EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Zeke G.: A nagyvárosi kultúra < > Lengyel G.: A gazdasági elit

Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

___________
LACKÓ MIKLÓS

Magyarországon - talán még hangsúlyosabban, mint Közép-Kelet-Európa más országaiban - a zsidóság és az irodalom kapcsolata a múlt század 80-as 90-es éveitől a kulturális élet eleven problémája volt; a probléma nyílt feltárása máig sem történt meg teljesen. Csak egy tényre utalunk: egyetlen európai nagyvárost sem ismerünk, melyben a zsidóság (s a belőle bőven termő értelmiség) számaránya a századforduló éveiben oly magas lett volna, mint Budapesten (20-22 százalék, szemben pl. az erősen „zsidós”-nak tartott Béccsel, ahol arányuk nyolc százalék körül mozgott.) De Budapesten nemcsak a zsidók magas származásáról volt szó, hanem - pl. Krakkóhoz, Varsóhoz sőt Prágához képest - sajátos körülményekről is: a 19. század nagy részét uraló nemesi liberalizmus a hazai zsidóságot és főleg értelmiségét már korán az asszimiláció útjára terelte. Mint ismeretes, Ady az első világháború alatt írt Korrobori c. cikkében (melyet Szabó Dezső és mások is később antiszemita éllel interpretáltak) a problémát egyenesen úgy képzelte megoldani, hogy a polgárság körében gazdaságilag kiemelkedő szerepre jutott, kulturálisan modernizálódni vágyó, zömében gyors asszimilációra beállított zsidóság és a magyarság egy új „népben” egyesüljön: „Hogy a zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, s mindazt, ami talán - talán? biztosan - nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik mint nép, szintén nincsenek... gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz...”

A zsidó vagy zsidó származású irodalmárok több területen játszottak kiemelkedő szerepet a magyar irodalmi életben. Az egyik: jelentős a szerepük a múlt század második feléig alapvetően vidéki irodalom urbanizálásában és modernizálásában. Ennek legfontosabb problémája a múlt században szinte mindvégig uralkodó, de mindjobban kiüresedő és epigonizmusba süllyedő „nép-nemzeti” irányzat szerepének megtörése volt. Ez a mind konzervatívabbá váló irányzat egykor (amikor még nem is nép-nemzetinek hívták) nagyszerű irodalmat hozott létre. De századvégi ideológiájától fűtött irodalma szemben állt az öntörvényű irodalom nyugaton már régen uralkodóvá vált felfogásával: egy olyan politikai-elvű irodalmat jelentett, mely központi feladatának a nemzeti-nacionalista gondolatkör támogatását tekintette; benne nyertek megfogalmazást a nemzettudattal kapcsolatos közéleti problémák: a nemzet-koncepciók felvázolása, a túlnyomórészt a nemesi múltból vagy egy patriarchálisan elképzelt parasztság vonásaiból kialakított „nemzetkarakter” ápolása, a nemzeti hagyományok őrzése. Plasztikusan mutatja ezt a kiváló konzervatív irodalomtörténésznek, Horváth Jánosnak e korról még az 1920-as években is vallott, visszatekintő felfogása: „Gyakran le-lesétálva az Ady-kérdésről is gondolkoztam - írta 1927-ben, egy nyári vakációról Szekfű Gyulának. - Az eredmény ez: Adyval, s már jóval előtte az irodalom megszűnt a »nemzetinek« az ancillája lenni, ami Bessenyeitől Aranyig volt. A »nemzeti« vegye ezt tudomásul... Az irodalom romantikus nagyrabecsülésével hagyjon fel, s nyugodjék bele, hogy ott egyének marakodnak a koncért.” A „koncért” való marakodás valójában az öntörvényű irodalom kivívásáért folyt, mely a századelőn - persze sok elődre támaszkodva - az új irodalomban s a Nyugatban öltött testet; ennek előkészítésében, megszervezésében, támogatásában közismerten nagy szerepe volt a zsidó-magyar íróknak, szerkesztőknek és a zsidó polgárságnak. És itt nemcsak az esztétaként már viszonylag korán elfogadott Osvát Ernőt kell kiemelni, hanem Ignotust is, aki az öntörvényű irodalomért folyó harcot ideológusként vezette, méghozzá távolról sem egyoldalúan. Nemcsak a konzervatív irodalomfelfogásnak volt harcos ellenfele, hanem - s ez mutatja, hogy mily kicsinyesek voltak az ellene szegezett akkori vádak -, amikor kellett, az irodalmi támogatást követelő „baloldali” igényeknek is: túl a századelő szociáldemokráciája által támogatott, elavult naturalista „nyomorirodalmon”, szembefordult a polgári radikálisok azon csoportjainak törekvéseivel is, amelyek (főleg az 1910-es évektől) saját politikájuk támogatását kérték a Nyugattól, az új irodalomtól. A Huszadik Század 1912-ben rendezett Irodalom és társadalom c. nagy vitáján Ignotus ezt mondta: a polgári szabadságharcok az utóbbi évtizedekben Magyarországon egybeestek egymással, s ezek keretén belül „a politikai radikalizmus diadalmasan lobogtatta meg az írói szabadság zászlaját.” A polgári radikálisok azt hitték, hogy az új irodalom kiáll az ő törekvéseikért. „Ehelyett a megszabadított irodalom bájos mosollyal megköszönte a hős radikalizmusnak a szívességét, s még bájosabb mosollyal, elképesztően szemtelen egyszerűséggel ... elkezdett flörtölni mindenféle dendikkel, olyanokkal is, kik minden hájjal inkább meg vannak kenve, mint azzal a bizonyos szociális olajos cseppel. Vagyis: az írók olybá vették a radikalizmus segítségét, hogy ez kutya kötelessége volt, és semmi egyébbel nem akarták leróni hálájukat, mint azzal a faktummal, hogy ők vannak, olyanok, amilyenek, s úgy írnak, ahogy írnak.”

Az új irodalomért való küzdelem nem volt könnyű: ez az irodalom csak fokozatosan önállósodott, eleinte nem hirdetett radikális szakítást a konzervatív irodalommal, sőt nem ritkán annak formanyelvén próbálta kifejezni a modernizálódó városi (s ha lassabban is: az ugyancsak modernizálódó vidéki) ember problémáit. De a századforduló után hamarosan kivívta önállóságát, noha ideológiai-politikai síkon növekvő ellenállással kellett megküzdenie. Ez a gyorsaság, ugyanakkor a növekvő ellenállás többek között két tényezővel függött össze. Az egyiket nemcsak a régi vagy az új betelepülő zsidóságnak, hanem a régi nemesi liberalizmusnak és konzervativizmusnak Budapesthez való viszonyában jelölhetjük meg: a múlt századvégi „liberál-konzervativizmus” eredetileg nem volt városellenes, sőt sok tekintetben büszke volt rohamosan növekvő fővárosára, mert Budapest gazdagodásában a nemzet gazdagodását látta, s nem utolsó sorban azért, mert a zsidó és német elem gyors asszimilálódása a magyar anyanyelvűek számarányát növelte a nemzetiségi ellentétektől szaggatott országban. A másik, ellentétes tényező: a századforduló után a töretlen haladáshitet megkérdőjelező irányzatok, melyekkel korábban a kulturális életben csak ritkán találkoztunk, megerősödtek, s velük együtt - a kultúrkritikus hangulatoknak mintegy „jobboldali” kísérő jelenségeként - az „idegen”, a „zsidó” Budapest-ellenes állásfoglalások.

Mindez nem változtatott azon, sőt elősegítette, hogy az öntörvényű irodalomfelfogásért folyó küzdelem gyors győzelmet arasson, mindenekelőtt az írók-alkotók körében. A Nyugat előtörténete, majd 1908-as indulása, s elsősorban a kor és a magyarság szinte minden problémáját magában foglaló Ady-költészet nagy vonzereje voltaképpen azt mutatta, hogy eldőlt a harc; a régi irodalomfelfogás már nem volt képes komoly új értékek ösztönzésére. A magyar viszonyok között, ahol Ady találó szavaival „egyszerre torlódott össze ősz, tél, tavasz, nyár”, szinte egyidőben léptek fel a társadalmi haladásban töretlenül hívő, s az e haladás értékét megkérdőjelező, inkább a modern ember egzisztenciális problémái felé forduló új irányzatok, melyekben nem zsidó és zsidó írók egyformán részt vettek - az utóbbi irányzatok kapcsán gondoljunk példaként Krúdyra, a fiatal Kosztolányira, vagy a napjainkban jogosan felértékelődött zsidó Füst Milánra vagy Szép Ernőre. Ugyanez a jelenség megfigyelhető volt a filozófiai gondolkodásban is: a polgári radikálisok spenceri pozitivizmusa szinte egyidőben jelentkezett a Nietzsche-hívő, s az „etikai idealizmust” valló szellemtudományos irányzattal (a fiatal Lukács-Fülep-körrel), s a két áramlat - a progresszív-radikális, s a morális-kultúrkritikus - egyszerre volt egymás szövetségese és ellenfele is. Hogy a Nyugat széles értelemben vett köre az irodalomban olyan sokszínű volt, alapvetően ezzel a vitázóan szövetséges kettősséggel függött össze (különösen, ha ide számítunk sok más gyökerű és indíttatású művészt, pl. Kassákot és híveit); a folyóirat egyszerre tudott fóruma lenni a társadalmilag elkötelezett progresszió híveinek, s az ember egzisztenciális problémái felé forduló alkotóknak. Osvát jelentősége talán éppen abban állt, hogy esztétikai szemlélete, a minőségre figyelve, mindegyik irányzat létjogosultságát elismerte.

A modernizmus az irodalomban viszonylag korán megjelent Magyarországon (gondoljunk pl. Just Zsigmondra), ez az irodalom azonban egy ideig jórészt külföldi, igen gyakran párizsi élményeket tükrözött, azt mondhatjuk - s ez még részben Ambrus Zoltánra is vonatkozik -, az irodalmi és művészi szalonok szűrőjén át került kapcsolatba az urbánus modernséggel; többnyire még nem hazai és budapesti élmények fejeződtek ki benne. A 90-es évektől a modern életérzés nagymértékben a zsidó vagy zsidó származású írók révén vált közvetlen, hazai, budapesti élménnyé.

A századforduló körül Budapest-regények, novellák, karcolatok egész sora keletkezett: Bródy Sándor írásai, Molnár Ferenc Az éhes város-a és ifjúkori novellái, a jóval jelentéktelenebb Kóbor Tamás Budapest c. regénye, a kezdő Szomory Dezső tárcái stb.

Ezek az írók, másokkal együtt, nemcsak az új nagyváros keltette problémákat élték át, hanem azokat a nyelvi problémákat is, amelyek segítségével az új élmények kifejezhetők. A gondot még növelte a gyakran frissen asszimilálódott írók küzdelme egyszerre a magyar és a modern nyelvért. Bródy Sándor, talán az első ízig-vérig nagyvárosi író, aki egyébként teljesen otthonosan mozgott a vidéken is, s nagyszerű nyelvtehetség volt, ifjúkorára visszatekintve egyhelyütt ezt írta: „Rettegtem, no most mindjárt lelepleznek, hogy nem tudok ortográfiát és ezt megtudja az egész világ.”

A századforduló és a századelő hangos a nyelvi vitáktól: a konzervatív kritika egyik fő érve az új irodalom ellen, hogy képviselőinek egy része nem tud jól magyarul. A kritika esetenként igaz lehetett, de háttérbe szorította a lényegesebb szempontot. Ahogy erre - egy pillanatra a fiatal újkonzervatívok által szított nyelvi vitába bekapcsolódva - Ady Endre a bécsi irodalmi nyelvre utalva rámutatott: a modern nagyvárosi irodalmi nyelv kialakításában a hagyományos irodalmi nyelvtől távolabb álló „idegenek” éppen hogy jelentős szerepet játszottak. Bizonyos fokig áll ez még a költészetre is: ki tudja, az új modern költői nyelv mennyit köszönhet azoknak a „könnyed” városi költőknek (pl. a századforduló körüli Ignotusnak vagy akár Heltai Jenőnek), akik „fellazították” a korábbi magyar költészet nyelvét. Volt olyan magyar-zsidó író - a nyelvi szempontból legtöbbet támadott Szomory Dezső -, aki egyenesen a franciás-németes-zsidós nyelvi fordulatokból teremtette meg írásainak modern, szecessziós magyar nyelvét.

A nagyvárosi zsidó-magyar írók eme első generációja több területen hozott újat. Egyfelől a hitet a városi Magyarországban, az urbanizáció áldásos hatásában. De a nagyvároshoz való vonzódás sohasem jelentett számukra kritikátlan azonosulást. Az új élmények lényege: a nagyváros új társadalmi szövedékének, tagoltságának, sokféleségének, szenzációinak, s különösképpen új szociális problematikájának, a nyomornak, a vidéki nép migrációjának, az új asszimilációval együttjáró társadalmi problémáknak az átélése; másfelől a szabadabb nagyvárosi individualizmusnak, s a vele együttjáró „elidegenedésnek”, a tömeges magánynak a megismerése. Átélése mindannak, ami Londonban, Párizsban a 19. század 30-as-40-es éveiben, Berlinben valamivel később következett be.

Bródy Sándort ennek az új emberi bolynak a születése nyűgözte le. Egyik karcolatában, mely a Budapest reggel címet viselte, a századfordulón így írt: „A budai vár bástyájáról nézem a hajnalt és abban Budát, az öreg urat és a feleségét, a kikapós menyecskét, Pestet ... Maga a bal part, a nagy, az ifjú város szendereg ... Az előkelő város későn kél, a szűk utcák még néptelenek és mozdulatlanok most is. A munkásváros-részek azonban mind talpon vannak már, a tőke vidéke, a Lipótváros is nyitogatja a kirakat nélküli boltjait. Megmosdatták az utcákat is és íme, még hét óra sincs és vibrál, zajong az egész. De milyen egész ez! Nem sokemeletes, csaknem egyforma házak tömege, amelyből monumentumos épületek emelkednek ki részarányosan. Már nagy (a város), de még lehet látni, hogyan lett naggyá; még vannak kertek a magánházakban, még vannak bogárhátú kicsiny házak és nagy, nagy udvarok. Patriarchális öreg fák támaszkodnak a hirdetésekkel telepingált óriási tűzfalhoz, a nyaralók betörnek a városba mindenfelől és az elegáns boulevardból, az impozáns és előkelő Andrássy-útból kisvárosi utcák nyílnak. Ahova nézek, csaknem minden foltnak más a karaktere, a különféle stílusok ülnek orgiát itt ... Villák, olyanok, mintha templomok lennének, és templomok emelkednek kecsesen, frissen, vidáman ... itt és ott is építenek, látom az embert, amint a kupolát, a keresztet aranyozza. Egy város, amely ma építi templomait!” A születés látványának az öröme nem halványítja el az új nagyváros átkait, bűneit sem. Egyik írásában Budapest bűneiről ír Bródy: „Melyek a város tipikus bűnei? Budapest már elég nagy arra, hogy érdemes ezek után kutatni”. S pontokba foglalja a bűnöket: a nyomort, a pénzsóvár kizsákmányolást, s a többit - csak a „rossz lányoknak” kegyelmez meg, s emeli ki őket a bűnösök közül, „helyettük - írja rendkívül jellemzően - be fogom venni az úri családból eredő házassági szédelgőket.”

A megszokott, magától értetődő városiasság előőrsei ezek az írók. Az ugyancsak zsidó származású német Walter Benjamin, a nagyvárosi modernizmus keletkezésének ihletett kutatója írja egyhelyütt a 20-as években: „Ha a szerzők születési helye szerint minden városleírást két csoportba oszthatnánk, bizonyára az derülne ki, hogy olyan, amelyet helybeli írt, sokkal kevesebb van. Az írás felszínes indítéka, az egzotikum, a pittoreszk csak az idegenre (a vidékire) hat” (magyar vonatkozásban gondoljunk a régi Gvadányira). „Helybeliként meglátni egy várost - ehhez más, mélyebb mozgató erőkre van szükség. Akit ezek mozdítanak, a messzeség helyett a múltba utazik. A helybeli útikönyve mindig az emlékirat rokona: aki írja, gyermekkorát töltötte ott.” S Budapestre is áll többé-kevésbé, amit egy másik helyen ír: „A berliniek (budapestiek) mások lettek. Problematikus alapítói büszkeségük a fővárosra lassanként átadja a helyét a vonzódásnak Berlinhez (Budapesthez), az otthonukhoz... Ebben a helyzetben jelenik meg az író, aki még épp elég fiatal ahhoz, hogy megélje a változást...” Ez a városi tömegélményekhez, a város utcai életéhez és mindennapi „mitikus” helyeihez való vonzódást jelenti; olyan beállítottság, „amely számára a nevezetes reminiszcenciák, a történelmi megrendülések ... csupa lim-lom: készséggel átengedi őket az utazónak. És mindent, amit művész-padlásszobákról, szülőházakról és hercegi székhelyekről tud, odaad, hogy megszimatolhasson egy küszöböt, megtapinthasson egy kőlapot, amelyet a környékbeli kutyák éppúgy ismernek.” Így lett a nyugati nagyváros is - tehetjük mi hozzá -, ahogy Hofmanstahl nevezte egyszer, „merő életből épült tájjá”, „belakott”, otthonossá lett várossá.

Az ihletett sorokban kifejtett gondolat, módosult formában és időben elhúzódva, érvényes Budapestre is. A budapesti otthonosság első írói nagyobbrészt a zsidó írók közül kerültek ki. Az otthonossá válás nehézségeit, a vele együttjáró vívódásokat viszont jórészt nem ők fejezték ki, hanem azok a vidéki vagy frissen vidékről származó nem zsidó írók, akik szinte önmagukban hordozták a vidék és a város ellentéteit: Krúdy Gyula, aki a vidéki életet „elvárosiasította”, Budapestben viszont a születő nagyváros még éppen megőrzött és átalakulásban lévő vidékies pillanatait, élethelyzeteit és figuráit ábrázolta nosztalgikus esztéticizmusában. Méginkább a persze nem ily magas művészi szintet képviselő, vidéken élő konzervatív (és antiszemitizmustól sem mentes) Gárdonyi Géza, aki pl. Az öreg tekintetes c. kisregényében egy Budapestre települt idős kisnemesi földbirtokos tragédiáját írja le. Az öreg a nagyváros körülményeihez nem képes alkalmazkodni, s bár eleinte tetszik neki az érdekes nagyváros, közérzete fokozatosan tragikus kétségbeesésbe fordul, valamiféle otthonosságra csak a Józsefváros szegényei között lel, s elmagányosodásában egyre gyakrabban megy ki a város határába, hogy termőföldet lásson, végül szobájában szivaros dobozokban kukoricát kezd növeszteni... De még Kosztolányi Dezső is, aki később Esti Kornélban megalkotta a budapesti modern „kószáló” felejthetetlen figuráját, fiatalon még szinte kívülről szemlélte a pesti embereket: „Ó én szeretem a bús pesti népet ...”

Mély szociális együttérzés és immár megszokott városiasság tükröződik a fiatal Molnár Ferenc írásaiban. Méltán világhírre szert tett ifjúsági regényére, A Pál utcai fiúk-ra utalok, mely - talán saját gyermekkori élményeire támaszkodva -, mint közismert, az éppen önállósodni kezdő korakamasz kisdiákok halálosan komoly játékairól szól, középpontjában a grund, a még beépítetlen nagyvárosi telek, a játszótér védelme áll. A nagyváros már otthonná lett, de az író akaratlanul is érzi, hogy itt egy vidékies ország nagyvárosáról van szó: „A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék búra alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szeme hozzászokott a nagy távolsághoz, a messze nézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek az üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé.” S egy másik helyen: „A gyerekek szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis darabka földet, és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy: »Éljen a grund!«, mintha azt kiáltották volna, hogy »Éljen a haza!«”

Az elmondottakban persze még távolról sem merült ki a zsidó-magyar írók szerepe az új irodalomban. Még egy szempontra utalunk: közreműködésükre a nagyvárosi irodalom műfaji modernizálásában. Ez különösen egy területen figyelhető meg: az új magyar színpadi dráma megteremtésében. A 90-es évektől a 20-as évek végéig (s még tovább is) a zsidó-magyar írók a drámairodalom egész nagy vonulatát hozták létre, Bródy Sándortól, Molnár Ferencen át Szomoryig, Füst Milánig. Ebben az irodalmi vonulatban nem annyira a kor társadalmi problematikája, s nem is a zsidókérdés állt előtérben (bár az is), hanem túlnyomórészt a nagy emberi szenvedélyek modern ábrázolása. Jó példa erre még Bródy Sándor zsidótárgyú darabja is, a Lyon Lea, melyben az igazi drámai ütközet nem a zsidó hagyományhoz való ragaszkodás, s az ellenséges idegenség között zajlik, hanem a leányát imádó, s a lányt szükségképpen elveszítő apa - népeken és népi sajátosságokon messze túlmutató - tragédiája.

A szerteágazó témából egy további, valójában alapos feldolgozásra váró témakört érintek, persze nagyon vázlatosan. Ez nem a zsidó írók-költők szerepéről szól, hanem arról, hogy a zsidó és nem zsidó írók műveikben hogyan ábrázolták a magyar (és főleg a pesti) zsidóságot, milyen jellegzetes zsidó típusokat mutatnak be írásaikban. Csak megjegyzem, de nem részletezem, hogy persze ezek az ábrázolások korszakonként jelentősen változtak: 1919 előtt általában a zsidókérdés liberálisabb szemlélete uralkodott a közszellemben, s ez kihatott az irodalomra is; az antiszemita torzítások még mérsékeltebben jelentkeztek, szemben a két háború közti korszakkal, amikor a közszemlélet elfajult, s a zsidókérdéssel kapcsolatos demokratikus állásfoglalás egyre inkább tabutémának számított.

A túlnyomó részükben a minél teljesebb asszimilációra törekvő, önmagukat a magyar irodalom szerves részének tekintő zsidó származású nagyvárosi írók a zsidóság problémáival s típusaival, főleg 1918 előtt, viszonylag keveset foglalkoztak; sokkal inkább az új szociális kérdésekkel, s főleg a modern ember általános egzisztenciális problémáival voltak elfoglalva. Bár az irodalomban már akkor megjelentek a zsidó-magyar együttélés problémáit megkerülő vagy a zsidó típusokat álcázó törekvések, a nagy „elhallgatások”, az önmaguk bizonytalanságát negatív vagy „önleíró” zsidó típusokban kompenzáló írások eléggé ritkák voltak. Nem így az 1918-19-es nagy fordulat után: ekkor még a reális valóságra törekvő „önvallomásos” írások is szinte antiszemita jellegűeknek tűntek. Hatvany Lajos 20-as években írt Urak és emberek c. regényét megismerve, az antiszemita sajtó kéjjel dörzsölte a kezét: íme, a magyar irodalom zsidó milliomosa és mecénása is milyen negatívan látja sorstársait. Zsolt Béla zsidó tárgyú realista regényeit az egyébként a kettős, magyar-zsidó kulturális kötődés lehetőségét valló Komlós Aladár maga is ilyen felfogásban bírálta, igaztalanul éles szavakkal: a fajvédők sem találhattak volna negatívabb zsidó típusokat, mint az író Zsolt Béla. A városi kispolgárság eltúlzott bírálata mellett „könnyű megtalálnunk könyveiben a zsidó meghasonlottság színeit is. Hiszen a polgárság írói nálunk többnyire zsidók, olyan emberek tehát, akik nem birtokosokként, hanem kívülről és alulról nézik a világot, az uralkodó társadalmat aztán éppúgy fájdalmas tiszteletlenséggel látják, mint önmagukat: amazt mert elérhetetlen nekik, magukat, mert kívülrekedtek és szegények. De legtiszteletlenebbül azokat a hitsorsosaikat figyelik, akik nem az ő modern európai műveltségükben részesültek. Nem viselhetik el, hogy közük van emberekhez, akiket ők már csak a más fajtájú uralkodóréteg esztétikájával tudnak szemlélni.”

E magyar-zsidó irodalom jellegzetes típusa az „önleíró” zsidó, az a típus, amelyet egyik írásomban a „túlasszimilált” zsidó fogalmába sűrítettem; túlasszimiláltság alatt értve azt a magatartást, amely - végletes képviselőiben - kész volt vállalni a rossz hazai hagyományokkal való azonosulást is, s határozottan elvetett bármiféle közösséget a zsidó kultúrával. Ez a magatartás főleg az 1919 után fellépő fiatal generációkban jelentkezett sokszor kiélezett formában. De nem volt idegen a régi generáció több tagjától sem. Erre egyetlen, tragikusan-groteszk példát említek: amikor az öreg, nyomorgó Szomory Dezsővel a második világháború alatt közölték, hogy a zsidó kultúregylet, az OMIKE a Goldmark-teremben műsorára tűzi egyik drámáját, Szomory hosszasan tiltakozott, hiszen - mondta -, ő nem a gettónak írta műveit, s miután beleegyezett az előadásba, barátaitól megkérdezte: vajon a nézők majd kalapban nézik-e meg a darabját?

A fiatalok (itt az olyan írókra gondolok, mint a 30-as évek Sárközi Györgye, mint Vas István vagy akár Radnóti Miklós) közül többeket szinte az asszimiláció „eminenseinek” nevezhetünk. Belsőleg egész fiatalon megoldották vagy tudat alá szorították a zsidó asszimiláció régebben oly sok válságot okozó problémáit, azt az utat, amelyet 1919 után pl. Hatvany Lajos élt át vagy Bíró Lajos írt meg - az 1919 utáni Szekfű által éles kritikával illetett - önvallomásában, s amivel még Zsolt Béla, Hevesi András vagy más formában Pap Károly oly tragikusan küszködtek. Radnóti Miklós a 40-es évek elején egyik levelében arról írt, hogy ő 18 éves korától katolikusnak érzi magát - ezt a megállapítást elsősorban a teljes jogú magyar költővé válás igényének kifejezéseként értelmezhetjük. Vas István 1937-ben egyik versében így írt hazájához:
"Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd, / már elhagytam a régi, nagy utat, az őseimét. / Visszataszít-e karod vagy simogat és befogad? / Számkivetetten is így vagyok, így leszek én a fiad."

Az önmagát szinte büntető zsidó típus még Szerb Antal Utas és holdvilág-ában is feltűnik, persze a Szerbre jellemző ironikus formában: amikor a regény főhőse végre az olasz Gubbióban, egy hegyi kolostorban megtalálja Ervin barátját (akit akkor már Pater Severinusnak neveznek, s hat éve él egyszerű szerzetesként), s megkérdezi tőle, hogy miért nem akart legalább szerzetesi karriert csinálni, Ervin így válaszol: „Azért nem, mert előmenetelemet nem annak köszönhettem volna, hogy jó szerzetes vagyok, hanem olyan tulajdonságaimnak, amelyeket még világi életemből, sőt az őseimtől hoztam magammal. A nyelvtehetségemnek, meg annak, hogy egyes dolgokat néha gyorsabban és jobban meg tudok fogalmazni, mint rendtársaim egy része. Szóval a zsidó tulajdonságaimnak.” S amikor a főszereplő azt kérdezi Ervintől, hogy rendtársai hogyan tekintik azt, hogy zsidó volt, Ervin így válaszol: „... csak előnyömre volt. Mert akadtak egyes rendtársaim, akik éreztették velem, hogy mennyire idegenkednek a fajtámtól, és így alkalmat nyújtottak nekem a szelídség és önmegtagadás gyakorlására ...”

Említésre érdemes még egy típus, melyet egyébként a zsidó és nem zsidó írók írásaiban már a századelőtől megfigyelhetünk; az álcázott zsidó már említett típusa; az írók azon törekvése, hogy a társadalmi helyét, beállítottságát, magatartását tekintve csak zsidónak elképzelhető alakok zsidó mivoltát elhallgassák, s ilyen módon a zsidókérdés kényes témáját elkerüljék. Csak egyetlen, de jellegzetes, késői példát említek: Déry Tibor Befejezetlen mondat-ának főhőse, Parczen Nagy Lőrinc, ez a nagypolgári származású, helyét kereső, a munkásokkal, a számára jórészt mindig idegennek maradó munkásmozgalommal kapcsolatba kerülő típus - egész családi környezetével együtt - Budapesten csak zsidónak képzelhető el. Ezt azonban az író nem közli velünk.

A 20. századi magyar regényirodalomnak csak néhány jellegzetes művét emelem ki - nem feltétlenül a szerzők legjobb, de számunkra most jó példákat nyújtó munkáit. A fiatal Herczeg Ferenc sok zsidó figurát ábrázolt, s a későbbiekhez képest enyhén liberális antiszemitizmusa sok bírálatban is részesült. A századforduló előtt és körül „az volt a törvény - írja memoárjában -, hogy a zsidót csak zsidó író figurázhatja ki, az Goldstein Számi c. bohózatot is írhat, amelyben a zsidó torzképét mutatja be, a kereszténynek ilyenektől óvakodnia kell, nehogy reakcionárius és antiszemita hírébe keveredjen.” Ő maga nem fogadta meg ezt az óvatoskodó tanácsot: a századfordulón megjelent Andor és András című, nagyrészt párbeszédekben zajló regénye, melyet - ahogy visszaemlékezéseiben említette - saját szórakozására írt, s amelynek bátor ironikus hangját az egészen fiatal Fülep Lajos is nagy dicsérettel illette, a budapesti zsidókérdést állította középpontba. A két barát, a vidéki úri családból származó András, s a pesti zsidó Andor - mindketten újságírók - társadalmi élményeit taglalta. Ezek előterében természetesen a polgári konfliktusok két nagy témája áll: a gazdagodás, a feltörekvés, s a szerelem. A fiatalemberek élesen különböznek egymástól: Andor nyüzsgő, mindent kritizáló, szkeptikus alkat, aki folytonosan helyét kereső asszimilánsként saját zsidó mivoltával viaskodik, önmagát is végtelenül lebecsüli. András naiv, a dolgokat és saját meggyőződéseit komolyan vevő, jóindulatú, előítéletmentes, s még a lányok között is sikerrel forgolódó fiú. Andor, a rezonőr, a korabeli asszimiláció és zsidókérdés „legrejtettebb” titkait is elárulja gondolataiban vagy szavaiban. András leánytestvéréről így elmélkedik: „Tiszta és bájos! Vajon hozzámenne-e egy zsidó emberhez, ha az illető kikeresztelkednék a kedvéért? Azt hiszem, ha szeretné, akkor hozzámenne. A zsidó ember a legjobb férj és a keresztény nő a legjobb asszony... A keresztény férfi mind kártyás, a zsidó nő mind puccos...” A dúsgazdag Szinger Ida apjáról: „igaz, hogy nagyon gazdag, csakhogy a lányt nem adja ám, csak nagyon gazdag zsidóhoz. Ha szegény embert akar, akkor a keresztények közt válogat”. S amikor András azt mondja: „Hát keresztelkedj ki.” Andor így válaszol: „Gyermek! A kikeresztelkedett zsidó csak a keresztények szemében megy némileg keresztényszámba, a zsidók közt nem.” Másutt Andor ezt mondja Andrásnak: „Egész Magyarország liberális, de azért senki ki nem állhatja a zsidót. A zsidó maga se. Koppantsd meg az izraelitát és előtted áll az antiszemita. Én magam fanatikusan gyűlölöm a fajtámat.” S végül még egy idézet egy filoszemita magyarról: „Jól tudja, hogy a zsidókat a filoszemita nem érdekli. A filoszemita keresztény tulajdonképpen mind foglalkozásszerű izraelita, alig különbözik valamit a született zsidótól, és ezért a zsidók szemében érdektelen. A zsidóságot olyan ember érdekli, aki néhanapján ki meri neki mutatni az oroszlánkörmeit.” Úgy gondolom, az idézetek bizonyítják, ez a konzervatív író - ha ironikus éllel is - a zsidó asszimiláció fonákját jobban megragadta, mint sok más, igényesebb alkotó.

Figyelemmel kísért korszakunk (1980-1930) végpontján Móricz Zsigmondnak egy a Pesti Napló 1934-as évfolyamában megjelent regénye, a Jobb mint otthon áll (a szerző ezt a hevenyészve írt regényt később soha nem vette be kötetben kiadott művei sorába). A pesti VII. kerületben, az ún. Csikágóhoz közel játszódó regény - középpontjában egy szerelemmel, s egy, az Aréna út sarkán megnyíló modern „bár”, egy korai „önkiszolgáló” étterem életével és alakjaival - előterében a zsidó-magyar együttélés jórészt rejtett problémái állnak. A regényben csupa pozitívan jellemzett zsidó figura jelenik meg: a rendkívül szép zsidó ifjú, a helyi szakszervezeti vezetőnő, sőt: még a hősnőnek az ügetőn titkon jó tippeket adó pajeszos zsidó is. A regény egy vidékről, dzsentri körökből származó, nemcsak finom és szép, hanem kitűnő hivatali dolgozó fiatal özvegy nő, s egy romantikus ismeretlenséggel övezett szép és gazdag zsidó fiatalember szerelmi kapcsolatának alakulásáról szól. A fiúról, annak apró vonásaiból (pl. ahogyan a vendéglőben a pisztolyt tétovázva előveszi a zsebéből) a nő fokozatosan ismeri fel, hogy zsidó (a fiú még zsidós nevét sem árulja el az asszonynak); s a sok idegenség-érzés között sok konfliktussal a nő - nem utolsó sorban társadalmi tapasztalatai alapján - fokozatosan a városias, „modern” gondolkodású fiú hatása alá kerül; a szerelem s a pesti környezet végül is egymás karjaiba segíti őket.

Az igazán érdekes zsidó típusokat (nem zsidók szemüvegén át) a sohasem antiszemita Babits Halálfiai című művéből, s a zsidókat nem szerető Szabó Dezső, Németh László regényeiből ismerhetjük meg. Ahogy erre egy másik tanulmányban rámutattam, ez az irodalom több zsidó típust vázol fel. Az első: az öreg generáció még vidéki, nem asszimilálódott zsidósága, melyet a legtöbbször meleg színekkel ábrázolnak mint egyszerű, puritán, családias, a gettófélelmet még emlékükben őrző embereket. A következő generáció már több irányba ágazik el. Az egyik a gazdag bankár-zsidó, akinek életelvét a pénz határozza meg, s az ezzel elérhető (közvetett) hatalom utáni vágy. Felületesen művelt, az élet élvezetére is beállított típus ez. A „fiak” másik típusa a külsődlegesen erősen asszimilálódott, européer sznob „kultúrzsidó”, akinek régebben annyiban lehetett pozitív szerepe, amennyiben a magyar maradisággal szemben elősegítette az új tehetségek felszínre kerülését, de ezzel - az írók szerint - el is végezte küldetését, s így a „Korroborit” vele szemben már föl kell mondani; voltaképpen eszes, a városi tömegkultúra által feldobott, a divat műfajaiban otthonos típus ez, nem igazi alkotó tehetség, hanem a magyar zsenibe kapaszkodik. E típus pozitívabb válfajai: a szabadgondolkodó, forradalmárságra hajló zsidó (voltaképpen a modern kritikus értelmiségi típusa), s az elmélyült szellemi életet élő (ezért a magyar kultúra „vezetésére” igényt nem tartó) zsidó értelmiségi. S végül itt van ebben az irodalomban a „mélyzsidó” intellektuel típusa. Ez a típus, melyet már Szabó Dezső Elsodort falu-jában is megtalálhatunk, voltaképpen a népi vátesz ill. próféta modern budapesti zsidó változata: pozitív vonásokkal ábrázolt típus, mélyen, aggódóan szereti fajtáját, de elfogadja az új korszak disszimilációra ösztönző nyomását, a kirekesztést a zsidó „sorsba” visszanyúló okokkal, s a zsidó „bűnökkel” - a gazdagságra törekvéssel, az asszimiláció mohó vágyával, a befogadó nép helyett átvállalt (s ezért a néptől idegenné váló) forradalmisággal - magyarázza.

Az itt felvázolt típusok végül is mind arra világítanak rá, hogy a 20. század első felében az országban és a budapesti életben a zsidókérdés még eleven, feloldatlan problémáktól volt terhes. Hogy hogyan alakultak a dolgok a későbbi és a mai irodalomban, az újabb érdekes kutatások témája lehet.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Zeke G.: A nagyvárosi kultúra < > Lengyel G.: A gazdasági elit