EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Nagy Lajos: Pincenapló < > Déry T.: Alvilági játékok
Emberszag
részletek

_________
SZÉP ERNŐ

 

      Üveg
      Szombati nap költöztünk oda. Mi történik rögtön az első este, kérem. Éjfél felé. Magam is aludtam már, olyan fáradság volt az egész nap való rendezkedés. Vonít a légiriadó; felkapkodjuk magunkat, igyekszünk az óvóhelyre lefele, két-három lépcsőfoknál tartunk, irtó dördület, utána üvegcsörömpölés mindenfelől. Sikoltoznak a nők, a gyerekek bőgnek a sötétben, lefelé bukdácsolva; sodorják, buktatják a bottal tipegő, tapogatózó öregeket, betegeket; felborulnak, és gurulnak le jajgatva a lépcsőn, csuda, hogy bordájuk nem törött. Vagy két óra hosszat kellett az óvóhelyen csücsülni. Fölmegyünk, be a lakásba: a hold besütött fényesen, a redőny ti. felszakadt; a torontáli szőnyegek, a szőnyegek közt a parkett teli-teli csillogó üvegcseréppel. A szobának falnyi nagy széles dupla ablaka volt, az az ablak szörnyethalt mind a kettő. Asztalon, széken, paplanon, párnában, lepedőn, mindenen, mindenütt üveg villan. A nagy hosszú lécredőny girbén-gurbán fel van a levegőbe kunkorodva, akár szilaj jókedvébe cselekedte volna. A szomszéd lakásrész meg a miénk közt is üveg volt a fal: az is a földön van ezernyi cserépben, szilánkban. Párnánkat, plumeauinkat meg-meghasgatták a berepülő üvegdarabok. Eltartott reggel fél hétig, míg azt a tenger üveget fekvőhelyeinkről, szőnyegekről, parkettről, asztalról, székről felszedegettük. De még két hónap múlva is kacérkodott a szőnyegből, a parkett hasadékaiból a szilánk. Betörtek a háznak az összes utcai ablakai, nagy üvegfalai. Mert a kapu elé is esett a bomba; ki-be járni se lehetett, míg a járdáról az üveget meg a kőtörmeléket el nem takarították. Nyár volt, szerencse, el lehetett az ablaktalanságot viselni. Csak hát este nem világíthattunk, nem tudván az ablakot elsötétíteni. Bizony nem olvashattam esténkint egész nyáron; elég nagy szenvedés volt (augusztus végével a háztulajdonos vállalat megcsinálta az ablakokat, redőnyöket). Megtanultam ezen a nyáron, ha holdtalan volt az este, sötétben vacsorázni; hideget ettünk este mindig; kitapogattam kanalat kést villát, meg amit ettem mindent. Sőt megtanultam a leghalkabb nesz nélkül étkezni, a szomszédék meg a testvéreim már aludtak. A cigarettám is sötétben gyúrtam; ez különben született tehetségem; Szerbiába, a Macsvában egy éjszaka, erdős dombon vonulván keresztül, avval brillíroztam az ezredtörzsbeli urak előtt, hogy lóháton, esőben, nedves talaj felett, ahol folyton megcsúszott a ló, a hajtószárat a csuklómra csavarva, megsodortam a cigarettám a sötétbe, de olyan formásra, akár a trafikból hozták volna. Több haditényem nincs is, amivel eldicsekedhetném. Rágyújtani meg úgy kellett itt a Pozsonyi úton vacsora után: kilábujjhegyeltem a spájzba, az ott lobbanó lángocskát semerről se vehették észre. Olvasnom nem lehetett, fél tizenkettő után hát egy órát, másfelet is néha, az erkélyen sétáltam a néma, fakó város felett. Az erkélyen kilenc lépést lehetett tenni hosszába, ha nem egészen lépett ki az ember. Nem tudom, hányszor fordulhattam vissza meg újra vissza a kilenc lépésekér mondjuk egy órán belül. Szembe volt a homályos Margitsziget; még ilyenkor is kerültem, hogy oda-oda pillantsak: az eget nézegettem meg a vizet, meg a várat, a Gellérthegyet. Majd a szívem szakadt meg az első napokba, mikor, ha kimentem az erkélyre, vagy az ablakon keresztülpillantottam, szerelmetes Szigetem zöldellt a szemem előtt. Vacsorázni, mondom, későn ültem le, tíz körül; fél tizenegy után aztán a mi emeletünkön összegyűltek urak, asszonyok, későbben fekvők, V. igazgató úrnál a tízórai londoni magyar leadást meghallgatni. Abban a beljebb eső szobában éghetett a villany. Az igazgató úr régibb lakója a háznak, szomszédja s jóembere D. bárónak; D. báró úr ausztriai eredet, utálja a Birodalmat. Mióta zsidó származásúaknak nincs rádiójuk, a báróéknál hallgatja Londont V. igazgató úr. Erre az esti leadásra papírt, plajbászt viszen, fölveszi gyorsírással Londont. Több vendéget nem hívhat a báró, feltűnhetnék a dolog. Azután osztán jön vissza V. igazgató úr, felolvassa a leadást a társaság előtt. Ez a kis London, esténkint, mondhatom, nagyon jólesett. Miután kicsit eltémáztak az urak a mai élet felett, tizenegyre ki-ki hazalépkedett lábujjhegyen, szervusz, jóccakát.

      Az óvoda
      Megismerkedtem már az első napokban a háznak egynéhány lakójával, az óvóhelyen (elnevezte valaki Pesten óvodának). Volt nap, hogy négyszer-ötször is lemenekültünk. Egypárszor az elején megpróbáltam ottmaradni a lakásban, de mindig felküldött értem a házparancsnok, muszáj volt lemenni. Amire olyan irtózattal gondolt az ember, mikor Antwerpen bombázását olvasta, azt ugye szépen megszokta már itthon; mikor bombázás közbe fenn bújtam a lakásban, nem mondom, ha közel esett egy-egy robbanás, átrohant rajtam a rettenet, de általába zavartalanul olvastam. Nekünk zsidóknak fő szenvedésünk a kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás. Ahhoz képest kismiska a bombahalál. Itt is, úgy mint a Thököly úton, bombázás alatt, föl-fölmentem az udvarba cigarettázni. A Pozsonyi úton is kerekedett olyan buzgó cigarettás csoport, férfi, nő, az egész bombázást az udvaron állották volna végig, ha a sűrűbb becsapódások perceiben le nem hajt bennünket a házparancsnok. Nem bánta volna a mi szabadságunkat, de tartani kellett a tömbparancsnoktól, az itt-ott felbukkant a tömb udvaraiban; súlyos büntetés várta, akit bombaeséskor a szabadba találtak. Volt rá eset, hogy négy-öt órát kellett az óvóhelyen kuksolni. Szép nagy, meszelt pince volt az óvóhelyünk, két terme volt, elfért vagy négyszáz személy benne. Éjszaka tisztességesen volt világítva, csak hát a körték a mennyezeten voltak; a padon olvasván elfáradt a szemem, vigyázni kellett a betűvel. Két-három sakktábla felett is töprengtek az urak, akár a legszebb békében, és egynéhány kis asszonybanda römikártyával szórakozott a hosszas légi látogatások óráiban. Legtöbben kötöttek az asszonyok az óvóhelyen, meg lehordták a krumplit, hámozni, a zöldpaszulyt, zöldborsót tisztogatni. Olyan típus is volt persze, semmivel se babráltak, csak fecsegtek, fecsegtek. Azután volt egy fajta, nő is, férfi is, folyton majszolt az óvóhelyen, nappal úgy, mint éjszaka. Egyszer-másszor olyan közel hullott a bomba, megreszketett a flaszter a cipőnk alatt és rövidzárlat támadt. No, felugráltak a nők a sötétben, sivalkodtak, bőgni kezdtek a kisbabák. És egypár kislány is segített anyunak visítani. A gyerekeknek különben csuda jó kedvük lett, ha megszólalt a riadó. Kisfiúk, kislányok gyönyörűen utánozták a szirénákat; odavoltak a Sztálin-gyertyáért meg a nyomjelző piros gömbökért éjszaka, meséskönyv volt az, Tündérország. A cicák is nemcsak hogy bátran járkáltak odaki bombázás alatt, de hancúroztak jó kedvökben; érdekes, hogy az a férfiasabb karakter, a kutya, az pedig a legtöbb nyugtalanul viselkedett, remegett és szűkölt, mikor csapkodták azok a gyilkos bombák Pestet. Talán mert hűbbek az emberhez, azt féltik. A házbeli kicsi fiúnak mindnek volt játék légós karszalagja, öve, abba kis játék baltája. Meg még kicsi hamuszín légósisak is volt egy-kettőnek a fejében. Egyik-másik légó-alparancsnok is csak ilyen játszó gyerekszámba ment a szememben; volt négy-öt példány; oly hadi ábrázattal tekintettek elő a sisak alól, úgy húzták ki magukat és lépkedtek feszesen a falnál fel-alá, huzgálván a kötélövet, meg a kezöket a baltán nyugtatván meg igazgatván a komor sisakot a fejökben, és oly mosolytalan vészesen követelvén a gyerekektől a csöndet, mikor fel-fellobbant azoknak a jókedve.
      Megható volt szinte mindennap látni, hogy viszi ölben az óvóhelyre Bakonyi mamát a fia, Bakonyi László dr. Pedig gyönge fizikumú volt ő is (meg is halt szegény most márciusban, a földmunkára való hurcoltatás meg a végin a gettóbeli éhség úgy tönkretették, hogy ő valóban végelgyengülésben halt el, ötvenesztendős korban). A Bakonyik tízesztendős Katójának nagy szenvedélye volt a légó. Lelkendezve szaladt haza valamelyik kis barátnéjától, átalkiáltott hozzánk (a két lakást az üvegfal helyén földig lógó függönyök, lepedők választották el):
      - Jaj, zavaró Budapest! - Ez a jaj az ő örömindulatszava, nem az ijedelemé. Örült Kató, de nagyon: kapkodta a néki kiosztott vinnivalót, első volt odalent a pincében, ő volt a lelke a gyerekek társasjátékainak. Néha átalkiáltott:
      - Ernő bácsi, Pécs, Eger zavaró! Rögtön jön Budapest!
      Kisült, hogy szó sincs zavarórepülésről. Elneveztük Katónkat Légó Katinak.
      A riadónak pedig az a szokása volt, hogy reggelenkint abban a pillanatba dördült, mikor az első korty teát akarta nyelni az ember, vagy mikor éppen rántotta a gyufát, hogy rágyújtson, vagy mikor fél orcája volt az embernek megborotválva, vagy még kényesebb helyzetében az embernek. Ezt a gyöngédtelenséget igazán nehéz megbocsátani.
      (... )

      A kapu
      Elfelejtettem, lám, a kapuőrségről mesélni. Már július első napjaiban összebeszéltek a lakók, meg a szomszéd csillagos házakéi is, megszervezték a kapu őrizetét. Hallottuk ti., hogy sok csillagos házba beállítanak őrjáratok, nem tudom már, miket fognak rájok a lakókra, zsarolják őket. Azontúl a mi házunk kapuja is zárva volt nappalra is; kétóránkint két-két úr odalenn vigyázott éjjel-nappal. Én rám a sötét órákban való inspekcióra hetenkint kétszer került a sor; mindig este tíz-tizenkettő közt kaptam beosztást, nem későbbre. Az lett volna a dolgunk, hogy ha ilyen őrjárat be akarna a házba jönni (a házfelügyelő persze nem engedi be), a tetőről átlépünk a szomszéd háztetőre, annak a háznak a Rakovszky parkra is van kapuja. Egyik aztán elszalad az őrszobára, másik a közeli kaszárnyába segítségért. Más-más úr került mellém; az őrség beosztását kitették a falra, kicsi fülkében, amelyik ott homálylott a házfelügyelői lakás mellett. Ha valami unalmas bácsi mellé kerültem, lejött mindig arra a két órára a kedves T. úr a sorsomat enyhíteni. Különben a fülkében asztalka volt meg két szék; a házfelügyelő kiadta a rádióját is, muzsikálhattunk halkan, ha valami hallgatható zenedarabot kaptunk. De legtöbbször tánclemezeket közvetítettek, jazzénekesek szívdöglesztő búgásával; persze rögtön eloltottuk.

(In: Szép Ernő: Emberszag. Keresztes Könyvkiadó, Budapest, 1945. 11-15.; 24)
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Nagy Lajos: Pincenapló < > Déry T.: Alvilági játékok