EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3) SzerzőSándor T.: Urak és parasztok < > Szép E.: A kuglizó

A Hét bagoly esete a magyar irodalomban
______________
CSÁSZTVAY TÜNDE

Amikor Deutsch Mór 1874-ben kiadta utasításait fiatal alkalmazottjának, Kiss Józsefnek, a későbbi legendás hírű és kifinomult ízlésű lapszerkesztőnek, még csak remélni lehetett, hogy az újfajta vállalkozás sikerrel kecsegtet. Kiss József, a Zsidó dalok [1] című verseskötet akkor még igen szűk körben ismert szerzője, a Deutsch nyomda éppen munkanélküli korrektora folytatásos ponyvaregény írásába fogott, s bértollnoki szerződést kötött munkaadójával.
      A Deutsch Testvérek nyomdája a múlt század utolsó harmadában, kis fővárosi cégként, kiadványait főként a lassan nagyvárosiasodó Budapest polgárainak szánta. A felszabadultabb légkörű 1860-as évek második felének fokozott lapalapítási lázában Deutschék nem a legelterjedtebb napi- és néplapok, hanem az ún. közművelődési sajtótermékek piacán próbálkoztak. Tudatosan és újítókedvvel vetették bele magukat a lapkiadásba. A hatvanas évtized közepén szinte egy időben indították útjára kiadványaikat, így a Magyarországon addig teljesen szokatlan, külföldi képanyaggal illusztrált és főként friss információkat nyújtó, ismeretterjesztő, irodalmi-kulturális (és csak mellékesen politikai) Magyarország és a Nagy Világ című magazint, melynek megcélzott olvasója a nagyvárosi polgárság. 1866-ban e lapot kiegészítendő, ennek „melléktermékeként” látott napvilágot a Képes Világ című, kéthetente megjelenő periodika, amely eleinte a falusi értelmiség és iparosréteg számára készült. Szintén ebben az évben indult a reformkori szépirodalmi divatlapok új időkhöz igazított, francia mintákat követő változata, a Divat, majd az első igazán sikeres magyar gyermekújság, a Kis Lap, amely erkölcsi és szigorú rendszabályok helyett „mulattatva oktatott”, tehát a gyermeki életkort figyelembe véve ígért ismeretterjesztést és szórakoztatást.
      Nem egészen tíz év elteltével, az 1870-es évek első felében a Deutsch Testvérek hírlapi vállalkozásai felett kezdett bealkonyulni. A néhány valóban tőkeerős konkurens cég megizmosodása, egyes hírlaptípusok legkedveltebbjeinek a térnyerése, valamint a szakszerűen szerkesztett, s üzletileg biztos lábakon álló, mind nagyobb példányszámú sikerújságok kiszorították a piacról a kis lapokat. A kudarchoz a tőkehiány mellett vélhetően éppúgy hozzájárultak az 1870-es évtized átalakuló politikai, szociológiai és sajtóviszonyai is. [2] Elég, ha arra utalok, hogy a kiegyezés után a hírlapirodalmat, főként az ún. közművelődési lapokat illető jelentősebb irányváltás és átstrukturálódás majd csak az 1880-as évtizedben következett be. Az előző évtizedben a nagyobb városok, sőt a főváros magyar nyelvű, illetve magyarul olvasó fizetőképes hírlapi olvasóközönsége még meglehetősen csekély. A helyzetet jól jellemzi, hogy a hírlapokhoz ekkor még kizárólag előfizetés útján lehetett hozzájutni. A változásokkal teli átmeneti helyzetben a politikai napilapok inkább kielégítették a polgárok információ iránti igényeit, mint a kulturális szórakoztatást nyújtó, a helyzethez alkalmazkodni kevésbé képes időszaki közművelődési orgánumok. Már csak azért is, mert a napilapok kezdték magukra vállalni a friss információk, a napi aktualitások, sőt a szenzációk közreadásának a feladatát. Bár az újságszakma ekkor még nem tudott sok újságírót eltartani, ám már készülődött, ha nem is állt össze az a hírlapírói gárda, amely idővel népszerű, ugyanakkor igényes szépirodalmi hírlap-irodalmat teremthetett. Ennek a feltételei azonban csak az 1880-as évektől érlelődtek meg.
      A főként 1849 után elszegényedő közép- és kisbirtokos nemesség köréből kikerült írástudók az arisztokrata mecenatúra-rendszer szinte teljes megszűnését, tehát 1867-et követően kezdték kiismerni, bejárni a sajtópiac üzleti labirintusát, így természetesen nem hagyták kiaknázatlanul az állami mecenatúra adta lehetőségeket sem: a hatalmi elitbe bejutott ismerőseik, egykori bajtársaik révén így jutottak hozzá anyagi támogatáshoz szépen hangzó nemzetmentő tervezeteikhez.
      Deutschék magyar nyelvű szórakoztató újságjai nem igazán nyerték el a még nagyszámú német ajkú pesti népesség tetszését, ezért a Magyarország és a Nagy Világ kivételével lapjaik megszűntek. Ez a céget megroppantotta ugyan, jóllehet nem adták fel egészen lapkiadó tevékenységüket, legföljebb más területen próbáltak szerencsét. Így döntötték el a Deutsch Testvérek, hogy füzetes ponyvasorozatot jelentetnek meg, amely a nagyvárosi alvilág bugyraiba, a bűnös szerelem világába vezeti olvasóit. Új elképzeléseik megvalósítását az időközben megszűnt Képes Világ szerkesztőjétől, Kiss Józseftől remélték. S e várakozásukban nem is csalódtak.

      Az írók anyagi gondjai
      A magyar írók mind szorítóbb anyagi kiszolgáltatottságának kérdése - jóllehet már az 1870-es évek derekán is többször esett szó róla - az 1880-as évtized elején kirobbant hírlapi ponyvavita nyomán került a nyilvánosság elé. A vita nyitányául Jókai Mór írása szolgált, melyet saját lapja, a Hon közölt 1880 húsvétján. „Hasztalan minden lamentátió! Terheink nagyok, panaszunk sok; de azért minden új életre van ébresztve mi nálunk, s aki él, az megél... Csak mi mulunk el lassan, de észrevehetőleg: jámbor magyar regényírók. Csak ránk nézve magasság a mult, és mélység a jelen” [3] - így indul Jókai bombasztikusan fogalmazott panaszáradata. Ezt követően pontokba szedve sorolja a magyar szépirodalmat emésztő bajokat. Mivel meg kell élni, a regényírók inkább naponta fizetett hírlapi vezércikkeket, politikai pamfleteket írnak, esetleg - ha a külföldi fordítások mellett marad még hely - a feneketlen gyomrú tárcarovatok számára gyártanak írásokat. „A hány regényírónk van, az mind hirlapot szerkeszt ... Annak mindennap vezércikk kell... Már pedig pipázni és furulyázni egyszerre nem lehet. Ha én egy vezérczikket megírok, három napig nem tudok a regényíráshoz felmelegedni.” [4] Igaz, teszi hozzá Jókai, a regényeket, ha egyáltalán megíródnának, amúgy sem venné meg egyetlen kiadó sem. „Hát aztán hogyan kívánhatja valaki a kiadótól, hogy még honoráriumot is fizessen az eredeti regényírónak, mikor a leghiresebb angol és franczia írók müveit elkaparinthatja ingyen? S aztán az olvasó közönségtől, hogy mikor Ouida, Daudet Alfonz, Zola regényeit fele áron megkaphatja, akkor dupla árt adjon a magyar irók müveiért.” [5]
      Az idegen nyelvből fordított korabeli bestsellerek s még nagyobb számban kiadott zugkiadványok lelket mételyező hatásának vérbő szemléltetése után a magyar írók megmentésének egyedüli kézenfekvő megoldásaként a következőt ajánlja Jókai. „Legelső módszere ennek az irói tulajdonjogról szóló törvényjavaslat; mely a fordítási jogot is a szerző engedélyéhez fogja kötni... Majd ha a külföldi regényírók munkáit nem lehet ingyen elvenni akárkinek, hanem meg kell velük egyezni (s azok az urak nem olcsók) akkor ez a tömérdek hirlapkiadó kénytelen lesz mosolygós arczot csinálni arra, a ki titokban magyar regényírásra vesztegeti idejét. Vagyunk még elegen: csakhogy elvagyunk rejtőzve.” [6]
      Jókai cikke nagy vihart kavart - azzal, hogy összeállította a magyar írók sérelmeinek kivonatolt listáját, és mindezt ő, az írófejedelem tette, elegendő volt ahhoz, hogy egy teljes esztendőnél is tovább tartó vita induljon a kérdésben. Pedig Jókai csak azt deklarálta, ami mindenki számára eddig is tudott volt, ami szinte benne volt a levegőben. A Néptanítók Lapjá-nak - a kultuszminisztérium saját orgánumának - a cikkeiben e kérdések korábban éppúgy fölmerültek, mint ahogy a szegedi újságíró, az ekkor még kevéssé ismert Mikszáth korábban írt cikkeiben. [7]
      Mikszáth az 1870-es évek második felétől egy ma már csak szakirodalmi összefoglalásból ismert, időközben elveszett, illetve nem hozzáférhető hírlapi cikkfüzér (Amit a ponyván árulnak) elkészítése óta háborgott a silány ponyvafordítások és magyar testvéreik ellen. Mikszáthot elsősorban az izgatta, bár teoretikusan ezt nem fogalmazta meg, hogy hol húzható meg a tömegigényeket szolgáló alkotások esztétikai minimumának és maximumának a határa, hogy milyen engedményeket tehet és milyeneket nem tehet meg a szórakoztatóiparban tevékenykedő író a siker érdekében.
      A múlt század utolsó harmadában a szórakoztató irodalom ügye tehát szinte központi kérdéssé lett, és sok szállal kapcsolódott általános irodalmi problémákhoz, beleértve az írók egzisztenciális bizonytalanságát vagy az irodalom etikai és esztétikai normáinak a természetét. Az irodalomban, valamint a hírlapirodalomban szerencsét próbálók száma az idők során egyre duzzadt, és megindult Budapest igazi irodalmi és redakciós központtá alakulása. A hírlapírásból vagy a szerkesztői robotmunkából származó jövedelmek azonban ritkán és akkor is csak keveseknek nyújtottak tisztes megélhetést, ami főként az 1860-as, 1870-es években, tehát akkor okozott igazán gondot, amikor az irodalmi közélet és intézményrendszer újjászervezése zajlott. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a korszak legjelentősebb, ma már klasszikusnak számító írói közül - szinte mindenki és más-más okból - megpróbálkozott a ponyvaírással. Ez ma már kevéssé ismert tény, mivel a korábbi irodalomtörténetírás szégyenlősen hallgatott róla.
      Ponyva íratásának ekkoriban két olcsó módja kínálkozott. Az egyik lehetőség volt saját profi kiadói bértollnok alkalmazása, aki megrendelésre szállította az anyagot, tartva magát a kiadói elképzeléshez mind a témát, mind a stílust vagy a műfajt illetően. A legtermékenyebb, a vérbeli ponyvaszerzők, akik - nem úgy mint, az ide csak „kiránduló” Kiss József - az életüket tették fel erre a mesterségre, munkásságukat több száz műben, azaz akár több százezres, netán milliós példányszámban megjelent kötetekben mérhették. [8] A másik, ennél is kifizetődőbb módszer az volt, ha külföldi ponyvát vagy lektűrt adtak ki, amikor is pusztán a silány magyar fordítást kellett olcsón megfizetni. Annak, hogy külföldi művek hazai nyelvre fordított kiadása után a kiadó nem volt köteles szerzői jogdíjat fizetni, nemcsak a ponyvakiadások szempontjából volt nagy jelentősége. Ekkoriban ugyanis gyakorlatilag semmilyen intézményesített szerzői jog nem szabályozta a kérdést Magyarországon, hiszen a jogi rendezés több évtizedes próbálkozásai rendre eredménytelenül zárultak. A szerzői jog szabályozásának ügye ugyan már a század harmincas éveitől többször előkerült, 1867 óta pedig úgyszólván napi problémaként merült fel, ám annak 1884-es törvénybe foglalásáig semmi érdemleges nem történt ezen a területen.

      A szerzői jog kérdése
      A szerzői jog szabályozásának történetén röviden végigtekintve [9] látható, hogy a magyarországi jogalkotás stációit mindig a magyar írók járták végig. Toldy (akkor még Schedel) Ferenc nyúlt elsőként a kérdéshez [10], majd egy 1839-es akadémiai főtitkári felkérés nyomán Vörösmarty Mihály szólt hozzá az írói tulajdon kérdéséhez. [11] 1840-ben aztán Toldy Ferenc könyvterjedelmű, könyv formában is kiadott tanulmányt szentelt a problémának. [12] E könyvében Toldy deklarálta először a szerző kizárólagos jogát önnön szellemi termékéhez, kikötve annak megváltoztathatatlanságát, és leszögezve egyediségét, főképpen pedig a jogos tulajdonost illető haszon jussát, tehát a kiadásból származó jövedelem szerzőnek fenntartott jogát. Ő írta le először a magyar irodalomban azt a ma már magától értetődő tényt, hogy az írói mű egyedi és elidegeníthetetlen alkotás, melyért szellemi alkotójának fizetség jár.
      Az 1870-es évektől a szerzői jog szabályozása az irodalmi közélet mind neuralgikusabb pontjává lett. A gyakorlatban a kiadó a Habsburg-birodalom területén kívüli külföldi művek magyar kiadásai után, ritka kivétellel, nem fizetett semmilyen jogdíjat. Élő magyar szerzővel pedig egyéni és a helyzetre, a kiszemelt vagy (egészen ritkán) a megrendelt műre szabott szerződést kötött. Ha a kiválasztott magyar szerző, aki ráadásul még élt is, netán túl sokat merészelt volna kérni a művéért, bármikor fennállt az a veszély, hogy a kiadó eláll a szándékától. Ráadásul az 1875. évi kereskedelmi törvény 515-533. §-a [13] az író és a kiadó közti szerződéskötést - az ügyletnek csak a gazdasági oldalát véve tekintetbe - az egyéb „alkuszügyek” közé sorolta, s ezért egyedül a kiadói jogügylet szempontjából szabályozta azt némiképpen. Ezzel az eddigieknél is több jogot, nagyobb lehetőségeket nyújtott a kiadóknak, a magyar írókat pedig még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. A művészek és az írók körében a kereskedelmi törvény szülte általános közfelháborodás nyomán a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a magyar írók összefogása alapján 1876-ban felkérték Arany János fiát, Arany Lászlót egy törvénytervezet kidolgozására [14], mely kisebb változtatásokkal 1884-ben, a XVI. tc-ként emelkedett végre törvényerőre.
      Rövid összegzésünk is sejteti, hogy a szerzői jog szabályozásának hosszan tartó hiánya mennyire kihatott mind a könyvkiadásra, mind pedig a könyvkereskedelemre. Az 1875-ös kereskedelmi törvény hatályba lépésétől kezdve a művével házaló magyar író igencsak egyoldalú és fölöttébb hátrányos helyzetbe került. A kiadó és a szerző közti megállapodást ugyanis a törvény egyszerű kereskedelmi ügyletként definiálta, így a vevőt, vagyis a kiadót védte. A kiadó valójában olyan feltételeket szabhatott, amilyeneket akart. Ám ennél mélyrehatóbb következményei is voltak a dolognak. A kiadóknak, üzleti alapon, a legnagyobb haszonszerzés elvét követve, végeredményben nem igazán volt szüksége magyar szerzők alkotásaira. Hiszen az érvényben lévő császári pátens értelmében mindennémű korlátozás nélkül kiadhattak és árulhattak bármilyen örökös tartományokon kívüli könyvet anélkül, hogy tulajdonjogot kellett volna szerezniük rájuk. Ráadásul a kiadó a saját kényekedvére változtathatott az eredeti szövegen, kihagyhatott belőle, hozzáírhatott vagy átírhatta annak egyes részeit, netán plagizálhatott is, ha úgy ítélte célszerűnek. Az osztrák törvények értelmében a már nem élő magyar szerzők művei is kiadhatók voltak 30-35 év elteltével a tulajdonjog megvásárlása és annak megfizetése nélkül. Egyedül a még élő magyar szerzőkkel volt csak baj, ők ugyanis pénzt vártak munkájukért. S mivel az ő könyveiket rendszerint kisebb példányszámban adták közre, azok fajlagos költsége is magasabban alakult, ami tovább rontott a kiadó üzleti bevételein. Nem szólva azután arról, hogy a kiadó végeláthatatlan veszekedésnek és huzakodásnak nézhetett elébe, ha változtatásokat javasolt a szövegben, hiszen az élő szerző bizonyára ragaszkodott saját tökéletesnek tartott szövegéhez. Az 1870-es évek második felétől olyan helyzet alakult ki, hogy az élő magyar írók - egyes ritka kivételtől eltekintve (pl. Jókai) - teljes joggal tarthattak tőle, hogy regényeikkel teljesen kívül rekedhetnek a könyvkiadás keretein, és ezzel elesnek az ezzel szerezhető mégoly szerény jövedelemtől is.

      Mi a ponyva?
      Az olvasásra kiéhezett közönség ugrásra készen állt. A könyvkereskedelem egyre szélesebb olvasmánykínálatában kellett eligazodnia, ha csillapítani akarta olvasási szomját. Nagy és mind nagyobb hányada frissen szerzett olvasni tudását szerette volna „hasznosítani” a gyakorlatban. Az 1860-as évek második felétől, az 1868. évi XXXVIII-as népiskolai törvénnyel kötelezővé tett elemi népoktatás ugyanis rövid időn belül nagyságrendekkel növelte az olvasnitudók számarányát. [15] Ráadásul a népnevelés, a népoktatás ügye az elkövetkező évtizedekben mindvégig elsődleges helyet foglalt el a kultusztárca működésében. Tény továbbá, hogy az alapoktatásba ekkor bekerülő, szegényebb sorból származó, vagyis a fiatal korosztályokat képviselő új olvasóközönség volt legkönnyebben kapható az eddigi katekizmus-, énekeskönyv-, csízió- és kalendárium-irodalomnál [16] sokkalta több izgalommal kecsegtető, ugyanakkor meg is fizethető modern olvasmányra, a ponyvára és a lektűrre.
      A könyvkereskedelem és a könyvkiadás azonban állta a próbát, és viszonylag gyorsan robbanásszerű belső átalakuláson esett át. Erre az időszakra tehető, hogy a könyv egyszeriben tömegkulturális termékké kezd válni, amely nagy üzleti haszonnal jár kiadó és kereskedő számára egyaránt. A század utolsó harmadának polgári fejlődésével olyannyira kibővült - kezdetben, az 1850-1870-es évtizedekben - a könyv-, utóbb a sajtókínálat, hogy elodázhatatlanná lett a kereskedelmi tevékenység átalakulása is. A nagy tömegben eladásra kínált kiadványok forgalmazásának hatékonyságát csak új üzleti fogások révén lehetett biztosítani. Ezek sorába tartozik a hatalmas példányszámban nyomott, rövid időszakonként külön füzetekben kiadott folytatásos ponyvaregények előfizetéses, illetve házalók útján történő terjesztése. Így került az olvasókhoz a Deutsch Testvérek megbízásából Kiss József által írt nyolckötetes, [17] közel másfélezer oldalas regény, a Budapesti rejtelmek is.
      Nem célunk a ponyva térhódításának részletes történeti ábrázolása. Egy ilyen áttekintés során külön teret kellene szentelni a műfaj századunkbeli sikerkorszakainak, a századfordulónak, a két háború közti időszaknak, a háborús éveknek, az 1942-es ún. „ponyvarendeletnek” [18] és az azt követő nagy cikkáradatnak. S természetesen foglalkoznunk kellene a ponyva egyes műfajaival, a műnemek kategorizálásával, [19] típusba sorolásával, a ponyva és a lektűr fogalmi megkülönböztetésével [20], valamint e kettő és az „igazi” szépirodalom szétválasztásának problémájával. Rövid összefoglalásunkban azonban még arra sem adható megnyugtató válasz, hogy mi is valójában a ponyva.
      A ponyva fogalma a több évszázados használat során észrevehető jelentésváltozáson ment át, és eközben folyton csökkent a műfaj tekintélye. Mindenesetre a 19. század második felére a ponyvairodalom már erősen pejoratív mellékzöngét kapott. Példa rá Révay Mór János ponyváról szóló eszmefuttatása. Márpedig ő igazán tudhatta, hogy mi is a ponyva, hiszen annak a Révai kiadóvállalatnak volt a vezetője, amely egy Jókai nevét lobogóul használó, a kultusztárca által anyagilag támogatott és a kor legnevesebb íróit szerzőként mozgósító ponyvasorozat megjelentetésével vált az egyik legnagyobb kiadó-cápává.
      „Akkor burjánzott teljes erejében az a 10 krajcáros füzetes irodalom, - írja Révay -, melyre ma már senki sem emlékszik. A legszenzációsabb cimek alatt, a legkalandosabb tartalommal jelentek meg végnélküli folytatásokban ezek az alsóbbrendü néposztály szenzációhajhászatát, botrányéhségét és érzékiségét fölkeltő és kielégítő regénycsinálmányok. Nagyrészt külföldi gyártmányok voltak: de itthon is készült akárhány; tény az, hogy milliószámra jöttek be az országba és terjedtek el itt ezek a füzetek. Ubryk Borbála, a befalazott apáca, A gályarab menyasszonya, A londoni néma koldus, Rinaldo Rinaldini, az Abruzzók királya, Marinelli Marino, a gályarab, vagy a velencei rémes éj, A Rókus-kórház titkai, [21] Ártatlanul halálra itélve, Kossuth Lajos kéme, Szulejka, a hárem gyöngye, vagy a sztambuli fekete leányrabló... Ezekből a regényekből az első 2-4 füzetet nagy tömegekben vitte magával a kolportőr, és ezeket a füzeteket lerakta jóformán minden lakás ajtaja elé. A füzetekhez mellékelve volt egy prospektus, amelyben hátborzongató részletességgel el voltak mondva a szenzációk, amelyekben a mű bővelkedni fog. A füzetek hátlapján fel voltak sorolva a csábító ajándékok: órák, olajnyomatú képek és hasonló prémiumok, amikre az előfizetőnek jussa lesz, csak igen csekély portóköltség megtéritése ellenében.
      A spekuláció az volt, hogy akár a szakácsné, akár az úrnő a kezébe jutó füzeteket el fogja olvasni, kiváncsi lesz az érdekfeszitő folytatásra és meg fogja rendelni a regényt... Másnap aztán be is állított a kolportőr a rendelő bárcával, amelyet legtöbb esetben csakugyan aláirt vagy a szakácsnő vagy az úrnő, de sokszor mindakettő. Aki azután az ilyen rendelő-bárcát aláírta, az meg volt fogva hosszú-hosszú időkre, mert a regényt huzták száz, kétszáz, sőt háromszáz füzeten végig is.” [22]
      Máshol így folytatja: „Nem arról a ponyvairodalomról van itt szó, mely rémregények formájában befészkelődött a jobb családokba is..., hanem azokról a két-öt-krajcáros füzetekről, amelyeket piacokon, búcsúkon, hetivásárokon árusitottak, különösen ünnepnapokon, és amelyeknek a nép körében annál nagyobb keletjük volt, minél kiáltóbb cimek alatt jutottak forgalomba és minél szenzációsabb tartalmat igértek. Arról a ponyvairodalomról, amelyet annak terjesztői nemcsak hetivásárokon tényleg felállított ponyvák alatt bocsátottak áruba, hanem amellyel azután városról-városra és faluról-falura jártak házalni. Ez a valóságos ponyvairodalom speciális hazai termék, amelyet az ötvenes évek táján egy Bucsánszky Alajos nevü könyvnyomdász létesitett egy pár népies iró segítségével. Ezek közül még a mai nemzezedék előtt is ismert név a Tatár Péter neve. A Bucsánszky által kiadott füzetek közül a legkapósabbak azok voltak, amelyek Rózsa Sándorról, Sobri Jóskáról és Bogár Imréről terjesztettek sok-sok legendaszerü mondát és hőstettet és gondoskodtak róla, hogy az érdeklődés a világhirre vergődött, egyébként felakasztott vagy agyonlőtt zsiványok iránt állandó maradjon... Hiszen igaz, hogy jelentek meg ezek közt a ponyvairodalmi füzetek közt ártatlanabbak is, történeti leírások, mesék, tréfás elbeszélések, de igaz az is, hogy mindezek a füzetek oly módon voltak megírva, hogy csak butitó hatással lehettek az olvasóra.” [23]
      Révay visszaemlékezéséből kiderül, hogy szerinte a ponyva selejtes, pusztán tömegigényeket kielégíteni kívánó szórakoztató kiadvány, amely kifejezetten a kiadó haszonszerzése végett született. A rövid terjedelmű, általában sorozatban megjelenő, néhány illusztrációval is színesített olcsó füzetes vállalkozás, melyet nem könyvkereskedésben, hanem hirdetés, előfizetés vagy kolportázskereskedelem útján lehet beszerezni, vallja Révay, az olvasó alantas ösztöneire, az ábrándozásra vagy a kíváncsiságra épít. A kiegyezés korabeli ponyva azonban az ebben foglaltnál valójában tágabb kört ölelt fel. Ide soroltak ugyanis mindent a „komoly” és a „magas” irodalmon kívül, vagyis mindazon alkotásokat, amelyek témájuknál - és nem esztétikai értékeiknél - fogva „nem olyan szépek” vagy „alantasak”, mindent tehát, ami „nem való” a kanonizált, az „igazi” irodalomba. Minőségi szempontból van tehát különbség a ponyvairodalom és „a jobb családok körébe is befészkelődött rémregények” között.
      A témával fél évszázaddal később foglalkozó Békés István más szempontok szerint vizsgálta a kérdést, mint a ponyva külsődleges vonásait hangsúlyozó Révay. Békés szerint: „a ponyva szó mint bizonyos fajta nyomdai termékek megjelölése - eredetileg a legegyszerűbb néprétegnek szánt, kezdetleges igényekkel számoló nyomtatványok közkeletű terjesztési módjára: a vásárokon árusító asztal helyett földre terített ponyvára utalt. Ponyvának tehát az olyan alpárian mulattató, kezdetlegesen oktató nyomtatványokat nevezték, amelyet vásáron, ponyváról árusítottak - ebből született az aljairodalom jellegzetesen magyar neve. A vásári ponyva azonban hamarosan magára vette az egész hatalmas szaporulatú népirattömegnek: a bárhol, bárhogyan árusított históriás, regényes, vallásos, trágár, babonás és elmetágító verses vagy prózai füzetkiadványoknak egybesűrített fogalmát. Néhány évtized múlva, a terjesztési formák fejlődésével a ponyva fogalmából kihullt a vásári ponyváról történő árusítás képzete, s főként művelődési-társadalmi szempontú bírálatok-támadások hatására, kiszűrődött belőle a fércművek, selejtirományok, olcsó kalandregények eltúlozva általánosított és általánosítva pejoráló gyűjtőneve. Ponyvaregénynek nevezték a XIX. század végén elterjedt, nem ponyváról árusított, hanem ügynökök által kihordott folytatásos bűnügyi és kalandfüzet-sorozatokat is, minthogy az olvasók akvirálása a lakások ablakán reklámként kéretlenül bedobott ingyenfüzetekkel történt...
      A ponyva meghatározói között találunk tartalmi, formai és értékelési elemeket, de ide tartozik a célba vett közönség rétegződése, a nyomdai külső és végső soron a terjesztésnek a vásárok, búcsúk, sokadalmak ponyváitól, sátraitól a 'bedobós' regények olvasófogó trükkjén át a falmelléki, kapualji ládák és az újságosbódék szemcsábító kirakodójáig vezető számos változata. A ponyvát ezek szerint jellemzi, hogy tárgya elsődlegesen érdekfeszítő, izgalmas, szenzációs, feldolgozása túlnyomórészt dilettáns, tudálékos, álnépi, hogy külleme igénytelen, ára olcsó, terjesztési módja hangos, erőszakos, nemegyszer furfangos vagy éppen csalárd... bár a ponyva és az irodalom lényegében végletes fogalmak, vannak köztük olyan átmenetek, fedések, kölcsönhatások, amelyek gyakorta nehézzé, nemegyszer bizonytalanná teszik a határok éles megvonását.” [24]
      De mennyiben érvényesek a ponyva idézett meghatározásai Kiss József készülő művére, a Budapesti rejtelmek-re?

      Kiss József mint ponyvaszerző
      Kiss József rémregényfolyamának talán éppen az a legfőbb tanulsága, hogy kétségeket támaszt a ponyva egyértelműnek tűnő fogalmát illetően.
      1868-ban, amikor az 1849. július 28-án az országgyűlés által elfogadott, de már életbe nem lépő törvény [25] után kimondták végre a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát (1867: XVII. tc.), Kiss József vérbeli mesehős módjára, hét évi bolyongását megszakítva Pestre ment szerencsét próbálni. Később egy olvasói levélre válaszolva így emlékezik életének erre a szakaszára. „Igenis, voltak nekem is olyan éveim és kinek nincsenek azok közül, akiket egy magasabb hivatás láza kerget és földönfutóvá tesz, akik predesztinálva vannak, hogy tolmácsai, kifejezői legyenek a közérzésnek, annak, ami a lelkek mélyén szunnyadoz, akár szóval, akár kőben, akár ecsettel. Ismeri Ön az úszólápot? Azt a magányos külön világot, mely nem tartozik sehova, de mindennel, ami rajta van, madárfészekkel, kagylóval, nyíló nympheákkal és hervadásra született egynapi moszatokkal csak megy, bujkál, eltünik, azután nagy távolokban újra felmerül, hogy ismét nyoma vesszen valahol. Ilyen magányos úszóláp voltam én is sok-sok esztendeig. Felmerültem, lemerültem, engedtem a parancsoló szeleknek, a tépázó viharoknak, hányódtam, tűrtem és szomjúhoztam.” [26]
      Pest kelletlenül fogadta az írót. Mint annyi szerkesztő- és írótársa, Kiss hosszú évekig élt nyomorban. Munkaadója, a Deutsch-cég korrektorként alkalmazta, majd 1871. január 1-étől több mint két éven át szerkesztette a Vértesi Arnoldtól megörökölt Képes Világ című hetilapot, amely egyre kisebb olvasói érdeklődést vonzott. Verseivel, írásaival töltötte meg a lapot, ám jóformán senki nem volt kíváncsi rá.
      1874-ben, fél évvel a Képes Világ megszűnte után (lapjától Kiss búcsúversben köszönt el - Egy képes lap halálára), Deutschék új ötlettel álltak elő. Képes Regénycsarnok címmel vérbő, izgalmakkal teli, „modern” ponyvasorozat megindítását határozták el, s a vállalkozáshoz képzett kivitelezőt kerestek. Az idők során folklorizálódott, a szakirodalomban általánosan elfogadott, jószerivel magyarázkodó, némi restellkedéssel vegyes legenda szerint: „Az első regény megirásával Kisst bizták meg, de nem hivatalos számítással, hanem véletlenségből: Ágai Adolf (aki Deutschék társlapjainál, a Magyarországnál, a Nagy Világ-nál, valamint a Képes Lapnál volt szerkesztő - Cs. T.) csupa tréfából kérdezte Kisst, hogy nem vállalja-e el a regényt? Kissnek pénzre volt szüksége, megszivlelte a feltételeket, melyek bizony más körülmények között vérig bántották volna, de most a dolog komikumát erőszakolták ki, s megkezdte a regényt.” [27]
      Az irodalomtörténetírás váltig tartja magát ahhoz a szájhagyomány útján elterjedt állításhoz, hogy a szerződési „feltételekben egy olyan regényről van szó, melynek nem szabad irodalmi értékűnek lennie. Az indoklása egyszerűen az volt, hogy a népnek nem kell az ideális eszmékért küzdő, tehát brutalitások nélküli regény. A regény főeleme legyen a szerelem, mert e tárgykör sok szabadságot biztosít az irónak s alkalmat ad a csapongásra, kihivja a fantáziát s a meseszövés érdekességét biztosítja.” [28] Valószínű azonban, hogy a kiadó nem esztétikai, hanem legföljebb tematikai és kereskedelmi kikötésekkel élt a megrendelés során.
      Kiss József igen ellentmondásosan viszonyult saját bértollnoki működéséhez. Eleinte, például 1874. március 28-án Gáspár Imréhez, a fiatal költőbaráthoz írt levelében bevallotta: „A 'Szentesi Rudolf' regényét én írtam és írom ugyan, de nyilván sohsem fogom a magaménak vallani. Szolgáljon mentségemül az, hogy e roppant terhes munkát - mely jelenleg egyedüli keresetforrásomat képezi - csak nagy szükségből vállaltam magamra. Ez a könyv attentatum művészi törekvésem ellen...” [29]
      Mindazonáltal Gáspár Imréhez küldött későbbi ismert levelét már Szentesi Rudolf néven szignálta. Ráadásul a következő évben a hatalmas kedvvel s energiával és komoly irodalmi s egyházi személyiségek közreműködésével összeállított Zsidó Évkönyv [30] szerkesztőjeként is fontosnak érezte feltüntetni a Szentesi Rudolf álnevet. Márpedig az évkönyv neves szerzőgárdát vonultatott fel, melynek szerzői között találjuk például Lőw Lipót, híres szegedi rabbit is. „Az évkönyv megjelenése - írja Kiss egy levelében -, dacára, hogy a reá vonatkozó újdonságok már a közreműködők névsorát is hozták, mai napig oly kétséges volt, hogy csakis legközelebbi ismerőseimet, barátaimat mertem felszólítani a közreműködésre, az illető hírlapi cikkecskék - bár megállapított tényképp hozták az irodalmi újdonság hírét - inkább a közhangulat kipuhatolására szolgáltak. E hangulat oly kedvezőnek bizonyult az új vállalatra, hogy sikerében alig lehet kételkednünk és az itt az ideje, hogy egész eréllyel hozzá lássunk a terv megvalósításához.” [31]
      A dolog annál is különösebb, mivel az évkönyvet nem is Deutschék, hanem a Franklin Társulat adta ki. A jól ismert védjegy „újrafelhasználása” mögött tehát nem a kiadó nyomása állhatott, bár kétségtelenül igaz, amit Kiss későbbi kritikusa állít, miszerint „csak a Zsidó Évkönyv szerkesztése éleszti fel alkotó kedvét, mintha érezné, hogy ezen a területen formát ölthet hozzáértése, ízlése, koncepciója”. [32]
      Arról lehetett szó, hogy a regény írását illető kezdeti ambivalens lelkiállapota fokozatosan átalakult. Az időközben az olcsóbb megélhetés kényszere miatt Budakeszire költöző, a pesti élettől elzárva élő, és a magányával, valamint állandó gyomorbajával küszködő költő megízlelhette a tiltott gyümölcs zamatát, miközben mind jobban belefeledkezett a szerteágazó szálakon bonyolított fabulába és a Szentesi Rudolf név alatt jegyzett regény látványos közönségsikerébe. Kiss arra is ráébredt, hogy a ponyva lapjaira becsempészheti mindennapi életének kisebb-nagyobb eseményeit, fejlődő városának pillanatképeit, annak kedvelt vagy viszolygást keltő helyszíneit. Glatz Károly, aki még Kiss József életében némileg édeskés kismonográfiában dolgozta fel a költő életútját, s aki talán egyedül írt eddig a Budapesti rejtelmek-ről, állítólag magát a szerzőt idézi. „A regényt pedig csak írta tovább. Alakjai megelevenedtek, közöttünk jártak, mondta Kiss. 'Mindig róluk beszéltünk, beleéltük magunkat az ők világába, velük küzdöttünk, velük nevettünk. A folytatást rendesen el kellett beszélnem, hugomék pedig közben szakadatlan kérdezték, hogy ezzel meg azzal az alakkal mit csinálok? megölöm őket? S ha egy-egy alakot csakugyan ki kellett 'végeztetnem' - mert hisz a 'receptre' is kellett gondolnom - ,akkor ennek a 'gyilkosságnak' a hatását, körülményeit mindig már előre megvitattuk. A sok keserűség között humoros alakokról is gondoskodtam s ha egy-egy részlet jól sikerült, napokon át nevettünk, mint ahogy előbb napokon át szomorkodtunk. Egyszer azonban leizentek Budakeszire, hogy siessek a befejezéssel. Szomorúan, aggódva, félve néztünk egymásra, mintha azt kérdeztük volna egyszerre: miből fogunk élni ha ezt is elveszik? Mikor pedig nehezen megvigasztalódtunk, sajnáltuk, hogy vége lesz a romantikának, hogy el kell válnunk azoktól az emberektől, kik régóta egyedüli barátaink voltak. Hugomék sajnálták legjobban, hogy válni kell. A jó embereket meg is siratták.” [33]
      Utóbb Kiss József talán valóban száműzte e művét saját könyvespolcáról, amint az emlékezések is tanúsítják, ám tagadhatatlan, hogy akkor, az írás során, akaratlanul vagy akarata ellenére megkedvelte méltatlan sorsú teremtményét. E vonzalmának a titkolása pedig bizonnyal abból fakadt, hogy Kiss József átérezte a kor átmenetisége szülte szokatlan helyzetet, hogy ti. miközben felcsillant, ha nem is érkezett még el annak lehetősége, hogy az író a szépirodalom és a színvonalas zsurnaliszta-irodalom műveléséből tartsa fenn magát, a megélhetését mégiscsak az biztosította, hogy megrendelésre a nagyközönségnek szóló tömegirodalmat írt, melyet ugyanakkor szégyenletesnek talált a maga számára. A magyar irodalomban éppen ez idő tájt kezdett tudatosan elválni egymástól az értékes, az ihletett irodalom és az előre kiszámított, tehát pusztán a pénzszerzés és a sikerhajszolás miatt gyártott tömegirodalom. Kiss József pedig ezzel az eddig nem, vagy nem kellően tisztázott és elméletileg is végiggondolt világos kettős értékrenddel látott hozzá, hogy egy rémregénnyel megássa az „elitirodalom” és a tömegirodalom közötti szakadékot.
      Mielőtt komolyan hozzáfogott volna a roppant szövevényes történet finomabb kidolgozásának, a Budapesti rejtelmek-et reklámozó cédulákkal szórták tele a budai és a pesti házakat. „Budapest társadalmának és társadalmi helyzetének hű képe tárulkozik majd ki. Két ellentétes társadalmi osztály tagjaival találkozunk itt: a nyomorultakkal és a szerencse fiaival, majd a továbbiakban a szükség, a nyomor, az éhség, a meztelenség bűneinek, a gellérthegyi búvóhelyeknek, a névtelen kocsmáknak, a szabad szerelem démonainak, a lélekkufároknak, a kéj kábító gyönyörének, a borzalmas szenvedélyeknek, a szemérmetlen aljasság undorító orgiáinak s hasonló idegrázó dolgoknak bemutatását ígéri” - szól a prospektus ajánlása [34]. S ezzel nem állított semmi valótlant, sőt talán vissza sem adta teljes valójában a havi három folytatást garantáló regényfolyam eseményteli cselekményét.
      Roppant nehéz, ha nem lehetetlen bemutatni és elemezni egy olyan könyvet, amely egyrészt ma már szinte fellelhetetlen a közkönyvtárakban, másrészt melynek az ismertetése is lehetetlen, hiszen olyan nagy a terjedelme. Glatz Károly megpróbálkozott a lehetetlennel és számos kisebb-nagyobb eseményt elhagyva, hét apró betűs oldalon keresztül birkózott a mese-sűrítménnyel. [35] A cselekményszálak hidrafejeinek eleve reménytelen „kaszabolása” helyett itt csak arra a kérdésre próbálok válaszolni, hogy ponyva-e vagy sem a Budapesti rejtelmek.

      A „Budapesti rejtelmek”, a mintaponyva
      Kiss József műve receptkönyv alapján készült. Mivel az író ingoványos talajon mozgott, de korrekt munkát akart végezni, feltehetően mintákhoz igazodott. A külföldi példatárból legkézenfekvőbb „szamárvezető”-nek a romantikus-szocialista-naturalista [36] rémregény műfajában néhány évtized alatt klasszikussá vált alapmű, Eugen Sue Les mystčres du Paris [37] című munkája kínálkozott. Használatát megkönnyítette, hogy 1872-ben a regény két különböző magyar fordításban is megjelent Párisi titkok, illetve Páris rejtelmei címen. „Sue regényei rendkívüli hatással voltak nemcsak bent Franciaországban, hanem a külföldön is. A legtöbb európai nyelvre lefordították őket. Egymásután jelentek meg a Les mystčres du Paris utánzataiképen a londoni, berlini, bécsi, amsterdami, hamburgi stb. titkok” [38] - összegezte Sue magyarországi hatását vizsgálva a későbbi szakíró, aki ugyanakkor a Szentesi-féle regényről mit sem tudott.
      Juhász Gyula fedte fel később a nyílt titkot. „A romantika azután csak úgy tobzódott a szenzációs címekben. Egy időben, Sue nyomán, a Rejtelmek évada jött el. Nálunk a Hazai rejtelmek és Hazai titkok, végül Budapest rejtelmei. (Ez utóbbiak Kiss József poétalelkét terhelték, akit az éhség kergetett a megírásukra)”. [39]
      Ha azt talán már soha nem is tudjuk meg, hogy vajon ál-keresztnevét a Sue-regény egyik jobb sorsra érdemes fő alakjától, Rodolphe-tól (a magyar változatokban: Rudolf) vette-e kölcsön Kiss József, valamint hogy az ál-vezetéknévvel (Szentesi) a Sue-regényben fontos szerepet játszó nyakláncra, a „szent ereklyére” [40] kívánt-e utalni, az mindenképpen vitathatatlan, hogy a cím megválasztása, a főszereplő festő volta vagy a két mű meseszövésének a hasonlósága Sue Kiss Józsefre gyakorolt hatását bizonyítja. Mint az is, hogy mind a két regény a nagyvárosi élet alsó régióiba kalauzolja az olvasót. Az, amit a magyar kiadó a Párisi titkok 1872-es kiadásának bevezetésében ír, akár Kiss József regényére is találóan alkalmazható lenne. „Az olvasó, már e bevezetésből is aligha észre nem vette, hogy hajmeresztő dolgoknak kellend tanújává lennie. Ha követ bennünket, ismeretlen tájakhoz fog eljutni, melyek borzasztók s undorítók; melyeknek ronda sárfészkeiben épen úgy hemzsegnek az utálatot gerjesztő emberi szörnyalakok, mint ahogy nyüzsögnek a hüllők a mocsárokban... Mi is itt meg fogjuk kisérteni az olvasó szemei előtt oly vadak életéből feltárni jeleneteket, melyek a civilizációtól nemkevésbé állnak messzire, mint azon vadnépségek, melyeket Cooper oly remekül ecsetelt. A különbség csak az: hogy azon vadak, melyekről mi szólunk, közöttünk ténferegnek; érintkezhetünk is velök, ha bebátorkodunk azon bűnbarlangokba, melyekben élnek, s összejőveteleiket tartják, hogy célbavett tolvajságaik- s gyilkosságaikról értekezzenek, vagy hogy a zsákmányt egymás közt felosszák... Mi önmagunk is visszarettenünk némely helyeink megírásától: szivünk aggályteljesen elszorult, s kérdeztük magunkban: vajjon haladjunk e tovább megkezdett utunkon?” [41]
      Kiss József maga is erre az útra lépett, midőn kényszerből elvállalta a megbízást. Persze Kiss nem az európai metropolisról, Párizsról, hanem a nagyvárosi fejlődés útjára még éppen csak rálépett Budapestről mintázta regényét. Emellett a Kiss regényében felbukkanó szereplők által képviselt társadalom jóval tágabb és rétegzettebb, mint Sue regényében: Kiss nemcsak a budapesti alvilágot, de a felső rétegeket is bevonja panorámaképébe. Akik mind közösek abban, hogy kevés kivétellel romlott a lelkük. „Ezek az emberek - állapítja meg Glatz Károly - mind a mostoha sors gyermekei, végzetszerűségüket legtöbben romlott vérükben hordják, mit gyönge, jellemtelen szülőiktől örököltek.” A 19. század szellemi találmányainak, mint amilyen az irodalmi darwinizmus és a naturalizmus, Kiss a ponyván belüli alkalmazója lesz. Ékesen mutatja ezt már regénye elején az a passzus, amely szinte rímel a Sue-regény bevezetőjére. A váczi úti régi temető [42], olvassuk, „mint egy holttetem beékelve a leendő világváros testébe. Mig az országut szemközti vonalán ház ház után épül, gyár gyár mellett emelkedik, kertek, ültetvények virulnak: itt egyszerre megszakad az üde vérkeringés és orgiát ül a romlás, tespedés, enyészet. Elhagyott, félelmes magányu egy hely ez... Szabad kezet hagytak a romlásnak, pusztulásnak, mert a pusztulás, enyészet az ember leghivebb szövetségesei... Lépten-nyomon egy-egy tátongó sirbolt állja utunkat, bepillantást engedve a sirok rejtelmeibe... A kiket a társadalom kidobott és a sir be nem fogad, azok foglalták el a pusztulás és enyészet eme helyét titkos üzelmeiknek... Naplemente után kezdődik itt csak az élet. A sötétség oltalma alatt felüti fejét a bűn és szennyes orgiáit üli a nyomor.” [43]
      Kiss József - a német és esetleg angol példák mellett - minden valószínűség szerint kiegészítette tanulmányait Sue korábbi magyar követőinek az olvasásával is. Elsősorban Jósika Miklós Egy kétemeletes ház Pesten, Nagy Ignác Magyar titkok, Pálffy Albert Magyar millionaire vagy Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című műveit olvashatta, melyek szerzői ugyan erősen támaszkodtak a francia előképre, ám sikerült velejéig magyar regényeket alkotniuk. Ahogy Hankiss János megfogalmazta: a Sue-féle realisztikus gonosztevőregény Nagy Ignác és Kuthy keze alatt az akkori magyar viszonyoknak „más műfaj keretén belül elképzelhetetlen hűségű rajzává” alakult. [44] Részletes hatástörténeti elemzés nélkül is nyilvánvaló tehát, hogy a Budapesti rejtelmek témája szerint a hamisítatlan romantikus rémregények leszármazottja, bár több szállal is kötődik a karrier-, a szerelmes-, a gonosztevő-, a betyár- és a bűnügyi regényekhez, s azok hazai lenyomataihoz és ponyvaváltozataihoz. Szentesi Rudolf jól vizsgázott. Munkájára mintaszerűen ráillik a ponyva korabeli fogalma. A Budapesti rejtelmek - legalábbis a múlt század közepi és a mainál tágabb fogalomhasználat szerint, amely nem vagy alig tett különbséget ponyva és az ekkor születő lektűr között - igazán sikeres ponyvatermék lett.
      Az üzlet több-kevesebb sikerrel létrejött tehát. A kiadó megkapta, amit remélt, és amit megrendelt. Az író nem kapott ugyan annyit, mint amennyiről a megállapodás szólt, de a szöveg eladása után befolyt annyi, amennyi megmentette Kisst az éhenhalástól, vagyis folytatásonként 15-20 forintot. (Egy vidéki elemi iskolai tanár éves fizetése ekkoriban kb. 400-500 forint, egy tisztviselői átlagfizetés nem érte el az 500 forintot.) [45] A füzetes, olcsó késztermék nagy reklámmal és propagandával, főként kolportőrök terjesztésében jutott el az olvasókhoz, akik több tízezer példányban vették a könyvet. [46] „Az egymás után megjelenő füzetek rengeteg példányban keltek el, urak és munkások egyaránt olvasták, a diákok pedig titokban az órák alatt is vele foglalkoztak” - emlékezik Glatz Károly. [47] Hozzávetőlegesen a mű első harmadától azonban a Szentesi-regény önálló életet (is) kezdett élni.

      Ha nem (csak) ponyva, akkor mi?
      Bár a regény külsőre mindenben megfelel a ponyva követelményeinek, mégis van ok az elbizonytalanodásra. Hiszen Kiss József regénye nem vagy nem egészen felel meg a ponyva elengedhetetlen követelményének, hogy teljességgel híján legyen a „mélységperspektívának”, hiszen a „szórakoztató irodalomnak nincs mögöttes jelentése és jelentésrétegei”. [48] Kiss műve ugyanis izgalmasan játszik a „mélységgel” (lehetséges, hogy éppen ez a ponyvalét bizonyítéka): ha nem járja is be, de azért megnyitja a „mélységek” felé vezető folyosókat. Kiss József, persze, nem szociográfiát írt a korabeli fővárosról, és nem is törekedett mélyebb társadalomrajzra. Mégis az történt, hogy a ponyvarémregény eseményei mellett, azok mögött vagy azok kapcsán kirajzolódik egy széttöredezett tükörcserepek alkotta - bár fénytörésekkel és az elkallódott darabok üresen tátongó helyétől foghíjas -, de azért összeilleszthető Budapest-kép. A Budapesti rejtelmek a korabeli fővárosi s részben vidéki élet számos elemét, az aktuális és új keletű nagyvárosi problémák sokaságát ragadja meg: a regény szereplői a társadalom szinte valamennyi rétegét megidézik és velük együtt feltárul saját szűkebb világuk is. Az így összeálló tabló az éppen születő Budapest olyan élvezetes és korhű kaleidoszkópját nyújtja, amely - fordítsuk bárhogyan - mindig új és mindig ismeretlen képtöredéket mutat.
      Kiss József minden bizonnyal megvetette a nagyvárosi rangért sóvárgó Budapestet. Valószínűleg neheztelt a városra, mert bűnösnek találta. Nehéz viszont eldönteni, vajon a várost okolta-e azért, hogy a lakói rosszak, erkölcsileg megmételyezettek, vagy úgy találta, hogy a nagyváros csábereje vonzotta mindenhonnan magához, társadalmi hovatartozástól függetlenül, az eleve romlott elemeket. Kiss mindenesetre alaposan ismerte és valamilyen szemérmes, olykor cinikus félmosollyal, ugyanakkor szeretettel, családias együttérzéssel vizsgálta Budapest világát.
      Kiss amellett, hogy irodalmi téren igyekezett magát felkészíteni a feladatra, gyakorlati kiképzésben is részesítette önmagát. Glatz Károly jegyezte föl róla, hogy „Budapest rejtelmes dolgairól akarván írni, bejárta a főváros minden zege-zugát.” [49] S valóban, regényében mindenhová elvezeti az olvasót, kezdve a Váci úti régi temetővel, majd beljebb érve, bekóborolhatjuk vele az épülő - akkoriban még - külső-Belvárost. „Budapest arisztokratikus városrésze, a leendő Saint-Germain a muzeum táján elbeszélésünk idején kezdett kiemelkedni a homokbuczkák és szemétdombok halmazából. Egy pár palota már fölemelte diszes homlokzatát a sivár, elhagyott tájon, de még nagyon magányosan lézengtek a rongyos szomszédság közt, düledezett palánk-keritések s alacsony, félig a földbe betemetett házaktól körülvéve. Piszkos, mocskos volt köröskörül minden, sár és szemét, rongyos kunyhók és rongyos emberek. S e környezetben kezdtek fölemelkedni büszke, massiv falaikkal az uj paloták. Még elhagyatottaknak, lakatlanoknak látszottak. Kapu, ablak zárva! A csöndes termek még várják a fényes sereget, mely egykor itt fog majd mozogni elegáns toilettejeiben, apró csevegéssel töltve az órát s apró intriquák és apró kalandokkal az egész életet... A finom főúri világ átlebben az életen, a nélkül, hogy hullámot vetne alatta... A finom izlés száműzi a viharos szenvedélyeket s mindenki egyformán a közöny sima álarczát hordja magán... Pedig ha az álarcz alá látna a világ, mennyi mindent nemlátna ott! Megrenditő dolgokat, elfojtott szilaj érzéseket, a korlátlan szenvedély minden vadságát és bűneit... De csitt! Ezek a gyóntató atyára tartoznak, nem mi reánk. Az aristokratia nem hiába támaszkodik a papságra, szüksége van, hogy gyöngéd lelkiismeretét megnyugtassa.” [50]
      Az idézetből kiviláglik Kiss elbeszélő módszere: úgy ad érzékletes városképi leírást, hogy plebejus indulattól fűtött maró kritikát is mond egyúttal - egy-egy félmondatba sűrítve - a felső rétegről. A regény férfi arisztokrata szereplői, azok leszármazottai kivétel nélkül alávaló, megvetésre méltó, romlott alakok - és nem sokban maradnak el tőlük a számító és korrupt főpapok sem. Jellemeinek ábrázolásában szinte minden alakot egy fokkal alacsonyabb etikai szinten nivellál, a szereplők minél magasabb társadalmi réteget képviselnek, annál megvetésre méltóbbak erkölcsi tekintetben. Amíg a regény polgár hősei vagy alvilági alakjai csupán a magánéletükben viselkednek osztályuknál alacsonyabb erkölcsi nívón (pl. a fiatal orvos bordélyba jár és fiatalkorú lányt ront meg, a cirkuszi bábos pedig szerelmével halálba kergeti a megtévedt grófnőt), addig az arisztokrata minden ténykedése maga a fertő: semmittevő herék ők, akik politikai és gazdasági befolyásukat csak a rosszra használják, nem rettenve vissza még az öléstől sem.
      Mindez, természetesen, nem nyílt társadalomelemzésből, pusztán elejtett félmondatokból, apró események leírásából bontható ki. Újonnan meggazdagodott és felkapaszkodó polgáralakjai milliókat keresnek, egyikük „a Ferenczváros leggazdagabb polgára”. De „ha olykor felvetődött Bécsbe és a szállodában eléje tették az idegenek könyvét, hogy nevét bejegyezze, egyet sodort vastag szürke bajuszán, egy másodpercig gondolkozott, azután odabiggyesztette a neve után a 'Character' rovatba a 'Privatier' szót nagy, vastag ákombákom-betükkel, a melyekből egyebek közt azt is ki lehetett sylabizálni, hogy Krantz Ignácz magánzó ur üres óráiban inkább dominó-koczkákat szokott egymásmellé rakosgatni, mint betüket... Neki nem sok hajaszála hullott a tudományokért... Mert megvoltak neki ugyan saját eszméi és igen egészséges észjárása, csakhogy hiányzott a forma, nem birta azokat a kellő konstruktióba önteni.” [51] Saját családja külsőségekben az arisztokráciát majmolja, lánya fillér nélkül maradt hideg fejű, de ősi nemesemberhez megy nőül.
      Ügyvéd és katona, prostituált és eltévelyedett parasztlány, megtévedt grófnő és zsidó bábaasszony, úrihölgy és úrihölgynek nevelt polgárlány, handlé és uzsorás, hamiskártyás és betörő, elkorcsosult, vagyontalan dzsentri és megélhetésért küzdő lapíró, németkisasszony és rendőrkém, zsandár és szegénylegénynek állt éhező napszámos - az 1860-as, 1870-es évek jóformán minden rendű és rangú alakja felbukkan itt, hogy egymással összekapaszkodva, mint egy haláltáncban, végül csúfos véget érjen (börtönbe kerüljön, boldogtalan legyen, elmeneküljön vagy elpusztuljon). Talán azért, hogy a haláltáncot ne kelljen megneveznie, és ezzel ne sértse meg a ponyva műfaji tabuját, vagyis ne beszéljen a politikáról, a történet idejét a regényből amúgy „kibeszélő” közelmúltba, 1863-ba helyezi, amikor még nem is létezett Budapest.
      Kiss József Budapestjében az a csodálatos és megkapó, hogy a város szinte élővé lesz a regény lapjain. Városkép, utcakép mozaikjai bédekkerként vezetnek bennünket, és valóságos topográfiai tanulmánnyal érnek föl. Megismerjük belőlük a korabeli főváros kerületbeosztását, társadalmi övezeteit, látjuk a város folyamatos épülését és gyors átalakulását. A feltörekvő, de minduntalan pénztelen joghallgatók és a kiforratlan, újságszerkesztőségek körül ólálkodó költők tanyája, a Hét Bagoly szintén élethű fényképen elevenedik meg. „Ha jogász-éveidet Pesten töltötted, nyájas olvasóm, lehetetlen, hogy hirét ne hallottad légyen a hét bagolynak... A 'hét bagolyhoz' czimzett egyemeletes kis sárga ház Budapestnek legrégibb hőtel garnije. Nevét attól a hét bagolytól vette, melyek földszinti ablakai és bejárata felett egy-egy tölgykoszorumban, kiterjesztett szárnyakkal lebegnek. A ki épittette, kétségkivül e hely tudományos rendeltetését akarta jelezni e pogány symbolummal, a tanulóifjuság pedig nemes fogékonyságánál fogva méltányolta az épitő szándékait és örömestebb költözött ide, mint máshova.” [52] Vagy a városi magánélet helyszínei, úgymint a szállodák, a kávéházak (ez persze már inkább a félnyilvánosság tere), a polgári otthonok, az úri paloták, a nincstelenek viskói, a bordélyházak éppúgy életre kelnek, mint a nyilvánosság fórumai, a színházak, a mulatók, a biliárdtermek vagy a kártyabarlangok világa.
      Kiss József ugyancsak alapos megfigyelő. Regényalakjai nemcsak élnek ebben a lüktető városban, de félmondatokban vallanak szokásaikról, mesélnek káros szenvedélyeikről, veszekednek és duellumot csinálnak, vagy kínos pontossággal dicsekszenek ruhatárukkal, bálba, netán bordélyházi bacchanáliába csábítanak, vizitbe és szórakozni mennek, városi járműveken utaznak, szabónőhöz szaladnak, az ágyukba édesgetnek, angyalcsinálóért kutatják végig a várost, rendőrkémet néznek ki maguk közül, börtönbe hurcolják őket, dologházba kerülnek, lányokkal üzletelnek, kitoloncoltatnak, újságokat olvasnak vagy kávéházi szócsatákat vívnak, és a végén a Duna-parton állva a hívogató sötétségbe merednek. Magánéletük a pesti élet panorámáját mutatja.
      Ha Kiss József regénye csupán csak ponyva, akkor mit kezdjünk a ponyva közkeletű fogalmával? Azért pedig, hogy a Budapesti rejtelmek ponyvaként vonult be az irodalmi köztudatba (szemben más, tőle alig elütő regényekkel [53]), elsősorban maga a szerző, Kiss József a felelős, aki önhittségtől sem mentesen e szavakkal bélyegezte meg regényét: „Értékesebb ponyvaregényt aligha írtak magyar nyelven.” [54]
      1922-ben, közel fél századdal a Budapesti rejtelmek kiadását követően, Krúdy Gyula új regénnyel jelentkezett. A vadromantikus elemekkel fűszerezett mű a Hét Bagoly címet viselte. Szomjas Guszti úr, az idős köz- és váltó hites ügyvéd - Józsiás úr segítségével - kiegyezéskori fiatalságát jött újra megtalálni a Képíró utcai Hét Bagolyba. „A Hét Bagoly visszhangos udvarán elfelejtette a Lisznyai úr hagyatékából való vén kakas, hogy valamikor a hajnalt is jelentette, a Vademberhez címzett sarki szatócsbolt ajtaja már huzamosabb idő óta csengett, a Képíró és a Bástya utcákban a korán kelő polgárcsaládoknál kávé és tej illata váltotta fel az éj fülledt álomszagát, az ódon házakban a pénteki kenyérdagasztást befejezték a belvárosi hölgyek, és megállottak az emeleti ablak mögött, a csipkefüggönyt félrevonták, hogy egy másodpercig elnézegessék az első havazást, amely a Buda felől járó hideg széltől hajtva keringett, örvénylett, inkább feljebb látszott szálldosni, mint alant, mintha félne még a hópehely az ismeretlen Pesttől...”

      1. Bp., 1868.
      2. Vö. A magyar sajtó története 1867-1892. II/2. köt. Szerk.: Kosáry Domokos-Németh G. Béla, Bp., 1985. 500-505, 511-515. old.
      3. Jókai Mór: Hát mi feltámadunk-e még? A Hon (regg.), 1880. március 28. 77. sz. 1. old.
      4. Uo.
      5. Uo.
      6. Uo.
      7. Mikszáth Kálmán: Az írói tulajdonról. In: Mikszáth Kálmán összes művei, 52. köt. Cikkek és karcolatok, 2. köt. 1874-1875. Bp., 1964. 21-49. old.; Uő: Az írói tulajdonjogról. Nógrádi Lapok, 1874. november 1.- december 27. 44-52. sz.; Uő: A vidéki újságoknak. In: Mikszáth Kálmán összes művei, 67. köt. Cikkek és karcolatok, 17. köt. 1882-1883. Bp., 1969. 86-87. old.
      8. Vö. Bartók Lajos: A repülő könyvkereskedés - Egy kis kultúrhistória. Üstökös, 1872. február 3.; Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre. Bp., 1978. 61-67, 234-236, 312. stb. old.; Békés István: Magyar Ponyva Pitaval. Bp., 1966. 180-183, 209-210, 270. stb. old.; Medve Imre alias Tatár Péterről, az 1850-es, 1870-es évek legfoglalkoztatottabb és legsikeresebb ponyvaírójál szóló külön fejezet.
      9. Bővebben l. Dr. Kelemen Mór: Adatok az írói tulajdonjog hazai történetéhez. Budapesti Szemle, 1869. 14. köt. 305-317. old.; Arany László: Az írói és a művészi tulajdonjogról. Uo. 1876. 10. köt. 225-257. old.; Uő: Az írói tulajdonjog kérdéséhez. In: Arany László összes művei, 3. köt. Tanulmányok 2. köt. Bp., 1901. 227-232. old.; Törvényjavaslat az irói és müvészi tulajdonjogról. Kisfaludy Társaság Évlapjai, Új folyam XIII. köt. 1877/78. 59-101. old.
      10. Athenaeum, 1838. 707-718. old.
      11. Közölve, Viszota Gyula: Vörösmarty véleménye az írói tulajdonjogról és a titkos szavazásról. Akadémiai Értesítő, 1912. 23. köt. 400-406. old.
      12. Budapesti Szemle, 1840. 1. köt. 157-237. old.
      13. Magyar Törvénytár, 1875. évi törvényczikkek. Bp., 1896. 201-203. old.
      14. Arany László: Az írói és művészi tulajdonjogról, 225-257. old.
      15. Vö. Katus László: Nemzetiségi adatsorok a dualizmus korában. In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk.: Glatz Ferenc. Bp., 1988. 193-200. old. 13. tábla.
      16. A kalendárium-irodalom kitűnő összefoglalása, Kovács I. Gábor: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig. A magyar kalendáriumok történeti és művelődésszociológiai vizsgálata. Bp., 1989.
      17. Szinnyei József nyolc kötetről tud, Békés István „tízkötetes rémregényt” említ. Az OSZK példánya elveszett, a MTA könyvtári példányában nyolc kötet van összefűzve, a FSZEK Budapest Gyűjteményében: 1-2. rész (1. rész, 1-5. köt: 2. rész, 1-3. köt).
      18. Adatgazdag összefoglalása, Csáki Pál: A ponyvairodalom „megrendszabályozása” az 1940-es évek elején. Történelmi Szemle, 1992. 41-53. old.
      19. Kiválóan használható: Formen der Literatur in Einzeldarstellungen. Hrsg. Otto Knörrich. 2. Aufl. Stuttgart, 1991.
      20. L. Simon Zoltán: Az irodalom peremvidékén. Bp., 1990.; Lányi András: Az írástudók áru(vá vá)lása. Bp., 1988. E könyvek korántsem meggyőző kísérletek a kérdés megoldására.
      21. Állítólag szintén Kiss József álnéven írt, a Neues Pester Journalban megjelentetett műve. Az adat lelőhelye, Rónay Mária: A ponyva írói és olvasói. Literatura, 1928. 2. sz. 62. old. (38. jegyz.)
      22. Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Egy könyvkiadó emlékiratai. 1. köt. Bp., 1920. 54-55. old.
      23. Uo. 90-91.
      24. Békés István: i. m. 6-7. old.
      25. A törvényről, Gerő András: Zsidó utak és magyar keretek a XIX. században. In: Uő: Magyar polgárosodás. Bp., 1993. 295-317. old.
      26. Kiss József felolvasása a Népopera matinéján 1914. január 25-én. In: Kiss József és kerek asztala. Bp., 1934. 47. old.
      27. Glatz Károly: Kiss József. Irodalmi tanulmány. Bp., 1904. 37. old.
      28. Uo.
      29. A levelet közli, Scheiber Sándor-Zsoldos Jenő: O miért oly későn. Levelek Kiss József életrajzához. Bp., 1972. 37-38. old.
      30. Első évfolyam, 1875-1876. Bp., 1875.
      31. A levelet közli, Scheiber Sándor-Zsoldos Jenő: i. m. 47-48. old.
      32. Uo. 33. old.
      33. Glatz Károly: i. m. 39. old.
      34. A ma elérhető példányokból a prospektus hiányzik, az idézetet ezért Békés Istvántól veszem át, i. m., 288. old.
      35. Glatz Károly: i. m., 50-56. old.
      36. A meghatározás forrása Kovács János: Sue hatása a magyar regényirodalomra. Kolozsvár, 1911.
      37. 1-4. köt. Párizs, 1843-1844.
      38. Kovács János: i. m., 8. old.
      39. Juhász Gyula: Csevegés. In: Juhász Gyula összes művei, 6. köt. Prózai írások 1918-1922. Bp., 1969. 485. old.
      40. A regény első kötetében az alávaló Iskolamester leleplezője egy lánc, melyen egy lapis-lazuliból faragott kis szentlélek lóg. „Szentségtörő te! - te a szent ereklyét egy becstelen teremtménynek adtad, s megszentségtelenitetted - háromszorosan szentnek kellett volna pedig ennek előtted lennie, mert fiad kapta e kegyes ajándékot anyjától, s nagyanyjától.” E. Sue: Párisi titkok, 1. köt. Pest, 1872. 215. old.
      41. Uo. 1-3. old.
      42. A temető az 1790-es évektől 1847-ig, a Kerepesi úti temető megnyitásáig működött.
      43. Kiss József: Budapesti rejtelmek. Bp., 1874.
      44. Hankiss János: A detektivregény. Debrecen, 1927. 123. old.
      45. L. Mazsu János: A szellemi foglalkozásúak jövedelmi viszonyainak alakulása a dualizmus időszakában. In: Magyarország társadalomtörténete I. Szerk.: Kövér György. Bp., 1995. 2. köt. 36-49. old.
      46. Sajnos nincs olyan magyar nyilvántartás, melyet pl. az amerikai The Bookman 1895-től 1933-ig havonta vezetett a legnagyobb sikerrel eladott könyvekről. A Best-selling books nyilvántartását feldolgozta Alice Payne Hackett: The Fifty Years of Best Sellers 1895-1945. New York, 1945.
      47. Glatz Károly: i. m., 59. old.
      48. Simon Zoltán: i. m., 46. old.
      49. Glatz Károly: i. m., 37. old.
      50. Kiss József: i. m., 65. old.
      51. Uo. 178, 179. old.
      52. Uo. 88. old.
      53. L. az erős Sue hatást mutató Jókai-regényt, Asszonyt kísér - Istent kísért. Bp., 1880-1881. Legújabb kiadása Szilasi László érdekfeszítő jegyzeteivel, Bp., 1995. Vagy lásd a Nagy Ignác-féle regény egy vadonatúj poétikai jellegű vizsgálatát, Imre László: „Ellentechnikák” a valóságillúzióval szemben. In: Uő: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban. Debrecen, 1996. 184-185. old.
      54. Idézi, Glatz Károly: i. m., 60. old.


EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3) SzerzőSándor T.: Urak és parasztok < > Szép E.: A kuglizó