stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SZIRÁK PÉTER: Szakszerű szenvedély

RÖVID PÁLYAKÉP TAMÁS ATTILÁRÓL

 

Valamikor a nyolcvanas évek második felében az egykori Kossuth Egyetem magyar szakos hallgatójaként többedmagammal jelentkeztünk az Illyés Gyula életművéről szóló speciálkollégiumra. Kis egyetemi csoportunk egyszersmind szorosabb-lazább baráti kört is alkotott elszánt irodalmi érdeklődéssel, nagyjából hasonló olvasottsággal és óhatatlan előítéletekkel. Úgy emlékszem, várakozásainkban például nem voltunk egészen igazságosak: Illyéstől eladdig a Puszták népét és néhány verset ismertünk, viszont annál bátrabban hasonlítottuk össze költészetét a József Attiláéval, s állapítottuk meg, hogy mennyire „elmarad tőle”… Fiatal, éppen csak tájékozódó irodalmárokként amúgy is túlzottan hatottak ránk a nyolcvanas évek furcsa, dekadens fuvallatai, s ehhez képest Illyésnek általunk persze csak igen hézagosan ismert, viszont sok felől bírált szerepvállalása nem volt kimondottan vonzó… S aztán megjelent egy igencsak pedáns és roppant komoly előadó, aki már elkészült, de még kéziratban lévő monográfiájának lapjairól felolvasva mutatta be az életművet. Kétségtelenül nem a gyors tetszés kiváltásának szándékával, hanem azzal a makulátlan módszerességgel és azzal az önmagát háttérbe vonó szemérmességgel, amely semmi másra nem volt tekintettel, csakis arra a feladatra, amely a tárgy, egy bonyolult és változatos, felívelésekkel és hullámvölgyekkel, felismerésekkel és tévedésekkel, merészségekkel és bátortalanságokkal teli írói életpálya igazságos megértésére irányult. Az első percekben, sőt az első órákon, megvallom, nehezemre esett a jegyzetelés, valósággal megbéklyózott ez a szokatlanul puritán, szikár, szigorú előadásmód, némelykor kimondottan unni is kezdtem aprólékosságát, s csak később tudtam értékelni körültekintő alaposságát és árnyalt rendszerszerűségét. Nem mondhatom, hogy egyszerre megszerettem Illyést, de jobban megértettem dilemmáit, kényszerhelyzeteit és választásait, s megtanultam becsülni költészetének és esszéinek egyensúlyait. Felfogtam, hogy miért is vált a huszadik század egyik megkerülhetetlen, mert sokak számára mértékadó művész-értelmiségiévé. Hála az előadónak, aki a történelmi-politikai viszonyok árnyalt fölvázolását elmélyült esztétikai-poétikai elemzésekkel ötvözte, a kurzus végére jobban értettem a huszadik századi történelmet, s benne az alkotó ember viszontagságait és teljesítményét. Már ez sem volt kevés, de a speciálkollégium előadójától, Tamás Attilától nemcsak ezt tanultam ekkor, nemcsak a szakma szenvedélyét, az alaposságot, a tárgy komolyan vételét, hanem valamit az elfogulatlanságról, a nyitottságról is. A legkiválóbb József Attila-kutatók egyike beszélt Illyésről a megbecsülés hangján és az elemzés szigorával, előadássorozatával azt is sugallva számomra, hogy több fajta – s első látásra rejtett – érték létezik egymás mellett, s az előzékeny irodalmár sokfélét szerethet egyidejűleg. A részletek fürkészése, az árnyaltságra és igazságosságra törekvés nem ellentéte, hanem feltétele és velejárója az értelmezői szabadságnak és az értékelés igazságosságának. A kurzusnak, aminek eleinte csak időpontja, helye és tematikája volt, így lett utóbb aurája, intelme, példaértéke is.

Tamás Attilával néhány évvel később szoros szakmai kapcsolatba kerültem: ő lett diákköri dolgozatom témavezetője, majd aspirantúrám szakmai irányítója. Hatvanadik életéve körül járt, már évtizedek óta korosztálya egyik legjelentősebb irodalomtudósaként tartották számon, a debreceni Irodalmi Intézet elhivatott professzoraként tisztelték sokan. Tartózkodó volt és tapintatos, nem tartozott azok közé, akik erőltették a fölszínes ismeretségeket és a tartalmatlan csevegést, annál inkább kedvelte – mint utóbb kiderült – az elmélyült eszmecseréket. Beszélgetéseink kezdettől nem csak irodalmi kérdéseket érintettek, hanem egyre táguló körökben bontakoztak ki. Őt mindig is nagyon foglalkoztatta a huszadik századi magyar történelem alakulása, s szerteágazó személyes emlékeit gyakran szembesítette a történetírás tanulságaival. Ezekben a beszélgetésekben egykori történelem szakosként, a múlt és a közélet iránt váltig érdeklődőként mindig szívesen vettem részt. Személyes „disputáinkat” aztán két alkalommal nyilvánossá is formáltuk: Tamás Attila irodalomtudósi pályájáról egy 1996-ban készült interjúban adott számot (ez előbb ’96 augusztusában az Alföldben, majd 2002-ben a Pályák emlékezete című kötetben jelent meg), 2004-ben pedig a Debreceni Disputa közölte azt a beszélgetést, amelyben elsősorban történelmi emlékeiről szólott. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a két interjú fontos archívuma Tamás Attila pályájának, s annak a kornak, amely formálta őt, s amelyre – lehetőségei szerint – ő maga is igyekezett valamelyest hatással lenni.

Tamás Attila fiatalkorát az öröklött értékrend bírálatával összefüggő útkeresés, a személyes autonómiáért való küzdelem jellemzi, történelmi-társadalmi körülményeit pedig a háborús összeomlás és egy új, méltóbb világ fölépítésének esélyét hamar eltörlő diktatúra időszaka határozza meg. 1930. június 17-én született Budapesten. Anyai nagyapja Tállya református lelkésze, apai nagyapja parasztfiúból lett vasúti pályamester. Édesapja – miután pozsonyi jogi tanulmányai 1914-ben félbeszakadnak – két fronton végigharcolja az első világháborút, majd a Kozma Miklós irányítása alatt kiépülő Magyar Távirati Iroda – idővel vezető beosztású – munkatársa lesz. A tisztviselői státuszú család szeretetteljes légköre, a viszonylagos jólét, a budai, Böszörményi úti otthon kényelme gondtalan gyermekkort biztosít, ám az eszmélkedő fiatalembert a konzervatív középosztálybeli közeg kimondottan taszítja. Közösségi ösztöne, szociális felelősségtudata az „úri világ” megalkuvó korlátoltságával, a magas művészetek (Csontváry, Derkovits, Ady, Bartók, József Attila) iránti érdeklődése pedig a középosztály fölszínességével, kiüresedett konvenciószerűségével kerül mindinkább feszültségbe. Az 1944-45-ös szörnyű összeomlás után politikai meggyőződése, vagyis a mélyreható változásokba, az erkölcsi megújulásba – s nem függetlenül József Attila erős hatásától – egy igazságosabb társadalom felépíthetőségébe vetett hite is eltávolítja attól a rétegtől, amelyből származik. Hamar megmutatkozik számára, hogy ismét csak borzalmas dolgok is történnek, de a rendszer megváltozását meggyőződéssel támogatja. Ám nem valamifajta karrierizmus, hanem az igazság iránti vonzódás és szellemi-erkölcsi autonómiájának kivívása jegyében.

Ekkoriban – a negyvenes-ötvenes évek fordulóján – más olvasmányok (Ortega, Freud, Fülep Lajos, Weöres Sándor) mellett kezdi el tanulmányozni a marxista szerzők (Marx, Engels és Lukács) műveit, melyek ez idő szerint széles értelmiségi körökben hatnak revelatív erővel. 1948 és 1952 között a pesti bölcsészkar magyar-német szakos hallgatója. A kezdettől törékeny demokrácia gleichschaltolásának és a Rákosi-diktatúra kiépítésének, a marxizmus vulgarizálásának korszakában, amikor a közösségi társadalom megépítésének lelkesedése félelembe és nélkülözésbe fordult át, a szellemi életen pedig eluralkodott a Révai-féle kultúrpolitika abszurditása. A frissen diplomázó Tamás Attila gimnáziumi tanárként nem tudott elhelyezkedni, így előbb filmgyári dramaturgként, utóbb iparitanuló-otthoni nevelőtanárként dolgozott. (Ez idő szerinti derűs és kevésbé derűs, „nevelő elvtársi” élményeiről, s egyéb álláskereső viszontagságairól már részletesen megemlékezik Életrajzi jegyzeteiben.) 1955-56-ban másfél szép, termékeny évet tölt az Új Hang megújuló szerkesztőségében, s más szakmai sikerek is érik: Juhász Ferenc költészetéről szóló tanulmányával elnyeri az Irodalomtörténeti Társaság pályadíját, József Attiláról írott szakdolgozatát Király István közlésre alkalmasnak minősíti, recenziói, kritikái, tanulmányai jelennek meg a Csillagban és az Új Hangban. 1956 koranyarán részt vesz a Petőfi Kör filozófiai és sajtó-vitáján, október 23-án délután csatlakozik a tüntetéshez. Az egyre növekvő, lelkes tömeggel vonul a Petőfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd innen a Parlament elé. Amikor este a Kossuth-hídon át hazafelé indul, hallván a fegyverropogást, tudatosítja magában, hogy a forradalom vereségre van ítélve: kézifegyverekkel nem lehet győzni a világ legnagyobb szárazföldi hadserege ellen…

1957 elejétől rövid ideig az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa, majd gimnáziumi tanár. Életpályájának jelentős szakmai fordulata, amikor elkészíti József Attila költői világképe című tanulmányát, amely 1960-ban megjelenik az Irodalomtörténetben. Ez a dolgozat lesz az utóbb átformált kandidátusi értekezésének zárófejezete.

Tamás Attila irodalomértelmezői beállítottsága egy olyan korban formálódott, amikor – a vulgármarxizmus hivatalos beszédrendként való erőltetése, a magyar szellemi életnek önmaga „polgári” előzményeitől való elszakítása és a külföldi szakirodalom erőteljes ideológiai „szűrése” miatt – kevés mód nyílott a (humán)értelmiség szabad tájékozódására. A marxizmus klasszikusainak ismeretén is alapuló műveltsége, az egyedi gondolkodásforma megtalálásának igénye miatt a fiatal irodalmár nem egyezhetett ki a hivatalos diskurzussal, kockázatokat is vállaló útkeresése során arra törekedett, hogy megtalálja a művészetértés méltóbb, komplexebb változatait. A nehezebb utat választotta, amikor váltig ragaszkodott az irodalom-értelmezés elméleti megalapozásához, az interpretáció lehetséges kontextusainak bővítéséhez. A kor uralkodó irodalomértelmezési gyakorlatával szemben a műalkotás üzenetének megfejtését nem választotta le ideologikus erőszakossággal a formai közvetítés rendszeréről. Arany, Ady és József Attila műveinek megértését az irodalmi szövegek tüzetes olvasásához, így a formák közvetítette költői világképek esztétikai megtapasztalhatóságához kapcsolta (Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, 1964, 1998). Tamás Attila költészettörténeti és -elméleti munkái – ideértve A költői műalkotás fő sajátságai-t (1972) és a Líra a XX. században-t (1975) is – vitába szállt az etablírozott – Révai-Lukács-Király-féle – kanonizációs renddel: érintkezett ugyan a marxizáló értelmezéssel, ám az egyik legkidolgozottabb és így az egyik leghatásosabb magyar modernség-képletet létrehozva bizonyította például Ady és József Attila igazi nyelvművészeti nagyságát. Hugo Friedrich modern líra-felfogását stílus- és társadalomtörténeti szempontokkal ötvözve mutatott rá e költészet-típusokban megnyilvánuló létszemlélet tragikus aspektusaira. Vagyis a modernség „visszaszerzett”, tagolt önreflexiójában, az egymástól is elkülönböztetett modernségfogalmak kultúraközi párbeszédében igyekezett a 19-20. századi magyar költészetet újraértelmezni. Ily módon vált – Szabolcsi Miklós és Németh G. Béla mellett – kezdeményezőjévé és folyamatos alakítójává annak a hatvanas évek elejétől-közepétől kibontakozó irodalmi diskurzusnak, amely az ideológiai nyomás ellenében sokat tett a művészi értékek eminensen esztétikai elfogadtatásáért.  

Tamás Attila azonban nem csak az uralkodó irodalomtörténeti és -kritikai értékrend átformálására vállalkozott, hanem annak a teoretikus keretnek a bírálatára is, amely lényegében Lukács György – a korban szinte kizárólagosan meghatározó – esztétikai tárgyú írásai nyomán rajzolódott ki. Irodalomeszménye sok tekintetben összeegyeztethetőnek bizonyult a marxizmus esztétikai értékfogalmaival, különösen fontosnak találta Lukács műveiben az emberi integritás őrzésének és erősítésének gondolatát. A „világ emberivé tevésének” marxi tételére, illetve a nembeliség lukácsi-hartmanni fogalmára alapozódtak Tamás Attila meghatározó értékkategóriái: az „Én kiteljesedése”, a világot humanizálni, otthonává tenni igyekvő, s így a „világegész” felfogása révén léte nembeli értékdimenzióiba fölemelkedő személyiség eszményképe. Ugyanakkor korán észlelte a lukácsi esztétika hiányosságait, s így hamar konfliktusba is került egyes ideológiai preferenciáival, azokkal a „rendszerkényszerekkel”, amelyek a művészeti-irodalmi jelenség káros leszűkítéséhez, bizonyos típusú műveknek az esztétikai értelmezhetőségből való kirekesztéséhez vezettek. Itthon nem, csak a jugoszláviai Hídban jelenhetett meg 1965-ben Lukács Az esztétikum sajátosságai című könyvéről közreadott bírálata, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy a nagyhatású könyv szerzője, miközben a megismerés egy sajátos formájaként fogja fel a művészetet, sehol sem bizonyítja realizmus-felfogásának, tükrözés-esztétikájának alapját, vagyis azt, hogy a művészet lényegét a valóság megismerésének igényében kellene felismernünk. A művészetben kifejezésre jutnak a társadalom gazdasági alapjai, megjelennek az általuk való meghatározottságának jelei, ám ez nem magyarázza meg mibenlétüket, ez nem azt jelenti, hogy a művészetnek, a költészetnek az a feladata, hogy „stílrealista” módon, minél hívebben tükrözze a társadalom életét. A műalkotás léte és hatása ennél jóval szerteágazóbb jelenség. Nem véletlen, hogy a külföldön publikált, az akkor éppen gyanús revizionista Lukács iránt tiszteletet kifejező, ugyanakkor az utóbb kimondottan támogatott lukácsista esztétika alappillérét megkérdőjelező írás, az efféle „önálló gondolatok” nem tetszést váltottak ki a kultúra irányítóiból, így Aczél Györgyből, s mindez hozzájárult ahhoz, hogy az 1963 óta Szegeden oktató, a tanszékvezetés mellett folyóirat-szerkesztői munkát is vállaló Tamás Attila helyzetét fokozatosan ellehetetlenítették a Tisza-parti városban.

A szegedi űzöttség és rosszkedv után, 1972-től, Barta János hívására Debrecenben talált az oktatói-kutatói munkához feltétlenül szükséges nyugalomra. Egymás után jelentek meg munkái: a Költői műalkotás fő sajátságai (1972), az Irodalom és emberi teljesség (1973), a Líra a XX. században (1975). Irodalomtörténeti kézikönyv-fejezeteket írt magyar és német nyelven. Több alkalommal volt a Bécsi Egyetem vendégtanára. 1976-ban a Kossuth Egyetem Magyar Irodalmi Intézetének professzora lett, majd az intézet igazgatója és az egyetem rektor-helyettese. A rendszerváltás után – egy ciklus erejéig – a debreceni városi közgyűlés tagja. 2003-ban Debrecen díszpolgárává választották.

Tamás Attila azok közé a kivételes irodalomtudósok közé tartozik, akik a rendszeres elméleti tájékozódást tüzetes történeti vizsgálódásokkal tudják ötvözni, miközben kíváncsi figyelemmel vannak a kortárs irodalom fejleményeire is. Bírálataiban – akár szépírók (Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Benjámin László, Simon István, Csanádi Imre, Pilinszky János, Sánta Ferenc), akár valamelyik tudóstársa (Hankiss Elemér, Barta János, Szabolcsi Miklós, Bodnár György) teljesítményéről formált véleményt – mindig higgadt, az esztétikai értékekre és szakmai összefüggésekre összpontosító, a kor hivatalos diskurzusának „felhajtóerejét” elutasító, mások munkáját és eredményeit tisztelő kritikusi beállítottság jellemzi. Tárgyszeretetére, töretlen szakmai kíváncsiságára jellemző, hogy az ez idő szerint meghonosodó vagy jórészt csak külföldi kiadásokban hozzáférhető teoretikus irányzatok (kommunikáció- és jelelmélet, nyelvfilozófia, lélektan, antropológia, strukturalizmus, később hermeneutika, recepcióesztétika) egyikétől sem idegenkedik, hanem azokat megismerve, azokkal vitázva alakítja saját álláspontját (A nyelvi műalkotás jelentése, 1984; Töprengések az irodalmi értékről, 1993; Határhelyzetben, 2003).

A Weöres Sándorról szóló monográfiájában (1978) semlegesíteni igyekezett azt a meglehetősen erőszakos ideológiai értésmódot, amely ezt a nagyszabású költői tehetséget, ezt a rendkívüli gazdagságú életművet az esztétikai értelmezhetőség szempontjait lényegében kizárva a „szocialista eszmeiség”, a közvetlen társadalmi aktivitás sanda értékszempontja jegyében értékelte le. A Weöres-könyv elsőrangú példája annak, ahogyan az értekező egy saját beállítottságához képest távol eső költői világkép elfogulatlan feltérképezésére és esztétikai teljesítményének méltányló közvetítésére vállalkozik. A szintén lenyűgöző tárgyismerettel megírt Illyés-monográfia (1989) fontos jellegzetessége, hogy a társadalom- és politikatörténeti értelemben is gondosan, autentikusan megrajzolt pályakép rövid, de annál inkább tömör és pontos műelemzésekkel párosul, melyek Illyés – sok irányból „korszerűtlennek” mondott – művészi nyelvének modernségét úgy bizonyítják, hogy világos különbséget tesznek a kiemelkedő és a középszerű művek között.

Három évtized munkásságából ad közre válogatást az Értékteremtők nyomában (1994) című kötet. Itt olvashatók más mellett azok az Ady-, Babits-, Kosztolányi- és József Attila-tanulmányok, amelyek példás módszertanát a néprajz, a lélektan, a nyelvészet és a társművészetek integrálására való törekvés jellemzi, hatásukat pedig a fiatalabb irodalmár-generációk – így az Ady- és József Attila-kutatók – rendszeres hivatkozásai bizonyítják. Tamás Attila szerteágazó tudósi pályájának tengelye és legkarakteresebb teljesítménye a 20. századi magyar költészet elméleti és történeti-poétikai kérdéseinek szisztematikus vizsgálata. Miközben átfogó képét tudta megmutatni a magyar líra alakulásfolyamatainak Aranytól Adyn át Pilinszkyig és Juhász Ferencig, olyan műelemzéseket hagyott az utókorra, amelyek nyilvánvalóan formálták, s ezután is fogják az irodalom értésmódját. S ezek a műelemzések nem csak a költészet területén mutatnak fel megkerülhetetlen példákat, vagyis nem csak Az eltévedt lovas, a Téli éjszaka vagy a Négysoros minuciózus vizsgálata hatott és hat generációk sorára, hanem az Édes Anna, a Galilei, a Niki vagy a Kháron ladikja interpretációja is maradandónak bizonyul. Főként azért, mert Tamás Attila mindig az elmélet és történet, a tudományos reflexió és szövegértelmezés egyenrangú összekapcsolására, termékeny egyensúlyának megteremtésére törekedett, sohasem feledkezve meg a műalkotások komplexitásáról, az igazán mérvadó szövegek összetettségéről, vagyis az olvasás élményt nyújtó, de egyszersmind feladatot is jelentő természetéről.

Tamás Attila munkásságát jellemezve pályatársa, Poszler György írta egy helyen, hogy az életműve milyen belső logikával, milyen módszeres előrehaladással bontakozott ki. A költői világképek elemzése megkövetelte a költői mű sajátságainak értelmezését, ez viszont új fénybe helyezte a huszadik század líráját és benne a Weöres Sándorét. E kettő összefüggése aztán kirajzolta a nyelvi műalkotás jelentésének kérdőjeleit, szempontokat adva Illyés életművének vizsgálatához. Az Illyés-monográfia – s hozzátehetjük: az eltérő értékek iránti nyitottság – pedig kikényszerítette az irodalmi értékre vonatkozó reflexiókat. Valóban egyetlen ívként, illetve keletkező és előrevivő kérdések spirális görbéjeként lehetne szemléltetni az életmű következetes logikáját, felépítettségét. Alighanem azért, mert Tamás Attilát mindig eleven kérdések vezették: saját élethelyzete jobb megértésének kérdései. Mi, akik közelről ismerjük őt, valamit tudunk még arról is, hogy e logika, e kívülről megmutatkozó „szerkezet”, e nyilvánosságra került tárgyszerű kérdések és a rájuk adott válaszok mellett-mögött mennyi kétség, mennyi elkötelezettség, mennyi törődés, szenvedélyes igazságkeresés, mennyi szeretet és szeretetreméltóság bújik meg.

Szeretettel köszöntjük a 80 éves Tamás Attilát. (Alföld szerkesztősége)


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret