stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ESTERHÁZY PÉTER: Moszkvai fragmentumok

RETRÓ

 

Kulináris vázlat, ez a becsvágyam, szólt Esti Kornél hazatérvén Moszkvából, ez szeretnék lenni. Egy jóízű ígéret. Esti a mindent akarta, nem is szégyellte, hogy mindennek jött, csak nem írta nagybetűvel a mindent, hát hogy szájbarágósan mondjam, a mindenről töredékes elképzelései voltak. Tudtuk, jó darab ideje valami ínyes íráson dolgozik, nagy erőkkel, és nagyon nem halad. Csak morfondírozott. A morfondír az írás ellensége. Fenyővízbe áztatva kicsíráznak a történetek. De hát honnan volna fenyővíz ipari méretekben? Hektoliterszám. A nemzeti konyha az valami olyasmi, mint a relativitás-elmélet. Igazi, mély megértése szinte lehetetlen, elutasítása nevetséges. Kedveseim, anyag vagyunk, maga a tökéletlenség: hiába hallgattam a spájzok csöndes, csontos zenéjét, semmi: paprikás csirke, marcipán törpék és némi megbánás. Leginkább a paprikás csirke, azután a marcipán törpék, és utoljára és utolsó sorban ez a megbánás Esti élete.

*

Esti Kornél természetesen soha nem járt Moszkvában, és természetesen ez semmiféle jelentőséggel nem bírt, már csak azért sem, mert akkoriban – kávéházak, hajnali mámoros imbolygás a fiatal és vad Budapest üres bulvárjain, fellinis ködben, hosszú, fehér selyemsálakban, hidegben felhúzva a szájig, melyeken így úgy ültek a nyálgömbök, akár az igazgyöngy –, akkoriban nem tulajdonítottunk a valóságnak nagy jelentőséget. A fényes jövőben éltünk. Nem, nem néztük le a valóságot, inkább valahogy segíteni akartunk neki, ennek a szerencsétlen balféknek, hát utólag bevallhatom, teremteni, a valóságot teremteni akartuk, és így megismerni. Fiatalok voltunk, mindenre vágytunk, ahogy a három nővér Moszkvába. A valóságot a semmi és a képzelem közé helyeztük, akár a szerelmet. Ez a szerelem volt egy rövid ideig az életünk, az Estié hosszabban (a három nővér végett és miatt).

*

Talán soha nem mesélt Esti annyit, mint midőn visszaérkezett Moszkvából. Nem is annyit, hanem kedvvel, lendülettel, színesen. Szóval valamit nagyon nem akart elmondani. Ez a nem az élete, hogy tréfával éljek. Vagy ez a tréfa az élete, hogy véget vessek a komolytalanságnak. Világos: a vég (ez?) az élete.

*

Beesett a kávéházba, és már dőlt a szó belőle, elsodorva a köszönést is, amire pedig Esti háklis volt, szívesen magázódott, és szívesen köszönt, akit lehetett magázott, akinek és amikor lehetett köszönt. Barátaim, a valóság tükrözésének szánalmas és magányos bűnébe estem, tekintsetek el tőlem. És ne szóljatok közbe. Moszkva nagy. Az oroszok tényleg annyian vannak, mint az oroszok. Minden nagyobb, drámaibb, brutálisabb. Jaguár áll harminc éves Lada mellett. Hogy milyen a harminc éves Lada, az Budapestről nem tudható. Az nem háromszor tíz, az más dimenzió. Vagy hogy vannak tényleg kommunisták, és milliószámra, nemcsak jelzésszerűen, paródiaként. Hogy már a nagymama is kizárólag ezt a hazugságot hallotta. Vagyishogy más az emlékezet. És becsukom a szemem és félóra múlva kinyitom, és még mindig ugyanazon azon a proszpekten száguld az autó. Moszkvában nincsenek utak, csak irányok, hallom. Satöbbi, ezt meg még majd kidolgozom: kis orosz kultúrkörkép, bravúrosan, vagyis plusz szociológia, politikai elemzés és humanista beleérzőképesség, egészen a háborúban elzabrált magyar könyvtárig – csak álltam és lapozgattam a könyveinket, és ércesen káromoltam minden komcsik istenét (ezt talán kis i-vel mondtam, remélem, hallottátok, ti ateista szörnyállatok), miközben hálatelten hallgattam a könyvtárosnőket, akik úgy beszéltek, mint nők, akik könyvtárosok, vagyis a politika szempontjaira (könyvet vissza nem adunk!) hányavetin kissé bólintottak ugyan, ám csak az érdekelte őket, hogy a könyvtár látható legyen és látogatható, a könyvek legyenek szem előtt, akkor meg, gondoltam magamban, majdnem mindegy, hol vannak a könyvek. Igaz, ha tényleg mindegy volna, akkor éppenséggel lehetnének a gazdájuknál is, otthon. Ez az otthon Esti élete.

*

Nem hiszem, hogy bort valaha kiköptem volna, mondottam Moszkvában az első nőnek, adandónak, akiről azt hihettem, nem idegen tőle Anton Pavlovics (és persze Rabelais sem, de erről hallgattam), vagyis van valami közös bázis, amelyről elrugaszkodhatnánk, ahonnét szabirálhatnánk urozsáj, egy trambulin, egy vágódeszka, melyről organikusan röpülhetnénk, akár az apróra vágott hagyma. Vagy mint a micsoda illata, oregano vagy mi. Meg bazsalikom és szurokfű. Minden moszkvai nő remek szakács, még azt se mondanám, hogy az előjáték része náluk a főzés, inkább az az igazság, hogy a főzés az előjáték. (Moszkvát illetően persze tartsd mindig észben, hogy természetesen a hír igaz, de nem Moszkvában, hanem Péterváron, és nem Mercedest, hanem Ladát, és nem osztogattak, hanem fosztogattak.) Gyerekek, hol olvastam én azt, hogy fenyővízbe áztatva kicsíráznak a történetek? Nem tudtuk, nem is érdekelt. Ez a fenyővíz Esti élete.

*

Esti mondatok: A nemzeti konyha az valami olyasmi, mint a relativitás-elmélet. (Varjasi Farkas Csaba) Anyag vagyunk, maga a tökéletlenség. (Babarczy Eszter) Paprikás csirke, marcipán törpék és némi megbánás… (Maros András) Nem hiszem, hogy bort valaha kiköptem volna. (John Lukács) A bablevesben nem annyira a pénztárca, mint inkább a jellem tükröződik. (Márton László) A kevertet nem lehet elrontani, a kevert per definitionem rossz, még akkor is, ha jó. (Új Péter) Jó szakács nem sietteti el a dolgát, siettetni pedig végképp nem hagyja magát. (Márkus-Barbarossa János) Fenyővízbe áztatva kicsíráznak a történetek (Balázs Imre József) Az ételben – zamatán-illatán kívül – az idő a legszentebb ajándék, az az életidő, amelyet a szakács a sajátjából kimér. (Balla Zsófi) A káposztában nincs semmi bukolikus. (Péterfy Gergely) Fölső sarkában, ahol a bélyeg lehetne, tükörtojás sárgája ragyogott – mint gyermekrajzon a nap. (Balogh B. Márton)

*

Barátaim, nagy reményekkel indultam, melyek a marinált gombáktól a másodlagos frissességű tokhalig szivárványoztak. Illetve maga az evés! Aki látott oroszokat (mint oroszokat) enni, az már tud valamit az emberi nagyvonalúságról, bőségről, az tudja, enni a halál ellen eszünk, a halál az, amit az orosz ember minden falatkával arrébb hessent. És ahogy egy ilyen orosz csoport bevonul (melyről azonnal azt hisszük, egy család, mert látva látni a hierarchiát, a főt, aztán a fiúkat, majd a nőket, húgokat, anyákat, szeretőket, alárendelten, de egy alig rejtett matriarchátus nagy erejével), és elfoglalja a teret, az asztalt, melyet aztán, függetlenül a helyi szokásoktól, telerakat étellel, az nemcsak önmaguk nagyságát és energiáját mutatja, hanem valamiképp a világét is. De legalábbis az asztalét.

Ahogy az oroszok esznek, attól megváltozik a világ.

Jó, jó, de mi történt konkrétan?

Konkrétan a már képbe hozott nő és a vodka történt. A nő olyan – mint olyan –, mint a bableves: az ember, ha férfi, azonnal kiönti előtte a lelkét. A húsleves az igazság órája, a bablevesben pedig nem annyira a pénztárca, mint inkább a jellem tükröződik.

Nos, barátaim, öntöttem hát. Kis magyar férfilélek a nagy orosz nőcsöbörben, vázoltam hát a bajt, a megakadást, a kulináris töppedést. A gasztrocsődöt. Hogy ebben az irányban kéne egy lökés. Épp asztalnál ültünk, nem találhatta gyanúsnak a kérést. Lehajtotta a fejét:

Az evésről, arról sokat tudnék mesélni, Kornél Árpádovics.

Úgy éreztem, combját titkon az enyémhez nyomja, de tévedtem, csupán az asztalláb nem tudott uralkodni szenvedélyén.

Hát meséljen, Natasa!, kunyeráltam, meséljen. De nem akart. Most nem. Maga se örülne neki. (Olyan gyönyörű jerüket mondott, hogy majd beleszakadt a szív.) Látom, hogy csillog a szeme az étlaptól. Ezt jól látta. Majd hazafelé, a repülőn, majd akkor – mert kiderült, hogy ugyanavval a géppel megyünk. Kis tésztácskákba rejtett kaviár érkezett. Natasa a kaviárra pillantott, aztán rám, damasztnak tetsző damaszt szalvétáját a földre csapta, s kirohant az étterem különterméből. Tekintetéből nem lehetett megállapítani, engem vagy a kaviárt gyűlöli-e jobban. (Kulinárisan mindkettő akceptálhatatlan.)

Nem tudom, mi Esti élete.

*

Múlt az idő, de másképp (hisz Moszkvában voltunk). Most akkor tehát a vodka. Azt mindig is éreztem, hogy itt valami titok lappang. A vodka másképp ivódik (iszatik). Mi ez a más? Magyar embernek a kevertről vannak apriori szintetikus tapasztalatai. (Istenem, beh jó, hogy a hülyeség nem fáj! – Önéletrajzi megjegyzés.) A kevertet nem lehet elrontani, a kevert eleve rossz, még akkor is, ha jó.

A vodkát se. A vodka eleve jó. Még akkor is, ha rossz.

Az derült ki, azon kaptam magam, hogy asztal közelben azonnal vodkát iszom. Egyszer csak ott van a kezemben egy vodkás pohár. Kinőtt belőle(m), akár egy virág. Nem értettem, mi ez az új szükségszerűség, amely a vodkához terel. Hisz tudjátok, az alkoholhoz való viszonyom felettébb józan, józan és heves, nem szomjból iszom, nem bánatból, nem bosszúból, nem Ady-parafaként, hanem: mert ízlik. Az íz végett. A jó ivó nem sieti el a dolgát, siettetni pedig végképp nem hagyja magát. A vodkában nincs semmi bukolikus. Orosz barátaim szánakozva nézték ezeket a ványadt zapadista erőlködéseket, az ész gyanús tempózásait.

A gyakorlat, az übung azonban rávezetett a megoldásra: a vodkát nem előtte isszuk, nem utána, nem alatta, nem is helyette: hanem mindig. Ha leves, akkor akkor. Ha torta, akkor akkor. Sztálingrádi csata vagy irodalmi est: akkor. Akkor amikor. Vagyis, és itt van az a bizonyos orosz idő, a szicsász elásva: a vodkát azért kell inni, hogy múljék az idő. Először azt hittem, hogy csak az időmérésre kell, de nem. Bár: ha az időt nem lehet mérni, vajon múlik-e? Félek, megint a relativitás-elméletnél vagyunk. Állítólag Sartre belepirult a hiú örömbe, amikor a moszkvai pártértekezlet Hruscsov intésére (a kézfej egy alig észlelhető rebbenésére) fölállva tapsolta őt. Tapsviharolta. Aki nekem mondta, ott állt Sartre mellett, oldalt, az emelvényen, ifjú irodalmi farkas.

Nem tudom, mi most Esti élete

*

Nem volt nehéz elintézni, hogy a repülőn Natasa mellett üljek.

Ígért nekem egy kulináris történetet. Ijedten rámnézett.

Hát nem felejtette el? Úgy akartam, hogy elfelejtse.

A történetekben, Natasa, a zamatukon és illatukon kívül, az idő a legszentebb ajándék, az az életidő, amelyet a mesélő a sajátjából kimér.

Ebben ne is reménykedjék.

Vállat vontam, eluntam ezt a hercehurcát. Valami barokkos után vágytam, nem erre a minimál artra. Ezt meg is mondtam. Ebben a pillanatban, akár egy bokororgazmus, hullámzás futott át Natasa testén, alulról fölfelé és belülről kifelé, s mintegy sugárban hányni kezdett. Oroszország nagy. Amikor végzett, láthatóan elégedetten szemrevételezett engem. Már vártam, hogy mondja, nesze, bazmeg, Kornél Árpádovics, itt neked a történet. De csöndesen, nyugodtan hallgatott. Lenéztem a lábunk elé. Tocsogtunk a részletekben.

Mit akar? Mit remél? Ezekből a fragmentumokból összerakni a világot?!

Vidáman vállat vont. Ránéztem a homlokára: a fölső sarkában, ahol a bélyeg lehetne, tükörtojás sárgája ragyogott – mint gyermekrajzon a nap. Aggódni kezdtem, akár egy nagynéni.

És most hogyan tovább?

Megint vállat vont. Csatolja be az övét. Nem tudom.  

Csönd lett a kávéházban, Natasára gondoltunk, minden Natasára e siralomvölgyben, Oroszország mérhetetlen nagyságára, és az övre, amely körül öröklétig ügyetlenül babrálunk. Kézen fekvő volna azt mondanom, az ügyetlen kezemen fekvő, hogy ez a babrálás Esti élete. Nem tudom.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret