EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Füst M.: Démonokról < > Berczik Á.: Egy photographus

Beszélgetés egy fényképésszel
________________
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

      - Milyen fényképek ezek?
      - Amint látja - szól a fényképész -, nők. Csupa nő. Leányok, asszonyok. Soványak, kövérek. Szőkék, feketék, vörösek. Hetvennégy darab.
      - Az ön fölvételei?
      - Nem. Ezeket úgy kapom. Minden hónapban. Az az úr hozta, aki most ment el. Nem ismeri?
      - Nem.
      - Nagyon érdekes ember. Eredeti ember. Gazdag ember. Sok milliója van. Két éve. Azt hiszem, szilvalekvárból és petróleumból. Csempész - és a fényképész jellegzetes mozdulatot tesz a zsebe felé.
      - Igen. De még mindig nem értem, mit jelent ez a sok fénykép.
      - Mindjárt megérti. Ha ön azt olvassa, hogy vidéki, előkelő földbirtokos fiatal lány tisztességes ismeretségét keresi, akkor ez az úr van mögötte. Ha gazdag budapesti gyáros magányos délutánjairól panaszkodik, akkor szintén ő beszél. És ha egy bánatos poéta eseng a gyöngébb nem felé, akkor megint ő fordul a nőkhöz „ezen a már nem szokatlan úton”. Ő az ezerarcú lélek, a burlingtoni jaguár, minden.
      - Ön pedig?
      - Én átnézem a képeket. Ez az úr tudniillik nagyon el van foglalva. Egész hónapban. Szófiától Berlinig, Bécstől Bukarestig cikázik, és havonkint csak pár napra térhet vissza kényelmes budapesti lakásába. Ekkor garmadával várják a fényképek. Nem hetvennégy. Hanem hétszáznegyven. Leül lámpája alá, melyre lila selyemernyő borul, rágyújt egyiptomi cigarettájára, és osztályozza, selejtezi, rostálja a gazdag anyagot. Nem kis munka. Vannak, akik első pillanatra nem tetszenek. Ezeket eldobja. Hozzám csak a szépek, a nagyon szépek kerülnek, kik megállották a tűzpróbát.
      - Miért?
      - Hogy megállapítsam, csakugyan olyan szépek-e. Manapság a vetélkedés nagy és tisztességtelen is, a retus erősen működik, s általa a legcsúnyább nőből is szépet varázsolnak. Ezt csak szakértő szeme veheti észre. Nézze, például ez a nőcske csupa elmosódó folt, hatásos szemfényvesztés, a valóságban nem sokat ér. Aligha hozhatom javaslatba. Emez azonban becsületes képet küldött. Csinos is lehet. De nem az ő ízlése. Bizalmi állást töltök be, tulajdonképpen nem is illik beszélni róla. Hiszen nagyon jól fizet. Szóval, így kell kiválasztanom minden hónapban. A hetvennégy közül alig marad hét.
      - Aztán?
      - Aztán az a hét eléje kerül.
      - Az ön rendelője, fényképész úr, csakugyan érdekes ember. Azt hiszem, miatta van az egész mai élet. Le kellene fényképeznie őt is, szilvalekvár-koszorúval homlokán, petróleumglóriában. Nem tréfálok. Az ókorban, mikor elsüllyedt a klasszikus műveltség, csak a latin császárok éltek, aztán a reneszánszban, a középkor csődje után a Mediciek, Sforzák és Borgiák uralkodtak, kik nyugodt lélekkel lőtték le ablakukból az embereket, és mérgezték meg az asztalnál vendégeiket, ma pedig, hogy egy nem kisebb kor pusztult el, minden erkölcsével és hagyományával együtt, ő győzött a sokkal kényelmesebb eszközeivel, s mindnyájan csak őt szolgáljuk, ön, aki neki dolgozik, én, aki róla beszélek, s ezek a szerencsétlen némberek, kik körüludvarolják millióit. Kicsoda korunk hőse, ha nem ő? Önnek azonban szép feladata van. Mutasson e rongyos, rosszul táplált angyalokkal, e hektikás, vérszegény, fáradt fényképekkel szemben több elnézést. Engedje az éhezőket színe elé, hogy a haldoklók üdvözölhessék Caesart. Legyen irgalmas, fényképész úr. Udvari fényképész úr...

      Pesti Hírlap, 1922. január 1.


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Füst M.: Démonokról < > Berczik Á.: Egy photographus