszpártinak...
      A császárszakállas postamester nyolcat ütött, nyolc fabáb összedőlt, csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A postamester pártja vígan kiáltozott, a nyolcat felírták, a császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első, második, harmadik játékos egymásután nekimentek a királynak, egyik se ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan érzéketlen gőggel állott a helyén, mint az igazi királyok. Szojka úr jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a községházához tartozott, mindig bőrkamásniban és vadászkalapban járt, a kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó sétált le az arcán s belébújt a gallérjába. Ha egyet szívott a cigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak biciklije volt, mindenüvé biciklin ment, néha körbe-körbe biciklizett a piacon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a legjobb kártyásról, biliárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.
      Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy golyót, tapogatta, becézte a két tenyerében, míg a szeme mereven és mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a cigarettát már letette az asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe, felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj hallatszott.
      Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító gyereket. Az intelligencia is odagyűlt, az emberek egymásután lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a gyerek mellét. A halott gyereket, akinek senki se tudta a nevét, kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók hallgatva bújtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.

      In: Szép Ernő, Sok minden. Bp., Athenaeum, 1914.


EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3)Császtvay T.: A Hét bagoly < > Karácsony B.: Napos oldal