stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PARTI NAGY LAJOS: Legfontosabb perifériám

SZÁMÍTÓGÉP-CÉDULÁK

„nagyon file fejem”

 

Nem tudom, hol is kezdjem, holott csak elkezdeni nehéz, hogyne tudna a legfő munkaeszközéről beszélni az ember, a lényről, erről az előttes énről, akivel naponta szemben ül! Tükör, mondanám, de az azért túl egyszerű lenne. Ha a gépről beszél, magáról beszél, a műhelyéről, a munkájáról, én itt az írásról, bár az írásról való írástól igyekszem magam megtartóztatni, pedig igazán fontos tárgyam, indítómotorom, rothadt almám, ha úgy tetszik. Ülök vele szemben és ezt billentyűzöm, klimpírozom körül, az írást, írok az írásról, hangolok, igen, ha verset ír az ember nem írni volna jó és fordítva, ezeket a cédulákat is így hozom létre, a nemtudomnál kezdve, s alighanem be is fejezve ott.

 

*

 

1994 szeptemberében a brandenburgi Wiepersdorfban Bettina Brentano és Achim von Arnim hajdani kastélyának egyik első emeleti szobájában üldögéltem, pazar kilátással az Orangerie-re és a kertre, s nem is igazán értettem, mit keresek, kereshetek én ekkora jóban. Egy négyhónapos ösztöndíj elején voltam, disznószarszag és besameles lazac elegyes illatát hordozta a keletnémet őszi szél, a hosszú autóút után épp kipakoltam bugyraiból a plump monitoromat, meg a számítógép ormótlan agyát, épp működőképessé tettem egy délelőtt verejtékes munkájával, volt mire üldögélnem. Remegett, köhögött, lassan bebútolt s nézett rám kajánul. Az új Kaján. Meglehetősen frissen kaptam a barátaimtól, életem első gépe volt, a teljes memóriája  nyolcada ha kitette egy mezitlábas mai mobiltelefon kapacitásának. Nem volt hozzá könyvem, használati utasításom, a nagyszerű Künstlerhausban ehhez a géphez senki nem értett, volt egy számítógép az irodán, de a kollegák zöme még bőven írógépelt. Ha tudtam volna repülni, akár az első fecskék egyikének is érezhettem volna magam, de nem tudtam. Ennek ellenére elkezdtem dolgozni, méghozzá élesben, egy keskeny ösvényt ismertem a digitális erdőben, ha arról letévedtem, ha rossz gombot nyomtam meg, ha beleakadt a kisujjam egy másik billentyűbe, fél nap is eltelt, mire visszakapaszkodtam. Ehhez képest túl nagy baj nem történt, túl sok szöveget nem vesztettem  el, igaz, mentettem kényszeresen,  és karácsonyig darabokból átírtam illetve összeraktam egy novelláskötetet, s nagyjából megírtam a Mauzóleum című színdarabomat. S persze, megtanultam számítógépen dolgozni. Annyira, amennyire. Annyira gyűlöltem, annyira féltem tőle, hogy az első pillanatban belészerettem.

 

*

 

Nagy, konok pelyhekben esik odakint a hó, ülök egy jó és munkáravaló lakásban Budapesten, nyersírok, ha van ennek az igének értelme. Nyersírni valami összehordást, fölvázolást jelent ez esetben, a körülötte ólálkodó kérdéssel, naná, hogy kinek mi, mihez képest nyers, és itt most locsoghatnék ezirányban tovább, a tárgy is, a médium  is, az irokéz téli délután is efelé terelget, hogy nincs nyersírás, az írás eleve forma, avagy fordítva: a végén úgyis minden nyers marad. Ez is itt, ez a szöveg. Egyszercsak abbamarad, nem képződik, nem áll össze több cédula, s akkor az a vége lesz.

 

*

 

A cédula persze rég nem kis papírtárgy vázlatos, rövid feljegyzésekkel, nem.  Például azért, mert rég nincs papír, rég nincs flekk, hanem file van és karakter, s két csillag, illetve spácium között négy sor,  egy mondat, netán pár szó. A cédula leginkább egy házihasználatú műforma, félperces, egyperces kicsi szöveg. Kedvelem, mert van benne valami a közelítésből, az úton levésből, kedvelem, mert bármenynyire is igyekszem megdolgozni, töredékesnek hat, ideiglenesnek, nem zár be, szépen továbbenged. Mert írás, nem pedig megírás, véglegesítés. Cédulának hívom, a hajdani papírszeletkék emlékére, ahogy tollnak hívjuk a töltőtollat, olyanformán.

 

*

 

A Google keresője 2010 Vízkeresztjének  délutánján, beírván a „számítógép” szót, épp 2250000 találatot jelzett. A „computer” és a „laptop” szavak együtt nagyjából ugyanennyi találatot hoztak. Egyik szót se szeretem különösebben. Számítógépnek  hívom, ahogy a magyarul beszélők túlnyomó része, holott a 20. század alighanem legfontosabb találmánya csak a mélységes mélyben számít illetve számol, abban a mélyben, mely számomra beláthatatlan, örülök, ha nem kell kapcsolatba kerülnöm vele – tudom, hogy ott van, de nem kell vele törődnöm. Laikus vagyok, végfelhasználó, bekapcsolom, levelezek, használom a világhálót, tárolok benne (rajta?) hangot, képet, filmet, szöveget, mindenekelőtt pedig szövegszerkesztek — rajta? vele? általa? – vagyis írok. Ennyi. De ez az ennyi annyi, hogy tizenöt éve előtte, benne telik el az életem. Leülök a géphez, beleülök a gépbe, igen, tulajdonképpen így hívom: gép.

 

*

 

Még laptopot használva se gépet látok. Amit látok, az egy képernyő, tizenöt éve ez a felület jelenti nekem az üres fehér papírt, metaforikusan is. Ha nem jut eszembe semmi, leírom, hogy semmi, semmi, semmi, az „m” betűk madárlábakká lesznek a képernyő havasán, s ha hómező, ha madár, előbb-utóbb akad ott emberi lábnyom is, s ha van egy emberem, aki caplat a hóban, akkor már lehet egy novellám. A képernyő szót egyszer le kéne lassítani, mondani apránként, újra és újra. Eredetileg tükörfordítás, mégis, gyönyörű, erős szó.  Be kéne szavazni valami legjobb tízbe, morgom magam elé, ha lenne legjobb tíz, de nincs, és jó, hogy nincs.

 

*

 

Ott ülök előtte reggeltől estig. De vajon előtte-e? S vajon a képernyő egyenlő-e a géppel? S vajon gép-e egyáltalán? Ha működik, nincs. Átnézek rajta, használom, működése magától éértetődik, de ha a legkisebb baja támad, zavara, rosszkedve, ha rájön a front, ne adj isten, összeomlik,  máris megszemélyesül, valakim lesz, legközelebbi hozzátartozóm. Szidom, könyörgök neki, aggódom érte. De mit jelent az érte? A hardvert, a vasat, tehát a tulajdonképpeni tárgyat magát, vagy azt, amit a tárgy megfoghatatlanul hordoz, az összes programot, és az e programok által 15 év alatt bevitt adataimat, vagyis mindazt, amit összeírtam? Adat, bit-halmaz. Jelsorok egy óperenciás rendszerben. A binary hegyek alatt.  A bit a binary digit, a kettes számrendszerbéli szám angol rövidítése.

 

*

 

Az első verseimet egy „Átírótömb” feliratú tekintélyes hivatali nyomtatványba írtam ceruzával. Tán a nagyapám munkahelyéről származott, „a hajóról”, sose mondták másként, noha már rég nem a hajón, hanem a Folyamszabályzó és kavicskotró vállalat, rövidítve FÓKA egyik irodájában dolgozott. Ez a papírtárgy olyasmi lehetett, mint ma egy számlatömb, épp az indigót kellett hármanként a lapok közé tenni.  Világosan emlékszem a kesernyés szagára. A ceruzának is, a tollnak is volt szaga, volt az írógépnek is. A számítógépnek nincs szaga.

 

*

 

Volt olyan öreg kollega, prózaíró, akinek a felesége gyártotta a  „szendvicseket”, vagyis a három géppapír közé tette a két indigót, s az volt egy szendvics, s akkor minden kézirat eleve három példányban készülhetett, ezt homályosan irigyeltem, nem igazán értettem, csak verset írtam, ha írtam, számomra előbb volt presztízskérdés az írógép s csak utána szükséglet. Ha írógépbe írt az ember, a nem kész is késznek tűnhetett, hosszú évekig csupán arra használtam, hogy a készre kézírt verseimet legépeljem rajta. Ami le volt gépelve, azon már nehezebben változtatott az ember. A számítógépnél ez különösen így van, az első begépelés írásképe ugyanolyan rendezett, mint az utolsóé, ezért a legnyersebb, leglötyögősebb vacak is rögtön késznek tűnik, minden ötlet rögtön tipografizálódik, s ettől olykor hoszszabb életű a kelleténél.

 

*

 

Nem tudom, vajon a harminc évnél fiatalabbak tudják-e, hogy indigónak hívták anno a másolópapírt, nyilván a színe és festéke okán. S bizony gyanús tárgy volt, felforgató elem, miként az írógép maga. A  hetvenes évek végén a magyar közintézményekben az állami ünnepek (áprnégy, aughúsz, novhét), illetve okt 23-a előtt az arra kijelölt vezető köteles volt az irodákból begyűjteni és  lemezszekrénybe zárni minden egyes írógépet, nehogy valaki belopóddzon  az ünnepek alatt, és indigóval valami butaságot csináljon, azaz röpcédulákat gyártson. A helyiség, ahol a stencilgép volt, ha volt, eleve le volt zárva, akkora butaságra a túlnyomó többség még gondolni se gondolt.

 

*

 

Az indigót magát nemigen, viszont a szót, a gyönyörű, kalandtelt szót sajnálom: egy olasz irokéz suhan a zizgő, tintasötét éjszakában. Az indigó ősidők óta ismert csávafesték, melyet valaha leginkább az Indiában honos festőcsülleng nevű növényben előforduló glükozidából, az indikánból állítottak elő. A növény vizes kivonatát fakádakban kierjesztették, s a kelméket belemártották, majd kiemelték. Minél többször, annál sötétebb színt kaptak.

 

*

 

Csak beírom a Google-ba, hogy indigó, s ilyen gyönyörű szavakra találok, mint a festőcsülleng. Igen, rendszeresen használom a Google keresőjét, még akkor is, ha iszonyú mennyiségű vacak és ostobaság kering „odafönn” a neten, erről nem a keresőmotorok tehetnek. Gyakran elképzelek egy országot, ahol a magyar írásbeliség minden terméke tisztességes, szerkesztett formában digitalizálva van, mindenekelőtt a klasszikusok, aztán a lexikonok, a kézikönyvek a legelső magyar szótáraktól egész a két éve indult Magyar Nagyszótárig. Ez persze aprómunka volna, nem öblögetés, szalagátvágás és szentelősdi, továbbá, hadd legyek demagóg, aligha kerülne többe, mint egy másodlagos fontosságú autópálya-lehajtó. Ez komoly nyereség volna a nemzetnek, kulturális értelemben, ha ez még mond valamit, s ebben nem lenne semmi könyvellenes, hisz könyvet olvas az ember, az internetet használja. Rég kiderült, Neumann nem előzi meg Guttenberget, ahogy Guttenberg se Neumannt, jól megvannak, pontosabban nincsenek meg egymás nélkül. Meg kell szokni, hogy van és egyre inkább van a könyv mint szép, szépre megalkotott tárgy, mint a kultúrának nevezett létfontosságú luxus része, és van az adat, amire munka közben rákeresek, amit megnézek, mert nincs a kezem ügyében az adott könyv, — hogy is lenne, mindig az nincs, az keveredett el, az van a felső polcon harmadik sorban hátul, ami kéne.

 

*

 

Az első írógépemet még tizenhat évesen vettem. Megjelent pár versem egy fejér-megyei antológiában, s egyszer csak kaptam érte vagy háromezer forintot. Akkoriban az irdatlan sok pénz volt, mintha ma valaki harmincezer helyett háromszázezret kapna, meg is voltam győződve, hogy véletlenül hozzáírtak egy nullát az utaló kisasszonyok. Vettem rajta egy vadonatúj Erika táskaírógépet, mustársárga volt, kecses, gyönyörű, a bőrtokja illatozott, szerelmes voltam bele, de  nem csodálkoztam volna, ha kijön egy bizottság a megyei tanácstól és ünnepélyesen elkobozza, mondván, tévedés történt. Ez a gép jóval később, a hetvenes évek közepe táján egy pécsi zálogházban végezte, ott maradt kiváltatlanul, rútul elhagyva. Volt aztán egy gyönyörű Remington, elnyűhetetlen, izgalmas öregasszony főúri tartással, aztán megint egy táskaírógép, finom és szürke, Csordás Gábor barátom nekem adta a levetett Erikáját, akkor már írtam itt-ott prózát, kellett a gép. A gömbfejes wiepersdorfi írógépre emlékszem még, ott volt a szobában tartaléknak, ha bármi történne. Olykor történt, olykor átültem eléje, de ugyanolyan bonyolult volt, mint a számítógép, csak jóval kevesebbet tudott, bőszen csattogott, forgatta a kopasz gömbfejét, mint valami George Grosz-szörnyeteg, nem volt rajta mit szeretnem.

 

*

 

Hová tűnnek el, s hogy kerülnek elő a szavak, a nagykocsis például, mármint nagykocsis írógép, (Google: 16 találat) vagy maga az írógépműszerész (45 találat)?  Gépírónőkre különösképpen írók gépírónőire gondolok a 20 század középső harmadából, az alázatukra, a csöndjeikre, a pirulásaikra, az összehúzott szemöldökeikre, a vállukra, a könyökükre, a csuklójukra, melyben ott volt, uramisten, hány százezer soremelés, s persze az ujjaikra a sok tízmillió  billentéssel, s ezek mennyivel erősebb billentések voltak, mint amiket én itt a klaviatúrán teszek. De nevezzem billentyűzetnek.

 

*

 

Ami a szókészletből angol maradt, az is elmagyarosodott, szoftverizálódott, szépen beépült a nyelvbe. Senki nem nevezi mauznak az egeret, a printert többé-kevésbé megette a nyomtató, de a szkenner szkenner maradt, és így tovább. Egy csomó szép és kusza alakulás, kiszámíthatatlanságok, véletlenek. Gyönyörű, ahogy vasnak kezdték nevezni a hardware-t, mindazt, ami megfogható az eszközből, holott nyilván vasból van benne a legkevesebb. Áldjon vagy hardver sors keze, itt élned, halnod kell.

 

*

 

És mondja, verset is ír számítógépen, kérdezték nem egyszer, jónéhányan szent borzadállyal, mintegy megerősítést remélve tőlem, miszerint „ugyan dehogy” illetve „na, azt azért nem”, „azért a költészet az más, az egy szent dolog, ahhoz az efféle technokrata huncutság föl nem ér”. Lehet verset írni, válaszoltam, illetve nem igazán lehet, de nem azért nem lehet, amiért gondolni tetszik, hogy nem, hanem mert javításilag a kockás papír egyszerűbb és okosabb, és vannak helyzetek, amikor az ember lemegy a képernyőről a papírra, majd vissza, húz, beír, szöszmötöl mindkét helyen, végül vagy ott van a „kész” vers vagy nincs ott. De ez az ott elsősorban a képernyőt, illetve a gép memóriáját jelenti. Ki lehetne persze találni a transzparens javításai módokat a gépben is, de egyszerűbb a papír a kezem ügyében – mióta nem írok kézzel, fontos, hogy írjak kézzel, hogy a kéz jártatása a szó valódi értelmében is megmaradjon.

 

*

 

Változott-e az attitűdöm, az íráshoz való viszonyom a számítógéptől, ezt szintén gyakran kérdezik tőlem, s nem igazán tudok rá válaszolni. Nem tudom, és sose fogom már megtudni, milyen is lett volna ez a viszony, az irályom a számítógép nélkül. Lényegében nem változott, mondom, ugyanolyan szöszölős, lassú, kézműves munkának tekintem, mint húsz vagy harminc éve, legföljebb kényelmesebbek e szöszölés körülményei, könnyebb javítani, átírni, tisztázni, átlátni, mondom, és közben azt gondolom, hogy ez azért jóval bonyolultabb, és hogy e sok „köny-nyebb” nem üt-e vissza, nem könnyít-e a szövegen a javíthatás, a bármikor betoldhatás felelőtlensége. Nyilván könnyít, épp ezért bizonyos lassúságot, ha úgy tetszik mesterségesen is meg kell tartanom.

 

*

 

Évek alatt vált világossá a számomra, hogy ha számítógéppel dolgozom, közelebb vagyok a kézíráshoz, a kézírás intim puhaságához, mint írógéppel dolgozva bármikor. A hideg csattogásért, a javítás nehézkességéért nem kárpótol a mechanika szépsége és ügyessége, s az, hogy az eredmény mégiscsak egy kézzelfogható valami, papír, festék – egyáltalán: kézirat. Ha írógéppel: papírra írok, de mintha nem írnék, míg a képernyő előtt nincs papír, nincs festék, mégis, a dolog emberibb, kézírásabb.

 

*

 

Hogy a konkrét, valódi kézírással mi lesz, az további nehéz kérdés. Hogy az emberiség mitől fogja nem elfelejteni a kézírását. S ha elfelejti, ahogy a klasszikus borotvával való borotválkozást, a tűzcsiholást, milyen kézügyességek veszik át az előzőek helyét? Az egérrel való manipuláció, vagy a billentyűzés sokkal primitívebb mozdulatrendszer, mint a kézírás. Ráadásul az egérmozgatásnak nincs arca, a kézírásnak van. Mióta huszadannyit írok kézzel, fölfedeztem a saját kézírásom egyszeriségét, fontosságát, hozzám-tartozóságát, ha úgy tetszik. Eleve bal kézzel tanultam meg az egerezést – átszoktatott balkezesként nem volt nehéz —, hogy a jobbal könnyebben jegyzetelhessek munka közben. Fölírok ezt-azt, aztán vagy el tudom olvasni, vagy nem. De akkor van meg valami, ha beleírom a számítógépbe. Akkor, amikor a legnagyobb esélye van elveszni. Bár hogy elveszik vagy átalakul, az azért kérdés. Éveken, lassan évtizedeken át mozognak, surlódnak bizonyos kéziratok a számítógépemben, érnek,  kopnak, alakulnak, keverednek, mint valami betonkeverőben, ha valamit évek multán veszek elő, találok meg, egészen más arcát, lehetőségeit mutatja. Kicsit misztikusabban: dolgoznak helyettem a szövegeim, dolgoznak egymáson, a gépben. A gép ilyen értelemben a legfontosabb perifériám. Vagy én a gépé, nem tudom.

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret