EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3) Szerző>Hanák P.: Operett

A kultúra adásvétele
___________

A kultúra forradalmasításának jelszavától hangos 1989 előtti négy évtizedben a tömegkultúra fogalma szinte teljesen elvesztette valódi értelmét. Elsőként azért, mert fölöttébb gyanús dologgá lett, melyet a kommunista politika fölszámolásra ítélt a tömegek egyidejű kulturális fölemelésének jegyében. A tömegkultúra fantomlétre tett szert másodsorban azért is, mert a kultúra fölötti állami monopólium kiterjesztése olyan kultúrpolitikát szült, amely a tömegkultúra iránti igényeket didaktikus módon és politikailag többé-kevésbé célzatosan igyekezett kielégíteni. A tömegkultúra fogalma ennek megfelelően többé nem a szórakozás-szórakoztatás világának felelt meg, hanem normatív értelmet kapott, tehát a felülről diktált önművelés és oktatás területévé alakult át. Végeredményben pedig a tömegkultúrának ez a fogalma rossz hírbe hozta a nem magánkézben tartott és kivált az üzleti vállalkozásként folyó kultúrateremtést és a neki megfelelő kulturális fogyasztást. E helyzet egyedüli örvendetes következményeként a kultúra kikerült a piaci szférából és bárki számára könnyen megvásárolhatóvá lett.
      Nem csoda tehát, hogy hosszú időn át a tudomány figyelme is elkerülte a tömegkultúra jelenségét: nincs is érdemi tudásunk az elmúlt egy-másfélszáz év fejleményeiről. A szegényes történetírói kutatómunka, ráadásul, teljesen magáévá tette a kommunista kultúretoszból sarjadó fogalmi normát. A témával foglalkozó kutatók tömegkultúrán rendszerint valami olyat értettek, ami eredendően a szervezett munkások intézményes kultúrmozgalmában öltött testet. S talán éppen azért, mert benne vélték megtalálni és megmutatni a „szocialista tömegkultúra” követésre méltó előképét, lehetséges történelmi modelljét. [1]
      Ezt a valamikori ellenkultúrát tekinthetjük egy társadalmi csoport, a nagyvárosi gyáripari munkások autonóm, tehát a maguk erejéből létrehozott kulturális teljesítményének. S ezzel méltó párja a nép (vagyis a parasztság) folklórrá nemesedett („tiszta forrás”-ul szolgáló) kultúrájának. Talán ilyen gondolati mozgatórugók vezették Vörös Károlyt is, midőn szinte elsőként vetette fel a tömegkultúra alternatív történeti megközelítését. A témának szentelt előadásában ugyanis Vörös a tömegkultúrát mint spontán kultúrát határozta meg, melyet szembeállított az intézményes kultúra fogalmával. [2] Vörös Károlytól eltérően úgy véljük, a modern városi, kivált a nagyvárosi szociokulturális jelenség nem áll közvetlen analóg kapcsolatban az alapvetőn rendi eredetű, tradicionalizmusra hajló vidéki-paraszti kulturális univerzummal. Aminek elsőrendűen az az oka, hogy a modern urbanitás körülményei között a tömegek kulturális élete a legkevésbé sem csak spontán erők megnyilvánulása, sokkal inkább a passzív fogyasztók, tehát a jószerivel csak befogadók gyakorlata. [3]
      A tőkés piaci viszonyok közepette gyorsan kibontakozó urbanizáció nem hagyott túl tág teret a spontán kultúrateremtésre, s rábízta e feladatot a piaci mechanizmus intézményeire. A kultúra, s belőle nemcsak az, ami széles tömegekhez szól, ám az kiváltképpen, éppoly vállalkozási tevékenységgé vált, mint a kifejezetten materiális javak tömegtermelése. Tézisünk szerint tehát a tömegkultúra a piaci előállítás, az áruként való terjesztés és a vásárlói természetű fogyasztás tárgyi feltételei között jött létre és ekként hasznosult.
      Mindebből az következik, hogy a tömegkultúra nem áll szemben az intézményes kultúra világával, bár, természetesen, nem is olvad bele. Éppen az a sajátszerűsége, hogy a modern tömegkultúra a vállalkozói versenyszféra intézményi kötelékeiben tenyészik. Nem tagadható persze, hogy a tömegkultúra őriz valamit a „népi” kultúra spontaneitásából, ám ez aligha több annál, mint hogy a tömeg számára jól eladható kulturális konzumtermékek gyártói és terjesztői saját jól felfogott üzleti érdekeik végett mindig is tekintettel vannak a fogyasztói kívánalmakra és ízlésvilágra. A velük szembeni messzemenő rugalmasság azután bizonyos fokig hagyja érvényesülni a közönség kulturális elvárásait a tömegkultúra mindenkori üzemében.
      Ha így értjük a fogalmat, akkor Budapesten a múlt század végétől lehet valódi tömegkultúráról beszélni. Igaza van Vörös Károlynak, amikor a tömegkultúra budapesti múltjában a századfordulót jelöli meg első fontos cezúraként. [4] A korábbi évtizedeket az jellemezte, hogy egyszerre hatott a város endogén németes (bécsi hatásoktól sem mentes), hagyományos kispolgári kulturális légköre és a bevándorló tömegek által meghonosodó népi vagy csak népies (folklórszerű) kultúra. A kettő együtt olyan elegyet képezett, melyet a premodern jelzővel illethetünk, s amely nem képezett tényleges egységet.
      A századfordulótól az első világháborúig ívelő korszakban került sor a kívánatos integrációra egy merőben új, immáron modern nagyvárosi identitást nyújtani képes tömegkultúra keretei között. A folyamatot, mondani sem kell, hiba lenne erre az egyetlen időszakra szűkíteni. Hiszen a premodern etoszt közvetítő tömegkultúra egy része is már piaci úton került a fogyasztókhoz. Ugyanakkor a népi folklór modelljét mintázó kulturális szokások sem haltak ki végképpen a századforduló évtizedeiben. Dobos Ilona például még az 1970-es és 1980-as években is talált kutatnivalót ezen a téren a budapesti népi kultúrát illetően. [5]
      Mégis, a századfordulót követően mind több területen egyszerre lesz érzékelhető a kommerciális tömegkultúra áthatóvá válása. Ám, tegyük hozzá gyorsan, ez nemcsak az alsó és a kispolgári rétegek kulturális univerzumának felelt meg. A tömegkultúra, létrejöttének szinte az első percétől, úgyszólván az egész társadalomra kiterjesztette a befolyását. Igaz, akkoriban még nem hatolt be olyan mélyen a nem csak tömegkultúrát „fogyasztó” rétegek életébe, mint napjainkban. Nem szeretném lekicsinyelni az elit- és tömegkultúra szintén ekkor zajló szétválási folyamatának a jelentőségét. Látni kell azonban, a folyamat oly módon hatott a társadalomra, hogy amíg az alsó osztályok (és a kispolgárok) többnyire kívül maradtak az elitkultúra élvezőinek szűk körén (az iskolázatlanság és a szabad idő hiánya egyaránt oka ennek), addig az elitkultúrát előállító és élvező közép- és felsőosztályok tagjai szabadon közlekedtek a kulturális üzem e két szintje között, bár otthonosabban mozogtak az elit kultúra berkeiben.
      Közismert, és kötetünk moziról szóló tanulmányának szerzője is megerősíti, hogy a tömegkultúra talán egyik legfontosabb korabeli intézményeként számon tartott mozi egyaránt erős vonzerőt fejtett ki a fiatal városi munkásokra és a nagyváros ( s természetesen a vidék) polgári és úri középosztályaira, kivált a középosztálybeli nőkre. Zsolt Béla Kínos ügy című regényében a gengszterfilmeken nevelkedett budapesti munkásfiú, akit később bankrablási kísérlet miatt ki is végeznek, szintén a mozi munkás-imázsát hitelesíti. Ugyanakkor a Nyíregyházára, Debrecenbe vagy a fővárosba munkája végett gyakran felránduló, művelt és polgári módon érdeklődő húszas évekbeli szabolcsi főszolgabíró sem mulasztja el ilyen alkalmakkor a mozinézést, amint ez a naplójából kiviláglik. [6]
      Felvethető persze, hogy létezett másfajta, tehát ellenkező irányú mozgás is: a polgári értékek és kulturális normák szétsugárzása, vagyis a századunkban mind feltartóztathatatlanabb el- vagy kispolgárosodási folyamat mind többeket vont be az alsó társadalmi régiókból is az elitkultúra élvezőinek a körébe. S ennek során joggal feltételezhetjük, hogy létrejöttek olyan átmeneti kulturális zónák, melyekre talán a harmincas évekbeli hangosfilm a legjobb példa. [7] A hangosfilm jelensége a tanú rá, hogy a tömegkultúra diffúziója, amely tehát a polgári kulturális minták alászállását (az elpolgáriasodás jelenségét) szintén elősegíti, és a vele együtt járó kulturális homogenizálódás kifejezetten a két háború közötti, kivált a harmincas évektől datálható fejlemény. S ez a folyamat ma is tart.
      A Budapest Negyed jelen számában közreadott írások és dokumentum-szövegek az imént csak felvillantott tágabb összefüggések egy-egy részletébe nyújtanak mélyebb bepillantást. Az összeállítás elkészítésével az volt a célunk, hogy az olvasót végigvezessük a budapesti tömegkultúra 1945 előtti történeti útján. Lehet, hogy az itt közölt írások mozaikdarabjaiból ma még nem áll össze a teljes kép: de a történet egyes csomópontjai és főbb tendenciái talán érzékelhetővé válnak. Soha ennyi tanulmány egyetlen kötetbe foglalva nem foglalkozott még a modern budapesti tömegkultúra megszületésének és későbbi sorsának az alakulásával. Fogadja tehát az olvasó megértéssel és az úttörőknek kijáró megelőlegezett bizalommal a Budapesti Negyed tömegkultúra-számát.

Gyáni Gábor

      1. Néhány jellegzetes példa, Szilágyi János: Munkásosztályunk általános műveltségi helyzete 1919-1945. Bp., 1965.; Felkai László: A munkásság művelődési törekvései a dualizmus korában. Bp., 1980.; Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. Bp., 1987. I-III. köt. Néhány kivétel, Pór Edit: A sajtó egy nehézipari üzemben. Valóság, 1979. 11. sz. 77-88. old.; Lackó Miklós: Gépgyári munkások az 1930-as években. Századok, 1989. 1-2. sz. főként 34-41. old.
      2. Vörös Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945). Tanulmányok Budapest Múltjából XX. Bp., 1974. 97-98. old.
      3. Az elméleti háttérhez l. Richard Sennett: The Fall of Public Man. Vintage, New York, 1978.
      4. Vörös Károly: i. m. 101. old.
      5. Dobos Ilona: Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Bp., 1986. 256-266. old.
      6. L. Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró (1922-1938). I-II. köt. Nyíregyháza, 1990.
      7. L. Nagy Zsuzsa: Középosztály-kispolgárság: értékrend és életstílus a két háború között. In: Uő.: A haszonból élő kispolgár. Debrecen, 1997. 45. old.


EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3) Szerző>Hanák P.: Operett