EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Diefendorf, J. M.: Várostervezés < > Fishman, R.: Új város

Az amerikai város válságának kora 1964-1979

______________
JON C. TEAFORD

      Részletek Jon C. Teaford: The Twentieth-Century American City. 2. kiadás (Baltimore, 1993 - The Johns Hopkins University Press) 127-150. o. Engedélyezett utánközlés.

1964. július 16-án reggel Thomas Gilligan, egy fehér rendőrhadnagy egy New York-i televízióboltban tartózkodott, amikor arra lett figyelmes, hogy a közelben összeszólalkozott egy fehér házfelügyelő és néhány fekete tinédzser. A hadnagy hozzájuk szaladt, amikor - Gilligan elmondása szerint - egy tizenöt éves fekete fiú, James Powell késsel rátámadt. A hadnagy védekezésként pisztolyt rántott és halálosan megsebesítette a tinédzsert. Pillanatok alatt csődület támadt. Az egyik bámészkodó egyszer csak dühösen elkiáltotta magát: „gyerünk, lőjük le a többi niggert is!”, mire az emberek köveket, palackokat, szemeteskukákat kezdtek dobálni. Ez volt a nyitánya a hatvanas éveket elárasztó zavargások első ütközetének. Az ezt követő hat éjszakán feketék tömegei özönlötték el Harlem, illetve Brooklyn Bedford-Stuyvesant nevű kerületének utcáit, rendőröket támadtak meg és áruházakat fosztogattak. Mire a fekete gettóban ismét béke lett, egy ember életét vesztette, száztizennyolcan megsebesültek, négyszázhatvanöt felkelőt őrizetbe vettek.
      Gilligan lövései adták meg a jelet az erőszakos cselekmények és az összetűzések korszakának, a „hosszú, forró nyarak” időszakának, amelyet zavargások és dühödt őrjöngések kavartak fel. A hatvanas években hasonló incidensek nyomán hasonló zavargások robbantak ki nyaranta az ország különböző városaiban. Amint beköszöntött a hőség, a fekete tömeg minden évben az utcára vonult, és erőszakos cselekményekben fejezte ki haragját. Ráadásul a különböző etnikumokhoz tartozó, addig passzív szegények is kezdték a városi hatóságokon kitölteni dühüket: ülősztrájkot szerveztek, és egy bizonyos négy betűs szót skandáltak. Nőtt a bűnözés is, rablások, megerőszakolások járultak hozzá a maguk módján a káoszhoz. Az újságírók, a politikusok és a tudósok a „város válságáról” beszéltek, amely a nemzetet fenyegeti. Sok amerikai úgy érezte, hogy az ország nagyvárosai szétesőben vannak, miután lakói a harag és az erőszak orgiájába merültek.
      Az ostromlott közhivatalnokok nyomorúságos helyzetét növelte a nagyvárosok gazdasági állapotának folyamatos romlása. A régebbi városok vonzása tovább csökkent, s bár az új belvárosi irodaházépítések a megújulás reményével kecsegtettek, a belső városrészek lakókörzeteiben kevés ok volt a bizakodásra. Azzal, hogy a középosztálybeli fehérek, kereskedők és gyártulajdonosok viharos tempóban kiköltöztek az elővárosokba, a város adóalapja összezsugorodott, és a hetvenes évek elején a legnagyobb amerikai városok közül nem egy a csőd szélére került. Erőszak, indulatok, bűnözés és pénzügyi nehézségek - a városi betegségek listája aggasztó mértékben bővült.
      Közben a szövetségi kormány beavatkozott, hogy megállítsa a nagyvárosok fejlődésének megtorpanását, és jelentős mértékben növelte a városok anyagi támogatását. De a feladat olykor a washingtoni nagyfőnökök számára is túl kemény diónak bizonyult. A nagyvárosi Amerika társadalmi és etnikai csoportjait összekötő fonal meglazult, s végül szálakra bomlott. A huszadik század első hat évtizedében az amerikai nagyváros - toldozgatva, foltozgatva, de - valahogy megbirkózott a nagyváros szerkezetében keletkező repedésekkel. A hatvanas, hetvenes évek fordulójára azonban kiderült, hogy a nagyváros már nem működik tovább. Azzal, hogy a kormányzáson „megosztozott” a nagyváros és az előváros, az adóforrásokban nagyfokú aránytalanság keletkezett a városmag hátrányára. A feketék és a fehérek faji elkülönülése táplálta a gyűlölködést és az erőszakot, amit többé már nem lehetett visszafojtani. A szegények és a gazdagok közötti szakadék ugyancsak nyíltan megnyilvánuló elkeseredést szült.
      Amikor Thomas Gilligan lelőtte James Powellt, ezzel az amerikai nagyváros nyers megosztottságáról hullt le a lepel. A feltáruló látvány egyáltalán nem volt szemet gyönyörködtető. A televíziós stábok az amerikaiak százezreihez juttatták el a városok széttöredezettségének képi bizonyítékait, miután az esti híradók szünet nélkül szállították a legfrissebb híreket a városi csataterekről. Egyesek igyekeztek bagatellizálni a válságot mondván, a problémák nem olyan komolyak, mint amilyennek feltüntetik őket. De azok számára, akik nem felejtették el az egységes város eszméjének progresszív ígéretét, illetve Jane Addams, Tom Johnson és mások tevékenységét, akik hittek egy szebb városi jövőben, a televízió-riportokat nézve azt érezhették, hogy egy álom felett megkondult a lélekharang.

      Lázadás és bűnözés
      Az 1964-es zavargások a következő nyarak rendbontásaihoz képest kisebb jelentőségűek voltak. Bizonyos jegyek azonban összekapcsolták az 1964-es zavargásokat az 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben kirobbantakkal. Az erőszakos cselekmények a legtöbb esetben egy rendőrségi incidenst, utcai letartóztatást követően kezdődtek meg. A lázongók leggyakrabban a rendőrök előítéletességét és kíméletlenségét sérelmezték. A rendőrség testesítette meg a fehérek kormányzati hatalmát, amely a feketéket oly sok éven át megfosztotta jogaiktól és - mint James Powell esetében - esetenként az életüktől is. A nagyvárosokban egyre nőtt a feketék száma, de a rendőrök túlnyomórészt változatlanul fehérek voltak, akik közömbösek voltak a fekete közösség érzéseivel szemben. 167-ben Detroit és Cleveland lakosságának több mint harminc százaléka fekete volt, de Detroitban csupán a rendőrök öt, Clevelandben hét százaléka volt fekete. Sok fekete számára a gettót ellenőrző fehér járőr vált a jelképévé alárendeltségüknek, amit nem akartak tovább tűrni.
      A feketék indulata tragikusan látványos volt az 1965-ös Watts-féle zavargások során. Az egész egy szokványos őrizetbe vétellel kezdődött a feketék lakta Watts közelében. Augusztus 11-én este hét órakor egy huszonegy éves fekete férfi, Marquette Frye hazafelé tartott a testvérével. Előzőleg mindketten vodkát ittak narancslével. Egy rendőrtiszt felfigyelt az úton nagy sebességgel ide-oda cikázó autóra, félreállította a kocsit, majd Frye-t letartóztatta ittas vezetésért és gyorshajtásért. A helyszínen tömeg verődött össze, a Frye fivérek pedig egyre harciasabbak lettek. A rendőr rádión segítséget kért, s a helyszínre érkező rendőrök a fejükre, gyomrukra és bordájukra mért ütésekkel megfékezték a Frye testvéreket. A rendőrök már távozni készültek, amikor a háborgó tömegből valaki leköpte az egyik tisztet. A rendőr megragadta a feltételezett tettest, egy fiatal asszonyt, aki bő szabású köpenyt viselt, amely úgy nézett ki, mint egy terhesruha. Látva, hogy egy terhesnek látszó nőt bántalmaznak, a tömeg téglákkal, kövekkel, palackokkal kezdte dobálni a rendőröket. Hat napon át tombolt az erőszak.
      Hogy ne provokáljon újabb erőszakos cselekményeket, a rendőrség a zavargás első éjszakáján visszavonult Watts körzetéből. Ám a következő délután nagy erőkkel visszatért, és ez a fosztogatások és gyújtogatások sorozatát indította el. A rendőrség Los Angeles belvárosában egy „válságszobából” próbálta összehangolni az akciókat - kevés eredménnyel. A zavargásokban, amelyek negyvenhat négyzetmérföldre, Los Angeles déli központjára terjedtek ki, hozzávetőleg 31-35 000 felnőtt vett részt. Ezerhatszáz rendőr és seriffhelyettes a Nemzeti Gárda 13,900 tagjával együtt végül helyreállította a rendet a térségben, de addigra harmincnégyen meghaltak, legalább 1,032-en súlyosan megsérültek és 3,592 személyt őrizetbe vettek. Az anyagi kárt negyvenmillió dollárra becsülték, majd' ezer épületet gyújtottak fel, fosztottak ki, rongáltak meg vagy vertek szét.
      Az amerikai fehéreket megdöbbentette az erőszakhullám, de csak néhányuknak - főként a rendőröknek és a gárdistáknak - volt személyes kapcsolatuk a zavargásokkal. Los Angelesben, ebben a hosszan elterülő nagyvárosban a fehérek a saját negyedeikben éltek, távol a „problémás” feketéktől. A San Fernando völgy és a nyugati oldal számított fehér területnek, a mexikói-amerikaiak népesítették be a keleti oldalt, s a feketéké volt a déli központi rész. A San Fernando völgyben fekvő West Lake település fehér lakói között végzett 1960-as felmérés szerint kétharmaduk soha nem vagy legfeljebb egyszer járt a déli gettóban, Los Angelesben. Így hát a feketék a saját földjükön lázadoztak, s Dél-Kalifornia fehér lakói - akárcsak New York vagy Pennsylvania polgárai - elsősorban az újságokból és a televízióból szereztek tudomást az erőszakos cselekményekről.
      A fehérek 1966-ban még többet hallhattak a tévékommentárokból a forrongásokról, ekkor huszonegy nagyobb zavargásra és rendbontásra került sor. Júliusban Cleveland Hough nevű körzetében tört ki zavargás, miután egy környékbeli borozóban a rendőrség beavatkozott egy fekete férfi és egy fehér kocsmáros vitájába. Az erőszak első éjszakáján harmincnyolc gyújtogatás történt, tizenkét rendőr sérült meg, egy fiatal fekete anyát pedig, aki az ablakban állt, megölt egy eltévedt golyó. Még két éjjelen át gyújtóbombák robbantak és orvlövészek lövöldöztek. Szeptemberben San Francisco környékén Hunter's Pointban tört ki újabb zavargás, amikor egy fehér rendőr lelőtt egy menekülő fekete tinédzsert, aki a rendőr felszólítására nem állt meg. Az itteni rendzavarások kevésbé erőszakosak voltak, mint Houghban, Wattsban vagy Harlemben, de ahhoz éppen elegendő tégla repült, fosztogatás történt és áruházkirakat tört be, hogy az esemény a hírek élére kerüljön, s a média mint újabb lázadást tálalja. Elszórt dühkitörések másutt is feszültségben tartották a városi hatóságokat, és felingereltek sok fehéret.
      1967-ben még gyakoribbá váltak a zavargások, összesen nyolcvanhárom nagyobb rendzavarást regisztráltak. A feketék az utcára vonultak olyan egyébként békés városokban is, mint Iowa államban Waterloo vagy az Ohio állambeli Dayton. Nyugtalanítóan sok erőszakos cselekmény történt Newarkban és Detroitban is. A newarki felkelés júliusban kezdődött, amikor a rendőrök őrizetbe vettek és a kerületi őrszobára hurcoltak egy taxisofőrt. A következő öt nap során a rendbontások leverésére kirendelt New Yersey-i rendőrség és a Nemzeti Gárda tizenháromezer tárnyi töltényt használt el. Mire az erőszakos cselekmények véget értek, huszonhárman haltak meg. A detroiti zavargás ugyanabban a hónapban egy rendőrségi rutinellenőrzéssel kezdődött, amelyet záróra után egy illegális zugitalmérésben, „szolgálaton kívüli” fekete prostituáltak, stricik és kábítószerárusok törzshelyén tartottak. Miként Wattsban, Clevelandben és Newarkban, itt is tömeg verődött össze, s az egy hétig tartó zavargás során negyvenhárman vesztették életüket és több mint hétszázan megsebesültek. Ezerhatszáznyolcvan gyújtogatás történt, az anyagi kár elérte az ötvenmillió dollárt. De Detroitban nemcsak feketék, hanem fehérek is részt vettek a fosztogatásokban, a nyolcezer őrizetbe vett személy közül hétszáz volt a fehér. James H. Lincoln detroiti bíró megállapította, hogy a feketék és a fehérek „a legnagyobb egyetértésben fosztogattak. Egy rendőrségi körzetben a fehér és a fekete orvlövészek a legjobb kapcsolatban voltak egymással.”
      A teljes faji egyenlőségen alapuló törvénytelenség e mintapéldája kevéssé vigasztalta az elgyötört városi vezetőket. Detroit, Newark és Watts azt bizonyította, hogy a város szövete szétmállott, s hogy a fajok harmonikus együttélésének esélye az eddiginél is bizonytalanabbá vált. Az erőszakos cselekmények Amerika-szerte tovább polarizálták a fajokat, növelték a fekete szeparatisták szenvedélyességét és visszavágásra ösztökélték a fehéreket. Az 1967-es newarki zavargást követően például Imamu Baraka, alias LeRoi Jones új híveket vonzott az Egyesült Testvérek elnevezésű szervezetébe, amely a fehér befolyástól megtisztított fekete társadalom megteremtését tűzte célul. Eközben Newark északi részén sok fehér sorakozott fel egy négerellenes soviniszta szervezet vezetője (egy feketeöves karatézó, volt tengerész), Anthony Imperiale mögé. Imperiale polgárőrsége éjszakánként a fehér környékeken járőrözött, készenlétben a fekete betolakodókkal szemben. Miután Imperiale és Baraka Newark két végén a faji kasztosodás bástyáit hozta létre, kevés esély látszott az egységes város megszületésére.
      De a számtalan zavargás csak egyik tünete volt a nagyvárosokban növekvő nyugtalanságnak és szociális feszültségnek. A tüntetések, tiltakozó menetek, szócsaták és a hagyományos tekintéllyel szembeni harcos ellenszegülés szintén azt jelezték, hogy a városi csoportok élesítik a késeket, és készen állnak a támadásra. A fehérek és a feketék egyaránt egyre harciasabbá váltak, és egyre jobban konfrontálódtak a közhivatalnokokkal, akiknek a hatalmát korábban nem vonták kétségbe. Nemcsak a rendőrök voltak a lázadás célpontjai, hanem a szociális ügyintézők, a városfelújítási szakemberek és az iskolai tanárok is. Az elégedetlenek azt kiáltozták: „Hatalmat a népnek!”, s ez fenyegetés volt azoknak a kormányzati pozícióban levőknek, akik hagyományosan a hatalmat birtokolták.
      A városi aktivisták között ott találhattuk a nemzeti szociális jogok szervezetének képviselőit, amelyet 1966-ban alapítottak azzal a céllal, hogy több pénz és tisztességesebb bánásmód jusson azoknak, akik szociális segélyre szorulnak. 1966 nyarán a csoport tiltakozó menetet szervezett New Yorkban, Baltimore-ban, Los Angelesben, Bostonban, Chicagóban és San Franciscóban, a szociális ügyek iránt elkötelezettek és szimpatizánsok egy másik csoportja pedig Clevelandből Columbusba, Ohio állam kongresszusához vonult, hogy eljuttassák panaszukat a képviselőkhöz. A szervezők és a szociális ügyek iránt elkötelezettek országos gyűlése Chicagóban találkozott olyan csoportok képviselőivel, mint a „Watts-i anyák”, az „Anyák a megfelelő életszínvonalért” vagy az „Kelet-Kentuckybeli munkanélküli apák megmentésének bizottsága”. Ezek az események nyugtalanítottak sok középosztálybeli amerikait, aki a szociális ellátást inkább adománynak, mint jognak tekintette.
      A következő néhány év során a középosztályt egyre jobban felbőszítette, hogy a szocális ellátást igénylők egyre harciasabbá és ellenségesebbé váltak. New York szociális ügyosztályán 1968-ban válságstábot kellett felállítani, amely folyamatosan figyelemmel kísérte a körzet szociális hivatalaihoz vonuló tüntetők útját. Izgága agitátorok városszerte lezárták az ügyosztály létesítményeit, egy csoport pedig háromnapos ülő demonstrációt tartott a szociális megbízott hivatalánál. Hogy megbékítsék a tömeget, a New York-i hatóságok pótlólag szociális segélyutalványokat állítottak ki, egy ülősztrájk állítólag százharmincöt-ezer dollár járulékos segélyt eredményezett. Ám az ilyen kedvezmények sem tudták végleg megfékezni az erőszak áradatát. A New York Times beszámolója szerint „a tüntetők ellepték a központokat, olykor éjszakákon keresztül táboroztak ott, megbénítva a hivatali ügyintézést, .... a város szociális programját pedig válságos és kaotikus állapotba sodorták.” 1968 őszén New Yorkban a szociális központoknál egy hónap alatt kétszáz incidens történt. Bostonban a tüntetők hasonlóan féktelenek voltak. Ötven tüntető megtámadott egy szociális központot, összetört tizenkét telefonkészüléket, kifosztott nyolc irodát, szidalmazta a szociális munkásokat, egyet közülük nekilöktek a falnak. Végül rendőri fedezettel sikerült biztonságba helyezni a megostromlott központ alkalmazottait.
      Eközben Boston szegényei szintén szembeszálltak a város sokat magasztalt „újjászületésének bábájával”, a bostoni újjáépítési hatósággal (BRA). Mint városfelújítási irodának, a BRA-nak a South End, azaz a déli városrész „feljavítása” volt a feladata, a slumok megszüntetésével, mérsékelt bérű lakások építésével és ingatlanok rehabilitációjával. Az eredmény: idős albérlők és szegény családok - közöttük sok fekete vagy Puerto Rico-i - kiszakítása megszokott környezetükből. Hogy meghiúsítsák ezt a tervet és nagyobb ellenőrzést biztosítsanak az ott lakóknak a BRA akciói felett, a mérges South End-i lakók megalakították az ÜGYET, az „egyesült South End közösségének gyűlését” (CAUSE). Miután a városi tanáccsal folytatott tárgyalások nem hozták meg a várt eredményt, a CAUSE tagjai elfoglalták a BRA South End-i hivatalát, Boston város polgármesterét pedig kifütyülték, amikor azt mondta nekik: vagy távoznak vagy letartóztatják őket. Huszonhárom hajthatatlan South End-i lakost börtönbe zártak. Két napra rá harcias CAUSE-tagok elfoglaltak egy parkolót, amelyen - a BRA által elrendelt lebontása előtt - egy bérkaszárnya állt, amelyben száz szegény család élt. Kétszáz tüntető - a telken tábort verve - létrehozott egy sátorvárost, így tiltakozva a BRA kiszorítási politikája ellen.
      Ülősztrájkok, irodaelfoglalások és sértő szavak voltak a kifejeződései azoknak a heves összeütközéseknek, amelyek az amerikai nagyvárosokban mindennapossá váltak. San Franciscóban a városfelújítási terveket ellenzők Hannibal Williams, egy heves vérmérsékletű hajdani kidobóember mögé sorakoztak fel, aki később az Új Szabadság presbiteriánus templom lelkésze lett. Williams hívei körülfogták a városfelújítási irodákat, a nyomornegyedekben a lebontásra ítélt épületeknél a buldózerek elé ültek, és szidták a tisztviselőket, akik viszont a tüntetők akcióját a „proletariátus politikai befolyásának haláltusájaként” fogták el. Pittsburghben a vállalati moguloknak, akik az ACTION-házépítési programot szponzorálták, Homewood-Brushton körzetében konfrontálódniuk kellett az Egyesült Mozgalom a Haladásért nevű szervezettel, egy fekete aktivistákból álló csoporttal. A mozgalom vezetője szerint „szervezete közvetlenül a földből nőtt ki, a szegényekkel és a szegényekért... Legfőbb ereje a nép ereje. Még ha soha egy centet sem kapunk, a mozgalom akkor is hatalmat szerez, hogy segítsen az embereknek kitörni a Néger Pokolból.”
      A szembeszegülés és a konfrontáció hangja hallatszott mindenünnen, miután sok megsértett városlakó inkább választotta a fenyegetést a diplomatikus módszerek, illetve a sértegetést a békülés helyett. San Antonióban José Angel Gutiérrez lett a fő szóvivője a mexikói-amerikai ifjúsági szervezetnek, a MAYO-nak, amely néhány chicano erőszakosságát fejezte ki. A MAYO vezetői így határozták meg legfőbb ellenségüket az Észak-Amerikában lakó fehérek képében: „a gringo az, aki ellen harcolnunk kell, ő az igazi ellenség, ő nyomorúságos helyzetünk okozója. Forradalminak kell lennünk követeléseinkben, és minden áldozatot, akár a halált is vállalnunk kell, hogy elérjük céljainkat.” A csoport akciói szelídebbek voltak retorikájánál, de stílusuk heves ellenkezést váltott ki. Legelkeseredettebb bírálójuk a mexikói-amerikai kongresszusi képviselő, Henry B. Gonzalez volt, aki fajgyűlölet szításával vádolta a MAYO-t, és támadta azért, hogy „magát a Jó megtestesítőjeként, az angol-amerikaiakat pedig a Gonosz megszemélyesítőjeként állítja be. Ez nem egyszerűen nevetséges; ez a gyűlölet legmélyebb kútjából feltörő szenvedélyáradat.” Bár Gonzalez szemlélete sokakra hathatott, a mexikói-amerikaiak harciassága más délnyugati városokban is jelentkezett. Los Angelesben például David Sanchez egy félkatonai csoport, a Brown Berets „miniszterelnökének” nevezte ki magát. A csoport a rendőrség bánásmódját kifogásolta, és támogatta a délkaliforniai chicano aktivistákat. 1968-ban Sanchezt egy Kelet-Los Angeles-i iskolai sztrájk és utcai tüntetés szervezéséért elítélték, de csoportja 1972-ig fennmaradt.
      A nemzet érzelmeiről lehullt a lepel, és a keserűség bombasztikus beszédmodorban, erőszakos akciókban és establishment-ellenes tiltakozásokban fejeződött ki. Az amerikai nagyvárosokban régóta léteztek társadalmi, gazdasági és etnikai repedések, de most a harag kitörésével tovább szélesedett a városi rétegeket elválasztó szakadék. A hatvanas évek végén úgy tűnt, Amerika legnagyobb városai a széthullás határára kerültek.
      A városon belüli keserves megosztottságot egyetlen konfliktus sem szemléltette jobban, mint a fehér tanárok és a fekete lakosok konfrontációja a Brooklyn környéki Ocean-Hill-Bronsville-ben. Miután New York városa illetéktelenül beavatkozott szociális és etnikai ügyekbe, felmerült az igény, hogy a feketék lakta körzetek általános iskoláit a feketék felügyeljék. Többé ne a fehérek uralta központi oktatási tanács és a fehér tanfelügyelő határozza meg az egész város oktatási politikáját és kényszerítse rá a fehér kultúrát és a fehér attitűdöt a fekete gyerekekre. Az aktivisták szerint az eddigi politika „az oktatási genocidium” egy fajtája volt, a kisebbség kulturális lemészárlása a többség által. A decentralizáció iránti nyomásnak engedve a központi iskolai tanács beleegyezett három kísérleti körzet létrehozásába, ahol kipróbálhatták a közösségi felügyeletet. Egyik volt közülük a feketék lakta, nyomorúságos Ocean Hill-Bronsville. 1967-ben a körzet aktivistái létrehozták a feketékből álló iskolaszéket, de 1968 tavaszára a fekete testület és sok fehér tanár már nem bírta elviselni egymást. A körzeti testület megszavazta tizenhárom tanár és hat igazgatóhelyettes elbocsátását. Válaszul az Ocean Hill-Bronsville-i iskolákban a pedagógus szakszervezet háromszázötven tagja sztrájkba lépett. A fekete iskolatanács erre elbocsátotta mind a háromszázötven tanárt. A városi tanfelügyelő azonban hatályon kívül helyezte az elbocsátó határozatokat. A tanárokat, akik rendőri kísérettel tudtak csak visszatérni az iskolájukba, mert fel kellett oszlatni az ajtókat eltorlaszoló tüntetőket, megfenyegették és terrorizálták. Az egyik iskolában az előadóterembe vezényelték őket, ahol a fekete közösség tagjai le-föl kapcsolgatták a villanyt, és kiabálva azzal fenyegették őket, hogy „ha megpróbáljátok betenni a lábatokat az iskolába, lugot öntünk az arcotokra. Konzervdobozban visznek majd ki innen titeket.” Hogy szándékuknak nagyobb nyomatékot adjanak, egyes agitátorok lökdösték, taszigálták a megrettent tanárokat.
      Válaszul a pedagógus szakszervezet az egész városra kiterjedő sztrájkra szólított fel, elkeseredett vádaskodások áradatát indítva el. Sok tanár zsidó volt, és a fekete fajvédők beszédét eluralta az antiszemitizmus. A pedagógus szakszervezet szerint az aktivisták röplapokat osztogattak, amelyeken arra szólították fel a zsidó tanárokat, hogy „takarodjatok, s vissza ne gyertek... Pofa be, szálljatok le rólunk, különben is a rokonaitok a Közel-Keleten majd adományokat adnak, hogy legyen pénz segíteni rajtatok, hogy eltakarodjatok a felbőszített fekete közösség rettenetes ereje elől.” Egyesek azt állították, hogy az antiszemitizmust a pedagógus szakszervezet aránytalanul felfújta azért, hogy a közvéleményt a feketék ellen hangolja. De mindegy is, hogy ez precízen tükrözte-e a feketék attitűdjét, a heves gyűlöletet sugárzó szövegek, amelyeket a szakszervezet nyilvánosságra hozott, növelték a fehér New York millióinak félelmét, és szélesítették a szakadékot köztük és a fekete aktivisták között.
      A detroiti és a Los Angeles-i lázongások és az Ocean Hill- Bronsville-ben lezajlott heves konfrontációk után az amerikai nagyváros inkább úgy festett, mint egy csatatér, s nem, mint egy lakóhely. Az amerikai város, mint az erőszak és a rendbontás színtere - ezt a képet erősítették az égbeszökő bűnözési adatokról közzétett jelentések. 1962 és 1972 között a gyilkosságok aránya országosan megkétszereződött (százezer lakosra számítva 4,5-ről 9,4-re). Az olyan nagyvárosokban pedig, mint Atlanta, Detroit, Cleveland vagy Newark, a hetvenes évek elejére felugrott negyven százalékra. Detroitban 1960-ban körülbelül száz gyilkosság történt, de 1971-ben ez a szám - a népesség egyenletes fogyása ellenére - már meghaladta az ötszázat. Ha Detroit hetvenes évek eleji gyilkossági statisztikája tartós maradt volna, akkor egy 1974-ben született csecsemőnek, ha egész életét a városban éli le, egy a harmincöthöz lett volna az esélye arra, hogy meggyilkolják. De ha a statisztika tovább romlott volna, egy a tizennégyhez lett volna a valószínűsége annak, hogy az illető emberölés áldozata lesz. Tény és való, hogy ha Amerika legnagyobb városaiban állandósultak volna a hetvenes évek gyilkossági arányai, akkor az itt születő és élő személynek több esélye lett volna arra, hogy valamely polgártársa keze által hal meg, mint amekkora esélye volt a második világháborúban egy amerikai katonának arra, hogy a németek vagy a japánok elleni csatában esik el.
      Nemcsak gyilkossághullám sújtotta az amerikai városokat, ugrásszerűen megnövekedett más bűncselekmények száma is. A rablások országos aránya például az 1959-es 51,2-ről (százezer főre) 1968-ra 131-re emelkedett. Bár a gyilkosságok amerikai fővárosa címen Detroit és Atlanta osztozott, a rablásokat tekintve New Yorké lett a korona. New York utcáin mindennapossá váltak a rablótámadások. Az idősebb New York-iak a bűnözés új hullámán keseregtek, amely nyomán a Central Park a gonosztevők éjszakai törzshelye lett. Kárörömöt azonban kevés város érezhetett, mert a bűnözési mutatók mindenütt emelkedtek. A napfényes Phoenixben a bűnözési mutatók felülmúlták a legrégebbi északkeleti és középnyugati városok adatait. A helyi újság már 1964-ben arra figyelmeztetett, hogy „a bűnesetek száma túl magas, és riasztó arányban nő... A bűnözés problémája itt van, s eréllyel és határozottsággal kell foglalkozni vele.” De tíz évvel később a phoenixi szerkesztők még mindig azt írták, hogy „a bűnözés piszkos keze elér az amerikai városi társadalom minden zugába, a bűnözés áthatja minden szövetét... A drasztikus állapotok drasztikus fellépést igényelnek.”
      Egyes megfigyelők igyekeztek bagatellizálni a magasba szökő bűnözési adatokat, azt állítván, hogy a statisztikák nem jelzik pontosan a bűnözés alakulását. Az arányok nőhetnek a szorgosabb rendőrségi nyilvántartás következtében vagy azért is, mert a jogalkalmazók manipulálják őket, azzal a céllal, hogy több pénzt kérhessenek. A bűnügyi statisztikák folyamatos emelkedése az egész országban azonban súlyosabb problémát jelez. És mindenki, aki nemi erőszak vagy rablótámadás áldozata lett, tanúsíthatja, hogy az amerikai nagyvárosokban egyre terjed az erőszak és a törvénytelenség. Akárhogy is magyarázzák a szakértők a statisztikákat, a hatvanas évek végén a legtöbb amerikai városlakó úgy vélte, hogy a városok egyre veszélyesebbé váltak. A felmérések szerint a polgárok a bűnözést nevezték meg a legsúlyosabb városi problémaként.
      Senki sem tud kielégítő válasszal szolgálni arra, miért nőtt ilyen ugrásszerűen a bűnözés aránya, de sok elképzelést ismerünk. Jóllehet a hatvanas évek a fellendülés és az alacsony munkanélküliség esztendei voltak, a feketék s különösen a fekete fiatalok súlyos gondja maradt az állástalanság. Egyes feltevések szerint ez volt a forrása annak, hogy az amerikai bűnözés járványossá vált. Mások a népesség kor szerinti megoszlásának változására mutatnak rá. 1960 és 1970 között huszonhét millióról negyven millióra nőtt a tizennégy és huszonnégy év közöttiek létszáma, márpedig a bűnözés szempontjából ez a legveszélyeztetettebb korosztály. A lázadó ifjak csoportja tehát rendkívüli arányban megnövekedett, s ezzel együtt nőtt a bűncselekmények elkövetésének valószínűsége. Megint mások a drogfüggőséget teszik felelőssé a bűnözési hullámért. Bostonban a hatvanas években hatszáznál kevesebb heroinélvező volt, 1970-re a számuk megtízszereződött. 1963 előtt Atlantában a heroinfogyasztók számát alig ötszázra becsülték, az évtized végére viszont a számuk ötezer fölé emelkedett. Az ötvenes években a New York-i hatóságok évente körülbelül száz olyan halálesetet regisztráltak, amely a narkotikumokkal volt összefüggésben. A hatvanas évek végére ez a szám meghaladta az évi tizenkétezret. Nagymértékben megnőtt a drogfüggőség és ezzel együtt nőtt a szükség, hogy pénz szerezzenek e költséges szenvedély fedezésére. Az eredmény: a rablások egyre növekvő száma.
      Bármi legyen is az igazság, a legtöbb amerikai egyetért azzal, hogy a bűnözés létező probléma, amely a városlakókat a félelem foglyává teszi, s az emberek duplazáras ajtók és rácsos ablakok mögött élnek. A gyilkosságok és a rablások aránya ugrásszerűen megnőtt, a drogfüggők tábora egyre gyarapodott, a várost pedig zavargások és összecsapások osztották meg. A múlt reményei meghiúsultak. A város lakóit semmiféle közösségi eszmény nem egyesítette. Nem érvényesültek a metropoliszokban a tisztesség és becsület általános normái, ehelyett a nagyvárosi Amerika megosztott és megosztó maradt. Sokan gondolták úgy - s tapasztalhatták a saját bőrükön -, hogy a városi élet egyre brutálisabbá vált.

      Washington válasza a város válságára
      Miután a bűnözési hullám és a zavargások okán az amerikai városok problémái az újságok címoldalára kerültek, a tervezők és a városi tisztviselők a szövetségi kormányhoz fordultak orvoslásért. 1961-től a demokraták kezében volt a Fehér Ház és a Kongresszus is, akik nagyrészt a nagyvárosoknak köszönhették óriási többségüket. New Yorkot, Chicagót, Philadelphiát, Bostont, Detroitot vagy Clevelandet mindig azokhoz a városokhoz lehetett számítani, amelyek a választás napján felsorakoznak a demokraták mögött. Ezért a demokraták nagy figyelmet fordítottak a nagyvárosi választóikra. A hetvenes években szorult helyzetbe került városi vezetők pedig „megérdemelt jutalmukat” kérve fordultak segítségért az elnökhöz és a kongresszushoz. Különösen azután, hogy 1963 novemberében Lyndon Johnson került az elnöki székbe, a demokraták bőkezűen viselkedtek, s városi programok példátlan tömegét indították el.
      A hatvanas években városi ügyekben egyik határozatát a másik után hozta a Kongresszus, szövetségi adóbevételeket juttatva a bajok sújtotta nagyvárosoknak. 1960-ban még csak negyvennégy szövetségi támogatási program folyt, amely során évente 3,9 milliárd dollárt osztottak szét a legnagyobb városok között. 1969 elejére az amerikai városoknak nyújtott szövetségi segélyprogramok száma meghaladta az ötszázat, és a felhasznált összeg nagysága elérte a tizennégy milliárd dollárt. 1964-ben például a kongresszus elfogadta a városi tömegközlekedésről szóló törvényt, amely engedélyezte szövetségi pénzek átutalását a fővárosi busz-, metró- és magasvasút-hálózat fejlesztésére. A szövetségi kormány korábban az elővárosok fejlesztését és az autóközlekedést támogatta az autópályaépítésekre adott pénzekkel. Most azonban a demokrata törvényhozók igyekeztek helyreállítani az egyensúlyt a szövetségi támogatások rendszerében, amely korábban a republikánus érzelmű elővárosok javára billent el.
      A szövetségi pénzek „befecskendezése” új várakozásokat ébresztett a tömegközlekedéssel kapcsolatban, és a tervezők már egy boldog jövendőről álmodoztak, amikor száznyolcvan mérföld/órás sebességgel robogó, zajtalan és kényelmes földalatti vasutak szállítják naponta az utasok millióit. A Westinghouse Corporation a Skybus-szal közösen - a szövetségi kormánytól kapott milliók segítségével - kikísérletezett egy huszonnyolc utast szállító, vezető nélküli, automatizált járművet, amely zárt nyomvonalon ötven mérföld/óra sebességgel közlekedik. A szövetségi kormány egy olyan gyorsvasút építését is finanszírozta, amely Cleveland üzleti központját köti össze a városon kívül fekvő repülőtérrel, és jelentős összegekkel járult hozzá San Francisco költséges gyorsvasút-rendszerének befejezéséhez. A hatvanas évek második felében számtalan tömegközlekedési elképzelés kapott szövetségi támogatást. Az első támogatást kapó projektek között szerepelt hetvenöt új, légkondicionált busz vásárlása Memphisnek és egy tranzitút építése a gyalogos sétány mentén Minneapolis belvárosában. Detroit ötszáz fedett buszmegálló építéséhez nyert támogatást, közülük sok fluoreszkáló világítással és gázradiátor-fűtéssel van felszerelve, és szövetségi támogatással finanszírozták Albuquerque város két helyi buszjáratának fenntartását is, amelyeket már le akartak állítani.
      A hatvanas évek közepén a demokrata többségű Kongresszus és a Fehér Ház elkötelezte magát a városok feltámasztása mellett. Maga Johnson elnök adta meg az alaphangot „Az ország városairól” a kongresszushoz intézett külön üzenetében. Az elnök kijelentette: „szélesítenünk kell a mindenki számára elérhető kínálatot, hogy ne csak a szerencsések juthassanak tisztes otthonhoz és iskolához, szórakozáshoz és kulturálódáshoz.” Hangsúlyozta annak szükségességét, hogy egyesítsék a városi Amerika társadalmi rétegeit és etnikai kisebbségeit, s azt mondta: „dolgoznunk kell azon, hogy legyőzzük azokat az erőket, amelyek megosztják népünket és elpusztítják azt az életerőt, amely a különböző jövedelmű, származású és érdekű emberek együttműködéséből fakad.”
      Ennek a felfogásnak megfelelően 1965-ben a Kongresszus megalkotta a házépítési és városfejlesztési törvényt. Ez 2,9 milliárd dollárt hagyott jóvá városi felújításokra, és támogatta a közösségi lakásépítésen belül további 240,000 lakás megépítését. Szintén jóváhagyott egy lakbértámogatási tervet, amely szerint a szövetségi kormány fizeti a nem állami közösségi házakban élő szegények bérének egy részét. Megengedte továbbá a lakáshatóságoknak, hogy magánházakban bérbe vegyenek lakásokat. A lakáshatóságok póttámogatást kaptak új projektekre, de azokat a szegényeket is segíthették, akik nem estek bele ezekbe.
      Ráadául 1965-ben a törvényhozás jóváhagyta a lakásépítési és városfejlesztési minisztérium felállítását, amely „megfelelő figyelmet fordít az ország közösségeinek és a bennük élő embereknek az igényeire és érdekeire.” Másképp fogalmazva a város nagy jelentőségű országos üggyé vált, amely külön helyet érdemelt a kabinetben. Ahogyan a mezőgazdasági minisztérium hagyományosan a farmerek érdekeiért emelt szót és a munkaügyi tárca a szakszervezetek és Washington között teremtett kapcsolatot, 1965-re az amerikai nagyvárosoknak is meglett a maguk jóakarója és szövetségese a szövetségi bürokráciában.
      Johnson legfigyelemreméltóbb hazai programja azonban a „Háború a szegénység ellen” című program volt. Bár Johnson nem kifejezetten és kizárólag a nagyvárosokban vívta háborúját, a városi térségekben milliókat fordítottak a szegények javára. A szövetségi kormány finanszírozta a Headstart központokat, a hátrányos helyzetű gyerekek óvodáit, akik a nevelésük során így segítséget kaphattak. A szövetségi kormány által támogatott szakképzési programok szakszerű képzést nyújtottak városi munkanélküliek ezreinek. De a szegénység elleni szövetségi tervek legújszerűbb és legellentmondásosabb része a közösségi akciók és a „modell-város”-program voltak. Mindkettő a szegényeket kívánta ösztönözni arra, hogy maguk vegyenek részt a döntések meghozatalában és megvalósításában. Körzeti tanácsok jöttek létre a szövetségi támogatások szétosztásának koordinálására, és a szegények „maximális részvételi lehetőséget” élvezhettek ezekben a tanácsokban. A programokat tényleg úgy tervezték, hogy növeljék a hátrányos helyzetűek politikai erejét, és segítsék őket abban, hogy elérjék, amit akarnak - nemcsak a szövetségi kormánytól, de a helyi hatóságoktól is.
      Egyes városi tisztségviselőknek úgy tűnt, mintha a szövetségi kormány egyenesen a helyi forradalmakat támogatná. A polgármesterek és a tanácstagok örömmel üdvözölték a szövetségi pénzek beáramlását, de gyakran rossz néven vették a feketéket és a spanyol nyelvű bevándorlókat képviselő független testületek részvételét a közösségi akciótanácsokban. Chicago nagyhatalmú polgármestere, Richard Daley azt mondta a Kongresszusban, hogy a „siker érdekében minden effajta projektet a térség megfelelően megválasztott tisztségviselőinek kell irányítaniuk, együttműködve a közösségi akcióirodákkal.” San Francisco polgármestere úgy kommentálta a történteket, hogy a „szegénység elleni program olyan irányt vett, amit nem akarunk.... magában rejti egy nagy politikai szervezet kialakulásának a lehetőségét. Ez nem az én ügyem. Ehhez semmi közöm.” Syracusa polgármestere, William Walsh egy közösségi akciókra képző központtal csatázott, amelyet állítása szerint „agitátorok kiképzésére” és „az osztályharc marxista elméletének tanítására” hoztak létre. A központ hivatalos prospektusában az állt, hogy a programra jelentkezőknek „kontrollált, de erős indulattal kell viseltetniük a folyamatos jogtalanságokkal szemben, és keményen kell dolgozniuk azokért az emberekért, akik nyomasztó gondokkal küszködnek.” Walsh és más helyi vezetők úgy érezték, a szövetségi kormány nem az amerikai városokat segíti azzal, hogy „az erős indulatot érzőknek” ad támogatást. 1965 tavaszán Daley és a hozzá hasonló gondolkodású polgármesterek találkoztak Hubert Humprey alelnökkel, és elpanaszolták neki a helyi hatóságokat érő fenyegetéseket. A Johnson-adminisztráció válaszul megkísérelte megnyírbálni a közösségi képviseletek függetlenségét. Néhány városban azonban feszült maradt a viszony a szövetségi kormány támogatta közösségi vezetők és a helyi önkormányzat között, mivel a szegénységprogram aktivistái megpróbálták átalakítani a város hatalmi szerkezetét, a helyi hatóságok viszont védték előjogaikat.
      Bár a közösségi akcióprogramok nyugtalaníthatták a hatóságokat, sok feketének lehetőséget nyújtottak a hatalom gyakorlására és a politikai vezetés mesterségének elsajátítására. A hatvanas évek végén a közösségi akcióprogramok egyik kiváló kritikusa, Daniel P. Moynihan megjövendölte: „nagyon is lehetséges, hogy a hatvanas évek közösségi akcióprogramjainak hosszabb távon lényeges következménye lesz egy városi néger vezetési hierarchia kialakulása, egyidejűleg azzal, hogy a néger tömegek a városi politizálásnak való elköteleződés irányába haladnak.” Kevesen tagadhatják, hogy a programok beemelték a feketéket a létező politikai struktúrába és „ráállították őket a hatalomhoz vezető ösvényre.” Peter K. Eisinger politológus szerint azoknak a feketéknek az egynegyede, akiket 1964 és 1977 között választottak meg a városi végrehajtó hatalom valamely posztjára, a városi tanácsba vagy az állam törvényhozásának alsó házába, a közösségi akcióprogramokban tett szert politikai tapasztalatra. Ez alatt az időszak alatt a tisztségviselővé választott feketék száma 475-ről 4311-re nőtt, és ezeknek a felemelkedett tisztségviselőknek a százai az amerikai politika három alapszabályát (Rs) a közösségi akció iskolájában tanulták meg.
      Minthogy azonban a hatvanas évek második felében növekedett a bűnözés és gyakoribbak lettek a zavargások, sok amerikai gondolta úgy, hogy a szövetségi kormánynak mást kellett volna csinálnia, mint kooptálni a kisebbségi aktivistákat. Hatalmas forrásaiból inkább a jog és a közrend megszilárdítására kellett volna költenie. 1965-ben a Kongresszus létrehozta a Law Enforcement Assistance Administrationt, a jogalkalmazást segítő hivatalt, amely a következő három évben húszmillió dollárt osztott szét a helyi rendőrségeknek. De 1968-ban a törvényhozók úgy gondolták, hogy további akciók szükségesek, ezért megalkották a különféle bűncselemények ellenőrzéséről és a közbiztonságról szóló törvényt, amely kialakította a jogalkalmazást segítő igazgatást. Ez a hivatal folyósított szövetségi pénzeket a tagállamoknak a helyi jogalkalmazók munkájára. 1969-ben százmillió dollárt osztottak szét, a következő évben háromszáz milliót, és 1975-re a hivatal költségvetése 1,75 milliárd dollárra emelkedett. A rendőrségek országszerte pénzt kaptak drága rádiótelefon-rendszerek és tömegoszlató fegyverek vásárlására, illetve képzési programokra és a kábítószerfogyasztás elleni projektekre. A bűnözést ellenőrző törvény, akárcsak a tömegközlekedésről szóló, vagy a lakásépítési és -felújítási tervek, illetve a „Háború a szegénység ellen”-i program a Kongresszus megingathatatlan hitét fejezte ki abban, hogy a kormányzat dollármillióival lehetséges a gyógyítás. Azt feltételezték, hogy ha minden évben folyósítják a pénzeket, a támogatások meggyógyítják a városi Amerika betegségeit, és megvalósul Lyndon Johnson elnök álma a tisztességes, igazságos és harmonikus városról.
      Amikor 1969-ben Richard Nixon és a republikánusok költöztek be a Fehér Házba, nem állították le a szövetségi pénzek folyósítását. Ellenkezőleg: a városoknak nyújtott szövetségi támogatás öszege a Johnson-korszak végi 14 milliárd dollárról 1974-re 26,8 milliárdra nőtt. De Nixon elnök és republikánus hívei pártfogolták a városi segélyprogramok átcsoportosítását. Ez főként azokat a programokat érintette hátrányosan, amelyek a körzeteknek a döntéshozatalban való részvételét erősítették, és amelyek csökkentették a választott városi vezetők tekintélyét. Nixon igyekezett korlátozni a szövetségi bürokrácia beavatkozását a helyi ügyekbe, növelve a helyi önkormányzat kontrollját a szövetségi pénzek elköltése felett. Ennek a felfogásnak megfelelően Nixon 1974-ben meggyőzte a Kongresszust arról, hogy állítsák le a „modellváros”-programot. Két évvel korábban a törvényhozás jóváhagyta Nixon javaslatát az állami bevételek megosztására. A következő években ez alapján több mint harmincmillió dollár szövetségi támogatást osztottak szét az állami és a helyi büdzséknek, és a helyi vezetők arra használhatták ezt a pénzt, amit célszerűnek gondoltak. Másképp szólva, az ország nagyvárosai folytatták a szövetségi alapok megcsapolását, de Washington kevesebb feltételt szabott a juttatások felhasználására.
      Az amerikai városi hatóságok a demokrata és a republikánus kormányzat idején egyaránt egyre függőbbé váltak a szövetségi kormánytól. Míg 1960-ban a szövetségi támogatások csak 3,9 százalékát tették ki a városi önkormányzatok összbevételének, 1977-re Washington hozzájárulása 16,3 százalékra emelkedett. Időközben a helyi adóbevételek költségvetési aránya 61,1 százalékról 42,8 százalékra esett vissza. A tagállamok kormányai szintén támogatták a városi költségvetést. Newark szorongatott helyzetben levő városának nyújtott állami és a szövetségi támogatás 1960 és 1974 között a városi költségvetés öt százalékáról negyvennyolc százalékra emelkedett. Más, válságba került városokban hasonló volt az arány. A városok már sehol sem tudtak megélni a helyben képződött bevételeikből, ehelyett elzálogosították a jövőjüket az állami és a szövetségi kormányoknak.
      Úgy tűnik azonban, hogy a szövetségi pénzek és programok nagyon kevés eredménnyel jártak. 1975-ben kevés amerikai tekintette volna a „modellváros”-programba kiválasztott körzeteket követésre vagy csodálatra érdemes mintáknak. A szövetségi kormány mégis 2,3 milliárd dollárt juttatott ezeknek a területeknek. A városi bűnözési arányok a hetvenes évek közepén is magasak maradtak, annak ellenére, hogy a jogalkalmazást segítő hivatal több millió dollárt osztott szét. A biztonsági riasztórendszerek forgalma továbbra is lendületes növekedést mutatott, és a városi amerikaiak nem érezték nagyobb biztonságban magukat 1974-ben, mint 1968-ban. A hetvenes évek végén alig valamivel több amerikai vette igénybe a tömegközlekedési eszközöket, mint egy évtizeddel korábban, de ez is inkább a benzinár növekedésének volt köszönhető, mint a központilag támogatott busz- és vasúti közlekedés színvonaljavulásának. Clevelandben a repülőtéri tranzitutakra azelőtt csupán az utasok nyolc százaléka vett igénybe személyautót; most a többség a repülőtéri limuzinokról és taxikról erre tért át. San Franciscóban a nagyobb hivatali negyedekbe negyven perc az út az 1,6 milliárd dollárért megépített gyorsvasúton - de csak huszonhat perc autóval. Ezért a legtöbb San Franciscó-i és Los Angeles-i a kevésbé gyors vasút helyett még mindig az autót választja, és az amerikaiak túlnyomó többsége még mindig a zsúfolt autópályákon való autózást részesíti előnyben a lassan zötyögő buszokkal szemben. 1965-ben Lyndon Johnson felvázolta álmát a jövő városáról, és több milliárd dollárt kért ennek az álomnak a megvalósítására. A milliárdokat elköltötték, de Amerika régi nagyvárosai a jelek szerint változatlanul az elaggás felé haladnak.

      A pénzügyi válság
      1970 után a nagyvárosok összeomlásának egy új tünete vonta el a közhivatalnokok figyelmét a szociális és etnikai konfliktusokról, amelyek addig foglalkoztatták őket. Ezt az új bajt pénzügyi stressznek hívták. Egyszerűbben fogalmazva a helyi kiadások gyorsabban növekedtek, mint a helyi bevételek. Megfelelő szövetségi támogatással a városi számvevőszék emberei egyenúlyba hozhatták a városi könyvelést, de a költségvetési vita során a harc évről évre hevesebbé vált. A nagyvárosok polgármesterei, akik régebben harcias fekete aktivistákkal viaskodtak, most a jövedelemcsökkenésük miatt zúgolódó rendőrökkel alkudozhattak és keményszívű bankárokkal tárgyalhattak „az utolsó percben jövő” kölcsönökért. A nagyváros problémái az utcáról a bankok tanácstermeibe tevődtek át, de a hatvanas évekhez hasonlóan a hetvenes években sem szűnt meg a fenyegető katasztrófa érzete.
      Ennek a pénzügyi válságnak a mélyén a városi gazdaság hanyatlása állt. A legtöbb régebbi városban csökkent az adóalap, miután a nagy adófizető cégek a városközpontból az elővárosokba telepedtek át. 1963 és 1972 között a kiskereskedelmi forgalom Newarkban 30, Clevelandben 20, Saint Louisban 19, Pittsburghben pedig 16 százalékkal csökkent, 1970 és 1975 között a munkahelyek számát tekintve Saint Louisban 19, Baltimore-ban 16, New Yorkban és Philadelphiában 12 százalékos volt a visszaesés. 1967-ben a Fortune magazin által rangsorolt ötszáz legnagyobb cég közül 139-nek New York volt a központja; 1974-re ez a szám 98-ra csökkent. Időközben más nagy cégek is elhagyták a központjuknak hagyományosan otthont adó városokat, Chicagót, Pittsburghöt, Detroitot és Philadelphiát. Az eladási, a bevételi és a foglalkoztatási statisztikák mind arról tanúskodtak, hogy a központi városok gazdasági helyzete meggyengült.
      A népesség csökkenése is a régebbi városok hanyatlását jelezte. Saint Louis, Cleveland, Atlanta, Minneapolis, Detroit, Newark, Buffalo vagy Pittsburgh lakossága 1970 és 1975 között legalább tíz százalékkal megfogyatkozott. És majdnem ilyen gyorsan csökkent New York, Chicago vagy Philadelphia lakóinak a száma. Adófizetők ezrei gyarapították évről évre a napfény-övezet metropoliszaiba - azaz a déli és a nyugati államok városaiba - költözők táborát, akik otthagyták a régi városokat, ahol ennek következtében kevesebb embernek kellett állnia az utak, a közművek, a rendőrség vagy a tűzoltóság fenntartásának költségeit. Egyes városokban ezrével álltak üresen a házak, mert tulajdonosaik elhagyták őket, nem akarván tovább fizetni az adót értéktelen ingatlanaik után. Saint Louisban például a hetvenes évek elején egyes tömbökben az épületek nyolcvan-kilencven százaléka állt üresen. A város több épületet lebontásra ítélt, a sok törmeléklepte, üres telek úgy nézett ki, mint a ragya-verte arc. A telkekből ráadásul semmi bevétele sem származott a városi büdzsének.
      New Yorkban Dél-Bronx szolgált klasszikus példával a kiürülésre és a hanyatlásra. Becslések szerint lakosságának húsz százalékát veszítette el 1970 és 1975 között, évente húsz-harmincezer lakást hagytak el lakói. Telektulajdonosok, akik arra áhítoznak, hogy biztosítást kössenek értéktelen ingatlanaikra, tinédzserbandák, akik valami „bulira” vágynak, „kiürült” heroinfogyasztók vagy szociális lakások bérlői, akik kormányzati segélyben reménykednek, amit a kiégett otthonok lakóinak adnak - mindnyájan részt vesznek a gyújtogatás orgiájában, amely után házak ezrei válnak rommá. Állítólag egyes fiatalok már három-öt dollárért felgyújtottak egy épületet. 1974-ben 12,300 tűzeset volt a körzetben, egy nap átlagban harmincnégy. 1975 júliusában három óra alatt majdnem negyven tűz ütött ki egy hetven tömbből álló területen. 1972-ben a Newsweek munkatársa, Stewart Alsop azt írta, hogy „Dél-Bronx láthatóan haldoklik, mintha undorító, végzetes betegsége lenne, és arra ítéltetett, hogy törmelék borította félsivataggá váljon.” A Fortune szerint „ez az elhagyatott vidék áll a legközelebb ahhoz, hogy az ember megteremtse a poklot a földön.” Miután Dél-Bronx a feledés ködébe süllyedt, a térségből származó adóbevételek vészesen csökkentek. A telektulajdonosok elsőként a városi ingatlanadó fizetését szüntették be. Hároméves türelmi idő után a város eljárást indíthatott a nem fizetők ingatlanának elárverezésére, de Dél-Bronxban a legtöbb ilyen ingatlan kiégett, elhagyott vagy egyszerűen csak értéktelen volt.
      Sajnálatos módon a hetvenes évek elején New Yorknak szüksége volt minden dollár adóbevételre, amit az olyan hanyatló körzetekből, mint Dél-Bronx kipréselhetett, mert a pénzügyi nehézségek egyetlen települést sem sújtottak olyan komolyan, mint az ország legnagyobb metropoliszát. New York hagyományosan a költséges szolgáltatások szélesebb körét finanszírozta, mint más nagyvárosok. New York állam például a szociális költségek nagyobb részének vállalását várta el városaitól, mint más államok; a hatvanas-hetvenes években viszont ezek a terhek jelentősen nőttek. Míg 1960-ban New Yorkban csupán 67 millió dollárt fordítottak szociális kiadásokra, 1975-ben már 911 millió dollárt költöttek a szegények segélyezésére és orvosi ellátására. Ráadásul a hetvenes évek elején New York tartotta fenn az ország legnagyobb egyetemi rendszerét, s egyetlen városnak sem volt ilyen kiterjedt és sokba kerülő közkórházi hálózata. A szociális kiadások növekedése és a szolgáltatások széles körének bőkezű támogatása azt eredményezte, hogy 1965 és 1975 között a város működési költségei 260 százalékkal emelkedtek. Ugyanezen időszak alatt azonban New Yorkban a magánbevételek csak 79 százalékkal növekedtek. A helyhatósági kiadások tehát háromszor annyival nőttek, ami lidércnyomásos helyzet minden lelkiismeretes városi vezető számára.
      A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején New York karizmatikus polgármestere, John Lindsay különböző eszközökhöz folyamodott a növekvő városi költségek finanszírozására. Irányítása alatt kevés tevékenység „úszta meg” az adózást. 1975-ben a város huszonkétféle adót vetett ki, többek között az ingázók után, a pincékre, a cigarettára, valamint értékpapír-átruházási és forgalmi adót. Lindsay bevezette a személyi és az üzleti jövedelemadót is, a kettő együtt 1973-74-ben a helyi bevételek 19 százalékát tette ki. Ráadásul az állami és a szövetségi támogatás, amely 1965-66-ban a város összes bevételének 36 százalékát jelentette, 1973-74-ben már 48 százalék volt. A kiadások azonban Lindsay polgármestersége alatt is többnyire messze meghaladták a bevételeket, s a város rövid lejáratú hitelek felvételére kényszerült, hogy ki tudja fizetni a számláit. 1966 és 1974 júniusa között a város rövid lejáratú adóssága 476 millió dollárról 3416 millióra szökött fel. Amikor a rövid lejáratú kölcsönök visszafizetése hat hónap leteltével esedékessé vált, a város - nem akarván meghátrálni - újabb rövid lejáratú kötelezettségek vállalásával törlesztette tartozását. Így az adósság vészjóslóan növekedett.
      Amikor 1974 elején Abraham Beame követte a pogármesteri székben Lindsayt, a város éppen kimerítette a rövid lejáratú kölcsön-trükkök lehetőségeit. 1974 novemberében a város rövid lejáratú adóssága 5,3 milliárd dollár volt, 1,9 milliárddal több, mint az év júniusában. Megcsappant a pénzemberek bizalma a városban, ennek következtében a rövid lejáratú hitelek kamata emelkedett, további terheket róva az amúgy is kimerült városi költségvetésre. 1975 februárjában és márciusában végül New York egész pénzügyi rendszere összeomlott. A bankok nem fogadtak el újabb rövid lejáratú kötelezvényeket a várostól, és új takarékossági intézkedéseket követeltek. Beame polgármester erre jó pofát vágott, és azt állította, hogy a városnak jó a hitele. Azonban ezt mindenki másként tudta.
      Végül New York kormányzója lépett közbe: átvette a Beame-adminisztráció számos jogkörét, és a város pénzügyi gazdálkodását egy állami ellenőrzés alatt álló testület felügyelete alá helyezte. A várost a városi alkalmazottak létszámának csökkentésére és a béremelések korlátozására kötelezték, az állam pedig 1975 és 1978 között támogatásként megelőlegezett 800 millió dollárt. Sőt, 1976 és 1978 között a város 5,2 milliárd dollár kölcsönt kapott a szövetségi kormánytól. New York tehát megmenekült a csődtől, és 1979 januárjában - négy év óta először - ismét el tudta fogadtatni rövid lejáratú kötelezvényeit magánbefektetőkkel. Az ország legnagyobb városa pénzügyileg lassan talpra állt, de a hetvenes évek második felében mindig közel volt a pénzügyi krízishez.
      New York anyagi gondjai sok amerikait megdöbbentettek, sok óvatos bankárt és pénzügyi szakembert pedig arra késztettek, hogy újragondolják, bölcs dolog-e városi ügyletekbe befektetni. Előfordult már olyan, hogy a helyhatóságok nem tettek eleget adósságfizetési kötelezettségeiknek; az 1930-as válság idején helyi kormányzatok ezrei tettek így, és még olyan nagyobb városok, mint Detroit és Chicago is súlyos pénzügyi bajokkal küszködtek. Az azonban teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy az ország legnagyobb városa és a világ pénzügyi fővárosa, New York csődbe menjen. És mégis: 1975-ben ez a hatalmas város megrendült, újabb jelét adva annak, hogy az ország legnagyobb városainak alapjait rozsda marja.
      New York pénzügyi válsága nem volt elszigetelt jelenség. A hetvenes években más városi helyhatóságok is meginogtak, 1978-ban pedig Cleveland követte New Yorkot a pénzügyi lerobbanásban. Az „elmarasztalói” által csak „tóparti tévedésnek” csúfolt Cleveland jó példája volt a városok hanyatlásának. 1950 óta folyamatosan fogyott a népessége, s hasonló ütemben fordított hátat a városnak az üzleti élet is. Lyndon Johnson elképzelései a város megmentésére kudarcot vallottak, a „Cleveland modellváros”-programot egy botrány elsüllyesztette, a program igazgatóját pedig megsebesítette egy bérgyilkos, akit nem sokkal később holtan találtak meg az Ohio folyóban. A város egyetlen virágzó vállalkozásának a bűnözés tűnt. 1978 júliusában a városi önkormányzat hitelképességi mutatója olyan alacsony volt, hogy kizárták a pénzpiacokról. Helyi bankok mégis kölcsönöztek a városnak 15,5 millió dollárt, amelyet december tizenötödikén kellett visszafizetnie. A fiatal polgármester, Dennis Kucinich az „utolsó pillanatban jövő megoldást” remélt, abban a tévhitben, hogy német, esetleg arab befektetők kihúzzák a várost a bajból. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Cleveland nem tudja megszerezni a törlesztéshez szükséges pénzt, és december tizenötödikén nem is fizetett. Abbeli felháborodásában, hogy a bankok nem újítják meg a város kölcsöneit, Kucinich bemasírozott a Cleveland Trust Companyhez és kivette a saját számláján levő kilencszáz dollárt. Az ingerült polgármester azt mondta a riportereknek: „Nem akarom a tiszta pénzemet egy piszkos bankban tartani.” De a polgármester gesztusa nem segített. New Yorkhoz hasonlóan hosszú hányattatásai során Cleveland is egyik csapást a másik után szenvedte el.
      Más városok elkerülték a fizetésképtelenséget, de anyagi helyzetüket tekintve ők is kutyaszorítóban érezhették magukat. Detroit is nagyon közel volt a pénzügyi katasztrófához, bár a helyhatósági alkalmazottak tíz százalékát elbocsátották, és tovább szűkítették a bérlistát azzal, hogy ezerkétszáz üres állást nem töltöttek be. Emellett Michigan állam törvényhozása több millió dollárt utalt át a város szolgáltatásainak fenntartására. Az állam levette a város válláról a detroiti szépművészeti múzeum támogatásának a terhét, így a múzeumnak folyósított városi hozzájárulás összege az 1975-1976 közötti 2,8 millió dollárról a következő évben 348,000 dollárra csökkent. Ráadásul az állam teljes anyagi kötelezettséget vállalt a detroiti közkönyvtár főfiókjának üzemeltetéséért, máshol nagyon jól jövő adódollárokat spórolva meg a városnak. Minden elöregedő városban a takarékoskodás, a költségcsökkentés volt a jelszó. A hetvenes években Baltimore-ban 435 fővel csökkentették a rendőrség létszámát, 1,200 iskolai állást szüntettek meg, húsz százalékkal csökkentették a könyvtárosok számát és harmincöt százalékkal a könyvtárfenntartó személyzetét. 1976-ban a deficit növekedése miatt Cincinatti vezetői is a költségcsökkentést választották. 893 főállású alkalmazottat küldtek el a várostól. „Lemondtak” arról a kötelezettségükről is, hogy a városi bíróság működését tovább finanszírozzák, a városi egyetemet pedig átadták az államnak. Philadelphia tizenöt százalékkal csökkentette a szociális osztály létszámát, bezárta a városi kórházat, felfüggesztette a rendszeres utcai takarítást, az utcák állapotának fenntartásáért pedig megpróbálta az államra hárítani a felelősséget. Hatalmas táblákat állítottak fel ezzel a felirattal: „Ez egy állami autóút. Javítási ügyekben hívja a 255-1415-ös telefonszámot.”
      Néhány nagyváros, különösen a fellendülőben levő napfény-övezetben, megmenekült a pénzügyi nehézségektől és megaláztatásoktól. 1978-ban például Houston volt az egyetlen egymilliónál nagyobb lélekszámú amerikai város, amelyik a legmagasabb hitelkamatot kapta a legnagyobb kötelezvény-beváltó cégtől, a Moody's and Stanford & Poor's-tól. A cég szerint Houston rászolgált az „osztályon felüli” besorolásra, mert „a város pénzügyi helyzete - a konzervatív költségvetési módszerek következtében - erős maradt.” A pénzügyi konzervativizmus valóban kikezdhetetlen tétel volt a texasi nagyvárosban, s ez 1977 végén 24,3 millió dollár többletbevételt eredményezett. De Houston más előnyöket is élvezett. Míg Cleveland, Detroit vagy Philadelphia a gazdag elővárosi ingatlanokból nem számíthatott adóbevételre, Texasban a rugalmasabb annexiós törvények lehetővé tették Houstonnak, hogy 1970 és 1978 között több mint száz négyzetmérföldnyi külterületi földet magához csatoljon. A város virágzó gazdasága 1978-ban 72,000 új munkahelyet hozott létre, 1977 és 1978 között a kiskereskedelmi forgalom Houstonban gyorsabban emelkedett, mint bármelyik más nagyobb metropoliszban. A pénzügyi politika és a gazdasági források tekintetében tehát Houston épp az ellentéte volt az Észak-Kelet és a Közép-Nyugat botladozó városainak.
      Phoenix, Albuquerque, Dallas vagy San Antonio osztozott Houston jó sorsában, ám más nagyobb városok köztisztviselői ráébredtek arra, hogy a városi költségvetésből nem fizethető tovább rendőrök sokasága, nem tömhető be minden lyuk az utakon, s nem vehető meg minden kézikönyv. A hatvanas évek során a faji zavargások a városok társadalmi csődjére irányították a tévékamerák figyelmét, a hetvenes években az ismétlődő pénzügyi válságok a városok pénzügyi csődjét, fizetésképtelenné válását hozták napvilágra. A hatvanas évek társadalmi konfliktusai és a hetvenes évek finanszírozási problémái együtt komoly ütést mértek az ország nagyvárosaira. New York, a legnagyobb metropolisz az állami és a szövetségi kormányzat illetéktelen és nem igazán hatékony gyámsága alá került. Cleveland zavargástól fizetésképtelenségig hányódott - a megújulás halvány jele nélkül. Philadelphia, Detroit és Saint Louis folyamatosan lefelé csúszott. A nagyváros jövője - a városi újjáélesztés ígéretei, valamint a szövetségi kormány programjai és csodaszerei ellenére - sötétnek tűnt.

      Az új etnikai politika
      A városi kormányzat bajait kapva örökül egy újabb, fekete politikus gárda lépett színre. A késő hatvanas, majd a hetvenes években a városi feketék politikai középpontba kerülésének és számos fekete polgármester megválasztásának lehettünk tanúi. Miután a fehérek az elővárosokba költöztek és a belső városrészeket a feketéknek engedték át, egyik városban a másik után ragadták kézbe a hatalmat ezek az új vezetők. Amikor a feketék beléptek a városházára, hogy rátegyék kezüket a győzelmi zsákmányra, azt tapasztalták, hogy a fehérek a metropolisz vagyonát elvitték az elővárosokba, amelyek nem tartoznak a város fennhatósága alá.
      A nagyvárosokban a feketék 1967-ben aratták első győzelmeiket a polgármesterválasztáson, amikor a két elöregedő ipari várost, Garyt és Clevelandet hódították meg. Elkeseredett küzdelem után a harmincnégy éves Richard Hatcher diadalmaskodott Gary fehér demokraták uralta gépezete fölött egy olyan városban, ahol 1970-ben a lakosok 53 százaléka fekete volt. Eközben Clevelandben egy fiatal fekete ügyész, Carl Stokes a demokrata jelöltségért folyó versenyben legyőzte az addigi eléggé színtelen polgármestert, Ralph Lochert, majd az általános választáson is győzött republikánus ellenfelével szemben.
      Ezek a fekete győzelmek azonban nem a fajok közötti harmónia új korszakát jelezték, ellenkezőleg, mindkét kampányban megmutatkozott a faji attitűdök polarizáltsága. Clevelandben például Stokes emberei tudták, hogy a győzelem azon múlik, hogy a feketék minden eddiginél nagyobb számban jelenjenek meg a szavazóhelyiségekben, ezért arra buzdították a fekete közösség tagjait, hogy a közülük valóra szavazzanak. Az egyik fekete kampánymenedzser szerint: „A feketeséget árusítottuk ki... Egyetlen szempont számított: a jelölt fekete volta és a fekete közösség iránti elkötelezettsége.” Stokes meg tudta nyerni a clevelandi fehér elit egyes csoportjainak támogatását is, és megszerezte a fehér establishment újságjának, a Plain Dealernek a támogatását. De ez az elit többnyire az elővárosokban élt, és nem szavazhatott a városban. A dél- és a kelet-európai bevándorlók fehér leszármazottai között Stokes kampánya elkeseredést és idegenkedést váltott ki. A fehérek lakta nyugati oldalon Stokes szórólapokat osztogató embereit tettleg bántalmazták, az ottani kampányiroda ablakát többször betörték, egyszer bombát robbantottak a közelében. A nyugati részen csak negyven aktivista mert kampányt folytatni Stokes mellett, míg a feketék lakta keleti városrészben a számuk meghaladta a négyezret. Egyikük, aki fehérek lakta környéken korteskedett, így panaszkodott: „Állandóan zaklattak minket, telefonon megfenyegettek, hogy összetörik az autónkat, köpködtek, ordítoztak.” A választáson Stokes fölényesen nyert, mert a feketék jóval nagyobb számban vettek részt, mint a fehérek. Az általános választáson ismét jól kivehető volt a faji polarizáció, Stokes - becslések szerint - megkapta a feketék kilencvenöt százalékának szavazatát, a fehér szavazóknak azonban csak a tizenkilenc százalékát tudhatta maga mögött.
      Amikor két évvel később Stokes indult az újraválasztásáért, a faji megosztottság ismét nyilvánvaló volt. Stokes gyakorlatilag újra csak megszerezte az összes fekete szavazatot, miközben a fehér voksok kevesebb mint negyede jutott neki. Újraválasztási sikerét követően Stokes örömmel közölte: „A mai választás összehozta Cleveland különböző részeit - a keleti és a nyugati oldalt, a feketéket és a fehéreket, a katolikusokat és a protestánsokat, a keresztényeket és a zsidókat.” Békülékeny hang volt ez - a választási eredmények azonban arról szóltak, hogy Stokes tévedett. Két esztendős fekete kormányzás után Cleveland faji csoportjai nem egyesültek. Ellenkezőleg, világosan megmaradt a feketék és a fehérek közti választóvonal.
      Kenneth Gibson volt a következő fekete, aki egy nagyváros polgármesteri székét elfoglalta, mégpedig Newarkét 1970-ben. Akárcsak Clevelandben, a választási kampány New Yersey e hanyatló nagyvárosában is csak fokozta az ellentéteket. Newark addigi polgármestere, Hugh J. Addonizio azzal vádolta Gibsont, hogy részese annak a durva és erőszakos összeesküvésnek, amelynek célja: a fekete aktivista, LeRoi Jones és hívei kezére játszani a várost. Addonizio rendőrségének vezetője a kampányt úgy jellemezte: „feketék fehérek ellen... Ez már nem politikai csata, hanem harc a túlélésért.” Gibson azt állította, megfenyegették, hogy felrobbantják. Egy Addoniziót támogató fekete miniszter házára lesből rálőttek. Mindkét jelölt arra figyelmeztetett, hogy faji zavargások lesznek, ha a másikat választják meg. 1970-ben azonban a feketék már Newark lakosságának 54 százalékát tették ki, így a faji alapon történő szavazás Gibson győzelmét hozta. Gibsont gyakorlatilag egyöntetűen támogatták a fekete és a Puerto Rico-i szavazók, de a nem spanyol fehérek szavazatának csak tizenöt százalékát szerezte meg. 1974-ben, amikor Gibson ismét ringbe szállt újraválasztásáért a fehérek érdekeit nyíltan védelmező Anthony Imperialelal szemben, a választás szinte ugyanazt a végeredményt hozta. A feketék lakta központi és déli választókerületek Gibson mögött sorakoztak fel, a fehér északi választókörzet viszont Imperialé volt.
      A hetvenes évek elejére a feketék létszámfölénybe kerültek Atlantában és Detroitban is, és 1973-ban mindkét városban fekete polgármestert választottak. Az 1973-as választások mindkét városban megmutatták a választók faji polarizációját. Detroitban a vetélytársak tudatosan kerülték a faji kérdést, ám amikor a szavazatokat összeszámlálták, kiderült, hogy a fekete győztes, Coleman Young a fekete szavazatok kilencvenkét százalékát kapta, míg fehér ellenfelére a fehérek kilencvenegy százaléka voksolt. Atlanta hivatalban levő fehér polgármestere, Sam Massell nyíltan rasszista hangot ütött meg, amiért meg is bírálta az Atlanta Constitution című újság, mondván, „úgy viselkedik, mintha egy dél-afrikai városban versengene a polgármesteri címért, ahol az apartheid van érvényben, s nem egy, a fajok teljes egyenlőségét elismerő amerikai városban.” Massell taktikája sikertelennek bizonyult. Fekete ellenfele, Maynard Jackson a fekete szavazatok kilencvenöt százalékát szerezte meg, s meglepő módon a fehérek huszonnégy százaléka is rá szavazott. Az atlantai városházán egészen 1962-ig szigorúan elkülönítették egymástól a fehéreket és a feketéket, külön pihenőszobák és ivókutak voltak kijelölve számukra, a kávézóban is csak külön helyiséget használhattak, s az alkalmazottak listáján is szerepelt az illető faja. A városban rendelet volt érvényben arról is, hogy fekete rendőrnek tilos fehér embert letartóztatnia. Csupán tizenkét év telt el, s a végrehajtó hatalom a feketék kezébe került, mivel a feketék - szavazó erejüket kihasználva - megszerezték a város politika irányítását.
      Csupán egy nagyobb városban nem érvényesült a faji polarizáció általános mintája, Los Angelesben, ahol 1973-ban szintén egy feketét, Thomas Bradleyt választottak polgármesternek. A lakosok kevesebb mint húsz százaléka volt fekete, Bradley mégis le tudta győzni fehér elődjét, Sam Yortyt, mert megkapta a fehér szavazatok negyvenkilenc százalékát. Képességei és megegyezésre törekvő egyénisége folytán Bradley nem keltett faji félelmeket a Los Angeles-i választókban, és depolarizáló politikai stílusa 1977-ben másodszor is győzelmet hozott számára.
      A feketék politikai szerepének megnövekedése fontos változásokhoz vezetett a városházán. Az új polgármesterek például a fehér hatalom jelképe, a rendőrség átalakítására törekedtek. 1966-67-ben az atlantai rendőröknek csak 9, a detroitiaknak csupán 5 százaléka volt fekete. 1978-ban ez az arány Atlantában 33, Detroitban 30 százalékra nőtt. Mi több, Atlanta közbiztonsági vezetője és a két helyettese is fekete volt, akárcsak Detroit rendőrfőnöke, valamint a huszonegy körzeti rendőrőrs közül kilencnek a parancsnoka. 1973-ban a városi vásárlások 2-3 százaléka bonyolódott le kisebbségi személyek tulajdonában levő üzletben, öt évvel később mindkét városban ezek a cégek tudhatták magukénak a forgalom 33 százalékát. A fekete választási győzelmek következtében jobb lett a rendőrség és a fekete közösség viszonya, és több jutott a közpénzekből a fekete üzletembereknek.
      A gazdasági realitások azonban komoly gátat szabtak a fekete polgármesterek kreativitásának, mivel a pénzügyi válság után kevés pénz maradt a kísérletezésre. Az olyan legyengült városok, mint Gary, Newark vagy Detroit nagymértékben a washingtoni fehér törvényhozóktól és az állami tőkétől várható juttatásoktól függtek. A feketék megszerezhették a legmagasabb városi hivatalokat, de főként azokban a városokban diadalmaskodtak, amelyek arra kényszerültek, hogy autonómiájukat állami és szövetségi dollárokra váltsák. A nagyvárosok igazgatási felosztása folytán a feketéknek csak egy tönkretett városmag irányítása maradt.
      Közben a spanyol nyelvű amerikaiak is politikai szerephez jutottak a városokban. A hetvenes évek végén Miami polgármestere, Maurice Ferre Puerto Ricó-i volt, és az 1981-es városi választáson majdnem alulmaradt kubai születésű kihívójával szemben. 1981-ben Miami öttagú irányító testületében három spanyol foglalt helyet. Az 1977-es választásokat követően San Antonio városi tanácsa öt mexikói-amerikaiból, egy feketéből és négy nem-spanyol fehérből állt, és 1981-ben a város megválasztotta első mexikói-amerikai polgármesterét, Henry Cisnerost. San Antonióban a választási küzdelemben nem volt olyan nyilvánvaló a faji polarizáció, mint Newarkban, Clevelandben, Detroitban vagy Atlantában. Cisneros a tíz választási kerületből nyolcban győzött - a legnagyobb arányban nem-spanyol fehérek lakta négy körzetből kettőben -, és a túlnyomóan „angol” körzetekben is megszerezte a szavazatok negyvenöt százalékát.
      Azok a csoportok tehát, amelyek főként az első világháború után vándoroltak be nagyobb számban az amerikai nagyvárosokba, erős pozíciókat vívtak ki maguknak a városi kormányzásban. Bradley és Cisneros esetében ezek a győzelmek csak kisebb etnikai ellenségeskedést szültek, de számos közép-nyugati és észak-keleti városban a fekete politikusok hatalomra kerülése ismét az amerikai városlakók megosztottságára irányította a figyelmet. Ráadásul éppen azokban a városokban volt a legerősebb a faji megosztottság, amelyek már nemigen engedhettek meg maguknak újabb problémákat. Hiszen Cleveland, Newark vagy Detroit vonzereje a hatvanas évek végén és a hetvenes években amúgy is igen csekély volt. A fehérek uralták a tehetős elővárosi övezetet, míg a feketék küszködtek a belső városrészek problémáival.


EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Diefendorf, J. M.: Várostervezés < > Fishman, R.: Új város