MARKÓ BÉLA versei
Genezis
Szürkésfehéren fénylenek a fák,
tiszták, kemények, némák, mint a csontok,
várják, hogy épüljön, ami leomlott,
hogy tágra nyissa minden ablakát
s kitűzze sok-sok sárga zászlaját
az aranyeső, kendőit a rózsa
tüskés ágakra sorra fölbogozza,
romlékony húsba takarja magát
a váz, és szívja saját illatát,
szűkülnek rései, már ki se lát,
tikkad, fuldoklik, belenyugszik végül,
hogy arca van, és ismét nem szabad
kint fúj a szél, és világít a nap,
míg odabent most minden elsötétül.
Annával, Balázzsal a Louvre-ban
Nézik Giocondát, s így vagy úgy, de újra
életre keltik és viszik magukkal
s ahogy a magzat jólesően rugdal
anyja hasában, hosszú évek múlva
felszínre bukkan egy homályos emlék
az üveg alól szétmosolygó nővel,
ki nem veszekszik a múló idővel,
s nem pusztul, mint kik kalitkába tették,
mert nincsen múltja, és nincsen jövője,
és nem azért, mert elragadták tőle
de mert nem is volt, s ennyi csak a titka,
hogy mint egy eszme, ott van a fejemben,
s hogy most is puhán rugdalózik bennem
egy gramm festék hatalmát bizonyítva.
Sláger
Úgy léptél tűsarokkal a szívemre,
hogy szinte meg se rebbent a szemed
s úgy csípted oda egész testemet,
mintha hanyatt vágódott róka lenne,
ki semerre se menekülhetett,
mert fejveszetten besüppedt a hóba.
Vagy nyúl talán? Vagy mégis inkább róka?
Mindegy, mert most már tényleg elveszett
fejem s szívem, és szúr a tűsarok,
engedj el, ígérem, hogy maradok,
de fáj! A körmöd összevissza karmol.
Ez hát a sorsom? Vagy véletlenül
fordultunk úgy, hogy épp te vagy felül,
s tűsarkod szívemen: csupán karambol?
Közhely csukott könyvvel
Becsuklak minden este, mint a könyvet,
hogy néhány mondattal megint elébb
vagyok, s hogy lassan lépkedek feléd,
és úgy örvendek minden új örömnek,
hogy nem csak önmagát, de sokkal többet
kínál, új s új lapok ígéretét,
nap süt, szél fúj, virág hull szerteszét,
és szoknyádba a tücskök beletörnek,
de egyre beljebb érek napról napra,
fel-felizzó, mohó kézzel kutatva
az egybekapcsolt mondatok között,
s reménykedem, hogy kimeríthetetlen
történetként maradsz meg mégis bennem,
mert múlik a szó, s a betű örök.
Ketten a Fekete-tengeren
A Fekete-tengert veri a zápor,
fölösleges pazarlás, vízre víz,
így érintesz meg sokszor engem is,
mintha belőlem lennél, semmi másból,
vagyis nem úgy, mint csepp a lombon,
bádogtetőn vagy ajtón, ablakon,
miközben én belülről hallgatom,
ahogy dobolsz, s hogy végre szomjam oltom
veled, nem mindig így, s az is lehet,
hogy jobb, amikor nincsen képzelet
kettőnk között, s esőben önmagától
lúdbőrzik már a tócsa, semmi új,
ha felhólyagzik, vagy ha elsimul,
de töltekezik saját anyagából.