EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Gera M.: Képes főváros < > Kornis M.: Botrány és szentség

100 éves a fényképezés
________________
KREILISHEIM GYÖRGY

      A szerző mindeddig kiadatlan rádióelőadása 1940-ből

Nemrég volt a századik évfordulója annak a napnak, amikor a párisi Tudományos Akadémiában bejelentették, hogy a francia kormány megvásárolta Daguerre találmányát, a fényképezést, a „század egyik legnagyobb technikai csodáját”, és azt nagylelkűen a világnak ajándékozta.
      A találmányt ujjongva fogadta egész Páris. A kor legnagyobb tudósai és művészei éppoly csodálattal adóznak az új természetábrázoló eszköznek, mint a közönség. Az irodalmi szalonokban mindenki a fényképezésről beszél, de csak igen kevesen értik a lényegét. Lélekzetfojtva és megrendülve állják körül a csillogó ezüstlapocskát, amelyen halványan és finoman bontakoznak ki egy kép körvonalai.
      Az emberiségnek egy ősi vágyálma valósult meg, amely épen olyan időtlen idők óta kísértett az emberek agyában, mint a repülés, vagy a távolbalátás utáni vágyódás.
      Daguerre megállította a rohanó és örökre eltűnő pillanatot. Ezüstlemeze ketrecébe zárta azt a látomást, amely csak egyszer villan fel előttünk, hogy aztán visszavonhatatlanul a semmibe zuhanjon.
      Igen, ez csoda volt, kétségkívül csoda. A közönséget nem érdekelték a vegyi és optikai formulák, amelyek a csodát magyarázták, hanem ünnepelték Daguerre-t, a nagy varázslót.
      Elhalmozzák kitüntetésekkel, a képviselőház 6000 frank évjáradékot szavaz meg részére. A legkiválóbb természettudósok és vegyészek biztosítják arról, hogy találmánya beláthatatlan jelentőségű. Ingres, a festő, amikor az első daguerreotypiát meglátja, kijelenti, hogy „ez az a pontosság, amelyet mindig el szeretett volna érni képeivel.”
      De az egyhangú hódolat karénekét rövidesen disszonáns hangok zavarják meg. Franciaországban Bayard, Angliában pedig Fox-Talbot maguknak követelik a találmány elsőségét. Isidore Ničpce pedig vádiratot ad ki, amelyben egyenesen azzal gyanúsítja Daguerre-t, hogy halott apja találmányát ellopta és saját neve alatt tette közzé.
      Heves és elkeseredett vita indul meg arról, hogy ki a feltaláló. Ez a vita száz éven át folyt, és máig sincs végkép eldöntve. Nem is lesz soha.
      Daguerre éppoly valódi feltalálója a fényképezésnek, mint Bayard, Fox-Talbot, vagy Nicéphore Ničpce. A mai fényképezés azonban nem Daguerre, hanem Fox-Talbot találmányából fejlődött ki. Daguerre ezüstlapja ugyanis csak egyetlen példányban készült, és nem volt sokszorosítható. Fox-Talbot papírnegatívjáról pedig nagyszámú pozitív képet lehetett másolni.
      A daguerreotypiának nem voltak igazi művészei. A talbottypiával azonban már a fényképezés létezésének legelső éveiben halhatatlan remekműveket alkotott egy skót művész: David Octavius Hill.
      Hill a fényképezés első és talán máig is legnagyobb művésze. A fényképezéssel csak mellékesen és néhány évig, kb. 1843-48-ig foglalkozott.
      Fényképein megelevenedik az egész korai viktoriánus korszak, megelevenedtek Dickens regényhősei.
      A mai fényképező megilletődve áll ezek előtt az arcképek előtt. És ez a tisztelet még mélyebb, ha ismeri azt a különbséget, ami az ő felszerelése és Hill kezdetleges eszközei közt van.
      Az ötvenes években új nagy művésze támad a fényképezésnek Franciaországban: Nadar. Nadar felszerelése jóval tökéletesebb már, mint Hillé volt, de ugyanolyan művészi akarat, ugyanolyan biztos ízlés vezeti gépét. Nadar rendkívül mozgékony szellem. Felszáll az első kísérleti léghajókkal a magasba, és elkészíti a világ legelső légi felvételeit. De leszáll a föld alá is, és Páris katakombáiban megszületnek az első fényképek mesterséges fénynél. Noha ennyire kalandos természet, mégis a portré, a lélekábrázolás a fő működési területe. Az ő lencséje azonban már kíméletlenül élesen rajzol, és stílusa sem romantikus többé, mint Hillé volt, hanem realista.
      A fényképezés technikája szédítő iramban kezd fejlődni. A vegyészek és optikusok csodát csodára halmoznak, és olyan lehetőségeket nyitnak meg a fényképezők előtt, amilyenekről azelőtt álmodni sem mertek.
      Nicéphore Ničpce első felvételét 1825-ben még 8 és 1/2 óra hosszat világította meg. És micsoda homályos, bizonytalan képet kapott! Daguerre ezüstlapja már tiszta, részletekben gazdag képet mutat, de még nála is egy óra a megvilágítási idő. Ő maga eleinte csakis mozdulatlan tárgyakat fényképez. Az első portréfényképező műtermet Draper és Morse, a távíró feltalálója, nyitják meg New-Yorkban, 1839-ben. Az ő szerencsétlen paciensüknek még félóra hosszat kellett ülnie, mozdulatlanul, behunyt szemmel, a tűző napfényben. A fényképészeti lencsék fejlődését a magyar Petzvál József, egyetemi tanár indítja meg, aki zseniálisan megszerkesztett objektívjét Voigtlaender optikussal készíttette el. Ő indította útjára azt a rohamos fejlődést, amely a megvilágítási idők folytonos rövidülését eredményezte, és oda vezetett, hogy ma már a másodperc egymilliomod részét is meg tudjuk rögzíteni, de minden jó amatőr gép is a másodperc ezredrészéig működő pillanatzárral van felszerelve.
      A régi fényképészeknek azonban nem volt ilyen könnyű a dolguk. Modelljeiket számos csavarral, fogóval és villával kellett mozdulatlanná rögzíteniük. Ezek a szerkezetek és a fényképezés többi fogyatkozásai kihívták maguk ellen a rajzolók gúnyját, akik kenyerüket féltették a fényképezés versenyétől. Különösen Daumier haragudott a fényképezésre, és szellemes gúnyrajz sorozatban támadta a találmány művelőit és a közönséget, amely oly nagy lelkesedéssel fogadta az új technikai csodát.
      1869-ben már a szabad természetben való fényképezés is divattá válik. Az új hordozható gép prospektusa büszkén hirdeti, hogy az egész felszerelés nem nyom többet 24 kilónál, és szállításához nem szükséges sem ló, sem kocsi, hanem háton hordozható.
      Az amerikai George Eastman, a celluloid film későbbi feltalálója, így írja le az akkori fényképészeti kirándulásait: „Abban az időben az ember nem «vitte magával» a fényképezőgépét, hanem úgyszólván kísérte a felszerelését, amelynek a gép csak egy része volt. A szabadban való fényképezéshez nemcsak erős izomzat, hanem bátor szív is kell. Ahol csak felállítottam a gépem, mindjárt nagy tömeg vett körül, mintha csodaszereket áruló kuruzsló lennék.”
      Ilyen technikai nehézségek mellett érthető volt, hogy a szabadban való fényképezéssel csak kevesen foglalkoztak, és a nehéz feladat vonzotta a kiváló szellemeket. Magyarországon is a legelső amatőrfényképezők közt olyan neveket találunk, mint báró Eötvös Lóránt, a nagy fizikus és Lóczy Lajos, a világhírű földrajztudós és utazó. Micsoda szent lelkesedéssel végezték ezek a nagy magyar tudósok ezt az önként vállalt nehéz feladatot.
      A fényképészt attól a tehertől, hogy sötétkamráját mindig magával kelljen cipelnie, Richard Maddox, angol orvos találmánya, a száraz lemez szabadította meg. A lemezeket ezentúl gyárilag készítették, és hónapokig használhatók maradtak. 1884-ben Eastman, a Kodak gyár megalapítója, feltalálja a celluloid filmet, ami ismét hatalmas fordulatot jelent a fényképezés fejlődésében. A celluloid film lehetővé teszi a sorozatos felvételeket és így a mozgófénykép kifejlődését. De ugyanakkor a film révén válik lehetővé a gépek méretének tetszés szerinti csökkentése is. A századfordulón a Kodak gyár piacra hozza az első kézi gépet. Jelszavuk: „Ön csak nyomja meg a gombot, a többi a mi dolgunk.”
      Az új amatőrök tízezrei már nem tartoznak a legfelső szellemi elithez, de azért legnagyobbrészt művelt emberek. Felvételeiket valamennyien maguk dolgozzák ki, és rendszerint a fürdőszobában kezdetlegesen berendezett sötétkamráikban türelmesen pepecselnek órák hosszat.
      Magyarországon is ezt az átalakulást látjuk. A hetvenes években, a hivatásos fényképészeken kívül, még csak néhány amatőr dolgozott. Bécsi cégek utazó ügynökei látták el őket felszereléssel és anyaggal. A magyar cégek közül elsőnek Caldermi és Veszprémi Samu festékkereskedő kezd el foglalkozni fényképészeti vegyszerek eladásával, 1878-ban. Utóda, Pejtsik Károly meglátja a fényképezésben rejlő nagy lehetőségeket, és üzletét teljesen fényképészeti szakkereskedéssé alakítja át. Pejtsik üzleti prospektusai valóságos tankönyvei voltak a régi magyar amatőröknek. 1899-ben, Széchy Gyula festő és Gál Adorján tanár vezetésével megalakul a Photo-Club, a magyar amatőrfényképezés további fejlesztésére. Egyidejűleg Pejtsik megalapítja a „Fényképészeti Szemlét”, az első magyar amatőr fényképészeti szaklapot.
      Az amatőrségnek ez a hőskora a világháborúval fejeződött be. A világháború után már igen nagy tömegek igen kevés, vagy semmi hozzáértéssel vették kezükbe a fényképezőgépet. Ezek az amatőrök azonban már valóban nem csináltak mást, csak „megnyomták a gombot”.
      A fényképezésben a filmipar óriási, az egész világot behálózó fejlődése a javítások egész sorát eredményezte. A filmeket a végsőkig tökéletesítik, és igen nagy fényerejű lencséket szerkesztenek. 1925-ben megjelenik a piacon a mozifilmre dolgozó Leica fényképezőgép, a német Leitz gyár alkotása. Az új kis képméretet felkapják, és számtalan hasonló típusú gépet gyártanak. Ezek a miniatűr gépcsodák nagy fényerejű lencsékkel, elektromos megvilágításmérőkkel távolba fényképező és nagylátszögű objektívekkel, a másodperc ezredrészét is megrögzítő pillanatzárakkal és a technika számtalan más csodájával vannak felszerelve. Az új jelszó: „Kis negatív, nagy kép.” A néhány négyzetmilliméteres negatív elmaradhatatlan kísérőtársa a nagyítógép.
      Abban a mértékben, ahogy a fényképezés technikai része könnyebb lett, tudatlan dilettánsok özönlötték el a szakfényképészi pályát is. A fényképezők ízlése, a képek művészi értéke nagy mélységekbe zuhantak le. Természetesen, a művészi értékeknek ebben a hanyatlásában nem a technika volt a hibás. De a technika túl gyorsan fejlődött, és az emberi lélek, a fényképezés esztétikája nem tudta nyomon követni ezt a 120-as tempót. A fényképészet művészi fejlődése nem tartott lépést a technikai fejlődéssel, és a fényképezés első művészi korszakát hosszú hanyatlási korszak követte.
      Ezt a művészi hanyatlást Disderi, párisi fényképész fellépése indítja meg. Már fellépése avval kezdődik, hogy tönkreteszi a Párisban működő művészfényképészek egész sorát, Nadartól a Le Gray fivérekig, avval a kétes értékű „találmányával”, hogy az eddigi nagy fényképalak helyett bevezeti a névjegy nagyságú fényképet, az ú. n. „potrait de visit”-et, és üzletét az ipari szervezéstől eltanult nagyüzemi alapokra fekteti. Evvel a fényképek árát egy huszadára csökkenti, és a művészi fényképészeket, akik nem hajlandók tömegmunkára, üzemük bezárására kényszeríti.
      Disderi nem egyéneket fényképez, mint Hill, vagy Nadar, hanem típusokat.
      Tipizáló hajlamainak segítségére jön a müncheni Hanfstaengl találmánya, a retusálás is. Alaposan visszaél ezzel a lehetőséggel, és öregnek, fiatalnak, férfinak, nőnek egyforma simára keni az arcát. Disderinek óriási sikere volt. Sőt, a véletlen is segítségére siet, és egy váratlan esemény a végsőkig fokozza népszerűségét.
      III. Napóleon olaszországi hadjáratára indult, serege élén. Egész Páris népe az utcán tolongott, és kis zászlókat lobogtatva, éljenezve köszöntötték a fényes hadsereget. Elől a császár, hófehér paripán, után lovas testőrök, kivont karddal, ragyogó mellpáncéllal, csillogó sisakokban, majd a színpompás lovasság, a kékkabátos pirosnadrágos gyalogság végtelen sorai és végül a dübörgő ágyúk. A Boulevard des Italiens-en egyszerre megtorpan a menet. A császár megállítja paripáját, leugrik róla, és kemény léptekkel besiet a 8-as számú házba. A hadsereg oszlopain vezényszavak repülnek végig, és a katonák pihenjállásban várnak. Félóra múlva megjelenik a császár, felpattan lovára, és a sereg ismét megindul.
      Természetesen egész Páris kíváncsi rá, hogy mit csinált a császár a Boulevard des Italiens 8. számú házban. És hamar megkapják rá a választ: lefényképeztette magát Disderinél. Az udvar siet utánozni a császárt és követi őket a gazdag és szegény polgárság végeláthatatlan sora. Ma is ott van még minden párisi család fiókjában, a családi fényképalbumban, néhány Disderi-kép.
      Évtizedekig maradt uralmon a Disderi által megteremtett hazug fényképészeti irány, és a fényképészet művészi hírét, amit a fényképészet hőskorának szereplői oly sok fáradsággal építettek fel, teljesen rombadöntötte.
      De a nagyszámú fényképező amatőr egyre jobban megtisztítja a közönség ízlését. Egyesületekbe szervezkednek, kiállításokat rendeznek, és ezen a réven kialakul egy új, természetesebb fényképészeti ízlés. Magyarországon is a Photo-Club megalakulását nyomon követte számos hasonló egyesület alapítása Budapesten és a vidéken. Sok házi kiállítás után már a 90-es években is, 1902-ben nyilvános fényképkiállításokat rendeznek Budapesten és Székesfehérvárott. 1904-ben nagyszabású fényképészeti szemle indul meg Kohlman Artúr szerkesztésében, „Az Amatőr” címmel. 1905-ben pedig megalakul, gróf Esterházy Mihály támogatásával, a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége.
      A korai magyar amatőrök között feltűnően nagyszámban szerepelnek nők és középiskolás diákok. A Szövetség első alelnöke is nő: Okolicsányi-Kuthy Dezsőné.
      A nagyrészt fiatal amatőrök mind szívvel lélekkel az új fényképészeti irányokat támogatják. Tóth Béla, az író és amatőrfényképész, a „Pesti Hírlap” és „Az Amatőr” hasábjain élesen támadja a megcsontosodott szakfényképészeket, és felállítja három híres pontját:
      „1. Dinamittal kell felrobbantani a hivatásos fényképészek ősi műterem berendezését; ama bizonyos svájci ház- meg pálmaliget háttereket, a görög oszlopokat, az urnába omló függönyöket, a trónusokat és a tiroli hidacskákat, mert ez a miljő hazug...
      2. Nem szabad felebarátunkat az objektív előtt ama hagyományos „festői” és merev állásokba kényszeríteni... nem kell többé kőember.
      3. Pusztuljon az embergyilkos retouche. Embergyilkos azért, mert a képből kiöli a legfőbbet: az embert; az ami megmarad, csak lárva.”
      A megváltozott ízlésnek a hivatásos fényképészek végül kénytelenek engedni. Dührkoop, hamburgi szakfényképész az első, aki ki meri mondani, hogy tanulni kell az amatőröktől. Sutba dobja a díszleteket, és műtermét valódi bútorokkal rendezi be. Így, ebben a természetesebb környezetben, természetesebb beállításokban és túlzott retusálás nélkül készíti el képeit. Magyarországon a Dührkoop iskola egyik legkiválóbb követője Székely Aladár, akinek sok kitűnő Ady-fényképet köszönhetünk.
      Az utóbbi három évtizedben kialakult fényképészeti ízlés mértéktartó, és nem igyekszik utánozni semmilyen festészeti irányt, hanem pusztán fényképészeti hatásokkal akar sikert elérni.
      „A művészi fényképező az egyes tárgyat a jelenségek tömegéből kiválasztja, elszigeteli, kiemeli, jelentőssé teszi, lelket ad neki: szeretném tudni, mi mást csinált valaha a művészet, a művészek?”
      Természetesen nem könnyű dolog a művészi fényképeket a fényképek nagy tömegéből kiválogatni. Mert a fényképezőgép nem olyan eszköz, mint az ecset vagy a toll, hanem csodálatos módon művész közbenjötte nélkül is képes valamilyen képet készíteni.
      Korunk egyik igen jellemző vonása a fotoriport nagy szerepe. A közönség szinte már el sem hiszi, hogy megtörtént egy esemény, ha nem lát róla képeket. A napilapok és képes folyóiratok mindennap a képek végtelen tömegét öntik az olvasók elé. De a nagy államokban milliós példányszámokban jelennek meg olyan folyóiratok is, amelyekben a kép a főrész, és a rövid szöveg csak a képeket magyarázza. A magyar fotoriporterek ma a legelső helyen állnak az egész világon. A legnagyobb képes lapok legügyesebb fotoriporter-sztárja sok helyütt magyar.
      A fotoriport kitermelte korunk új hősét, a hadi fotoriportert. A haditudósítók megírhatják beszámolóikat mások elbeszélése nyomán is, arcvonal mögött, a fotoriporternek azonban ott kell lennie gépével a legelső vonalakban, a rohamcsapatok közt. Ebben a mesterségben igen nagy a halandóság.
      Az újdonság izgalma és a régmúlt dolgok képének látásakor érzett szomorúság különös módon keveredik bennünk, ha a múlt század megfakult fotoriportjait forgatjuk kezünkben. A korai fotoriportok közé sorozhatjuk azokat a daguerreotypiákat, amelyek a Petőfiről és az 1848-as szabadságharc hős tábornokairól készültek. Az ötvenes évek után már minden jelentősebb eseményt megörökítenek a fotoriporterek. A krimi háborút, a szuezi csatorna megnyitását, Juariz bevonulását Mexikóba, a londoni kristálypalota felavatását, Páris ostromát már mind fényképeken láthatjuk.
      Különösen megindítóak a múlt századbeli amerikai fotoriportok, mert ezek a fiatal Egyesült Államok hőskorát ábrázolják. Ma sok filmet játszanak, amelyek a múlt századbeli Amerikával foglalkoznak, de egyik sem tud olyan hatást tenni ránk, mint ezek a megsárgult fényképek. Ott látjuk Lincoln Ábrahám öles alakját, nyers, de nemes vonásait. Ott látjuk Brady Hétezer fényképén Észak és Dél háborúját. Látjuk az óriáskéményű, apró mozdonyokat, az úttörők ekhós szekereit és magukat a honalapítókat redingotban, cowboy kalapban, hatalmas pisztollyal az oldalukon. Megilletődve érezzük, hogy ezekkel a régi, halvány képekkel valami nagy dolog kezdődött el, és ezek a névtelen fényképészek már a Történelemnek dolgoztak.
      És mik még a fényképezés alkalmazásai? Mire használják még a fényképezést? Mindenre. A csillagvizsgálónak éppoly elengedhetetlen segédeszköze, mint a baktériumvadásznak. Az imprimé anyagok készítésénél éppúgy használják, mint a porcelángyártásnál. A nyomdász éppoly kevéssé tudna már a fényképezés nélkül élni, mint a reklámtervező vagy a térképkészítő. Az orvos lefényképezi testünk belsejét, a tanító fényképekkel ismerteti meg velünk a világot. És nem olvassuk-e naponta az újságokban, hogy a hadviselő felek egész repülőrajokat kockáztatnak csak azért, hogy fényképfelvételeket kaphassanak az ellenséges vonalakról? A fényképezés annyira át- meg áthálózta már életünket, hogy nélküle egész más arca volna civilizációnknak.
      Száz évvel ezelőtt, amikor Daguerre feltalálta a fényképezést, mindenki úgy ünnepelte, mint valami csodát. És a csoda nem fakult meg, nem vált megszokottá száz év alatt sem. Ma is megborzongunk, ha a fényképezés legújabb csodáiról szóló híreket halljuk.
      Itt van az angol Ilford gyár találmánya, az infravörös-fényképezés. Ennek segítségével Angliából lefényképeztek francia tájakat. De az infravörös sugarakkal koromsötétben is lehet fényképezni, és az ilyen sugarakra érzékeny lemez meglátja a részünkre láthatatlan titkos írásokat, meglát bennünk olyan betegségeket, amiket csak a jövőben fogunk megkapni.
      A francia Tudományos Akadémia előtt olyan mozifelvevőgépet mutattak be, amely 50 000 felvételt készít másodpercenként, a német Eggert tanár pedig lefényképezte a puskagolyó kilövésének útját, és a másodperc tízmilliomod részét rögzítette meg lemezén. A fényképezés előtt nincs már lehetetlenség. A fénykép megtanult mozogni, beszélni, sőt, a távolbalátás feltalálása óta, repülni is. Le tudják már fényképezni a hangot, a szagokat, a melegséget.
      De a fényképezés átalakulására nézve a legnagyobb a színes fényképezés jelentősége. A módszer nem egészen tökéletes még ugyan, de vegyészek ezrei dolgoznak állandóan javításán, és kétségtelen, hogy nincs már messze az az idő, amikor a természet színpompáját fekete-fehérre egyszerűsítő fényképészet a múlté lesz már.


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Gera M.: Képes főváros < > Kornis M.: Botrány és szentség