EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Katona G.: Bűnöző vállalkozás <
Budapest közműrendszerei

_______
SALI EMIL

 

      Vízellátás
      Budapest közműrendszerei közül a vízeltátás rendelkezik a legjelentősebb történelmi múlttal. 89-ben Domitianus császár egy 6000 fős légiót helyeztetett Aquincumba, amely saját műszaki gárdával felszerelve azonnal megkezdte a katonai tábor építését. A tábor vízellátását ideiglenesen a Bécsi út-Vörösvári út sarkán lévő Árpád-forrásbót biztosították egy 1,2 km hosszú vezetéken keresztül. A végleges vízellátás érdekében megkezdték a Római-fürdői források vizének bevezetését biztosító 4,5 km hosszúságú aquaductus építését, amely a II. század elejére készült el. A pillérekre épített, boltíves magasvezetéket a fokozódó vízigény miatt egy évszázad múlva megemelték, és így a polgárvárost is ellátta vízzel. Az aquaductus kb. 300 évig működött, romjai részben máig fennmaradtak.
      A kőzépkorban az első vízművet Zsigmond király építtette a budai Vár vízellátására az 1400-as évek elején, a másodikat Mátyás király 1470-ben. Mindkét vízmű a Svábhegy két forrásának a vizét juttatta a Szentháromság tér medencéibe és csurgóiba.
      A török megszállás alatt tönkrement vízművet 1782-ben újjáépítették, és a XIX. század elején is használták. 1856-ban megépült az első dunai gőzüzemű vízmű, amely 2000 m3/nap szűrt Duna-vizet szivattyúzott a Várba, s ezt 6200 m hosszúságú (sok vizet pazarló) vezetékrendszer 8 közkútba és 38 épületbe juttatta (104 WC és 7 fürdőszoba kapott vezetékes vizet). 1877-ben kezdte meg működését az ugyancsak szűrt Duna-vizet szolgáltató Várkert-kioszk vízműgépház, amely az egész Várhegy vízellátását biztosította.
      Buda és Pest lakosai egyéb helyeken a kutak vizét itták, vagy kocsin hordóban, szamárháton puttonyokban szállított Duna-vizet használtak.
      1857-ben magánvállalkozók ajánlkoztak a főváros jó minőségű ivóvízzel való ellátására, de érdeklődés az elképzelés iránt csak az 1866-os kolerajárvány után jelentkezett.
      A városi közgyűlés 1867. szeptember 24-én úgy döntött, hogy a vízművet közköltségen építteti meg, s házilag kezeli. Pest város vízigénye ekkor kb. 1850 m3/nap volt. A vízigények kielégítésére 1866-ban ideiglenes vízművet 1étesítettek a Hajós téren (a mai Parlament helyén), s még ugyanebben az évben lefektették a Nádor utcában az első vízvezetéket 20 mérettel. 1869-ben beépítették a gépházba a második szivattyút, és több kilométerrel bővült a hálózat. Kőbányán üzembe helyezték az első víztároló medencét 10 800 m3 térfogattal.
      A közműves vízellátás megindulása után az igények folyamatosan nőttek, s ezt a vízmű továbbépítésével követték. 1870 végére Pest város lakosságának 20%-a jutott vezetékes vízhez.
      1878-79-ben a vízműhöz csatlakozóan 595 m hosszú galériát építettek, amellyel együtt a 18-20 ezer m3/nap szükség1etet ki tudták elégíteni. 1881-ben megkezdték Budaújlakon a budai végleges vízmű építését, amely üzembe helyezésekor napi 21 ezer m3 vizet termelt. Buda magassági viszonyaira tekintettel 6 ellátási övezetet (nyomászónát) alakítottak ki, lefektettek 45 km 75-500 mm átmérőjű vezetéket, és létrehoztak 13 284 m3 térfogatú tároló kapacitást.
      1884-87-ben átvezették Pestre a budaújlaki vizet a Margit-hídra szerelt 500 mm-es vezetéken keresztül.
      Az Országház építése miatt bővítették és áthelyezték a pesti vízművet, de a vízszükséglet további növekedése miatt szűretlen Duna-vizet is juttattak a kiépült hálózatba. 1884-ben felmerült a pesti végleges vízmű megépítésének a gondolata. A kidolgozott javaslat szerint Káposztásmegyer és Dunakeszi határában olyan - természetes szűrésen alapuló - víztermelő telep hozható létre, amely Budapest egészének mennyiségi és minőségi vízigényét kielégíti. A javaslatot 1888-ban a főváros elutasította, és kimondta: „a fővárosban szükséges vízmű mesterséges szűrőkkel leendő építésének tervezésére legközelebb saját költségen pályázatot ír ki”. A pályázat eredményeként azonban bebizonyosodott, hogy a főváros vízellátását természetes szűrésre alapozni műszakilag teljesen elfogadható megoldás. 1893-ban az új vízmű első üzemét üzembe is helyezték. A vízmű teljes egészében 1904-re készült el 180 ezer m3/nap kapacitással (a Palotai-szigeten 7, a Duna bal partján 34, a Szentendrei-szigeten 32 aknakút 1étesült, valamint építettek négy gőzüzemű gépházat és 2 db 1200 mm átmérőjű vezetéket a Nyugati pályaudvarig).
      (Újpest, gr. Károlyi Sándor és Budapest tíz évig pereskedett amiatt, hogy a vízmű az újpesti Duna partján létesült. Gr. Károlyi Sándor ugyanis - akié az érintett terület tulajdonjoga volt - Újpest polgárai részére parthasználati jogot biztosított. amelynek érvényesítését a vízműépítés tehetetlenné tette. Többszöri fellebbezés után végül a királyi Curia hozott ítéletet, amely alapján a székesfőváros gr. Károlyi Sándornak, ő pedig Újpest városának tartozott kártalanítást fizetni.)
      1904-ben a vízszolgáltatás egyenletességének biztosítása érdekében megépítették a 17 500 m3-es gellérthegyi medencét.
      Időközben, 1897-ben kidolgozták a főváros vízellátásának általános fejlesztési tervét. Megvalósítását 1910-ben kezdték meg azzal, hogy összekötötték a gellérthegyi medencét a budai csőhálózattal.
      A folyamatos fejlesztések ellenére az 1917-es vízfogyasztást (290 ezer m3/nap) csak a kutak túlerőltetésével tudták biztosítani, és még így is voltak vízhiányos területek. A túlzott kihasználás a termelés csökkenésével járt, és a vízfogyasztás mérséklése érdekében bevezették a vízmérők használatát.
      Az újabb bővítési munkálatok 3 évi előkészület után 1930-ban indultak és 1941-ben fejeződtek be. Korszerűsítették a gépházak 80%-át, a gőzüzemről áttértek a villamos üzemre, több mint kétszáz új csőkút kapcsolódott be a víztermelésbe. Megépült a békásmegyeri gépház Duna alatti bújtatója, és a vízműtelep. 800 mm-es főnyomócsővel biztosították a krisztinavárosi gépházzal való kapcsolatot. A Szentendrei-szigetről 1934-36 között két alagutat építettek (280 cm átmérővel) a káposztásmegyeri gépházba (ezekben 2x2 db 700 mm-es cső volt). A hálózat 1927-41 között 400 km-rel, a víztermelés évi 58,5 millió m3-ről 79 millió m3-re növekedett, de még mindig nem érte el az 1917-es 88 millió m3-es csúcsot.
      1938-ban újabb fejlesztési programot határoztak el, amely azonban a világháború miatt csak részben valósulhatott meg.
      A világháború során több mint 1000 sérülés érte a hálózatot, tönkrementek a felrobbantott hidakra szerelt vezetékek. A szivattyúk és motorok 2,2%-a, az építmények 11,3%-a szenvedett károsodást, ennek ellenére a helyreállítás 1947-re befejeződött.
      1948-ban folytatták a félbehagyott fejlesztési munkákat, 121 csőkutat létesítettek a hozzá tartozó berendezésekkel együtt.
      1950-ben létrehozták Nagy-Budapestet, ezáltal területe 194 km2-ről 525 km2-re növekedett, lakossága meghaladta az 1,6 milliót. A főváros átvette a peremkerületekben lévő vízműveket, de ezek állapota elhanyagolt, illetve elavult volt, s a termelőtelepek túlnyomó többségét rövid idő elteltével ki kellett iktatni a rendszerből. A vízigények kielégítésére növelték a víztermelést, és megkezdték a csepeli vízbázis igénybevételét csáposkutak létesítésével. 800 mm átmérőjű, 7,2 km hosszú főnyomócsövet építettek Pestszenterzsébetre, csőhíddal keresztezve a Ráckevei (Soroksári) Dunát.
      Az 1950-es évek első felében a víztermelő kapacitást 80 ezer m3/nappal bővítették, 274 km-rel nőtt a csőhálózat hossza is, amelyből kb. 25 km főnyomócső volt. Több új medencét is létesítettek, s ezek közül a legnagyobb feladatot a gellérthegyi 30 000 m3-es ún. barlang-medence építése jelentette. A vízfogyasztás évi növekedése 14%-os volt (évi 117 millió m3-ről 164 millió m3-re nőtt), de a továbbra is rendszeres vízhiányok ellátási feszültséget okoztak.
      A vízhiányok megszüntetése érdekében elhatározták, hogy az ipar vízigényeinek egy részét külön erre a célra létesített ipari vízművekkel biztosítják. 1958-ra megépült a Dél-pesti Ipari Vízmű 50 ezer m3-es napi kapacitással.
      Az 1950-es évek második felében tovább növelték a víztermelő kapacitást: kísérleti jelleggel megépült az ún. Kisfelszíni Vízmű, a hálózatot 400 km-rel bővítették (ebből 19 km főnyomócső volt, ezen belül a legjelentősebb a Ferenc krt. - Petőfi-híd - Október 23-a utca nyomvonalon haladó 800-1200 mm átmérőjű, 6 km hosszúságú vezeték). A vízhiányok teljes felszámolására 20 éves távlati terv készült, s ennek egyik legfontosabb elképzelése egy 200 ezer m3/nap kapacitású felszíni vízmű megvalósítása volt.
      1962-ben átadták a felszíni vízmű I. ütemét 100 ezer m3/nap, 1967-ben a II. ütemét ugyancsak 100 ezer m3/nap kapacitással Káposztásmegyer térségében, de emellett mind a Szentendrei-szigeten, mind a Csepel-szigeten is folytatódtak a kútépítések. Az időszak legjelentősebb hálózati fejlesztéseként az ún. Pesti III. sz. főnyomócső rendszert építették ki. Erre azért volt szükség, mert az északi víztermelő telepek megnövekedett termelését a századfordulón épített Váci úti 1200 mm-es vezeték nem bírta továbbítani. 3 külön vezeték létesült 800 mm átmérővel (Kőbánya irányában 12,5 km, a belső városrészek felé 11 km, Rákosszentmihály felé 13 km hosszúsággal).
      1968-ban a százéves vízművet az alábbi főbb adatokkal lehetett jellemezni:
      - éves víztermelés 243,7 millió m3
      - napi csúcstermelés 876 ezer m3
      - a csőhálózat hossza 3218 km
      - tárolótérfogat 138 ezer m3
      - éves iparivíz termelés 23,6 millió m3
      - iparivíz csőhálózat hossza 39 km
      - lakásszámra vetített ellátottság 85%
      Az elmúlt 25 év víztermelési fejlesztései továbbra is a parti szűrésű vízbázis kiaknázására irányultak, a Szentendrei-szigeten 87, a Csepelszigeten 156 új kút épült. A Csepel-szigeten több kútcsoportnál vasat és mangánt észleltek a vízben, ezért a Ráckevei Vízművet már kezelőművel együtt építették meg, a kinyert vizet ózonos oxidáció és gyors homokszűrés után juttatták a hálózatba. A víztermelés fejlesztésével együtt több agglomerációs település vízellátását is megoldották.
      1970-80 között végrehajtották a három főnyomó-gépház (Káposztásmegyer, Békásmegyer, Csepel) rekonstrukcióját.
      A legjelentősebb hálózatfejlesztések során a Pesti IV. főnyomócső nyitotta meg (800-1600 mm átmérővel, 16,2 km hosszal Káposztásmegyer és a Szabadság-híd között), ezt követte a Pesti V. (1200 mm átmérővel, 13,5 km hosszal Káposztásmegyer és Rákosszentmihály között), majd a Dél-pesti I. és II. (500-1200 mm átmérővel, 24,7 km hosszal), a Dél-budai (1600 mm átmérővel, 10,4 km hosszal) és a Budai III. (1000-1200 mm átmérővel, 15,5 km hosszal).
      1985-92 között felújították és bővítették a felszíni vízmű I. ütemét.
      Napjainkra a nyomásövezetek száma - tekintettel a pesti oldalon 100 m-es, és a budai oldalon 400 m-es szintkülönbségre - 67-re, a tárolóhelyek száma pedig 43-mal növekedett. Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb beruházása a gellérthegyi 2x40 000 m3 térfogatú medence megépítése volt.
      A főváros vízellátását napjainkban (1992) jellemző adatok:
      - kutak száma 857 db
      - termelt ivóvíz 341 millió m3
      - értékesített ivóvíz 285 millió m3
      - átlagos napi ivóvíztermelés 933 ezer m3
      - napi ivóvíztermelési csúcs 1237 ezer m3
      - termelt iparivíz 10,9 millió m3
      - ivóvízhálózat hossza 4309 km
      - iparivízhálózat hossza 68 km
      - ivóvíztárolók száma 62 db
      - térfogata 305 ezer m3
      - lakásszámra vetített ellátottság 98,3%
      - egy lakosra jutó évi
      átlagos vízhasználat 86 m3

      Csatornázás
      Budapesten a csatornázás kezdetei is a római- ill. középkorra nyúlnak vissza, de a szennyvíz és szemét eltávolítása ezekben az időkben nem okozott sok gondot. A város belső területein már a középkorban építettek csatornákat, eleinte csak a csapadékvíz, később már a szennyvíz elvezetésére is.
      A XVIII. század második felében Pest városában a nyolc - részben nyílt - árkot rendezni akarták, hiszen a Vigadó tértől egészen a Haller utcáig ezek vezették a csapadékvizet a Dunába (az árkok lejtése nem volt megfelelő, és árvíz esetén elöntéssel fenyegették a várost).
      A csatornázás kérdése komolyabb formában az 1838-as árvizet követően merült fel. A városi hatóság legegyszerűbb megoldásként - a befogadó közelsége miatt- a Dunára merőleges, viszonylag magas fekvésű vízelvezető hálózatot építtetett ki, amely magas vízállás esetén továbbra is elöntéssel fenyegette Pestet. Ebben a korszakban a csatornák méreteit nem a szükségletekhez igazítva határozták meg, hanem jelentősen túlméretezték, így egyes útvonalakon telekről telekre változott. A pesti csatornák közül a legrégebbi a XVIII. században épült Zsibárus (ma: Párizsi utca) és Kötő utcai, amelynek egy szakasza a mai Március 15. tér közelében jelenleg is üzemel. Óbuda csatornázása a hegyekről lefutó vízelvezető árkok beboltozásával szintén a XVIII. században kezdődött.
      1847-ben a Helytartótanács megküldte Pest város tanácsának a „Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő földalatti csatornák iránt” című határozatát, amely még ebben az évben életbe is lépett.
      Az első hivatalos adat a csatornahálózat hosszáról az 1860-as évekből származik, e szerint a budai oldalon 26,3 km, a pesti oldalon 54 km csatorna üzemelt.
      Az 1870-es években erőteljes fejtődésnek indult a csatornázás, miután a bekövetkező járványokat (az 1872. okt. 28-án kitört kolerajárvány 1873. nov. 23-ig tartott, és a megbetegedett 5427 emberből 2673 meghalt) összefüggésbe hozták a csatornázatlansággal. 1871-80 között Pesten már 325 helyen végeztek csatornázással kapcsolatos munkálatokat.
      A városi vízmű megépítésével a vízhasználat is növekedett, s így a hagyományosnak tekinthető szennyvízelhelyezési módok már nem voltak alkalmazhatók.
      1869-ben egy angol vállalkozó ajánlatot tett Pest főgyűjtőcsatornáinak megépítésére. Tervei szerint Pesten három egyesített rendszerű (azaz a szennyvizet és csapadékvizet egyazon szelvényben elvezető) főgyűjtőt kellene építeni, amelyek a Haller utca táján létesítendő gőzüzemű szivattyútelepre vezetik a vizeket. A tehermentesítés érdekében vészkiömlőket is tervezett a hálózaton.
      E terv és a későbbi tervek bírálatát a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1873 elején hozta nyilvánosságra.
      1873-ban megkezdték az Ördög-árok alsó szakaszának beboltozását (1873. május 7-én az épülő boltozat beomlott és a romok alatt öt munkás lelte halálát). 1875. június 26-án katasztrofális zápor hullott a városra (4,5 óra alatt 106 mm, ezen belül 1 óra alatt 66 mm esett), amely óriási károkat okozva a már megépült szakaszt is elpusztította. Az Ördög-árok beboltozását 1877-ben fejezték be.
      Ugyancsak ez idő tájt készült Reitter Ferenc Budapest egész területére vonatkozó csatornázási terve is, amely részben hasznosította a korábbi évek főbb elképzeléseit. A már benyújtott és a később készült koncepciókon évekig vitáztak, s a végleges tervet 1891-ben fogadták el. A példamutató előrelátással meghatározott méretű főgyűjtők építését 1893-ban kezdték meg.
      1910-ig a pesti oldalon több mint 26 km főgyűjtőt építettek, ezek közül is a mai Soroksári út alatt fekvő ún. Közös főgyűjtő a legjelentősebb 1,59 km-es hosszával, 480/450 cm belméretével (a szelvénye párizsi kétpadkás). A több mint 26 km főgyűjtőből további 20 km csatorna vízszintes vagy függőleges belmérete meghaladja a 200 cm-t, ezen belül több mint 6 km-é a 300 cm-t. Mivel a csatornahálózat főgyűjtői a befogadóhoz képest mélyebben érkeztek a Dunához (amelynek vízállása is közel 10 m-t ingadozik), az elvezetett vizet csak szivattyúzással lehetett a befogadóba vezetni. A pesti oldal első - és máig legnagyobb - szivattyútelepe 1889-93 között épült a Déli-összekötő vasúti hídtól délre eső területen. A telep szivattyúi 33 m3/s kapacitással gőzüzemre épültek, az elvezetett szenny- és csapadékvizet 40 m-re a mederbe nyúló (200 cm átmérőjű) vascső vezette a Dunába. Ezen felül ún. szabadkiömlő is épült, amely alacsony vízállásnál a csapadékvizek gravitációs kivezetését biztosította.
      A budai oldal csatornázása jóval később kezdődött, és gyakorlatilag nem fejeződött be, hiszen a Reitter Ferenc által „megálmodott” Duna-parti főgyűjtő máig nem épült meg.
      Óbuda főgyűjtőjét 1912-14 között építették a Bécsi út - Bokor utca nyomvonalon, míg a Zsigmond téri szivattyútelepet 1917-ben helyezték üzembe.
      1913-45 között a főváros csatornázási viszonyait igyekeztek javítani, ennek keretében először a kelenföldi térség főgyűjtői épültek meg (1915-17), Németvölgy és a Sashegy északi oldalának főgyűjtője csak később, 1932-35 között valósult meg. A Kelenföldi szivattyútelepet a hálózatfejlesztéseket követően 1935-ben helyezték üzembe.
      A Ferencvárosi szivattyútelepet 1924-31 között gőzüzemről elektromos üzeműre állították át, és 1936-37-ben új ikerszelvényű, vasbetonból készült - a Duna sodorvonalába vezető - kitorkollóművet is építettek.
      A főváros terjeszkedése újabb területek beépítésével járt, ezért szükségessé vált a Hungária körúton kívüli térség csatornázása is. Az ún. Rákosvölgyi főgyűjtőt 4,7 km hosszban (Rozsnyai út - Tahi út - Rákospatak utca nyomvonalon) 1927-33 között, a Béke utcai főgyűjtőt l,5 km hosszban 1933-35 között, a Róbert Károly körút - Mexikói úti főgyűjtő egy részét 2,2 km hosszban 1938-42 között építették meg. 1936-44 között létesült a pesti oldal másik nagy szivattyútelepe, az angyalföldi.
      A főváros közgyűlése 1938-ban Budapest 6 évre szóló csatornafejlesztési programját tárgyalta, és elhatározta az I. világháború óta elhalasztott (csak részben megvalósult) beruházások megkezdését ill. befejezését.
      A II. világháború azonban a program végrehajtását nagyrészt megakadályozta.
      A világháború következtében a hálózat 153 helyen, 3360 m hosszban sérült meg, de a legsúlyosabb károk a ferencvárosi szivattyútelepet érték, hiszen 32 bombatalálatot kapott. A csatornamű létesítményeinek helyreállítását 1947-re fejezték be.
      1947-49 között összesen csak 17 km csatorna épült.
      Nagy-Budapest kialakításakor a fővároshoz csatolt települések többsége csatornázatlan volt. Összesen 359 km csatorna átvételére került sor, csupán Újpest (102,1 km), Pestszenterzsébet (64,6 km), Kispest (39,5 km) és a Wekerle-telep (34,8 km) rendelkezett komolyabb hálózattal.
      Nagy-Budapest létrehozásával az addig közel 100%-osan csatornázott város lakásszámra vetített csatornázottsága 60-65%-ra esett vissza.
      Az 525 km2-es városban a csatornázás fejlesztésének mind mennyiségi, mind minőségi igényei óriásira nőttek. Az iparosítás következményeként a szárazidei szennyvíz mennyisége is gyors ütemben növekedett.
      Az 1950-60 közötti időszakban a peremkerületek csatornázottsága (illetve inkább csatornázatlansága) alig változott, hiszen a belső területeken is sok volt a tennivaló. Továbbépítették a Mexikói úti főgyűjtőt, megépült a III. ker. Szőlő utcai gyűjtő, az újpesti főgyűjtő Cserhalom utcai szakasza. Pestszenterzsébeten tehermentesítő főgyűjtő létesült. Mindezekkel együtt a hálózat 10 év alatt csupán 231 km-rel növekedett.
      Az 1950-es évekre bebizonyosodott, hogy a befogadó korlátlan öntisztuló képességébe vetett hit tarthatatlan, ezért 1955-ben hozzákezdtek a XX. ker. Torontál utca végpontjánál a délpesti szennyvíztisztító telep megvalósításához. A részleges üzembe helyezésre 1962-ben került sor 30 ezer m3/nap kapacitással.
      1962-ben elkészült a főváros csatornázásának távlati terve (keretterv), amely gyakorlatilag napjainkig megszabta a fejlesztések fő irányait, foglalkozott a főgyűjtőkkel, a szivattyútelepekkel és rögzítette a szennyvíztisztító telepek helyét és kapacitását.
      A keretterv elkészülte után fejlődésnek indult a csatornázás, de a hangsúly a lakótelepi létesítések szenny- és csapadékvíz elvezetésének biztosításához szükséges beruházásokon volt.
      1964 tavaszára elvégezték az Ördög-árok alsó (kb. 1200 m-es) szakaszának, Budapest legnagyobb vízszállító képességű (150 m3/s), egyesített rendszerű csatornájának a rekonstrukcióját. Ugyancsak ebben az időszakban jelentett nagy feladatot az Astoria, a Blaha Lujza téri és a Baross téri aluljáró építésénél a keresztező főgyűjtők szelvénylapítása.
      Az első nagyobb lakótelep (József Attila) építésével kapcsolatosan létesült az ún. Kőbánya déli főgyűjtő.
      Az egyesítéskor csatornázatlan peremkerületek többségénél nyilvánvaló volt, hogy a Dunától való nagy távolság és a meglévő egyesített rendszerű főgyűjtők kapacitási korlátai miatt e területek többségét egyesített rendszerrel már nem lehet csatornázni. Megkezdték tehát az elválasztott rendszerű hálózat szennyvíz-főgyűjtőinek kiépítését (pl. Rákoskeresztúr), amelyet általában rövid időn belül lakótelepi beruházás követett.
      A vízvédelmi követelmények hathatósabb érvényesítése érdekében 1974-ben elkészült „A főváros szennyvízelvezetésének és szennyvíztisztításának programja”, amely a befogadó Duna vízminőségi értékeléséből kiindulva rögzítette a szennyvíztisztító telepek főbb műszaki paraméterét is. A program 2000-ig teljeskörű csatornázással és szennyvíztisztítással számolt.
      A program alapján végezték el a Dél-pesti szennyvíztisztító telep bővítését, amelynek eredményeként a kapacitása 1983-ra 72 000 m3/nap lett.
      1977-ben megkezdték Budapest második szennyvíztisztító telepe I. ütemének építését, 1986-ban került sor az üzembe helyezésre. A mechanikai előtisztítás műtárgyai 280 000 m3/nap, az egyesített (biológiai tisztítást lehetővé tevő) műtárgy 140 000 m3/nap kapacitásra épült ki.
      1960-80 között 805 km közcsatorna épült és a lakásszámra vetített csatornázottság az időszak végén kb. 80%-os volt.
      Az 1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a hálózatfejlesztéssel és a szennyvíztisztító kapacitás kiépítésével nem tudják tartani a program célkitűzéseit, ezért azt többször átdolgozták és aktualizálták.
      Ugyancsak ezen időszakban kezdett visszaszorulni a telepszerű, tömeges lakásépítés, viszont megkezdődött a peremkerületek családi házas területein az ún. önerős csatornázás. 1980-91 között ennek eredményeként a hálózat hossza 44%-kal növekedett (1165,6 km közcsatorna épült), a csatornázottság megközelítette a 88%-ot. A teljes hálózaton belül az elválasztott rendszerű szennyvízcsatornák aránya mára megközelítette a 20%-ot.
      1992-ben elkészült „A főváros csatornázásának és szennyvíztisztításának hosszú távú komplex feladatterve”, amely 2015-ig határozta meg a fontosabb teendőket.
      A főváros csatornázását napjainkban (1992) jellemző adatok:
      - az elvezetett szenny- és csapadékvíz mennyisége 427,3 millió m3
      ebből biológiailag tisztított 52,2 millió m3
      - a csatornahálózat hossza 3907,2 km
      ebből egyesített rendszerű 2940,0 km
      szennyvízcsatorna 669,4 km
      csapadékcsatorna 297,8 km
      - szivattyútelepek és átemelők száma 137 db
      ebből személyzetes végponti telep 10 db
      - lakásszámra vetített ellátottság 89%

      Villamosenergia-ellátás
      Budapesten már az 1870-es évek végén kísérleti jelleggel alkalmaztak villamosenergiát világítási célokra, de a közmű jellegű kiépítés csak 1892-ben kezdődött. Ebben az évben adott koncessziót a főváros a Budapesti Általános Villamossági Rt-nek és a Magyar Villamossági Rt-nek. Az előbbinek előírta, hogy „az áram előállítása és szolgáltatásánál az altelepeit tápláló főtelepnél egy vagy több fázisú váltakozó áramot, áramelosztást létesítő altelepeinél pedig az egyenáramot akkumulátorokkal köteles alkalmazni”, az utóbbinak, hogy „az elektromos áram előállítása és szolgáltatásánál a váltakozó áramot transzformátorokkal köteles alkalmazni”. Ugyancsak előírta a főváros, hogy „45 évi engedélyidő lejárta után a vállalkozók által létesített összes vezetékek, az ahhoz tartozó készülékek és felszerelés minden megtérítés nélkül egészen ingyen és tehermentesen a főváros tulajdonába mennek át, kivéve az áram előállítására szolgáló fő- és fióktelepeket”.
      Az MVRT az áramszolgáltatást 1893. október 20-án kezdte, az áramfejlesztő telep a Váci út, Tisza u., Visegrádi u. és Dráva u. által határolt területen létesült, és 3000 V-os egyfázisú váltakozó áramot termelt. A termelt áramot kábelhálózat vezette a fogyasztás helyén létesített transzformátorokhoz, ahonnan 105 V feszültséggel került a fogyasztókhoz. A telep géptermében gőzgépek és generátorok voltak, a gőzt szénből, kazánokban állították elő. Kezdetben a fogyasztók a villamos áramot kizárólag világításra használták. A közönség tetszését megnyerve a fogyasztás egyre növekedett, 1894-95-ben bővíteni kellett az áramfejlesztő telepet és a kábelhálózatot. Az első évben két főkábelt fektettek a Váci úton, a Bulcsú utcán és a Bajza utcán keresztül az Andrássy útig, illetve a Váci úton a Vilmos császár útra. 1913-ra a telepről kiinduló főkábelek száma már 17 volt.
      A főkábelekről leágazó kábelek vezettek a transzformátorokhoz (amelyeket zárt helyiségekben, vagy vaslemezzel bélelt faszekrényekben helyeztek el). 1894 végén 431 transzformátor volt üzemben 827 fogyasztó ellátására, 1914-ben 3744 transzformátor 27 096 fogyasztót szolgált ki.
      A BÁVRT áramfejlesztő telepét a Berzenczei u., Tutaj u., Visegrádi u. és Bessenyei u. közötti területen építette fel. A két kétfázisú generátor mindegyike 1800 V feszültség mellett 300 kW teljesítményű volt. A fogyasztás növekedésének megfelelően ezt a telepet is szinte évenként kellett bővíteni. A telep kétfázisú 1800 és 2000 V feszültségű, illetve háromfázisú 5000 V feszültségű, 26 periódusú áramot termelt. A koncessziós szerződés értelmében azonban csak egyenáram eladására volt a cégnek engedélye, ezért áramátalakítókat építettek motorgenerátorokkal, és az egyenáram tárolására akkumulátortelepeket is létesítettek. 1914-ig öt áramátalakító épült (Kazinczy u.: 1893, Murányi u.: 1895, Horn Ede u.: l896, Liliom u.: 1909, Lógodi u.: 1914). Az elosztó hálózat 2x110 V-os rendszerének megfelelően 240 V feszültségű áramot termeltek.
      A kábeleket az utcák szintje alá 80-100 cm-re fektették, a falsíktól kb. 1 m-re. Eredetileg a BÁVRT és MVRT kábelei azonos nyomvonalra kerültek, alul az előbbié, felül az utóbbié helyezkedett el. Később az utcák egyik oldalára a BÁVRT, a másik oldalára a MVRT kábeleit fektették le.
      A főváros már 1910-ben saját kezébe akarta vonni az áramszolgáltatást (különösen az MVRT-t), de a megváltási ár nagyon magas volt. A főváros saját áramfejlesztő telep létrehozását határozta el, s ennek felépítéséig a Phöbus Villamossági Rt-től (Újpest) és a Budapesti Városi Villamos Vasútaktól vásárolt áramot saját szükségleteinek kielégítésére.
      A saját áramfejlesztő telep építését 1912 augusztusában kezdték meg Lágymányoson, a téli kikötő melletti területen. Az áramszolgáltatás 1914. június 8-án indult.
      1914-ben a főváros kezelésébe vette az MVRT, majd 1918-ban a BÁVRT telepét és hálózatát.
      Az I. világháború után a Váci utcai telep hálózata már nem tudta felvenni a terhelést, ezért hálózatának egy részét átkapcsolták a kelenföldi telepre, amely azonban 10 kV feszültségű, háromfázisú áramot termelt. A 10 kV feszültséget ezért közbenső transzformátorok alakították át 3000 V feszültségűre és kétfázisúra.
      Az igények gyors növekedése miatt a Kelenföldi áramfejlesztőt 1925-ig többször is bővíteni keltett.
      A Kelenföldi áramfejlesztő folyamatos bővítésével, továbbá a régebbi telepek terhelésének ide való fokozatos áthárításával szükségesnek mutatkozott az elosztófeszültség felemelése, s erre 30 kV-ot választottak. A 30 kV-os hálózat megépítésével (1925-33 között 108 km épült) egyidejűleg gondoskodtak arról is, hogy a saját telepek összekapcsolásán kívül megteremtődjön a távvezetékes kapcsolat a Magyar Villamossági Rt bánhidai telepével, ahonnan az áramvételezés 1930. július l0-én indult meg.
      Az 1930-as évek elejére sikerült Budapest villamosenergia-ellátását egy összefüggő rendszerbe foglalni, s ennek keretében a 30 kV-os (középfeszültségű) hálózaton létesített transzformátorállomások (Hungária krt., Markó u., Szentendrei út, Kazinczy u., Simor u.) már nemcsak feszültségmódosításra, hanem áramelosztási célokra is szolgáltak.
      Városképi szempontok és a fokozottabb üzembiztonság érdekében a sűrűn lakott, kiépült területeken kizárólag kábelhálózatot létesítettek, légvezetet csak a külső kerületekben hoztak létre.
      1933-ban az értékesített áram mennyisége 210 millió kWh volt, ebből 65 millió kWh világítási, 93 millió kWh erőátviteli, 10,4 millió kWh közvilágítási célokra szolgált. A kábelhálózat hossza elérte a 2004 km-t (ebből 108 km 30 kV-os, 349 km 10 kV-os, 98 km 5 kV-os, 457 km 3 kV-os, 240 km közvilágítási, a fennmaradó 5 kV-os üzemfeszültségű, kisfeszültségű egyenáramú és váltóáramú vezeték). A légvezetékek hossza 923 km (ebből 22,6 km 3 és 5 kV-os, 494 km közvilágítási, 405 km fogyasztói) volt, 27 ezer oszlopon, 572 km útvonalhosszal. A transzformátorok száma megközelítette az 5000 darabot, ebből 424 db 10 kV-os (93 360 kVA teljesítménnyel), 105 db 5 kV-os (4519 kVA teljesítménnyel).
      1934-ben ismét bővítették a Kelenföldi erőművet, így már 150 MW teljesítmény leadására vált alkalmassá. A pesti oldalt is innen táplálták a hidakon átvezetett 10 és 30 kV-os névleges feszültségű kábelekkel. A bánhidai erőmű áramának átvételére megépült a Kőtér-Kárpát utcai 100/10 kV-os állomásegyüttes.
      A háborús készülődés időszakában a légoltalmi igények kielégítése érdekében 1940-43 között kábelalagútat építettek a Duna alatt (bányászati építési módszerrel, 2,5 m belső átmérővel, 450 m hosszal a Déli összekötő vasúti hídtól délre), amelyben 7 db 10 és 30 kV-os kábelt, valamint az ezekhez szükséges mérő- és hírközlő kábeleket vezették át.
      A II. világháború okozta súlyos károk helyreállítása gyakorlatilag 1946-ra befejeződött, az ezt követő időszakban az áramszolgáltatási rendszerek egységesítése (országossá alakítása) folyt.
      Az 1950-es években kezdték meg a feszültségszintek egységesítését, ennek első lépéseként a kisfeszültségű hálózaton megszűnt az egyenáramú, az egyfázisú váltakozó áramú és a 110 V névleges feszültségű áramszolgáltatás, amelyet egységesen a (ma is használatos) 380/220 V-os háromfázisú váltakozó áram váltott fel. A középfeszültségű szint egységesítése keretében a 30 kV-os hálózatot csak mérsékelten fejlesztették, mert elhatározták fokozatos megszüntetését. A meglévő 3 és 5 kV-os hálózatot (1952-ben 482 km) viszonylag gyorsan felszámolták, illetve 10 kV-ra tértek át.
      A nagyfeszültségű hálózaton az erőművek közötti kooperációs kapcsolatok lehetőségének megteremtésére a 120 kV-os feszültséget választották, és az ezzel párhuzamosan elvégzett hálózati vizsgálatok alapján döntöttek úgy, hogy belterületen 120/10 kV-os, külterületen 120/20 kV-os táppontok létesítendők a főváros villamosenergia-ellátására.
      Az első két 120/10 illetve 100/10 kV-os alállomás (kőbányai, angyalföldi) az 1950-es években létesült. Az 1960-as évek kezdetére kiépültek az alaphálózati állomások - és az ezeket összekötő 120 kV-os vezetékrendszer-, megteremtve ezzel a Bánhidai és a Mátrai erőmű együttműködését is.
      1959-ben üzembe helyezték a zuglói állomást, amely később a kialakuló 220 kV-os országos alaphálózatban csomóponti szerepet kapott, egyben - az 1962-től belépő csehszlovák áramszállítás fogadásával - a nemzetközivé váló hálózat egyik legfontosabb elemévé vált.
      1961-ben kezdődött meg a főváros 120 kV-os főelosztóhálózatának kábeles kiépítése a népligeti állomás és a kőbányai fűtőerőmű között, amelyet 1965-ben a Népliget és Csarnok tér közötti kábel lefektetése követett.
      Az elmúlt 20 évben az alaphálózat újra átalakult, ma már Budapest térségébe 220 és 400 kV-os hálózaton érkezik a villamosenergia, és az 1965-ben elkészült távlati terv alapján 9 új 120/10 kV-os alállomás létesült.
      A főváros villamosenergia-ellátását napjainkban (1992) jellemző főbb adatok:
      - értékesített villamosenergia 5574 millió kWh
      ebből háztartási értékesítés 1909 millió kWh
      - egy háztartási fogyasztóra
      jutó fogyasztás 2230 kWh
      - kábelhálózat hossza (*) 10231 km
      ebből nagyfeszültségű (120 kV-os) 68 km
      középfeszültségű 4720 km
      kisfeszültségű 3106 km
      közvilágítási 2337 km
      - állomások száma (*) 9037 db
      ebből nagy-/középfeszültségű 34 db
      közép-/középfeszültségű 12 db
      közép-/kisfeszültségű 8991 db
      (*) Az ELMŰ Rt. teljes területén

      Gázellátás
      Pesten 1856 decemberében indult a gázszolgáltatás, miután a Triesti Általános Osztrák Gáztársulat megépítette a Lóvásár téren (ma: Köztársaság tér) az első gázgyárat, s az első gázlámpák is kigyúltak az akkori Kerepesi úton és a Belváros utcáiban. Az első években a gázt (világítógáz) szinte kizárólag világításra, azon belül is főként közvilágításra használták. 1862-ben gázcsövet vezettek át a Lánchídon keresztül Budára.
      A következő évtizedekben további gázgyárakat építettek a Kisrókus utcában (1866), a Váci úton (1872), Újpesten (1878), a Soroksáti úton (1884), majd a Ferencvárosban (1900). A gázellátó hálózat is dinamikus ütemben fejlődött, az 1880-as 97,5 km-rőt 1900-ra 434 km-re növekedett, s ekkor az értékesített gázmennyiség már 38 millió m3 volt.
      1910-ben a főváros vezetése megvette a Gázművet, és elhatározta egy nagy gázgyár létesítését. Az Óbudai Gázgyárat 1913-ban helyezték üzembe, majd a korábban építetteket fokozatosan felszámolták.
      Az 1920-as években újfajta háztartási készülékek kerültek forgalomba, nőtt a konyhai fogyasztás, és növekedni kezdett a melegvíz-szolgáltató berendezések száma is. Mindezek együttes hatására a csőhálózat hossza 1930-ra elérte a 877 km-t, s az értékesített gázmennyiség a 96,7 millió m3-t, annak ellenére, hogy a gázgyártáshoz szükséges ún. gázszén beszerzése nehézségekbe ütközött. A sűrűn lakott városrészekben a gázszolgáltatás majdnem teljeskörűvé vált.
      1933-ban a gázmennyiség növelésére vízgázgyár épült, ennek terméke nagy hidrogéntartalma miatt értékes hígítógáz volt.
      1944-ben két újabb kokszolóblokk épült Óbudán, a hálózat hossza pedig meghaladta az 1000 km-t, amelyben egyre növekedett a nagyobb átmérők aránya.
      A II. világháborúban a gáztartók és a dunai átvezetések teljesen megsemmisültek, ennek ellenére a gázszolgáltatás csupán 3 hónapig szünetelt 1945-ben. A helyreállítás 1947-re fejeződött be, de 1950-ben az 1290 km-es hálózaton még csupán 49,3 millió m3 gázt értékesítettek.
      Az 1950-es évek iparosításának gázigényeit gázgyártással nem tudták volna követni, ezért 1949-ben a zalai olajat Csepelre szállító vezetéken eleinte szakaszosan, 1962-től csakis földgázt szállítottak a fővárosba, és ezzel javították a gáz fűtőértékét az Óbudai Gázgyárban.
      Minden lehetséges módon továbbfejlesztették az Óbudai Gázgyár kapacitását, s így az 1950-es évek végén a csúcstermelés meghaladta a napi 1 millió m3-t.
      1962-re megépült a dunaújvárosi kokszoló gázának (kamragáz) Budapestre szállítását biztosító kb. 70 km-es célvezeték.
      Az 1960-as évek elején a gázellátás óriási fejlődésnek indult, mert megkezdték a gáz fűtési célú felhasználását. Ennek bevezetése azt eredményezte, hogy a téli fogyasztás a nyárinak többszörösére nőtt, 1960-ban mát 238,4 ezer lakás csatlakozott a gázhálózatra. Az igények kielégítésére megkezdték az alföldi földgáz felhozatalát, s a terhelési csúcsok kiegyenlítésére Őrszentmiklóson föld alatti gáztárolót létesítettek. Kiépült a fővárost körülvevő 40 bar nyomású körvezeték budai szakasza. Mindezek együttes eredményeként lehetővé vált az ipari üzemek gázfelhasználásának növelése is.
      1966-ban üzembe helyezték a Kőbányai Gázgyár első két levegős földgázbontóját, amelynek alapanyaga kamragáz és földgáz volt. A későbbi bővítéssel ez a termelőbázis is már 1,5 millió m3/nap városi gázt tudott előállítani. A 3 millió m3/napos termelőkapacitást azonban egyre kevésbé bírta az elöregedett gázhálózat szétosztani, ezért gyors megoldásként először a gáz égéshőjét növelték 16 800 kJ/m3-ről 21 000 kJ/m3-re, és növelték a készülékek nyomását 5 mbar-ról 8,5 mbar-ra. Ezekkel a beavatkozásokkal a hálózat kapacitása kb. 35%-kal emelkedett.
      1968-69-re a további fejlesztésekkel teljesen kimerült a városigáz előállító kapacitás bővítésének a lehetősége (3,5 millió m3/nap), sok szenes alapú gázgyártó használhatatlanná vált. 1969-ben megkezdték a földgázra való átállás kísérleti programját (Római-part).
      1970-ben az értékesített 704,5 millió m3-ből 443,2 millió m3 már földgáz volt, s ezt 1872,7 km hosszúságú csőhálózat osztotta szét.
      Még ugyanebben az évben hagyták jóvá a földgáz-felhasználás programját, amely egyben azt is jelentette, hogy Budapest illetve Magyarország gázhálózata egy kontinentális rendszer részévé válik. Ez 1979-re valósult meg, amikor megkezdődött az orenburgi földgáz behozatala.
      1971-ben megkezdődött a gázellátó hálózat tervszerű átállítási programja városigázról földgázra. Az átállítást a belvárosi területeken kezdték, és fokozatosan haladtak a városhatár felé. 340 ezer fogyasztó gázkészülékét állították át 1988-as befejezéssel. Időközben megszűnt a szénalapú gázgyártás (1984), 1987-ben az Óbudai Gázgyár végleg befejezte működését, 1988-ban felhagytak a dunaújvárosi gázszállítással is. Végezetül a Kőbányai és az Albertfalvai Gázgyárat szűntették meg.
      A gázellátás biztonságának fokozására 1988-ban elkészült a körvezeték Kőbányára vezető (kb. 10 km-es, 40 bar nyomású) leágazása, és ez lehetővé tette a gázfogyasztás növekedését illetve a gázellátó hálózat további jelentős bővítését. Ezt bizonyítja, hogy az 1985-ös 2633,1 km-es hálózathossz 1992 végére 4386,9 km-re, az ellátott lakások száma 552 ezerről 668 ezerre növekedett.
      A főváros gázellátását napjainkban (1992) jellemző adatok:
      - értékesített földgáz mennyisége 2424,6 millió m3
      ebből a háztartások részére értékesített 647,8 millió m3
      - egy háztartásra jutó átlagos gázfogyasztás 993 m3
      - a gázcsőhálózat hossza (1991) 4209,1 km
      ebből nagynyomású (40-64 bar) 19,2 km
      nagyközépnyomású (6 bar) 490,1 km
      - nagynyomású átadóállomások száma 12 db
      - körzeti nyomásszabályozók száma 310 db

      Távhőellátás
      A távhőellátás kezdetének Budapesten 1899 tekinthető, ekkor helyezték ugyanis üzembe az Országházat ellátó távfűtési rendszert, amelynek hőtermelő központját a mai Markó u. környékén - a fogyasztótól viszonylag távol - helyezték el.
      Az 1930-as évek elején tanulmány készült a főváros távfűtésének műszaki-gazdasági megvalósíthatóságáról, de ezt csak egyes házak ill. intézmények távfűtéssel való ellátása követte.
      Budapest néhány pontján az 1950-es évek elején már voltak távfűtött lakások. Csepelen 210, Kőbányán 354 lakás távfűtését biztosította a Csepeli Vasmű ill. a Kőbányai Sörgyár. Ugyancsak távfűtésnek tekinthető, hogy a Margitsziget hőforrásaiból a hét néhány napján melegvízzel láttak el néhány száz lakást a XIII. kerületben.
      A tömeges távhőellátás az 1950-es évek végén kezdődött, amikor a XIII. kerületben a Révész utcai erőmű, a XI. kerületben kelenföldi erőmű hőbázissal távfűtéses lakótelepek épültek.
      1960-ban - a 15 éves lakásépítési program kezdetekor - a távfűtésbe bekapcsolt lakások száma 4839, a hálózat hossza 16,3 km volt.
      Az elkövetkező 10 évben közel 40 ezer lakást kapcsoltak be a távfűtésbe, és a hálózat hossza 113,3 km-re nőtt. Megkezdték a budai Vár távhőellátását is.
      1960-65 között távhőellátásra az ipari és közcélú fűtőerőművek (kelenföldi, angyalföldi, kőbányai, újpesti, kispesti, csepeli) villamosenergia-termelése mellett és után keletkezett ún. „hulladék” hőenergiát használták fel a lakossági és kommunális igények kielégítésére, amely még ma is a leggazdaságosabb ellátási lehetőség. 1960 körül leálltak a budapesti erőművek fejlesztésével, ezért a később létesülő lakótelepek részére csak hőszolgáltatási feladatokat ellátó fűtőművek épültek (óbudai ltp.: Zápor u., Zuglói ltp.: Füredi u., újpalotai ltp.: Cservenka u.), amelyek teljesítményét az ellátandó térség hőigénye alapján határozták meg.
      A kialakított rendszerek a lakosság részére általában 130/70 °C-os változó hőfokú forró vizet, az ipari üzemek részére gőzt vagy 180 °C állandó hőfokú forró vizet szolgáltattak. A vezetékeket lakott területen vasbetonból készült védőcsatornában helyezték el, míg lakott területen kívül - különösen távvezetékként funkcionáló szakaszokon - oszlopokon vagy bakokon (föld felett) vezették.
      Az 1970-es évek a távfűtés alkalmazásának fénykora, hiszen 10 év alatt több mint 100 ezer lakást kapcsoltak a távhőellátó hálózatra. Több mint 200 km vezetéket építettek, és megkezdték az önálló körzetek részbeni összekapcsolását is, ami egyrészt a kis fogyasztású időszakokban jelent energiamegtakarítást, másrészt az ellátás biztonságát növeli.
      Jelenleg a fűtőművek száma 16, és ezekből származik a szolgáltatott hőenergia kb. 30%-a (a fűtőművek éves viszonylatban kb. 230 millió m3 földgázt tüzelnek el), a fennmaradó hányadot erőművek biztosítják. A szolgáltatott hőenergia 80%-a változó hőfokú forró víz, 20%-a gőz illetve állandó hőfokú forró víz.
      A főváros távhőellátását napjainkban (1992) jellemző adatok:
      - vezetékhálózat hossza 450 km ebből vasbeton
      védőcsatornában 409 km
      föld felett vezetve 38 km
      előre szigetelt 13 km
      - hőközpontok száma 2 401
      - lakásszámra vetített ellátottság 25,4%
      - távfűtésbe bekapcsolt épületek hőfelhasználása 20 32S TJ
      ebből lakossági felhasználás 14 429 TJ

      Közvilágítás
      Budapesten a rendszeres utcai világítás az 1700-as évek utolsó évtizedében kezdődött, amikor a pesti házfalakra vagy oszlopokra 300 bádogból készült kanócos lámpást helyeztek el (működésükre 12 éjjeliőr vigyázott).
      1816-ban új fényforrás alkalmazását kezdték meg, ugyanis az első gázlámpa június 5-én gyúlt fel a Nemzeti Múzeum falán.
      1846-tól petróleumlámpákat is telepítettek közvilágítási céllal.
      1855-ig a pesti építmények gázvilágításához egyedi gázfejlesztő berendezések szolgáltatták a „világítógázt”.
      1856-ban üzembe helyezték az első pesti gázgyárat (ekkor Pesten közel 1500, Budán 600 olajlámpa világított), s ezt követően nagyon gyorsan tért hódított a gázvilágítás, de a petróleumlámpákat csak jóval később tudta teljesen kiszorítani. A közvilágítás 1856 és l918 között szinte kizárólag gázvilágításon alapult, az égők száma 1890-re meghaladta a 8000, 1900-ra megközelítette a 15 000 db-ot.
      Az 1870-es évek végén, az 1880-as évek elején már használtak villamos ívlámpákat, de nem közterületen (Ganz és Társa Vasöntöde, Császárfürdő, Jégpálya). A villamos áramszolgáltatás viszonylag későn indult meg, ugyanis a főváros az Allgemeine Österreichische Gasgesellschafc leányvállalatának 1879-ben kizárólagossági jogot biztosított világítási célokra szolgáló cső- és egyéb vezetékeknek a város területén való fektetésére.
      Az első elektromos közvilágítás csak 1909-ben valósult meg a Rákóczi út Károly krt. és Erzsébet krt. közötti szakaszán, ahol 38 db 9 m magas kandelábert helyeztek el Siemens-féle ívlámpákkal. A következő években újabb főútvonalakon létesült villamos közvilágítás, s 1912-től az ívlámpákat felváltotta az izzólámpa.
      Az I. világháborút követő években a gázgyártáshoz szükséges sziléziai gázszenek beszerzése nehézségekbe ütközött, ezért főleg az elektromos közvilágítást fejlesztették. Az égő gázlángok száma az 1915-ös 31 207-ről 1925-re 6308-ra csökkent, míg a villamos lámpatestek száma megháromszorozódott (1925-ben 9492 db).
      1923-ra Budapest közvilágítása nagyon vegyes képet mutatott, hiszen a házak falán 6124, a vasúti oszlopokon 2400, a főutakon 581 izzólámpa működött, s emellett még volt 1070 petróleumlámpa és több ezer gázlámpa is.
      1924-ben a főváros közvilágítással foglalkozó osztályt hozott létre, amely átfogó koncepciót dolgozott ki. Bevezették a féléjjeles világítást (éjfélkor vagy minden második lámpát, vagy a lámpatest egyik izzóját kikapcsolták), megkezdődött az utak feletti átfeszített világítás és az egy-vagy kétkarú pásztorbot oszlopok alkalmazása.
      1928 nyarán kísérleti jelleggel díszvilágítással látták el a Halászbástyát és a Mátyás templomot.
      1930-ban leszerelték az utolsó 45 petróleumlámpát, és újra fejlődésnek indult a gázvilágítás, de ezt elsősorban már csak a peremkerületekben alkalmazták.
      A II. világháborúban a közvilágítási rendszer jelentős hányada megsemmisült vagy megrongálódott, a károk helyreállítása 1949-ig tartott.
      Nagy-Budapest megalakulásakor a lámpahelyek száma közel megduplázódott, de a közvilágítás az 1950-es évek második feléig nem sokat fejlődött.
      A nagy fejlesztések 1956 után indultak, s ennek eredményeként 1960-ra közel 100 ezer villamos fényforrás (közel 80%-a normál izzólámpa) - 9,7 MW beépített teljesítménnyel - és 11 232 db égő gázláng szolgálta a közvilágítást.
      Az 1960-as évek végére a gázvilágítás gyakorlatilag megszűnt, egyeduralkodóvá vált az elektromos közvilágítás. Mindenütt nőtt a megvilágítás erőssége a nagyobb fényerejű, de nagyobb fogyasztású higanygőzlámpák alkalmazásával.
      A fejlesztések eredményeként 1985-re a fényforrások száma 222 391, beépített teljesítményük 34,4 MW volt.
      Az 1980-as évek közepén energiatakarékossági program keretében kezdődött el az ún. sárgítás, azaz a nagynyomású nátriumlámpák alkalmazása, amelyek ugyanazt a megvilágítási erősséget kisebb teljesítmény mellett tudják biztosítani. 1992-re a 230 370 fényforrás beépített teljesítménye 28,4 MW-ra csökkent.
      A közvilágítás mellett több mint 70 létesítmény díszvilágítását is biztosítja a főváros elektromos hálózata.

      Távbeszélő ellátás
      Egy 1880. május 20-án kelt okirat alapján Puskás Ferenc (Puskás Tivadar fivére) kizárólagos jogot nyert arra, hogy Budapest főváros és Újpest község területén közvetlen érintkezések céljára szolgáló távbeszélő összeköttetéseket létesíthessen.
      Az engedély birtokában kezdődött meg a távbeszélőhálózat kiépítése. Budapesten a legelső távbeszélő összeköttetés 1881 elején létesült a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium Tükör utcai hivatala és - annak Mária Valéria utcában elhelyezett-műszaki szakosztálya között.
      1881. május 1-én helyezték üzembe az első budapesti távbeszélő központot a Fürdő utcában (ma: József Attila u.), 25 előfizetővel. A második központot három hónappal később adták át a Királyi Pál utcában.
      1882-ben már 291 volt a bekapcsolt állomások száma, ebből 27 volt Budán (a budai és a pesti oldalt a Margit-híd alatt elhelyezett 5 vezetékes kábel kötötte össze), a hálózat túlnyomórészt légvezetékekből épült fel.
      1890-re az előfizetők száma 1436-ra nőtt és ehhez kapcsolódóan 6 központ látta el a szolgálatot. Ezen időszakban valósult meg a Budapest-Bécs interurbán összeköttetés is.
      A légvezetékes hálózat hibái miatt egyre gyakoribbá vártak az előfizetői panaszok.
      A panaszok okainak kivizsgálására kiküldött bizottság jelentése alapján elhatározták a falitartókra helyezett vezetékhálózatnak tetőtartókra való áthelyezését, egy új, nagy befogadóképességű telefonközpont létesítését, földkábelek fektetését és az áttérést a számmal való hívásra. Az új központot a Szerecsen utcában (ma: Paulay Ede u.) létesítették 3000 állomás fogadására, és megkezdték a vezetékhálózat részbeni föld alatti kiépítését ún. tömbcsatornák létesítésével (az első kábelt 1899 márciusában húzták be az építménybe).
      1901. június 29-én kötelezővé vált a számmal való hívás, ugyanis az 5300 előfizetői nevet és számot a telefonközpontos kezelők már nem tudták követni.
      1903-ra elkészült a 10 000 előfizetőre berendezett új központ a Nagymező utcában (Teréz központ), és ennek bekapcsolásakor a tömbcsatornák hossza már meghaladta a 35 km-t. Az új központ elkészültével két kisebb helyi központot megszüntettek, így Budapest távbeszélőszolgálata egy helyen összpontosult. A Nagymező utcai központ épületének egyik jellegzetes tartozéka volt a nagy huzaltorony, amelyből négy irányban kb. 500 - a központ környékéhez tartozó - előfizetői vezeték ágazott le.
      Az elkövetkező években az előfizetők száma évi 16%-kal gyarapodott, a Nagymező utcai központot ezért három lépcsőben 18 000 vonal befogadására kibővítették.
      Már 1908-ban felmerült egy második nagy befogadóképességű központ létesítésének az igénye, de az 1910-ben megindult építést és az 1913-ban megindult szerelést az I. világháború miatt csak 1917-ben fejezték be. A Mária Terézia téren (ma: Horváth Mihály tér) épült József központ 15 000 előfizetőt tudott befogadni.
      1920-ban 10 éves fejlesztési terv készült a távbeszélő szolgáltatás javítására, amelyben már elhatározták a budapesti és a környékbeli települések hálózatának egységesítését és 65 000 előfizető fogadására alkalmas automatikus működésű központok létesítését. Ugyancsak a fejlesztési tervben döntöttek a hálózati fejlesztések és a rekonstrukciók végrehajtásáról, valamint arról, hogy az átalánydíjas elszámolásról át kell térni a beszélgetések száma szerinti díjazásra. Ez utóbbit 1924-ben vezették be, és eredményeként a főállomásonkénti beszélgetések napi száma 14-15-ről 5,29-re esett vissza.
      1924 tavaszán a ködös, zúzmarás időjárás hatására a légvezetékes hálózat jelentékeny része összeroskadt, amit ugyan helyreállítottak, de üzembiztonságát továbbra sem tartották kielégítőnek. A nagy számú (120-160) vezetékből álló, 100-120 m távolságra kifeszített légvezetékek szakadásból és érintkezésből bekövetkező zavarai sok gondot jelentettek. 1924-ben a hálózatban 11 227 km légvezetékes áramkör és 92 235 km kábelérpár volt, amely az elvégzett rekonstrukció és fejlesztés eredményeként 1930-ra 7980 illetve 136 095 km-re változott.
      Az automatizálási program szerint a Teréz és József központokat egyaránt 20 000 előfizető fogadására kellett alkalmassá tenni, és a fennmaradó 25 000 előfizető fogadására új központokat (illetve mellékközpontot) kellett létesíteni. 1928-ban nyitották meg a Krisztina központot, valamint három kézi kapcsolású mellékközpontját Budán, valamint a Belváros központot Pesten, így megvalósult az automatizált és decentralizált központrendszer. Az 1929-32-ben átadott központokkal az automatizálás befejezést nyert.
      1930-ban újabb fejlesztési terv készült, amely már 100 000 előfizető kiszolgálását célozta meg, további központok megvalósításával (Erzsébet, Ferenc).
      1940-re a budapesti egységes rendszerben már 80 000 fölött volt az állomások száma, de az összes fővonal 60%-a Budapestre koncentrálódott, amikor Rómán keresztül távbeszélő kapcsolatot lehetett létesíteni pl. Japánnal, Kanadával és Hawaival.
      A II. világháború során a távbeszélő hálózat is jelentékeny károkat szenvedett, majd azt követően a fejlesztések viszonylag lassú ütemben folytak, annak ellenére, hogy a technika fejlődésével világszerte óriási távközlési beruházások voltak.
      Az 1960-as évek végén a beszélőhelyek száma ugyan meghaladta Budapesten a 430 ezret, de ebből csak kb. 230 ezer volt a főállomás. A kerületi egyenlőtlenségek is nagyon nagyok voltak, hiszen az V. kerületben 100 lakosra 70, a XVII. kerületben 2 beszélőhely jutott. A távbeszélő főközpontok száma 10 volt, telítettségük meghaladta a 92%-ot. Forgalmas órákban az egy időszakra eső híváskezdeményezések száma nagyon magas volt, amit a telített központok nem tudtak torlódásmentesen kiszolgálni, ennek ellenére a fejlesztés vontatottan haladt.
      Az áttörés az 1980-as évek közepén következett be, amikor a számítástechnika fejlettsége már olyan szintet ért el, hogy a távbeszélés mellett a távközlési alap- és mellékszolgáltatások rendkívül széles skálájának (pl. telefax, teletex, videotex) alkalmazása a világ más tájain napi gyakorlattá vált.
      Napjainkban a távbeszélő szolgáltatás - helyesebben most már távközlő szolgáltatás - a legdinamikusabban fejlődő közműágazat Budapesten (ennek jele volt a hét számjegyű hívásra való áttérés is), és feltehetőleg egy ideig az is marad.

      Közműalagutak
      Az 1970-es évek első felében hosszú szakmai vita után valósult meg Budapest (a Pesterzsébet lakótelep II. ütemének területén) első jelentősebb, s mindmáig egyetlen közterületi közműalagút-rendszere kb. 2200 m hosszban. A nagyobbrészt előregyártott vasbeton elemekből épült négyszög keresztmetszetű alagútban vízvezetéket, gázvezetéket, elektromos és távközlési kábelt, valamint távhőellátó vezetéket helyeztek el a rendszer saját működtetését és üzemeltetését biztosító vezetékekkel együtt: Az üzemeltetést a lakótelepen belül elhelyezett diszpécserközpontból irányítják.
      A közműalagút zöldterület alatt helyezkedik el és 2105 lakás közműellátását biztosítja.

      Egyéb közműjellegű vezetékrendszerek
      Termálvíz-vezetékek
      Budapest hévizekben való gazdagsága évszázadok óta ismert. Ehhez kapcsolódóan a múlt század második felében megindultak a kutatófúrások, s ezek újabb helyeken tártak fel hévizeket (Városliget, Margitsziget).
      A természetes forrásokból feltörő és a termálkutakból származó hévízzel oldották meg a gyógyfürdők és az ezekhez kapcsolódó létesítmények gyógyvízzel történő ellátását (ezen túlmenően az idők során változó; de jelenleg egyre csökkenő mértékben lakások fűtésére használják).
      Mivel a termálvíz korlátozottan rendelkezésre álló természeti kincs, és kitermelése helyileg részben elkülönül a felhasználás helyétől, az 1960-as években elkezdődött egy ún. kooperációs termálvíz-ellátási rendszer kiépítése.
      Kiépült a Római strandfürdő és a Pünkösdfürdői strand között egy kb. 6 km-es vezetékrendszer (1966), amely ez utóbbin kívül több üdülőnek is biztosít termálvizet. Ugyancsak ezidőtájt épült ki a Széchenyi fürdő és a Dagály közötti vezeték (l969), majd 1974-ben az Újpesti uszodához vezettek innen vizet. Ez a vezetékrendszer is több intézmény számára biztosít termálvizet.
      Napjainkra (1992) hat termálvíz-rendszer alakult ki az egyes kút- illetve forráscsoportokhoz kapcsolódva:
      - Széchenyi fürdő rendszere: 14,4 km
      - Margitszigeti rendszer: 7,4 km
      - Lukács fürdő rendszere: 6,3 km
      - Római fürdő rendszere: 5,8 km
      - Dandár fürdő rendszere: 1,2 km
      - Gellért fürdő rendszere: 1,7 km
      Összesen: 36,8 km
      Érdemes megemlíteni, hogy a rendszerekhez két hídi vezetékszakasz is tartozik (Margit-híd, Árpád-híd), a Gellért fürdő rendszerének vezetékei részben a Gellért-hegyben fúrt alagútban, míg a Lukács fürdő vezetékei a Frankel Leó utcában lévő közműalagútban helyezkednek el.

      A tömegközlekedés vezetékei
      A lóvasutat 1887. november 28-án váltotta fel a Nagykörúton a villamos próbavasút a Nyugati pályaudvar és a Király utca közötti szakaszon. Az ehhez szükséges erőtelep (áramfejlesztő) a Teréz krt. 45-47. sz. telken létesült, és kiépült a működéséhez szükséges kábelhálózat is. A lóvasútnak komoly versenytársává vált a közúti villamosvasút, ugyanis a sikeres próbaüzem után három újabb vonalat építettek (Baross utca, Podmaniczky utca, Nagykörút). A vonalak centrumában (a Kertész utcában) 1888-ban új áramfejlesztő telepet adtak át, ahol két-egyenként 120 LE-s - gőzgép hajtotta a dinamókat (ezek 320-400 V feszültségű egyenáramot termeltek). A következő években sorra létesítették a villamosvasúti vonalakat, de mindegyikhez külön áramfejlesztő telep is épült. Műszaki szempontból nagy fejlődést jelentett, hogy a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság később áttért a háromfázisú, 5,5 kV feszültségű, 25 periódusú váltóáram termelésére, amelyet aztán saját alállomásain alakított át egyenárammá (kábelhálózatos szétosztás után).
      A századfordulóra a lóvasúti közlekedés gyakorlatilag megszűnt Budapesten.
      1908-ban a Budapesti Villamos Városi Vasút (BVVV) - már az országos erőtelepek tapasztalatait hasznosítva - 10 kV feszültségű, 50 periódusú váltóáramot termelő telepet épített a Révész utcában.
      Az 1923-ban létrejött Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSZKRT) átvette a városi vasúti társaságok többségét egyes helyiérdekű vasutakkal együtt. Ekkor már csak a Révész utcai és a Pálffy utcai telepeken folyt saját áramtermelés. 1933-ban végleg megszűnt a saját áramtermelés, ugyanis ezt a bánhidai erőműhöz kapcsolódóan kialakult országos rendszer lehetővé tette. A bánhidai erőmű 110 kV feszültségű váltóáramát a BSZKRT Kárpát utcai kapcsolóházába vezették, ahol azt 10 kV-ra transzformálták, és ezután vezették kábeleken a 12 áramátalakítóba. Az áramalakítókból további transzformálás után (550-570 V-ra) egyenárammá alakították, és lég- vagy földkábelen, közbenső kapcsolóállomásokon keresztül továbbították a munkavezetékekbe.
      1933-ban kísérleti jelleggel megépült az első trolivonal Óbudán (a Bécsi úton a Vörösvári út és a temető között). Az első és 1949-ig egyetlen trolivonal 1944-ben megszűnt.
      A II. világháborút követő helyreállítás után a hálózat növekedésével egy-egy áramátalakító egyre nagyobb területet szolgált ki, és a hosszú kábeleken nagy volt a feszültségesés. 1948-66 között 11 új áramátalakítót építettek, részben a gazdaságosabb ellátás, részben a troliközlekedés fejlesztése miatt.
      1965-ben az 1950-ben megszűntetett BSZKRT helyét átvevő Fővárosi Villamosvasút (FW) és Budapesti Helyi Érdekű Vasút (BHÉV) 34 áramátalakítót működtetett 108,5 MW teljesítménnyel, és évente 198,5 millió kWh áramot fogyasztott.
      1968-ban a tömegközlekedési vállalatok összevonásával jött tétre a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV), amely 1992-ben 157 km pályahosszúságú villamos, 68,2 km trolibusz. 109,2 km HÉV áramellátását biztosította 45 db áramátalakító működtetésével.
      Az egyenáramú kábelhálózat hossza kb. 1500 km, emellett kb. 1000 km hírközlő- és kb. 110 km jelző-, távműködtető- és egyéb kábel szolgálja Budapest felszíni tömegközlekedését (ebbe a mennyiségbe beleértendők a nem működő, ún. holt kábelek is).

      A közúti forgalomirányítás vezetékei
      Budapesten az első jelzőlámpa a Rákóczi út és Nagykörút keresztezésénél 1926-tót szabályozta a forgalmat, működtetése kézi erővel történt. Az első oszlopra szerelt berendezés 1938-ban készült. A jelzőlámpás csomópontok száma 1940-ben még mindössze 40 volt. 1943-ban kísérleti jelleggel összehangolták a jelzőlámpákat a Szent István körúton.
      Az 1960-as évekig a jelzőlámpás csomópontok száma alig változott (1969-ben 55 üzemelt), de az elkövetkező években a fokozódó motorizációt dinamikus ütemben követte számuk gyarapodása (1975-ben 168, 1985-ben 450). Jelenleg a fővárosban kb. 600 jelzőlámpás csomópont van, s ezek többsége kábeles kapcsolatban áll a Szabó Ervin téri forgalomirányító központ számítógépes rendszerével, amely az 1980-as évek közepétől működik. 1992-ben adták át az Észak-budapesti alközpontot az Árpád hídnál, így a két központ együttesen több száz csomópont automatizált rendszerének vezérlését ill. szabályozását végzi, egyúttal bármiféle meghibásodást is azonnal jelez.
      A közúti forgalomirányítás és -szabályozás föld alatti (kábeles) vezetékrendszerének pontos hosszáról nem sikerült adatot szerezni, de becslések szerint megközelítheti az 500 km-t.

      Kábeltévé-rendszerek
      A kábeltelevízió-rendszerek (KTV) kialakítása előtt már az 1960-as években - főleg lakótelepeken - ún. kis közösségi (KKVR), közösségi (KVR) és nagy közösségi vevőantenna-rendszerek (NKVR) jöttek létre. Egy vagy több épület illetve épületcsoport részére közös vevőantenna létesült, s a rádió- és televízió-műsorjeleket kábelen juttatták el a lakásokba.
      A közösségi vevőantenna-rendszerek részbeni felhasználásával és továbbfejlesztésével alakultak ki a kábeltelevízió-rendszerek, amelyek alapszolgáltatása a földfelszíni és/vagy műholdas adásokból származó rádió- és televízió műsorok (1987-től), helyi műsorok (1983-tól), vagy távközlési összeköttetésen érkező műsorok vétele és szétosztása.
      A rendszerek általában lakótelepi vagy kerületi kiterjedésűek, a műsor- és jeltovábbítást közterületen (épületek között) föld alatti kábel vagy légvezeték biztosítja. A föld alatti kábel haladhat önálló nyomvonalon (esetenként védőcsőben) vagy távközlési alépítményben.
      Pontos adat hiányában csak becsülni lehet, hogy a föld alatti kábelhálózat hossza Budapesten már közelíthet az 1000 km-hez, s a lakásszámra vetített ellátottság feltehetőleg meghaladja a 60-70%-ot.

      Telefonhírmondó
      Puskás Tivadar találmányának, a telefonhírmondónak (a rádió ősének) az volt a lényege, hogy egy központi helyen felszerelt mikrofonba jutó hangokat azzal vezetékes összeköttetésben lévő helyekre tudott továbbítani.
      A telefonhírmondó gyakorlati kivitelezése 1893-ban kezdődött, központja a Magyar utcában volt.
      Puskás Tivadar találmányát beszélő újságnak szánta, ezért engedélyezéskor előírták, hogy köteles felelős üzletvezetőt alkalmazni, aki az egész üzemért vállalja a felelősséget. A telefonhírmondón közlendő híreket előre le kellett jegyezni, s azokat az üzletvezetőnek és a „kimondónak” alá kellett írnia. Az aláírt lapokat a budapesti királyi ügyészségre és a budapesti rendőrség főkapitányához naponként háromszor, míg az érdekelt minisztériumokhoz a leadást követő napon be kellett küldeni.
      A kezdeti időszakban csak a távbeszélő előfizetők vehették igénybe a szolgáltatást, később viszont önálló légvezetékes hálózatot építettek ki. A telefonhírmondónak 1895-ben közel 5000, 1900-ban 6437 előfizetője volt.
      A híreken és tőzsdei árfolyamokon kívül hangversenyeket és felolvasásokat is közvetítettek, 1896-tól pedig sor került az Operaház és a Népszínház műsorának adására is.
      Az I. világháború után a telefonhírmondó berendezései majdnem teljesen tönkrementek, s a tulajdonos a helyreállítás költségeit nem tudta finanszírozni. Előbb bérbeadta, majd eladta részvényeit a Magyar Távirati Iroda Rt-nek, amely 1922-ben megkezdte a javítási munkálatokat. 1923 telén egy nagy hóesés következtében a légvezetékes hálózat nagy része megsérült, de a helyreállítást követően még elérte az 1200 km-es hosszúságot.
      1925-ben a szórakoztató rádió céljára Csepelen adóállomás létesült, és ezzel megkezdődött a telefonhírmondó „elhalása” (1930-ra csak Budapesten több mint 100 ezer rádió üzemelt).
      Az 1930-as évektől a telefonhírmondó is a rádió adásait közvetítette az évtized végén bekövetkezett megszüntetéséig.

      Termékvezetékek
      Budapest területén belül kb. 16 km hosszúságú gáz- és olajipari készterméket (benzin, gázolaj, kerozin) szállító vezeték létesült az 1970-es évektől kezdődően. Ezen vezetékek legnagyobb üzemi nyomása 64 bar lehet. A vezetékek nyomvonala közelében általában ún. bányaüzemi hírközlő kábel is található, amelyek a működtetést (pl. zárás, nyitás) és az esetleges meghibásodások jelátvitelét biztosítják.
     

1. táblázat A vízellátás és csatornázás fejlődése

Év

A vízcső-hálózat hossza km

Szállított (értékesített) vízmennyiség millió m3

A csatornahálózat hossza
km

Elvezetett összes szenny- és csapadékvíz millió m3



összesen

háztartások részére

összesen

egyesített

szennyvíz

csapadékvíz


1870

105 1

2 1

.

82

.

.

.

.

1880

151

8

.

142

.

.

.

.

1890

385

25

.

218

.

.

.

.

1900

569

48

.

292

.

.

.

.

1910

766

73

.

374

.

.

.

.

1920

881

75

.

448

.

.

.

.

1930

906 2

64

.

616

.

.

.

.

1940

1.182 3

70 3

.

748

.

.

.

.

1950

2.009

102

60

1.604

.

.

.

133

1960

2.669

174

72

1.835

1.737

56

42

184

1970

3.383

243

97

2.191

2.038

84

69

384

1980

3.969

291

144

2.640

2.377

133

130

451

1992

4.378

285

173

3.907

2.940

669

298

427

1. 1874-es adat; 2. 1926-os adat; 3. 1936-os adat
     

2. táblázat A villamosenergia-ellátás fejlődése*

Év

Csúcs-terhelés MW

Értékesített villamosenergia millió kWh

Fogyasztók száma ezer db

Kábelhálózat hossza
km

Szabad-vezetékek hossza km



összesen

háztartások részére

összesen

háztartási

nagyfesz.

középfesz.

kisfesz.

összesen


1870

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

1880

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

1890

1,1 1

1,4 1

.

1,7 1

.

-

-

.

129,5 1

-

1900

1,9

4,9

.

9,1

.

-

.

.

232,5

-

1910

5,1

21,5

.

32,0

.

-

.

.

.

-

1920

30,1

65,3

.

111,8


-

.

.

985,0

80,1

1930

71,8

180,2

33,9

223,5

175,6

-

.

.

1.767,9

763,3

1940

103,9

385,9

36,9

304,3

233,8

-

.

.

2.090,3

528,7

1950

157,7

672,0

86,6

524,6

.

-

1.575,5

1.025,1

2.600,6

3.318,6

1960

398,3

1.917,0

322,4

686,1

624,2

-

2.454,8

1.351,5

3.806,3

5.217,0

1970

854,0

4.093,5

968,6

845,0

769,9

19,3

3.729,7

2.281,9

6.030,9

6.259,9

1980

1.325,0

6.248,3

1.934,6

1.042,3

960,6

57,0

4.306,7

2.743,7

7.107,4

7.516,3

1992

1.587,0

7.738,9

2.747,4

1.303,0

1.192,4

67,6

4.720,4

3.106,0

7.894,0

9.062,2


      * Az ELMŰ Rt. teljes működési területén 1. 1894-es adat
     
     

3. táblázat A gázellátás fejlődése

Év

A gázhálózat hossza
km

Értékesített, leadott gáz mennyisége



millió m3

Háztartások részére


városigáz

földgáz

összesen

városigáz

földgáz

városigáz

földgáz

1870

.

-

.

.

-

.

-

1880

98

-

9

9

-

.

-

1890

240

-

20

20

-

.

-

1900

434

-

38

38

-

.

-

1910

601

-

63

63

-

.

-

1920

787

-

71

71

-

.

-

1930

877

-

97

97

-

.

-

1940

1.004 1

-

98 2

98 2

-

81 2

-

1950

1.290

-

49

30


30

-

1960

1.606

-

111

55

56

55

-

1970

1.872

-

704

261

443

171

6

1980

916

1.359

1.990

413

1.577

307

214

1992

-

4.387

2.425

-

2.425

-

648


      1. 1943-as adat 2. 1938-as adat
     

4. táblázat A távhőellátás fejlődése

Év

Távhőhálózat hossza km

Ellátott lakások száma
ezer db

Felhasznált hő
TJ




összesen

lakóépületek

1960

16,3

4,8

.

.

1970

113,3 1

42,5 1

.

.

1980

323,1

164,5

17.558,9

10.121,2

1992

449,7

240,4

20.325,1

14.429,1


      1. 1969-es adat
     
     

5. táblázat A közvilágítás fejlődése

Év

Elektromos

Elektromos közvil. kábelhálózat hossza5
km

Közvil. szabadvez. hálózat hossza5
km

Gáz


Lámpahely db

Lámpatest db

Fényforrás db

Beépített teljesítm. MW



Égők száma
db

Gázfo-gyasztás millió m3

1870

-

-

-

-

-

-

.

.

1880

-

-

-

-

-

-

.

.

1890

-

-

-

-

-

-

8.065

4,2

1900

-

-

-

-

-

-

14.889

7,3

1910

.

.

.

.

.

.

21.514

11,3

1920

.

3.914

6.105 1

0,8

.

.

11.676

3,9

1930

.

18.257

.

2,9

240,3 4

494,5

33.415

9,5

1940

.

.

33.500

4,2

386,9

631,2

56.559 2

11,3 2

1950

.

.

.

.

470,3

2.479,6

.

.

1960

65.153

67.262

98.055

9,7

705,9

3.318,5

11.232

.

1970

91.645

95.163

174.559

19,2

1.188,1

233,0

4.146 3

.

1980

114.354

.

212.515

31,1

2.197,2

253,2



1992

136.119

.

230.370

28,4

2.337,5

221,1




     

1. 1919-es adat 2. 1938-as adat 3. 1969-es adat 4. 1933-as adat 5. ELMŰ Rt. teljes működési területén
      6. táblázat A távbeszélő ellátás fejlődése

Év

Főállomások száma
db

Beszélgetések száma
millió/év

Kábel érhossz
ezer km

Légvezetékek hossza
km


összesen

lakásban




1870

-

-

-

-

-

1880

50 1

.

.

-

.

1890

1.436

.

9,3

-

.

1900

5.040

.

27,6

-

.

1910

15.020

.

82,3

.

.

1920

26.903

.

157,1

92,2 2

11.227 2

1930

47.032

.

131,2

136,1

7.980

1940

80.273

.

.

.

.

1950

.

.

.

505,6 3

9.189 3

1960

144.400

.

331,9

760,7

4.017

1970

243.500

172.800

413,0

1.541,0

.

1980

358.900

263.400

.

2.267,1

912

1992

540.031

389.400

.

3.211,0 4

4.060 4


      1. 1881-es adat 2. 1924-es adat 3. 1952-es adat 4. 1991-es adat

      Irodalom
      1. A 125 éves Főváros Vízművek, összeállította Jancsár Péter, Budapest, 1993
      2. Dr. Póczy Klára: Aquaductusa 1900 éves, Épületgépészet 1990/1
      3. Dr. Póczy Klára: Közművek a római kori Magyarországon, Budapest, 1980
      4. Sikóssy László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930), Budapest, 1985 (reprint)
      5. Illyefalvi I. Lajos: Budapest székesfőváros statisztikai zsebkönyve 1929, Budapest, 1930
      6. Illyefalvi I. Lajos: Budapest székesfőváros statisztikai és közigazgatási évkönyve 1926, Budapest, 1927
      7. Illyefalvi I. Lajos: Budapest székesfőváros statisztikai zsebkönyve 1939, Budapest, 1940
      8. Budapest fővárosunk története, főszerkesztő Ságvári Ágnes, Budapest, 1973
      9. Budapest társadalmának és gazdaságának száz éve 1872/73-1972, szerkesztő Bernát Tivadar és Viszkei Mihály, Budapest, 1972
      10. Budapest székesfőváros statisztikai lexikonja, szerkesztő dr. Molnár Olga, Budapest, 1940
      11. Szendy Károly: Tanulmány Nagy-Budapestről , megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről, Budapest, 1942.
      12. Debreczeni Gábor: A magyar világítástechnika fejlődése az 1940-es évekig, Villamosság 1990/7
      13. Dr. Vida Miklós: Városigáz volt Budapesten, Földgáz van és hogyan tovább, Épületgépészet 1989/5-6
      14. Gáztechnikai kézikönyv, főszerkesztő dr. Vida Miklós, Budapest 1984
      15. Dr. Ugró Gyula: Újpest 1831-1930, Budapest, 1932
      16. A budapesti közlekedési vasút 100 éve, szerkesztő Csuhay Dénes, Budapest, 1966
      17. Darvas Károly: Budapest csatornázása, Budapest, 1914
      18. Budapest székesfőváros út- és mélyépítése az 1940-41. években, Budapest, 1942
      19. Budapest székesfőváros gázművei, Budapest 1914
      20. Budapest-balpart általános csatornázása, Budapest, 1918
      21. Dr. Nagy Ervin-Dr. Szabó Dezső: Budapest közlekedése tegnap, ma, holnap, Budapest, 1977
      22. A Fővárosi Közmű- és Mélyépítési Főigazgatóság évkönyve 1968-1969, Budapest, 1970
      23. Budapest csatornázása, Budapest, 1972
      24. Budapest csatornázása 1972-86, Budapest, 1989
      25. Szabó János: A főváros újabb csatornaépítései, Budapest, 1935
      26. A fővárosi fürdők 75 éve, szerkesztő dr. Beck Béla, Budapest, 1987
      27. Beszámoló a Magyar Posta munkájáról 1960-65, Budapest, 1967
      28. Közlekedési és Hírközlési Évkönyv 1980, Budapeste, 1981
      29. MATÁV statisztikai évkönyv 1991, Budapest, 1992
      30. 50 évi Posta mérnöki szolgálat, Budapest, 1938
      31. A postamérnöki szolgálat második 50 éve (1938-1988), Budapest, 1991
      32. Budapest áramellátásának története 1893-1933, Budapest, 1934
      33. 100 éves az Elektromos Művek, Budapest, 1993
      34. Budapest lexikon, Budapest, 1973
      35. Budapest statisztikai évkönyve 1960, 1970, 1980, 1992
      36. 25 éves a Távfűtő Művek, Budapest, 1985
      37. Vörös Károly: Egy világváros születése, Budapest, 1973
      38. Dr. Laky József: A lámpa históriája, Budapest
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Katona G.: Bűnöző vállalkozás <